Language of document : ECLI:EU:C:2019:95

MICHAL BOBEK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2019. február 5.(1)

C646/17. sz. ügy

Gianluca Moro ellen folytatott büntetőeljárás

(a Tribunale di Brindisi [brindisi bíróság, Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – Tájékoztatáshoz való jog a büntetőeljárás során – A vád módosítása a cselekmény minősítésére tekintettel – Az érdemi tárgyalás megkezdését követően a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozása lehetőségének hiánya”






I.      Bevezetés

1.        G. Moróval szemben (a továbbiakban: vádlott) lopott arany ékszerekkel kapcsolatos orgazdaság miatt emeltek vádat. A tárgyalás során a vádlott beismerte, hogy ő tulajdonította el az ékszereket. A beismerését követően tájékoztatást kapott arról, hogy a terhére rótt cselekmény jogi minősítése változhat, ezért a vádat módosíthatják lopás bűncselekményére.

2.        Ezt követően a vádlott vádalku nyomán történő büntetéskiszabást, azaz az olasz jog szerinti „pattegiamento” eljárást kezdeményezett. A bíróság elutasította az indítványát, a Codice di procedura penale (büntető törvénykönyv) értelmében ugyanis az ezen eljárás alkalmazására irányuló indítványt főszabály szerint a tárgyalás megnyitása előtt kell benyújtani azokban az esetekben legalábbis, amikor – a ténybeli változással szemben – a cselekménynek csupán a jogi minősítése változik.

3.        A Tribunale di Brindisinek (brindisi bíróság, Olaszország) kétségei vannak a tekintetben, hogy az említett nemzeti rendelkezések összeegyeztethetők‑e a vádlottak védelemhez való jogát szabályozó uniós jogi rendelkezésekkel, valamint különösen a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2012/13 irányelv)(2) bizonyos rendelkezéseivel. Az említett irányelvben előírt, a vád megváltozásáról való haladéktalan tájékoztatáshoz való jogból eredő egyes kötelezettségek pontos körének meghatározása mellett a jelen ügyben felmerülnek azok a több területet érintő kérdések, hogy mi az egész irányelv pontos hatálya, és milyen szerepet játszik a Charta ezen eljárási jogok értelmezésében.

II.    Jogi keret

A.      Az uniós jog

4.        Az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 48. cikkének (2) bekezdése értelmében „[m]inden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását”.

5.        A 2012/13 irányelv (3) preambulumbekezdése alapján: „A büntetőügyekben hozott határozatok kölcsönös elismerése elvének megvalósítása előfeltételként szükségessé teszi, hogy a tagállamok megbízzanak egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerében. A kölcsönös elismerés foka nagymértékben függ számos tényezőtől, így a gyanúsítottak és vádlottak jogait garantáló mechanizmusoktól és a kölcsönös elismerés elve alkalmazásának megkönnyítéséhez szükséges közös minimumstandardoktól.”

6.        A (8) preambulumbekezdés szerint: „A kölcsönös bizalom erősítéséhez az eljárási jogok védelmére, valamint a Chartából és az EJEE‑ből eredő garanciákra vonatkozó részletes szabályok szükségesek.”

7.        A (10) preambulumbekezdés szerint: „Közös szabályozási minimumok következtében nőnie kell a tagállamokban a büntető igazságszolgáltatási rendszerbe vetett bizalomnak, ami egyben a kölcsönös bizalom jegyében hatékonyabb igazságügyi együttműködést is eredményez. Ilyen közös szabályozási minimumokat kell létrehozni a büntetőeljárás során történő tájékoztatás területén.”

8.        A (29) preambulumbekezdés értelmében: „A gyanúsítás vagy a vád bármely részletének a büntetőeljárás során bekövetkező olyan megváltozását, amely a gyanúsított vagy a vádlott helyzetét jelentősen befolyásolja, a védelemhez való jog eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében időben közölni kell vele, amennyiben ez az eljárás tisztességességének megóvásához szükséges.”

9.        Az 1. cikk alapján a 2012/13 irányelv „a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során az őket megillető jogokra és az ellenük szóló vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogával kapcsolatos szabályokat állapítja meg. Ez az irányelv emellett az európai elfogatóparancs hatálya alá tartozó személyeknek a jogaikra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogával kapcsolatos szabályokat is megállapít.”

10.      A 2. cikk (1) bekezdése értelmében a 2012/13 irányelvet „attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, az eljárás befejezéséig, ami annak a kérdésnek a végleges eldöntését jelenti, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, ideértve – adott esetben – a büntetés kiszabását és az esetleges jogorvoslatról való döntést is”.

11.      A 2012/13 irányelvnek „A jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog” című 3. cikke a következőképpen szól:

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak legalább a következő, a nemzeti jog szerint alkalmazandó eljárási jogokról haladéktalanul tájékoztatást kapjanak e jogaik eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében:

a)      ügyvéd igénybevételének joga;

b)      térítésmentes jogi tanácsadásra való bármely jogosultság, és igénybevételének feltételei;

c)      a vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog a 6. cikkel összhangban;

d)      a tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog;

e)      a hallgatáshoz való jog.

(2)      A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás nyújtására szóban vagy írásban, egyszerű és közérthető nyelven kerüljön sor, figyelembe véve a kiszolgáltatott gyanúsítottak és kiszolgáltatott vádlottak speciális igényeit.”

12.      A 2012/13 irányelvnek „A váddal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jog” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak a bűncselekményről, amelynek elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, tájékoztatást kapjanak. Ezt a tájékoztatást haladéktalanul meg kell adni, és olyan részletességgel, amely az eljárás tisztességességének megóvásához és a védelemhez való jog eredményes gyakorlásához szükséges.

(2)      A tagállamok biztosítják, hogy az őrizetbe vett vagy fogva tartott gyanúsítottak és vádlottak tájékoztatást kapjanak az őrizetbe vételük vagy fogva tartásuk okairól, beleértve a bűncselekményt is, amelynek elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket.

(3)      A tagállamok biztosítják, hogy legkésőbb a vád tartalmának [helyesen: vádirat] bírósághoz való benyújtásakor a vádra vonatkozóan részletes tájékoztatást nyújtsanak, többek között a bűncselekmény jellegéről és jogi minősítéséről, valamint a vádlott szerepének jellegéről.

(4)      A tagállamok biztosítják, hogy amennyiben az eljárás tisztességességének megóvásához szükséges, a gyanúsítottakat, illetve a vádlottakat haladéktalanul tájékoztassák az e cikkben foglaltakkal összhangban megadott információkban bekövetkezett bármely változásról.”

B.      Az olasz jog

13.      A Codice di procedura penale (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, a továbbiakban: CPP) „Vádalku nyomán történő büntetéskiszabás” (ún. patteggiamento) című 444. cikke alapján a vádlott és az ügyész indítványozhatja, hogy a bíróság (megfelelő jellegű és mértékű) helyettesítő szankciót szabjon ki: legfeljebb harmadával csökkentett mértékű pénzbüntetés vagy – akár pénzbüntetés kiszabása mellett – szabadságvesztés, amennyiben időtartama a körülményekre tekintettel, legfeljebb harmadával csökkentve, nem haladja meg az öt évet.

14.      A CPP 552. cikke előírja, hogy a tárgyalásra szóló idézésre vonatkozó végzésnek – semmisség terhe mellett – tartalmaznia kell bizonyos elemeket. A végzésnek többek között tartalmazni kell „a cselekmény világos és pontos megnevezését, a súlyosbító körülményeket, és a megelőző intézkedés alkalmazását megalapozó körülményeket, a vonatkozó törvényi rendelkezések megjelölésével”. Az említett végzést az első tárgyalás előtt legalább hatvan nappal kézbesíteni kell a vádlottnak, védőjének és a sértettnek.

15.      A CPP „Az első tárgyalás közvetlen idézés alapján” című 555. cikke alapján a vádlott vagy az ügyész az érdemi tárgyalás megnyitását megelőzően a CPP 444. cikke szerinti indítványt terjeszthet elő.

16.      A CPP „A vád módosítása” című 516. cikke úgy rendelkezik, hogy „ha a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás alapján a cselekmény eltér a tárgyalásra szóló idézésre vonatkozó végzésben leírtaktól, és nem tartozik magasabb szintű bíróság hatáskörébe, az ügyész módosítja a vádat, és ennek megfelelően folytatja az eljárást […]”.

17.      Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben foglaltak szerint a Corte costituzionale (alkotmánybíróság, Olaszország) megállapította a CPP 516. cikkének alkotmányellenességét, amennyiben a vádlott a vádban bekövetkező – lényegében – ténybeli változás esetén a tárgyalás során nem volt jogosult kezdeményezni a vádalku nyomán történő büntetéskiszabást. A Corte costituzionale (alkotmánybíróság) e megállapítása ekképpen nem terjed ki arra az esetre, amikor a bűncselekmény jogi minősítése módosul.(3)

18.      Végül, a CPP 521. cikke alapján a bíróság a cselekmény jogi minősítését a vádirattól eltérően is megállapíthatja. Ha azonban a cselekmény eltér a leírtaktól, vagy új vád esetén a bíróság elrendeli az iratoknak az ügyész részére történő megküldését.

III. A tényállás, a nemzeti eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

19.      A bíróság a 2016. április 1‑jén kibocsátott idéző végzés útján tárgyalásra utalta a vádlottal szemben orgazdaság bűncselekménye miatt folyamatban lévő ügyet. A végzésben foglaltak alapján G. Moro egy ismeretlen személytől olyan arany ékszereket kapott, amelyeket F. Legrottaglie‑től (a továbbiakban: az alapeljárásban résztvevő magánfél) tulajdonítottak el. A vád szerint a vádlott haszonszerzés céljából egy arany adásvételével foglalkozó üzletnek adta át az ékszereket.

20.      A 2017. október 13‑i tárgyaláson a vádlott beismerte, hogy a lopást ő maga követte el. Következésképpen tájékoztatást kapott arról, hogy a terhére rótt cselekmény jogi minősítése orgazdaság helyett lopás minősített esete lehet, mivel a lopással súlyos vagyoni kárt okozott.

21.      Az új jogi minősítés lehetőségére tekintettel a vádlott kérte, hogy a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 444. cikke alapján indítványozhassa a vádalku nyomán történő büntetéskiszabást. Ez az eljárás lehetővé teszi bizonyos előnyöknek a vádlott számára történő megállapítását, ideértve a legfeljebb harmadával csökkentett mértékű büntetést, az eljárási költségek megfizetése alóli mentesülést, valamint a büntetőjogi mentesülést, ha a vádlott egy meghatározott időszakon belül nem követ el ugyanolyan bűntettet vagy vétséget.

22.      Főszabály szerint az érdemi tárgyalás megnyitása előtt kell indítványozni a vádalku nyomán történő büntetéskiszabást. Az indítvány az eljárás későbbi szakaszában csak akkor fogadható el, ha a vádat módosítják, a vádlottal szemben felhozott új vagy eltérő tények miatt. Az indítvány azonban az eljárás későbbi szakaszában elfogadhatatlan, ha ugyanannak a cselekménynek „csak” a jogi minősítése változik meg.

23.      Tekintettel arra, hogy a vádlotttal szemben emelt vád megváltozása jogi (és nem ténybeli) jellegű,(4) a kérdést előterjesztő bíróság szerint a vádlottnak a vádalku nyomán történő büntetéskiszabásra irányuló indítványát el kell utasítani, mivel azt a határidő leteltét követően nyújtotta be. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az ügyész nem kívánt a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 516. cikke szerinti formális vádmódosítással élni, mivel arra hagyatkozott, hogy a bíróság a cselekmény jogi minősítését megváltoztathatja.

24.      E körülmények között a Tribunale di Brindisi (brindisi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a 2012/13 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését, 3. cikke (1) bekezdésének c) pontját, 6. cikkének (1), (2) és (3) bekezdéseit, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 48. cikkét, hogy ezekkel ellentétesek valamely tagállam azon büntetőeljárási rendelkezései, amelyek alapján a vádban bekövetkező változást követően minőségileg és mennyiségileg attól függően eltérőek a védelemhez való joggal összefüggő biztosítékok, hogy a szóban forgó változás a vád ténybeli elemeire vagy pedig jogi minősítésére vonatkozik, és a vádlottnak kizárólag az első esetben van lehetősége kezdeményezni a vádalku nyomán történő büntetéskiszabást mint kedvezményekkel járó, alternatív eljárást (az ún. »patteggiamento« eljárást)?”

25.      Az alapeljárásban résztvevő magánfél, az olasz, a magyar, a holland és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. Az olasz kormány és a Bizottság a 2018. november 14‑én megtartott tárgyaláson szóbeli észrevételeket is tett.

IV.    Értékelés

26.      A jelen indítvány három részből áll. Először azzal a kérdéssel fogok foglalkozni, hogy a 2012/13 irányelv alkalmazandó‑e a szóban forgó ügyre az egyértelmű határokon átnyúló jelleg hiánya ellenére (A. rész). Ezután az ügy lényegére térek. A kérdést előterjesztő bíróság arra kéri a Bíróságot, hogy a 2012/13 irányelv és a Charta 48. cikke alapján folytassa le vizsgálatát. Nem egyértelmű, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a vizsgálat külön‑külön történő lefolytatását vagy a 2012/13 irányelv vonatkozó rendelkezéseinek a Charta 48. cikkével összhangban történő értelmezését javasolja. Az egyértelműség kedvéért külön‑külön foglalkozom a két jogi eszköznek a jelen ügyre gyakorolt hatásával. Következésképpen, másodszor a 2012/13 irányelv rendelkezéseit, különösen a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdését vizsgálom, amelyet a feltett kérdés megválaszolásához szükséges rendelkezésnek tartok. Úgy vélem, hogy a hivatkozott rendezéssel nem ellentétesek a szóban forgó nemzeti rendelkezések (B. rész). Végül, harmadszor arra a megállapításra jutok, hogy a Charta 48. cikkének (2) bekezdése nem változtatja meg ezt a következtetést (C. rész).

A.      A 2012/13 irányelv alkalmazhatósága (és a Bíróság hatásköre a jelen ügyben)

27.      Az olasz és a lengyel kormány a jelen ügyben egy‑egy, a Bíróság hatáskörének hiányára alapított kifogást emelt.

28.      Egyfelől, a lengyel kormány azt állítja, hogy a feltett kérdés nem arra vonatkozik, hogy a vádlottat haladéktalanul tájékoztatták‑e a vád megváltozásáról. Az alapeljárásban felmerült kérdés tárgya az, hogy az eljárás adott szakaszában nem kezdeményezhető vádalku nyomán történő büntetéskiszabás. Az uniós jog azonban nem határoz meg semmilyen feltételt az említett eljárás alkalmazásával kapcsolatban, ez az ügy nem tartozik az uniós jog hatálya alá, ennélfogva a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel annak elbírálására.

29.      Természetesen egyetértek a lengyel kormánnyal abban, hogy a 2012/13 irányelv nem tartalmaz „a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás feltételei” című rendelkezést. A 2012/13 irányelv 1. cikkének és 2. cikke (1) bekezdésének egyértelmű megfogalmazása alapján azonban nem kétséges, hogy a 2012/13 irányelv tárgyi hatálya általánosságban kiterjed a szóban forgó ügyre. Vitatott, hogy az irányelv a tagállamok számára előír‑e konkrét kötelezettségeket a 6. cikk alapján, továbbá vitatják a váddal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jogot, ideértve a vádban bekövetkező változásokkal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jogot is a szóban forgó alapeljárás konkrét összefüggéseiben. Ez azonban az ügy érdemének megvitatása, amellyel az alábbi B. részben foglalkozom.

30.      Másfelől, az olasz kormány amiatt vitatja a Bíróság hatáskörét, mert véleménye szerint az alapügy nem tartalmaz határokon átnyúló elemet. Szerinte úgy tűnik, hogy minden lényeges tény kizárólag Olaszországhoz kapcsolódik. Ennélfogva, az olasz kormány azt állítja, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel ebben az ügyben, mert a 2012/13 irányelv hatálya (és a Bíróságnak az irányelv értelmezésére vonatkozó hatásköre) csak határokon átnyúló ügyekre terjed ki.

31.      Ez az érvelés az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdésén alapul, amely a 2012/13 irányelv jogalapját képezi. E rendelkezés szerint: „Amilyen mértékben az a több államra kiterjedő vonatkozású büntetőügyekben a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének, valamint a rendőrségi és igazságügyi együttműködésnek a megkönnyítése érdekében szükséges, az Európai Parlament és a Tanács […] irányelvekben szabályozási minimumokat állapíthat meg. […].” A rendelkezés továbbá úgy szól, hogy ezen irányelvek „a következőkre vonatkoznak: a) a bizonyítékok tagállamok közötti kölcsönös elfogadhatósága; b) a személyek jogai a büntetőeljárásban; c) a bűncselekmények áldozatainak jogai; d) a büntetőeljárás egyéb olyan külön vonatkozásai, amelyeket a Tanács határozatban előzetesen ilyenként határozott meg; […]”.(5)

32.      Az olasz kormány szerint az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdésében említett „több államra kiterjedő” kifejezés azt jelenti, hogy az ezen a rendelkezésen alapuló minden másodlagos jogszabály hatálya határokon átnyúló esetekre terjedhet ki.

33.      Ezt az érvelést nem találom meggyőzőnek.

34.      A bíróság mindezidáig három ügyben értelmezte a 2012/13 irányelvet.(6) A Kolev ügyben(7) például nem figyelhető meg határokon átnyúló elem. Ez az ügy olyan bolgár vámtisztviselőket érintett, akikkel szemben Bulgáriában korrupciós bűncselekmények elkövetése miatt büntetőeljárás indult bűnszervezetben való részvétel miatt, mivel a török–bolgár határt átlépő járművek vezetőitől kenőpénzt követeltek. Hacsak a kenőpénz (külső) határnál történő elfogadását nem tekintjük határokon átnyúló elemnek, úgy tűnik, hogy az ügy ténylegesen nem több államra kiterjedő vonatkozású.

35.      Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Bíróság eddig közvetlenül nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a 2012/13 irányelv alkalmazása függ‑e a határokon átnyúló jellegtől.

36.      Első látásra és önmagában értelmezve az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdését, kétségkívül arra a következtetésre juthatunk, hogy az e rendelkezésen alapuló jogi aktus csak a „több államra kiterjedő” esetekre alkalmazandó. Ez az eset akkor állna fenn, ha a hivatkozott rendelkezés első mondatának első felében szereplő „több államra kiterjedő” kifejezést úgy kellene értelmezni, hogy az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdésének egészére kiterjed (azaz a mondat második felében szereplő igazságügyi együttműködésre és a harmonizációra is).

37.      A 2012/13 irányelv megfogalmazásának, de mindenekelőtt a célkitűzésének és összefüggéseinek további vizsgálata alapján azonban más következtetés vonható le.

38.      Először, a megfogalmazást figyelembe véve a 2012/13 irányelv hatálya általános. Az irányelv hatálya nem szűkül le határokon átnyúló helyzetekre.(8) A 2012/13 irányelv tárgyát meghatározó 1. cikk két mondatból áll. Az első mondat általános jellegű. A második mondat értelmében az irányelv az európai elfogatóparancs hatálya alá tartozó személyekre is alkalmazandó.(9) Ezzel a kiegészítő pontosítással a második mondat csak kiemeli az 1. cikk első mondatának – szükségszerűen általános – hatályát. A 2. cikknek az irányelv hatályát meghatározó (1) bekezdése szintén általános jellegű: nem ír elő semmilyen korlátozást a határokon átnyúló elem szükségességére vonatkozóan.(10)

39.      Másodszor, a célkitűzés(ek)t figyelembevéve a (3), (8), (10) és (20) preambulumbekezdésből az következik, hogy a 2012/13 irányelv meghatározza azokat a közös minimumkövetelményeket, amelyeket a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személy részére a jogaival és az ellene emelt váddal kapcsolatban adott tájékoztatásra kell alkalmazni. Ennek célja a tagállamok közötti kölcsönös bizalom erősítése.(11) Így a büntetőeljárás bizonyos elemeire vonatkozó szabályok harmonizációja hozza létre a tagállamok büntetőjogi rendszerei között a kölcsönös bizalom légkörét.

40.      Ez a harmonizáció ugyanakkor hozzájárul az egyéb európai uniós jogi eszközök jobb működéséhez, amelyek célja a „konkrét” ügyekben való igazságügyi együttműködés: amikor a büntetőügyekben való együttműködés szükségessége például az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat alapján felmerül, a végrehajtó tagállam bízhat abban, hogy a megkereső tagállamban az eljárás megfelelt vagy megfelel bizonyos követelményeknek.(12)

41.      Így a két tagállam hatóságai közötti határokon átnyúló együttműködés konkrét helyzetétől függetlenül e harmonizáció célja, hogy bizonyos minimális eljárási szabályokat biztosító közös keretrendszert teremtsen. Tehát, amikor a határokon átnyúló együttműködés szükségessé válik valamely konkrét esetben, a szóban forgó hatóságok az említett eljárási biztosítékok fennállása következtében képesek lesznek egymás büntetőjogi rendszerében bízni, így az igazságügyi együttműködés hatékonyabb lehet.(13)

42.      Ezek a szempontok tehát azt mutatják, hogy az ilyen általános és előzetes követelmények meghatározásának célja eltér, és valójában nagymértékben független az egyes esetekben a későbbi és konkrét határokon átnyúló elem meglététől. Képletesen szólva, ez hasonlít a hídépítéshez: egy ilyen építményt eredetileg egy adott kereskedői csoport azon sajátos érdeke miatt építhettek, hogy tudjanak közlekedni valamely folyó két oldalán fekvő két város között. A lakossági használatra történt megnyitását követően azonban a híd az utazó személyétől és az úti céltól függetlenül elősegíti a folyón áthaladó valamennyi forgalmat.

43.      Harmadszor, a 2012/13 irányelv tágabb szabályozási összefüggéseit figyelembe véve hangsúlyozni kell, hogy ahhoz hasonló kérdés, hogy a 2012/13 irányelv alkalmazhatósága függ‑e a határokon átnyúló jelleg fennállásától, a büntetőeljárásokban a gyanúsítottak vagy vádlottak eljárási jogainak megerősítését célzó, a stockholmi program részét képező ütemterv(14) keretében elfogadott más olyan irányelvek tekintetében is felmerülne, amelyeknek ugyanaz a jogalapja, mint a 2012/13 irányelvnek.(15) Ezen irányelvek szövege általában a 2012/13 irányelv nyelvezetéhez hasonló, és nem erősíti meg és nem is zárja ki ezen jogi eszközök belső jogi tényállásokra való alkalmazhatóságát. Hasonlóképpen, a Bíróság már értelmezett ezen jogi eszközök közül néhányat olyan ügyekben, amelyek tisztán belső helyzetekre vonatkoztak.(16)

44.      E megfontolások alapján a következtetés márpedig elég egyértelmű számomra: a 2012/13 irányelv alkalmazhatósága nem követeli meg a nemzeti bíróság előtti egyes esetek határokon átnyúló jellegét.

45.      Ugyanakkor van még egy további (és meglehetősen súlyos) érv, amely megmutatja, hogy az adott esetben nem köthető a határokon átnyúló jelleg feltételéhez az ilyen irányelv alkalmazhatósága: annak az (il)logikus következménye, ha ehhez a feltételhez kötnénk az alkalmazhatóságot.

46.      Az írásbeli beadványokból, amelyek a tárgyaláson bővebben kifejtésre kerültek, az következik, hogy kétféleképpen határozható meg a 2012/13 irányelv alkalmazhatóságához szükséges esetleges határokon átnyúló tényező.

47.      Először is, feltételezhetnénk, hogy a 2012/13 irányelv alkalmazhatósága az EUMSZ 83. cikk (1) bekezdése alapján elfogadott uniós jogi eszközök hatálya alá tartozó vagy az egyes jogi eszközök által az EUMSZ 83. cikk (2) bekezdése alapján részletesebben meghatározott bűncselekmények tekintetében indult büntetőeljárásokra korlátozódik. Ezen érv mögött az a logika húzódik meg, hogy az uniós jogalkotó ily módon kötelezően meghatározta, hogy ezek a bűncselekmények határokon átnyúló jellegűek, mert ez a sajátosság az EUMSZ 83. cikk (1) bekezdésében is szerepel.

48.      Ez az érvelés azonban nem következik az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdésének és az EUMSZ 83. cikk együttes értelmezéséből. Az előbbi rendelkezés a büntetőjog eljárási elemek harmonizációjának jogalapját képezi a kölcsönös elismerés és az igazságügyi együttműködés keretében és céljából, míg az utóbbi rendelkezés a büntető anyagi jogi elemek harmonizációjának jogalapja. Mindkét rendelkezésnek saját hatálya van tehát. Egész egyszerűen eltérő tárgyköröket érintenek.

49.      Másodszor, azt is feltételezhetnénk, hogy a 2012/13 irányelv alkalmazhatóságát olyan büntetőeljárásokra kell korlátozni, amelyek nemzeti szinten meghatározott, de bizonyos határokon átnyúló elemeket tartalmazó bűncselekményekre vonatkoznak.

50.      Ez az érv viszont felveti azt a kérdést, hogy hogyan határozható meg a bűncselekmény határokon átnyúló eleme. Mi képezné az „uniós lopás” vagy az „uniós emberölés” tényállását? Elegendő lenne, ha csak a bűncselekmény objektív elemei lennének határokon átnyúló jellegűek? Tehát a sértettnek vagy az elkövetőnek (vagy akár más érintett félnek) szokásos tartózkodási hellyel kell rendelkeznie egy másik tagállamban? Számítana, honnan származik a gyilkos fegyver? A szabad mozgáshoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlat logikája alapján határokon átnyúló bűncselekménynek minősülne, ha a sértett és az elkövető is ugyanabban a tagállamban rendelkezne tartózkodási hellyel, de a gyilkos fegyver egy másik tagállamban készült volna?

51.      Ha feltételezzük, hogy ebben a tekintetben meg tudunk állapodni a helyes meghatározó kritériumban – amelyet az egyes bűncselekmények tekintetében különbözőképpen, a bűncselekmények tényállási elemeinek sajátosságait figyelembe véve kellene megállapítani –, ez azt jelentené, hogy valamely tagállam két eljárási szabályrendszert alkalmazhatna vagylagosan attól függően, hogy a szóban forgó büntetőügy „kizárólag nemzeti” vagy „határokon átnyúló”. Mi történne, ha a büntetőeljárásnak, amelyben addig „kizárólag nemzeti” büntetőjogi rendelkezéseket vettek figyelembe, csak későbbi szakaszában állapítják meg a határokon átnyúló elemet? Meg kellene ismételni az egész eljárást a „másik” eljárás jogszabályai szerint?

52.      Logikusan tehát csak egy büntetőjogi szabályrendszer létezhet, amelyet – az uniós jogalkotó által a stockholmi program(17) adott elemének elfogadásával elérni kívánt cél és összefüggés figyelembevételével – minden nemzeti büntetőeljárásban alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az adott ügyben jelen van‑e határokon átnyúló elem. Ugyanakkor igen egyértelművé válik, miért nem állhat fenn ez a helyzet, ha kimondjuk azon állítás (valójában) meglehetősen megkérdőjelezhető következményeit, amely szerint az, hogy valamely büntetőeljárás az uniós jogi követelmények alá tartozik, vagy sem, egy olyan határokon átnyúló elem nem kiszámítható felmerülésén alapul, amely az eljárás során – vagy akár azt követően is – bármikor felmerülhet.

53.      Végül, a Szerződés egyéb rendelkezéseit megvizsgálva is alátámasztható, miért nem lehet általában arra használni az elsődleges jogban meghatározott, határokon átnyúló általános célkitűzést, hogy korlátozza az ezen a jogalapon elfogadott másodlagos jogi eszközök alkalmazhatóságát, feltéve, hogy ezek a másodlagos jogi eszközök kifejezetten másként nem rendelkeznek. További példaként hozhatók fel az EUMSZ 114. cikk alapján elfogadott harmonizációs intézkedések. Az intézkedéseknek meg kell valósítaniuk az EUMSZ 26. cikkben meghatározott célkitűzéseket. Az EUMSZ 26. cikk (2) bekezdése szerint a rendelkezés célkitűzése a belső piac létrehozása, „amely egy olyan, belső határok nélküli térség, amelyben […] biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”. Ugyanakkor meglehetősen egyértelmű, hogy az elsődleges jogi alap egész egyszerűen nem jelenti azt, hogy az EUMSZ 114. cikk alapján elfogadott jogszabály kizárólag határokon átnyúló helyzetekre alkalmazható. E rendelkezés (vagy az előzményének tekinthető rendelkezések) alapján elfogadott harmonizációs jogszabályok közé tartozik többek között a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló93/13/EGK irányelv,(18) a játékok biztonságáról szóló 2009/48/EK irányelv(19) és a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011/7/EK irányelv.(20) Mindazonáltal ezek az eszközök egyértelműen tisztán belső jogi helyzetekre alkalmazandók, és senki sem feltételezné ennek ellenkezőjét,(21) például, hogy a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekkel szemben csupán akkor lenne védelem, ha az adott esetben van határokon átnyúló (vagy szabad mozgáshoz kapcsolódó) elem.

54.      Összefoglalva, az olasz kormány állításával ellentétben a 2012/13 irányelv alkalmazhatósága nem korlátozódik a határokon átnyúló jellegű ügyekre.

B.      A 2012/13 irányelv releváns rendelkezései

55.      A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban és a feltett kérdésben a nemzeti rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségének értékeléséhez releváns rendelkezésként kifejezetten említi a 2012/13 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését, 3. cikke (1) bekezdésének c) pontját, 6. cikkének (1), (2) és (3) bekezdését.

56.      Az alapeljárásban részt vevő magánfél, a fenti 25. pontban említett, észrevételeket benyújtó kormányok, valamint a Bizottság a beadványában lényegében úgy vélte, hogy a 2012/13 irányelvnek sem a hivatkozott, sem az egyéb rendelkezései nem szabályozzák az alapügyben szereplő helyzetet.

57.      A holland kormány, másodlagosan pedig a lengyel kormány szerint a szóban forgó kérdés nem tartozik a 2012/13 irányelv hatálya alá. Ennélfogva a szóban forgó jogszabályi rendelkezés nem ellentétes az uniós joggal.

58.      A magyar kormány szerint az uniós jog nem harmonizálja azon feltételeket, amelyek mellett lehet vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozni. Ezt a kérdést meg kell különböztetni attól a 2012/13 irányelv 6. cikke (4) bekezdésének hatálya alá tartozó kérdéstől, hogy a vádlott megkapta‑e a szükséges tájékoztatást a terhére rótt bűncselekmények jogi minősítésének megváltozásáról. E rendelkezéssel azonban nem ellentétes a joghatások közötti, a szóban forgó esethez hasonló eltérés.

59.      Hasonlóképpen, a Bizottság megjegyzi, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése nem utal arra, hogyan kell tájékoztatni a vádlottakat a vád megváltozásáról. A rendelkezés nem szabályozza a vád jogi minősítésének megváltozásával kapcsolatos tájékoztatásból eredő jogkövetkezményeket.

60.      Egyetértek a fentiekkel. A 2012/13 irányelvben meghatározott kötelezettségeket figyelembe kell venni valamennyi büntetőeljárásban, ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott rendelkezések egyike sem tűnik közvetlenül relevánsnak az alapeljárásban szereplő helyzetre. Egyik rendelkezés sem ró semmiféle olyan kötelezettséget a tagállamokra, amely kizárná a nemzeti szinten bekövetkezett történéseket.

61.      A 2012/13 irányelvnek a 6. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 6. cikkének (4) bekezdése – figyelemmel a (29) preambulumbekezdésre is – valóban azt a kötelezettséget tartalmazza, hogy a tagállamok haladéktalanul kötelesek tájékoztatni a gyanúsítottakat és a vádlottakat a vád megváltozásáról az eljárás tisztességességének megóvása és a védelemhez való jog eredményes gyakorlása érdekében. Az is igaz, hogy a jelen ügyben szereplő helyzetben a vád módosult, amikor arról tájékoztatták a vádlottat, hogy a vallomása következtében adott esetben jogilag átminősíthetik a terhére rótt cselekményeket.

62.      Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy senki nem hivatkozott arra, hogy a tájékoztatásra nem került sor vagy nem haladéktalanul került sor. A vitatott kérdés az, hogy az eljárás adott szakaszában lehetetlen-e vádalku nyomán történő büntetéskiszabást indítványozni. Tehát valójában az olvasható ki, hogy egyenlőség áll fenn az eljárás adott szakaszában a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozására való képesség és a (valódi) védelemhez való jog között. Még inkább úgy tűnik, hogy az irányelv rendelkezése kiterjed a büntetőeljárás során utóbb, a vád megváltozását követően bekövetkező minden lehetséges következményre és e következményeknek a védelemhez való jog fogalmába való besorolására.

63.      Nem hiszem, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdését vagy 6. cikkének bármely más rendelkezését így kellene értelmezni. Ha ez így lenne, akkor a vád megváltozását követően a büntetőeljárásban bekövetkező minden esemény a 2012/13 irányelv 6. cikke (4) bekezdésének hatálya alá tartozna, és így esetlegesen meg kellene akadályozni, ami egyértelműen helytelen lenne. Így bár a 6. cikk (4) bekezdése és a kérdést előterjesztő bíróság előtt fennálló helyzet között természetesen van átfedés néhány „kulcsszót” illetően („a vád megváltozása”, „az eljárás tisztességessége”), továbbra is tény, hogy az irányelv egész egyszerűen nem vonatkozik az alapeljárásban fennálló helyzetre.

64.      Ez természetesen felveti azt a kérdést, hogy akkor mire kellene kiterjednie a 6. cikk (4) bekezdésének. Másképpen fogalmazva: hogyan kell értelmezni az e rendelkezésben foglalt „tájékoztatás” és „az eljárás tisztességessége” fogalmát?

65.      Először is, a hivatkozott rendelkezésben szereplő tájékoztatás fogalma a vád megváltozásának közlésére vonatkozik, hogy a gyanúsított vagy vádlott megfelelően reagálhasson álláspontja megvédése érdekében. A tájékoztatást olyan módon kell megadni, amely lehetővé teszi az érintett számára, hogy hatékonyan válaszolhasson az ellene emelt vádban szereplő cselekmények ismertetésében és azok jogi minősítésében bekövetkezett bármilyen változásra.

66.      Úgy vélem, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése nem értelmezhető úgy, hogy a tagállami bíróságok kötelesek az érintett személyeknek tájékoztatást nyújtani minden olyan következményről, amelyet a vád megváltozása vonhat maga után a büntetőeljárás egésze során,(22) és még kevésbé adhat a bíróságoknak felhatalmazást, hogy megakadályozzák e következmények bekövetkezését. A tájékoztatáshoz való jog nem értelmezhető úgy, hogy helyettesíti a jogi tanácsadást, vagy hogy megnyitja a kaput a büntetőeljárás információ közlését követően bekövetkező részeinek felülvizsgálata előtt, mivel az adott büntetőeljárásban előforduló minden egyes tényező valószínűleg maga után von valamilyen jellegű információt.

67.      A 6. cikk (4) bekezdésének pontos hatályát a 2012/13 irányelv általános rendszerére figyelemmel kell értékelni. A 2012/13 irányelv első rendelkezései az irányelv tárgyát és hatályát határozzák meg. Az 1. és a 2. cikk értelmében az irányelv „a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során az őket megillető jogokra és az ellenük szóló vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogával kapcsolatos szabályokat” állapítja meg, és „attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, az eljárás befejezéséig”. A 2012/13 irányelv 3. cikke kötelezi a tagállamokat, hogy az érintetteket legalább az irányelvben felsorolt jogaikról tájékoztassák. Az irányelv a felsorolt jogok közül (egyedül) a vádról való tájékoztatáshoz való jogot ismerteti részletesen a 6. cikkben. A 4. cikk az őrizetbe vett vagy fogva tartott személyek tájékoztatására vonatkozó kötelezettséget írja elő négy további jogkategória tekintetében. A 2012/13 irányelv – az ezen a másik listán szereplő jogok közül egyedül – az ügy anyagaiba való betekintés jogát határozza meg bővebben a 7. cikkben.

68.      Ebből az következik, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség célja egész egyszerűen nem az, hogy kiterjedjen a büntetőeljárás valamennyi lehetséges elemére. Ebben az összefüggésben ezt a fogalmat úgy kell értelmezni, mint amely – kizárólag – a vádat (és annak megváltozását) foglalja magában, vagyis a vádlott „terhére rótt és a vád alapját képező cselekmények[et] [és] a jogi minősítés[t]”.(23) Ezt az tájékoztatást oly módon kell megadni, hogy a vádlott képes legyen azt megérteni, arra válaszolni, és azt – amennyiben úgy kívánja – vitatni.

69.      Másodszor, az eljárás tisztességessége valóban tág fogalom. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) szerint a fogalom lényegében az ügy sajátosságaira és körülményeire tekintettel a büntetőeljárás összességében történő vizsgálatára vonatkozik.(24) Következésképpen nem minden, a büntetőeljárásban felmerülő esemény sérti az eljárás tisztességességét, hanem bizonyos események sérthetik azt, az adott eljárásban betöltött jelentőségüktől függően.(25)

70.      A jelen ügyben és a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés figyelembevételével azonban a tisztességes eljárás tiszteletben tartása szükségszerűen kapcsolódik a 2012/13 irányelvben kifejezetten meghatározott jogokhoz. Másképpen fogalmazva, az eljárás tisztességességét e jogokra tekintetettel, nem pedig az irányelv által biztosított jogoktól elkülönítve, általánosságban kell vizsgálni. A 2012/13 irányelv tárgyi hatálya és a tisztességes eljárás fogalma között normatív összefüggésnek kell lenni. Ellenkező esetben a nemzeti büntetőeljárás bármely eleme hirtelen felülvizsgálhatóvá válna az eljárás tisztességessége és/vagy a védelemhez való jog tiszteletben tartása tekintetében.

71.      Más szóval a 2012/13 irányelvben meghatározott konkrét kötelezettségek különös kifejezései annak, hogyan kell biztosítani az eljárás tisztességességét a vádlottak és a gyanúsítottak tájékoztatása tekintetében. Bizonyosan a büntetőeljárás egyéb elemei, például az ügyvéd igénybevételének joga, a jogi tanácsadás, a tolmácsoláshoz és a fordításhoz való jog, a gyermekekre vonatkozó eljárási biztosítékok vagy az ártatlanság vélelme is szükséges az eljárás tisztességességének megóvásához. Külön irányelvek szabályozhatják valamennyi szempontot.(26) Ugyanakkor más, az említett irányelvekben vagy a 2012/13 irányelvben nem szereplő szempontok, például a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás alkalmazhatóságának feltételei nyilvánvalóan a nemzeti büntetőjog hatálya alá tartoznak.

72.      Az a tény, hogy ez és más szempontok is valóban relevánsak lehetnek az eljárás általános tisztességessége szempontjából, nem szolgálhat az irányelv 6. cikke (4) bekezdésének vagy más rendelkezéseinek olyan tág értelmezésére, mely lehetővé tenné a büntetőeljárás bármely elemének felülvizsgálatát, bármennyire távol esik is az a 2012/13 irányelvben meghatározott konkrét kötelezettségtől. Ha így alkalmaznánk, a 2012/13 irányelv már nem a védelemhez való jog egyes elemeinek minimális harmonizációjára szolgáló eszköz lenne, amelyről kifejezetten rendelkezik is, hanem egy olyan eszköz, amely lehetőséget teremt a nemzeti büntetőeljárás bármely elemének felülvizsgálatára. Véleményem szerint aligha lehetett ez az uniós jogalkotó célja. A 2012/13 irányelv és a stockholmi program alapján elfogadott egyéb irányelvek értelmezése során természetesen nem lehet ez a Bíróság vezérelve sem.

73.      A fenti megfontolásokra figyelemmel azt a közbenső következtetést vonom le, hogy a 2012/13 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétesek az alapügyben szóban forgó szabályokhoz hasonló olyan eljárási szabályok, amelyek a vádban bekövetkező változás esetén a tárgyalás megkezdését követően csak abban az esetben teszik lehetővé a vádlott számára a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozását, ha ez a változás a vád ténybeli elemeire, nem pedig jogi minősítésére vonatkozik.

C.      A Charta 48. cikke (2) bekezdésének a jelen ügyre gyakorolt hatásai

74.      A kérdést előterjesztő bíróság arra is felkéri a Bíróságot az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésében, hogy vizsgálja meg a Charta 48. cikkének a jelen ügyre gyakorolt hatásait. A hivatkozott rendelkezés (1) bekezdése az ártatlanság vélelmére vonatkozik, ezért csak a (2) bekezdés tűnik relevánsnak. A (2) bekezdés szerint: „Minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását.”

75.      Némi zavart okozhat a Charta szerepe a rendelkezéseit kifejezésre juttató és pontosító, lényegében eljárási jogi eszközök értelmezésében és alkalmazásában (2. pont). Mielőtt azonban ezzel a kérdéssel foglalkoznék, a Charta alkalmazhatóságához először azt kell tisztázni, hogy a szóban forgó ügy az uniós jog hatálya alá tartozik‑e (1. pont).

1.      Az uniós jog hatálya

76.      Érdemes felidézni, hogy „az uniós jogrendben biztosított alapvető jogokat az uniós jog által szabályozott valamennyi tényállásra alkalmazni kell, az ilyen tényállásokon kívül azonban nem”.(27)

77.      Mit jelent azonban az előző pontban foglalt elemzésemből kitűnő azon tény, hogy az alapügyben felvetett konkrét kérdés, azaz a vádlott számára a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozásának lehetősége nem szerepel kifejezetten a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdésében vagy bármely más rendelkezésében? Ez azt jelentené, hogy a Charta nem lenne általánosan alkalmazható az e következtetéshez vezető értékeléshez?

78.      Nem gondolom, hogy egy ilyen álláspont fenntartható lenne. Amint azt már említettem, a másodlagos uniós jogot, azaz a 2012/13 irányelvet általánosan kell alkalmazni az alapügyben fennállóhoz hasonló helyzetre.(28) Az említett jogi eszköz részletes értelmező elemzését – beleértve a Chartára figyelemmel a fogalmak értelmezését – követően megállapítható, hogy az irányelv egész egyszerűen nem ír elő olyan konkrét kötelezettséget, amellyel ellentétes lenne a szóban forgó nemzeti előírás. Másképpen fogalmazva, a 2012/13 irányelv – adott esetben – továbbra is alkalmazandó az alapügy tényállására, még abban az esetben is, ha az ügy későbbi tényleges értékelése – amint a jelen esetben is – arra a következtetésre vezet, hogy – a Chartára figyelemmel értelmezett – irányelvvel nem ellentétes az adott nemzeti rendelkezés.

79.      Ha egy ilyen ügyben ellenkező megállapítást tennénk, az egy már levont következtetés fordított indokolásához vezetne: mivel sem a 2012/13 irányelv, sem pedig a Charta nem zár ki bizonyos nemzeti rendelkezéseket (az eredmény), nem is alkalmazhatók. Egy ilyen következtetés megállapításához azonban számos értelmező értékelést kellett elvégezni, amely során mindkét jogi eszköz általánosan alkalmazható volt.(29)

80.      Továbbá érdemes lehet emlékeztetni arra is, hogy a Charta számos módon alkalmazható egy adott esetre. Ez az alkalmazás nemcsak a nemzeti jogszabályok közvetlen (vagy közvetett) felülvizsgálatára és azoknak a Chartával való összeegyeztethetőségére korlátozódik, hanem magában foglalhatja mind a nemzeti, mind az uniós jog összhangban álló értelmezését. A jelen ügyben a 2012/13 irányelv vonatkozó rendelkezéseinek elemzése, valamint az irányelv hatályának és érdemi tartalmának meghatározása érdekében megfelelően figyelembe kellett venni a Chartát.(30) A Chartát ebben az értelemben „alkalmazni kell”.

81.      Összességében elmondható, hogy bárhová is tart az uniós jog, vagy bármilyen ügyben is kell az uniós jogot értelmezni, a Charta követi. Ez az „árnyék” sorsa.(31) Következésképpen, a 2012/13 irányelv alapügyben fennálló helyzetre gyakorolt hatásainak vizsgálatakor a Chartát alkalmazni kell. Ez az általános megállapítás azonban nem segíti megválaszolni a kulcskérdést, vagyis azt, hogy pontosan mi a Charta szerepe a jelen helyzethez hasonló helyzetekben.

2.      A Charta konkrét szerepe a jelen ügyben

82.      A Charta konkrét szerepét a jelen ügyben három lehetséges forgatókönyv segítségével lehet felvázolni. E forgatókönyveken belül a következő változók határozhatók meg: mire gyakorol hatást a Charta rendelkezése (az uniós jogra vagy a nemzeti jogra), valamint a Charta rendelkezésének funkciója (a felülvizsgálat vagy az összhangban álló értelmezés mércéje).

83.      Először is, a Charta mérceként használható az érintett uniós rendelkezés érvényességének felülvizsgálatához. Ez mindig így lesz: bármire terjed is ki (az anyagi, másodlagos) uniós jog, a Charta annak az ellenőrzésére szolgál.(32) A 2012/13 irányelv rendelkezéseinek jogellenessége ugyanakkor nem merült fel.

84.      Másodszor, a Chartát az összhangban álló értelmezés eszközeként kell alkalmazni annak érdekében, hogy meghatározza az uniós jog meg nem határozott fogalmainak jelentését, akár az említett fogalmaknak az uniós jogban való értelmezése során, akár a nemzeti jog végrehajtási intézkedéseire tekintettel történő értelmezése során.

85.      Harmadszor, amikor a tagállamok a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében „végrehajtják” az uniós jogot, tiszteletben kell tartaniuk a Chartában foglalt jogokat. Ebben az esetben a konkrét uniós jogi rendelkezés „átjáróként” szolgál a Charta jogainak figyelembevételéhez. Ez független attól, hogy valamely konkrét uniós jogi eszköz kifejezetten hivatkozik‑e az alapvető jogokra. Az alapvető jogok így nagymértékben tágabb összefüggésben alkalmazandók, vagyis azon uniós jogi rendelkezés érdemi tartalmától függetlenül, amely megalapozta a Charta alkalmazhatóságát.

86.      A Charta „eljárási” rendelkezései így például általánosságban alkalmazandók az uniós másodlagos jog olyan anyagi jogi rendelkezései tekintetében, amelyek nem tartalmaznak vagy nagyon kevés rendelkezést tartalmaznak a végrehajtás módjáról. A Bíróság kimondta, hogy még ha az anyagi jogot vagy kötelezettséget létrehozó uniós jogi rendelkezések nem is szabályozzák kifejezetten, az eljárási alapjogokat, például a meghallgatáshoz való jogot, be kell tartani. Egyebek mellett a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve akkor is érvényesül, ha a tagállam az uniós jog hatálya alatt jár el vagy hoz döntést, akkor is, ha az alkalmazandó uniós jogszabály nem ír elő kifejezetten konkrét eljárási követelményeket.(33) A Charta rendelkezései valószínűleg így közvetlen mércéül szolgálnak a nemzeti jog rendelkezéseinek felülvizsgálatához. Jelentős példaként említhetők ezen a területen a héajogszabályok és a nemzeti adóeljárások.(34)

87.      A Charta ilyen jellegű alkalmazását fontolóra lehet-e venni a 2012/13 irányelv és a jelen esetben a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás rendelkezésre állásának kérdése tekintetében?

88.      Hacsak a Charta alkalmazását nem tekintjük valódi „árnyjátéknak”, nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Visszatérve a fent említett hasonlathoz, amely szerint a Charta valamely rendelkezésében szereplő fogalom az uniós jog árnyékának minősül, ez azon az állításon alapul, hogy létezik az uniós jogban egy anyagi jogi fogalom, amelyre a Charta elsősorban (eljárási) árnyékot vet. Nehéz azonban megérteni, hogy milyen eljárási, végrehajtási árnyékot képez az az eljárási rendelkezés, amely maga is átfedést mutat a Charta valamely rendelkezésével (vagy e rendelkezés további végrehajtására szolgál). Az árnyék nem tud önmagának árnyékot vetni.

89.      Kevésbé árnyékos megfogalmazásban, így a 2012/13 irányelvben foglaltakhoz hasonló olyan eljárási jogok esetén, amelyek átfedést mutatnak a Charta rendelkezéseivel (és továbbfejlesztik azokat),(35) a Charta nem szolgálhat olyan nemzeti jogi rendelkezések felülvizsgálatának független és további mércéjéül, amelyek nyilvánvalóan nem tartoznak e másodlagos jogi eszköz hatálya alá, mert ez kiterjesztené az uniós jog hatályát.

90.      A jelen ügyben az ettől eltérő következtetés azt jelentené, hogy pusztán az a tény, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése említi a védelemhez való jogot (és az eljárás tisztességességét ugyanazon irányelv 6. cikke (1) bekezdésének keretében vizsgálva), lehetővé tenné a nemzeti büntetőeljárás minden egyes elemének felülvizsgálatát a Charta által biztosított védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog fogalmának fényében. Ebben a megközelítésben egyszerűen nem lenne szükség a kezdeti átjáróra, amely lehetővé tette a Chartához való hozzáférést.(36)

91.      Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság hatásköre funkcionálisan van meghatározva a Charta tagállamokra történő alkalmazásának tekintetében. Ez a hatáskör ugyanis egy adott másodlagos vagy elsődleges uniós jogi rendelkezés alkalmazhatóságához kapcsolódik. Ezt a hatáskört – az uniós jog tagállami végrehajtását illetően – világosan meg kell különböztetni az alapvetően alapjogi hatáskörtől,(37) amellyel jellemzően a nemzeti alkotmánybíróságok és az EJEB rendelkezik.

92.      A Charta alkalmazásának fent említett harmadik lehetősége tekintetében így arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelen ügyhöz hasonló esetekben a Charta nem használható arra, hogy kiterjessze az uniós másodlagos jogi rendelkezésben meghatározott eljárási kötelezettségek körét és tartalmát, és ezáltal olyan átültetési kötelezettséget hozzon létre, amely nyilvánvalóan nem létezik az adott másodlagos jogszabály alapján.

93.      Visszatérve a fent említett második lehetőséghez, a Chartával összhangban álló értelmezés általánosságban kötelező. Ezért úgy vélem (amint azt a Bizottság is lényegében javasolja), hogy a jelen esetben a Chartát mindenképpen elő kell hívni a 2012/13 irányelvben szereplő fogalmak helyes értelmezésének megállapításához, ideértve a jelen ügyben az említett irányelv 6. cikkének (4) bekezdése értelmében a vádban bekövetkezett bármilyen változás tekintetében a haladéktalan tájékoztatáshoz való jogot is.(38)

94.      Az EJEE 6. cikke (3) bekezdésének (amely egyenértékű a Charta 48. cikkének (2) bekezdésével),(39) pontosabban az EJEE 6. cikke (3) bekezdése a) pontjának (amely a vádról való tájékoztatáshoz való jogra vonatkozik) értelmezése során az EJEB hangsúlyozta, hogy különös figyelmet kell fordítani a vádról (azaz a vád alapját képező, a vádlott terhére rótt cselekményekről és e cselekmények jogi minősítéséről) való értesítésre, mivel ezek az elemek „kulcsfontosságú szerepet játszanak a büntetőeljárásban […]”. Jóllehet az EJEE hivatkozott rendelkezése nem írja elő, milyen módon kell tájékoztatni a vádlottat, kapcsolódik azonban a 6. cikk (3) bekezdésének b) pontja szerinti, a vádlottnak a védekezésre való felkészüléshez fűződő jogához, és hatályát „különösen az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdésében biztosított, a tisztességes tárgyaláshoz való általánosabb jog fényében […]” kell megítélni.(40) E megfontolások alapján az EJEB megállapította, hogy az EJEE‑t megsértették azokban az esetekben, amikor a másodfokú bíróság az eljárás kései, az ítélet meghozatalának szakaszában megváltoztatta a szóban forgó cselekmények jogi minősítését. Ezáltal lényegében nem biztosították a vádlott számára a védekezés lehetőségét.(41)

95.      A Bíróság hasonlóképpen megállapította a Covaci ítéletben,(42) hogy bár „a 2012/13 irányelv nem írja elő azon részletszabályokat, amelyeket követve a 6. cikkében szereplő váddal kapcsolatos tájékoztatást e személynek meg kell adni […], e részletszabályok nem sérthetik a többek között e 6. cikkben szereplő, arra irányuló célkitűzést – amint az az említett irányelv (27) preambulumbekezdéséből is kitűnik –, hogy a […] gyanúsított[ak] és [vádlottak] felkészülhessenek a védelemre, és hogy biztosítsák az eljárás tisztességes jellegét”.(43)

96.      A szóban forgó fogalmak ilyen értelmezése fényében azonban senki nem hivatkozott arra, hogy a vádlottat nem tájékoztatták haladéktalanul a vád megváltozásáról, ami azt jelentené, hogy a vádlottat megfosztották a szó megfelelő értelmében vett védekezés lehetőségétől. Ezért nem világos számomra, hogyaz alapügyben szóban forgó helyzetet hogyan akadályoznák meg a védelemhez való joggal vagy a tisztességes eljárással kapcsolatos szempontok.

97.      Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy a 2012/13 irányelv 6. cikke (4) bekezdésének hatálya tekintetében tettem ezt a megállapítást, és nem vonatkozik a szóban forgó helyzetnek a védelemhez való joggal vagy a tisztességes eljárással összefüggő „általános” vizsgálatára. Ha az összhangban álló értelmezés „értelmezés” marad, nem módosíthatja a szóban forgó másodlagos jogi eszköz hatályát. Ha ezt lehetővé tennénk, akkor az összhangban álló értelmezés meglehetősen gyorsan megkerülhetné a Charta 51. cikkének (1) bekezdésében felállított korlátokat.

98.      A Charta ilyen rejtett közvetlen alkalmazása a következő formában történhet: Először is, egy olyan rendelkezés, mint a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése, olyan határozatlan jogi fogalomra utal, mint a 6. cikk (1) bekezdésében szereplő „eljárás tisztességessége” vagy más néven a „a védelemhez való jog eredményes gyakorlása”. Másodszor, mivel az irányelv nem határozza meg ezeket a fogalmakat, az összhangban álló értelmezés révén a Charta rendelkezéseiben vagy a Charta 52. cikkének (3) bekezdésében biztosított kapcsolat révén, az EJEE és az EJEB ítélkezési gyakorlatában kell keresni e fogalmak tartalmának magyarázatát. Harmadszor, az ebből az összefüggésből átvett fogalmak (természetesen meglehetősen széles) hatályát és jelentését az uniós másodlagos jog szintjére visszahelyezzük úgy, hogy valamelyest mellőzzük a másodlagos jog azon rendelkezésének hatályát, amelyben a fogalom szerepel. Negyedszer, a nemzeti rendelkezéseket általánosságban elkezdjük vizsgálni az „eljárás tisztességessége” és „a tisztességes tárgyaláshoz való jog” fogalmával való összeegyeztethetőségük tekintetében, és e fogalmak hatálya elválik az érintett másodlagos jogi eszköz tényleges hatályától.

99.      A harmadik lehetőség tekintetében a fentebb ismertetett okokkal(44) egyezően csak ismételni tudom, hogy ebben az összefüggésben nem lehet használni a Chartát. Ebben az esetben ugyanis az összhangban álló értelmezés gyorsan rejtett közvetlen felülvizsgálattá változna, és az uniós másodlagos jog többé már nem jelentene funkcionális korlátozást a Bíróság hatáskörére az alapvető jogokkal kapcsolatos kérdésekben, hanem inkább rosszul álcázott átjáróként az általános hatáskört erősítené a tagállami jogszabályoknak az alapvető jogok tekintetében történő felülvizsgálatával kapcsolatos ügyekben.

100. E megfontolások alapján úgy vélem, hogy a Charta 48. cikkének (2) bekezdése sem a 2012/13 irányelv 6. cikkének (4) bekezdésével együttesen, sem önállóan értelmezve nem módosítja a korábban már megállapított következtetést: az uniós joggal nem ellentétesek az alapügyben szóban forgó szabályokhoz hasonló olyan eljárási szabályok, amelyek a vádban bekövetkező változás esetén a tárgyalás megkezdését követően csak abban az esetben teszik lehetővé a vádlott számára a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozását, ha ez a változás a vád ténybeli elemeire, nem pedig jogi minősítésére vonatkozik.

V.      Végkövetkeztetés

101. A fenti elemzés fényében azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Tribunale di Brindisi (brindisi bíróság, Olaszország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:

A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel és a Európai Unió Alapjogi Chartája 48. cikkének (2) bekezdésével nem ellentétesek az alapügyben szóban forgó szabályokhoz hasonló olyan eljárási szabályok, amelyek a vádban bekövetkező változás esetén a tárgyalás megkezdését követően csak abban az esetben teszik lehetővé a vádlott számára a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás indítványozását, ha ez a változás a vád ténybeli elemeire, nem pedig jogi minősítésére vonatkozik.


1      Eredeti nyelv: angol.


2      A 2012. május 22‑i irányelv (HL 2012. L 142., 13. o.).


3      Következésképpen egyetértek azzal, hogy a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 516. cikke alkotmányellenességének megállapítása és a hivatkozott rendelkezés alkalmazásában emiatt bekövetkező változások nem alkalmazhatók a jelen ügy tényállására.


4      A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy első ránézésre számomra nem egyértelmű, hogy – eltérő jellegükre tekintettel – az „orgazdaság” objektív elemei alapján, további tények megállapítása nélkül hogyan állapíthatók meg teljeskörűen a „lopás” bűncselekményének objektív elemei (tárgyi oldal). A kérdést előterjesztő bíróság azonban kifejezetten azt állítja, hogy ez lehetséges a nemzeti jog vagy a jelen ügy konkrét ténybeli összefüggései alapján. Ennélfogva elfogadom, hogy „csak” a jogi minősítés változott, míg a vádban feltüntetett tények nem változtak.


5      Kiemelés tőlem.


6      2015. október 15‑i Covaci ítélet (C‑216/14, EU:C:2015:686); 2017. március 22‑i Tranca és társai ítélet (C‑124/16, C‑188/16 és C‑213/16, EU:C:2017:228); 2018. június 5‑i Kolev és társai ítélet (C‑612/15, EU:C:2018:392).


7      2018. június 5‑i Kolev és társai ítélet (C‑612/15, EU:C:2018:392).


8      A 2012/13 irányelvben egyedül a (9) preambulumbekezdésben található hivatkozás a határokon átnyúló jellegre, azonban az is csupán megismétli az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdését.


9      Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.).


10      Ezzel szemben lásd – az EK 308. cikk alapján elfogadott – a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/80/EK tanácsi irányelvet (HL 2004. L 261., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 7. kötet, 65. o.), amely hivatkozik a határokon átnyúló vonatkozásra, és erre lehet következtetni az 1. fejezet címéből is („Kárenyhítéshez való hozzájutás határokon átnyúló tényállások esetén”). A Bíróság e nyelvezet alapján megállapította, hogy az említett irányelv nem alkalmazható belföldi helyzetekben. Lásd: a Bíróság 2014. január 30‑i végzése (C‑122/13, EU:C:2014:59), amely hivatkozik a 2007. június 28‑i Dell’Orto ítéletre (C‑467/05, EU:C:2007:395, 57. és 59. pont).


11      Lásd továbbá: 2018. június 5‑i Kolev és társai ítélet (C‑612/15, EU:C:2018:392, 88–89. pont); 2018. szeptember 19‑i Milev ítélet (C‑310/18 PPU, EU:C:2018:732, 46. pont).


12      Lásd továbbá a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre vonatkozó javaslat (COM(2010)392 végleges) 4. pontjának végét és 16. pontját. Az irányelv általános alkalmazhatóságára vonatkozó értelmezés a fent említett javaslathoz mellékelt hatásvizsgálatot tartalmazó dokumentumban (SEC(2010) 907, 10. o.) is szerepel.


13      Ez az együttműködés az uniós jogrend egyik fő sajátossága, amint arra a Bíróság egy másik összefüggésben emlékeztetett a 2014. december 18‑i 2/13. sz. véleményében (Az Európai Uniónak az EJEE‑hez történő csatlakozása) (EU:C:2014:2454, 191–192. pont).


14      A büntetőeljárásokban a gyanúsítottak vagy vádlottak eljárási jogainak megerősítését célzó ütemtervről szóló, 2009. november 30‑i tanácsi állásfoglalás (HL 2009. C 295., 1. o) és az Európai Tanács: A stockholmi program – A polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa, 2.4. pont (HL 2010. C 11.5, 1. o.).


15      A büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról szóló, 2010. október 20‑i 2010/64/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2010. L 280., 1. o.); a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2013. L 294., 1. o.); a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/343 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2016. L 65., 1. o.); a büntetőeljárások során a gyanúsítottak és a vádlottak, valamint az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban a keresett személyek költségmentességéről szóló, 2016. október 26‑i (EU) 2016/1919 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2016. L 297, 1. o.); a büntetőeljárás során gyanúsított vagy vádlott gyermekek részére nyújtandó eljárási biztosítékokról szóló, 2016. május 11‑i (EU) 2016/800 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2016. L 132., 1. o.); a gyermekek szexuális bántalmazása, szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről, valamint a 2004/68/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2011. december 13‑i 2011/93/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 335., 1. o.; helyesbítés: HL 2012. L 18., 7. o.).


16      Lásd: a fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott 2016/343 irányelvet értelmező 2016. október 27‑i Milev ítélet (C439/16 PPU, EU:C:2016:818); 2018. szeptember 19‑i Milev ítélet (C‑310/18 PPU, EU:C:2018:732).


17      Lásd a fenti 43. pontot.


18      A 1993. április 5‑i tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.).


19      A 2009. június 18‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 170., 1. o.; helyesbítés: HL 2013. L 355., 92. o.).


20      A 2011. február 16‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 48., 1. o.; helyesbítések: HL 2012. L 233., 3. o.; HL 2015. L 218., 82. o.).


21      A 2011/7 irányelvvel kapcsolatban lásd: 2017. június 1‑jei Zarski ítélet (C‑330/16, EU:C:2017:418); 2016. december 15‑i Nemec ítélet (C‑256/15, EU:C:2016:954). A 93/13 irányelvvel kapcsolatban lásd például: 2015. január 15‑i Šiba ítélet (C‑537/13, EU:C:2015:14). Lásd továbbá: 2014. április 3‑i Pohotovosť végzés (C‑153/13, EU:C:2014:1854).


22      Átvéve így bizonyos szempontból a jogi képviselő szerepét, amely képviselő igénybevételének jogát a 2012/13 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében azonban biztosítani kell.


23      EJEB, 1999. március 25., Pélissier és Sassi kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:1999:0325JUD002544494, 51. §).


24      Lásd e tekintetben: EJEB, 1993. november 24., Imbrioscia kontra Svájc ítélet (CE:ECHR:1993:1124JUD001397288, 38. § vége); EJEB, 2009. szeptember 24., Pishchalnikov kontra Oroszország ítélet (CE:ECHR:2009:0924JUD000702504, 64. §); EJEB, 2005. október 13., Bracci kontra Olaszország ítélet (CE:ECHR:2005:1013JUD003682202, 51. §).


25      Ebben az értelemben az EJEB az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésével (és az ügyvéd igénybevételével) összefüggésben emlékeztet arra, hogy az Egyezmény célja „nem elméleti vagy illuzórikus jogok, hanem konkrét és tényleges jogok biztosítása”, valamint hogy az ügyvéd kirendelése önmagában nem biztosítja a vádlott számára nyújtható támogatás hatékonyságát. Lásd például: EJEB (Nagykamara) 2008. november 27., Salduz kontra Törökország ítélet (CE:ECHR:2008:1127JUD003639102, 51. §).


26      Lásd fentebb a 15. lábjegyzetet.


27      2013. február 26‑i Åkerberg Fransson ítélet (C‑617/10, EU:C:2013:105, 19. pont).


28      Lásd a 29. pontot.


29      Egy ilyen helyzet emlékeztet arra, amikor vízvezeték‑szerelőt hívok a házamba a konyhámba vásárolt új mosogatógép beszereléséhez. Miután azonban a vízvezeték‑szerelő gondosan felmérte a helyet, és megvizsgálta az új mosogatógépet, megállapítja, hogy ezt a típusú gépet nem lehet csatlakoztatni a házam vízelvezető rendszerébe. Mivel a vízvezeték‑szerelő nem tudta beszerelni a gépet a kérésemnek megfelelően, tegyek úgy, mintha soha nem járt volna nálam, és ne fizessem ki?


30      Lásd például: 2012. április 24‑i Kamberaj ítélet (C‑571/10, EU:C:2012:233, 80. pont).


31      A hasonlatot az alábbi műből vettem át: Lenaerts, K. és Gutiérrez‑Fons, J. A., „The Place of the Charter in the EU Constitutional Edifice”, in: Peers, S., Hervey, T., Kenner, J. és Ward, A., The EU Charter of Fundamental Rights: A Commentary, C. H. Beck, Hart, Nomos, 2014., 1560–1593. o., 1568. o.


32      Lásd például: 2014. április 8‑i Digital Rights Ireland és társai ítélet (C‑293/12 és C‑594/12, EU:C:2014:238); 2010. november 9‑i Volker und Markus Schecke és Eifert ítélet (C‑92/09 és C‑93/09, EU:C:2010:662).


33      Lásd például: 2008. december 18‑i Sopropé ítélet (C‑349/07, EU:C:2008:746, 38. pont); 2014. július 3‑i Kamino International Logistics és Datema Hellmann Worldwide Logistics ítélet (C‑129/13 és C‑130/13, EU:C:2014:2041, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2014. november 5‑i Mukarubega ítélet (C‑166/13, EU:C:2014:2336, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


34      Az ítélkezési gyakorlatból lásd például az Ispas ügyre vonatkozó indítványom (C‑298/16, EU:C:2017:650, 35–54. pont).


35      A 2012/13 irányelv (41) preambulumbekezdése szerint az irányelv „tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és igazodik a Chartában elismert elvekhez. [Az] irányelv különösen törekszik a szabadsághoz, a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog előmozdítására. Az irányelvet ezért ennek megfelelően kell végrehajtani.” A (42) preambulumbekezdés szerint az irányelv azon rendelkezéseit, „amelyek megfelelnek az EJEE által garantált jogoknak, az említett jogokkal összhangban kell értelmezni és végrehajtani, az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogában értelmezett módon.”


36      Analógia útján lásd továbbá a Saugmandsgaard Øe főtanácsnok Bizottság kontra Magyarország (Mezőgazdasági földterületekre létesített haszonélvezeti jogok) ügyre vonatkozó indítványában szereplő elemzést (C‑235/17, EU:C:2018:971, 71. és azt követő pontok, különösen a 97. és 98. pont). Ebben az ügyben a Bizottság többek között arra kéri a Bíróságot, hogy önállóan vizsgálja meg a valamely alapszabadságtól eltérő nemzeti szabályozásnak a Charta 17. cikkével való összeegyeztethetőségét.


37      Ezzel a hatáskörrel valójában az Európai Unió Bírósága is rendelkezik, de a Charta 51. cikkének (1) bekezdésével összhangban csak az „az Unió intézményei, szervei és hivatalai” tekintetében.


38      Amire sor is került a 68–69. pontban.


39      Ez kitűnik a Charta 52. cikkének (3) bekezdéséből, valamint az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatokból (2007/C 303/02.), „A 48. cikk magyarázata – Az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog”.


40      2011. január 25., Block kontra Magyarország ítélet (CE:ECHR:2011:0125JUD005628209, 20. és 21. §).


41      1999. március 25., Pélissier és Sassi kontra Franciaország ítélet (CE:ECHR:1999:0325JUD002544494, 54. és 62. §); 2011. január 25., Block kontra Magyarország ítélet (CE:ECHR:2011:0125JUD005628209, 24. §).


42      Azon kérdés tekintetében, hogy a 2012/13 irányelv 2. cikkével, 3. cikke (1) bekezdésének c) pontjával és 6. cikkének (1) és (3) bekezdésével ellentétes‑e az olyan tagállami szabályozás, amely a büntetőeljárás során arra kötelezi az ebben a tagállamban lakóhellyel nem rendelkező vádlottat, hogy kézbesítési megbízottat jelöljön ki a vele szemben tárgyalás mellőzésével hozott végzés kézbesítése érdekében, oly módon, hogy az e végzés ellen a tárgyalás tartására irányuló kérelem benyújtására nyitva álló határidő e végzésnek az említett megbízott részére való kézbesítésekor kezdődik.


43      2015. október 15‑i Covaci ítélet (C‑216/14, EU:C:2015:686, 62. és 63. pont).


44      Lásd a fenti 88–90. pontot.