DÁMASO RUIZ‑JARABO COLOMER
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2004. április 27. (1)
C‑397/01–C‑403/01. sz. egyesített ügyek
Bernhard Pfeiffer és társai
kontra
Deutsches Rotes Kreuz Kreisverband Waldshut eV
(az Arbeitsgericht Lörrach [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek)
„Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – 93/104/EK irányelv – Maximális heti munkaidő – Elv – Közvetlen hatály – Kivételek – Feltételek”
I – Előzmények
1. Második alkalommal ismertetek indítványt ebben az ügyben(2), amely 2001-ben azzal a céllal kezdődött, hogy megoldjon három, az Arbeitsgericht Lörrach (Németország), elsőfokú munkaügyi bíróság által benyújtott előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést.(3)
2. A Bíróság először úgy döntött, hogy ezeket a technikai jellegű kérdéseket tartalmazó ügyeket(4) öt bíróból álló tanács elé(5) utalja, és a kérdésekről tárgyalás megtartása nélkül határoz. Amíg az első két kérdésre adandó válasz egyértelműnek tűnt, a harmadik kérdés már nagyobb nehézségeket támasztott.
A nemzeti bíróságnak ezen utolsó kérdése arra irányul, hogy abban az esetben, ha valamely tagállam tévesen ültette át saját nemzeti jogába a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK(6) irányelvet, a 6. cikk (2) bekezdése, amely a nemzeti hatóságokat annak biztosítására kötelezi, hogy a heti átlagos munkaidő, a túlórát is beleértve, ne haladja meg a negyvennyolc órát, elég pontos és feltétlen ahhoz, hogy arra a felek a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhassanak.
3. A Bíróság nagytanácsának 2004. január 13-i, a szóbeli eljárást újra megnyitó végzése(7) értelmében a tanács úgy ítélte meg, hogy amennyiben az idézett rendelkezés megfelel a közvetlen hatály kiváltását célzó követelményeknek, magánjogi jogvita keretében kellene meghatározni valamely közösségi irányelvet végrehajtó nemzeti jogszabálynak valamely elég pontos és feltétlen közösségi jogszabállyal való összeegyeztethetetlenségét. Ezért a hatodik tanács úgy határozott, hogy az eljárási szabályzat 44. cikkének 4. §-a értelmében az ügyeket a Bíróság teljes ülése elé utalja.
4. A Bíróság a vita megkönnyítése céljából tárgyalást tartott, amelyre az alapügyben részt vevő felek mellett meghívta a tagállamokat, a Tanácsot és a Bizottságot is.
Jelen indítványomban kizárólag ezt a kérdést fogom vizsgálni, egyéb tekintetben pedig előző indítványaimra fogok utalni.
5. A 2004. március 9-én tartott tárgyaláson megjelentek az alapügy felpereseinek képviselői, a német, a francia, az olasz kormány, az Egyesült Királyság kormányának, valamint a Bizottságnak a meghatalmazottai.
II – Ténybeli és jogszabályi háttér
6. A munka- és a pihenőidőt Németországban az 1994. június 6-i, a 93/104 irányelv nemzeti jogba történő átültetése végett elfogadott Munkaidőtörvény (Arbeitszeitgesetz) szabályozza.
7. A törvény 2. cikkének (1) bekezdése szerint a munkaidő a munkanap kezdete és vége közötti időtartam, a szünetek kivételével; a 3. cikk értelmében ez az idő nem haladhatja meg a nyolc órát, bár tíz óra tartamra is meghosszabbítható, ha az átlagos időtartam hat naptári hónap vagy huszonnégy hét alatt nem haladja meg a munkanaponkénti nyolc órát.
8. A 7. cikk 1. bekezdésének 1. pontja alapján kollektív szerződésben vagy vállalati megállapodásban a 3. cikkben foglaltaktól eltérve lehetőség van:
a) a munkaidőnek, akár külön díjazás nélküli, a napi tíz órát is meghaladó meghosszabbítására, amennyiben a munkaidő rendszeresen és jelentős mértékben foglal magában ügyeletet;
[…]
9. A német Vöröskereszt alkalmazottjainak, munkavállalóinak és gyakornokainak munkafeltételeiről szóló, az említett nemzeti törvény 7. cikke (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontján alapuló kollektív szerződésének (Tarifvertrag über Arbeitsbedingungen für Angestellte, Arbeiter und Auszubildende des Deutschen Roten Kreuzes, a továbbiakban: a Vöröskereszt kollektív szerződése) 14. cikkének (1) bekezdése értelmében a heti munkaidő, a munkaközi szüneteket nem számítva, nem haladhatja meg a heti harminckilenc órát (1990. április 1-től kezdve a harmincnyolc és fél órát). Főszabály szerint a heti átlagot huszonhat hét átlagában kell számítani.
A 2) bekezdésnek megfelelően a napi munkaidő mindazonáltal az alábbiak szerint hosszabbítható:
a) átlagban napi tíz vagy heti negyvenkilenc óra, amennyiben ez magában foglal általában egy átlagban legalább napi két órás ügyeleti időtartam is;
b) átlagban napi tizenegy vagy heti ötvennégy óra, ha az ügyeleti időtartam három óra; és
c) átlagban napi tizenkét vagy heti hatvan óra, ha a munkavállaló a munkahelyén tartózkodik, de csak akkor végez munkát, ha azt elrendelik.
10. A felperesek, a német Vöröskereszt jelenlegi vagy volt alkalmazottjai, képzett sürgősségi ápolók és mentőápolók, két esetben a túlmunkáért járó díjazásukat kérik, míg a többi esetben annak a jognak az elismerését, miszerint nem kötelezhetők heti negyvennyolc órát meghaladó munkavégzésre. Az alperes, egyéb tevékenységek mellett, földi sürgősségi ellátási szolgáltatást nyújt, több, huszonnégy órán keresztül nyitva tartó sürgősségi ellátóközpontot üzemeltet, valamint sürgősségi betegszállítási feladatokat lát el.
11. A munkaszerződéseket a Vöröskereszt kollektív szerződése szabályozza. Minden fél egyetért abban, hogy fennállnak a szerződés 14. cikke (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott tárgyi feltételek, amelyek legalább napi három óra kötelező ügyeletet írnak elő (Arbeitsbereitschaft).
12. A tények bekövetkeztekor hatályos szöveg értelmében a 93/04 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésében rögzített munkaidő maximális időtartamát folyamatosan túl lehetett lépni, mivel az említett nemzeti törvény 7. cikke (1) bekezdése (1) pontjának a) alpontja a kollektív szerződés útján lehetővé tette a napi munkaidő tíz órán túli, díjazás nélküli meghosszabbítását, amikor a munkaidőbe a rendszeres és jelentős mértékű ügyeleti időtartamot is beszámították.(8)
III – A kérdés vizsgálata
13. Korábbi indítványomban néhány joggyakorlati és jogelméleti példa segítségével rávilágítottam, hogy ez esetben magánjogi alanyok közötti jogvitáról van szó, amiért is a munkavállalók a Bíróságnak a tagállamok által helytelenül átültetett irányelvek közvetlen hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlata miatt nem tudtak a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésére hivatkozni.
14. Azt is kiemeltem, hogy hasonló körülmények között a nemzeti jogszabály értelmezése során megkeresett bíróságnak mindent meg kell tennie, hogy az irányelv szövegének és céljának szem előtt tartásával elérje a kívánt eredményt, az EK 249. cikk harmadik bekezdésének megfelelően.
15. Végül pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy amikor ez a „megfelelő értelmezés” lehetetlennek bizonyul, a Bíróság ítélkezési gyakorlata arra készteti a nemzeti bíróságot, hogy az garantálja a közösségi jog teljes hatályát, és szükség szerint, saját hatáskörében ne alkalmazza a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogszabályokat, ehhez pedig nem kell előzetesen kérnie vagy megvárnia a jogszabálynak a jogalkotói vagy egyéb alkotmányjogi eljárás útján történő hatályon kívül helyezését.
16. Megértem, és osztom mindazoknak az aggodalmát, akik e megoldás akadályát abban a tényben látják, hogy nem került elismerésre az irányelvek közvetlen horizontális hatálya, de az ítélkezési gyakorlat ezen, több főtanácsnok és az elméleti jogászok véleménye ellenére elfogadott irányvonalának összeegyeztetése a „megfelelő értelmezés” igényével a közösségi jog egyik legösszetettebb problémája, amire nehéz általános jellegű megoldást találni. Mindenesetre érdemes egy kicsit mélyebben elemezni a helyzetet annak érdekében, hogy legalább a jelen ügy sajátosságaira megfelelő megoldást keressünk, amely tekintettel van a közösségi jog elsőbbségének elvére, a tagállamoknak az EK 10. cikkében megfogalmazott közösségi hűség elvére, valamint az irányelv jogszabályi természetére, és azokra a hatásokra, amelyeket az irányelv okoz a Szerződés által létrehozott jogrendszerben.
Már elöljáróban kijelenthetem, hogy a jogvita során felhozott érvek egyike sem győzött meg teljesen.
17. A Bíróság azt szeretné, ha tisztázódna a „megfelelő értelmezés” fogalmának alkalmazhatósága a jelen ügyek körülményei között: 1) a munkaidőre vonatkozó német törvény 7. cikke (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontja kivételt képez-e ugyanezen jogszabálynak a közösségi norma szövegének és céljának teljesen megfelelő általános jellegű rendelkezéseihez képest; 2) a 93/104 irányelv a munkavállalókat mint a munkaviszony gyengébb feleit kívánja-e megvédeni; és 3) a felperesek többségének keresete a heti maximálisan negyvennyolc óra munkaidőhöz való jog elismerésére irányul, amely kérelemből hiányzik az egyébként nehezen számszerűsíthető anyagi igény, így annak a valószínűsége, hogy a felperesek a közösségi jogrend megsértése címén kártérítést kapjanak a hatóságoktól, nagyon csekély.
18. Ezek a jellemzők különböztetik meg a jelen ügyeket a Bíróság által már korábban vizsgált ügyektől, amelyekben adott irányelvet valamely tagállam jogalkotói a megadott határidőn belül nem, vagy nem megfelelő módon ültettek át. A jelen esetben viszont Németország hozott egy törvényt, amellyel a 93/104 irányelv szövegét és célkitűzéseit átültette nemzeti jogába. Vélhetően az volt a szándéka, hogy ezt megfelelő módon tegye, miután semmi nem utal arra, hogy ki akarta volna játszani az EK 10. cikkének a közösségi hűség elvére irányuló előírását. Németország jó szándékának bizonyítéka az a tény, hogy kevesebb, mint négy hónap alatt módosította jogszabályait, hogy azokat a Bíróságnak a Jaeger-ügyben hozott ítéletében adott értelmezéséhez igazítsa(9). Ráadásul, az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően minden bíróságnak vélelmeznie kell, hogy az állam szándéka az, hogy teljes egészében eleget tegyen valamely irányelvből eredő kötelezettségeinek. (10)
19. Ezért úgy kell tekinteni, hogy a munkaidőre vonatkozó német törvény arra irányul, hogy teljes mértékben átültesse a 93/104 irányelv rendelkezéseit. Kétségtelen, hogy egy ponton a törvény tévedett: átlépte az elvek (1-16. cikk) és a kivételek (17. és 18. cikk) megfelelő összehangolása által kijelölt határokat, amely összehangolás az irányelv által létrehozott jogrend alapja. Természetesen a nevezett törvény kivételt jelentő 7. cikke (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontjáról van szó, miután a többi rendelkezés tartalmazza a munka- és a pihenőidő meghatározását, amely tökéletesen megfelel a közösségi szabályozásnak.
20. Az említett német törvény, amelyen a német Vöröskereszt kollektív szerződésének a munkaidő meghosszabbításáról szóló 14. cikke alapul, a 3. cikkhez képest kivételként fogalmazódott meg, e cikk értelmében ugyanis a munkaidő nem haladhatja meg a napi nyolc órát.
21. Ez utóbbi cikket az idézett törvény 9., a vasárnapot pihenőnapnak fenntartó cikkével együtt értelmezve negyvennyolc órás heti munkaidőt kapunk, amely megfelel a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésében foglaltaknak. Kizárólag e két nemzeti jogi rendelkezés alkalmazása lehetővé tenné, hogy igazat adjunk az alapügyek felperesei többségének, ugyanis – ahogyan arra rámutattam – a hét felperes közül ketten a túlmunkáért járó díjazás kifizetését, míg az öt másik felperes a maximálisan heti negyvennyolc órás munkaidőhöz való joguk elismerését kérik.
Amennyiben a német bíróság helyt adna ennek a kérelemnek, ez azt jelentené, hogy az ítélkezési gyakorlattal szemben elfogadná egy irányelv rendelkezésének közvetlen hatályát, amely – ahogyan az közismert –a magánjogi jogalanyokkal szemben önmagában nem keletkeztet kötelezettséget? (11)
22. Az előzetes döntéshozatal iránti eljárásban részt vevő tagállamok nyíltan kimutatták megdöbbenésüket azzal a lehetőséggel szemben, hogy megváltozzék az ítélkezési gyakorlat iránya, oly módon, hogy elismerésre kerüljön a nemzeti jogba határidőn belül nem, vagy helytelenül átültetett irányelv. Nem osztom ezt a félelmet, mert nem hinném, hogy a 93/104 irányelv (6) cikkének 2) bekezdése vonatkozásában felmerülhet ez a kérdés, jóllehet az irányelv megfelel a kellő pontosság és feltétlenség követelményének(12). Azokkal sem tudok egyetérteni, akik azt állították, hogy ha az említett közösségi rendelkezéssel ellentétes német jogszabályt nem alkalmazzák az alapeljárásban, ez az előbbi közvetlen hatályának elismerését jelentené, a Bíróság számos, az irányelvek hatályának a magánjogi jogalanyok közötti jogvitákra való kiterjesztését kizáró ítélete ellenére.
Ugyanakkor osztom az olasz kormány azon véleményét, miszerint az EK‑szerződés irányelveken keresztül elérendő céljainak szempontjából kevésbé zavarónak, sokkal inkább funkcionálisabbnak tartja a Bíróság által kidolgozott megoldást, előnyben részesítve a közösségi jognak inkább megfelelő nemzeti jogszabály értelmezését.
23. Arra is emlékeztetni szeretnék, hogy a tagállamok azon kötelezettsége, hogy elérjék az irányelvekben meghatározott célokat, valamint az, hogy az EK 10. cikk értelmében e kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében meg kell tenniük minden általános és különös intézkedést, minden nemzeti hatóságra egyaránt vonatkozik, a bírósági szerveket is beleértve. (13)
24. Valamely irányelv meghatározott rendelkezésének a magánjogi jogvitában érvényesülő közvetlen hatálya kizárásának ellensúlyozására a Bíróság kidolgozta az úgynevezett „megfelelő értelmezés” doktrínáját, amelynek értelmében a nemzeti jog alkalmazásakor, legyen szó az irányelv előtt vagy után született jogszabályokról, a bíróságnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy azt az irányelv célja szerint értelmezze, eleget téve ezzel az EK 49. cikk harmadik bekezdése előírásainak(14). Ez az elv különösen akkor érvényesül a nemzeti bíróságok tekintetében, amikor valamely tagállam – mint a jelen esetben is – azt állítja, hogy az átültetett rendelkezések megfeleltek az irányelvben előírtaknak. (15)
25. A Bíróság már számos olyan esetben, magánjogi alanyok közötti jogvitákról lévén szó, amikor ezt az értelmezést ajánlotta, nem szorítkozott pusztán ennek kijelentésére, hanem ennél tovább is ment, és a kérdést feltevő bíróság számára konkrétan megjelölte az ügyben elérendő eredményt. Természetesen példaként néhány esetet meg kell említeni. (16)
26. A spanyol jogba átültetésre nem került 68/151/EK irányelv – amelynek célja a részvénytársaságok érvénytelenségi eseteinek korlátozása annak érdekében, hogy garantálják a jogbiztonságot a társaság és harmadik személyek, valamint a társaság tagjai közötti jogviszonyokban – értelmezése (17) során a Bíróság felhívta a nemzeti bíróságot, hogy nemzeti jogát az irányelv szövegére és céljára figyelemmel értelmezze annak érdekében, hogy megakadályozza valamely társaság semmisségének az irányelv 11. cikkében való okoktól eltérő okból való kimondását. (18)
A Marleasing SA egy társasági szerződés semmisségének kimondását kérte jogalap hiánya és színlelt szerződés miatt, valamint azért, mert a szerződés megkötésére a hitelezők megtévesztésével került sor. A felperes ellentmondással élt arra hivatkozván, hogy a nevezett irányelv taxatív módon felsorolja a semmisségi okokat, amelyek között nem szerepel a jogalap hiánya. A Bíróság ajánlásának értelmében mellőzték a spanyol Código Civil (Polgári Törvénykönyv) 1261. és 1275. cikkének alkalmazását, amelyek megfosztják minden joghatásától a jogalap nélküli vagy tiltott szerződéseket.Pontosan így tett a Juzgado de Primera Instancia nº1 de Oviedo, 1991. február 23-án hozott ítéletében, jogalap hiánya és a 68/151 irányelvben nem szereplő semmisségi ok miatt elutasította a keresetet(19). A közösségi szellemisége miatt egyhangúlag elismert ítélet nem vizsgálta azt a kérdést, hogy a „megfelelő értelmezés” elvének alkalmazása az irányelvek közvetlen horizontális hatályának elismeréséhez hasonló joghatást válthat ki.
27. A Wagner Miret-ítéletben(20) arra a következtetésre jutottak az előzetes döntéshozatalra irányuló végzésből, hogy a spanyol jogszabályokat nem lehet a 80/987/EK(21) irányelvvel összeegyeztethető értelemben értelmezni, következésképpen nem tették lehetővé a vezető tisztségviselők számára, hogy igénybe vegyék az e közösségi jogszabályban előírt biztosítékokat, és ezáltal kimondásra került, hogy a tagállamnak kötelessége a mulasztásból eredő károk megtérítése.
Az előzetes döntéshozatal iránti eljárás során kiderült, hogy Spanyolország a FOGASA-n (Fondo de Garantía Salarial) kívül nem hozott létre más biztosítékot jelentő szervezetet, amelynek védelme nem terjedt ki az említett alkalmazottakra abban az esetben, ha a munkaadó fizetésképtelensége miatt elmaradt bérük kifizetését kérték. A 80/987 irányelv által a tagállamoknak nyújtott mérlegelési lehetőséget tekintve a Bíróság kijelentette, hogy a munkavállalóknak ez a kategóriája nem hivatkozhat az irányelvre annak érdekében, hogy elmaradt bérük kifizetését olyan intézménytől kérjék, amelyet más kategóriába tartozó munkavállalók számára hoztak létre. 1994. február 16-i ítéletében a Tribunal Superior de Justicia de Cataluña (Legfelsőbb Bíróság) elutasította a keresetet, és kizárta a FOGASA felelősségét, de elismerte a felperes azon jogát, hogy az illetékes bíróságnál keresetet nyújtson be az állam ellen az elszenvedett károk miatt. (22)
28. Az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores (23) ítéletben a Bíróság úgy döntött, hogy ha a 93/13/EK(24) irányelv a megadott határidőn belül nem került átültetésre a nemzeti jogba, hivatalból is meg lehetett volna állapítani a barcelonai bíróság hatáskörének hiányát, mert a hatáskör annak a szerződéses záradéknak az alapján került megállapításra, amelyet maga a bíróság is jogellenesnek tartott az irányelv értelmében. A Bíróság, miután elfogadta Saggio főtanácsnok azon kiváló indítványában megfogalmazott javaslatát, melynek 27-37. pontjában kimerítően vizsgálja ezt a kényes kérdést, igenlően válaszolt, amikor kimondta, hogy a „megfelelő értelmezés” különösen arra kötelezi a bíróságot, hogy azt a nemzeti jogszabályt részesítse előnyben, amely lehetővé teszi számára, hogy hivatalból elutasíthassa valamely jogellenes záradékban megállapított hatáskörét.
A vitatott záradék kizárólagos illetékességet biztosított a vállalkozás székhelye szerinti bíróságnak egy adásvételi szerződés alkalmazásából eredő jogviták tekintetében. A 93/13 irányelv késéssel került át a nemzeti jogba, és időközben a hatályos fogyasztóvédelmi rendelkezések kerültek alkalmazásra, amelyek nem szabályozták, vajon a jogellenes záradékok semmisségére hivatalból lehet-e hivatkozni, a spanyol jogban pedig nem létezett olyan jogintézmény, amely kereset benyújtása nélkül megalapozta volna a bíróság hatáskörét arra vonatkozóan, hogy kimondja a semmisséget. A Bíróság azonban felhívta a spanyol bíróság figyelmét arra, hogy hivatalból el kellett volna utasítania, hogy az ilyen körülmények között hatáskörébe utalt jogvitában eljárjon. (25) A spanyol elsőfokú bíróság 2000. július 14-i végzésében betű szerint alkalmazta a Bíróság ítéletét, és élt azzal a jogával, hogy hivatalból vizsgálja valamely záradék jogellenes jellegét, és elutasította a keresetet a jogvitákat a barcelonai bíróság elé utaló záradék jogellenes volta miatt, hozzátéve, hogy a nevezett semmisség az alperes lakóhelye szerinti bíróság hatáskörét alapozta meg. (26)
29. A „megfelelő értelmezés” kötelezettsége nem csak az előzetes döntéshozatal iránti ügyeket érinti, ahogyan azt a felhozott példák alapján feltételezhetnénk. A Bizottság kontra Olaszország ítéletből(27) kitűnik, hogy a tagállami mulasztás kimondása a tagállam bírói és közigazgatási hatóságait egyaránt kötelezi egyrészt az összeegyeztethetetlen adómentességi rendszer alkalmazásának tilalmára, másrészt pedig a közösségi jog teljes érvényesülését elősegítő rendelkezések elfogadására.
30. Egyéb ügyekben, anélkül, hogy ilyen pontosan meghatározta volna az elérendő célt a nemzeti bíróságok számára, a Bíróság javaslatot tett az irányelv céljának eléréséhez vezető legmegfelelőbb úthoz.
31. A Pafitis és társai(28) ítéletében a Bíróság kimondta, hogy a 77/91/EGK, a tagállamok részvényesei minimális védelmének biztosítására irányuló irányelv 25. cikke (29) ellentétes az olyan nemzeti jogszabállyal, amely lehetővé teszi, hogy valamely banki szolgáltatásokat nyújtó, eladósodása miatt rendkívüli helyzetben lévő részvénytársaság törzstőkéjét közigazgatási aktussal, a közgyűlés határozata nélkül is meg lehessen emelni.
Az alapeljárásban egy részvénytársaság formájában működő bank és új részvényesei, valamint a régi részvényesek álltak szemben egymással, amely utóbbiak megtámadták egyrészt az alapító okirat tőkeemelést lehetővé tévő módosítását, azt állítván, hogy ez az ideiglenes ügyvivőnek a közgyűlés összehívása nélkül hozott döntése volt, másrészt pedig a részvények felosztásának módját. Ezenkívül, az ezt követő három további törzstőkeemelés semmisségének kimondást is kérték. A pert követő események nem hagynak kétséget afelől, hogy milyen következményekkel járt az ítélet kihirdetése. (30)
32. A Ruiz Bernáldez-ügyben(31) a kérdések egy ittas állapotban közúti balesetet okozó gépjárművezető ellen folyó büntetőeljárás kapcsán kerültek megfogalmazásra. A nemzeti bíróság a vezetőt az okozott vagyoni károk megtérítésére kötelezte, ugyanakkor a vezető biztosítótársaságát mentesítette minden kártérítési jellegű kötelezettség alól, a gépjárművek használatából és forgalomban való részvételükből eredő polgári jogi biztosítási felelősségre vonatkozó nemzeti szabályozás alapján, amely kizárja a károk megtérítését abban az esetben, ha a felelős ittas állapotban vezetett.
Ez alkalommal a Bíróság úgy értelmezte a 72/166/EGK(32) és 84/5/EGK(33) irányelveket, hogy az elérendő célra figyelemmel a kötelező gépjármű-biztosításnak lehetővé kell tennie, hogy egy gépjármű okozta baleset áldozatai teljes kártérítést kapjanak minden elszenvedett testi és vagyoni kárért, és hogy a gépjármű-felelősségbiztosítás szerződésében nem rendelkezhetnek úgy, hogy bizonyos esetekben – különösen a vezető ittas állapota esetén – a biztosító mentesül a biztosított gépjármű által harmadik személyeknek okozott kár megtérítésének kötelezettsége alól. Ezért a Bíróság azt javasolta a nemzeti bíróságnak, hogy a biztosítótársaságnak meg kell térítenie az áldozatok kárát, még ha ezt a nemzeti jog nem is írja elő(34). Az Audiencia Provincial de Sevilla (fellebbviteli bíróság) elfogadta a Bíróság előzetes véleményét, és 1996. április 30-án hozott ítéletében arra ítélte a biztosítótársaságot, hogy térítse meg a Ruiz Bernáldez által ittasan okozott baleset áldozatainak kárát.(35)
33. A Draehmpaehl-ítéletben(36) a Bíróság kimondta, hogy a 76/207/EGK irányelvvel (37) ütköznek azon nemzeti jogszabályi rendelkezések, amelyek az egyéb polgári jogi és munkajogi jogszabályoktól eltérően a kártérítés felső határát három havi munkadíjban maximálják olyan esetben, amikor valamely jelöltet a felvételi eljárás során neme miatt hátrányos megkülönböztetés ér, amennyiben bizonyítani tudja, hogy az állást megkapta volna, ha a felvételi eljárás során nem különböztették volna meg hátrányosan, illetve hat hónapban, ha több jelöltről van szó. A munkavállaló egy újságban nők számára meghirdetett állásajánlatra jelentkezett, a vállalkozás pedig nem válaszolt neki, és az elküldött dokumentációt sem juttatta vissza. A munkavállaló több bírósághoz is fordult, azt állítván, hogy ő volt a legképzettebb jelölt, és hátrányos megkülönböztetés érte. Az előzetes döntéshozatali eljárás során született döntés egyértelműsége nem hagyott sok választási lehetőséget a hamburgi Arbeitsgerichtnek. (38)
34. A Bellone–ügyben(39) a 86/653/CEE(40) irányelvvel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amely az ügynöki szerződés megkötését a kereskedelmi képviselőknek a megfelelő nyilvántartásba történő felvételéhez kötötte. Az olasz jogi szabályozás nemcsak a kereskedelmi kamarai tagságot szabta meg feltételként, hanem a szerződés érvényességét a nyilvántartáshoz is kötötte, így – különösen a jogviszony megszűnése után – megfosztotta a jogi védelemtől azokat, akik nem feleltek meg e követelményeknek. És a jogvita valóban egy ügynök által benyújtott kártérítési kérelem kapcsán alakult ki, miután az ügynöknek megszűnt a vállalkozással kötött szerződése. Saggio főtanácsnok az Océano Grupo Editorial ügyben tett indítványainak 35. pontjában megállapította, hogy a Bíróság feloldhatatlan ellentmondást állapított meg a nemzeti jogszabály és az említett irányelv között, amely kizárt minden, a „megfelelő értelmezésre” irányuló szándékot, amiért is arra kötelezte a nemzeti bíróságot, hogy ne alkalmazza a kérdéses nemzeti jogszabályt.(41)
35. A Centrosteel- ítélet (42) egy, az előző ügy folytatásának tartott jogvitát oldott meg. Egy másik olasz bíró, abból kiindulva, hogy az irányelvek közvetlen horizontális hatályát elismerő ítélkezési gyakorlat elutasítása megakadályozta abban, hogy mellőzze a nemzeti jogszabályt, azzal a kérdéssel fordult a Bírósághoz, hogy az EK‑Szerződésnek a személyek szabad letelepedésére és a szolgáltatások nyújtásának szabadságára vonatkozó rendelkezéseivel, amelyek közvetlen hatálya kétségtelen, ellentétesek-e az olyan nemzeti törvénnyel, amely valamely nyilvántartásba való feliratkozásra kötelezi mindazokat, akik kereskedelmi ügynöki tevékenységet folytatnak, és semmisséggel szankcionálja a hatálya alá tartozó szerződéseket. Az előzetes döntéshozatali eljárás megoldásaként a Bíróság az alapügyben eljáró bírót a „megfelelő értelmezés” ismert ítélkezési gyakorlatára utasította a 86/653 irányelv céljának elérése érdekében, az elsődleges jog kimerítő értelmezése nélkül. Mind Jacobs főtanácsnok, indítványának 5. pontjában, mind pedig a Bíróság, az ítélet 17. pontjában, megállapították, hogy a Corte di Cassazione a Bellone-ügy kapcsán megváltoztatta joggyakorlatát, és kimondta, hogy a nyilvántartásba történő feliratkozás elmulasztása nem lehet oka az ügynöki szerződés semmisségének.
36. Az ettől a ítélkezési gyakorlattól való elszakadás súlyos visszalépést jelentene a közösségi jog elsődlegessége elvének alkalmazásában, ártana a Bíróság tekintélyének a közösségi jogszabályoknak az Európai Unió területén történő egységes értelmezése vonatkozásában, és közösségi bírói feladataik gyakorlása során elbátortalanítaná a nemzeti bírákat, különösen azokat, akik követték a Bíróságnak az előzetes döntéshozatali eljárások során adott, a nemzeti jogszabályok „megfelelő értelmezésére” vonatkozó útmutatásait.
Mivel a természet által leginkább arra vagyunk hivatottak, mondta Cicero (43), hogy növeljük az emberi nem boldogságát, tanácsainkkal és erőfeszítéseinkkel mások életét igyekszünk biztosabbá és gazdagabbá tenni, követjük a legkiválóbbak útját, és nem figyelünk a visszavonulást fújó jelekre, amelyek vissza akarják hívni azokat, akik már elől járnak.
37. Mindennek ellenére, az Arcaro-ítélet (44) egy másik, szintén olasz bíró által benyújtott előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés kapcsán elismerte, hogy a közösségi jogból hiányzik az a mechanizmus, amely lehetővé tenné valamely irányelv nem érvényesíthető rendelkezésével ellentétes nemzeti belső jogszabálynak a megsemmisítését; valamint azt is kimondta, hogy a nemzeti bíró azon a kötelezettségének, hogy saját joga releváns jogszabályainak értelmezése során tekintettel kell lennie az irányelv rendelkezéseire, vannak határai, amikor is ez az értelmezés arra kötelezi, hogy valamely féllel szemben valamely, a nemzeti jogba még át nem ültetett irányelvben előírt kötelezettséget ró, vagy indokoltabban akkor, amikor ez a rendelkezéseket megsértők büntetőjogi felelősségét alapozza meg.
38. Az Arcaro–ítélet e megállapításait azonban nem lehet egyszerűen kiterjeszteni a vizsgált ügyekre, ahogyan ezt néhány, különböző okokból észrevételt benyújtó tagállam kívánja.
Elsősorban, az eljárás nem két magánfél között zajlott, mert Arcaro úr egy büntetőeljárás vádlottja volt. Ezért el kellett kerülni, hogy a tagállam, amely elmulasztotta nemzeti jogába átültetni a 76/464/EK(45) és 83/513/EK(46) irányelveket, előnyökhöz jusson megsértésük révén, és büntetőjogi eszközökkel büntessen valamely vállalkozót, aki áthágta az irányelv egyes rendelkezéseit. Mindenesetre a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bírónak azt a kötelezettségét, hogy a nemzeti jogszabály értelmezése során tekintettel kell lennie az irányelv jelentésére, a közösségi jogrend részét alkotó jogelvek, különösen a jogbiztonságra és a visszaható hatály tilalmára vonatkozóak korlátozzák, elsősorban akkor, amikor büntetőjogi felelősség állapítható meg. (47)
Másodsorban, jelentős eltérés van az Arcaro-ügy és a Vöröskereszt munkavállalói által kezdeményezett jogviták ténybeli körülményei között, mivel az első esetben az olasz jogalkotó egyszerűen csak hiányosan ültette át a közösségi jogot, míg a Német Szövetségi Köztársaság megfelelő törvényt fogadott el a 93/104 irányelv egészének végrehajtása érdekében, amely törvény 3. cikke pontosan átveszi a közösségi jogszabály 6. cikke (2) bekezdésének tartalmát, amikor a heti munkaidőt negyvennyolc órában maximálja.
39. Nem arról van tehát szó, amint azt a szövetségi kormány állítja, hogy ha a nemzeti bíró figyelmen kívül hagyná a munkaidőre vonatkozó törvény 7. cikke (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontját, joghézaggal találná magát szemben, ami arra kötelezné, hogy a 93/104 irányelv alapján elmarasztalja a munkaadót, ha egyszerűen ugyanannak, a közösségi rendelkezések átültetése céljából hozott jogszabálynak valamely másik rendelkezését hívhatná fel(48), amely megfelel annak a közösségi jogalkotó által előírt általános szabálynak(49), amely szerint a tagállamokban a munkaidő nem haladhatja meg ezt az óraszámot. (50)
E tekintetben osztom Van Gerven főtanácsnoknak a Marleasing-ügyben(51) ismertetett indítványa 7. pontja második bekezdésében foglalt értékelését, amely szerint a nemzeti bíráknak abból a kötelezettségéből, hogy a nemzeti jogszabályokat az irányelvnek megfelelően kell értelmezniük, nem következik, hogy ez utóbbiaknak közvetlen hatálya legyen a magánjogi alanyok közötti jogvitában. Sőt, éppen az irányelvnek megfelelően értelmezett jogszabályok rendelkeznek közvetlen hatállyal.
40. Két, az eljárásnak ebben a szakaszában az észrevételeket beterjesztő felek által többször idézett ítéletre is hivatkoznom kell, pro és kontra a szembenálló feleket érintően. A CIA Security International ügyben (52) és az Unilever-ügyben (53) hozott ítéletekről van szó, amelyek ugyan a tagállamok által tiszteletben nem tartott irányelvek nemzeti bírák által való alkalmazása terén mérföldköveket jelentettek a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fejlődésében, de a jelen ügyek megoldását nemigen segítik elő. (54)
Az említett két ügyben a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bíróságnak magánjogi felek közötti jogvitában tartózkodnia kell az olyan, a Bizottság előzetes értesítése nélkül elfogadott technikai jellegű nemzeti rendelet alkalmazásától, amely egyértelműen megsérti a 83/189/EGK(55) irányelv 8. és 9. cikkét, ugyanakkor a Bíróság gondot fordított annak pontosítására, hogy a Faccini Dori- ítélet (56) nem erre vonatkozott, mert az említett irányelv figyelmen kívül hagyása a lényeges eljárási szabályok megsértését képezte, a vonatkozó rendelkezések pedig magánszemélyek tekintetében nem keletkeztettek sem jogokat, sem kötelezettségeket. (57)
41. Az a tény, hogy valamely irányelv rendelkezésének közvetlen hatálya kihat a vertikális viszonyban nem szereplő magányszemélyek jogaira, sem jelentett akadályt az előtt, hogy a Bíróság elismerje ezt a hatályt. Jó példát mutatnak erre a következő esetek: a 71/305/EGK(58) irányelvnek egy közbeszerzés odaítélésének megsemmisítésére irányuló keresettel(59) kapcsolatos értelmezése során a Fratelli Costanzo-ügyben hozott ítélet(60); a World Wildlife Fund és társai ügyben(61) egy repülőtér közelében élő magánszemélyek és két környezetvédő szervezet által benyújtott, a repülőtér felújítási projektje engedélyezésének megsemmisítése iránti keresettel kapcsolatban hozott ítélet; a Smith & Nephew és Primecrown ítélet(62), amely lehetővé tette egy gyógyszerfajtának, a 65/65(63)irányelv alapján elnyert kereskedelmi forgalomba hozatali engedélye jogosultja számára, hogy az irányelv rendelkezéseire hivatkozhasson azon nemzeti eljárás során, amelynek célja az volt, hogy ugyanezen jogszabály alapján megtámadja az illetékes hatóságnak a versenytárs szabadalmaztatott és azonos elnevezésű termékét engedélyező határozatát; vagy újabban a Wells- ítélet(64), amely szerint a harmadik személyek jogaira történő negatív kihatások – még ha bizonyosak is – nem szolgáltatnak jogalapot arra, hogy elutasítsák valamely magánszemélynek valamely irányelv rendelkezéseire a tagállammal szemben való hivatkozását.
42. Azokkal sem értek egyet, akik azt állították, hogy csak az elsődleges közösségi jognak lehet elsőbbséget tulajdonítani, vagy legfeljebb valamely rendeletnek, miután ez utóbbi jogszabállyal foglalkozik a Simmenthal-ítélet (65); ez a megkülönböztetés valóban mesterséges és pontatlan(66), miután az említett ítéletben a Bíróság megerősítette mind a Szerződés, mind az intézmények közvetlenül alkalmazható aktusainak elsőbbségét. Ezenkívül, ha felmerül, hogy valamely közösségi rendelkezés ellentétes valamely tagállam nemzeti jogszabályával, a közel negyven éve megállapított elsőbbség elismerésére történik hivatkozás, a közösségi jogforrástól függetlenül: legyen az az EK‑Szerződés(67), valamely rendelet vagy irányelv.(68)
43. Pillanatnyilag nem az feladatom , hogy kiálljak az át nem ültetett, az ítélkezési gyakorlat által megjelölt feltételekkel rendelkező irányelvek horizontális hatálya mellett. Az sem áll szándékomban, hogy az említett rendelkezések alkalmazására biztassam a nemzeti bírákat, ily módon beavatkozván a nemzeti jogalkotó feladatkörébe.
De azokkal sem tudok egyetérteni, akik azt állítják, hogy a vizsgáltakhoz hasonló esetben a magánjogi alanyok csak az állam felelősségére hivatkozhatnak a közösségi jog értelmében rájuk háruló kötelezettségek elmulasztása miatt keletkezett károkért, mert a Bíróság szerint ez a megoldás szubszidiárius jellegű, és a jelen esetben csak akkor lehetne figyelembe venni, amennyiben a 93/104 irányelv átültetése céljából elfogadott jogszabályokat nem lehetne annak szövegével és céljával összeegyeztethetően értelmezni.
44. A jelen esetek körülményeit tekintve, a Bíróság – mint a közösségi jog megfelelő értelmezését biztosító szervezet – feladata különösen az előzetes döntéshozatalt igénylő kérdésekben, nem teszi lehetővé, hogy a nemzeti bíróság számára ne hagyjon más lehetőséget, mint valamely olyan nemzeti jogszabály alkalmazását(69), amely ellentétben áll a 93/104 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének szövegével, valamint a munkavállalók biztonságának, higiéniai körülményeinek és egészségének javítására irányuló céljával. (70)
45. Tehát, tekintve, hogy a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése világos, pontos és feltétel nélküli rendelkezés, amely nem hagy mérlegelési lehetőséget a nemzeti jogalkotó számára(71), és hogy a német bíró a 7. cikk (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontján kívül a munkaidőről szóló törvény egyéb rendelkezéseit is alkalmazhatja, nincs szükség arra, hogy a munkavállalókat az állam elleni kártérítési kereset benyújtására hívják fel.
46. Hozzá kell tennem, hogy a munkavállalók érdekének, mint a munkaviszony legsebezhetőbb részének a 93/104 irányelvben foglalt védelmét a nemzeti bíróságnak úgy kell mérlegelnie, mintha az ezt végrehajtó nemzeti jogszabályokat értelmezné. (72) A Bíróság az Unilever-ítéletben (73) gondot fordított arra, hogy megkülönböztesse a magánszemélyek tekintetében jogokat és kötelezettségeket keletkeztető irányelveket azon irányelvektől, amelyek ilyen rendelkezéseket nem tartalmaznak.
47. Úgy tűnik tehát, hogy ajánlatos lenne azt tanácsolni a lörrach-i Arbeitsgerichtnek, hogy közösségi felelősségét magára vállalván kövesse az oviedói Juzgado de Primera Instancia, a katalán Tribunal Superior de Justicia, a barcelonai Juzgado de Primera Instancia n 35, a sevillai Audiencia Provincial, a hamburgi Arbeitsgericht, a bolognai Tribunale Civile, az Olasz Köztársaság Corte Suprema di Cassazionéja és a bresciai Pretore által kijelölt utat.
48. A fentebb említett okokból azt javaslom, hogy – amennyiben az érdekelt tagállam nem élt a 18. cikk (1) bekezdése b) pontjának i) alpontjában szereplő lehetőséggel – a Bíróság jelentse ki, hogy a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésével ellentétes az olyan rendelkezés alkalmazása, mint a munkaidőről szóló német törvény 7. cikke (1) bekezdése 1) pontjának a) alpontja, amely lehetővé teszi a munkanapnak kollektív vagy vállalati szerződésben való, tíz órán túli meghosszabbítását, amikor a munkaidőbe jogszerűen és jelentős mértékben ügyeleti időtartam is beszámításra kerül.
Következésképpen, a német Vöröskereszt kollektív szerződésének 14. cikkét úgy kell értelmezni, amennyiben az az Arbeitszeitgesetz 7. cikkén alapul, hogy az érintett munkavállalókat ne lehessen heti átlagban negyvennyolc óránál hosszabb munkaidő teljesítésére kötelezni, tekintetbe véve a 93/104 irányelv 16. cikkének (2) bekezdését és 17. cikkének (4) bekezdését, amelyek az átlagos munkaidő kiszámításához szükséges referenciaidőszak megállapításáról rendelkeznek.
IV – Végkövetkeztetések
49. Az előző megállapítások alapján, újból azt javaslom a bíróságnak, hogy az Arbeitsgericht Lörrach által a jelen ügyben feltett harmadik kérdésére az alábbiak szerint válaszoljon:
„A 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése, még abban az esetben is, ha a tagállamok kivételeket állapítanak meg a 16. cikk (2) bekezdésben rögzített referenciaidőszak tekintetében, világos, pontos és feltétlen, és elismeri a magánszemélyek azon jogát, hogy erre a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhassanak, amikor a tagállam nem ültette át megfelelő módon az irányelvet saját jogába a megadott határidőn belül. Ugyanakkor, tekintetbe véve, hogy az alapügyekben magánszemélyek között folyik az eljárás, a munkavállalóknak nincs joguk arra, hogy az idézett közösségi rendelkezés közvetlen hatályára hivatkozzanak.
Az olyan rendelkezés, mint a német munkaidőtörvény 7. cikke (1) bekezdése 1. pontjának a) alpontja, amely lehetővé teszi, hogy kollektív vagy vállalati szerződésben a napi munkaidő meghaladhassa a tíz órát abban az esetben, amikor a munkaidőbe jogszerű és jelentős mértékű ügyeleti időtartam beszámításra kerül, ellentétes a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésével, amennyiben az érdekelt állam nem élt a 18. cikk (1) bekezdése b) pontjának i) alpontjában szereplő lehetőséggel. Következésképpen, a német Vöröskereszt alkalmazottjai, munkavállalói és gyakornokai kollektív szerződésének 14. cikkét – amennyiben az az idézett 7. cikken alapul – úgy kell értelmezni, hogy az érdekelt munkavállalókat nem lehet átlagban heti negyvennyolc órát meghaladó munkavégzésre kötelezni, tekintettel a 93/104 irányelvnek az átlagos munkaidő kiszámítása hivatkozási időszakainak megállapítására vonatkozó 16. cikke (2) bekezdésének és 17. cikke (4) bekezdésének rendelkezéseire.”