YVES BOT
FŐTANÁCSNOK ÁLLÁSFOGLALÁSA
Az ismertetés napja: 2010. december 7.(1)
C‑491/10. PPU. sz. ügy
Joseba Andoni Aguirre Zarraga
kontra
Simone Pelz
(Az Oberlandesgericht Celle [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – 2201/2003/EK rendelet – Ideiglenes felügyeleti jog – Gyermek jogellenes elvitele – A gyermek visszavitelét megtagadó határozat meghozatalát követően hozott visszavitelt elrendelő, igazolt határozat – Az igazolás kibocsátásának feltételei – A gyermek lehetősége a meghallgatásra– Alapjogi Charta – A gyermeknek a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai által, a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében történő meghallgatása – A végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának hatásköre a gyermek visszavitelét megtagadó határozat meghozatalát követően hozott, visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásának megtagadására”
1. A gyermekek számára fájdalmas, sőt sokkoló megpróbáltatásokat okozhat a válófélben lévő párok közös gyermekeinek elhelyezésével kapcsolatos konfliktus. Ez a megpróbáltatás még nehezebbé válhat akkor, amikor – vegyes párok esetében – az egyik szülő, aki nem fogadja el a pár lakóhelye szerinti tagállam bíróságának a gyermekekre vonatkozó intézkedéseit, a gyermekekkel a származása szerinti államba távozik, hogy ezen állam bíróságától egy ellentétes tartalmú határozat meghozatalát eszközölje ki. Ha ebben sikerrel jár, akkor a gyermekek helyzetét egymással ellentétes bírósági határozatok fogják szabályozni, amely legtöbbször a másik szülővel fenntartott mindenféle kapcsolat vagy a rendes kapcsolat hosszabb vagy rövidebb tartamú megszakadását eredményezi.
2. Az ilyen magatartással a gyermekeknek okozott kár jelentősége arra ösztönözte az államokat, hogy előbb egyezményekben – az 1980. október 25‑i Hágai Egyezménnyel(2), majd az Európai Unió keretein belül egyezményekben, illetve rendeleti úton – létrehozzák az egyes címzett államok bíróságai közötti együttműködés rendszerét, hogy biztosítsák a gyermeknek a legrövidebb időn belül való visszavitelét az elvitelét megelőző tartózkodási helyére, amennyiben az egyik szülő a gyermeket jogellenesen viszi magával vagy tartja vissza.
3. A jelen ügyben releváns 2201/2003/EK tanácsi rendelet(3) által bevezetett rendszer értelmében – bizonyos értelemben – a gyermek tartózkodási helye szerint illetékes bíróságot illeti meg az utolsó szó, és automatikusan végrehajtható, továbbá a többi tagállam által sem vitatható határozattal elrendelheti a gyermek visszavitelét, amennyiben a gyermek jogellenes elvitelének helye szerinti tagállami bíróság visszavitelt megtiltó határozatot hoz.
4. Ennek az igazolt végrehajthatóságnak az a feltétele, hogy a határozatot meghozó bíróság kiállítson egy igazolást, ami többek között tanúsítja, hogy a gyermek lehetőséget kapott a meghallgatásra, kivéve, ha azt életkora vagy érettsége nem tette lehetővé, és hogy a bíróság figyelembe vette azokat a tényezőket, amelyekre tekintettel a gyermek jogellenes elvitelének helye szerinti tagállami bíróság visszavitelt megtagadó határozatot hozott.
5. Az ekként igazolt határozatok végrehajtása már több olyan értelmezési nehézséget okozott, amely lehetővé tette, hogy a Bíróság megerősítse és pontosítsa a határozatok különös végrehajthatóságának a tartalmát(4). A fent hivatkozott Povse‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság például kimondta, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságok és a végrehajtás helye szerinti tagállami bíróságok joghatóságának szétválasztása alapján ez utóbbi bíróság csak az igazolt határozat végrehajthatóságát állapíthatja meg, mivel az igazolást kizárólag az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban lehet vitatni(5).
6. A jelen ügyben az Oberlandesgericht Celle (Németország) arra kíván választ kapni, hogy egy igazolt határozat különleges végrehajthatósága ellenére a gyermeket megillető valamely alapvető jog különösen súlyos megsértése esetén megtagadhatja‑e a határozat végrehajtását, amennyiben a gyermeket nem hallgatták mg, megsértve ezzel a 2201/2003 rendeletnek az Európai Unió Alapjogi Chartájával (a továbbiakban: Alapjogi Charta) összhangban értelmezett rendelkezéseit. Másodlagosan azt kérdezi, hogy milyen mértékben köteles végrehajtani egy ilyen határozatot, ha az ahhoz csatolt igazolás a gyermek meghallgatására nézve nyilvánvalóan helytelen kijelentést tartalmaz.
7. A kérdést előterjesztő bíróság hozzátette továbbá, hogy nem terjeszt elő a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazása iránti kérelmet, mivel e két kérdés elvi jelentőségű, és azok vizsgálatát egy körültekintő előzetes döntéshozatali eljárás keretében lenne helyes elvégezni.
8. A Bíróság ugyanakkor eljárási szabályzatának 104b. cikke 1. §‑ának harmadik és utolsó bekezdése alapján úgy ítélte meg, hogy fennállnak a sürgősségi eljárás alkalmazásának feltételei, és a jelen ügy ilyen eljárás keretében történő elbírálása mellett döntött.
9. A jelen állásfoglalásban azt a javaslatot fogom tenni a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatát megelőzően az e kérdések alapját képező előfeltevés megalapozottságáról döntsön. Az említett kérdések ugyanis azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gyermek – a visszavitelét elrendelő határozathoz csatolt igazolásban foglaltakkal ellentétben – nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, ezzel az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság figyelmen kívül hagyta azokat a feltételeket, amelyek alapján ez az igazolás kiállítható.
10. Bár az ügy irataiból ténylegesen az állapítható meg, hogy e bíróságtól a gyermek nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, ugyanakkor az is következik belőlük, hogy a meghallgatásra a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának kérelmére, a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében sor került, továbbá, hogy a vitatott igazolt határozat idézte a gyermek által ezen meghallgatás során elmondott véleményt.
11. Erre tekintettel a jelen állásfoglalásban azt a javaslatot fogom tenni a Bíróságnak, hogy először a kérdést előterjesztő bíróság előfeltevésének megalapozottságát vizsgálja meg, és ez alapján döntsön abban a kérdésben, hogy ilyen körülmények között teljesült‑e az a feltétel, amely szerint a gyermek visszavitelét elrendelő határozatot csak abban az esetben lehet igazolással ellátni, ha a gyermek lehetőséget kapott a meghallgatásra.
12. Ki fogom fejteni azokat az indokokat, amelyek alapján álláspontom szerint azt kell megállapítani, hogy ez a feltétel rendben teljesült.
13. Ezt követően másodlagosan kifejtem, hogy a megkeresett tagállam bírósága még azon feltételezés mellett sem tagadhatja meg egy igazolt határozat végrehajtását, hogy a jelzett feltétel nem teljesült. Felhívom a figyelmet arra, hogy az érintett tagállami bíróságok joghatóságának szigorú elválasztása miatt egy ilyen határozattal, továbbá a 2201/2003 rendelet 42. cikke alapján kiállított igazolással szembeni kifogások az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság kizárólagos joghatóságába tartoznak.
I – Jogi háttér
14. A vonatkozó jogszabályok a 1980. évi Hágai Egyezmény, a 2201/2003 rendelet, valamint az Alapjogi Charta.
15. Az 1983. december 1‑jén hatályba lépett 1980. évi Hágai Egyezményt minden tagállam megerősítette. Egymás közötti kapcsolataikban továbbra is alkalmazni kell, azonban rendelkezései kiegészülnek a 2201/2003 rendelet rendelkezéseivel. E rendelet rendelkezései a tagállamok egymás közötti kapcsolataiban elsőbbséget élveznek az említett egyezmény rendelkezéseivel szemben(6).
A – Az 1980. évi Hágai Egyezmény
16. Az 1980. évi Hágai Egyezmény kiindulópontja az, hogy a felügyelettel rendelkező beleegyezése nélkül egy kiskorúnak a szokásos tartózkodási helyéről történő erőszakos elvitele súlyosan sérti a gyermek érdekeit, és olyan helyzetet hoz létre, amelyet a szülők közt fennálló vita jogalapjának vizsgálata nélkül, a lehető legrövidebb időn belül meg kell szüntetni.
17. Az 1. cikk értelmében ennek az egyezménynek az a célja, hogy az egyik szerződő állam jogrendszeréből folyó, a gyermekek feletti felügyelet a többi szerződő államban ténylegesen tiszteletben tartsák, továbbá hogy biztosítsa a bármelyik szerződő államba jogellenesen elvitt vagy ott visszatartott gyermekek azonnali visszajuttatását.
18. Ezen egyezmény 3. cikke értelmében az elvitel jogellenes, ha az sérti valamely személynek az azon szerződő állam jogrendszere szerint jogszabály vagy bírósági határozat alapján juttatott felügyeleti jogot, amelyben a gyermeknek az elvitelét közvetlenül megelőzően a szokásos tartózkodási helye volt.
19. A felügyeletre vonatkozó bármely kérdés esetén a „gyermek érdeke” a meghatározó. A gyermeknek joga van az állandósághoz és ahhoz, hogy a szokásos tartózkodási helyén tartózkodhasson, ami egyensúlyának és fejlődésének egyik alapvető feltételét jelenti. A gyermeket a szülők nem használhatják eszközként a köztük fennálló konfliktusban.
20. Ilyen körülmények között – amennyiben jogellenes elvitel esete áll fenn – a gyermek szokásos tartózkodási helyére történő azonnali visszavitelét kell elrendelni. A visszavitelt elrendelő határozat tehát elválik a felügyeleti jog megadásától, amelyet a szokásos tartózkodási hely szerinti bíróság képes a legmegfelelőbben megítélni.
21. Az 1980. évi Hágai Egyezmény 12. cikke előírja:
„Ha a gyermek jogellenes elvitelének vagy visszatartásának a 3. cikk szerinti esetében a gyermek jogellenes elvitelétől vagy elrejtésétől az eljárásnak azon Szerződő Állam igazságügyi vagy államigazgatási szervei előtti megindításáig, ahol a gyermek van, egy évnél kevesebb idő telt el, az érintett hatóság haladéktalanul elrendeli a gyermek visszavitelét.
Az igazságügyi vagy államigazgatási szerv akkor is elrendeli a gyermek visszavitelét, ha az eljárást az előző bekezdésében említett egyéves határidő lejárta után indították, kivéve, ha bizonyítják, hogy a gyermek már beilleszkedett új környezetébe.
[…]”
22. Az egyezmény szerzői azonban olyan kivételekkel kívánták korlátozni a visszavitel szinte automatikus folyamatát, amelyek lehetővé teszik a gyermek érdekeinek és a körülményeknek a figyelembevételét. Az említett egyezmény 13. cikke kimondja, hogy a megkeresett állam igazságügyi vagy államigazgatási szerve nem köteles elrendelni a gyermek visszavitelét, ha az azt ellenző személy, intézmény vagy más szerv bizonyítja, hogy:
– a gyermek felett felügyeleti joggal rendelkező szülő az elvitel időpontjában nem gyakorolta ténylegesen e jogokat, illetve előzetesen vagy utólag hozzájárult az elvitelhez, vagy
– a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, vagy elviselhetetlen helyzetet teremtene számára, vagy
– a gyermek ellenzi a visszavitelét, és elérte már az érettségnek azt a fokát, amikor nézetei már számításba veendők.
23. Az 1980. évi Hágai Egyezmény a 4. cikk értelmében nem alkalmazható, ha a gyermek betölti a 16. életévét. Ezenkívül az egyezmény 20. cikke alapján a gyermeknek az egyezmény 12. cikkében foglalt rendelkezések szerinti visszavitele megtagadható, ha az a megkeresett államnak az emberi jogok védelmével és az alapvető szabadságokkal kapcsolatos alapelveibe ütközne.
B – A 2201/2003 rendelet
24. Az 1980. évi Hágai Egyezményhez hasonlóan a 2201/2003 rendelet is a gyermekek jogellenes elvitelének kívánja elejét venni azzal, hogy biztosítja a jogellenesen elvitt gyermek gyors visszavitelét az eredeti eljárás helye szerinti tagállamba. Mindez egy szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség keretei közé illeszkedik, amelyhez – amint arra a (2) preambulumbekezdés is rámutat – elengedhetetlen a bírósági határozatok kölcsönös elismerése.
25. Ennek érdekében a közösségi jogalkotó az alábbi rendszert kívánta bevezetni:
– továbbra is az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság rendelkezik joghatósággal. A gyermek jogellenes elvitele önmagában nem eredményezi a joghatóság átszállását;
– a megkeresett tagállam bírósága köteles biztosítani a gyermek gyors visszavitelét;
– amennyiben a megkeresett tagállam bírósága úgy dönt, hogy nem rendeli el a gyermek visszavitelét, akkor a határozatot, valamint a határozat alapjául szolgáló bizonyítékokat el kell juttatnia az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak, ezt követően a két bíróság köteles egymással együttműködni;
– amennyiben az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság elrendeli a gyermek visszavitelét, akkor – az e bíróság igazolásával ellátott – határozat a megkeresett tagállamban végrehajtható, és e tagállamban semmilyen tekintetben nem vitatható.
26. A 2201/2003 rendelet (17) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:
„A gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása esetében a gyermek visszavitelét haladéktalanul el kell érni, és ebből a célból az [1980. évi Hágai Egyezményt] kell továbbra is alkalmazni, az e rendelet rendelkezéseivel, különösen a 11. cikkel kiegészített formában. Lehetővé kell tenni azon tagállam bíróságai számára, ahová a gyermeket jogellenesen elvitték, vagy ahol jogellenesen visszatartották, hogy egyedi, kellően indokolt esetekben elutasítsa a gyermek visszavitelével [helyesen: visszavitelét]. A jogellenes elvitel vagy visszatartás előtt azonban hasonló határozat felváltható a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága [helyesen: Az ilyen határozat azonban felváltható a gyermeknek a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtti szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága] által hozott későbbi határozattal. Amennyiben ez a határozat a gyermek visszavitelét rendeli el, a visszavitelt az említett határozat azon tagállamban történő elismeréséhez és végrehajtásához szükséges külön eljárások nélkül kell elvégezni, ahová a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották.”
27. E rendelet (21) preambulumbekezdése szerint „a tagállamokban meghozott határozatok elismerését és végrehajtását a kölcsönös bizalom elvére kell alapozni, és az elismerés megtagadásának jogalapját a szükséges minimális szinten kell tartani”.
28. Az említett rendelet (23) preambulumbekezdése értelmében „a láthatási jogról és a visszavitelről szóló azon határozatokat, amelyeket az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban igazoltak e rendelet rendelkezéseivel összhangban, az összes többi tagállamban is el kell ismerni és végre kell hajtani anélkül, hogy további eljárásra lenne szükség. Az ilyen határozatok végrehajtására vonatkozó rendelkezések esetében továbbra is a nemzeti jog az irányadó”. A továbbiakban a 2201/2003 rendelet (24) preambulumbekezdése kitér arra, hogy „a határozat végrehajtásának elősegítésére kibocsátott igazolás ellen nincs helye jogorvoslatnak. Az igazolás csak akkor helyesbíthető, ha lényeges tévedésről van szó, vagyis ha nem tükrözi megfelelően a határozatot”.
29. Ezen túlmenően e rendelet elismeri a gyermek meghallgatásának fontosságát is. Ennek megfelelően a (19) preambulumbekezdés értelmében „a gyermek meghallgatása fontos szerepet játszik e rendelet alkalmazásában, jóllehet e jogi eszköz nem kívánja módosítani az alkalmazandó nemzeti eljárásokat”.
30. A rendelet (20) preambulumbekezdése szerint „a gyermeknek egy másik tagállamban történő meghallgatása a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködéséről szóló, 2001. május 28‑i 1206/2001/EK tanácsi rendeletben [(7)] megállapított rendelkezések alapján is elvégezhető”.
31. Végül a 2201/2003 rendelet (33) preambulumbekezdése rögzíti, hogy „a rendelet elismeri az alapvető jogokat és betartja az […] alapjogi chart[a] elveit. Különösen arra törekszik, hogy biztosítsa a gyermek alapvető jogainak tiszteletben tartását, ahogyan azt az Európai Unió alapjogi chartájának 24. cikke előírja”.
32. Ezek a különböző jogalkotói szándékok a 2201/2003 rendelet cikkeiben az alábbiak szerint valósulnak meg.
33. A rendelet 2. cikkének 11. pontja értelmében, amely lényegében az 1980. évi Hágai Egyezmény meghatározását veszi alapul, „egy gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása” akkor valósul meg, ha ez az elvitel vagy visszatartás sérti a határozat alapján szerzett felügyeleti jogokat, azon tagállam joga szerint, ahol a gyermek közvetlenül az említett elvitel vagy visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, feltéve, hogy a felügyeleti jogokat ténylegesen gyakorolták.
34. A rendeletnek „A gyermek visszavitele” című 11. cikke ekként rendelkezik:
„(1) A (2)–(8) bekezdést kell alkalmazni, amennyiben a felügyeleti jogokat gyakorló személy, intézmény vagy más szerv egy tagállam illetékes hatóságaihoz folyamodik azért, hogy azok az [1980. évi Hágai Egyezmény] alapján hozzon [helyesen: hozzanak] határozatot annak érdekében, hogy kérelmezze annak a gyermeknek a visszavitelét [helyesen: annak a gyermeknek a visszavitele céljából], akit közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtti szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamtól eltérő tagállamba jogellenesen elvittek, illetve ott visszatartottak.
(2) Az 1980. évi Hágai Egyezmény 12. és 13. cikkének alkalmazásakor biztosítani kell, hogy a gyermek lehetőséget kapjon az eljárások során történő meghallgatásra, kivéve, ha ez a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt nem tűnik célszerűnek.
(3) Annak a bíróságnak, amelyhez az (1) bekezdésben említettek szerint a gyermek visszavitele iránti kérelmet nyújtanak be, a lehető leggyorsabban kell eljárnia a kérelemmel kapcsolatban, igénybe véve a nemzeti jogában rendelkezésre álló leggyorsabb eljárásokat.
Az első albekezdés sérelme nélkül a bíróság – amennyiben rendkívüli körülmények nem gátolják meg – a kérelem benyújtását követően legkésőbb hat héten belül határozatot hoz.
(4) A bíróság nem utasíthatja el a gyermek visszavitelére irányuló kérelmet az 1980. évi Hágai Egyezmény 13b. cikke [helyesen: 13. cikkének b) pontja] alapján, amennyiben megállapítják, hogy megfelelő intézkedések történtek annak érdekében, hogy visszavitele után biztosítsák a gyermek védelmét.
[…]
(6) Amennyiben a bíróság határozott a visszavitel iránti kérelem elutasításáról az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke alapján, a bíróságnak akár közvetlenül, akár központi hatóságán keresztül, a nemzeti jog által meghatározottak szerint haladéktalanul el kell juttatnia a visszavitel elutasításáról szóló bírósági végzést és a vonatkozó okiratokat, különösen a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvének másolatát azon tagállam joghatósággal rendelkező bíróságához vagy központi hatóságához, amelyben a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett. A bírósághoz a visszavitel elutasításáról szóló határozat keltétől számított egy hónapon belül be kell nyújtani az összes említett okiratot.
(7) Kivéve, ha a felek egyike már felkereste azon tagállam bíróságait, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, a (6) bekezdésben említett határozatot átvevő bíróságnak vagy központi hatóságnak tájékoztatnia kell ezekről a feleket, és fel kell kérnie őket arra, hogy az értesítéstől számított három hónapon belül a nemzeti joggal összhangban nyújtsanak be a bírósághoz egy beadványt aziránt, hogy a bíróság megvizsgálhassa a gyermekre vonatkozó felügyeleti jog kérdését.
Az e rendeletben szereplő joghatóságról szóló rendelkezések sérelme nélkül a bíróság lezárja az ügyet, amennyiben a határidőn belül a bírósághoz nem érkezik beadvány.
(8) Az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt megtagadó határozat ellenére [helyesen: Az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt megtagadó határozat sérelme nélkül], e rendelet szerint joghatósággal rendelkező bíróság által kibocsátott későbbi, a gyermek visszavitelét elrendelő határozatok az alábbi III. fejezet 4. szakaszával összhangban hajthatók végre a gyermek visszavitelének biztosítása érdekében.”
35. A 2201/2003 rendelet 42. cikke, amely a III. fejezet 4. szakaszában található, így rendelkezik:
„(1) A gyermeknek a valamely tagállamban meghozott végrehajtható határozat alapján elrendelt, a 40. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett visszavitelét egy másik tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánításának szükségessége és az elismerése megtagadásának lehetősége nélkül ismerik el és hajtják végre, amennyiben a határozatot az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban a (2) bekezdéssel összhangban igazolták.
Abban az esetben is, ha a nemzeti jog nem írja elő a gyermek visszavitelét elrendelő határozat [helyesen: a 11. cikk (8) bekezdésében említett, a gyermek visszavitelét elrendelő határozat] végrehajthatóságát, az eredetileg eljáró bíróság a határozatot a jogorvoslat ellenére [helyesen: az esetleges jogorvoslati kérelem lehetőségének sérelme nélkül] végrehajthatónak nyilváníthatja.
(2) Az eredetileg eljáró tagállam bírósága, amely meghozta a 40. cikk (1) bekezdésének b) [pontjában] említett határozatot, csak akkor bocsátja ki az (1) bekezdésben említett igazolást, ha:
a) a gyermek lehetőséget kapott a meghallgatásra, kivéve, ha a meghallgatást nem tartották célszerűnek a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt;
b) a felek lehetőséget kaptak a meghallgatásra; és
c) a bíróság a határozat meghozatalakor figyelembe vette az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke alapján kibocsátott végzés indokait és annak bizonyítékait.
Abban az esetben, ha a bíróság vagy más hatóság intézkedéseket tesz a gyermeknek a szokásos tartózkodási helye szerinti államba történő visszavitelét követő védelme biztosítására, az igazolás tartalmazza ezeknek az intézkedéseknek a részleteit.
Az eredetileg eljáró tagállam bírósága hivatalból bocsátja ki az említett igazolást a IV. mellékletben (a gyermek(ek) visszavitelére vonatkozó igazolás) szereplő formanyomtatvány felhasználásával.
Az igazolást a határozat nyelvén kell kiállítani.”
36. A 2201/2003 rendelet 47. cikkének (2) bekezdése értelmében „[a]zokat a határozatokat, amelyeket egy másik tagállam bírósága hozott meg és […] végrehajthatóvá nyilvánítottak, vagy a […] 42. cikk (1) bekezdésével összhangban igazoltak, a végrehajtás helye szerinti tagállamban ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha abban a tagállamban hozták volna meg azokat”.
C – Az Alapjogi Charta
37. Az EUSZ 6. cikk értelmében a Szerződésekkel azonos kötelező erővel rendelkező Alapjogi Charta 24. cikke a gyermekek jogairól az alábbiak szerint rendelkezik:
„(1) A gyermekeknek joguk van a jólétükhöz szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. A gyermekek véleményüket szabadon kifejezhetik. Az őket érintő ügyekben véleményüket életkoruknak és érettségüknek megfelelően figyelembe kell venni.
(2) A hatóságok és a magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos tevékenységében a gyermek mindenek fölött álló érdekének kell az elsődleges szempontnak lennie.
(3) Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy mindkét szülőjével rendszeres, személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, kivéve, ha ez az érdekeivel ellentétes.”
II – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
38. A jogvita alapját képező tényállás, ahogyan azt a kérdést előterjesztő bíróság ismertette, a következőképpen foglalható össze.
39. A. Zarraga és S. Pelz 1998. szeptember 25‑én kötöttek házasságot Erandióban (Spanyolország). A házasságból 2000. január 31‑én született meg leányuk, Andrea. A család otthona Sondikában (Spanyolország) volt.
40. A szülők 2007 végén különváltak egymástól. Mindketten kérelmezték a házasság felbontását, továbbá kérték az Andrea feletti kizárólagos felügyelet rájuk ruházását.
41. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao (bilbaói [Biskaya, Spanyolország] 5. sz. helyi és vizsgálóbíró) a 2008. május 12‑i végzésében a felügyeleti jogot ideiglenesen az apára ruházta. Andrea erre tekintettel az apa háztartásába került. 2008 júniusában Andrea édesanyja Németországba költözött. A 2008‑as nyári szünidő során az anyánál tett látogatást követően az anya magánál tartotta Andreát. Andrea 2008. augusztus 15. óta anyjának németországi háztartásában lakik. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao ugyanezen a napon határozatot hozott, amellyel megtiltotta Andreának Spanyolország elhagyását.
42. Ezt követően Andrea édesapja az 1980. évi Hágai Egyezmény alapján lánya Spanyolországba történő visszavitelét követelte. Ezt a kérelmet 2009. július 1‑jén az egyezmény 13. cikkének második bekezdése alapján elutasították. Andrea akkori bírósági meghallgatása azt mutatta, hogy kitartóan és határozottan ellenezte Spanyolországba való visszavitelét. A bíróság által a meghallgatást követően beszerzett szakvélemény azt állapította meg, hogy Andrea életkorára és érettségére tekintettel nézeteit már figyelembe kell venni.
43. A német igazságügyi miniszter ezt a határozatot 2009. július 8‑i levelében juttatta el a spanyol központi hatósághoz.
44. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao előtt még ugyanebben a hónapban folytatódott a szülői felügyeletre vonatkozó eljárás. A bíróság új szakvélemény beszerzését és Andrea személyes meghallgatását tartotta szükségesnek, és erre Bilbaóban megfelelő határnapokat tűzött ki. E határnapokon sem Andrea, sem a gyermek anyja nem jelent meg. A spanyol bíróság nem adott helyt az anya által korábban előterjesztett kérelemnek, amely arra irányult, hogy ő és leánya a szakértői véleményezést és Andrea meghallgatását követően szabadon elhagyhassák Spanyolország területét. A spanyol bíróság az anya arra irányuló, kifejezett kérésének sem adott helyt, hogy Andrea meghallgatására videokonferencia útján kerüljön sor.
45. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao 2009. december 16‑i ítéletével az apára ruházta az Andrea feletti kizárólagos felügyeleti jogot.
46. Az anya e határozat ellen fellebbezést nyújtott be, és különösen Andrea meghallgatásának szükségességére hivatkozott. Az Audiencia Provincial de Biscaye (Spanyolország) 2010. április 21‑i végzésével elutasította a gyermek meghallgatása iránti kérelmet.
47. 2010. február 5‑én a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao a 2201/2003 rendelet 42. cikke alapján igazolással látta el a 2009. december 16‑i határozatot.
48. Az anya a maga részéről a végrehajtás mellőzését és a határozat elismerésének megtagadását kérte.
49. Az Amtsgericht – Familiengericht – Celle (a családjogi ügyekben eljáró Celle kantoni bíróság, Németország) 2010. április 28‑i határozatával helyt adott ennek a kérelemnek, mivel a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao nem hallgatta meg Andreát a határozathozatal előtt.
50. E határozat ellen az apa 2010. június 18‑án fellebbezést nyújtott be.
51. A fellebbezés elbírálására jogosult Oberlandesgericht Celle kifejti, hogy az alábbi kérdésekkel szembesült.
52. Jóllehet a 2009. december 16‑i ítélet egy visszavitelt megtagadó határozatot követően hozott visszavitelt elrendelő határozat, amelyet a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága főszabály szerint nem vizsgálhat felül, mint az a fent hivatkozott Rinau és Povse ügyben hozott ítéletekből is kitűnik, úgy véli, hogy különösen súlyos alapjogi jogsértés esetén neki is felülvizsgálati jogkörrel kell rendelkeznie annak érdekében, hogy egy ilyen határozat végrehajtását meg tudja akadályozni.
53. Az Oberlandesgericht Celle szerint ugyanis sérti az Alapjogi Charta 24. cikkének (1) bekezdését az, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság az alapeljárásban nem hallgatta meg Andreát. E jogsértés olyannyira súlyos, hogy igazolja a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságát megillető felülvizsgálati jogkör elismerését a 2201/2003 rendeletnek az Alapjogi Chartával összhangban értelmezett 42. cikkének (1) bekezdése alapján.
54. Az Oberlandesgericht Celle felteszi továbbá a kérdést, hogy amennyiben a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának ilyen alapjogi jogsértés ellenére sincs hatásköre a felülvizsgálatra, akkor a bíróságot kötheti‑e egy tartalmi szempontból nyilvánvalóan hibás – a 2201/2003 rendelet 42. cikke szerinti – igazolás. A jelen ügyben ez a helyzet áll fenn, mivel az igazolás egy nyilvánvalóan helytelen kijelentést tartalmaz, nevezetesen azt, hogy a gyermeket meghallgatta a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao.
55. Az Oberlandesgericht Celle tehát úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) A [2201/2003] rendelet 42. cikkét az Alapjogi Chartával összhangban értelmezve kivételesen rendelkezik‑e a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága saját felülvizsgálati jogkörrel az eredeti eljárás helye szerinti tagállam végrehajtandó határozatában tetten érhető súlyos alapjogi jogsértések esetén?
2) Az iratok alapján az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bírósága által nyilvánvalóan helytelenül kibocsátott – a [2201/2003] rendelet 42. cikke szerinti – igazolás ellenére köteles‑e a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság határozatának a végrehajtására?”
III – Elemzés
56. A kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt arra kíván választ kapni, hogy a 2201/2003 rendeletet úgy kell‑e értelmezni, hogy a megkeresett tagállam bírósága megtagadhatja a gyermek visszavitelét elrendelő, e rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján meghozott határozat végrehajtását, ha úgy tűnik, hogy a szóban forgó gyermeket nem hallgatták meg, megsértve ezzel e rendeletnek – az Alapjogi Charta 24. cikkében biztosított alapvető joggal összhangban értelmezett – 42. cikkét. Azt kérdezi továbbá, hogy az első kérdésre adott nemleges válasz esetén ennek a bíróságnak végre kell‑e hajtania a szóban forgó határozatot, ha úgy tűnik, hogy az ahhoz csatolt igazolás nyilvánvalóan téves, mivel az helytelenül hivatkozik a gyermek meghallgatására.
57. E két kérdés tehát azon az előfeltevésen nyugszik, hogy az alapeljárásban a gyermek nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, megsértve ezzel a 2201/2003 rendeletnek az Alapjogi Charta 24. cikkének fényében értelmezett 42. cikkét.
58. A kérdést előterjesztő bíróság által közölt információk és az ügy iratai alapján ugyanakkor megállapítható, hogy 2009. március 20‑án az Amtsgericht – Familiengericht – Celle meghallgatta a gyermeket annak az eljárásának a keretében, amelynek eredményeként e bíróság 2009. július 1‑jén a visszavitelt megtagadó határozatot hozott.
59. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao a gyermek visszavitelét megtagadó határozatot követően, 2009 december 16‑án meghozott, visszavitelt elrendelő határozatának vizsgálata alapján megállapítható az is, hogy a bíróság figyelembe vette ezt a meghallgatást, és kifejtette azokat az indokokat, amelyek miatt – annak ellenére, hogy a gyermek elutasította a spanyolországi visszatérést – úgy ítélte meg, hogy a kiskorú érdekeinek leginkább megfelelő megoldást a gyermek visszavitele jelentené.
60. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az említett meghallgatást, valamint a 2009. december 16‑i ítéletben az arra való hivatkozást nem lehet úgy tekinteni, hogy azzal tiszteletben tartották a gyermek számára a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában biztosított alapvető jogot. Emlékeztetek arra, hogy ez a rendelkezés úgy szól, hogy az a bíróság, aki az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban egy visszavitelt megtagadó határozatot követően elrendeli a gyermek visszavitelét, határozatát csak abban az esetben láthatja el igazolással, tehát csak akkor biztosíthatja annak igazolt végrehajthatóságát, ha a gyermek lehetőséget kapott a meghallgatásra, kivéve, ha a meghallgatást nem tartották célszerűnek a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt.
61. A kérdést előterjesztő bíróság előfeltevése tehát a 2201/2003 rendelet 42. cikkének olyan értelmezésén nyugszik, amely szerint az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság nem elégedhet meg azzal, hogy a gyermeknek arra a meghallgatására támaszkodik, amelyet a megkeresett állam igazságügyi hatóságai a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében lefolytattak, hanem újból le kell folytatnia a gyermek meghallgatását, mivel ellenkező esetben súlyosan sértené az Alapjogi Charta 24. cikkében számára biztosított alapvető jogot.
62. Véleményem szerint lényeges, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseinek vizsgálatát megelőzően ezen előfeltevés érvényességéről döntsön, mivel ez egyrészt meghatározza a kérdések helytállóságát, másrészt mert a 2201/2003 rendeletben előírt rendszer és garanciák lényeges pontjaival is összefügg.
A – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapjául szolgáló előfeltevés megalapozottsága
63. Azt javasolom, hogy a Bíróság előzetesen az alábbi kérdésben döntsön:
„Úgy tekinthető‑e, hogy a gyermeknek a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai által a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében lefolytatott, és a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott, a gyermek visszavitelét elrendelő határozatban az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság által is figyelembe vett meghallgatásával teljesült az e rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában meghatározott feltétel, amely szerint a gyermeknek lehetőséget kell kapnia a meghallgatásra?”
64. A kontradiktórius eljárás elvének betartása érdekében a Bíróság felhívta az alapeljárás feleit, továbbá azokat az egyéb feleket, akik a Bírósághoz akár írásban, akár a szóbeli eljárás során észrevételeket terjeszthettek elő, hogy nyilatkozzanak ebben a kérdésben.
65. A német kormány és az Európai Bizottság úgy vélik, hogy e kérdésre nemlegesen kell válaszolni. Álláspontjukat több érvre alapozzák, amelyeket a következőképpen lehet összefoglalni:
– A végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága előtti meghallgatás, valamint a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt meghallgatás tárgya eltérő, az első a gyermek visszaviteléhez kapcsolódik, míg a második arra irányul, hogy a gyermek feletti végleges felügyeleti jog kérdésében lehetővé tegye a döntést, így nagyobb tétje van.
– Ha elfogadnánk azt, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt feltétel teljesül, amennyiben a gyermeket a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága meghallgatja, akkor ezzel módszeresen felmentenénk az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságot a gyermek meghallgatásának kötelezettsége alól, és lehetővé tennénk e rendelkezés megkerülését. Ez egyúttal ellentmondana az említett rendelkezés rendszerének is, amely nem csupán a visszavitelt megtagadó határozat alapját képező bizonyítékok figyelembe vételét írja elő a c) pontban, hanem a) pontjában kötelezővé teszi a gyermek meghallgatását is.
– A Bizottság szerint a jelen ügyben gyermeknek a megkeresett tagállam bírósága által lefolytatott meghallgatása és a visszavitelét elrendelő határozat elfogadása között eltelt, közel kilenc hónapnyi idő alapján nem lehet úgy tekinteni, hogy teljesült a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt feltétel.
66. A 2010. december 6‑i meghallgatás során S. Pelz, valamint a görög, a francia és a lett kormány is ezt az álláspontot képviselte.
67. E beavatkozó felekkel és a kérdést előterjesztő bírósággal ellentétben – A. Zarragával és a spanyol kormánnyal együtt – azon a véleményen vagyok, hogy a vizsgált kérdésre igenlő választ kell adni. Álláspontomat egyrészt a gyermek számára a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában biztosított meghallgatáshoz fűződő alapvető jog tartalmára, másrészt az e rendeletben előírt, az egyes tagállamok igazságügyi hatóságai közti együttműködés rendszerére alapozom.
1. A gyermek meghallgatáshoz fűződő alapvető jogának tartalma
68. A gyermek számára a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában biztosított meghallgatáshoz fűződő alapvető jog kapcsán először is úgy vélem, hogy azt önállóan kell értelmezni, másodszor, hogy annak célja az, hogy visszavitelével kapcsolatban a szükséges ítélőképességgel rendelkező gyermeknek lehetősége legyen a véleménynyilvánításra, harmadszor pedig, hogy ez a vélemény nem köti a bíróságot, azonban lehetővé teszi számára, hogy e tényező figyelembevételével vizsgálja, hogy a gyermek mindenek fölött álló érdeke ellentétes‑e a visszavitellel.
a) Önálló értelmezés
69. Nem vitatott, hogy a 2201/2003 rendeletet – miként az Európai Unió valamennyi jogi aktusát – az alapvető jogokkal összhangban kell végrehajtani. Amint azt a (33) preambulumbekezdés is rögzíti, e rendelet betartja az Alapjogi Charta elveit, és különösen arra törekszik, hogy biztosítsa a gyermek alapvető jogainak tiszteletben tartását, ahogyan azt az Alapjogi Charta 24. cikke előírja. E rendelet (19) preambulumbekezdése továbbá hangsúlyozza, hogy a gyermek meghallgatása fontos szerepet játszik e rendelet alkalmazásában.
70. A 2201/2003 rendelet tehát összesen négy olyan rendelkezést tartalmaz, amely előírja, hogy a gyermeknek lehetőséget kell kapnia a meghallgatásra, úgymint a 11. cikk (2) bekezdése és a 42. cikk (2) bekezdésének a) pontja, amelyek a jogellenes módon elvitt és visszatartott gyermek visszavitelére vonatkoznak, a szülői felelősségre vonatkozó határozatok elismerését kizáró okokra vonatkozó 23. cikk b) pontja, valamint a 41. cikk (2) bekezdésének c) pontja, amely a láthatási jogról szóló határozat elismerésére vonatkozik.
71. Tény, hogy ezek a rendelkezések nem írják elő a meghallgatás eljárási szabályait. E szabályokat, amint arra a 2201/2003 rendelet (19) preambulumbekezdése is utal, az eljárási autonómia elvével összhangban a tagállamok határozzák meg. Ez azonban álláspontom szerint nem jelenti azt, hogy az egyes tagállamok közrendjére tekintettel kellene megítélni azt a kérdést, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt feltétel megvalósítása során tiszteletben tartották‑e a gyermek alapvető jogait.
72. A 2201/2003 rendelet meghallgatást előíró különböző cikkeinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy egyedül a 23. cikk utal kifejezetten a végrehajtás helye szerinti tagállam közrendjére. E cikk ugyanis úgy rendelkezik, hogy a szülői felelősségre vonatkozó határozat – a sürgős eseteket kivéve – nem ismerhető el, ha a határozatot úgy hozták meg, hogy nem adtak lehetőséget a gyermeknek a meghallgatásra, „megsértve ezzel annak a tagállamnak az eljárási alapelveit, ahol az elismerést kérik”.
73. Ezzel szemben ilyen hivatkozás sem a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában, sem a fent említett két cikk egyéb rendelkezései közt nem szerepel. E megfogalmazásbeli különbség álláspontom szerint azt mutatja, hogy az e rendelkezésben előírt feltétel betartása – amelynek értelmében a gyermeknek lehetőséget kell kapnia a meghallgatásra – független a gyermek számára a végrehajtás helye szerinti tagállam jogrendjében biztosított alapvető jogok tiszteletben tartásától. A 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában foglalt követelmény teljesülésének nem feltétele, hogy a gyermek azon állam alaptörvényével összhangban kapjon lehetőséget a meghallgatásra, amelybe a gyermeket jogellenes módon elvitték, vagy ahol visszatartották.
74. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis önállóan kell értelmezni a közösségi jogszabály olyan rendelkezését, amely – jelentésének és hatályának meghatározása érdekében – semmiféle utalást nem tartalmaz a tagállamok jogrendjére vonatkozóan(8). A Bíróság a 2201/2003 rendeletet érintően már alkalmazta ezt az ítélkezési gyakorlatot, mégpedig a rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő „polgári ügyek”(9), valamint a 8. cikkének (1) bekezdésében szereplő „szokásos tartózkodási hely” fogalmai kapcsán(10).
75. Ezenkívül álláspontom szerint a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt feltétel tartalmának önálló jellegét a gyermek visszavitelét megtagadó határozatot követően meghozott visszavitelt elrendelő határozat végrehajthatóságának eljárási önállósága is alátámasztja(11). A gyermek hatékony és gyors visszavitelének biztosítása érdekében ugyanis az ilyen határozat az említett rendelet III. fejezetének 4. szakasza alapján végrehajtható, vagyis a végrehajthatóvá nyilvánítás szükségessége és az elismerés megtagadásának lehetősége nélkül elismerik és végrehajtják abban a tagállamban, ahová a gyermeket jogellenes módon elvitték, vagy ahol visszatartották(12)
76. A 2201/2003 rendelet tehát ebben különbözik az 1980. évi Hágai Egyezménytől, amelynek 20. cikke előírja, hogy a gyermek visszavitele megtagadható, ha az a megkeresett állam alapelveibe ütközne. A 2201/2003 rendelet „többletértéke” tehát abban áll az egyezményhez képest, hogy lehetővé teszi a patthelyzet feloldását, amely a gyermek mindenek fölött álló érdekének eltérő megítéléséből fakadhat, ha azt az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság és a megkeresett állam bírósága a saját jogrendszerükben biztosított alapvető jogokra tekintettel értékeli.
77. E rendelet hatékony érvényesülése tehát veszélybe kerülne, ha az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bíróságának a határozat számára különleges végrehajthatóságot biztosító igazolás kiállítási feltételeinek teljesítését az azon állam által biztosított alapvető jogokra tekintettel kellene ellenőriznie, ahová a gyermeket jogellenes módon elvitték, vagy ahol visszatartották.
78. Mindebből álláspontom szerint az következik, hogy a gyermek számára a 2201/2003 rendelet 42. cikkében biztosított meghallgatásához fűződő alapvető jognak önálló tartalma van. A jelen ügyben ez azzal jár, hogy az e rendelet 42. cikke (2) bekezdése a) pontjának betartására vonatkozó kérdést nem a német alaptörvény által támasztott követelmények, hanem e feltétel tartalma alapján kell megítélni, úgy, ahogyan azt a Bíróság értelmezésére tekintettel minden tagállamban egységes módon értelmezni kell. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy ezzel az elemzéssel a német kormány is egyetért.
b) A meghallgatáshoz fűződő jog tartalma
79. A 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontja előírja, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bírósága a gyermek visszavitelét megtagadó határozatot követően általa hozott visszavitelt elrendelő határozatot csak akkor láthatja el igazolással, ha „a gyermek lehetőséget kapott a meghallgatásra, kivéve, ha a meghallgatást nem tartották célszerűnek a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt”.
80. E rendelkezés szövegéből – az Alapjogi Charta 24. cikkének fényében értelmezve – megállapítható, hogy a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján meghozott visszavitelt elrendelő határozattal érintett gyermek számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a visszavitelről szabadon kifejthesse véleményét. E cikk a gyermekek jogellenes elvitelére vonatkozó szabályozási területen tükrözi a nemzetközi és európai jog mai fejlődését, amely alapján az ítélőképességgel rendelkező gyermek véleményét a rá vonatkozó határozatokban figyelembe kell venni(13).
81. A 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában biztosított ezen alapjog megfogalmazásából több, valamivel konkrétabb tanulság is levonható. Hangsúlyozni kell egyúttal azt is, hogy az említett alapvető jog elsődleges célja a gyermek mindenek fölött álló érdekének védelme kell, hogy legyen.
82. A 2201/2003 rendeletnek a gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása esetén alkalmazandó rendelkezései keretei közt a gyermek mindenek fölött álló érdeke az eredeti tartózkodási helyére történő gyors visszavitel, mivel az őt érintő jogellenesség sérti a mindkét szülőjével való közvetlen és személyes kapcsolat fenntartásához fűződő alapjogát(14). Következésképp e visszavitelt csak akkor lehet korlátozni, ha az a gyermek érdekével ellentétesnek bizonyul.
83. A gyermek számára a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában biztosított jog célja az, hogy lehetővé tegye számára a visszaviteléről szóló végleges határozat meghozatalára irányuló döntéshozatali eljárásban való részvételt, ez a részvétel azonban nem lehet ellentétes a saját érdekeivel. Az e jogok és érdekek közt fennálló ellentét véleményem szerint az alábbi tanulságok levonását teszi lehetővé.
84. Mindenekelőtt a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontja egy olyan jogot szentesít, amelyet csak az e rendelkezésben meghatározott okból lehet korlátozni, vagyis ha a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt a meghallgatás „célszerűtlennek” bizonyul. Érdemes megjegyezni, hogy a jogszabály a „célszerűtlen” kifejezést használja, nem pedig orvosilag megállapított, objektív fizikai alkalmatlanságra utal. Ez a célszerűtlen jelleg a bíróság hatáskörébe utalja annak megítélését, hogy a gyermek képes‑e személyes vélemény adására. Ennek eldöntése során azt az elvet kell szem előtt tartani, hogy minden ítélőképességgel rendelkező gyermeknek lehetőséget kell adni véleménye előzetes kifejezésére. Indokolt azonban figyelembe venni azt is, hogy bizonyos életkor alatt a gyermek nem képes olyan személyes véleményt kifejezni, amelyet figyelembe kellene venni(15).
85. A jelen ügyben a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága és az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság között nincsen véleménykülönbség Andrea meghallgathatóságára vonatkozóan, mivel ez utóbbi Andrea meghallgatására vonatkozóan idézést bocsátott ki.
86. A 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontja tehát a meghallgatás lehetőségével kapcsolatban elismeri a gyermek jogát arra, hogy lehetőséget kapjon a meghallgatásra. Nem teszi kötelezővé a gyermek meghallgatását. E megfogalmazás véleményem szerint két következménnyel jár. Egyrészt a szükséges ítélőképességgel rendelkező gyermeket tájékoztatni kell arról, hogy jogosult véleményének szabad kinyilvánítására. Abban az esetben, ha a gyermek – különösen az alacsony korú gyermek – meghallgatása annak a szülőnek a hozzájárulásától függ, aki a gyermeket jogellenes módon magával vitte vagy visszatartja, a tagállamoknak megfelelő eszközökkel biztosítaniuk kell, hogy a bíróság adott esetben megszüntethesse a gyermek meghallgatásával szemben fennálló akadályokat.
87. Másrészt a fenti megfogalmazás magában foglalja a gyermek hallgatáshoz való jogát is. A gyermeket nem lehet arra kényszeríteni, hogy válasszon az őt jogellenesen magával vivő vagy visszatartó, valamint a másik szülő között. Semmiképp sem szabad olyan helyzetbe sem hozni, amelyben úgy tűnhet számára, hogy egyedül ő a felelős a visszavitelére vonatkozó döntésért, és ennélfogva azért a szenvedésért, amelyet ez a döntés adott esetben az egyik szülőjének okozhat. A gyermeki nyilatkozat megszerzésének feltételeit a körülményekhez, úgymint az életkorához és az érettségi szintjéhez kell igazítani, hogy ez ne okozzon számára sokkoló élményt(16). Abban az esetben, ha a nemzeti bíróság úgy ítéli meg, hogy nem célszerű, hogy ő maga hallgassa meg a gyermeket, egy szakértelemmel rendelkező személy útján, megfelelő körülmények között kell lefolytatnia a gyermek meghallgatását. A Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao a jelen ügy körülményei között – véleményem szerint – hasonlóképpen joggal ítélhette meg úgy, hogy az olyan alacsony korú gyermek esetében, mint Andrea, a videokonferencia keretében történő meghallgatás nem megfelelő.
88. Az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak – mielőtt határozatát a 2201/2003 rendelet 42. cikke alapján igazolással látná el – e feltételekre tekintettel ellenőriznie kell, hogy e cikk (2) bekezdésének a) pontja értelmében volt‑e lehetősége a gyermeknek a meghallgatásra.
c) A gyermek véleménye nem köti az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságot
89. Végül a gyermeknek a meghallgatás során kifejtett véleménye nem köti az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságot, amely a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdésén alapuló határozat meghozatalára joghatósággal rendelkezik. Az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke a visszavitelt megtagadó határozat egyik okaként kifejezetten nevesíti, ha a gyermek ellenzi a visszavitelét(17), de ez nem kötelező a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságára. A 2201/2003 rendelet szövege, amely az ilyen határozatot követően az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságot hatalmazza fel a határozat meghozatalára, nem tartalmazza ezt a rendelkezést.
90. A 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének c) pontja mindössze annyit ír elő, hogy a gyermek visszavitelét elrendelő eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak ilyen esetben igazolnia kell, hogy határozatának meghozatala során figyelembe vette azokat az okokat és bizonyítékokat, amelyek alapján a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága visszavitelt elutasító döntést hozott.
91. A 2201/2003 rendelet szövege tehát még az 1980. évi Hágai Egyezménynél is egyértelműbbé teszi, hogy a gyermek véleménye a mérlegelés alapjául szolgáló olyan tényezőnek minősül, amelyet a bíróságnak figyelembe kell vennie, amely azonban rá nézve nem kötelező.
92. Abban az esetben, ha – mint a jelen ügyben is – a gyermek a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága előtt lefolytatott meghallgatásán ellenzi visszavitelét, és e bíróság az őt megillető mérlegelési jog keretei közt úgy ítéli meg, hogy visszavitelt megtagadó határozatot kell hoznia, akkor, habár ezt a véleményt a végleges határozat meghozatala során az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak is figyelembe kell vennie, az rá nézve nem kötelező.
93. Ez a vélemény nem kötelezi a bíróságot arra sem, hogy végleges határozatának meghozatala előtt a gyermeket újból meghallgassa, amint azt elemzésem második, a 2201/2003 rendelet rendszerének szentelt részében ki fogom fejteni.
2. A 2201/2003 rendelet rendszere
94. Először is ki kell emelni, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontja nem írja elő, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak kell lefolytatnia a gyermek meghallgatását. Mindössze azt követeli meg, hogy a gyermek kapjon lehetőséget a meghallgatásra. Ez a feltétel tehát teljesül, ha a gyermeket egy másik tagállam igazságügyi hatóságai meghallgatták, ahogyan ezt a rendelet (20) preambulumbekezdése is hangsúlyozza, amelynek értelmében a gyermeknek egy másik tagállamban történő meghallgatása a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködéséről szóló 1206/2001/EK tanácsi rendeletben megállapított rendelkezések alapján is elvégezhető.
95. Ha a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai az érintett gyermeket nem az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság kérésére hallgatták meg a 1206/2001 rendelet alapján, hanem a meghallgatásra a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében került sor, akkor – tekintettel a 2201/2003 rendelet rendszerére – álláspontunk szerint az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bírósága a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján új meghallgatás lefolytatására nem köteles.
96. Gyermek jogellenes elvitele esetén az említett rendelet által létrehozott rendszer fő jellemzője az, hogy a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága előtt folyó, visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás, valamint a visszavitelről szóló végleges határozatot meghozó eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság előtt folyó eljárás nem tekinthetők egymással versengő, elkülönített eljárásoknak. Annak az egy és ugyanazon eljárásnak az egymást kiegészítő elemei, amelyben a szülők a gyermek feletti felügyeleti jog gyakorlása érdekében állnak egymással perben, és amelyben két különböző tagállam bíróságának a 2201/2003 rendelet alapján az a legfontosabb feladata, hogy együttműködjenek a gyermek érdekeit védő legmegfelelőbb megoldás megtalálása érdekében.
97. E rendszer alapján, ha egy másik tagállamba jogellenes módon elvitt vagy ott visszatartott gyermek szülője a gyermek visszavitelét kéri, akkor a végrehajtás helye szerinti és az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bíróságának ugyanabban a kérdésben kell egymást követően döntenie. Azt kell megállapítani, hogy fennáll‑e olyan törvényes és kényszerítő indok, amely kizárja a gyermek visszavitelét. Amint arra a Bíróság már a fent hivatkozott Povse‑ügyben hozott ítéletben is rámutatott, az említett rendszer a gyermek visszavitele kérdésének két alkalommal történő vizsgálatát foglalja magában, ekként biztosítva a határozat megfelelőbb megalapozottságát, valamint a gyermek érdekeinek fokozott védelmét(18).
98. A 2201/2003 rendeletet átható kölcsönös bizalom és elismerés célja egy olyan rendszer létrehozása az európai igazságügyi térségen belül, amely a lehető legjobban közelít ahhoz a helyzethez, amikor egyetlen tagállamon belül fordul elő, hogy az egyik szülő nem veti alá magát a közös gyermek felügyeletére vonatkozó ideiglenes intézkedéseknek. Tisztán belföldi vonatkozású helyzetben az ilyen megtagadás jogilag a házasság felbontására irányuló alapeljáráshoz kapcsolódó jogvita formájában rendezhető.
99. Ezért úgy vélem, hogy a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (2) bekezdésében, illetve ugyanezen rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt azon szabállyal, hogy a gyermek kapjon lehetőséget a meghallgatásra, a közösségi jogalkotó nem kívánta a gyermek meghallgatását olyan formális kötelezettséggé tenni, amely a visszavitelére vonatkozó eljárás minden szakaszában kötelező. Azt kívánta elérni, hogy az ilyen eljárásban résztvevő gyermeknek az eljárás egészének keretei között ténylegesen lehetősége nyíljon véleménye kifejezésére, mégpedig az eljárásnak a megkeresett tagállamban történt megindításától kezdve. A jogalkotó nem írta elő, hogy a gyermeket a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján a végleges határozatot meghozó eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság minden esetben újra meghallgassa.
100. Ennek a bíróságnak a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága által lefolytatott meghallgatásra kell tudni hagyatkoznia, mivel az általa meghozandó határozathoz szükséges bizonyítékok ebben megtalálhatóak.
101. Elemzésemet egyfelől a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (6) bekezdésére alapozom, amely szerint a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának a rendelkezésére álló összes bizonyítékot – amelyek alapján úgy döntött, hogy visszavitelt megtagadó határozatot hoz, illetve különösen a tárgyalásokról, illetve meghallgatásokról készült jegyzőkönyveket – el kell juttatnia az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak, amelynek joghatóságába tartozik a visszavitelre vonatkozó végleges határozat meghozatala(19).
102. Másfelől elemzésemet arra a tényre alapozom, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének c) pontja értelmében az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságnak figyelembe kell venni azokat az okokat és bizonyítékokat, amelyek alapján a megkeresett tagállam bírósága visszavitelt megtagadó határozatot hozott.
103. A gyermek meghallgatásáról készült jegyzőkönyv – amelyet a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának a visszavitelt megtagadó határozattal záruló eljárás keretében kellett elkészítenie – tehát szerves részét képezi azoknak a bizonyítékoknak, amelyeket el kell juttatni az eredeti eljárás helye szerinti tagállam területileg illetékes bíróságához, amely ezeket köteles figyelembe venni.
104. Végül úgy tűnik, hogy elemzésemet az eljárás lényegi elemét képező gyorsaság követelménye is alátámasztja. A jogellenes módon elvitt vagy visszatartott gyermek visszavitele általában azt feltételezi, hogy a gyermeknek még nem volt ideje teljesen beilleszkedni új környezetébe. Emiatt a 2201/2003 rendelet a visszavitel iránti kérelmet elbíráló bíróságokat gyors döntéshozatalra kötelezi, előírva a nemzeti joguk szerinti leggyorsabb eljárások alkalmazását, és legkésőbb a kérelem benyújtását követő hat héten belüli határozathozatalt(20). Ez a gyorsaságra vonatkozó követelmény értelemszerűen a visszavitelre vonatkozó végleges határozatot meghozó eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságot is kötelezi.
105. Tény, hogy a bíróság végleges határozatának meghozatala előtt hasznosnak vagy célszerűnek ítélheti meg a gyermek újbóli meghallgatását. Megjegyzem, hogy a jelen ügyben az Amtsgericht – Familiengericht – Celle visszavitelt megtagadó határozatát követően a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao is idézést bocsátott ki a gyermek és édesanyja Spanyolországban történő meghallgatása céljából.
106. Az a körülmény azonban a bíróság szuverén mérlegelési jogának részét képezi, hogy miután Andrea és édesanyja nem jelentek meg a bíróság előtt, a bíróság a gyermek visszavitelét elrendelő végleges határozatot anélkül hozta meg, hogy a gyermeket videokonferencia keretében meghallgatta volna, vagy megkísérelte volna megszervezni németországi meghallgatását akár úgy, hogy ő maga utazik oda, akár úgy, hogy megbízza ezzel a német igazságügyi hatóságokat, és nem lehet úgy értékelni, hogy ezzel megsértette a gyermek ahhoz fűződő alapjogát, hogy lehetőséget kapjon a meghallgatásra.
107. Álláspontom szerint az a tény sem vezethet eltérő következtetésekre, hogy 2009. december 16‑i határozatában a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao nem csupán Andrea visszavitelét rendelte el, hanem a felügyeletéről is döntött, és azt az apának ítélte.
108. A Bíróság a fent hivatkozott Povse‑ügyben hozott ítéletben kifejtette, hogy a 2201/2003 rendelet lehetővé teszi, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság a visszavitelt megtagadó határozatot követően anélkül rendelje el egy gyermek visszavitelét, hogy a rá vonatkozó végleges felügyeleti jogról előzetesen döntést hozna(21). A rendelet ugyanakkor azt is lehetővé teszi a bíróság számára – ez a 11. cikk (7) bekezdéséből világosan kiderül –, hogy e két döntést összekapcsolja, és a gyermekre vonatkozó végleges felügyeleti jogról is döntést hozzon, oly módon, hogy a gyermek visszaviteléről szóló határozat a felügyeleti jog biztosításának következményeként jelentkezik.
109. Az ilyen eljárás előnye, hogy elkerülhető a gyermek utaztatása az érintett államok között, amennyiben az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság úgy ítéli meg, hogy a végleges felügyeleti jogot annak a szülőnek kell ítélni, aki a gyermeket jogellenes módon elvitte vagy visszatartotta. Mindez ugyanakkor feltételezi, hogy a felügyeleti jogot odaítélő határozat meghozatalához a bíróság elegendő adattal rendelkezik, ideértve a gyermek meghallgatását is, ha ez utóbbi a szükséges ítélőképességgel rendelkezik.
110. A német kormánnyal és a Bizottsággal ellentétben nem gondolom úgy, hogy a jelen ügyben a gyermeknek a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága által a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében lefolytatott meghallgatása szükségképpen elégtelen annak megállapításához, hogy tiszteletben tartották a gyermek meghallgatáshoz fűződő jogát, mivel a meghallgatás tárgya sokkal szűkebb volt, és a visszavitelre korlátozódott.
111. A visszavitel és a végleges felügyeleti jog kérdése nem idegen egymástól. Annál is inkább, mivel a jelen ügyben Andrea ellenezte Spanyolországba való visszavitelét, ami – a többről a kevesebbre következtetve – annak ellenzését is magában foglalja, hogy édesapja számára felügyeleti jogot biztosítsanak. Az a lehetőség tehát, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság a gyermeket az őt érintő felügyeleti jogról is meghallgassa, a körülményektől és a gyermek végrehajtás helye szerinti tagállamban lefolytatott meghallgatásának tartalmától függ. Álláspontom szerint fontos, hogy ebben a tárgykörben fennmaradjon a nemzeti bíróság mérlegelési joga abban a tekintetben, hogy e meghallgatásban elegendő bizonyíték áll‑e rendelkezésére ahhoz, hogy a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján meghozandó határozatában a gyermek feletti végleges felügyeleti jogról is döntsön.
112. Hozzá kell tenni azt is, hogy – amint azt a tárgyaláson a spanyol kormány is jelezte – a gyermek feletti felügyeleti jogról szóló döntés, mint amilyen a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao által 2009. december 16‑án hozott határozat, csak a házasság felbontásával kapcsolatos eljárás során hozott ideiglenes intézkedésekhez képest tekinthető „véglegesnek”, továbbá hogy ezt a határozatot elvileg bármikor felül lehet vizsgálni, akár a szülők egyezsége, akár új tények felmerülése esetén.
113. Végül a Bizottság azt állítja, hogy a jelen ügyben a Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n° 5 de Bilbao nem állapíthatta meg érvényesen, hogy teljesült a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt feltétel, mivel a gyermek németországi meghallgatása óta közel kilenc hónap telt el.
114. Egy visszavitelre irányuló eljárás keretében ez az időtartam ugyan valóban hosszúnak tűnik, azonban ismételten jelzem, hogy nem világos, hogy milyen eredménnyel járhatott volna egy új meghallgatás azt követően, hogy a gyermek kijelentette, ellenzi a Spanyolországba való visszavitelét.
115. A fenti megfontolásokra tekintettel tehát azt javasolom a Bíróságnak, hogy ítéletében állapítsa meg, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben előírt feltétel teljesül, ha a gyermeket a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében meghallgatják, továbbá ha e meghallgatást a joghatósággal rendelkező tagállam bírósága az ugyanezen rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott visszavitelt elrendelő határozatában figyelembe veszi.
B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálata
116. Tekintettel az Oberlandesgericht Celle által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapját képező előfeltevéssel kapcsolatos álláspontomra, e kérdéseket csak másodlagosan vizsgálom.
117. Az említett kérdésekkel – amelyeknek együttes vizsgálatát javasolom – a bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2201/2003 rendeletet úgy kell‑e értelmezni, hogy a megkeresett tagállam bírósága megtagadhatja a gyermek visszavitelét megtagadó határozatot követően hozott, visszavitelt elrendelő igazolt határozat végrehajtását, ha úgy tűnik, hogy a szóban forgó gyermek – az említett rendelet 42. cikke alapján kiállított igazolásban foglaltakkal ellentétben – nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, megsértve ezzel e cikk rendelkezéseit, továbbá az Alapjogi Charta 24. cikkében biztosított alapvető jogot.
118. E kérdést tehát úgy kell elemezni, hogy ennek során tényként fogadjuk el azt, hogy a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott határozattal érintett gyermek a határozathoz csatolt igazolásban foglaltakkal ellentétben nem kapott lehetőséget a meghallgatásra.
119. Osztom a Bizottság véleményét, és a német kormánnyal ellentétben úgy vélem, hogy a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága még ebben az esetben sem tagadhatja meg a szóban forgó határozat végrehajtását. Álláspontomat a 2201/2003 rendeletben létrehozott rendszerre alapozom, ahogyan azt az ítélkezési gyakorlat is értelmezte.
120. Amint azt a fentiekben láthattuk, az 1980. évi Hágai Egyezményhez hasonlóan e rendelet kiindulópontja is az, hogy a gyermek bírósági határozatot sértő jogellenes elvitele vagy visszatartása súlyosan sérti a gyermek érdekeit, ezért a lehető legrövidebb időn belül gondoskodni kell eredeti tartózkodási helyére történő visszaviteléről.
121. Láttuk azt is, hogy az egyezményhez képest az említett rendelet többletértéke abban áll, hogy létrehozott egy olyan rendszert, amelyben a gyermek szokásos tartózkodási helye és jogellenes tartózkodási helye szerinti bíróság közötti véleménykülönbség esetén az előbbi rendelkezik joghatósággal, és bizonyos mértékben e bíróságot illeti meg az utolsó szó joga abban a kérdésben, hogy a gyermeket vissza kell‑e vinni eredeti tartózkodási helyére, vagy sem.
122. Az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság joghatósága azon alapul, hogy ez a bíróság a legalkalmasabb arra, hogy meghozza a visszavitelről szóló végleges határozatot, mivel ez a bíróság tudja beszerezni azokat a bizonyítékokat a gyermek környezetéből, és azoktól a személyektől, akikkel a gyermek kapcsolatban állt, amelyek alapján megállapítható, hogy fennáll‑e visszavitelt megakadályozó törvényes ok.
123. A Bíróság a fent hivatkozott Povse‑ügyben hozott ítéletében nagyon világosan kifejtette e rendszer szerkezetét és célját, választ adva arra a kérdésre, hogy a végrehajtás helye szerinti tagállamban hozott és az e tagállam joga értelmében végrehajthatónak tekintendő, az ideiglenes felügyeleti jogot biztosító határozat gátolja‑e a gyermek visszavitelét a 2201/2003/EK tanácsi rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján elrendelő valamely korábban hozott, és ugyanezen rendelet 42. cikkének megfelelően igazolt határozat végrehajtását.
124. A Bíróság kifejtette a következőket:
„73. Az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságok és a végrehajtás helye szerinti tagállami bíróságok között a joghatóság egyértelmű szétválasztását megállapító, és a gyermek gyors visszavitelére irányuló fenti rendelkezésekből [a 2201/2003 rendelet 42. cikkének (1) bekezdése és 43. cikkének (1) és (2) bekezdése] az következik, hogy [e] rendelet 42. cikke alapján kibocsátott igazolással szemben – amely az ekként igazolt határozatot különös végrehajthatósággal ruházza fel – jogorvoslatnak nincs helye. A megkeresett bíróság csak az igazolással ellátott határozat végrehajthatóságát állapíthatja meg, mivel az igazolással szemben kizárólag a helyesbítésre vagy az igazolás hitelességével kapcsolatos kételyekre lehet jogalapként hivatkozni, az eredeti eljárás helye szerinti tagállam jogi rendelkezései szerint (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Rinau‑ügyben hozott ítélet 85., 88. és 89. pontját). A megkeresett tagállam jogi rendelkezései közül kizárólag az eljárási kérdéseket szabályozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
74. Az eredeti eljárás helye szerinti tagállam bíróságai előtt kell felvetni azonban e tagállam jogrendje szabályainak megfelelően a határozat mint olyan megalapozottságával kapcsolatos kérdéseket – különösen azt a kérdést, hogy teljesülnek‑e az ahhoz szükséges feltételek, hogy a joghatósággal rendelkező bíróság meghozhassa ezt a határozatot –, beleértve a joghatóságra irányuló esetleges kifogásokat. Ugyanígy, valamely igazolt határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelem kizárólag az eredeti eljárás helye szerinti tagállam joghatósággal rendelkező bíróságához nyújtható be, e tagállam jogrendje szabályainak megfelelően.
75. Ily módon az ilyen határozat végrehajtásával szemben semmilyen jogalap nem hozható fel az azon tagállambeli bíróságok előtt, amelybe a gyermeket jogellenesen elvitték, mivel e tagállam jogi rendelkezései közül – [az említett] rendelet 47. cikkének (1) bekezdése értelmében – kizárólag az eljárási kérdésekre, azaz a határozat végrehajtásának szabályaira irányadók alkalmazhatók. Márpedig a jelen előzetes döntéshozatalra utaló határozat tárgyát képezőhöz hasonló eljárás nem alaki követelményekre, és nem is eljárási kérdésekre vonatkozik, hanem érdemi kérdéseket érint.
76. Következésképpen valamely igazolt határozatnak egy későbbi végrehajtható határozattal – a [2201/2003 tanácsi] rendelet 47. cikke (2) bekezdésének második albekezdése szerinti – összeegyeztethetetlen jellege csak az eredeti eljárás helye szerinti tagállambeli, joghatósággal rendelkező bíróságok által később hozott esetleges határozatokhoz képest igazolható.”
125. Összegezve tehát, a végrehajtás helye szerinti tagállam bírósága nem tagadhatja meg egy 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott igazolt határozat végrehajtását.
126. Véleményem szerint a rendelet ezen értelmezése abban a különleges esetben is érvényes, amikor az igazolást helytelenül állították ki, és a gyermek nem kapott lehetőséget a meghallgatásra.
127. Az említett rendeletben ugyanis a közösségi jogalkotó már levonta a tanulságokat az 1980. évi Hágai Egyezmény rendszerének hiányosságaiból, amely rendszerben a szerződő államok bíróságai között fennálló, a gyermek mindenek fölött álló érdekére vonatkozó véleménykülönbségek – amelyek abból fakadtak, hogy ezt az érdeket minden egyes tagállam a saját közrendjére tekintettel vizsgálja – a gyermek jogellenes elvitelének legalizálását eredményezték.
128. A 2201/2003 rendelet 42. cikke vonatkozásában tehát a jogalkotó egyrészt előírta, hogy ezen alapvető jogoknak valamennyi tagállamban önálló, egységes, az Alapjogi Chartában foglaltakkal egyező tartalommal kell rendelkezniük. Másrészt úgy vélte, hogy a tagállamok közti kölcsönös bizalom szintje aziránt, hogy a többi tagállam bírósága képes az említett jogok hatékony védelmének biztosítására, lehetővé tette e logika teljes mértékű alkalmazását azzal, hogy a joghatósággal rendelkező bíróság által hozott végleges határozat számára különleges, a többi tagállam által nem vitatható végrehajthatóságot biztosított.
129. Ezzel kapcsolatban elegendő, ha összehasonlítjuk a 2201/2003 rendelet III. fejezet 4. szakasza rendelkezéseinek – amely a különleges végrehajthatóságot írja elő – és az európai elfogatóparancsról szóló 2002/584/IB tanácsi kerethatározat(22) cikkeinek szövegét. E kerethatározat kifejezetten előírja, hogy az európai elfogatóparanccsal keresett személy átadását a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának határozata alapján kell foganatosítani, felsorolja továbbá a végrehajtás megtagadásának kötelező és mérlegelhető okait(23). A kerethatározatban tehát az uniós jogalkotó célja az volt, hogy az alapjogok betartását kettős, mind a megkereső, mind a megkeresett tagállam bíróságai által gyakorolt ellenőrzés alá vonja.
130. Ezzel szemben a 2201/2003 rendeletben a közösségi jogalkotó egy további lépést tett a kölcsönös elismerés irányába, mivel nem írt elő ilyen kettős ellenőrzést. E továbblépés azonban nem eredményezheti a gyermek alapvető jogainak szűkebb körű védelmét. Láttuk, hogy e rendelet (33) preambulumbekezdésében a közösségi jogalkotó emlékeztetett e jogok tiszteletben tartásának jelentőségére. Ugyanakkor úgy értékelte, hogy azok védelmét az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróságok biztosíthatják.
131. Annak a szülőnek tehát, aki úgy véli, hogy a gyermek visszavitelét elrendelő határozatot anélkül hozták meg, hogy a gyermek lehetőséget kapott volna a meghallgatásra, ezzel megsértve a gyermek számára biztosított alapvető jogot, továbbá hogy ennek következtében az igazolás hibás volt, az eredeti eljárás helye szerinti illetékes tagállami bírósághoz kell fordulnia, e jogorvoslati lehetőség igénybevétele azonban önmagában nem indokolja a szóban forgó határozat végrehajtás szerinti tagállamban történő végrehajtásának felfüggesztését.
132. A német kormány azt kéri a Bíróságtól, hogy érvelését terjessze ki annak az eshetőségnek a vizsgálatára is, ha az eredeti eljárás helye szerinti tagállam illetékes bíróságai nem tesznek eleget kötelezettségüknek, és nem változtatnak meg egy alapvető jogokat nyilvánvalóan sértő határozatot.
133. E kormány tehát azt állítja, hogy a megkeresett tagállam bírósága számára lehetővé kellene tenni az ilyen határozat végrehajtásának megtagadását, ha az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bírósághoz benyújtott jogorvoslati kérelem nem éri el a célját, pedig nyilvánvaló, hogy sérült a gyermeket megillető alapvető jog. Az említett kormány arra hivatkozik, hogy ilyen esetben a 2201/2003 rendelet nem teheti kötelezővé egy alapvető jogokat nyilvánvalóan sértő határozat végrehajtását. Érvelését arra alapozza, hogy a jelen ügyben eredménytelennek minősülne az Andrea édesanyja által a 2009. december 16‑i határozattal szemben Spanyolországban benyújtott jogorvoslati kérelem.
134. Véleményem szerint a jelen ügy nem alkalmas arra, hogy a Bíróság erről az eshetőségről is állást foglaljon. Egyrészt ugyanis, ha a Bíróság elfogadja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapját képező előfeltevéssel kapcsolatos elemzésemet, akkor a gyermeknek a meghallgatáshoz fűződő alapvető joga nem szenvedett nyilvánvaló sérelmet. E jogot tiszteletben tartották. Másrészt a tárgyaláson a spanyol kormány vitatta azt az állítást, hogy a gyermek édesanyja kimerítette volna a számára Spanyolországban rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeket. Emellett ez a kormány kifejtette, hogy saját belső jogrendjében létezik egy rendkívüli jogorvoslati lehetőség arra az esetre, ha a peres fél alapvető jogainak megsértésére hivatkozik.
135. E tekintetben az a véleményem, hogy az, hogy az eredeti eljárás helye szerinti tagállam jogrendjében léteznek olyan jogorvoslati lehetőségek (a jelen ügyben létezik ilyen), amelyek az érdekelt felek számára lehetővé teszik, hogy vitassák a 2201/2003 rendelet 42. cikke szerint igazolt határozat megalapozottságát, illetve erre tekintettel azt, hogy a határozatot hozó bíróság az alapvető jogokat tiszteletben tartotta, nélkülözhetetlen ellentételezése annak, hogy az ilyen határozat a végrehajtás helye szerinti tagállamban semmilyen módon nem vitatható.
136. Mindazonáltal főszabály szerint a német kormány által említett helyzet sem fordulhat elő. A nemzeti bíróságok feladata az uniós jog alapvető jogokkal összhangban történő alkalmazása, és amennyiben ez utóbbiak tartalmára vonatkozóan kétségük támad, kérdéseiket előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében a Bíróság elé kell terjeszteniük. Szintén a tagállamok feladata, hogy e jogok hatékony tiszteletben tartásának biztosítása érdekében jogrendjükben létrehozzák a megfelelő jogorvoslati lehetőségeket. Végül e kötelezettségek tiszteletben tartásának ellenőrzése a Bizottság hatáskörébe tartozik, amely kötelezettségszegési eljárást indíthat a mulasztó tagállam ellen, ha annak bíróságai – illetve különösen a legfelsőbb bírósága – nem tartanák be e kötelezettségeket(24).
137. A jelen ügy nem ad okot arra, hogy kételkedjünk abban, hogy az egyes tagállamok jogrendje képes biztosítani a 2201/2003 rendeletnek a gyermek alapvető jogait tiszteletben tartó módon történő alkalmazását.
138. Ezzel szemben a jelen ügy bizonyítja, hogy a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságával való szembehelyezkedés jogának elismerése újra lehetővé tenné a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján meghozott, a gyermek visszavitelét elrendelő határozat végrehajtásának jogszerűtlen meghiúsítását vagy késleltetését. Mint arra már rámutattam, a gyermek jogellenes elvitelének sajátos és nagyon fájdalmas területén a visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásában beálló minden egyes hónapnyi késedelem egyre nehezebbé teszi azt, tovább súlyosbítva a helyzetet. A 2201/2003 rendelet hatékony érvényesülését tehát komolyan veszélyeztetné, ha az ilyen határozat végrehajtását a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai előtt bármilyen módon vitatni lehetne, és ezzel a végrehajtás az e hatóságok előtti eljárás kimenetelétől függne.
139. A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróság számára, hogy a korábbi választ egészítse ki azzal, hogy még azon feltételezés mellett is, hogy a 2201/2003 rendelet 42. cikke alapján kiállított igazolásban foglaltak ellenére a gyermek nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, megsértve ezzel e cikk rendelkezéseit, valamint az Alapjogi Chartájával 24. cikkének (1) bekezdésében biztosított alapvető jogot, ezt a rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a megkeresett tagállam bírósága nem tagadhatja meg a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott, a gyermek visszavitelét elrendelő igazolt határozat végrehajtását.
IV – Végkövetkeztetések
140. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a következőképpen válaszoljon az Oberlandesgericht Celle által előterjesztett kérdésekre:
„A házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. november 27‑i 2201/2003/EK tanácsi rendelet 42. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben előírt feltétel teljesül, ha a gyermeket a végrehajtás helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságai a visszavitelt megtagadó határozattal befejeződő eljárás keretében meghallgatják, továbbá ha e meghallgatást a joghatósággal rendelkező tagállam bírósága ugyanezen rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott visszavitelt elrendelő határozatában figyelembe veszi.
Még azon feltételezés mellett is, hogy a 2201/2003/EK tanácsi rendelet 42. cikke alapján kiállított igazolásban foglaltak ellenére a gyermek nem kapott lehetőséget a meghallgatásra, megsértve ezzel e cikk rendelkezéseit, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 24. cikke (1) bekezdésében biztosított alapvető jogot, ezt a rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a megkeresett állam bírósága nem tagadhatja meg a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése alapján hozott, a gyermek visszavitelét elrendelő igazolt határozat végrehajtását.”