A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (negyedik tanács)
2011. december 1‑je(*)
„Kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás – 84/5/EGK irányelv – 1. cikk, (4) bekezdés és 2. cikk, (1) bekezdés – Harmadik fél károsult – A vezetés kifejezett vagy hallgatólagos engedélyezése – 90/232/EGK irányelv – 1. cikk, első bekezdés – 2009/103/EK irányelv – 10. cikk, 12. cikk, (1) bekezdés és 13. cikk, (1) bekezdés – Közlekedési baleset károsultja, aki olyan jármű utasa, amelynek vezetőjeként biztosított – A biztosítási szerződés által nem biztosított személy által vezetett gépjármű – A biztosítás köréből ki nem zárt biztosított károsult”
A C‑442/10. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) (Egyesült Királyság) a Bírósághoz 2010. szeptember 13‑án érkezett, 2010. augusztus 26‑i határozatával terjesztett elő az előtte
a Churchill Insurance Company Limited
és
Benjamin Wilkinson
között,
valamint
Tracy Evans
és
az Equity Claims Limited
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (negyedik tanács),
tagjai: J.‑C. Bonichot tanácselnök, A. Prechal, L. Bay Larsen, C. Toader és E. Jarašiūnas (előadó) bírák,
főtanácsnok: P. Mengozzi,
hivatalvezető: R. Şereş tisztviselő,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. július 7‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– a Churchill Insurance Company Limited képviseletében F. Randolph barrister és S. Worthington QC,
– B. Wilkinson képviseletében C. Quigley és S. Grime QC,
– T. Evans képviseletében G. Wood és C. Quigley QC,
– az Equity Claims Limited képviseletében W. R. o. Hunter QC és J. Herzog solicitor,
– az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében L. Seeboruth, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében K.‑P. Wojcik és N. Yerrell, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2011. szeptember 6‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 263., 11. o.) 12. cikke (1) bekezdésének és 13. cikke (1) bekezdésének értelmezésére irányul.
2 A kérelmet a Churchill Insurance Company Limited (a továbbiakban: Churchill) és B. Wilkinson, valamint T. Evans és az Equity Claims Limited (a továbbiakban: Equity) között közúti balesetek ténye okán elszenvedett károk megtérítésének tárgyában indult jogvitában terjesztették elő.
Jogi háttér
Az uniós jog
3 A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv (HL L 103., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet 1. kötet 10. o.; a továbbiakban: első irányelv) 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:
„[...] minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a saját területén nyilvántartásba vett gépjárművek rendelkeznek [helyesen: rendelkezzenek] gépjármű‑felelősségbiztosítással. A fedezett felelősség mértékét és a fedezet feltételeit ezen intézkedések alapján kell meghatározni.”
4 A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv (HL 1984. L 8., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet 7. kötet 3. o.; a továbbiakban: második irányelv) hatodik-nyolcadik preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:
„mivel szükséges rendelkezni egy olyan szerv létrehozásáról, amely garantálja, hogy a balesetet elszenvedő abban az esetben sem marad kártérítés nélkül, ha a balesetet okozó gépjármű nem rendelkezik biztosítással, vagy ha a gépjármű azonosítatlan; mivel fontos biztosítani, hogy az ilyen balesetet elszenvedő személy közvetlenül ehhez a szervhez fordulhasson, anélkül hogy módosításra kerülnének azok a rendelkezések, amelyeket a tagállamok az e szerv által megfizetett kártérítés kiegészítő vagy nem kiegészítő jellegének vonatkozásában, valamint a jogátruházás szabályainak vonatkozásában alkalmaznak; mivel ugyanakkor a tagállamok számára biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy bizonyos korlátozott kizárásokat alkalmazzanak az e szerv általi kifizetések tekintetében, valamint hogy egy azonosítatlan gépjármű által okozott anyagi kár megtérítését korlátozhassák vagy kizárhassák a visszaélések veszélyére való tekintettel;
mivel a balesetet elszenvedők érdeke azt kívánja, hogy bizonyos kizárási záradékok csak a biztosító és a balesetben felelős személy közötti viszonyt szabályozzák; mivel ugyanakkor lopott vagy erőszakkal eltulajdonított gépjárművek esetében a tagállamok előírhatják, hogy a fent említett szerv fizesse meg a kártérítést;
mivel annak érdekében, hogy ennek a szervnek a pénzügyi terheit csökkentsék, a tagállamok rendelkezhetnek bizonyos önrész alkalmazásáról olyan esetekben, amikor ez a szerv biztosítással nem rendelkező gépjárművek által – illetve, ahol szükséges, a lopott vagy erőszakkal eltulajdonított gépjárművek által – okozott anyagi kárt térít meg;”.
5 A második irányelv 1. cikkének (4) bekezdése előírja, hogy valamennyi tagállam létrehoz vagy felhatalmaz egy szervet, amelynek a feladata az, hogy kártérítést biztosítson, legalább annak a biztosítási kötelezettségnek az erejéig, amely egy azonosítatlan gépjármű vagy meghatározott biztosítási kötelezettségnek eleget nem tevő gépjármű által okozott anyagi kár vagy személyi sérülés esetén áll fenn (a továbbiakban: nemzeti szerv). E rendelkezés harmadik albekezdése értelmében:
„[...] a tagállamok kizárhatják a kártérítés e szerv általi kifizetését azon személyek vonatkozásában, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt vagy a sérülést okozta, amennyiben a szerv bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű nem volt biztosítva.”
6 E rendelkezés negyedik albekezdése értelmében a tagállamok korlátozhatják vagy kizárhatják a kártérítés e szerv általi kifizetését minden olyan esetben, amikor azonosítatlan gépjármű anyagi kárt okozott, és e rendelkezés ötödik albekezdés értelmében pedig a biztosítással nem rendelkező gépjármű által okozott anyagi kár esetében 500 eurót meg nem haladó önrészt is engedélyezhetnek.
7 A nemzeti szervekre alkalmazandó szabályokat a későbbiekben, többek között, a gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó 72/166/EGK, 84/5/EGK, 88/357/EGK és 90/232/EGK tanácsi irányelv, valamint a 2000/26/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2005. május 11‑i 2005/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 149., 14. o.) pontosította és egészítette ki. A második irányelv 1. cikke (4) bekezdésének harmadik albekezdése így lényegében a 2005/14 irányelv által módosított második irányelv 1. cikke (5) bekezdésének második albekezdése lett.
8 A második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Valamennyi tagállam megtesz minden szükséges intézkedést, amely garantálja, hogy bármely törvényi rendelkezést vagy bármely szerződési záradékot, amely a[z első] irányelv 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően kiállított biztosítási kötvényben szerepel, és amely kizárja a biztosítás köréből azokat az eseteket, amikor a gépjárművet olyan személy használja vagy vezeti, aki:
– ezen tevékenységhez nem rendelkezik kifejezett vagy hallgatólagos engedéllyel,
vagy
– nem rendelkezik az adott gépjármű vezetésére feljogosító jogosítvánnyal, vagy
vagy
– megszegte az adott gépjármű műszaki állapotára és biztonságosságára vonatkozó, törvény által megszabott műszaki előírásokat,
[illetve] a[z első irányelv] 3. cikk[e] (1) bekezdésének alkalmazásában érvénytelennek tekintsenek olyan harmadik fél kárigényének vonatkozásában, aki balesetet szenvedett el.
Mindazonáltal az első francia bekezdésben említett rendelkezés vagy előírás felhasználható olyan személyek ellenében, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt vagy a sérülést okozta, amennyiben a biztosító bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű lopott volt.
[...]”
9 A. gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK irányelv (HL L 129., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet 1. kötet 249. o.; a továbbiakban: harmadik irányelv) harmadik és negyedik preambulumbekezdése értelmében:
„mivel a gépjárműbalesetek károsultjai számára összehasonlítható szintű bánásmódot kell biztosítani függetlenül attól, hogy a Közösségen belül a balesetek hol következnek be;
mivel egyes tagállamokban hézagok mutatkoznak a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításban különösen a gépjárművek utasai tekintetében; mivel a potenciális károsultak e különösen sebezhető kategóriájának védelme érdekében e hézagokat meg kell szüntetni”.
10 A harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdése előírja:
„A [második] irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdése sérelme nélkül a[z első] irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre.”
11 A 2009/103 irányelv egységes szerkezetbe foglalta a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi kötelező felelősségbiztosításra (a továbbiakban: a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség) vonatkozó előző irányelveket, és következésképpen hatályon kívül helyezte ezeket, 2009. október 27‑i hatállyal. Az ezen irányelv II. mellékletében található megfelelési táblázat értelmében az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a 2009/103 irányelv 3. cikke első és második bekezdésének, a második irányelv 1. cikke (4) bekezdésének harmadik albekezdése és 2. cikkének (1) bekezdése a 2009/103 irányelv 10. cikke (2) bekezdése második albekezdésének, illetve 13. cikke (1) bekezdésének, a harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdése pedig a 2009/103 irányelv 12. cikke (1) bekezdésének felel meg.
A nemzeti jog
12 A közúti közlekedésről szóló törvénynek (Road Traffic Act 1988; a továbbiakban: 1988. évi törvény) a biztosító azon kötelezettségére vonatkozó 151. cikke, hogy a kötelező biztosítási kötvény által fedezett polgári jogi jellegű felelősségről szóló határozatot végre kell hajtania, a következőképpen rendelkezik:
„(1) Ezt a cikket kell alkalmazni, ha a biztosításról szóló igazolásnak [...] a kötvénnyel érintett személy [...] részére [...] történő kiadását követően olyan határozatot hoznak, amelyre ezt a bekezdést alkalmazni kell.
[...]
5. Azon tény ellenére, hogy a biztosító a kötvényt felmondhatja vagy felbonthatja, illetve felmondhatta vagy felbonthatta, [...] a jelen cikk rendelkezéseinek sérelme nélkül köteles kifizetni a határozat szerinti szolgáltatásra jogosult személyeknek:
a) a halállal vagy személyi sérüléssel kapcsolatos felelősség tekintetében a[z e] felelősségre vonatkozó határozat szerint fizetendő összeget [...],
[...]
[...]
(8) Ha a biztosítónak a jelen cikk szerinti fizetési kötelezettsége egy olyan személy felelőssége folytán áll be, aki a kötvény szerint nem biztosított [...], akkor a biztosító jogosult visszakövetelni a kifizetést ettől a személytől vagy bármely személytől, aki:
a) olyan kötvény szerint biztosított [...] , amelynél fogva a felelősségre volna fedezet, ha a kötvény valamennyi személyt biztosítaná [...], és
b) a gépjárműnek a felelősség alapjául szolgáló használatát előidézte vagy megengedte.
[...]”
Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
13 B. Wilkinsont egy gépjármű használata tekintetében annak vezetőjeként jelölték meg egy, a Churchillnél kötött biztosítási szerződésben. 2005. november 23‑án e gépjármű vezetését egy barátjának engedte át, maga pedig utasként szállt be a gépjárműbe. Az nem vitatott, hogy B. Wilkinson tudta, hogy e személyt nem biztosította e biztosítási szerződés. A vezető elveszítette uralmát e gépjármű felett, amely egy másik, szemben közlekedő gépjárművel ütközött. B. Wilkinson súlyosan megsérült. A Churchill elismerte B. Wilkinsonnal szembeni kártérítési kötelezettségét, de az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdése alapján biztosítotti minőségében kártérítést követelt tőle, ugyanazon összegben, mint amennyi kártérítést a biztosító volt köteles fizetni, amely követelést B. Wilkinson vitatta. Mivel az elsőfokú bíróság ez utóbbi javára döntött, a Churchill fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz.
14 T. Evans, aki egy, az Equitynél biztosított motorkerékpár tulajdonosa volt, e jármű vezetése tekintetében volt biztosított, minden más személy kizárásával. 2004. augusztus 4‑én átengedte egyik barátjának a szóban forgó motorkerékpár vezetését, ő maga pedig utasként a hátsó ülésen foglalt helyet. A vezető gondatlansága miatt belehajtott egy teherautó hátsó részébe, és T. Evans súlyosan megsérült. Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy amikor átengedte a vezetőnek motorkerékpárja vezetését, T. Evansban nem merült fel a kérdés, hogy a vezető rendelkezett‑e biztosítással az ő motorkerékpárja vezetése tekintetében. Ily módon megállapította, hogy az Equity az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdése alapján jogosult volt kártérítésre azon összegek értékében, amelyeket T. Evansnak kellett volna fizetnie, mivel ez utóbbi egy nem biztosított személy számára engedte át motorkerékpárjának vezetését. T. Evans e határozattal szemben fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz.
15 A Churchill és az Equity arra hivatkozott ez utóbbi bíróság előtt, hogy az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdése nem olyan rendelkezésnek minősül, amely a 2009/103 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése értelmében „kizár[ás] a biztosítás köréből”, és mindkét szóban forgó vezető rendelkezett az érintett gépjármű használatához vagy vezetéséhez szükséges felhatalmazással. B. Wilkinson és T. Evans ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy egyrészt e rendelkezés, amennyiben egy biztosítottal szemben, aki valamely baleset károsultja oly módon kerül alkalmazásra, hogy nem kaphatja meg biztosítójától az összeget, a 13. cikk (1) bekezdése értelmében kizárja e károsultat a biztosításból, másfelől pedig az a felhatalmazás, amelyre e rendelkezés utal, a biztosító és nem a biztosított általi felhatalmazás.
16 A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy az angol jogban az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdése azzal a joghatással jár, hogy automatikusan kizárja a biztosítás köréből azt a biztosítottat, aki utasként beszállva abba a gépjárműbe, amelynek vezetése tekintetében biztosítva van, egy nem biztosított vezetőnek engedi át a gépjármű vezetését. E bíróság arra keresi a választ, hogy az uniós joggal ellentétes‑e az ilyen kizárás, és e rendelkezés – adott esetben – értelmezhető‑e az uniós joggal összhangban.
17 A kérdést előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a 2009/103 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését kiterjesztően kell értelmezni. Mindazonáltal hangsúlyozza, hogy az előtte folyó eljárás körülményeihez hasonló körülmények között az ilyen értelmezés a hivatkozott irányelv 10. cikkének (2) bekezdésében szabályozott helyzethez viszonyítottan eltérő bánásmódot eredményezne. Azt is kiemeli, hogy az a helyzet, amelyben egy jármű utasa, aki a biztosított, és aki átengedi egy nem biztosított személy számára e jármű vezetését, aszerint változhat, hogy ez az utas tudatában volt‑e, vagy sem, annak a ténynek, hogy e vezető nem biztosított, illetve aszerint, hogy a szóban forgó utasban felmerült‑e a kérdés, hogy a szóban forgó vezető biztosított volt‑e.
18 Ebben a helyzetben a Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a [2009/103/EK] irányelv 12. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkének (1) bekezdését, hogy azokkal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések, amelyek a vonatkozó nemzeti jog alapján kizárják a biztosítási szolgáltatásból a közlekedési baleset károsultját a következő körülmények fennállása esetén:
– a balesetet egy nem biztosított vezető okozta; és
– a nem biztosított vezetőnek a károsult engedte át a gépjármű vezetését; és
– ez a károsult utasként tartózkodott a gépjárműben a baleset bekövetkeztekor; és
– ez a károsult a szóban forgó gépjármű vezetésére biztosítással rendelkezett?
Különösen:
– Egy ilyen nemzeti rendelkezés a [2009/103/EK] irányelv 13. cikkének (1) bekezdése értelmében »a biztosítás köréből [való kizárásnak]« minősül‑e?
– A jelen ügyben fennállókkal azonos körülmények között a biztosított által a nem biztosított személynek adott engedély a [2009/103/EK] irányelv 13. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében »kifejezett vagy hallgatólagos engedélynek« minősül‑e?
– Befolyásolja‑e az e kérdésre adandó választ az a tény, hogy a [2009/103/EK] irányelv 10. cikke szerint az azonosítatlan vagy biztosítatlan gépjárművek által okozott károk megtérítésével megbízott nemzeti szervek kizárhatják a kártérítés fizetését azon személyek vonatkozásában, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt okozta, amennyiben a szerv bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű nem volt biztosítva?
2) Függ‑e az [első] kérdésre adandó válasz attól, hogy: […] a szóban forgó engedély azon a tényleges ismereten alapult, hogy a kérdéses vezető nem biztosított, vagy […] a szóban forgó engedély azon a meggyőződésen alapult, hogy a vezető rendelkezik biztosítással, vagy […] [függ‑e attól a ténytől, hogy] a szóban forgó engedélyt megadó biztosított személyben fel sem merült ez a kérdés?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
19 Előzetesen meg kell állapítani, hogy a 2009/103 irányelv nem volt hatályban az alapeljárás tényállásának megvalósulása időpontjában. Következésképpen az előterjesztett kérdést úgy kell érteni, mint amely nem a 2009/103 irányelv rendelkezéseire, hanem a második és harmadik irányelv vonatkozó rendelkezéseire utal, amelyek időbeli hatályuk okán alkalmazandók e tényállásra, és amely rendelkezéseket a 2009/103 irányelv átvette.
20 Ebből következik, hogy első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdését, valamint második irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy ezekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely azzal a joghatással jár, hogy automatikusan kizárja a biztosítási szolgáltatásból egy közúti baleset károsultját, amennyiben ezt a balesetet egy nem biztosított vezető okozta, továbbá e károsult, a baleset időpontjában a gépjármű utasa, biztosított volt e gépjármű vezetése tekintetében, és a vezetést e vezetőnek engedte át.
21 E tekintetben a Churchill és az Equity elsősorban arra hivatkoznak, hogy a 2009/103 irányelvnek a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének megfelelő rendelkezései a jelen ügyben nem alkalmazhatók. Az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdése nem minősül a biztosítás köréből való kizárásnak. Véleményük szerint ezen utóbbi rendelkezésnek egyszerűen az a joghatása, hogy abban az esetben, ha valamely biztosítónak kártérítést kell fizetnie egy, a biztosítás által nem fedezett vezető felelősségének ténye okán, feljogosítja a biztosítót, hogy megtérítési keresetet indítson a biztosítottal szemben, hogy visszatéríttesse ezt a kártérítést, ha e biztosított okozta vagy engedte meg a gépjármű e vezető általi használatát.
22 Mindazonáltal az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az EUMSZ 267. cikk alapján megindított eljárás során a Bíróság és a kérdést előterjesztő bíróság hatásköre egyértelműen elkülönül, és a nemzeti jog értelmezésére kizárólag ez utóbbi jogosult (lásd az 52/76. sz. Benedetti‑ügyben 1977. február 3‑án hozott ítélet [EBHT 1977., 163. o.] 25. pontját, a C‑397/96. sz., Kordel és társai ügyben 1999. szeptember 21‑én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑5959. o.] 25. pontját és a C‑500/06. sz. Corporación Dermoestética ügyben 208. július 17‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑5785. o.] 21. pontját)
23 Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az következik, hogy az alapügyben eljáró bíróság az 1988. évi törvény 151. cikkének (8) bekezdését az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben szereplőhöz hasonló körülmények között nem úgy értelmezi, mint amely azt írja elő, hogy a biztosítónak kártérítést kell fizetnie a biztosított károsultnak, amely kártérítést a károsultnak vissza kell térítenie a biztosító számára, hanem úgy, amelynek az a joghatása, hogy a biztosítási szolgáltatásból automatikusan kizárja azon közúti balesetet szenvedett károsult utast, aki biztosított volt, és aki átengedte a vezetést egy nem biztosított vezetőnek.
24 Ebből következik, hogy a jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett kérdések nem valamely, a polgári jogi felelősséget szabályozó jogszabálynak az uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkoznak, hanem egy olyan rendelkezésnek e joggal való összeegyeztethetőségére, amely a kérdést előterjesztő bíróság értelmezése szerint automatikusan kizárva a biztosítottnak esetlegesen járó kártérítést, korlátozza a polgári jogi felelősség terjedelmét. Az előterjesztett kérdések tehát a vonatkozó uniós szabályozás hatálya alá tartoznak.
25 A Churchill, az Equity, valamint az Egyesült Királyság Kormánya azt állítja továbbá, hogy az első kérdésre nemleges választ kell adni. Azokat a személyeket ugyanis, akik olyan helyzetben találhatók, mint B. Wilkinson és T. Evans, nem minősíthetők a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerinti harmadik fél károsultnak.
26 B. Wilkinson, T. Evans és az Európai Bizottság ellenben azt állítják, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó uniós szabályozással ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, mint az első kérdésben szereplő. A Bizottság elsősorban arra hivatkozik, hogy valamely közlekedési baleset károsultja nem zárható ki az utassá történő minősítésből pusztán annak okán, hogy ő maga a biztosított személy. Következésképpen a Bizottság szerint az olyan károsultat, aki egyszersmind a biztosított is, a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerinti harmadik fél károsultnak kell tekinteni.
27 E tekintetben arra kell emlékeztetni, hogy az első, a második és a harmadik irányelv arra irányul, hogy egyrészt szabad mozgást biztosítson az általában a Közösség területén található gépjárműveknek és utasaiknak, másrészt függetlenül attól, hogy a Közösségen belül hol történt a baleset, hasonló elbánást biztosítson az ilyen gépjárművek által okozott balesetek károsultjainak (lásd többek között a C‑129/94. sz. Ruiz Bernáldez‑ügyben 1996. március 28‑án hozott ítélet [EBHT 1996., I‑1829. o.] 13. pontját és a C‑537/03. sz., Candolin és társai ügyben 2005. június 30‑án hozott ítélet [EBHT 2005., I‑5745. o.] 17. pontját). A harmadik irányelv ötödik preambulumbekezdése értelmében ugyanis e szabályozás célja továbbá a gépjárművek utasainak, a potenciális károsultak e különösen sebezhető kategóriájának védelme a felelősségbiztosítás terén az egyes tagállamokban mutatkozó hézagok megszüntetése által (a C‑356/05. sz. Farrell‑ügyben 2007. április 19‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑3067. o.] 24. pontja).
28 E tekintetben az első irányelv 3. cikkének a második és a harmadik irányelvben kifejtett és kiegészített (1) bekezdése tehát kötelezővé teszi a tagállamok számára annak garantálását, hogy a rendszerint a területükön üzemben tartott járművekre vonatkozó felelősség biztosítással fedezve legyen, illetve e bekezdés többek között meghatározza azon kártípusokat és harmadik fél károsultakat, amelyekre és akikre a biztosításnak ki kell terjednie (lásd ebben az értelemben a C‑348/98. sz., Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben 2000. szeptember 14‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑6711. o.] 25–27. pontját, valamint a C‑484/09. sz. Carvalho Ferreira Santos‑ügyben 2011. március 17‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 25–27. pontját).
29 Ez utóbbi vonatkozásában a Bíróság már megállapította, hogy az első irányelv 3. cikke (1) bekezdésének, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és a harmadik irányelv 1. cikkének az a célja, hogy valamennyi gépjárműbalesetet szenvedett utas számára biztosítsák, hogy a kötelező felelősségbiztosítás megtérítse az őket ért kárt (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 27. pontját). A Bíróság azt is megállapította, hogy azt előírva, hogy a gépjármű‑felelősségbiztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utas személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre, a harmadik irányelv 1. cikke egyedül a vezető és a többi utas között tesz megkülönböztetést (a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 32. pontja és a fent hivatkozott Farrell‑ügyben hozott ítélet 23. pontja).
30 E tényező tekintetében a Bíróság azt állapította meg, hogy az első, a második és a harmadik irányelv által követett, a károsult védelmére vonatkozó, és a jelen ítélet 27. pontjában felidézett célkitűzés megkövetelik, hogy a balesetben nem vezetőként, hanem utasként részt vevő gépjármű-tulajdonos jogi helyzete megegyezzen a balesetet szenvedő gépjármű többi utasáéval (a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 33. pontja). Hasonlóképpen a Bíróság azt is megállapította, hogy e célkitűzéssel ellentétes az, hogy egy nemzeti szabályozás indokolatlanul leszűkítse a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás által fedezett utas fogalmát, kizárva ebből azokat a személyeket, akik a jármű nem személyszállításra tervezett és e célra fel nem szerelt részében utaztak (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Farrell‑ügyben hozott ítélet 28–30. pontját).
31 Mivel ily módon a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó uniós szabályozás – amint az a jelen ítélet 29. pontjában is megállapításra került, és amint azt a főtanácsnok is kiemelte indítványának 28. pontjában – egyedül a vezető és az utas közötti megkülönböztetést fogadja el, a károsultak védelmének ugyanezen célkitűzése azt is megköveteli, hogy annak a személynek a helyzete, aki biztosított volt a gépjármű vezetése tekintetében, de aki e jármű utasa volt a baleset időpontjában, e baleset valamennyi más károsultjának helyzetével egyenértékű legyen.
32 Ebből következik, hogy az a tény, hogy egy személy biztosított volt a balesetet okozó gépjármű vezetése tekintetében, nem teszi lehetővé e személy kizárását a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerinti harmadik fél károsult fogalmából, mivel ő e gépjármű utasa, és nem vezetője volt.
33 A harmadik fél károsultak jogait illetően arra kell emlékeztetni, hogy a Bíróság megállapította, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésébe ütközik az a rendelkezés, miszerint a biztosító törvényi rendelkezésre vagy bármely szerződési záradékra hivatkozással megtagadhatja a kártérítést a biztosított gépjárművel okozott baleset harmadik fél károsultjaitól (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Ruiz Bernáldez‑ügyben hozott ítélet 20. pontját, a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 18. pontját, valamint a fent hivatkozott Carvalho Ferreira Santos‑ügyben hozott ítélet 29. pontját).
34 A Bíróság továbbá úgy határozott, hogy a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdése csak a hivatkozott cikkben előírt biztosítási szerződésben szereplő olyan rendelkezéseket vagy szerződési záradékokat illetően vonatkozik erre a kötelezettségre, amelyek kizárják a gépjármű‑felelősségbiztosítás köréből az azon okból a harmadik károsult félnek okozott károkat, amikor a biztosított gépjárművet olyan személy használta vagy vezette, aki nem rendelkezett engedéllyel e gépjármű vezetésére, nem rendelkezett jogosítvánnyal, vagy olyan személy, aki megszegte az adott gépjármű műszaki állapotára és biztonságosságára vonatkozó, törvény által megszabott műszaki előírásokat (a fent hivatkozott Ruiz Bernáldez‑ügyben hozott ítélet 21. pontja, a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 19. pontja, valamint a fent hivatkozott Carvalho Ferreira Santos‑ügyben hozott ítélet 30. pontja)
35 Nem vitatott, hogy e kötelezettségtől eltérve a 2. cikk (1) bekezdésének második albekezdése előírja, hogy – tekintettel arra, hogy maguk idézték elő a helyzetet – a biztosítónak nem kell megtérítenie bizonyos személyek kárát, nevezetesen azokét, akik önként szálltak be a balesetet okozó gépjárműbe, és a biztosító képes bizonyítani, hogy e személyek tudták, hogy a gépjármű lopott volt (a fent hivatkozott Ruiz Bernáldez‑ügyben hozott ítélet 21. pontja és a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 20. pontja). Mindazonáltal, és amint azt a Bíróság is megállapította, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdésétől kizárólag e sajátos tényállás esetén lehet eltérni (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 23. pontját).
36 A fentiekből következik, hogy a harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdését és a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely azzal a joghatással jár, hogy azon okból zárja ki automatikusan a biztosító kártérítési kötelezettségét az olyan utassal szemben, aki közlekedési baleset károsultja volt, hogy ezen utas azon gépjármű vezetése tekintetében volt biztosított, amely neki a kárt okozta, a vezető pedig nem volt biztosított.
37 Ezen összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést is felteszi a Bíróságnak, hogy az, hogy a biztosított átengedi a vezetést egy nem biztosított vezetőnek, olyan körülmények között, mint az alapügyben szereplők, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első francia bekezdése szerinti „kifejezett vagy hallgatólagos [engedélynek]” minősül‑e. Amint azt a főtanácsnok is kiemelte indítványának 42. pontjában, ez a kérdés annak eldöntésére irányul, hogy azok a törvényi vagy szerződéses rendelkezések, amelyek kizárják a biztosítási fedezetet olyan esetekben, amikor a vezető nem rendelkezett a biztosító kifejezett vagy hallgatólagos engedélyével, vonatkozhatnak‑e a károsultra.
38 Ez az érvelés nem fogadható el. Még azt feltételezve is, hogy a „kifejezett vagy hallgatólagos [engedély]” kifejezések kizárólag a biztosított által adott engedélyre vonatkoznak, ebből mindenesetre nem következhet az, hogy egy olyan záradék, amely kizárja a biztosítási fedezetet abban az esetben, ha a vezető nem rendelkezett a biztosító engedélyével, érvényes és alkalmazható legyen. Az egyetlen eset ugyanis, amikor valamely harmadik fél károsult kizárható a fedezetből, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében írt tényállás. Márpedig az nem vitatott, hogy a jelen ügyben nem e tényállásról van szó.
39 Ezt követően a kérdés előterjesztő bíróság arra is keresi a választ, hogy az a körülmény, hogy a második irányelv 1. cikke (4) bekezdésének első albekezdése értelmében a tagállamok kizárhatják a nemzeti szervek beavatkozását azon személyek vonatkozásában, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt okozta, amennyiben a szerv bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy sem a vezető, sem a gépjármű nem volt biztosítva, hatással lehet‑e az első kérdésre adandó válaszra.
40 E tekintetben először is azt kell hangsúlyozni, hogy az a helyzet, amelyben a kárt okozó gépjárművet olyan személy vezette, aki e tekintetben nem volt biztosított, és a második irányelv 1. cikke (4) bekezdésének harmadik albekezdésében szereplő helyzet, amelyben a balesetet okozó gépjármű nem szerepelt semmiféle biztosítási szerződésben, nem hasonlók és nem is összehasonlíthatók. Az a körülmény ugyanis, hogy valamely járművet az erre vonatkozó biztosítási szerződésben meg nem jelölt személy vezetett, különösen az első, a második és a harmadik irányelvnek a balesetek károsultjai védelmére irányuló célkitűzésére figyelemmel, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az ilyen gépjármű nem volt biztosítva a szóban forgó rendelkezés értelmében.
41 Másodsorban, amint azt a Bizottság kiemelte, a nemzeti szerv végső megoldásként kidolgozott beavatkozása kizárólag azon eset tekintetében került előírásra, amikor a károkat azonosítatlan vagy olyan gépjármű okozta, amelynek tekintetében nem tettek eleget az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt biztosítási kötelezettségnek.
42 Ez magyarázza, hogy a károsultaknak a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó uniós szabályozás által nyújtott védelme általános célkitűzése ellenére az uniós jogalkotó lehetővé tette a tagállamok számára, hogy bizonyos korlátozott esetekben kizárják e szerv beavatkozását, különösen azon személyek vonatkozásában, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt okozta, amennyiben a szerv bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy sem a vezető, sem a gépjármű nem volt biztosítva.
43 Következésképpen az a körülmény, hogy a második irányelv 1. cikke (4) bekezdésének harmadik albekezdése értelmében a tagállamok kizárhatják a nemzeti szervek beavatkozását azon személyek vonatkozásában, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt okozta, amennyiben a szerv bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy sem a vezető, sem a gépjármű nem volt biztosítva, semmiféle hatást nem gyakorol a harmadik irányelv 1. cikke (1) bekezdésének és a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének adandó értelmezésre.
44 A fenti megfontolásokra figyelemmel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdését, valamint második irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ezekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely azzal a joghatással jár, hogy automatikusan kizárja a biztosító kártérítési kötelezettségét egy közúti baleset károsultjaival szemben, amennyiben ezt a balesetet nem a biztosítási szerződés által biztosított vezető okozta, és e károsult, a baleset időpontjában a gépjármű utasa, biztosított volt e gépjármű vezetése tekintetében, és a vezetést e vezetőnek engedte át.
A második kérdésről
45 Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, az előző kérdésre adott válasz eltérhet‑e azon ténytől függően, hogy a károsult biztosított tudatában volt‑e, vagy sem, annak a ténynek, hogy az a személy, akinek a vezetést átengedte, nem rendelkezett biztosítással e tekintetben, vagy abban a hitben volt, hogy rendelkezett, illetve felmerült‑e benne ez a kérdés, vagy sem.
46 E tekintetben emlékeztetni kell arra, amint azt a főtanácsnok is kiemelte indítványának 50. pontjában, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításnak valamennyi, a kárt okozó gépjármű vezetőjével nem azonos károsult számára fedezetet kell nyújtania, feltéve hogy az első, a második vagy a harmadik irányelvben kifejezetten előírt kivételek egyike sem alkalmazható.
47 Következésképpen az a körülmény, hogy a biztosított károsult tudatában volt annak a ténynek, hogy az a személy, akinek a gépjármű vezetését átengedte, e tekintetben nem volt biztosított, vagy azt hitte, biztosított volt, illetve nem merült fel benne ez a kérdés, irreleváns az első kérdésre adandó válasz tekintetében.
48 Mindazonáltal ez nem zárja ki a tagállamok azon lehetőségét, hogy figyelembe vegyék ezt a tényezőt a polgári jogi felelősségre vonatkozó szabályozásukban, mindenesetre azzal a feltétellel, hogy az e területre vonatkozó hatáskörüket az uniós jog és különösen az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése, a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése és a harmadik irányelv 1. cikkének tiszteletben tartásával kell gyakorolniuk, és hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések nem fosztják meg ezeket hatékony érvényesülésüktől (a fent hivatkozott Ruiz Bernáldez‑ügyben hozott ítélet 19. pontja; a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 27. és 28. pontja; a fent hivatkozott Farrell‑ügyben hozott ítélet 34. pontja; a fent hivatkozott Carvalho Ferreira Santos‑ügyben hozott ítélet 35. és 36. pontja, valamint a C‑409/09. sz., Ambrósio Lavrador és Olival Ferreira Bonifácio ügyben 2011. június 9‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 28. pontja).
49 Ily módon valamely – általános és absztrakt szempontok alapján meghatározott – nemzeti szabályozás kizárólag a károsult károkozásban való közrehatása alapján nem zárhatja ki vagy korlátozhatja aránytalanul a károsult kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításon alapuló kártérítési jogát. Ennélfogva a károsultnak járó kártérítés mértékét csak rendkívüli körülmények esetén, egyedi mérlegelés alapján lehet korlátozni (a fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 29., 30. és 35. pontja; a fent hivatkozott Farrell‑ügyben hozott ítélet 35. pontja; a fent hivatkozott Carvalho Ferreira Santos‑ügyben hozott ítélet 38. pontja, valamint a fent hivatkozott Ambrósio Lavrador és Olival Ferreira Bonifácio ügyben hozott ítélet 29. pontja).
50 A fentiekből az következik, hogy a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az előterjesztett első kérdésre adandó válasz nem függ attól, hogy a biztosított károsult tudatában volt‑e annak a ténynek, hogy az a személy, akinek a gépjármű vezetését átengedte, e tekintetben nem volt biztosított, vagy azt hitte, biztosított volt, illetve felmerült‑e benne ez a kérdés, vagy sem.
A költségekről
51 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:
1) A gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv 1. cikkének első bekezdését, valamint a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ezekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely azzal a joghatással jár, hogy automatikusan kizárja a biztosító kártérítési kötelezettségét egy közúti baleset károsultjaival szemben, amennyiben ezt a balesetet nem a biztosítási szerződés által biztosított vezető okozta, továbbá e károsult, a baleset időpontjában a gépjármű utasa, biztosított volt e gépjármű vezetése tekintetében, és a vezetést e vezetőnek engedte át.
2) Az előterjesztett első kérdésre adandó válasz nem függ attól, hogy a biztosított károsult tudatában volt‑e annak a ténynek, hogy az a személy, akinek a gépjármű vezetését átengedte, e tekintetben nem volt biztosított, vagy azt hitte, biztosított volt, illetve felmerült‑e benne ez a kérdés, vagy sem.
Aláírások