A Bíróság (nagytanács) 2020. május 14-i ítélete (a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság [Magyarország] előzetes döntéshozatal iránti kérelmei) – FMS, FNZ (C-924/19 PPU), SA és ifjabb SA (C-925/19 PPU) kontra Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél-alföldi Regionális Igazgatóság, Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság

(C-924/19. PPU. és C-925/19. PPU. sz. egyesített ügyek)¹

(Előzetes döntéshozatal – Menekültügyi és bevándorlási politika – 2013/32/EU irányelv – Nemzetközi védelem iránti kérelem – A 33. cikk (2) bekezdése – Elfogadhatatlansági okok – 40. cikk – Ismételt kérelmek – 43. cikk – A határon folytatott eljárások – 2013/33/EU irányelv – A 2. cikk h) pontja, valamint 8. és 9. cikk – Őrizet – Jogszerűség – 2008/115/EU irányelv – 13. cikk – Hatékony jogorvoslati lehetőségek – 15. cikk – Őrizet – Jogszerűség – Hatékony jogorvoslathoz való jog – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke – Az uniós jog elsőbbségének elve)

Az eljárás nyelve: magyar

A kérdést előterjesztő bíróság

Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság

Az alapeljárás felei

Felperesek: FMS, FNZ (C-924/19 PPU), SA és ifjabb SA (C-925/19 PPU)

Alperesek: Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél-alföldi Regionális Igazgatóság, Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság

Rendelkező rész

A harmadik országok illegálisan [helyesen: jogellenesen] tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16-i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 13. cikkét az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkével összefüggésben akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely értelmében az érintett harmadik országbeli állampolgár egy korábbi kiutasítási határozatban említett célország közigazgatási hatóság általi módosítását csak közigazgatási hatóság előtt indított eljárás keretében támadhatja meg, amennyiben e hatóság határozatával szemben nem biztosított a későbbi bírósági jogorvoslat. Hasonló esetben az uniós jog elsőbbségének elvét és a hatékony bírói jogvédelemhez való, az Alapjogi Charta 47. cikkében garantált jogot akként kell értelmezni, hogy azok annak megállapítására kötelezik a nemzeti bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik a célország módosítására vonatkozó kiutasítási határozat – uniós jogra tekintettel fennálló – jogszerűségének vitatása iránt előtte megindított jogorvoslati eljárás lefolytatására.

A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26-i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 33. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi a nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13-i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 15. cikkét átültető nemzeti rendelkezés értelmében vett súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított.

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben értelmezett 2013/32 irányelvet akként kell értelmezni, hogy a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság nem köteles hivatalból újból megvizsgálni azt a menedékjog iránti kérelmet, amelynek tárgyában jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak azt megelőzően, hogy az említett határozat uniós jogba ütközését megállapították. A 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontját akként kell értelmezni, hogy a Bíróság által hozott, az azon nemzeti szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét megállapító ítélet, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásával kapcsolatos, az e rendelet értelmében vett új körülményt képez. Egyebekben az említett rendelkezés nem alkalmazható az ezen irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti ismételt kérelemre, amennyiben az eljáró hatóság megállapítja, hogy a korábbi kérelem jogerős elutasítása ellentétes az uniós joggal. Ennek megállapítása szükségszerűen kötelező ezen eljáró hatóságra nézve, amennyiben az uniós jogba ütközés a Bíróság valamely ítéletéből ered, illetve amennyiben azt járulékosan, valamely nemzeti bíróság állapította meg.

A 2008/115 irányelvet és a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26-i 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvet akként kell értelmezni, hogy nyilvánvalóan az említett irányelvek értelmében vett „őrizetre” jellemző szabadságelvonást képez a harmadik országbeli állampolgárok arra kötelezése, hogy folyamatosan egy olyan korlátozott és zárt területű tranzitzónában tartózkodjanak, amelyen belül csak korlátozottan és felügyelet mellett mozoghatnak, és amelyet jogszerűen semmilyen irányban nem hagyhatnak el önkéntesen.

A 2013/32 irányelv 43. cikkét akként kell értelmezni, hogy az nem engedi meg a nemzetközi védelmet kérelmezőknek négy hetet meghaladó időtartamban egy tranzitzónában fenntartott őrizetét.

A 2013/33 irányelv 8. és 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, ha először is egy nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, és harmadszor, ha az e kérelmező őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban semmiféle bírósági felülvizsgálat nem létezik. Ezzel szemben ezen irányelv 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy az nem írja elő, hogy a tagállamok határozzák meg az őrizet fenntartásának maximális időtartamát, amennyiben nemzeti joguk garantálja, hogy az őrizet csak addig tart, ameddig az azt igazoló ok fennáll, egyúttal pedig azt, hogy az ezen okot érintő közigazgatási eljárásokat gondossággal hajtják végre.

A 2008/115 irányelv 15. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az, ha először is egy harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő, indokolással ellátott határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, harmadszor, ha az őrizetet elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban semmiféle bírósági felülvizsgálat nem létezik, valamint negyedszer, ha ez az őrizet meghaladhatja a tizennyolc hónapot, és fenntartható, holott a kitoloncolási intézkedések már nem folynak, vagy nem a kellő körültekintéssel kerülnek végrehajtásra.

Az uniós jog elsőbbségének elvét, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében garantált jogot akként kell értelmezni, hogy azok – az azon nemzetközi védelmet kérelmezők vagy harmadik országbeli állampolgárok őrizetbe vételét elrendelő közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát előíró nemzeti rendelkezés hiányában, amely kérelmezők vagy állampolgárok menedékjog iránti kérelmét elutasították – annak megállapítására kötelezik a nemzeti bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik az ezen őrizet jogszerűségére vonatkozó határozathozatalra, továbbá feljogosítják ezt a bíróságot az érintett személyek haladéktalan szabadon bocsátására, ha úgy véli, hogy ez az őrizet az uniós joggal ellentétes őrizetnek minősül.

A 2013/33 irányelv 26. cikkét akként kell értelmezni, hogy az megköveteli, hogy azok a nemzetközi védelmet kérelmezők, akiknek a jogellenesnek ítélt őrizetét megszüntették, a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkező bíróság előtt hivatkozhassanak a számukra a szállást lehetővé tevő pénzjuttatás biztosításához vagy természetbeni szálláshely biztosításához való jogukra, mivel az uniós jog értelmében ez a bíróság rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy végleges határozatának meghozataláig ideiglenes intézkedéseket hozzon.

Az uniós jog elsőbbségének elvét, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében garantált jogot akként kell értelmezni, hogy azok – a 2013/33 irányelv 17. cikke értelmében vett szálláshelyhez való jog bírósági felülvizsgálatát előíró nemzeti rendelkezés hiányában – annak megállapítására kötelezik a nemzeti bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkeznek az e jog garantálására irányuló jogorvoslati eljárás lefolytatására.

____________

¹ HL C 161., 2020.5.11.