AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (második tanács)

2009. szeptember 29.(*)

„Közszolgálat – Szerződéses alkalmazottak – Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke – A munkahely stabilitása – Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke – Egészségbiztosítási jogfenntartás – EK 39. cikk – A munkavállalók szabad mozgása”

Az F‑69/07. és F‑60/08. sz. egyesített ügyekben,

az EK 236. és az EA 152. cikk alapján,

O, az Európai Közösségek Bizottságának szerződéses alkalmazottja (lakóhelye: Brüsszel [Belgium], képviselik: S. Orlandi, A. Coolen, J.‑N. Louis és É. Marchal, ügyvédek)

felperesnek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: D. Martin és L. Lozano Palacios, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatja:

az Európai Unió Tanácsa, képviselik kezdetben az F‑69/07. sz. ügyben I. Šulce és M. Simm, meghatalmazotti minőségben és az F‑60/08. sz. ügyben I. Šulce és K. Zieleśkiewicz, meghatalmazotti minőségben, később a két fent említett ügyben K. Zieleśkiewicz és M. Bauer, meghatalmazotti minőségben,

beavatkozó,

benyújtott keresete tárgyában,

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),

tagjai: H. Kanninen elnök, I. Boruta és S. Van Raepenbusch (előadó) bírák,

hivatalvezető: R. Schiano tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2009. február 10‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A felperes két keresetlevelet nyújtott be, amelyek a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához faxon 2007. július 12‑én és 2008. június 25‑én érkeztek (az eredeti példányok benyújtására 2007. július 13‑án és 2008. július 1‑jén került sor). E keresetlevelekben a felperes kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék semmisítse meg:

–        az F‑69/07. sz. ügyben az Európai Közösségek Bizottságának azon határozatait, amelyek meghatározzák a felperes kisegítő szerződéses alkalmazottként való foglalkoztatásának feltételeit annyiban, amennyiben azok az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének első bekezdése szerinti egészségbiztosítási jogfenntartást tesznek, és amennyiben a felperes szerződésének tartamát 2009. szeptember 15‑re korlátozzák;

–        az F‑60/08. sz. ügyben a Bizottság 2007. szeptember 7‑i határozatát, amely a fent említett 100. cikk szerinti egészségbiztosítási jogfenntartást alkalmazza vele szemben.

 Jogi háttér

1.     A szerződés időtartama

2        Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3a. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„[…] a »szerződéses alkalmazottak«; az adott intézményre vonatkozó költségvetési szakaszhoz mellékelt beosztásjegyzékben nem szereplő beosztást betöltő, és teljes vagy részmunkaidőben foglalkoztatott alkalmazottak:

a)      egy intézményben fizikai vagy adminisztratív kisegítő-szolgáltató feladatok elvégzésére,

[…]”

3        Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 3b. cikke szerint:

„[…] a »kisegítő feladatokat végző szerződéses alkalmazottak« olyan alkalmazottak, akiket […] egy intézménynél alkalmaznak […]:

a)      a 3a. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett feladatokon kívüli feladatok teljes vagy részmunkaidős ellátására, anélkül hogy az adott intézményre vonatkozó költségvetési szakaszhoz mellékelt beosztásjegyzékben szereplő beosztásra nevezték volna ki őket,

b)      a tisztviselők intézményen belüli ideiglenes beosztásba helyezése lehetőségének megvizsgálása után, azon alkalmazottak, akiket a feladataikat ideiglenesen ellátni képtelen alábbi személyek helyettesítésére alkalmaznak:

i)      az AST csoportban részt vevő tisztviselők vagy ideiglenes alkalmazottak;

ii)      kivételesen az AD csoportba tartozó – az egységvezetők, az igazgatók, a főigazgatók és ezekkel egyenértékű tisztségek kivételével – magas szaktudást igénylő beosztást betöltő tisztviselők vagy ideiglenes alkalmazottak.

A szerződéses alkalmazottak kisegítő feladatokra való alkalmazása kizárt azokban az esetekben, amikor a 3a. cikket kell alkalmazni.”

4        Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke továbbá előírja:

„A 3b. cikkben említett szerződéses alkalmazottak esetében:

a)      a szerződéseket határozott időre kötik; a szerződések meghosszabbíthatók;

b)      az alkalmazás tényleges időtartama egy intézményben, a meghosszabbítás időszakával együtt, nem haladhatja meg a három évet.

A 3a. cikkben említett szerződéses alkalmazottként kötött szerződés hatálya alá tartozó időszakok az e cikk szerinti szerződéskötés vagy -meghosszabbítás alkalmazásába nem számítanak bele.”

5        Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv (HL L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.) végrehajtja a határozott ideig tartó munkaviszonyra vonatkozó, az általános iparági szervezetek által 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodást (a továbbiakban: keretmegállapodás). A keretmegállapodás 5. szakasza szerint:

„Az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélés megakadályozása érdekében a tagállamok a szociális partnerekkel a nemzeti jognak, kollektív szerződéseknek vagy gyakorlatnak megfelelően folytatott konzultációt követően és/vagy a szociális partnerek, a visszaélés megakadályozására irányuló megfelelő jogi intézkedések hiányában, meghatározott ágazatok és/vagy munkavállalói kategóriák igényeinek figyelembevételével, a következő intézkedések közül vezetnek be egyet vagy többet:

a)      a) az ilyen szerződések vagy munkaviszonyok megújítását alátámasztó objektív okok;

b)      az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok maximális teljes időtartama;

c)      az ilyen szerződések vagy jogviszonyok megújításának száma.

2. A szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően a tagállamok és/vagy a szociális partnerek, ha szükséges, meghatározzák, hogy a határozott időre létrejött munkaszerződéseket vagy munkaviszonyokat milyen feltételek mellett tekintik

a)      »egymást követőnek«

b)      a szerződéseket vagy jogviszonyokat határozatlan időre szólónak.”

2.     Az egészségbiztosítási jogfenntartásról

6        Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke előírja:

„Ha a szerződéses alkalmazottnál a felvételét megelőző orvosi vizsgálat betegséget vagy rokkantságot mutat ki, a 6. cikk első bekezdésében említett hatóság úgy határozhat, hogy – e betegségből vagy rokkantságból eredő kockázatokat illetően – az érintettnek a rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátásokat csak az intézmény szolgálatába való belépésétől számított ötéves időtartamot követően nyújtja.

A szerződéses alkalmazott e határozattal szemben a személyzeti szabályzat 9. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott rokkantsági bizottsághoz fellebbezhet.”

 A jogvita előzményei

7        A felperes a Bizottságnál dolgozott 2001. május 1‑jétől 2003. szeptember 15‑ig helyi alkalmazottként. 2003. szeptember 16‑án kisegítő alkalmazottnak nevezték ki, határozott idejű szerződéssel, amelyet tíz alkalommal hosszabbítottak meg 2006. szeptember 15‑ig.

8        A felperes szerződéses alkalmazotti minőségben újabb megbízás reményében orvosi vizsgálatnak vetette alá magát. E vizsgálatra tekintettel az orvosi szolgálat 2006. szeptember 12‑én jogfenntartást tett.

9        2006. szeptember 14‑én a felperes az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3b. cikke szerinti kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződést írt alá a 2009. szeptember 15‑ig tartó időszakra.

10      Ugyancsak 2006. szeptember 14‑én a Bizottság felhívta „[a felperes] figyelmét arra a tényre, hogy ezen ajánlatra az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében meghatározott egészségbiztosítási jogfenntartás vonatkozik”.

11      A felperes 2006. december 11‑i levelében panaszt nyújtott be a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságnál. Ebben elsősorban azt vitatta, hogy 2006. szeptember 14‑én kelt szerződése határozott idejű lenne. Másodsorban kifogásolta az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke első bekezdésének vele szembeni alkalmazását. Következésképpen azt kérte a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságtól, hogy „állapítsa meg, hogy a szerződése határozatlan időre szól, és nincsen helye a [fent említett] cikk szerinti jogfenntartás alkalmazásának”. Ugyanebben a levelében jelezte, hogy „amennyiben szükséges, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének [második bekezdése] értelmében fellebbez a [vele szemben alkalmazott egészségbiztosítási jogfenntartásról szóló] határozat ellen az [Európai Közösségek tisztviselői személyzeti] szabályzata 9. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott rokkantsági bizottsághoz”. 2006. december 14‑én a felperes panaszát további panasszal egészítette ki (a továbbiakban: 2006. december 11‑i és 14‑i panaszok).

12      2007. március 30‑án a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság megállapította, hogy nem tudja elfogadni a felperes szerződésének időtartamára vonatkozó és az egészségbiztosítási jogfenntartás vele szemben történő alkalmazása ellen felhozott érveit sem. Következésképp a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság úgy határozott, hogy nem ad helyt a panasznak. Figyelembe véve, hogy panasztételekor a felperes az utóbbi határozatot a rokkantsági bizottság előtt is megtámadta, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság e fellebbezést továbbította az orvosi szolgálatnak.

13      2007. július 12‑én a felperes F‑69/07. számon keresetet indított a Közszolgálati Törvényszéknél azon határozatok ellen, amelyek szerint csupán határozott idejű szerződéssel foglalkoztatják, és egészségbiztosítási jogfenntartással élnek vele szemben.

14      Figyelembe véve a rokkantsági bizottság megállapításait, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2007. szeptember 7‑én úgy határozott, hogy „ami az alkalmassági vizsgálat végeztével kimondott jogfenntartás tárgyát képező betegség vagy fogyatékosság folyományát vagy következményeit illeti, [a felperesnek] a rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátásokat csak a Bizottság szolgálatába szerződéses alkalmazottként való belépésétől számított ötéves időtartamot követően nyújtja”.

15      A felperes 2007. november 23‑án panaszt nyújtott be e határozat ellen. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2008. március 14‑én elutasította e panaszt.

16      2008. június 25‑én (az eredeti példány benyújtására 2008. július 1‑jén került sor) a felperes F‑60/08. számon keresetet indított a Közszolgálati Törvényszéknél a 2007. szeptember 7‑i határozat ellen.

 A felek kérelmei és az eljárás

17      A felperes az F‑69/07. sz. ügyben azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        semmisítse meg a Bizottság azon határozatait, amelyek meghatározzák a felperes kisegítő szerződéses alkalmazottként való foglalkoztatásának feltételeit annyiban, amennyiben azok az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke szerinti egészségbiztosítási jogfenntartást tesznek, és amennyiben a felperes szerződésének tartamát a 2006. szeptember 16‑tól 2009. szeptember 15‑ig tartó időszakra korlátozzák;

–        kötelezze a Bizottságot az eljárás költségeinek viselésére.

18      A Bizottság ugyanebben az ügyben azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        a keresetet mint részben elfogadhatatlant, és mint teljesen megalapozatlant utasítsa el;

–        a jogszabályok alapján határozzon a költségekről.

19      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához faxon 2007. szeptember 21‑én érkezett levelében (az eredeti példány benyújtására 2007. szeptember 24‑én került sor) az Európai Unió Tanácsa kérte, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatására beavatkozhasson az F‑69/07. sz. ügybe.

20      A Közszolgálati Törvényszék második tanácsának elnöke 2007. október 22‑i végzésével megengedte, hogy a Tanács beavatkozzon az F‑69/07. sz. ügybe a Bizottság kérelmeinek támogatására.

21      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2007. november 29‑én faxon érkezett beavatkozási beadványában (az eredeti példány benyújtására 2007. december 3‑án került sor) a Tanács kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék, mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant és teljesen megalapozatlant, utasítsa el a keresetben az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 88. és 100. cikke ellen benyújtott jogellenességi kifogást.

22      A felperesnek a beavatkozási beadványra tett észrevételei 2008. január 15‑én érkeztek meg a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához (az eredeti példány benyújtására 2008. január 22‑én került sor). A felperes kéri, hogy a keresetében kifejtett kérelmeinek a Közszolgálati Törvényszék adjon helyt, és kötelezze a Tanácsot a saját költségeinek viselésére. A Bizottság nem tett észrevételt a beavatkozási beadványra.

23      A felperes az F‑60/08. sz. ügyben kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        semmisítse meg a Bizottság 2007. szeptember 7‑i határozatát, amely meghatározza a felperes kisegítő szerződéses alkalmazottként való foglalkoztatásának feltételeit annyiban, amennyiben az az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke szerinti egészségbiztosítási jogfenntartást tesz;

–        kötelezze a Bizottságot az eljárás költségeinek viselésére.

24      A Bizottság az F‑60/08. sz. ügyben azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        a keresetet mint megalapozatlant utasítsa el;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

25      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához faxon 2008. július 29‑én érkezett levelében (az eredeti példány benyújtására 2008. július 31‑én került sor) az Európai Unió Tanácsa kérte, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatására beavatkozhasson az F‑60/08. sz. ügybe.

26      A Közszolgálati Törvényszék második tanácsának elnöke 2008. szeptember 4‑i végzésével megengedte, hogy a Tanács beavatkozzon az F‑60/08. sz. ügybe a Bizottság kérelmeinek támogatására.

27      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához faxon 2008. június 25‑én érkezett levelében (az eredeti példány benyújtására 2008. július 1‑jén került sor) a felperes kérte az F‑69/07. sz. és az F‑60/08. sz. ügyek egyesítését az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az eljárást befejező határozat meghozatala céljából. 2008. július 14‑i levelében a Közszolgálati Törvényszék kérte a Bizottságot, hogy nyilatkozzon erről az egyesítésről. A Bizottság nem emelt kifogást e tekintetben. A Közszolgálati Törvényszék második tanácsának elnöke 2008. szeptember 4‑i végzésével az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az eljárást befejező határozat meghozatala céljából elrendelte az F‑69/07. sz. és az F‑60/08. sz. ügyek egyesítését.

28      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2008. november 14‑én faxon érkezett beavatkozási beadványában (az eredeti példány benyújtására 2008. november 19‑én került sor) a Tanács kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék, mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant és teljesen megalapozatlant, utasítsa el a keresetben az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 100. cikke ellen benyújtott jogellenességi kifogást.

29      A felperest és a Bizottságot felkérték többek között arra, hogy a tárgyaláson válaszoljanak e beadványra, és ismertessék észrevételeiket az F‑69/07. sz. kereset esetleges elfogadhatóságának az F‑60/08. sz. kereset elfogadhatóságára való következményéről.

30      A 2009. február 10‑én tartott tárgyaláson a Közszolgálati Törvényszék felkérte a feleket, hogy vizsgálják meg egy esetleges peren kívüli megegyezés lehetőségét a jogvita egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazásával kapcsolatos részében. Következésképp a szóbeli szakasz befejezését és az ügyek ítélkező tanács elé utalását elhalasztotta. A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2009. február 25‑én érkezett levelében a Bizottság jelezte, hogy nem tud eleget tenni ennek a kérésnek. 2009. március 11‑én a Közszolgálati Törvényszék második tanácsának elnöke a szóbeli szakaszt lezárta, és az ügyeket az ítélkező tanács elé utalta.

 A jogkérdésről

1.     Az F‑69/07. sz. kereset elfogadhatóságáról

 A felek érvei

31      A Bizottság elsősorban úgy érvel, hogy a felperes elkésett, mivel azon korábbi szerződések időtartamának jogszerűségét vitatja, amelyek alapján helyi alkalmazottként, illetve kisegítő alkalmazottként dolgozott.

32      A Bizottság megállapítja másodsorban, hogy 2007. március 30‑i határozatában a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság úgy határozott, hogy a felperesnek a kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződése megkötésekor tett egészségbiztosítási jogfenntartással szembeni fellebbezését továbbítja az orvosi szolgálathoz, hogy e szolgálat alakítson rokkantsági bizottságot, mely határoz e tárgyban. A Bizottság így arra a következtetésre jut, hogy eleget tett a felperes kérésének, és a kereset e jogfenntartás tekintetében elfogadhatatlan, amennyiben a felperes 2006. december 11‑én kelt levelét az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 90. cikkének 1. pontja szerinti kérelemként kell értelmezni, amelyben kéri, hogy ügyét utalják a rokkantsági bizottság elé.

33      A Bizottság harmadsorban azt állítja, hogy amennyiben a felperes 2006. december 11‑i levelét az egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazása ellen felhozott panaszként kell értelmezni, akkor a kereset idő előtti. A Bizottság ugyanis úgy véli, hogy ebben az esetben a panaszt azelőtt nyújtotta be a felperes, mielőtt az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek szerinti, a rokkantsági bizottság előtti eljárás lehetőségét kimerítette volna. A Tanács osztja ezt az álláspontot.

34      A felperes a beavatkozási beadványra tett észrevételeiben úgy érvel, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2006. szeptember 14‑i határozata, miszerint kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződése megkötésekor egészségbiztosítási jogfenntartással élnek vele szemben, végleges határozat. Ezenfelül annak, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság a rokkantsági bizottsághoz fordult, nem volt tárgya annak jogi szempontból történő vizsgálata, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkét lehet‑e vele szemben érvényesen alkalmazni. A rokkantsági bizottsághoz valójában csak orvosi kérdésekkel lehet fordulni. Így a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság egészségbiztosítási jogfenntartást helybenhagyó határozata a fent hivatkozott bizottság következtetései fényében csupán megerősítő jellegű.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

35      Az F‑69/07. sz. kereset tárgyából és az abban foglalt kérelmekből megállapítható, hogy a felperes nem kifogásolja korábbi szerződései időtartamát, melyek értelmében helyi alkalmazottként vagy kisegítő alkalmazottként dolgozott. Nem kéri a rokkantsági bizottsághoz fordulást állítólagosan megtagadó döntés megsemmisítését sem. Ebből következően a Bizottság első két elfogadhatatlansági kifogását el kell utasítani.

36      Meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy az F‑69/07. sz. keresetnek az egészségbiztosítási jogfenntartásra vonatkozó kérelme idő előtti‑e amiatt, hogy az e tárgyban tett panasz azelőtt született, mielőtt a rokkantsági bizottsághoz történő fellebbezési eljárást kimerítette volna.

37      Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy mint minden orvosi bizottság (lásd a Bíróság 76/84. sz., Rienzi kontra Bizottság ügyben 1987. január 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1987., 315. o.] 9–12. pontját, az Elsőfokú Bíróság T‑4/96. sz., S kontra Bíróság ügyben 1997. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1125. o.] 41. és 59. pontját), úgy a személyzeti szabályzat 9. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti rokkantsági bizottság is kizárólag az orvosi szempontból lényeges tények összességéről jogosult véleményt adni, kizárva bármilyen jogi értékelést. Ezenfelül a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság orvosi szempontból e bizottság következtetéseihez kötve van (a Bíróság 25/86. sz., Suss kontra Bizottság ügyben 1986. december 11‑én hozott végzésének [EBHT 1986., 3929. o.] 6. pontja és a Bíróság C‑18/91. sz., V kontra Parlament ügyben 1992. június 19‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., I‑3997. o.] 26. pontja).

38      Így a rokkantsági bizottsághoz az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének második bekezdése alapján történő fellebbezésnek csak orvosi természetű tárgya lehet, és nem lehet valamely alkalmazottat arra kényszeríteni, hogy merítse ki ezt az eljárást, ha a panasza nem ilyen jellegű.

39      A fenti 11. pontban idézett, 2006. december 11‑i leveléből kiderül azonban, hogy a felperes egyfelől jogi érvekkel alátámasztott panasszal fordult a munkaszerződés megkötésére jogosult hatósághoz szerződésének időtartama és az ebben foglalt egészségbiztosítási jogfenntartás miatt, másfelől pedig az, hogy „emellett fellebbezést nyújtott be” a rokkantsági bizottsághoz is, még ha ezt csak „arra az esetre tette, amennyiben szükséges”.

40      2007. március 30‑i határozatában a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság elutasította a felperes szerződésének időtartama ellen tett panaszt. Megállapította azt is, hogy fellebbezésre a rokkantsági bizottság előtt is lehetőség van, és jelezte, hogy megtette a szükséges intézkedéseket az e bizottsághoz való fordulás érdekében. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság ezzel együtt e határozatában az egészségbiztosítási jogfenntartás jogi érvényességére vonatkozó panaszról is határozott. Véglegesnek tekinthető jogi érvelésében arra a következtetésre jutott, hogy a „[felperes] érveit nem lehet elfogadni”.

41      Egyebekben a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2007. szeptember 7‑én kelt határozata, amely levonja a következtetéseket a rokkantási bizottság megállapításaiból, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkén alapul, és nem a személyzeti szabályzat 90. cikkén, amelyre a Bizottságnak rendesen hivatkoznia kellett volna, ha úgy vélte volna, hogy ez utóbbi határozat a 2006. december 11‑i és 14‑i panasz folytán született.

42      A fentiekből következik, hogy a felperes különböző tárgyakban két különböző jogi utat vett igénybe, és a Bizottság ezeket így kezelte.

43      Ebből következőleg a 2006. december 11‑i és 14‑i panasz, valamint az ezt követően a Közszolgálati Törvényszékhez benyújtott kereset nem ítélhetők idő előttinek amiatt, hogy a panaszt az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke szerinti eljárás kimerítését megelőzően nyújtották be.

44      Mindazonáltal hivatalból meg kell vizsgálni az F‑69/07. sz. kereset elfogadhatóságának következményeit az F‑60/08. sz. kereset elfogadhatóságára nézve.

2.     Az F‑60/08. sz. kereset elfogadhatóságáról

45      Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság sérelmet okozó határozatával szemben az érintett alkalmazott csupán egyetlen panaszt nyújthat be. Amennyiben két panasznak ugyanaz a tárgya, csak az egyik, mégpedig az első minősül a személyzeti szabályzat 90. cikke szerinti panasznak, míg a másik, később benyújtott panaszt pedig csupán a panaszt megismétlő egyszerű feljegyzésnek kell tekinteni, amely nem hosszabbíthatja meg az eljárást (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑14/91. sz., Weyrich kontra Bizottság ügyben 1991. június 7‑én hozott végzésének [EBHT 1991., II‑235. o.] 41. pontját és a T‑67/91. sz., Torre kontra Bizottság ügyben 1992. február 25‑én hozott végzésének [EBHT 1992., II‑261. o.] 32. pontját, az Elsőfokú Bíróság T‑66/05. sz., Sack kontra Bizottság ügyben 2007. december 11‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 37. és 41. pontját).

46      Márpedig a 2007. november 22‑i állítólagos panaszában, amelyet a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2006. szeptember 6‑i határozatával szemben nyújtott be, mely a rokkantsági bizottság következtetéseit figyelembe véve újból a jogvita tárgyát képező egészségbiztosítási jogfenntartást tett a felperesre vonatkozóan, a felperes megismételte azokat a jogi érveit, amelyeket a 2006. december 11‑i és 14‑i panaszában fogalmazott meg.

47      Ebből következően a 2007. november 22‑i állítólagos panasznak ugyanaz volt a tárgya, mint a 2006. december 11‑i és 14‑i panasznak, és olyan határozat ellen irányult, amely csak levonta a következtetéseket a rokkantsági bizottság orvosi megállapításaiból, anélkül hogy a 2007. március 30‑én eldöntött jogi kérdésekre kitért volna, melyek a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság szerint magukban is olyan jellegűek voltak, hogy a felperesre vonatkozóan egészségbiztosítási jogfenntartás tételét indokolták.

48      Ebből következően meg kell állapítani egyfelől, hogy a 2007. november 22‑i állítólagos panasz csupán a panaszt megismétlő egyszerű feljegyzés volt, nem pedig a személyzeti szabályzat 90. cikkének 2. pontja szerinti panasz, másfelől, hogy ezen állítólagos panasz elutasításáról hozott határozat megerősítő jellegű, így nem képezheti kereset tárgyát.

49      Ezt a következtetést nem befolyásolja az a körülmény, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2008. március 14‑én az állítólagos második panaszt a 2006. december 11‑i és 14‑i panaszt elutasító, 2007. március 30‑i határozatában az egészségbiztosítási jogfenntartás tekintetében megfogalmazott érveinél részletesebben kifejtett érvekkel utasította el. Még ha a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2008. március 14‑i határozatát a felperes egészségi állapotát újból megvizsgáló rokkantsági bizottság megállapításai után hozta is, az egészségbiztosítási jogfenntartás felperesre való alkalmazása tekintetében a kifejtettek nem utalnak arra, hogy a jogfenntartás érvényességét valóban újra megvizsgálták volna. Az ott kifejtettek csupán az első panaszt elutasító 2007. március 30‑i határozat érveinek kiegészítését jelentik. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2008. március 14‑én hozott határozatában ugyanis jelzi, hogy megismétli az első panasz elutasítása miatt indult F‑69/07. sz. ügyben megfogalmazott ellenkérelmében felhozott érvelését. Márpedig az olyan határozat, mely csak kiegészítő jellegű pontosításokat tartalmaz, csupán a korábbi határozat megerősítésére szolgáló érveket tárja fel, és nem minősül sérelmet okozó aktusnak (lásd e tekintetben az Elsőfokú Bíróság T‑375/02. sz., Cavallaro kontra Bizottság ügyben 2005. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑A‑151. o. és II‑673. o.] 65. pontját).

50      A fenti következtetést nem befolyásolja az az ítélkezési gyakorlat sem, amely szerint a megerősítő határozat ellen indított megsemmisítés iránti kereset csak abban az esetben elfogadhatatlan, ha a megerősített határozat az érintettel szemben véglegessé vált, mert nem képezte az előírt határidőn belül benyújtott kereset tárgyát, ellenkező esetben az érintettnek jogában áll, hogy akár a megerősített határozatot, akár a megerősítő határozatot, akár mindkettőt megtámadja. Ezt a megoldást azonban nem lehet alkalmazni olyankor, amikor – mint a jelen esetben is – a megerősített határozatot és a megerősítő határozatot két külön keresetben támadják meg, és a felperes álláspontját az előbbi keresetben védheti meg, továbbá abban fejtheti ki érveit (az Elsőfokú Bíróság T‑354/00. sz., Métropole télévision-M6 kontra Bizottság ügyben 2001. október 25‑én hozott végzésének [EBHT 2001., II‑3177. o.] 35. pontja).

51      Következésképp az F‑60/08. sz. keresetet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

3.     Az F‑69/06. sz. ügy érdeméről

52      A felperes sérelmezi egyfelől, hogy szerződését a 2006. szeptember 16‑tól 2009. szeptember 15‑ig tartó időszakra korlátozzák, másfelől, hogy az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke szerinti egészségbiztosítási jogfenntartással élnek vele szemben.

 A keresetnek a szerződés időtartamára vonatkozó részéről

 A felek érvei

53      A kereset szerződés időtartamára vonatkozó részének alátámasztására a felperes lényegében két jogalapot hoz fel. Az első, elsődleges jogalapjában azt állítja, hogy a szerződése időtartamát korlátozó határozat sérti a munkahely stabilitásához való jogát, továbbá panaszának elutasítása nem kellően indokolt. Amennyiben szükséges, a második jogalapban jogellenességi kifogást emel az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke tekintetében.

54      A felperes a Közszolgálati Törvényszék F‑1/05. sz., Landgren kontra ETF ügyben 2006. október 26‑án hozott ítéletére (EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑1‑123. o. és II‑A‑1‑459. o., az ítélettel szemben T‑404/06. ügyszám alatt fellebbezés van folyamatban az Elsőfokú Bíróság előtt) hivatkozva azt állítja, hogy a munkavállalók védelmének fejlődése miatt a határozatlan időre szóló szerződések jelentik a foglalkoztatás általános formáját. Ezzel szemben csak bizonyos körülmények esetén lehetséges, hogy a határozott időre szóló szerződések megfeleljenek a munkáltatók és a munkavállalók igényeinek.

55      A felperes abból a tényből, hogy 2001. május 1‑je óta tizenöt egymást követő határozott ideig tartó szerződés alapján áll a Bizottság szolgálatában, arra a következtetésre jut, hogy a Bizottság visszaélt ezzel a szerződési formával, és megsértette a munkahely stabilitásához való jogot.

56      A felperes hozzáteszi, hogy a 2006. december 11‑i és 14‑i panaszát a munkahely stabilitásához való jogra, valamint a Torinóban 1961. október 18‑án aláírt Európai Szociális Charta és az Európai Unió Nizzában 2000. december 7‑én kihirdetett Alapjogi Chartája (HL C 364., 1. o., a továbbiakban: Alapjogi Charta) rendelkezéseire alapozta. Azt állítja, hogy panasza elutasításakor a Bizottság nem válaszolt az érvelésére. Ez utóbbi nem adott semmiféle magyarázatot arra, hogy mely körülmények indokolták a tizenöt, egymást követő határozott ideig tartó szerződés megkötését, és nem jelölte meg, hogy mennyiben felelt meg ez a több egymást követő szerződés a két fél igényeinek.

57      Másodsorban a felperes arra hivatkozik, hogy az a határozat, amely munkaszerződését 2009. szeptember 15‑ig tartó határozott időre korlátozza, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkén alapul, és e cikk önmagában is jogellenes, mivel „sérti a munkavállalók védelemére vonatkozó jogelveket”.

58      A Tanács beavatkozási beadványára tett észrevételeiben a felperes felhívja a figyelmet arra, hogy a munkahely stabilitásához való általános jog az 1999/70 irányelvből következik. Ez az irányelv és a mellékletét képező keretmegállapodás alkalmazandó azon munkaszerződésekre, amelyeket valamely nemzetközi közjogi jogalannyal kötnek. Egyebekben a közösségi polgár nem veszti el a munkavállalói minőségét azon ténynél fogva, hogy ilyen szervezetnél dolgozik.

59      A felperes azt állítja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek és az 1999/70 irányelv egyenrangú jogi normák, amelyek közül egyik sem magasabb rendű a másiknál. Hozzáteszi mindazonáltal, hogy ha fennáll a veszélye annak, hogy az ilyen normák ellentétes hatásokat váltanak ki, akkor azt kell közülük alkalmazni, amelyik megfelel az EK 253. cikk által meghatározott indokolási kötelezettségnek.

60      Márpedig az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek nem adnak indokolást a tekintetben, hogy miért van három évre korlátozva a 3b. cikkben említett alkalmazottak munkaszerződése. Ugyanígy nem indokolja a különbséget az ilyen alkalmazottakkal és a 3a. cikk alapján foglalkoztatott alkalmazottakkal szembeni bánásmód tekintetében, akiknek szerződése határozatlan ideig meghosszabbítható. Ráadásul az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek semmilyen indokolást nem tartalmaznak az eltérő bánásmódra az olyan szerződéses alkalmazottak tekintetében, akiket – mint a felperest – a 3b. cikk alapján vettek fel azután, hogy az őket alkalmazó intézmény egymást követő, határozott ideig tartó szerződéseket kötött velük, állítólag állandó jellegű feladatok elvégzésére. Ezenfelül sem az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek, sem a felperes szerződésének időtartamát korlátozó határozat nem indokolják a fent említett alkalmazottakkal és azon munkavállalókkal szembeni eltérő bánásmódot, akik valamely tagállamban végeznek ilyen feladatokat. A fentieket követően a felperes megjegyzi, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek nem indokolják meg a keretmegállapodás 5. pontjától való eltérés lehetőségét és azt, hogy kisegítő szerződéses alkalmazottak határozott időre is alkalmazhatók az intézmény rendes tevékenységéhez tartozó állandó feladatok elvégzésére.

61      A Tanács vitatja az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke elleni jogellenességi kifogás elfogadhatóságát, tekintve hogy a kereset azt egyáltalán nem fejti ki. Különösen, hogy a jogellenességi kifogás a munkavállalók védelmének általános jogelvén alapul, anélkül hogy e tekintetben bárminemű kiegészítő pontosítást tartalmazna.

62      Mindenesetre a Bizottság és a Tanács úgy vélik, hogy semmiféle, a munkahely stabilitásához való általános jogelv nem vonatkozik az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek hatálya alá tartozó alkalmazottakra. Az kizárólag a tisztviselőkre vonatkozik. Éppen ellenkezőleg, az állandó ítélkezési gyakorlat elismeri, hogy bizonyos körülmények között a határozott idejű szerződések megfelelhetnek mind a munkáltatók, mind az alkalmazottak igényeinek. Így a státuszban lévő tisztviselők, illetve a különböző kategóriájú szerződéses alkalmazottak alkalmazása a közösségi adminisztráció jogos igényeinek és az ellátandó állandó vagy ideiglenes feladatok jellegének felel meg.

63      A Tanács e tekintetben hangsúlyozza, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3b. cikke kimondja, hogy a kisegítő szerződéses alkalmazottak kizárólag olyan feladatokra szerződtethetők, amelyek eltérnek a 3a. cikkben meghatározott fizikai vagy adminisztratív kisegítő‑szolgáltató feladatoktól, vagy olyan személyek helyettesítésére, akik feladataik ellátására ideiglenesen képtelenek.

64      Végül a Tanács megjegyzi, hogy azzal, hogy a kisegítő szerződéses alkalmazottak szerződésének időtartamát az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke három évre korlátozza, megakadályozza a határozott ideig tartó, egymást követő szerződésekkel történő visszaélést.

65      A Bizottság és a Tanács arra a következtetésre jutnak, hogy el kell utasítani az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke elleni jogellenességi kifogást, tekintettel arra, hogy a konkrét esetben nem alkalmazható a munkahely stabilitásának elve, amelyet a felperes e cikkel szemben felhozott.

66      A Bizottság ezt követően megállapítja, hogy a felperes szerződésének három évre történő korlátozása megfelel az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkének.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

67      Noha az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkével szemben emelt jogellenességi kifogás csak másodlagos jogcímen került előterjesztésre, azt elsőként kell megvizsgálni.

–       Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkével szemben emelt jogellenességi kifogásról

68      Keresetében a felperes azt állítja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke sérti a munkavállalók védelmére vonatkozó jogelveket. A Tanács beavatkozási beadványára tett észrevételeiben a felperes fenntartja továbbá, hogy a fent említett cikk nincs az EK 253. cikknek megfelelően indokolva.

69      Először is egyrészről el kell utasítani a Tanács arra vonatkozó érvelését, miszerint az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ellen emelt jogellenességi kifogás – amely szerint e cikk sérti a „munkavállalók védelmére vonatkozó jogelveket” – elfogadhatatlan, mivel azt a kereset egyáltalán nem fejti ki.

70      A felperes ugyanis, amikor azt állítja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ezen okból jogellenes, a munkahely stabilitásához való állítólagos jogra hivatkozik, amelynek megsértéséből közvetlenül vezeti le a szerződése időtartamát korlátozó határozat jogellenességét. Jogellenességi kifogása alátámasztására tehát ugyanezt az érvelést hozza fel. A Bizottság és a Tanács végeredményben így értelmezte a kifogást, és választ adott arra.

71      Másrészről emlékeztetni kell arra, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ellen emelt jogellenességi kifogás, amely szerint ehhez a cikkhez nem kapcsolódik indokolás, elfogadható, noha azt a felperes az eljárás során emelte, mivel az olyan közrendi kifogáson alapul, amelyre az eljárás bármely szakaszában lehet hivatkozni, és azt a közösségi bíróság minden esetben hivatalból vizsgálhatja.

72      Másodsorban meg kell vizsgálni, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ellentétes‑e a munkahely stabilitásáról szóló jogelvvel.

73      A jelen ügyben a felperes nem állítja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ellentétes magával az 1999/70 irányelvvel és a keretmegállapodással. A felperes azt állítja, hogy ezen irányelv elfogadásával a Tanács az összes tagállamban kötelezővé tette az említett keretmegállapodás rendelkezéseit, és azok általános jogelveknek minősülnek, amelyek kötelezőek az intézményekre nézve, és amelyek között első helyen szerepel a munkahely stabilitásához való jog.

74      Márpedig, noha a keretmegállapodás általános szempontjainak 10. pontja értelmében a megállapodás „alapelveket, minimumkövetelményeket és rendelkezéseket” tartalmaz, az 1999/70 irányelv (14) preambulumbekezdéséből, valamint a keretmegállapodás harmadik preambulumbekezdéséből, általános szempontjainak 9. pontjából, valamint 1. és 4. szakaszából az következik, hogy a szóban forgó elvek a következők: a hátrányos megkülönböztetés tilalma, ezen belül a férfiak és nők közötti esélyegyenlőség, valamint a joggal való visszaélés tilalma. A keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontja, amelyre a felperes hivatkozik, olyan minimumkövetelményeket állít fel, melyek célja a határozott ideig tartó munkaviszonyra vonatkozó szerződések vagy jogviszonyok egymást követő alkalmazásának behatárolása, és ezáltal az ilyen szerződések visszaélésszerű alkalmazásának, valamint a munkavállalók helyzete bizonytalanná válásának elkerülése (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑212/04. sz., Adeneler és társai ügyben 2006. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑6057. o.] 63. pontját, a C‑378/07–C‑380/07. sz., Angelidaki és társai egyesített ügyekben 2009. április 23‑án hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 73. pontját és a Bíróság C‑519/08. sz. Koukou‑ügyben 2009. április 24‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 53. pontját). Az ilyen védelmi minimumrendelkezések – jóllehet a közösségi szociális jog különös jelentőségű szabályainak minősülnek (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑307/05. sz. Del Cerro Alonso‑ügyben 2007. szeptember 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑7109. o.] 27. pontját) – nem emelik a munkahely stabilitásához való jogot olyan általános elvvé, amely alapján valamely intézményi aktus jogszerűsége megítélhető.

75      Ugyanis, még ha a munkahely stabilitásának biztosítása fontos részét is képezi a munkavállalók védelmének (lásd a Bíróság C‑144/04. sz. Mangold‑ügyben 2005. november 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑9981. o.] 64. pontját, a C‑268/06. sz. Impact‑ügyben 2008. április 15‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 87. pontját és a fent hivatkozott Angelidaki és társai ügyben hozott ítélet 105. pontját), az 1999/70 irányelvből és a keretmegállapodásból egyáltalán nem következik, hogy a munkahely stabilitása kötelező erejű jogi szabály rangjára emelkedett. Egyébiránt az irányelv (6) és (7) preambulumbekezdése, valamint a keretmegállapodás preambulumának első bekezdése és az általános szempontokról szóló részének 5. pontja „a rugalmas munkaidő és a munkahelyi biztonság közötti egyensúly” kialakításának szükségességét hangsúlyozza. Hozzá kell tenni, hogy – amint azt a Bíróság korábban megállapította – a keretmegállapodás nem ír elő olyan általános kötelezettséget, amelynek értelmében a tagállamoknak elő kellene írniuk a határozott idejű szerződések határozatlanná való átalakítását a határozott idejű szerződés bizonyos számú megújítása vagy bizonyos tartamú munkaviszony letelte után (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 91. pontját, valamint a fent hivatkozott Angelidaki és társai ügyben hozott ítélet 183. pontját és a Bíróság C‑53/04. sz., Marrosu és Sardino ügyben 2006. szeptember 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑7213. o.] 47. pontját, valamint a fent hivatkozott Koukou‑ügyben hozott végzés 85. pontját).

76      Ha tehát a munkahely stabilitását nem lehet általános jogelvnek tekinteni, ezen elv ezzel szemben a keretmegállapodást aláíró felek által követett célnak tekintendő; 1. szakaszának b) pontja értelmében ugyanis a keretmegállapodás célja „az egymást követő, határozott ideig tartó munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása kereteinek megállapítása” (a Közszolgálati Törvényszék F‑65/07. sz., Aayhan és társai kontra Parlament ügyben 2009. április 30‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 114. és 115. pontja).

77      A Közszolgálati Törvényszék F‑134/07. és F‑8/08. sz., Adjemian és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. június 4‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 119–136. pontjából mindenesetre az következik, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3b. cikke által előrevetített tevékenységek szerves részét képező jellemzők tekintetében az említett egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke nem sérti a keretmegállapodás célkitűzéseit és 5. szakaszának minimumkövetelményeit. A keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontja a tagállamok számára mindössze azt a kötelezettséget írja elő, hogy azok az a)–c) pontban felsorolt intézkedések közül egyet vagy többet bevezessenek, melyek között az a) pontban szerepelnek „az ilyen szerződések vagy munkaviszonyok megújítását alátámasztó objektív okok”. Ugyanakkor a fent említett 3b. cikkel összhangban minden kisegítő feladatokat végző szerződéses alkalmazott alkalmazásának konkrétan ideiglenes vagy időszaki szükségletet kell kielégítenie. Ezenfelül az olyan jelentős létszámú személyi állománnyal működődő igazgatási szervezetnél, mint amilyen a Bizottságé, elkerülhetetlen, hogy különösen a tisztviselők elérhetetlensége, a munkateher körülményekből adódó vagy a szükség diktálta növekedése miatt minden főigazgatóságnál rendszeresen felmerüljön a speciális képzettség vagy szakismeretek birtokában lévő személyek alkalmi alkalmazásának szükséglete, amely körülmények összessége a kisegítő alkalmazottak szerződéseinek határozott időtartamát, valamint azoknak a szóban forgó szükségletek felmerülése függvényében történő megújítását igazoló objektív okoknak minősülnek.

78      A fentiekből következik, hogy semmilyen, a munkahely stabilitására vonatkozó általános elv nem alapozhatja meg az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkével szemben emelt jogellenességi kifogást, amely ráadásul láthatóan nem sérti az 1999/70 irányelvhez csatolt keretmegállapodás célkitűzéseit és minimumkövetelményeit.

79      Harmadsorban azt az érvelést kell megvizsgálni, amely szerint az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikkét nem látták el az EK 253. cikknek megfelelő indokolással.

80      Emlékeztetni kell e tekintetben arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 253. cikkben megkövetelt indokolást a szóban forgó aktus jellegéhez kell igazítani. Amikor, mint a jelen ügyben, általánosan alkalmazandó jogi aktusról van szó, az indokolás szorítkozhat egyfelől az aktus elfogadásához vezető általános helyzet, másfelől az általa elérni kívánt általános célok megjelölésére. Ebben az összefüggésben egyébként a Bíróság ismétlődően úgy határozott, hogy ha valamely általános hatályú jogi aktusból kitűnik az intézmény által követett cél lényege, túlzás lenne külön indokolást megkövetelni az alkalmazott különböző technikai megoldásokra (a Közszolgálati Törvényszék F‑43/05. sz., Chassagne kontra Bizottság ügyben 2007. január 23‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 105. és 106. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

81      A jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék már megállapította, hogy az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzatának, valamint az Európai Közösségek egyéb alkalmazottai alkalmazási feltételeinek módosításáról szóló, 2004. március 22‑i 723/2004 EK, Euratom rendelet (HL L 124., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet, 130. o.) (36) preambulumbekezdése megfelelően igazolja a szerződéses alkalmazottak új kategóriáinak az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3a. és 3b. cikke szerinti kialakítását. A Közszolgálati Törvényszék továbbá kimondta, hogy a Tanácsnak nem róható fel az, hogy nem igazolta választásait a keretmegállapodás 5. szakaszára tekintettel, mivel az EK 249. cikk harmadik bekezdéséből következően az irányelvek címzettjei csak a tagállamok (a fenti 77. pontban hivatkozott Adjemian és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 139–142. pontja). Végül, a külön indokolás azért sem volt kötelező, mivel a fenti 77. pontból következik, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke nem sérti a keretmegállapodás célkitűzéseit és minimumkövetelményeit.

82      E körülmények között nem kifogásolható, hogy a Tanács nem igazolta azon állítólagos döntését, hogy eltér a keretmegállapodás 5. szakaszától. Túlzás lenne továbbá azt felróni neki, hogy nem indokolta külön a felperes által jelzett és a fenti 60. pontban felsorolt nemzeti alkalmazottak és munkavállalók különböző kategóriáival összefüggésben alkalmazott technikai megoldásokat.

83      A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperes által az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 88. cikke ellen emelt jogellenességi kifogást el kell utasítani.

–       A közvetlenül a felperes szerződésének időtartamát korlátozó határozat ellen irányuló kifogásokról

84      A felperes elsősorban arra hivatkozik, hogy őt a Bizottság 2001. május 1‑je óta tizenöt egymást követő, határozott idejű szerződés alapján foglalkoztatja az intézmény rendes tevékenységével összefüggő állandó feladatok ellátására. Azt rója fel tehát a Bizottságnak, hogy a 2006. szeptember 14‑i kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződése nem határozatlan időtartamra szól.

85      Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a felperes írásbeli beadványaiban nem terjesztett elő konkrét és releváns körülményeket azon állítása alátámasztására, mely szerint ténylegesen a Bizottság rendes tevékenységével összefüggő, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 3b. cikkének b) pontjában előírtakon kívül állandó feladatokat látott el. A Közszolgálati Törvényszék ebben a tekintetben emlékeztet arra, hogy nem feladata a kereset mellékleteinek megvizsgálása, hogy abban szerepelnek‑e olyan tényezők, amelyek pótolhatják ezt a hiányosságot, mivel a mellékleteknek tisztán bizonyító és kisegítő szerepük van (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑333/99. sz., X kontra EKB ügyben 2001. október 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3021. o.] 190. pontját és a T‑345/05. sz., Mote kontra Parlament ügyben 2008. október 15‑én hozott ítéletének [az EBHT-ban még nem tették közzé] 75. pontját).

86      Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a fenti 73–76. pontból következően a keretmegállapodás 5. szakasza nem tartalmaz általános jogelvet, és hogy a munkahely stabilitása szintén nem az. Ezenfelül a felperes nem állítja, hogy szerződéseinek láncolata a fenti 77. pontban szereplő megfontolások tekintetében nem felel meg a Bizottság speciális szükségleteinek, és hogy az az intézmény állandó és tartós igényeinek kielégítésére irányulna.

87      Ebből következik, hogy a felperes által a 2006. szeptember 14‑i kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződés ellen felhozott első kifogásnak a szerződés időtartamára vonatkozó részét el kell utasítani.

88      A felperes másodsorban azt állítja, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság 2007. március 30‑i határozatában nem válaszolta meg az általa a 2006. december 11‑i és 14‑i panaszában hivatkozott, az Alapjogi Chartára, az Európai Szociális Chartára és a munkahely stabilitására alapozott érveit. A felperes álláspontja szerint a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem fejtette ki azt sem, hogy tizenöt egymást követő határozott idejű szerződés mennyiben elégíti ki a szerződő felek igényeit, és hogy mi indokolta azt a – valamely tagállam köz- vagy magánszférájába tartozó munkáltatóinál tevékenykedő munkavállalókhoz képest – eltérő bánásmódot, amelynek áldozata lett.

89      Mindazonáltal először is meg kell állapítani, hogy 2006. december 11‑i panaszában a felperes csak az Alapjogi Charta 34. és 35. cikkére, továbbá az Európai Szociális Charta 12. és 13. cikkére hivatkozott a jogi háttér leírásakor, anélkül hogy azokból bármilyen érvet levont volna, és anélkül, hogy a „keresete alátámasztására” hivatkozott szövegek és elvek felsorolásában utalt volna azokra.

90      Márpedig az indokolásnak – anélkül, hogy kimerítő jellegűnek kellene lennie – lehetővé kell tennie a közösségi bíróság számára a megtámadott határozat jogszerűsége feletti felülvizsgálat gyakorlását, és elegendő tájékoztatást kell adnia az érdekeltnek a határozat megalapozottságáról, vagy arról, hogy jogszerűségének vitatására alapul szolgáló hibában szenved‑e (az Elsőfokú Bíróság T‑372/00. sz., Campolargo kontra Bizottság ügyben 2002. április 23‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2002., I‑A‑49. o. és II‑223. o.] 49. pontja és a T‑406/04. sz., Bonnet kontra Bíróság ügyben 2006. október 17‑én hozott ítélet [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑2‑213. o. és II‑A‑2‑1097. o.] 67. pontja). Szintén nem várható el az intézményektől, hogy a közigazgatási eljárás során – különösen felületesen – felvetett tények vagy jogok összes pontját vitassák. Következésképpen a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság nem szegte meg a felperesnek felajánlott szerződéses alkalmazotti szerződés határozott időtartama ellen irányuló panasz elutasítására vonatkozó indokolási kötelezettségét azzal, hogy döntését nem támasztotta alá az Alapjogi Charta és az Európai Szociális Charta fent említett cikkei tekintetében. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság továbbá alappal vélhette úgy, hogy ezekre a felperes csak a vele szemben alkalmazott egészségbiztosítási jogfenntartás ellen irányuló, második panasz tekintetében hivatkozott.

91      Egyébiránt 2006. december 11‑i és 14‑i panaszában a felperes nem hivatkozott kifejezetten a közte és a tagállamok köz- vagy magánszférájának munkavállalói közötti esetleges bánásmódbeli különbségre.

92      A 2006. december 14‑i kiegészítő panasz gondolatmenetéből is az következik, hogy ez a felperes eredeti érvelését az egészségbiztosítási jogfenntartás, és nem a szerződés időtartama ellen irányuló panasz tekintetében egészítette ki.

93      Végül, a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság a felperes munkahely stabilitásához való jogra alapozott érveire adott válaszában arra hivatkozik, hogy noha egyértelmű, hogy a határozatlan idejű szerződések nagyobb stabilitást nyújtanak, ebből még nem következik, hogy a határozott idejű szerződések jogellenesek. A munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság emellett az e téren őt megillető mérlegelési jogkörre hivatkozott, és hangsúlyozta, hogy a kisegítő személyzet határozott időtartamú szerződései kifejezetten az ideiglenes, sürgős vagy tisztán meghatározott igények kielégítésére szolgálnak, válaszolva egyúttal a felperes által a kötelezettségvállalásai egymást követő jellegéből levont panaszára.

94      Következésképpen a felperes által a 2006. szeptember 14‑i kisegítő szerződéses alkalmazotti szerződésével szemben felhozott második kifogás az említett szerződés időtartamára vonatkozó részében nem megalapozott.

95      A fentiek összességére tekintettel a keresetet annyiban, amennyiben az a szerződés időtartama ellen irányul, el kell utasítani.

 A kereset egészségbiztosítási jogfenntartás ellen irányuló részéről

 A felek érvei

–       A felperes érvei

96      Keresete egészségbiztosítási jogfenntartás ellen irányuló részének alátámasztásaként a felperes két jogalapra hivatkozik. Az első jogalap, amelyet elsődlegesen terjesztett elő, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének megsértésére vonatkozik; a második jogalap, melyet másodlagosan terjesztett elő, az ugyanezen cikk ellen emelt jogellenességi kifogásra vonatkozik.

97      Az első jogalap tekintetében a felperes emlékeztet mindenekelőtt arra, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke értelmében a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság dönthet úgy, hogy a szerződéses alkalmazott felvételét megelőző orvosi vizsgálat által kimutatott betegségből vagy rokkantságból eredő kockázatokat illetően az érintettnek a rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátásokat csak az intézmény szolgálatába való belépésétől számított ötéves időtartamot követően nyújtja.

98      A felperes azt állítja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében foglalt szolgálatba lépés független az intézmény és az alkalmazott között fennálló szerződéses vagy személyzeti szabályzaton alapuló jogviszony jellegétől. Egyébiránt az egymást követő határozott idejű szerződések valójában egyetlen munkaviszonynak minősülnek. Következésképpen a jelen ügyben a 2001. május 1‑je – a felperes első szolgálatba lépésének dátuma – és 2006. április 30‑a közötti időszakra a felperes tekintetében nem lehetett volna egészségbiztosítási jogfenntartást alkalmazni.

99      A felperes továbbá azt állítja, hogy az egészségbiztosítási jogfenntartás eredményeként megfosztották a megfelelő szintű szociális védelemtől, megsértve egyrészről az Európai Szociális Charta 12. és 13. cikkében foglalt, a társadalombiztosításhoz és a szociális és egészségügyi ellátáshoz való jogra vonatkozó általános elveket, valamint másrészről az Alapjogi Charta 34. és 35. cikkében foglalt, a társadalombiztosítási ellátásokhoz – különösen betegség esetén – való hozzáférés jogára és az egészség védelméhez való jogra vonatkozó általános elveket.

100    Végül, megerősítve, hogy a szolgálatba lépésnek az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében használt fogalma független a nemzeti vagy közösségi társadalombiztosítási rendszerbe történő belépéstől, a felperes azt állítja, hogy a vele szemben egészségbiztosítási jogfenntartást alkalmazó határozat csökkentette az elhalálozásból vagy rokkantságból eredő kockázatok elleni védelem szintjét, amelyre a magyar, valamint a belga társadalombiztosítási jogszabályok alapján jogosult volt, amíg a Bizottságnál helyi alkalmazottként, majd kisegítő alkalmazottként dolgozott. E tekintetben emlékeztet arra, hogy 2001. május 1‑je óta megszakítatlanul a Bizottság szolgálatában áll, és azt állítja, hogy a közösségi intézmények, mint minden más munkáltató, nem alkalmazhatnak személyi állományukra bizonytalan társadalombiztosítási rendszert azzal, hogy az érintett alkalmazottak egészségügyi állapotát folyamatosan felülvizsgálják.

101    A második jogalap tekintetében a felperes kifejti, hogy amennyiben a vele szemben egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazásáról szóló határozatot úgy kell tekinteni, mint amely megfelel az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének, meg kellene állapítani, hogy e cikk sérti a „munkavállalók védelmére vonatkozó általános jogelveket”.

102    A Tanács beavatkozási beadványára vonatkozó észrevételeiben a felperes rámutat, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének alkalmazása a jelen ügy körülményei között jogi fikción alapul, mely szerint az egymást követő határozott idejű szerződéseket egyenként úgy kell tekinteni, mint ugyanennyi egymástól független munkaviszonyt. Márpedig a munkavállalók védelme szükségessé teszi egy megszakítatlan munkaviszony realitásának érvényesítését annak megakadályozása végett, hogy a közösségi intézmények alkalmazottaikat bizonytalan társadalombiztosítási rendszernek tehessék ki, amelyet, az alkalmazottak egészségügyi állapotának folyamatos felülvizsgálata jellemez.

–       A Bizottság és a Tanács érvei

103    Az első jogalap tekintetében a Bizottság azzal védekezik, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek „Szerződéses alkalmazottak” címet viselő IV. címe „Szociális biztonsági ellátások” elnevezésű 8. fejezete „Rokkantság és halál esetére szóló biztosítás” címet viselő B. szakaszának 100. cikke a szerződéses alkalmazottakra kizárólag ebben a minőségben történő alkalmazásuk időpontjától alkalmazható. Ezenfelül az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke az ilyen minőségben történő felvételt megelőző orvosi vizsgálatra utal, oly módon, hogy az abban előírt, rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátások kizárására vonatkozó ötéves időtartam csak a felvételt követő lehet. Nem lenne értelme továbbá ezen időszak visszamenőleges kiterjesztésének olyan időpontra, amikor a szóban forgó jogok nem léteztek. A Bizottság e tekintetben megállapítja, hogy a felperes először saját országának társadalombiztosítási rendszeréhez tartozó helyi alkalmazottként, majd a belga társadalombiztosítási rendszerhez tartozó kisegítő alkalmazottként dolgozott. Csak akkor került a közösségi társadalombiztosítási rendszer hatálya alá, amikor szerződéses alkalmazottá vált.

104    A Bizottság megjegyzi egyébiránt, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke analóg a személyzeti szabályzat VII. melléklete 1. cikkével és az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 32. cikkével, amelyek a tisztviselőkre és az ideiglenes alkalmazottakra alkalmazandók. Ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a helyi alkalmazottakra és a kisegítő alkalmazottakra vonatkozó rendelkezések nem tartalmaznak ehhez hasonló rendelkezést. Ezt a különbséget az a körülmény magyarázza, hogy a Közösség csak a közösségi társadalombiztosítás hatálya alá kerülő alkalmazottakra írhat elő egészségbiztosítási jogfenntartást.

105    A második jogalap tekintetében a Bizottság és a Tanács úgy vélik, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkével szemben emelt jogellenességi kifogás elfogadhatatlan, mivel a kereset azt egyáltalán nem fejti ki. Még ha úgy is kellene értelmezni a jogellenességi kifogást, mint amely egyaránt támaszkodik az Európai Szociális Charta 12. és 13. cikkében foglalt, a közösségi társadalombiztosítási ellátásokhoz való hozzáférés jogának, valamint az Alapjogi Charta 34. és 35. cikkének állítólagos megsértésére, a kifogást mint elfogadhatatlant ebben az esetben is el kell utasítani a fenntartott érvelés absztrakt jellege miatt, amely nem tartalmaz kellően világos és pontos utalásokat, amelyek alapján az ellenérdekű felek arra választ adhatnának, és a Közszolgálati Törvényszék gyakorolhatná felülvizsgálatát, és így a kifogás sérti az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága eljárási szabályzatának 44. cikkét.

106    A Bizottság hozzáteszi, hogy az Alapjogi Charta nem rendelkezik jogi kötelező erővel, és hogy az Európai Szociális Charta nem alkalmazandó a Közösségre, mivel ez utóbbi nem szerepel az aláírók vagy ahhoz csatlakozók között.

107    Mindenesetre a Bizottság azt állítja, hogy tiszteletben tartották a fenti két szövegben említett, magas szintű egészségvédelemhez való jogot. A felperes, mint minden más tisztviselő vagy alkalmazott, betegségbiztosítással rendelkezett, továbbá biztosítással rendelkezett rokkantság vagy elhalálozás tekintetében a betegségből eredő kockázatokat illetően, leszámítva az egészségbiztosítási jogfenntartásra okot adó betegséget.

108    A Tanács mindenesetre azt állítja, hogy a társadalombiztosítási ellátáshoz való jogosultság az Alapjogi Charta 34. cikkének (1) bekezdése szerint a közösségi jog és a nemzeti jogalkotás által létrehozott módozatoktól vagy az Európai Szociális Charta 12. cikkének (4) bekezdése értelmében a szerződő felek által meghatározott intézkedésektől függ. A személyzeti szabályzat és az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek így meghatározhatják az európai közszolgálatra alkalmazandó társadalombiztosítási rendszert. Ezenfelül az Alapjogi Charta 34. cikke nem ír elő védelmet a rokkantság vagy elhalálozás tekintetében. Ugyanez a megállapítás vonatkozik az említett Charta 35. cikkére, amely csak a nemzeti jogszabályokban megállapított feltételek mellett a megelőző egészségügyi ellátás igénybevételéhez, továbbá az orvosi kezeléshez való jogot mondja ki. Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke nem fosztja meg a felperest ezektől a garanciáktól. Egyébiránt az Európai Szociális Charta 12. cikke a társadalombiztosítási rendszer szerződő felek általi létrehozására, e rendszer megfelelő színvonalú fenntartására és a személyek szerződő államok közötti mozgása esetén kedvezményeket biztosító intézkedések elfogadására vonatkozik. Ugyanezen Charta 13. cikke biztosítja a szociális és egészségügyi segítségre való jogot. Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke így nem esik e két cikk hatálya alá.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

109    Emlékeztetni kell arra, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 70. és 121. cikke értelmében a helyi alkalmazott és a kisegítő alkalmazott a kötelező jellegű nemzeti társadalombiztosításhoz tartozik, lehetőség szerint a legutóbbi belépés szerinti államéhoz, vagy a származás szerinti államéhoz kisegítő alkalmazott esetében, vagy – helyi alkalmazott esetében – azon államéhoz, amelynek területén az alkalmazottnak feladatát el kell látnia. A jelen ügyben a felperes 2001. május 1‑jétől 2006. szeptember 15‑ig egymást követően a magyar, majd a belga társadalombiztosítási jogszabályok hatálya alá tartozott, először mint helyi alkalmazott, majd mint kisegítő alkalmazott.

110    Ezzel szemben a szerződéses alkalmazott a különböző társadalombiztosítási kockázatokkal szemben biztosításban részesül az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek „Szerződéses alkalmazottak” címet viselő IV. címének „Szociális biztonsági ellátások” címet viselő 8. fejezete, nevezetesen annak a rokkantságból és elhalálozásból eredő kockázatokra vonatkozó 99–108. cikke értelmében. Ez jelzi azt, hogy szerződéses alkalmazottként történt felvételével 2006. szeptember 16‑tól a felperes már nem állt a belga társadalombiztosítási jogszabályok hatálya alatt, hanem az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek által felállított társadalombiztosítási rendszer hatálya alá került.

111    A rokkantság és elhalálozás tekintetében az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke úgy rendelkezik, hogy „[h]a a szerződéses alkalmazottnál a felvételét megelőző orvosi vizsgálat betegséget vagy rokkantságot mutat ki, a 6. cikk első bekezdésében említett hatóság úgy határozhat, hogy – e betegségből vagy rokkantságból eredő kockázatokat illetően – az érintettnek a rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátásokat csak az intézmény szolgálatába való belépésétől számított ötéves időtartamot követően nyújtja”. A személyzeti szabályzat tisztviselőkre alkalmazandó VIII. melléklete 1. cikkének (1) bekezdése, valamint az ideiglenes alkalmazottakra alkalmazandó 32. cikke hasonló rendelkezést tartalmaz.

112    Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének megszövegezéséből világosan következik, hogy az a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság számára csak lehetőséget ír elő az egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazására, az alkalmazott közösségi társadalombiztosítási rendszerbe való belépésekor, arra az esetre, ha ez utóbbit sújtó betegség vagy rokkantság a munkahelyi orvosi vizsgálat során derül ki. A rokkantság vagy elhalálozás tekintetében biztosított ellátások kizárásának időtartama erre a betegségre vagy rokkantságra vonatkozóan az „alkalmazott intézmény szolgálatába való belépésétől számított” öt év.

113    Pontosítani kell azt, hogy mit kell érteni az „intézmény szolgálatába való belépésen”, mivel a felek között e szavak jelentése vitatott. A felperes szerint az érintett intézménynél folytatott tevékenysége időszakának kezdetét kell figyelembe venni, tekintet nélkül az intézménnyel kötött szerződés típusára, amely a jelen esetben megfelel helyi alkalmazottként történt felvétele időpontjának, azaz 2001. május 1‑jének. A Bizottság ezzel szemben azt állítja, hogy az alkalmazott közösségi társadalombiztosítási rendszerbe való belépésének kezdő időpontját kell figyelembe venni, amely a jelen esetben 2006. szeptember 16‑a.

114    Ebben a tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely közösségi jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak e rendelkezés szavaira kell figyelemmel lenni, hanem kontextusára, annak a rendeletnek a céljaira, amelynek részét képezi, valamint a közösségi jog rendelkezéseinek egészére is (lásd ebben az értelemben a Bíróság 283/81. sz., Cilfit és társai ügyben 1982. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1982., 3415. o.] 20. pontját és a 292/82. sz. Merck‑ügyben 1983. november 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3781. o.] 12. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑22/02. és T‑23/02. sz., Sumitomo Chemical és Sumika Fine Chemicals kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4065. o.] 47. pontját).

115    Először is, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében használt kifejezések általános értelmezése alapján az intézmény szolgálatába való belépés egybeesne azzal az időponttal, amikor az érintett alkalmazott megkezdte feladatai ellátását az intézményen belül, tekintet nélkül az őt az intézményhez kötő szerződés jellegére, amely alapján a jelen ügyben a rokkantság vagy az elhalálozás tekintetében biztosított ellátások kizárásának időtartama 2001. május 1‑jén kezdődött volna. Ugyanakkor, amint azt a Bizottság is hangsúlyozta, nem lenne értelme az ilyen kizárási időtartam kezdetét az érintett alkalmazott közösségi társadalombiztosítási rendszerbe való belépése előtti időpontra tenni.

116    Mivel a valamely társadalombiztosítási kockázattal szembeni biztosításból való kizárás időtartama jellegénél fogva csak az e kockázatot fedező rendszer hatálya alatt kezdődhet el, nem jöhet szóba a rokkantság vagy elhalálozás tekintetében biztosított ellátások kizárása időtartamának visszamenőleges megállapítása a felperes Bizottsághoz történt belépésének dátumára, azaz 2001. május 1‑jére vonatkozóan.

117    Mindazonáltal az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének értelmezésekor – a jelen ügy körülményeire tekintettel – figyelemmel kell lenni még a cikk kontextusára, annak a rendeletnek a céljaira, amelynek részét képezi, valamint a közösségi jog egyéb rendelkezéseire is.

118    Elsőként az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének kontextusára és annak a szabályozásnak a céljára tekintettel, amelynek részét képezi, meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó cikk az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek rendelkezései olyan csoportjának részét képezi, melyek célja a szerződéses alkalmazottak számára a hagyományos társadalombiztosítási kockázatokkal – így a rokkantság kockázatával – szemben magas színvonalú védelem nyújtása. A Bizottság beadványaiban hangsúlyozta a közösségi szabályozás e jellegzetességét, és úgy vélte, hogy az az egészségvédelem és a társadalombiztosítás területén megfelel az Alapjogi Charta és az Európai Szociális Charta céljainak. A tárgyaláson elismerte továbbá, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke nem automatikusan alkalmazandó, mivel ez a cikk csupán egyszerű lehetőséget biztosít a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság számára az egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazására.

119    Hangsúlyozni kell azt is, hogy a szerződéses alkalmazottak, valamint a tisztviselők és az ideiglenes alkalmazottak tekintetében a szociális védelmet, különösen pedig a rokkantsági kockázat fedezését az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek alkalmazásával maga az intézmény hajtja végre. Márpedig a közösségi jogalkotó a 723/2004 rendelet elfogadásával az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 52. cikkébe illesztett egy rendelkezést, amely a kisegítő alkalmazotti szerződések megszűnését 2007. december 31‑ére irányozza elő, azzal a szándékkal – amint az az említett rendelet (36) preambulumbekezdéséből is következik –, hogy ezeket a szerződéseket szerződéses alkalmazotti szerződésekkel váltsa fel. Nem vitatott, hogy ezt a reformot nem kísérték olyan intézkedések, amelyek összehangolták volna a kisegítő alkalmazottakra alkalmazandó, nemzeti rokkantsági biztosítási rendszereket és a szerződéses alkalmazottakra irányadó közösségi rokkantsági biztosítási rendszert, ahogyan az általánoságban megtörtént a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásával összefüggésben az EK 42. cikk alapján, vagy – konkrétabban – amelyet a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 11. cikke az öregségi nyugdíj tekintetében előír.

120    E körülmények között az adminisztráció, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének a korábbi kisegítő alkalmazottak – akiknek a Bizottság kérésére új, szerződéses alkalmazotti szerződést kell kötniük – tekintetében történő alkalmazása során az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében előírt kizárási időszak meghatározásakor nem vonatkoztathat el attól a körülménytől, hogy az érintett alkalmazottak korábban az intézmény szolgálatában álltak, és hogy a rájuk vonatkozó szerződéses rendszernek a személyzeti szabályzat reformjából eredő megváltozása miatt egy másik társadalombiztosítási rendszerbe való belépésre kötelezték őket.

121    A fenti okokból a cikk e megszorító értelmezése megfelel az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke sajátos összefüggésének, valamint a személyzeti szabályzat reformja általánosabb összefüggésének, továbbá a 100. cikket tartalmazó szabályozás céljának, figyelemmel arra, hogy az egészségbiztosítási jogfenntartás következtében az érintett elesik minden rokkantsági nyugdíjtól, és főszabály szerint még a korábban alkalmazandó nemzeti jogszabályok jogcímén járó rokkantsági nyugdíjtól is, amint azt a Bizottság a jelen ügyben a tárgyaláson elismerte, abban az esetben, amikor a kizárási időszak alatti munkaképtelenségének oka a munkahelyi orvosi vizsgálat során kimutatott betegség.

122    Másodsorban az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének értelmezésekor figyelembe kell venni különösen a társadalombiztosítás területén az EK 39. cikk által előírt, a munkavállalók szabad mozgásából eredő követelményeket, amely a Közösség alapelvei közé tartozik (lásd például a Bíróság C‑482/01. és C‑493/01. sz., Orfanopoulos és Oliveri egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑5257. o.] 64. pontját és a C‑215/03. sz. Oulane‑ügyben 2005. február 17‑én hozott ítélet [EBHT 2005., I‑1215. o.] 16. pontját), és amelyet a Bizottságnak figyelembe kell vennie a személyzeti szabályzat rendelkezései vagy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek értelmezése keretében.

123    E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a származása szerinti államtól különböző tagállamban munkát vállaló közösségi polgár nem veszíti el az EK 39. cikk (1) bekezdése értelmében vett munkavállalói minőségét amiatt, hogy a Közösségeknél tölt be állást (a Bíróság C‑411/98. sz. Ferlini‑ügyben 2000. október 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑8081. o.] 42. pontja és a C‑293/03. sz. My‑ügyben 2004. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑12013. o.] 37. pontja). Ennélfogva nem tagadható meg tőle azon szociális jogok és előnyök kedvezménye, amelyet ez a cikk biztosít számára (a fent hivatkozott Ferlini‑ügyben hozott ítélet 43. pontja és a fent hivatkozott My‑ügyben hozott ítélet 38. pontja; lásd ebben az értelemben a Közszolgálati Törvényszék F‑54/06. sz., Davis és társai kontra Tanács ügyben 2007. június 19‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 96. pontját).

124    A tárgyaláson a Bizottság ugyanakkor elsősorban a fent hivatkozott My‑ügyben hozott ítélet 38. és 40. pontjára alapozva fenntartotta, hogy a jelen körülmények között az EK 39. cikk nem alkalmazható, mivel e körülmények olyan időpontban történő munkavállalásra vonatkoznak, amikor a felperes már a belga állam területén tartózkodott, és ott már munkát végzett. A Bizottság szerint a felperes helyzetét valamely tagállamon belüli helyzettel azonosnak kell tekinteni.

125    Ezt az álláspontot nem lehet elfogadni. Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EK 39. cikk főszabályként előírja, hogy a tagállamok állampolgárait megilleti különösen az a jog, hogy származási államukat elhagyva másik tagállam területén tartózkodjanak abból a célból, hogy ott gazdasági tevékenységet folytassanak (a Bíróság C‑415/93. sz. Bosman‑ügyben 1995. december 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑4921. o.] 95. pontja; a C‑190/98. sz. Graf‑ügyben 2000. január 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑493. o.] 22. pontja és a C‑212/06. sz., Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ügyben 2008. április 1‑jén hozott ítélet [EBHT 2008., I‑1683. o.] 44. pontja).

126    A jelen ügyben a magyar állampolgárságú felperes származási államát 2003 szeptemberében, a Magyar Köztársaság Európai Unióhoz való csatlakozását megelőzően hagyta el, hogy a Bizottságnál kisegítő alkalmazottként munkát vállaljon. Nyilvánvaló, hogy a Belgiumba ekkor történt átköltözése nem tekinthető a munkavállalók EK 39. cikk szerinti szabad mozgáshoz való joga gyakorlásának.

127    Ugyanakkor a Magyar Köztársaság Európai Unióhoz való 2004. május 1‑jei csatlakozása óta a magyar állampolgárokra teljes mértékben alkalmazandó az EK 39. cikk, a tizenöt régi tagállam és a tíz új tagállam között ez utóbbiak Európai Unióhoz való csatlakozásáról szóló, 2003. április 16‑án aláírt szerződéshez (HL L 236., 33. o.) csatolt, a csatlakozás feltételeiről szóló okmány 24. cikkének, X. melléklete 1.1. pontjának megfelelően, az említett melléklet 1.2–1.14. pontjában foglalt átmeneti rendelkezésekre is figyelemmel. Ebből következik, hogy a Magyar Köztársaság csatlakozása óta ezekre a rendelkezésekre magyar állampolgár is hivatkozhat, aki – a származási állama csatlakozását megelőző időponttól fogva – munkaviszonyban áll a származási államától különböző tagállamban (lásd ebben az értelemben a Bíróság 9/88. sz. Lopes da Veiga‑ügyben 1989. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 2989. o.] 9. és 10. pontját és C‑171/91. sz. Tsiotras‑ügyben 1993. május 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑2925. o.] 12. pontját).

128    Ugyanakkor a Magyar Köztársaság csatlakozásának feltételeiről szóló okmány X. mellékletének fent említett átmeneti rendelkezéseivel nem ellentétes az, hogy a magyar állampolgárságú munkavállaló, akit a csatlakozás időpontjában a származási államától különböző tagállamban, különösen valamely közösségi intézményben jogszerűen foglalkoztatnak, ugyanannál a munkáltatónál más munkahely betöltése esetén a fogadó tagállam területén követelhesse azokat a jogokat és előnyöket, amelyeket az EK 39. cikk biztosít számára, különösen a társadalombiztosítás területén.

129    A fent hivatkozott My‑ügyben hozott ítélet (lásd a fenti 123. pontot) a jelen ügyben nem változtat az EK 39. cikk alkalmazhatóságán. Amint azt fentebb hangsúlyoztuk, a magyar állampolgárságú felperes szakmai pályafutása egy részét származási államában töltötte, mielőtt Belgiumba költözött, hogy ott a Bizottság kisegítő alkalmazottjaként dolgozhasson, és hogy ezt követően ugyanezen intézménynél szerződéses alkalmazotti állást fogadjon el. Ezek a körülmények megkülönböztetik a jelen ügyet a fent hivatkozott My‑ügy alapjául szolgáló körülményektől, amelyben az alapügy olasz állampolgárságú felperese kilencévesen költözött Belgiumba, és teljes szakmai pályafutását Belgiumban töltötte. A jelen ügyben a felperes azzal, hogy 2006 szeptemberében a Bizottságnál új álláshelyet fogadott el, mindezt a Magyar Köztársaság csatlakozásának feltételeiről szóló okmány EK 39. cikk alkalmazását korlátozó átmeneti rendelkezéseiben foglalt feltételektől eltérően, élt az e cikk által számára biztosított joggal, azaz a származási államától eltérő fogadó tagállam területén felajánlott álláshely elfogadásának jogával.

130    Az EK 39. cikk a jelen ügyben való alkalmazhatóságának megállapítását követően emlékeztetni kell arra, hogy valamely tevékenység gyakorlására vonatkozó szabályok képesek arra, hogy a tevékenység gyakorlásának lehetőségét is befolyásolják, és valamely gazdasági tevékenység gyakorlásának feltételeire vonatkozó szabályozás a szabad mozgás akadályának minősülhet (a Bíróság C‑464/02. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑7929. o.] 37. pontja). Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 39–42. cikk célja nem valósulna meg, ha a migráns munkavállaló a szabad mozgáshoz való jog gyakorlása miatt elveszítené a neki valamely tagállam jogszabályaiban biztosított szociális előnyöket; az ilyen következmény ugyanis visszatarthatná a közösségi munkavállalókat attól, hogy éljenek a szabad mozgáshoz való jogukkal, és így e szabadság érvényesülésének a gátját jelentené (a Bíróság C‑12/93. sz. Drake‑ügyben 1994. szeptember 20‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑4337. o.] 22. pontja és a C‑443/93. sz. Vougioukas‑ügyben 1995. november 22‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑4033. o.] 39. pontja).

131    A jelen ügy körülményei között ugyanis az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének alkalmazása szankcionálja a felperest, és ezáltal visszatartó erőt jelent, mivel új, szerződéses alkalmazotti szerződés jogcímén az alperes szolgálatában maradás elfogadásával az egészségbiztosítási jogfenntartás miatt öt évre elveszíti a korábban rá alkalmazandó belga jogszabályok által biztosított rokkantsági ellátások kedvezményét, anélkül hogy annak megfelelő közösségi ellátáshoz jutna a munkahelyi orvosi vizsgálat során feltárt betegség esetleges következményeként fellépő rokkantság és elhalálozás vonatkozásában.

132    A közösségi jogalkotó pontosan annak garantálása érdekében, hogy a Szerződés által biztosított szabad mozgáshoz való jog gyakorlása ne fossza meg a munkavállalót azoktól a társadalombiztosítási előnyöktől, amelyek akkor illetnék meg, ha teljes pályafutását egyetlen tagállamban folytatta volna, hajtotta végre az EK 42. cikkben előírtakat, kimondva különösen a biztosítási időszakok, tartózkodási időszakok és a foglalkoztatási időszakok társadalombiztosítás területén való összesítésének szabályát a többször módosított, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás, 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.) elfogadásával. A Bíróság valamely nemzeti jogszabály kapcsán – amely a rokkantsági ellátást attól tette függővé, hogy a tagság kezdő időpontjában a biztosított egészségügyi állapota rövidtávon nem jelezte előre a munkaképtelenséget, majd rokkantságot – megállapította, hogy az 1408/71 rendelet 38. cikkének (1) bekezdése, amely cikk a rokkantság tekintetében összesítési szabályt tartalmaz, akadályát képezi annak, hogy a nemzeti intézmény az általa alkalmazott jogszabályok alapján a tagság kezdeti időpontját a rokkantsági ellátások folyósítása céljából figyelembe vett biztosítási időszakok kezdő időpontjának tekintse (a Bíróság C‑481/93. sz. Moscato‑ügyben 1995. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑3525. o.] 30. pontja; lásd ebben az értelemben továbbá a Bíróság C‑482/93. sz. Klaus‑ügyben 1995. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑3560. o.] 23. pontját).

133    A kisegítő alkalmazottakra vonatkozó 1408/71 rendelet ezzel szemben nem alkalmazandó az Európai Közösségek szerződéses alkalmazottaira, tisztviselőire és ideiglenes alkalmazottaira sem (lásd a fent hivatkozott Ferlini‑ügyben hozott ítélet 41. pontját és a fent hivatkozott My‑ügyben hozott ítélet 35. pontját). Ettől függetlenül ez utóbbiak az EK 39. cikk értelmében munkavállalónak minősülnek, és a Bíróság a fent hivatkozott Moscato‑ügyben hozott ítéletének 28. pontjában hangsúlyozta, hogy a szabad mozgás akadályát képezi, ha valamely nemzeti szervezet megtagadja, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkéhez hasonló nemzeti rendelkezés alkalmazásakor a tagság kezdő időpontjának azt az időpontot tekintse, amikortól az általa alkalmazott nemzeti jogi szabályozás hatálya alá tartozás kezdetét veszi, függetlenül az érintett által valamely más tagállam jogszabályainak hatálya alatt szerzett tagsági időszaktól.

134    Hozzá kell tenni, hogy „társadalombiztosításhoz való jog tényleges gyakorlásának biztosítására”, az Európai Szociális Charta 12. cikke (4) bekezdésének b) pontja biztosítja, hogy „[…] fenntartják […] a társadalombiztosításra vonatkozó jogokat olyan módon is, hogy összeszámítják minden egyes [s]zerződő [f]él jogszabályainak megfelelően eltelt biztosítási időszakot vagy letöltött munkaviszonyt”. Márpedig, még ha a Közösség nem is csatlakozott ehhez a Chartához, arról említést tesz az Európai Unióról szóló szerződés negyedik preambulumbekezdése, valamint az EK 136. cikk és a Charta része azoknak a nemzetközi dokumentumoknak, amelyeket a személyzeti szabályzat és az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek rendelkezéseinek értelmezésekor és alkalmazásakor az intézményeknek követniük kell, különösen az olyan rendelkezések esetében, amelyek az adminisztráció mérlegelésére bízott lehetőség útján megfoszthatják a munkavállalót az alapvető szociális védelemtől.

135    Másfelől igaz, hogy a fenti 132. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat olyan körülményekre vonatkozik, amikor a társadalombiztosítási előnyök elvesztésére a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásakor került sor, a tagság államának megváltozása következtében, míg a jelen ügyben az adminisztráció alkalmazta az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkét, a munkaszerződés típusa és az alkalmazandó társadalombiztosítási rendszer megváltozásakor, amely változás három évvel azután következett be, hogy a felperes gazdasági tevékenység folytatása céljából belga területre lépett.

136    Ez utóbbi körülmény ugyanakkor nem kérdőjelezheti meg azt a megállapítást, mely szerint a felperes, aki származási államát 2003‑ban elhagyta, hogy a Bizottságnál állást töltsön be, a kisegítő alkalmazotti szerződésének szerződéses alkalmazotti szerződéssé történő, a személyzeti szabályzat reformja által kötelezővé tett alakítása, és az alkalmazandó társadalombiztosítási rendszer ebből következő megváltozása miatt:

–        vagy elvesztette a korábban rá alkalmazandó belga jogszabályok által biztosított rokkantsági ellátásokra való jogosultságát, anélkül hogy annak megfelelő közösségi ellátáshoz jutna a munkahelyi orvosi vizsgálat során feltárt betegség esetleges következményeként fellépő rokkantság és elhalálozás vonatkozásában, amely ellátások megilletnék, ha az általa korábban a belga szabályozás hatálya alatt és ugyanazon munkáltatónál szerzett biztosítási időszakokat figyelembe vennék,

–        vagy kisegítő alkalmazotti szerződése értelmében le kell mondania a jövőben Belgiumban a Bizottságnál folytatott szakmai tevékenységének folytatásáról, ami kifejezett célja volt annak, hogy elhagyta származási országát.

137    Ezen utóbbi pont vonatkozásában emlékeztetni kell még arra, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke értelmében az egészségbiztosítási jogfenntartás „a szolgálatba való belépésétől” bármelyik kisegítő alkalmazottra alkalmazható a „felvételét megelőző orvosi vizsgálatot” követően. Pontosabban, a felperes kisegítő alkalmazotti szerződése időtartamának 2006. szeptember 15‑i lejártával automatikusan megszűnt, és a Bizottság – úgy kezelve őt, mint új alkalmazottat – alkalmazta vele szemben a vitatott egészségbiztosítási jogfenntartást az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének fent említett feltételei mellett. Így az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke a jelen ügyben feltételekhez kötötte a munkavállaló munkaerőpiachoz való hozzáférését.

138    Ebből következően az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének alkalmazása a jelen ügy körülményei között hátrányos helyzetbe hozza a felperest, és alkalmas arra, hogy a Közösség alapvető rendelkezésének minősülő EK 39. cikk által biztosított jogok gyakorlását akadályozza.

139    Márpedig a Bizottság nem bizonyította, még csak nem is próbálta bizonyítani, hogy az EK 39. cikkben biztosított jogok gyakorlásának ezen akadálya szükséges valamely közérdekű cél eléréséhez, hogy az alkalmas e közérdek megvalósításának biztosítására, és hogy nem lépi túl a kívánt cél eléréséhez szükséges mértéket (lásd ebben az értelemben a fenti 125. pontban hivatkozott Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ügyben hozott ítélet 48., 52. és 55. pontját). Emlékeztetni kell e tekintetben arra, hogy tisztán gazdasági okok nem igazolhatják a szerződés által biztosított alapvető szabadságok korlátozását (a Bíróság C‑398/95. sz. SETTG‑ügyben 1997. június 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., I‑3091. o.] 23. pontja és a C‑158/96. sz. Kohll‑ügyben 1998. április 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1931. o.] 41. pontja).

140    Ezenfelül az a tény, hogy az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének alkalmazása maga után vonhatja a rokkantsági kockázat fedezetének hiányát azon belga állampolgárok számára is, akik szintén szerződéses alkalmazotti szerződést kötöttek a Bizottsággal, miután Belgiumban kisegítő alkalmazottként dolgoztak, de sohasem gyakorolták a Közösségen belüli szabad mozgás jogát, nem olyan jellegű, amely megakadályozná valamely más tagállamnak a szabad mozgás jogát gyakorló állampolgárát abban, hogy hasonló helyzetben élvezhesse az EK 39. cikk által részére biztosított jogokat és előnyöket (lásd ebben az értelemben a fenti 125. pontban hivatkozott Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ügyben hozott ítélet 36–42. pontját).

141    A fentiekből következik, hogy a jelen ügy sajátos körülményei között a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság felelőssége, hogy ne alkalmazza az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkében előírt lehetőséget annak érdekében, hogy ne fossza meg a felperest azoktól a társadalombiztosítási előnyöktől, amelyek megilletnék, ha a magyar vagy belga szabályozás hatálya alatt maradt volna tag.

142    Végül választ kell adni a Bizottság azon érvére, miszerint különösen az EK 39. cikkre alapozva – amelyre a felperes beadványaiban nem hivatkozott – az egészségbiztosítási jogfenntartás alkalmazására vonatkozóan a Közszolgálati Törvényszék hivatalból vizsgálta a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóság igazgatási aktusának jogszerűségét a Szerződés valamely rendelkezésének megsértésére alapított jogalapokra tekintettel.

143    Hangsúlyozni kell mindenekelőtt és általánosságban, hogy a bíróságnak a jogalapok hivatalból történő figyelembe vételére vonatkozó hatáskörének korlátozása a bíróság azon kötelezettségéből ered, hogy a jogvita tárgyához tartsa magát, és határozatát az eléterjesztett tényállásra alapítsa. A hatáskör ilyetén korlátozását az az elv indokolja, miszerint a feleknek kell kezdeményezniük az eljárást, és a bíróság csak kivételes esetekben, közérdekből járhat el hivatalból (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑222/05–C‑225/05. sz., van der Weerd és társai egyesített ügyekben 2007. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑4233. o.] 34–36. pontját).

144    Anélkül, hogy szükség lenne azon esetek tisztázására, amikor a Közszolgálati Törvényszék hivatalból figyelembe vehet valamely jogalapot, elegendő annak megállapítása – azon jogi keret pontosításával, amelyben egy másodlagos joganyagot értelmezni kell –, hogy a közösségi bíróság nem hoz ítéletet e rendelkezés jogszerűségéről a magasabb szintű jogszabályok, így a Szerződés rendelkezései tekintetében, de keresi a vitatott rendelkezés azon értelmezését, amely révén annak alkalmazása az elsődleges joggal leginkább összhangban van, és amely a legkövetkezetesebb abban a jogi környezetben, amelybe illeszkedik. A jelen ügyben a Közszolgálati Törvényszék az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének értelmezésekor, különösen a munkavállalóknak az EK 39. cikk által előírt szabad mozgásából eredő követelmények fényében, nem lépte túl a jogvita felperes által körülírt határait, és nem vett alapul más tényeket és körülményeket, mint amelyekre ez utóbbi a kérelmét alapította. A felperes által a Közszolgálati Törvényszék előtt előadott – igaz, hogy az EK 39. cikk kifejezett említése nélküli – érvelés, és a jelen ítéletben foglalt, az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének az EK 39. cikk vonatkozásában adott értelmezése egyébiránt lényegét tekintve nagyrészt összhangban van.

145    Végeredményben tiszteletben tartották a védelemhez való jogot, amennyiben a tárgyalásra készített előkészítő jelentésben az összes felet felhívták arra, hogy a tárgyaláson nyilatkozzanak a Moscato‑ügyben (lásd a fenti 132. pontot), a Vougioukas‑ügyben (lásd a fenti 130. pontot) és a My‑ügyben (lásd a fenti 123. pontot) hozott ítéletekből esetlegesen levonható jogi következtetésekről, a rokkantsági biztosítás és a biztosítási időszakok EK 42. cikk a) pontja szerinti összevonásának szabálya tekintetében.

146    A Bizottság arra vonatkozó érvét tehát, miszerint a Közszolgálati Törvényszék a jelen jogvitának különösen az EK 39. cikk szemszögéből történt megvizsgálása során eltért a számára előírt passzivitástól, el kell utasítani.

147    A fentiek összességéből következik – anélkül, hogy szükséges lenne megvizsgálni, milyen következményekkel járna a munkavállalók Közösségen belüli mozgásának szabadsága az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikkének a jelen ügytől eltérő körülmények közötti értelmezésére nézve –, hogy a munkaszerződés megkötésére jogosult hatóságra az a kötelezettség hárult, hogy a felperessel szemben ne alkalmazza az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek említett 100. cikkében előírt lehetőséget.

148    Következésképpen az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 100. cikke alapján a Bizottság nem alkalmazhatott egészségbiztosítási jogfenntartást a felperessel szemben.

149    Az egészségbiztosítási jogfenntartás ellen irányuló első jogalap tehát megalapozott, ezért el kell fogadni, következésképpen a felperesre nézve egészségbiztosítási jogfenntartást alkalmazó határozatot meg kell semmisíteni, anélkül hogy szükség volna az erre vonatkozó második jogalap megvizsgálására, mivel az nem vezethetne kiterjedtebb megsemmisítésre.

 A költségekről

150    Az eljárási szabályzat 122. cikke értelmében az e szabályzat II. címének a költségekről és az eljárással összefüggő ügyviteli költségekről szóló 8. fejezetének rendelkezései csak az e szabályzat hatálybalépését, vagyis 2007. november 1‑jét követően a Törvényszékhez benyújtott keresetekre irányadók. Ezen időpontig a Közszolgálati Törvényszék előtt mutatis mutandis továbbra is az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

151    Következésképpen az F‑69/07. sz. ügyben előterjesztett keresetre az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának költségekre vonatkozó rendelkezései alkalmazandók.

152    Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a és 3. §‑ának első bekezdése alapján a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Részleges pernyertesség esetén a Közszolgálati Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit. Ugyanezen eljárási szabályzat 88. cikke értelmében azonban a Közösségek és azok alkalmazottai közötti jogvitákban az intézmények maguk viselik saját költségeiket.

153    Ezenfelül az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 4. §‑a előírja, hogy az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket.

154    Egyébiránt az F‑60/08. sz. ügyben előterjesztett keresetre alkalmazandó eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a értelmében, figyelemmel a fenti szabályzat II. címe 8. fejezetének rendelkezéseire, a pervesztes fél köteles a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

155    Végül, az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 89. cikkének 4. §‑a előírja, hogy a beavatkozó maga viseli saját költségeit.

156    A fent kifejtett indokokból következően a felperes az F‑69/07. sz. ügyben előterjesztett keresetének két jogalapja közül egy tekintetében pernyertes lett. Így a Közszolgálati Törvényszék álláspontja szerint a jelen ügyre vonatkozó költségek tekintetében a Bizottságot kötelezni kell saját költségeinek és a felperes költségei felének viselésére, a felperes pedig költségeinek másik felét maga viseli.

157    A felperes az F‑60/08. sz. ügyben előterjesztett keresete tekintetében pervesztes lett, ezért saját és a Bizottság ezen eljárással kapcsolatban felmerült költségeit ő viseli.

158    Ezenfelül a Tanács, mint beavatkozó fél, maga viseli az F‑69/07. sz. és az F‑60/08. sz. ügyben felmerült saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék az Európai Közösségek Bizottságának 2006. szeptember 14‑i határozatát megsemmisíti annyiban, amennyiben a felperessel szemben egészségbiztosítási jogfenntartást alkalmazott.

2)      A Közszolgálati Törvényszék az F‑69/07. sz., O kontra Bizottság ügyben előterjesztett keresetet a fentieket meghaladó részében – mint megalapozatlant – elutasítja.

3)      A Közszolgálati Törvényszék az F‑60/08. sz., O kontra Bizottság ügyben előterjesztett keresetet – mint elfogadhatatlant – elutasítja.

4)      Az Európai Közösségek Bizottsága viseli az F‑69/07. sz. ügyben felmerült saját költségeit és a felperes költségeinek felét.

5)      A felperes viseli az F‑69/07. sz. ügyben felmerült saját költségeinek felét, valamint az F‑60/08. sz. ügyben felmerült saját költségeit és az Európai Közösségek Bizottságának költségeit.

6)      Az Európai Unió Tanácsa mindkét ügyben maga viseli a saját költségeit.

Kanninen Boruta Van Raepenbusch

Kihirdetve Luxembourgban, a 2009. szeptember 29‑i nyilvános ülésen.

W. Hakenberg       H. Kanninen

hivatalvezető       elnök

A jelen határozat szövege, továbbá a benne hivatkozott és az EBHT-ban még közzé nem tett közösségi bírósági határozatok a Bíróság honlapján érhetőek el: www.curia.europa.eu

* Az eljárás nyelve: francia.