PHILIPPE LÉGER
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2004. december 14.(1)
C‑281/02. sz. ügy
Andrew Owusu
kontra
„Villa Holidays Bal‑Inn Villas” cégnév alatt eljáró N. B. Jackson,
Mammee Bay Resorts Ltd,
Mammee Bay Club Ltd,
The Enchanted Garden Resorts & Spa Ltd,
Consulting Services Ltd
és
Town & Country Resorts Ltd ügyben
(a Court of Appeal [England & Wales] [Civil Division] [Egyesült Királyság] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Brüsszeli Egyezmény – A Brüsszeli Egyezmény területi vagy személyi hatálya – Nem szerződő államban történt baleset – Testi sérülés – Szerződő államban indított kereset az ezen államban lakóhellyel rendelkező személy és a baleset helye szerinti nem szerződő államban lakóhellyel rendelkező más alperesek ellen – Forum non conveniens elmélet egy szerződő állam és egy nem szerződő állam kapcsolataiban – Összeegyeztethetetlenség a Brüsszeli Egyezménnyel”
Tartalomjegyzék
I – A jogi háttér
A – A Brüsszeli Egyezmény
B – A forum non conveniens doktrína az angol jogban
C – A forum non conveniens doktrína sorsa a Brüsszeli Egyezmény Egyesült Királyságban történt hatályba lépése óta
II – A tényállás és az alapeljárás
III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tartalma és hatálya
IV – Elemzés
A – A Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének területi vagy személyi hatályáról
1. A Jenard-jelentés és az azt követő széles körű vita
2. Az Egyezmény 2. cikkének szövegezése
3. Az Egyezmény általános szerkezete
4. Az Egyezmény célkitűzései
5. Az Egyezmény 2. cikkének kizárólagosan egy szerződő állammal és egy harmadik állammal kapcsolatos jogviszonyra történő alkalmazásának állítólagos akadályai
a) A nemzetközi jogból eredő állítólagos akadályok
b) A közösségi jogból eredő állítólagos akadályok
B – A forum non conveniens doktrína Brüsszeli Egyezménnyel való összeegyeztethetőségéről
1. Az Egyezmény létrehozóinak szándéka
2. Az Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének szövegezése
3. Az Egyezmény általános szerkezete
4. Az Egyezmény célkitűzései és hatékony érvényesülése
V – Végkövetkeztetések
1. A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezménnyel(2) ellentétes‑e, hogy valamely szerződő állam bírósága az ezen államban lakóhellyel rendelkező személy ellen indított kereset esetén, ha joghatósága a 2. cikken alapul, nemzeti joga alapján saját mérlegelési jogkörében lemondjon joghatósága gyakorlásáról azon indoklással, hogy valamely nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita eldöntésére?
2. Lényegében ezt a kérdést teszi fel a Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) (Egyesült Királyság) a jelen eljárásban. E kérdés nem ismeretlen a Bíróság előtt, mivel a legfelsőbb angol nemzeti bíróság, a House of Lords egy évtizeddel ezelőtt már fordult hasonló kérdéssel a Bírósághoz. Mindemellett a Bíróságnak nem volt alkalma döntést hozni erről a kérdésről, mivel az előzetes kérdést előterjesztő bíróság végül visszavonta az erre vonatkozó kérdést, miután a felek jogvitájukat peren kívüli egyezséggel rendezték(3).
3. Az előző ügyhöz hasonlóan ez az eset lehetőséget ad a Bíróság részére, hogy megvizsgálja a forum non conveniens elmélet Brüsszeli Egyezménnyel való összeegyeztethetőségét. Ezen, a common law országokban jól ismert doktrína szerint valamely állam bírósága megállapíthatja jogszabály által reá ruházott joghatóságának hiányát azon indokkal, hogy más állam bírósága a jogvita eldöntésének alkalmasabb fóruma lenne.
4. A jelen ügyben ugyanúgy mint az előzőben, a forum non conveniens doktrína Brüsszeli Egyezménnyel való összeegyeztethetőségének kérdése csak valamely szerződő állam bírósága és egy nem szerződő állam bírósága között fennálló viszonyokban merül fel, nem érintve a különböző szerződő államok közötti viszonyokat. Ez a kérdés tehát a Brüsszeli Egyezmény területi vagy személyi hatályának vizsgálatát veti fel. E tekintetben ugyan a kérdéses probléma nagyon eltérő, mégis összehasonlítható a jövőben elfogadandó, a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Luganói Egyezmény felülvizsgálatával kapcsolatos, jelenleg függőben lévő vélemény iránti eljárással.(4)
5. Egyebek mellett érdemes emlékeztetni arra, hogy a Bíróság nemrégiben vizsgált egy másik, a common law országokban jól ismert, általánosan anti-suitinjunctions-nak nevezett mechanizmust. Ez a mechanizmus lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára, hogy olyan rendelkezést hozzon az előtte folyamatban lévő eljárásban, amely valamely fél számára megtiltja, hogy keresetet nyújtson be vagy eljárást folytasson egy másik állam bírósága előtt, amennyiben kiderül, hogy e fél a már folyamatban lévő eljárás megakadályozása érdekében rosszhiszeműen jár el. A House of Lords kikérte a Bíróság véleményét ennek a mechanizmusnak a Brüsszeli Egyezménnyel való összeegyeztethetőségéről abban az esetben, amikor annak alkalmazása különböző szerződő államok közötti viszonyokban merül fel. A Bíróság a Turner-ítéletben(5) erre nemlegesen válaszolt.
6. Ezen ítéletet érdemes megemlíteni annak ellenére, hogy az anti-suitinjunctions mechanizmus, illetve a forum non conveniens tárgya és alkalmazásának feltételei meglehetősen különbözőek, és a jelen üggyel ellentétben a Turner-ügy nem vetett fel a Brüsszeli Egyezmény területi, illetve személyi hatályát érintő kérdést. Amint azt Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok a Turner-ügyben emelt indítványában kiemelte, e két mechanizmus „egy meghatározott bíróság előtti kereset megindításának helytálló [vagy alkalmas] módjának bizonyos mérlegelését” jelenti.(6)
I – A jogi háttér
A – A Brüsszeli Egyezmény
7. Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 220. cikke (később az EK‑Szerződés 220. cikke, jelenleg EK 293. cikk)(7) alapján elfogadott Brüsszeli Egyezmény preambuluma értelmében annak célja „a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítése”.
8. Egyetlen preambulumbekezdése említi, hogy „e célból meg kell határozni a szerződő államok bíróságainak a nemzetközi jogrendben fennálló joghatóságát, meg kell könnyíteni az elismerést és egy, a bírósági határozatok, közokiratok és egyezségek végrehajtását biztosító gyors eljárást kell bevezetni”.
9. Tehát a Brüsszeli Egyezmény úgynevezett „kettős” egyezmény, mivel nemcsak kölcsönös elismerési és végrehajtási szabályokat, hanem közvetlen joghatósági szabályokat is tartalmaz, amelyek a székhely szerinti szerződő államban közvetlenül, vagyis a majd elismerendő és végrehajtandó bírósági határozat meghozatalával kapcsolatos eljárás kezdetétől alkalmazandók.
10. A közvetlen joghatósági szabályok akkor alkalmazandók, amikor a peres eljárás valamelyest beilleszkedik, illetve kapcsolatot mutat egyik vagy másik szerződő állam területével. Ez az illeszkedés vagy kapcsolat leggyakrabban az alperes lakóhelyéből, bizonyos esetekben a peres eljárás tárgyából, illetve a felek szándékából adódik.
11. Az alperes lakóhelye általános joghatósági szabályt alapít. A Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[e]zen egyezmény rendelkezéseire is figyelemmel valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott szerződő állam bíróságai előtt perelhető”. Következésképpen, amennyiben az alperes lakóhellyel rendelkezik valamely szerződő államban, főszabályként ennek az államnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal.
12. Az Egyezmény 3. cikke pontosítja ezen általános szabály hatályát. Egyrészről az első bekezdés előírja, hogy „[v]alamely szerződő államban lakóhellyel rendelkező személy más szerződő állam bíróságai előtt kizárólag a jelen cím 2‑6. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető.” Másrészről ezen logika alapján a hivatkozott cikk második bekezdése megtiltja a felperes számára, hogy e személyek ellen (a szerződő államokban hatályos) „túlzó” joghatósági szabályokra, vagyis olyan rendelkezésekre hivatkozzon, amelyek e személyeket kivonják az Egyezmény 2. cikke alapján főszabályként lakóhelyük szerint joghatósággal rendelkező szerződő állam joghatósága alól.
13. Az Egyezmény II. címének 2‑6. szakasza (amelyekre a 3. cikk (1) bekezdése hivatkozik) először egy sor vagylagos joghatósági szabályt sorol fel, amelyek lehetőséget biztosítanak a felperes számára, hogy úgy döntsön, hogy az alperes lakóhelye szerinti bíróság helyett egy másik szerződő állam bírósága előtt indít eljárást.(8)
14. Ezt követően olyan joghatósági szabályokat tartalmaznak, amelyek kötelezően előírják, hogy valamely szerződő állam bíróságai előtt indítható csak eljárás, kizárva minden más szerződő állam (ideértve az alperes lakóhelye szerinti szerződő államét is) joghatóságát(9), vagy lehetővé teszik valamely szerződő állam bírósága(i) részére, hogy az adott ügyben érdemi döntést hozzon, mégha az Egyezmény szabályai szerint általánosságban nem is lenne joghatósága eljárni.(10)
15. Ez utóbbi joghatósági szabályok (amelyeket az Egyezmény 16., 17. és 18. cikke fogalmaz meg) a peres eljárás alperesének a lakóhelyén túl egy másik kapcsolódási elem fennállásán alapulnak. Ez a kapcsolódási pont vagy a peres eljárás tárgya (az Egyezmény 16. cikke), vagy a felek szándéka (a hivatkozott Egyezmény 17. és 18. cikke) lehet.
16. Amennyiben a jogvita helye sem az alperes lakóhelye, sem a jogvita tárgya, sem a felek szándéka alapján nem kapcsolódik egyetlen szerződő államhoz sem, főszabályként a szerződő államokban hatályban lévő túlzó nemzeti joghatósági szabályok érvényesülnek. Az Egyezmény 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy: „[h]a az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely szerződő államban, valamennyi szerződő állam bíróságainak joghatóságát a 16. cikk alapján az adott szerződő állam joga határozza meg.”.(11)
17. A joghatóságról való megállapodásra vonatkozó rendelkezések összességének fényében a Brüsszeli Egyezmény előír bizonyos eljárási mechanizmusokat, amelyek a joghatósági szabályok végrehajtását szabályozzák. A perfüggőséget és az összefüggő pereket érintő mechanizmusok arra szolgálnak, hogy megelőzzék, hogy a különböző szerződő államok bíróságai egymásnak ellentmondásos döntéseket hozzanak.
18. Az Egyezmény perfüggőséget tárgyaló 21. cikke úgy rendelkezik, hogy: „[a]mennyiben azonos jogalapból származó, azonos felek között folyamatban lévő eljárásokat különböző szerződő államok bíróságai előtt indítottak, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatósága megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást”, és miután ez megtörténik, a másik bíróság javára megállapítja joghatósága hiányát.
19. Összefüggő eljárások esetén a Brüsszeli Egyezmény 22. cikke úgy rendelkezik, hogy amennyiben az összefüggő eljárások különböző szerződő államok bíróságai előtt első fokon vannak folyamatban, minden később megkeresett bíróság valamely fél kérelmére joghatóságának hiányát is megállapíthatja, amennyiben az említett peres eljárásokra az elsőként megkeresett bíróság rendelkezik joghatósággal, és joga az eljárások egyesítését lehetővé teszi. Az Egyezmény 22. cikkének (3) bekezdése szerint ez a mechanizmus az összefüggőnek tekintendő keresetek esetén akkor alkalmazandó „ha olyan szoros kapcsolat áll fenn közöttük, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése végett célszerű azokat együttesen tárgyalni és róluk együtt határozni”.
20. A joghatóságról való megállapodásra, illetve alkalmazására vonatkozó rendelkezések logikáját követve a Brüsszeli Egyezmény III. címében a bírósági határozatok elismerésének és végrehajtásának egyszerűsített mechanizmusát szabályozza. Ez a mechanizmus az egyik szerződő állam bíróságai által hozott döntések másik szerződő államban történő elismerésére és végrehajtására alkalmazandó.
21. A polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés Amszterdami Szerződés általi közösségi jogba emelését követően a Tanács az EK 67. cikknek c) pontja és az EK 67. cikknek (1) bekezdése alapján elfogadta a 44/2001 rendeletet. Ezen, a Brüsszeli Egyezmény helyettesítésére szolgáló rendelet lényegében átülteti az Egyezmény rendelkezéseinek nagyrészét, miközben tartalmaz bizonyos kiigazításokat.
22. Az említett rendelet a hatályba lépésétől, azaz 2002. március 1-jétől Dániát kivéve(12) az összes tagállamban az ott indított eljárásokra vonatkozóan alkalmazandó. Az alapeljárásban, mivel azt 2002. március 1-jét megelőzően indították, a 44/2001 rendelet nem alkalmazható, csak a Brüsszeli Egyezmény,
B – A forum non conveniens doktrína az angol jogban
23. A forum non conviens doktrína a skót jogban, azaz egy alapjában kontinentális jellegű jogrendszerben került először megfogalmazásra. Ez a doktrína csupán a XIX. század végén tűnt fel kidolgozott formájában, majd később különböző formákban elfogadottá válik más, főleg common law országokban is, de legfőképpen Angliában, Írországban és az Amerikai Egyesült Államokban.
24. Az angol jogban a forum non conveniens doktrína folyamatos és jelentős fejlődésen ment keresztül.
25. Jelenleg a doktrínát a House of Lords által 1986-ban a Spiliada Maritime Corporation v. Cansulex Ltd. ítéletében(13) megállapított feltételek szerint alkalmazzák.
26. Ez a bíróság fektette le azon elvet, amely szerint az „eljárás forum non conveniens doktrína alapján történő felfüggesztéséről csak akkor lehet dönteni, amennyiben a bíróság biztos abban, hogy létezik más, ugyancsak joghatósággal rendelkező bíróság, amely a jogvita eldöntésére alkalmasabb fórum lenne, azaz a jogvitát a felek érdekei és az igazságszolgáltatás célja szempontjából megfelelőbben bírálhatná el”.(14) Tehát ellentétben azzal, amit a forum non conveniens kifejezés vélni enged, hogy nem pusztán az eljáró bíróságnak főképpen a leterheltségével kapcsolatos gyakorlati vagy személyes „kényelméről” van szó, hanem a kérdéses jogvitának objektívan legmegfelelőbb döntési fórumára vonatkozó kérdésről.(15)
27. A fent hivatkozott Spiliada-ítélet szerint az angol bíróságok által követendő eljárás a következőképpen osztható fel:
28. A bíróságnak először meg kell állapítania, hogy egy külföldi fórum „világosan és egyértelműen alkalmasabb”‑e.(16) Ezen eljárás segít abban, hogy azonosítani lehessen a „peres eljárás természetes fórumát”, vagyis azt a fórumot, „amellyel a kereseti kérelemnek a legszorosabb kapcsolata van”.(17) A tekintetbe veendő kapcsolódási tényezők nem csak gyakorlati vagy pénzügyi tényezőket (mint például a tanúk elérhetőségét)(18) foglalják magukba, hanem olyan tényezőket is, mint a kérdéses ügyletre alkalmazandó jogot, valamint a felek lakóhelyét, illetve tevékenységük székhelyét(19).
29. Másodszor, amint az eljáró bíróság azonosította a „világosan és egyértelműen alkalmasabb” külföldi fórumot, kötelessége meggyőződni arról, hogy a felperes részére biztosított‑e, hogy ezen fórum előtt „igazságszolgáltatáshoz jut”(20), mégpedig „hatékony igazságszolgáltatáshoz”(21). Ezt a feltételt megszorítóan kell értelmezni. Tehát általános szabály szerint az eljárás felfüggesztését nem lehet elutasítani azon az alapon, hogy a felperes nem részesülne az angol jog által biztosított olyan előnyben, mint például kártérítések megítélésének magas szintje, hatékony bizonyítékfelvételi rendszer, illetve a kérdéses külföldi jogi fórum országában szabályozottnál hosszabb eljárási elévülési határidő.(22) A House of Lords szerint a forum non conveniensre jellemző „objektív megközelítéssel ellentétes lenne, hogy a felperesnek egy Angliában lefolytatandó peres eljárás az alperessel szemben előnyt biztosítson”.(23) Mindemellett bizonyos különleges körülmények között a bíróságok tekintetbe vették egy külföldi jogi fórum előtti jogi segítség igénybevételének lehetőségével kapcsolatos a jogi vagy gyakorlati korlátokat, illetve az említett fórum előtt az eljárás lefolytatásához szükséges jogi segítség igénybevételének akadályait, ha ez a lehetőség Angliában rendelkezésre áll, és egyértelmű, hogy ezen jogi segítség hiányában a felperes felhagyna az eljárással.(24)
30. Az angol jogban az eljáró bíróság hivatalból nem, csupán valamelyik fél kérelmére kezd ilyen vizsgálatot.(25) Azon alperesnek kell bizonyítania, hogy létezik olyan joghatósággal rendelkező külföldi jogi fórum, amely világosan és egyértelműen alkalmasabb a jogvita eldöntésére, aki a joghatósággal rendelkező kérdéses bíróság előtti eljárás lefolytatásával szemben a forum non conveniens kifogásra hivatkozik.(26) Amennyiben ez az első feltétel teljesül, amennyiben nem kívánja, hogy a bíróság ezen eljárási kifogást tekintetbe vegye, a felperesnek kell bizonyítania, hogy a kifogás alkalmazásának második feltétele nem áll fenn, vagyis a kérdéses külföldi bíróság nem tudna neki igazságot szolgáltatni.
31. A forum non conveniens doktrína ezen alkalmazási feltételeit az eljáró bíróság saját „diszkrecionális jogkörében” vizsgálja meg, tehát a mérlegelés tekintetében széles jogkörrel rendelkezik.
32. Az angol jog mai állása szerint e doktrína alkalmazása az eljárás felfüggesztését, azaz az ítélkezés időleges – akár határozatlan időre történő – felfüggesztését jelenti, amely viszont nem jár a bíróság joghatóságtól való megfosztásával. Következésképpen az eljárást az angol bíróság folytathatja le, amennyiben például bebizonyosodik, hogy a külföldi bíróság az ügy elbírálására nem rendelkezik joghatósággal, vagy a felperes hatékony igazságszolgáltatáshoz jutásának joga nem érvényesülhet e fórum előtt. Az eljárás folytatását kívánó felperest terheli az ennek bizonyításához szükséges bizonyítékok bemutatása.
33. Hagyományosan kizárt, hogy a kérdéses eljárás felfüggesztése az ügy áttételéről vagy visszautalásáról szóló határozattal kerüljön a külföldi jogi fórumhoz. Ez az eljárás ugyanis ahhoz vezetne, hogy a külföldi jogi fórumot saját joghatóságának elismerésére és ezen állítólagos joghatóságának gyakorlására kötelezné. Ezzel ellentétben általánosan elfogadott, hogy egy állam valamely bírósága csak saját joghatósága tekintetében hozhat döntést, egy másik állam bíróságainak joghatóságára nézve nem. Következésképpen a kérelmét fenntartani kívánó felperest terheli a külföldi jogi fórum előtti új peres eljárás indításához szükséges lépések összességének megtétele.
34. Az elsőfokú bíróságnak saját mérlegelési jogkörében megvizsgált forum non conveniens kifogásra vonatkozóan hozott határozatát a fellebbezési bíróság elméletileg nem változtathatja meg, kivéve ha az elsőfokú bíróság által értékelt indokok felülvizsgálata keretében az utóbbi úgy ítéli, hogy az elsőfokon eljárt bíróság nyilvánvalóan visszaélt széles mérlegelési jogkörével(27).
C – A forum non conveniens doktrína sorsa a Brüsszeli Egyezmény Egyesült Királyságban történt hatályba lépése óta
35. Az 1978‑as csatlakozási egyezménnyel módosított Brüsszeli Egyezmény Nagy Britanniában 1987. január 1‑jén lépett hatályba.
36. Ezért került elfogadásra a Civil Jurisdiction and Judgments Act 1982 (a polgári ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatokról szóló 1982. évi törvény). A törvény 49. cikke úgy rendelkezik, hogy „ezen törvény rendelkezései nem tiltják meg, hogy egy brit bíróság az előtte folyó eljárás kapcsán a forum non conveniens doktrínából eredő indokokból következően […] az eljárás felfüggesztéséről […] határozzon, feltéve, hogy ezek az intézkedések nem összeférhetetlenek az 1968. évi Egyezménnyel”.
37. A forum non conveniens doktrína Brüsszeli Egyezménnyel való esetleges összeférhetetlenségére való utalás az angol bíróságok részéről nagyon különböző értelmezéseknek adott helyet, különösképpen azzal kapcsolatban, amikor e doktrínának egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti viszonyban való alkalmazásáról van szó.
38. A Court of Appeal a High Court of Justice-szal (England & Wales), Chancery Division(28) ellentétben a Harrods (Buenos Aires) Ltd ítéletben elismerte(29) az angol bíróságok azon lehetőségét, hogy a forum non conveniens alkalmazásával az Egyezmény 2. cikkéből (azaz az alperes Egyesült Királyságban található lakóhelyének ténye) alapján fennálló joghatóságáról lemondjanak, amennyiben valamely nem szerződő állam bírósága a kérdéses jogvita eldöntésének alkalmasabb fóruma lenne, és az Egyesült Királyságon kívüli más szerződő állam bíróságainak joghatósága egyáltalán nem merül fel. A Court of Appeal által ezen döntés indokolására felhozott érveket a következőképpen lehet összegezni.
39. Először is az EGK Szerződés 220. cikkéből – amelynek alapján a Brüsszeli Egyezményt elfogadták – következik, hogy az ott felsorolt joghatósági szabályok csupán a szerződő államok közötti viszonyokban alkalmazandók.(30)
40. Továbbá, amennyiben az Egyezmény 2. cikke egy szerződő állam és egy nem szerződő állam kapcsolataira nézve kógens jellegű, egy – a fenti cikk alapján joghatósággal rendelkező – angol bíróság egy joghatóságot alapító egyezmény létezésére vagy perfüggőségi helyzetre, illetve összefüggő perek fennállására hivatkozó indokok alapján nem függeszthetné fel az eljárást, amennyiben a vagylagos jogi fórum nem valamely szerződő állam területén található. A Brüsszeli Egyezmény 17., 21. és 22. cikkét, amelyek a fenti indokok miatt meghatározott joghatóság-megosztási mechanizmusokat írnak elő, csak a különböző szerződő államok bíróságai közötti viszonyokban lehet alkalmazni. A Court of Appeal szerint e következmények a Brüsszeli Egyezmény létrehozóinak szándékával ellentétesek lennének. Következésképpen a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke csak akkor lehetne kógens jellegű, ha a kérdéses joghatósági összeütközés egyetlen szerződő állam és egy harmadik állam bíróságait érintené.(31)
41. Végül a forum non conveniens doktrínának egy angol bíróság és egy nem szerződő állam bírósága közötti kapcsolatában való alkalmazása nem áll ellentétben a Brüsszeli Egyezmény által kitűzött, az ítéletek Európában való szabad mozgásával kapcsolatos célkitűzésével, mivel ezt a Brüsszeli Egyezmény pontosan azon esetben valósítja meg, amennyiben a kérdéses angol bíróság megállapítja joghatósága hiányát, és nem hoz olyan érdemi határozatot, amelyet a szerződő államokban el kellene ismerni és végre kellene hajtani.(32)
42. A Court of Appeal ebből arra a következtetésre jutott, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel nem ellentétes az, hogy egy angol bíróság a forum non conveniens alkalmazásával felfüggessze az előtte megindított eljárást „abban az esetben, ha az egyetlen vagylagos jogi fórum egy nem szerződő államban található”.(33)
43. A fenti ítélet elleni jogorvoslati kérelem alapján a House of Lords ezen kérdésre választ keresve a Bírósághoz fordult.(34) Amint előzőleg említettem, ezen előzetes döntésre előterjesztett kérdéseket végül a House of Lords a peres felek között létrejött peren kívüli egyezséget követően visszavonta.
44. Néhány évvel később a fent említett Lubbe-ítéletben(35) a House of Lords vette magának a fáradságot, hogy megjegyezze, az „erre a kérdésre adandó válasz nem világos”, de úgy döntött, hogy azt nem terjeszti megint a Bíróság elé, mivel – bárhogyan is szóljon az arra adott válasz – az adott ügyben nem állt fenn „vagylagos” jogi fórum a felperesek tekintetében, így a forum non conveniens nem is kerülhetett alkalmazásra.(36)
45. Ezen közbevetett megjegyzésben egyesek a House of Lordsnak a Court of Appealnek a Harrods-ügyben(37) hozott ítéletével alkotott ítélkezési gyakorlata megalapozottságának tekintetében felmerült komoly kételyeinek kifejezését vélték látni.
II – A tényállás és az alapeljárás
46. 1997. október 10‑én Andrew Owusu, Angliában lakóhellyel rendelkező brit állampolgár jamaicai nyaralása során igen súlyos balesetet szenvedett. A tengerbe ugrott olyan helyen, ahol a víz hasig ért, víz alatti homokpadnak ütközött és az ötödik nyakcsigolyáját eltörte, ennek következtében mind a négy végtagja megbénult.
47. A balesetet követően A. Owusu az Egyesült Királyságban szerződéses felelősség megállapítása iránti keresetet nyújtott be az ugyanezen államban lakóhellyel rendelkező N. B. Jackson ellen(38). Ez utóbbi nyaralóházat adott bérbe az érdekeltnek Jamaicában, nem messze attól a helytől, ahol balesetet szenvedett. Kereseti kérelme alátámasztására A. Owusu előadta, hogy a szerződés, amely azt tartalmazta, hogy magánstrandot használhat, hallgatólagosan azt is magában foglalta, hogy a strand ésszerűen biztonságos vagy rejtett veszélyektől mentes.
48. Védekezésül az elsőrendű alperes a forum non conveniens kifogással élt, és ezért kérte az eljárás felfüggesztését. Azonfelül, hogy az eljárásnak Jamaicával szorosabb kapcsolata van, mint Angliával, egyrészről arra hivatkozott, hogy a Jamaicában történő szállásadásra kötött biztosítása nem téríti meg azt a kártérítési összeget, amelyet nem jamaicai bíróság ítél meg, másrészről arra, hogy a szerződéses felelősségre és a kártérítésre vonatkozó kérdéseket a jamaicai bíróságok nagyrészben azonos elvek alapján bírálnák el a bíróságok Jamaicában, mint Angliában.
49. A. Owusu több jamaciai társaságot is beperelt az angol bíróságok előtt. Az eljárást többek között a Mammee Bay Club Ltd (a Mammee Bay‑i strand üzemeltető tulajdonosa, amelyre A. Owusu jogosult volt bemenni)(39), az Enchanted Garden Resorts & Spa Ltd (nyaralóközpontot működtető társaság Mammee Bay közelében, amelynek vendégei szintén bejárhattak a kérdéses strandra)(40) és a Town & Country Resorts Ltd (amely ugyanezen strand szomszédságában nagy szállodát működtet, és azzal a feltétellel van hozzáférése a strandhoz, hogy annak kezelését, karbantartását és felügyeletét biztosítania kell)(41) ellen indította.
50. A. Owusu az összes jamaicai társaság vonatkozásában a jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekményből fakadó felelősség megállapítását kérte. Keresetében azt állította, hogy a fürdőzőket nem figyelmeztették a víz alatti homokpadok kiváltotta veszélyre, pedig ezeket az intézkedéseket már meg kellett volna hozniuk, mivel egy angol állampolgárságú nyaralóvendég két évvel azelőtt hasonló balesetet szenvedett, amely miatt ugyancsak kártérítési per indult a jamaicai bíróságok előtt (ugyanis az összes alperesnek ebben az államban volt a székhelye).
51. Az Angliában hatályos polgári eljárásjogi szabályoknak megfelelően A. Owusu engedélyt kért arra, hogy a kérdéses jamaicai társaságokat angol bíróság elé idézhessék. Az angol bíró (Deputy District Judge Beevers) engedélyt kapott ezen alperesek idézésére. Mindemellett a bírósági eljárást elindító kereseti kérelem vonatkozásában csupán e három társaság (vagyis a harmadrendű, negyedrendű és hatodrendű alperes) kapta meg az idézést.
52. Ez utóbbiak kétségbe vonták az eljáró angol bíróság joghatóságát. Egyes alperesek azt is kérelmezték, hogy e bíróság mondjon le joghatósága gyakorlásáról és engedélyezze, hogy külföldön folytassák le az eljárást. Szerintük a jogvitának a Jamaicához fűződő különböző kapcsolóelvei miatt csak a jamaicai bíróságoknak van joghatósága ezen eljárás lefolytatására.
53. A sheffieldi Deputy High Court Judge-ként eljáró Bently QC bíró 2001. október 16‑i végzésében úgy határozott, hogy az alperesek által felhozott összes jogi érvet elutasítja.
54. Az elsőrendű alperes által hivatkozott forum non conveniens kifogás tekintetében az eljáró bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bíróságnak a Group Josi ügyben 2000. július 13‑án hozott ítéletében(42) kidolgozott ítélkezési gyakorlata nem teszi lehetővé az eljárás felfüggesztését csupán azon indok alapján, hogy az eljáró bíróság nem a legalkalmasabb jogi fórum a jogvita eldöntésére. A Bíróság ebben az ítéletben lényegében azt mondta ki, hogy a Brüsszeli Egyezményben foglalt joghatósági szabályokat kell alkalmazni, amennyiben az alperes székhelye vagy lakóhelye valamely szerződő államban található(43). Az elsőfokú bíróság szerint a Bíróságnak a Brüsszeli Egyezménnyel kapcsolatos ezen értelmezése ellentmond a Court of Appealnek a Harrods-ügyben pár évvel ezelőtt kifejtett értelmezésével(44). Mivel ez a bíróság nem volt jogosult a Bíróság elé előzetes kérdést terjeszteni(45), úgy döntött, hogy a fent hivatkozott Group Josi ítélet fényében nem jogosult az eljárást felfüggeszteni az elsőrendű alperes (N. B. Jackson) vonatkozásában, ugyanis ez utóbbi egy szerződő államban rendelkezik lakóhellyel.
55. A többi (azaz a harmadrendű, negyedrendű és hatodrendű) alperes által hivatkozott jogi érveket az elsőfokú bíróság ugyancsak elutasította, annak ellenére, hogy egyrészt a Brüsszeli Egyezmény joghatósági szabályai ezen alperesekre nem alkalmazhatóak az adott eljárásban, másrészt pedig egyértelmű, hogy egy jamaicai bíróság kérdéses jogvita eldöntésének alkalmasabb fóruma lenne, mint egy angol bíróság.
56. A bíró szerint, mivel az elsőrendű felperes tekintetében nincs helye az eljárás felfüggesztésének, ez irányadó a többi alperesre is. Amennyiben nem ezt a döntést hozná, fennállna annak veszélye, hogy a két állam (az Egyesült Királyság és Jamaica) eljáró bíróságai azonos vagy hasonló bizonyítékok által alátámaszott tények alapján egymástól eltérő ítéleteket hoznának. E körülmények között az elsőfokú bíróság úgy határozott, hogy az angol és nem a jamaicai igazságszolgáltatás az alkalmasabb fórum a jogvita egészének eldöntésére.
57. Az elsőfokú bíróság végzését az elsőrendű, a harmadrendű, a negyedrendű és a hatodrendű alperes egyaránt megtámadta a Court of Appeal előtt.
58. Az alperesek fenntartják, hogy ebben a peres helyzetben a Brüsszeli Egyezmény nem alkalmazható, és ezért ez esetben nem is lehet hivatkozni az említett Egyezményre a forum non conveniens alkalmazása tekintetében. Ezen álláspont indokolásaként az alperesek jó néhány olyan érvre hivatkoztak, amelyek lényegében a Court of Appealnek a fentiekben hivatkozott Harrods-ügyében hozott ítéletének érveit ismételték meg.
59. Az alperesek tehát fenntartják, hogy a Brüsszeli Egyezmény által szabályozott különböző eljáró nemzeti bíróságok közötti joghatósági megosztás csak a szerződő államok közötti kapcsolatokban alkalmazandó, egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti kapcsolatokban nem, mivel egy másik szerződő állammal való joghatóság megosztásának kérdése nem is merül fel.
60. Az alperesek azt is hangsúlyozzák, hogy amennyiben az Egyezmény 2. cikke kógens, az angol bíróságnak – még egy szerződő állam és egy nem szerződő állam viszonyában is – el kellene ismernie saját joghatóságát egy Angliában lakóhellyel rendelkező személy ellen indított eljárás eldöntésében annak ellenére, hogy a nem szerződő állam bírósága előtt már folyamatban van azonos vagy hasonló ügy, vagy ilyen bíróság javára joghatósági kikötés van érvényben. Egy ilyen helyzet pedig az Egyezménnyel ellentétes eredményt hozna létre.
61. A. Owusu fenntartja, hogy a Brüsszeli Egyezmény nem csupán a különböző szerződő államok bíróságai közötti joghatósági összeütközést szabályozza. Az Egyezmény hatályának a joghatósági összeütközési esetekre való korlátozása érintheti az Egyezményben, és különösen az annak a 2. cikkében felállított joghatósági szabályok célkitűzését, vagyis a joghatósággal rendelkező jogi fórum előreláthatóságával biztosított jogbiztonság elvét.
62. A fent említett Group Josi ítéletre hivatkozva A. Owusu ezenfelül hangsúlyozza, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkében rögzített általános joghatósági szabály kógens jellegű, és e szabálytól csak az Egyezményben kifejezetten előírt esetekben lehet eltérni, ami viszont a jelen per esetében nem áll fenn.
63. Mindemellett álláspontja szerint különleges helyzetekben lehetővé kellene tenni a 2. cikktől való bizonyos eltérést (amely nem felel meg az alapeljárásbeli helyzetnek), noha ezek az eltérések az Egyezményben nem is kerültek kifejezetten rögzítésre. Ez akkor lenne alkalmazható, amennyiben egy szerződő állam bírósága előtt indított eljárás már egy nem szerződő állam bírósága előtt folyamatban van, illetve amennyiben egy harmadik államban található ingatlanon fennálló dologi jogra vagy bérleti, haszonbérleti jogviszonyra vonatkozó perről van szó, illetve amikor a felek abban állapodtak meg, hogy jogvitájukat egy harmadik állam bírósága elé viszik.
III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tartalma és hatálya
64. A felek által előterjesztett álláspontokra figyelemmel a Court of Appeal az eljárás felfüggesztéséről határozott és a következő előzetes kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy valamely szerződő állam bírósága az ezen államban lakóhellyel rendelkező személy ellen indított kereset esetén, ha a felperes állítása szerint a joghatóság a 2. cikken alapul, nemzeti joga alapján megállapítsa joghatóságának hiányát valamely harmadik állam bíróságainak javára:
a) ha a Brüsszeli Egyezmény más szerződő állama joghatóságának kérdése nem merül fel;
b) ha a pernek más szerződő állammal semmilyen kapcsolata nincs?
2) Ha az első kérdés a) vagy b) részére igen a válasz, a Brüsszeli Egyezménnyel minden esetben ellentétes‑e a joghatóság hiányának megállapítása vagy csupán egyes esetekben, és melyek ezek az esetek?”
65. A Court of Appeal szerint e kérdésekre nem létezik a Bíróság ítélkezési gyakorlatából – ideértve a fent idézett Group Josi ítéletet is – következő pontos válasz. Emellett többször is alkalma volt rá, hogy ezen kérdéseket megvizsgálja, és a Harrods-ítéletben kidolgozott ítélkezési gyakorlatot megerősítse, akár a Brüsszeli Egyezményről, akár a Luganói Egyezményről legyen szó(46).
66. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság felhívja a Bíróság figyelmét arra a tényre, hogy amennyiben a Bíróság az Egyezmény 2. cikkének felperes általi értelmezését fogadná el, és (a kérdést előterjesztő bíróság) maga úgy ítélné meg, hogy a felperes elsőrendű alperessel szembeni jogvitája valós (és nem csupán a fantázia szüleménye), a többi alperes ügyének az angol peres eljárással való egyesítése különös nehézségeket okozna.
67. Az ügyek egyesítése esetén egy Angliában hozott és Jamaicában végrehajtandó érdemi ítélet esetleg a külföldi ítéletek elismerésének és végrehajtásának Jamaicában hatályos szabályaiba ütközhet. Ezen túlmenően az ügyek egyesítésének hiányáan megtörténhet, hogy azonos vagy hasonló bizonyítékok alapján ugyanazon jogvita tekintetében egy angol és egy jamaicai bíróság két egymásnak ellentmondó döntést hoz(47).
68. A harmad-, negyed- és hatodrendű alperes helyzetével kapcsolatos következtetéseket a kérdést előterjesztő bíróság csupán az alaptényállást megvilágító elemként említette, azzal a szándékkal, hogy felhívja a Bíróság figyelmét, hogy mi lehet a Bíróságnak a csupán az elsőrendű alperes helyzete kapcsán a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkéhez fűzött értelmezés lehetséges hatása a peres eljárás egészének kimenetelére. Kétségtelen, hogy az alapeljárás harmad-, negyed- és hatodrendű alperest érintő része nem tartozik a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének hatálya alá, mivel ez utóbbiak székhelye egy nem szerződő államban található.
69. Az előzetes döntéshozatalra vonatkozó kérdés terjedelmének további pontosítása érdekében a Bizottsághoz hasonlóan(48) fontos volt azt hangsúlyozni, hogy az alapeljárásban sem perfüggőség nem áll fenn, sem a szerződő állam bíróságának megkeresését megelőzően egy nem szerződő állam bírósága előtt indított összefüggő eljárás nincs folyamatban, és ilyen bíróság javára nem létezik joghatósági kikötés sem. Ezért nem szükséges azt vizsgálni, mint azt az alapeljárás alperesei indítványozzák (a Court of Appeal Harrods ügyben hozott ítéletét ismételve), hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének alkalmazása kizárható‑e az itt tárgyalt ügyben.
70. Ezen túlmenően, amint azt A. Owusu is hangsúlyozta(49), ugyan az alapeljárásban olyan kapcsolóelv merül fel, amely egy harmadik államra utal, nyilvánvaló, hogy ez más jellegű kapcsolat, mint azok, amelyek a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkének megfelelően megalapozzák egy szerződő állam bíróságának kizárólagos joghatóságát. E körülmények között azt sem szükséges vizsgálni, hogy a jelen ügyben a 16. cikk kizárólagos joghatóságról rendelkező szabályainak esetleges „visszaható hatása” miatt kizárt‑e a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének alkalmazása olyan esetben, amikor az ebben a cikkben szabályozott kapcsolóelv elemei egy nem szerződő állam területén találhatók.
71. Ahogy A. Owusu, a Bizottság és az Egyesült Királyság kormánya (mindegyikük tett szóbeli észrevételeket a jelen üggyel kapcsolatos különböző álláspontokkal kapcsolatban), én is úgy vélem, hogy a Bíróság válaszának terjedelmét érdemes oly mértékre szűkíteni, amely mindenképpen szükséges az alapeljárás eldöntéséhez.
72. E tekintetben egyrészről javasolom az első előzetes döntéshozatali kérdés újrafogalmazását, oly módon, hogy a megvizsgálandó probléma különböző szakaszai világosan elkülönüljenek, másrészről pedig javaslom, hogy a Bíróság a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést mint elfogadhatatlant utasítsa el.
73. Az első döntéshozatalra előterjesztett kérdés kapcsán úgy vélem, hogy azt érdemes két külön, egymásból következő kérdésre bontani, oly módon, hogy a második kérdés vizsgálatát megelőzően az első kérdésre választ kapjunk. Tehát mielőtt megvizsgálnánk, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy egy szerződő állam bírósága lemondjon a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkére alapított joghatóságának gyakorlásáról azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága előnyösebb helyzetben van a jogvita érdemi eldöntése tekintetében, szükséges‑e arról meggyőződnünk, amint azt a felperes állítja, hogy az Egyezmény 2. cikke alkalmazandó‑e a jelen ügyben, és ezért e cikk szolgál‑e alapul az eljáró bíróság joghatóságának megállapítására.
74. Ezért úgy vélem, hogy az első döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következő módon kell két részre osztani.
75. Először, e kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke alkalmazható‑e olyan esetben, amikor a felperes és az alperes lakóhelye ugyanabban a szerződő államban található, és a közöttük ugyanezen szerződő állam bírósága előtt folyó peres eljárás tárgya bizonyos mértékben egy harmadik államhoz, és nem egy szerződő államhoz kapcsolódik oly módon, hogy az eljárás kapcsán a joghatóság megosztására vonatkozó egyetlen kérdés egy szerződő állam és egy harmadik állam bíróságai közötti viszonyban merül fel, és nem két különböző szerződő állam bíróságainak viszonylatában.
76. Másként fogalmazva, meg kell határozni, hogy az alapeljárás vajon a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének területi, illetve személyi hatálya alá tartozik‑e.
77. Ezt követően, amennyiben az előzetes kérdésre adott válasz igenlő, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy egy szerződő állam bírósága – amelynek joghatósága az említett Egyezmény 2. cikkén alapul – diszkrecionális jogkörében lemondjon e joghatóságának gyakorlásáról, azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága jobb helyzetben van a jogvita érdemi eldöntésére, amennyiben nem létezik ez utóbbi bíróság javára joghatósági kikötés, előzőleg nem terjesztettek be elé semmilyen, perfüggőségre vagy más államban folyó eljárással való összefüggést lehetővé tevő kérelmet, továbbá e nem szerződő államra utaló kapcsolóelvek a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében szabályozottakhoz képest eltérő jellegűek.
78. Másként fogalmazva, meg kell határozni, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy a forum non conveniens doktrínát az alapeljárásbelihez hasonló helyzetekben alkalmazzák.
79. A kérdést előterjesztő bíróság csupán akkor vár választ a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre, amennyiben ez utóbbi kérdésre adott válasz is igenlő, tehát arra, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel minden esetben ellentétes‑e a joghatóság hiányának megállapítása vagy csupán egyes esetekben, és vajon melyek ezek az esetek. Véleményem szerint ez utóbbi kérdést mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
80. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat olvasata tulajdonképpen azt sugallja, hogy a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés mindenekelőtt arra keres választ, hogy a Bíróság válasza e kérdésre eltérő lenne‑e, ha egy harmadik állambeli bíróság javára fennálló joghatósági kikötés, illetve a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében szabályozott kapcsolathoz hasonló esetben az alapeljárásban perfüggőség vagy egy harmadik állam bírósága előtt folyamatban lévő üggyel összefüggő eljárás lenne folyamatban.(50) Mindemellett – mint azt már az előzőekben jeleztem – e kérdés az alapeljárásbeli helyzettől merőben eltérő ténybeli helyzetekre vonatkozik.
81. Mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés elméleti, ezt mint elfogadhatatlant el kell utasítani. Ugyanis annak érdekében, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatali eljárás során saját hatáskörének fennállásáról megbizonyosodhasson, kötelessége megvizsgálni azon körülményeket, amelyek között a nemzeti bíróság az ügyet a Bíróság elé terjesztette. E tekintetben a Bíróság rendszeresen hangsúlyozza, hogy „az együttműködés azon eszméje, amely az előzetes döntéshozatali eljárás működését kell, hogy uralja, megköveteli a nemzeti bíróságoktól, hogy tiszteletben tartsák, hogy a Bíróság feladata az igazságszolgáltatás működésének tagállamokban való előmozdítása és nem az, hogy általános, illetve elméleti kérdésekről tanácsadó véleményeket formáljon”.(51) Ezért az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen jellegű előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elfogadhatatlanok. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a második előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
IV – Elemzés
82. Először a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének területi, illetve személyi hatályával kapcsolatos kérdést (vagyis az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első részét) fogom megvizsgálni. Másodszor a kérdés első részére adott válasz függvényében a forum non conveniensnek a kérdéses Egyezménnyel való összeegyeztethetőségére vonatkozó kérdést (vagyis az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részét) fogom megvizsgálni.
A – A Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének területi vagy személyi hatályáról
83. Emlékeztetőül, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke alkalmazható‑e olyan esetben, amikor a felperes és az alperes lakóhelye ugyanabban a szerződő államban található, és a közöttük ugyanezen szerződő állam bírósága előtt folyó peres eljárás tárgya bizonyos mértékben egy harmadik államhoz, és nem egy szerződő államhoz kapcsolódik oly módon, hogy az eljárás kapcsán egyetlen, a joghatóság megosztásának kérdése egy szerződő állam és egy harmadik állam bíróságai közötti viszonyban merül fel, és nem két különböző szerződő állam bíróságainak viszonylatában.
84. Vázlatosan ez a kérdés arra irányul, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének alkalmazása vajon függvénye‑e egy, a különböző szerződő államok közötti jogviszony fennállásának.
85. Mivel ezen cikk térbeli hatálya a Brüsszeli Egyezményben nem került pontos meghatározásra, ez a kérdés jó néhány, leginkább elvi jellegű vitára adott alkalmat, főleg amióta a Court of Appeal e kérdés kapcsán a híres Harrods-ügyben több mint egy évtizede döntést hozott.
86. Az alapeljárás egyes peres felei úgy vélték, hogy e kérdésre adandó válasz a[z] (1968. szeptember 27‑én eredeti formájában elfogadott) Brüsszeli Egyezményre vonatkozóan született Jenard-jelentésből világosan levezethető.(52)
87. Ezért először a Jenard-jelentés, illetve az azt követő vita, annak is leginkább a doktrinális része tárgyalására térnék rá. Majd ezt követően egymás után megvizsgálom a 2. cikk szövegezését és általános szerkezetét, valamint az ezen cikk által követett célkitűzéseket. Végül az egyes peres feleknek a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke alapeljárásban való alkalmazhatatlanságára hivatkozó különböző érveit fogom elemezni.
1. A Jenard-jelentés és az azt követő széles körű vita
88. Amint már említettem, az Egyezmény preambulumának egyetlen preambulumbekezdése „[a szerződő államok] bíróság[ai]nak joghatóságát a nemzetközi jogrendben” történő meghatározását tűzi ki célul.
89. Jenard az általa közreadott jelentésben a fenti rendelkezésekből az alábbi következtetéseket vonja le:(53)
90. „[A Brüsszeli Egyezmény] a szerződő államokban hatályban lévő joghatósági szabályokat csak akkor módosítja, ha valamilyen külföldi elem tűnik fel. E fogalmat az Egyezmény nem határozza meg, mivel a jogviszony nemzetközi jellege valamely bíróság előtt indult peres eljárás sajátos körülményeitől függ. Amennyiben valamely szerződő állam bíróságai előtt indított olyan eljárásról van szó, amelyben csak az ezen államban lakóhellyel rendelkező felek vannak, az Egyezmény főszabályként nem jut szerephez; ebben az esetben a 2. cikk az kérdéses államban hatályos szabályokra utal vissza. Mindemellett lehetséges, hogy egy ilyen eljárásnak nemzetközi vetülete legyen. Ez az eset áll fenn, ha például az alperes külföldi, amikor is a 2. cikk (2) bekezdésében szabályozott egyenlő elbánás elve alkalmazandó, vagy ha a per egy olyan tárgyhoz kapcsolódik, amely tekintetében valamely más államnak van kizárólagos joghatósága (16. cikk), illetve ha egy másik állam bírósága elé terjesztett üggyel kapcsolatosan perfüggőség áll fenn vagy ezzel összefüggő per(ek) van(nak) folyamatban (21-23. cikk)”.
91. Az alapeljárás alperesei és az Egyesült Királyság kormánya erre a jelentésre hivatkoznak annak alátámasztására, hogy csupán azon nemzetközi joghatósággal kapcsolatos kérdések tartoznak a Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseinek hatálya alá, amelyek a szerződő államok közötti kölcsönös kapcsolatokból erednek. Ebből az következne, hogy az Egyezmény, és legfőképpen annak 2. cikke nem lenne alkalmazható egy olyan perben, amely csak egy szerződő államra utaló kapcsolóelvet tartalmaz, tehát vagy az ezen szerződő államon belüli jogviszonyról, vagy Közösségen kívüli, illetve nem kizárólag Közösségen belüli jogviszonyról lenne szó, másképpen fogalmazva olyan perben, amelynek tárgya nem korlátozódik csupán különböző szerződő államok közötti viszonyokra, hanem egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti kapcsolatot érint.
92. Az alapeljárás elsőrendű alperese, valamint az Egyesült Királyság kormánya szerint a Bíróság ítélkezési gyakorlata alátámasztja ezt az elméletet. Az 1976. október 6‑án hozott Tessili-ítéletben(54), valamint az 1990. május 15‑án hozott Hagen-ítéletben(55) a Bíróság általános jelleggel kijelentette, hogy az Egyezmény által lefektetett joghatósági szabályok a Közösségen belüli kapcsolatokban alkalmazandók.
93. Álláspontom szerint túlzó ebben az ítélkezési gyakorlatban az Egyezményben foglalt összes joghatósági szabály területi vagy személyi hatályának minden lehetséges esetben történő meghatározását lehetővé tevő általános elv megfogalmazását látni.
94. Ugyanis a fenti két ügy egyike sem vetett fel az alapeljáráséhoz hasonló kérdést, és ezért a Bíróságnak nem is kellett e problémáról döntenie. Ezen túlmenően ezen ügyek csak az Egyezmény 5. cikke (1) bekezdésének és 6. cikke (2) bekezdésének alkalmazását érintették, az Egyezmény 2. cikkének a jelen alapeljárásban foglalt esetben történő alkalmazását nem. Amint később látni fogjuk(56), az Egyezmény 5. cikke (1) bekezdésének, valamint 6. cikke (2) bekezdésének területi hatályával kapcsolatosan nem merül fel különösebb értelmezési gond, mivel értelemszerűen több szerződő állam közötti helyzeteket szabályoznak.
95. Következésképpen azon a véleményen vagyok, hogy a Bíróság soha nem hozott a Jenard-féle jelentésben kifejtett és az alapeljárás alperesei, valamint az Egyesült Királyság kormánya – valamint az angol doktrína egy része – által kifejtett elméletet megerősítő döntést.(57)
96. Ezen túlmenően érdemes megjegyezni, hogy ezen elmélet messze nem állította egységesen maga mögé a jogelmélet egészét. Mondhatnánk azt is, hogy egy ezzel szöges ellentétben lévő elméletet támogató irányzat van kialakulóban. Ezt az elméletet Droz dolgozta ki, aki Jenard‑ral egyetemben részt vett a Brüsszeli Egyezmény kidolgozásában.(58)
97. Ezen – több jogi szerző által is osztott – elmélet szerint(59) a preambulumban foglalt megfogalmazást (vagyis a szerződő államok joghatóságának a nemzetközi jogrendben való meghatározását) nem szabad úgy értelmezni, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkének alkalmazása a kérdéses jogviszonynak nemzetközi jelleget adó különleges feltétel megvalósulásának függvénye lenne.
98. Droz szerint csak akkor van értelme az Egyezmény hatályát nemzetközi jogviszonyokra korlátozni, amennyiben fennállna annak a veszélye, hogy a benne foglalt szabályok beleavatkoznak a belső jogrendbe. Mindeközben a kérdéses 2. cikk hatálya ilyen esetben az alperes lakóhelye szerinti szerződő államban hatályos nemzeti joghatósági szabályokra, vagyis az ezen állam joghatóságának területi megosztását szabályozó rendelkezésekre való utalására korlátozódik. Ezért tehát nem merülhet fel annak veszélye, hogy a 2. cikk közvetlen hatást gyakoroljon a belső jogrendre.
99. A fenti szerző az Egyezmény 2. cikkének hatályával kapcsolatosan arra a következtetésre jutott, hogy irreleváns, hogy a felperes lakóhelye az alperes lakóhelyének megfelelő szerződő államban található‑e vagy sem, illetve hogy nincs értelme a nemzetközi és a belső jogviszonyok közötti különbségtételnek.(60)
100. Ezen logikát követve hozzátette, hogy a 2. cikkben foglalt általános joghatósági szabállyal ellentétben az 5. cikk (1) bekezdésében felsorolt különleges joghatósági szabályok egyes perek tekintetében egy bizonyos bíróság joghatóságát határozzák meg, így például a jogellenes károkozásból vagy jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága rendelkezik joghatósággal, ahol a káresemény bekövetkezett. Hozzátette, hogy ugyanez vonatkozik a biztosítási ügyekre (az Egyezmény II. címének 3. szakasza), valamint a fogyasztói szerződésekre (az Egyezmény II. címének 4. szakasza) vonatkozó joghatósági szabályokra.
101. Droz hangsúlyozta, hogy éppen a fenti helyzetekben szükségszerűen nemzetközi a jogi környezet, mivel ezen esetekben csupán olyan helyzetekről lehet szó, amelyekben az egyik szerződő állam területén lakóhellyel rendelkező alperest egy másik szerződő állam bírósága elé idézik. Másképpen fogalmazva, az Egyezmény preambulumában foglalt „nemzetközi jogrendben” kifejezésnek a többi rendelkezés tekintetében csupán deklaratív, és nem konstitutív jellege van abban az értelemben, hogy egy olyan tény rögzítésére korlátozódik, amely már meghatározásra került, és amely tény létezésének biztosítása érdekében nincs szükség annak külön előírására.
102. Végül Droz szerint az egyetlen eset, amikor a kérdéses kifejezés érdekes lehet, vagyis konstitutív erővel bírhat, az lenne, ha a peres felek ugyanabban a szerződő államban rendelkeznének lakóhellyel és jogvitájuk eldöntésére ezen államnak a joghatóságát kötötték volna ki, azzal, hogy a kérdéses per érdemi tárgya nem bír semmiféle nemzetközi jelleggel.
103. Ugyan az Egyezmény 17. cikke az egyes bíróságok joghatóságát kikötő megállapodásokban foglalt kizárólagos joghatóságot csak bizonyos feltételek között ismeri el, ez nem jelenti kifejezetten azt, hogy a kérdéses jogviszony külföldi elemet is tartalmazzon. Amennyiben a 17. cikknek szigorúan a szövegezését tekintjük, nem kizárt tehát, hogy e szabályt kifejezetten belső jogviszonyokra is lehessen alkalmazni. Csupán ebben az esetben hivatkozhatunk a 17. cikk alkalmazhatóságának kizárása érdekében a joghatósági szabályoknak a Brüsszeli Egyezmény preambulumában megfogalmazott nemzetköziségére.(61)
104. Összefoglalva ebből az elméletből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az Egyezmény 2. cikkének alkalmazása nem függvénye bármely nemzetközi jogviszony fennállásának, vagyis annak, hogy e jogviszony egy szerződő állam és egy harmadik állam között vagy két szerződő állam között álljon fenn.
105. Egyes szerzők kidolgoztak egy köztes elméletet abból a feltevésből kiindulva, hogy amennyiben az érintett jogviszony nemzetközi jellege előfeltétele az Egyezmény 2. cikke alkalmazásának, ezt nem kell úgy tekinteni, hogy egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti viszonyból eredő nemzetköziség ne lenne elégséges ahhoz, hogy ezen előfeltétel teljesüljön.(62) Ezt az elméletet a német kormány is magáévá tette.(63)
106. Az itt ismertetett különböző elméletek bemutatása bizonyítja, hogy a Jenard-jelentés által az Egyezmény területi vagy személyi hatályáról kifejtett elvek messze nem kerültek széles körben elfogadásra.
107. Véleményem szerint a kérdéses jelentés meghatározó elmélete nem állja ki az Egyezmény mélyebb vizsgálatának próbáját. Ugyanis sem a 2. cikk szövegezésének, sem az Egyezmény általános szerkezetének nem mond ellent, hogy e cikket egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti kapcsolatra alkalmazzák. Mi több, éppen ellenkezőleg, az Egyezmény által követett célkitűzésekkel ellentétes lenne, hogy az említett 2. cikk alkalmazása különböző szerződő államok közötti jogviszony fennállásától függjön oly módon, hogy egy szerződő állammal és egy harmadik országgal kapcsolatos peres eljárás tekintetében ezen cikk alkalmazása kizárt legyen.
2. Az Egyezmény 2. cikkének szövegezése
108. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy az Egyezmény 2. cikke úgy rendelkezik, hogy: „[e]zen Egyezmény rendelkezéseire is figyelemmel valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott szerződő állam bíróságai előtt perelhető.
Arra a személyre, aki nem állampolgára annak a szerződő államnak, ahol lakóhellyel rendelkezik, a szerződő állam állampolgáraira irányadó joghatósági szabályokat kell alkalmazni.”
109. Megállapítandó, hogy ezen cikk szövegezésében semmi sem utal arra, hogy az abban megfogalmazott joghatósági szabály alkalmazása több szerződő állam közötti jogviszony fennállásának függvénye lenne. A fenti rendelkezés alkalmazásának egyetlen feltétele az alperes lakóhelyére vonatkozik. Amennyiben a 2. cikk szövegezéséhez tartjuk magunkat, eszerint a fenti cikk alkalmazásának elégséges feltétele, hogy az alperes valamely szerződő állam területén rendelkezzen lakóhellyel.
110. Az is világosan kifejezésre került, hogy az alperes állampolgársága irreleváns. Érdektelen, hogy ez utóbbi vajon annak a szerződő államnak az állampolgára‑e, amelyben lakóhellyel rendelkezik, vagy egy másik szerződő államé, esetleg egy harmadik államé.
111. Ugyan a 2. cikk nem rendelkezik kifejezetten erről, de ugyanez szükségszerűen érvényes a felperes tekintetében is: érdektelen, hogy mely államban van a lakóhelye, és hogy melyik államnak állampolgára.
112. A Bíróság a fent hivatkozott Group Josi ítéletben pontosan a fenti tényt tette egyértelművé egy kanadai jog alapján Vancouverben létrejött biztosítási társaság (felperes) és egy belga jog alapján Brüsszelben létrehozott viszontbiztosítási társaság (alperes) közötti per kapcsán, miután ez utóbbi a kérdéses kanadai társaság utasításai alapján részt vett egy francia jog szerint Franciaországban alapított társaság által ajánlott viszontbiztosítási ügyletben. A belga társaság többek között az Egyezmény 2. cikkére hivatkozva a per kapcsán eljáró francia bíróság joghatóságának hiányára hivatkozott, amelynek alapján a Cour d’appel de Versailles (Franciaország) azzal a kérdéssel fordult a Bírósághoz, hogy vajon az említett Egyezményben szabályozott joghatósági rendelkezéseket kell‑e alkalmazni, amikor az alperes lakóhelye vagy székhelye egy szerződő állam területén található, miközben a felperes lakóhelye vagy székhelye egy harmadik országban van. A kérdést előterjesztő bíróság azért tette fel ezt a kérdést a Bíróságnak, mert azt kívánta megtudni, hogy vajon az Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes‑e, hogy a felperes lakóhelye vagy székhelye egy nem szerződő államban legyen, mivel szerinte ez a helyzet a közösségi jog harmadik országra való kiterjesztéséhez vezetne.(64)
113. A Bíróság a fenti előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre válaszolva megállapította, hogy „általános szabályként a felperes lakóhelye nem releváns az Egyezmény által előírt joghatósági szabályok alkalmazásának szempontjából, mert azoknak alkalmazhatósága főszabály szerint kizárólag csak az alperes lakóhelyének valamely szerződő államban való fennállásának kritériumától függ”.(65) Hozzátette, hogy „egyébként csupán kivételes esetekben merül fel, hogy az Egyezmény kifejezetten attól tegye függővé a joghatósági szabályok alkalmazását, hogy a felperes lakóhelye valamelyik szerződő államban található”.(66) A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy „az Egyezménnyel főszabály szerint nem ellentétes, hogy az abban megállapított joghatósági rendelkezések egy szerződő államban lakóhellyel rendelkező alperes és egy harmadik államban lakóhellyel rendelkező felperes közötti peres eljárás tekintetében kerüljenek alkalmazásra”.(67)
114. Véleményem szerint ezt az ítélkezési gyakorlatot a jelen ügyre is át lehet tenni, amelyben a felperesnek és az alperesnek ugyanabban a szerződő államban van a lakóhelye.
115. Úgy vélem, hogy amennyiben az Egyezmény létrehozói a jelen ügyben fennálló helyzet vonatkozásában valóban ki akarták volna zárni az Egyezmény 2. cikkének alkalmazását, gondoskodtak volna ennek magában az Egyezmény szövegében való kifejezett megfogalmazásáról. Ez mégsem történt meg. Ezt a tényt még a Jenard-jelentés következtetései sem tudják megcáfolni, mivel azok csupán szerzőjüket kötelezik és nem a szerződő államokat. Ezért azon az állásponton vagyok, hogy az Egyezmény 2. cikke abban az esetben is alkalmazandó, amikor a felperes és az alperes ugyanazon szerződő államban rendelkezik lakóhellyel.
116. Ez a következtetés akkor is igaz, ha – mint a jelen esetben – a peres eljárás tárgya valamely szerződő állammal nem, csak egy harmadik állammal van kapcsolatban.
117. A 2. cikk szövegezéséből kitűnik, hogy az ott megfogalmazott joghatósági szabály a „jelen Egyezmény rendelkezéseire figyelemmel” alkalmazandó. Ugyanis, amint az Egyezmény általános szerkezetének elemzése során látni fogjuk, miközben egyes – a 2. cikktől eltérő – joghatósági rendelkezések csak olyan esetekben alkalmazandók, amikor a per tárgya vagy a felek helyzete különböző szerződő államokhoz kapcsolódik, ez nem jelenti azt, hogy ugyanez irányadó a 2. cikkre. Ha ennek ellenkezőjét állítjuk, semmibe vesszük ezen joghatósági szabályok sajátos jellegét.
118. Ezen túlmenően az, hogy ezt az alkalmazási feltételt különböző államokkal való jogviszony fennállására is kiterjesszék, az Egyezmény 2. cikke szövegezésének egy olyan kiegészítő feltétellel való megtoldását jelentené, amely pedig nem szerepel a szövegben. Ez a betoldás pedig valószínűleg ellentétes lenne az Egyezmény létrehozóinak szándékával. Vagyis, amint azt a német kormány helyesen állította, amennyiben az utóbbiak a 2. cikk alkalmazási körét különböző szerződő államokra vonatkozóan kívánták volna korlátozni, gondoskodtak volna ennek az Egyezmény szövegében való kifejezett meghatározásáról, ahogy az említett egyéb joghatósági szabályoknál is tették.
119. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az Egyezménnyel nem ellentétes, hogy a 2. cikk egy szerződő állam és egy harmadik állam között fennálló jogviszony tekintetében is alkalmazható legyen. Az Egyezmény általános szerkezete ugyancsak alátámasztja ezt az értelmezést.
3. Az Egyezmény általános szerkezete
120. Álláspontom szerint az Egyezmény általános szerkezetével sem ellentétes, hogy az említett Egyezmény 2. cikke kizárólag egy szerződő állam és egy harmadik államhoz kapcsolódó jogviszony tekintetében is alkalmazható legyen.
121. Amint részleteiben is látni fogjuk, a Brüsszeli Egyezmény által létrehozott jogi tér változó geometriájú, amely – a körülményektől, illetve az Egyezmény érintett rendelkezéseitől függően – több szerződő államot érintő jogviszonyokra korlátozódhat, vagy nemzetközi léptékűre szélesedhet olyan perek tekintetében, amelyekben egy szerződő állam és egy vagy több harmadik államhoz kapcsolódó jogviszonyokról van szó.
122. Ebből arra következtetek, hogy miközben igaz, hogy az Egyezmény bizonyos rendelkezései csak több szerződő államot érintő jogviszonyok tekintetében alkalmazhatók, annak általános szerkezetével nem ellentétes, hogy a 2. cikk tekintetében ez máshogy történjen. Álláspontom szerint következésképpen ezt a cikket az adott körülményekre tekintettel olyan esetekre is alkalmazni kell, amelyekben egy szerződő államhoz és egy vagy több harmadik államhoz kapcsolódó jogviszonyról van szó.
123. A továbbiakban ezt az álláspontot az Egyezmény különböző rendelkezéseinek egymás utáni vizsgálata segítségével szeretném kifejteni.
124. Először is emlékeztetnék arra, hogy az Egyezmény 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy: „[ha] az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely szerződő államban, valamennyi szerződő állam bíróságainak joghatóságát a[z Egyezmény] 16. cikk[e] alapján az adott tagállam joga határozza meg”. Másképpen fogalmazva, amennyiben az alperes lakóhelye egy harmadik államban található, főszabályként az eljáró bíróság joghatóságát az abban a szerződő államban hatályos joghatósági szabályok határozzák meg, amelynek területén e bíróság található, és nem az Egyezményben rögzített közvetlen joghatósági szabályok.
125. Az Egyezmény által rögzített közvetlen joghatósági szabályok alkalmazása tehát (a 16. cikkben foglalt rendelkezésekre is figyelemmel) csak akkor kizárt, ha az alperes egy harmadik államban rendelkezik lakóhellyel. Következésképpen semmi nem enged arra következtetni, hogy az Egyezmény 2. cikke joghatósági szabályának alkalmazása kizárt olyan esetekben, amikor a felperesnek és az alperesnek, vagy az egyik alperesnek (az alapeljárásbeli helyzethez hasonlóan) lakóhelye ugyanazon szerződő államban található, illetve a kérdéses jogviszony egyébként (a per tárgya és/vagy az alapeljárásbeli helyzethez hasonlóan, a többi alperes lakóhelye alapján) egy harmadik államhoz és nem egy szerződő államhoz kapcsolódik.
126. Ebből arra következtetek, hogy az Egyezmény 4. cikkének (1) bekezdése azt látszik alátámasztani, hogy az alapeljárásban fennálló helyzetekben az Egyezmény 2. cikkét kell alkalmazni.
127. Mint már jeleztem, egyes – a 2. cikktől eltérő – joghatósági szabályok csak akkor alkalmazhatók, amennyiben a per tárgya vagy a felek helyzete több szerződő állammal van kapcsolatban. Ez áll fenn az Egyezmény 5. és 6. cikkében foglalt különös joghatósági szabályok esetén, valamint az Egyezmény II. címének 3. és 4. szakaszában szabályozott, a biztosítási ügyekkel és a fogyasztó szerződésekkel kapcsolatos különleges joghatósági szabályok esetében.
128. Mindemellett emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint(68) ezek a joghatósági szabályok eltérnek a 2. cikkben rögzített főszabálytól abban a tekintetben, hogy a taxatíve felsorolt esetekben lehetőséget nyújtanak a felperesnek arra, hogy úgy döntsön, hogy az alperes lakóhelyétől eltérő szerződő állam bíróságához nyújtja be a kereseti kérelmét, és ott pereli az alperest.
129. Ezen, az általános szabálytól való eltérést jelentő joghatósági szabályok vagy a gondos igazságszolgáltatás, illetve az eljárás hatékony megszervezése követelményének tesznek eleget, figyelemmel a jogvita és az érintett alperes lakóhelyétől eltérő szerződő állam bírósága közötti közvetlen vagy különösen szoros kapcsolat fennállására(69), vagy bizonyos felperesek védelme érdekében, amikor a különleges helyzet kivételesen indokolja a felperes lakóhelyének megfelelő szerződő állam joghatóságát, amely elvileg az alperes lakóhelyétől eltérő szerződő államban található.(70)
130. Az Egyezmény csupán ebben a különleges környezetben teszi függővé a per tárgya alapján vagy a peres felek lakóhelye szerint több szerződő államhoz kapcsolódó jogviszony létezésétől a joghatósági szabályok alkalmazását.
131. Miközben egyértelmű, hogy az alperes lakóhelyére alapított joghatósággal versengő joghatósági szabályok előfeltételezik az alperes lakóhelyétől eltérő szerződő államra utaló kapcsolóelv fennállását, más a helyzet a 2. cikknek joghatósági szabálya tekintetében, mivel e szabály kifejezetten az alperes lakóhelyén alapul.
132. Ebből arra következtetek, hogy ami érvényes az Egyezmény különös vagy különleges joghatósági szabályaira, az nem vonatkozik a 2. cikk általános szabályának alkalmazására.
133. Ezen túlmenően érdemes megjegyezni, hogy a[z] (Egyezmény II. címének 3. és 4. szakaszában rögzített) különleges joghatósági szabályok nem szükségszerűen előfeltételezik, hogy az alperes ténylegesen és valóban valamely szerződő államban rendelkezzék lakóhellyel (amely az Egyezménynek a lakóhely fogalma meghatározásának hiányában az érintett állam belső joga értelmezésének alapján kerül meghatározásra). Tehát lehetséges, hogy e joghatósági szabályok akkor is alkalmazandók, amikor a kérdéses jogviszony inkább egy szerződő államhoz és a harmadik államhoz kapcsolódik, és nem két szerződő államhoz.
134. Az Egyezmény (biztosításokra vonatkozó) 8. cikke, valamint a (fogyasztói szerződésekre vonatkozó) 13. cikke rögzíti, hogy amikor a biztosító vagy a fogyasztóval szerződő fél nem rendelkezik székhellyel valamely szerződő állam területén, de e szerződő államban van fióktelepe, irodája vagy egyéb létesítménye, ez utóbbiak tevékenységéhez kapcsolódó jogviták esetében úgy kell tekinteni, hogy az ott létesítménnyel rendelkező szerződő fél e szerződő állam területén rendelkezik székhellyel.
135. E rendelkezésekből következik, hogy egy harmadik államban székhellyel rendelkező biztosítót vagy a fogyasztóval szerződő felét az e téren fennálló joghatósági védelmi szabályok alkalmazása vonatkozásában úgy kell tekinteni, hogy valamely szerződő állam területén rendelkezik székhellyel. Ez a jogi vélelem lehetővé teszi, hogy kikerüljük az Egyezmény 4. cikkének alkalmazását, vagyis az eljáró bíróság helye szerinti szerződő államban hatályban lévő joghatósági szabályt, amennyiben az alperes lakóhelye/székhelye egy harmadik államban található.(71)
136. Ezért túlzó lenne azt gondolni, hogy az Egyezmény II. címének 3. és 4. szakaszában rögzített különleges joghatósági szabályokat ténylegesen, illetve meghatározóan csak két szerződő államot érintő jogviszonyra kell alkalmazni.
137. Az Egyezmény 16. cikkében szabályozott kizárólagos joghatósági szabályok tekintetében kifejezetten rögzítésre került, hogy e szabályok a „lakóhelyre való tekintet nélkül” alkalmazandók. Az Egyezmény 2. cikkétől eltérést tartalmazó joghatósági szabályok a per tárgya és a szerződő állam területe között különösen szoros kapcsolat fennállásán alapulnak.(72) Ez a helyzet például ingatlanon fennálló dologi jogra vagy bérleti, illetve haszonbérleti jogviszonyra vonatkozó per esetén. Ez esetben a per tárgya és azon szerződő állam területe között, ahol a kérdéses ingatlan található, olyan szoros a kapcsolat, hogy kizárólag ezen szerződő állam bíróságainak van joghatósága e jogvita eldöntésére.
138. A Bíróság kiemelte, hogy e kizárólagos joghatósági szabályok „mind a felperes, mind az alperes lakóhelyére való tekintet nélkül” alkalmazandók.(73) Ez a megjegyzés tulajdonképpen annak bizonyítására irányul, hogy nem szükséges, hogy a felperes valamely szerződő államban rendelkezzék lakóhellyel ahhoz, hogy az Egyezményben rögzített joghatósági szabályokat alkalmazni lehessen, és e szabályok általánosságban akkor is alkalmazandók, amikor a felperes lakóhelye egy harmadik államban található.
139. Ezen ítélkezési gyakorlat fényében megállapíthatjuk, hogy az Egyezmény 16. cikkének joghatósági szabályai akkor is alkalmazandók, amikor az alperes egy harmadik államban rendelkezik lakóhellyel, illetve az összes félnek egy harmadik államban van a székhelye, vagy lakóhelye.(74)
140. Vagyis függetlenül attól, hogy milyen következményei lehetnek az Egyezmény 16. cikke „visszaható hatásának”, abban az esetben, amennyiben az ebben a cikkben rögzített kapcsolóelv elemeinek egyike valamely nem szerződő állam területén található(75), kijelenthetjük, hogy (a hivatkozott cikkben felsorolt kapcsolóelvek egyikének köszönhetően) a fenti cikkben foglalt joghatósági szabályok alkalmazandók egy szerződő államot és (a felperes és/vagy az alperes lakóhelyéből eredően) egy harmadik államot érintő jogviszonyokban is. E tekintetben a 16. cikk területi, illetve személyi hatálya a 2. cikkének hatályához hasonlítható.
141. Ugyanez érvényes az Egyezmény kifejezett joghatóság-kiterjesztésre vonatkozó rendelkezéseire. Ugyanis az Egyezmény kifejezetten úgy rendelkezik, hogy e szabályok akkor alkalmazandók, ha valamely szerződő állam területén lévő bíróság joghatóságát kikötő megállapodásban részt vevő felek legalább egyike (17. cikk (1) bekezdés) vagy az összes fél (17. cikk (2) bekezdés) harmadik államban rendelkezik lakóhellyel. A kérdéses rendelkezések tehát csak egy vagy több harmadik államot (amely[ek]nek területén található a felek lakóhelye) és egy szerződő államot (amelynek területén található a választott jogi fórum) érintő viszonyokban alkalmazhatók.
142. Tehát az Egyezménynek mind a kizárólagos joghatóságra, mind a kifejezett joghatóság-kiterjesztésre vonatkozó szabályai csupán egy szerződő államot és egy vagy több harmadik államot érintő jogviszonyokban is alkalmazhatók. Ez bizonyíték arra, hogy az Egyezmény által előírt joghatósági szabályok alkalmazása nem korlátozódik csupán a több szerződő államot érintő jogviszonyokra.
143. A Brüsszeli Egyezménynek a perfüggőség és az összefüggő perek, illetve az elismerés és a végrehajtás tárgyában rögzített szabályai kapcsán valóban megállapítható, hogy azok a különböző szerződő államok közötti viszonyokra alkalmazandók. Ez a perfüggőséget szabályozó 21. cikkből és az összefüggő pereket szabályozó 22. cikkből, valamint az elismerésre és végrehajtásra vonatkozó 25., 26. és 31. cikkből is kitűnik.
144. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az Egyezmény 21. és 22. cikke a Közösségen belül a gondos igazságszolgáltatás érdekében a különböző szerződő államok előtt folyó párhuzamos eljárások és az ebből eredő egymásnak ellentmondó döntések meghozatalának elkerülésére törekszik, annak érdekében, hogy minél jobban meg lehessen akadályozni azokat az eseteket, amelyekben az egyik szerződő államban hozott döntést lehet, hogy nem ismerik el egy másik szerződő államban.(76)
145. A Brüsszeli Egyezmény a Közösség tagállamai közötti, egymás jogrendjébe és bírósági szervezetébe fektetett kölcsönös bizalommal jellemzett jogi környezetben hívta életre a bírósági határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyszerűsített mechanizmust(77). Mindazonáltal ez a bizalmi helyzet nem feltétlenül áll fenn a tagállamoknak a harmadik államokkal fenntartott kapcsolataiban. Ez az oka annak, hogy az Egyezmény által kialakított fenti mechanizmus csak valamely tagállam bíróságai által hozott határozatok másik tagállamban való elismerésének és végrehajtásának vonatkozásában alkalmazható.
146. Ezért a Bíróság az Owens Bank ügyben 1994. január 20‑án hozott ítéletében(78) úgy határozott, hogy az Egyezmény elismerésre és végrehajtásra vonatkozó szabályai harmadik államokban hozott ítéletek végrehajthatóságának kimondása iránti eljárásokban nem alkalmazhatók..A Bíróság e szabályokból azt a következtetést vonta le, hogy a perfüggőségre és az összefüggő perekre vonatkozó rendelkezések nem egy harmadik államban hozott ítéletek elismerésének és végrehajtásának vonatkozásában a különböző szerződő államokban párhuzamosan folyó eljárásokkal felmerülő problémák megoldására szolgálnak.(79)
147. Meg kell tehát állapítani, hogy a Brüsszeli Egyezménynek a perfüggőség és az összefüggő perek, illetve az elismerés és a végrehajtás tárgyában rögzített szabályai főszabályként csupán a különböző szerződő államok közötti viszonyokban alkalmazhatók.
148. Mindazonáltal ez a tény nem akadálya annak, hogy az Egyezmény 2. cikkében rögzített joghatósági szabályra más vonatkozzon.
149. Ezen túlmenően meg kell jegyezni, hogy a kérdéses szabályok nem mindig korlátozódnak csupán a különböző szerződő államokat érintő jogviszonyokra, mivel olyan jogvitákban is szerepük lehet, amelyek egy szerződő államhoz és egy harmadik államhoz kapcsolódnak.
150. Az Egyezmény perfüggőségről és összefüggő perekről szóló szabályainak vonatkozásában nem szükséges, hogy a peres felek egyike vagy mindegyike egy szerződő állam területén rendelkezzen lakóhellyel ahhoz, hogy a 21. vagy 22. cikk alkalmazható legyen. A Bíróság a fent idézett Overseas Union Insurance és társai ítéletében a 21. cikkel kapcsolatosan ezt tette egyértelművé, amikor kimondta, hogy „ezt a rendelkezést olyan esetben is alkalmazni kell, amikor a bíróság joghatóságát az Egyezmény határozza meg, és olyan esetben is, amikor a joghatóságát az Egyezmény 4. cikke alapján a szerződő állam jogszabályai állapítják meg”, vagyis amikor az alperes egy harmadik államban rendelkezik lakóhellyel.(80) Ez ugyancsak igaz a 22. cikk tekintetében, mivel nincsenek erre vonatkozóan külön követelményt előíró rendelkezések.
151. Ahogy a német kormány és a Bizottság is hangsúlyozta, az Egyezmény a bírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló szabályai attól függetlenül alkalmazandók, hogy mi a joghatósági ok, amelyre a kérdéses határozatokat hozó bíróságok joghatóságukat alapították. Ez a joghatóság eredhet az Egyezményből vagy azon szerződő állam jogszabályaiból, amelynek területén az érintett bíróságok találhatók.
152. A fentiekből következik, hogy az Egyezmény ezen rendelkezéseinek alkalmazása tekintetében érdektelen, hogy a kérdéses jogvita csupán egyetlen szerződő államhoz(81), különböző szerződő államokhoz, avagy egy szerződő államhoz és egy harmadik államhoz kapcsolódik‑e.
153. Másképpen fogalmazva, miközben az Egyezmény perfüggőségről, összefüggő perekről, valamint bírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló szabályainak szövegezéséből világosan kitűnik, hogy e szabályok különböző szerződő államok közötti kapcsolatok tekintetében alkalmazandók – amennyiben azok különböző szerződő államok bíróságai előtt folyó eljárásokat vagy egy szerződő állam bíróságai által azoknak egy másik szerződő államban való elismerésének és végrehajtásának érdekében hozott harározatokat érintenek – ettől még a kérdéses jogvitákat érintő eljárásoknak, illetve határozatoknak lehet teljes mértékben nemzeti jellegük, vagy egy szerződő államot és egy harmadik államot és nem két szerződő államot érintő nemzetközi jellegük.
154. Egyébiránt éppen azért, mert a szóban forgó jogviták harmadik államokat is érinthetnek, az Egyezmény létrehozói szükségesnek tartották, hogy az elismerésre vonatkozóan néhány különös szabályt rögzítsenek.
155. Az Egyezmény 27. cikkének 5. pontja úgy rendelkezik, hogy határozat nem ismerhető el a (megkeresett) szerződő államban, amennyiben összeegyeztethetetlen egy harmadik államban azonos jogalapból származó, azonos felek közötti eljárásban hozott korábbi határozattal, feltéve hogy a harmadik államban hozott határozat a megkeresett államban az elismerés szükséges feltételeinek (vagy a megkeresett állam nemzetközi joga közös rendelkezéseinek vagy az ezen állam által kötött nemzetközi szerződéseknek) megfelel.
156. Ezen túlmenően az Egyezmény 28. cikke (1) bekezdésének és 59. cikke (1) bekezdésének együttes olvasatából eredően egy szerződő államnak lehetősége van arra, hogy egy másik szerződő állam bírósága által hozott határozat elismerését az előbbi államban (az Egyezmény 4. cikkében megengedett) hatályban lévő túlzó joghatósági szabály alkalmazásával megtagadja olyan alperessel szemben, akinek lakóhelye vagy tartózkodási helye egy harmadik országban található, amennyiben a megkeresett ország ezen harmadik országgal kötött megállapodás alapján kötelezettséget vállalt arra, hogy adott esetben ne ismerje el az így hozott határozatot.
157. Ezen fékezési mechanizmust az Egyezmény egyes harmadik államoknak azon aggodalmaira válaszolva vezette be, hogy a Brüsszeli Egyezmény az ítéletek Közösségen belüli szabad mozgása biztosítására irányuló szabályai a szóban forgó harmadik államokban lakóhellyel rendelkező alperesekkel szemben is alkalmazhatóvá válhatnak.(82)
158. Mindezen megfontolások bizonyítják, hogy a Brüsszeli Egyezmény által létrehozott jogi tér nem a szerződő államok közösségének külső határáig terjed. Ezért, Gaudemet‑Tallon professzor szavaival élve kijelenthetjük, hogy „téves és leegyszerűsítő lenne azt gondolni, hogy az európai jogrendszerek és a harmadik államok jogrendszerei az idők végéig úgy léteznek egymás mellett, hogy nem is találkoznak, illetve nem vesznek egymásról tudomást […]; éppen ellenkezőleg, a találkozások , az egymás rendszereibe történő beavatkozások gyakoriak és sokszor igen nehéz kérdéseket vetnek fel”.(83)
159. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az Egyezmény általános szerkezetének nem mond ellent, hogy az Egyezmény 2. cikkét olyan jogviták tekintetében alkalmazzuk, amelyek egy szerződő államhoz és egy harmadik államhoz kapcsolódnak. A 2. cikk területi, illetve személyi hatályára vonatkozó fenti következtetés még inkább megállja a helyét, ha azt az Egyezmény célkitűzéseivel kapcsoljuk össze.
4. Az Egyezmény célkitűzései
160. Preambuluma értelmében a Brüsszeli Egyezmény célja „a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítése”. A preambulum azt is tartalmazza, hogy e célból egyrészt meg kell határozni a szerződő államok bíróságainak joghatóságára vonatkozó szabályokat, másrészt a bírósági határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának megkönnyítésére szolgáló szabályokat, valamint a határozatok végrehajtását biztosító gyors eljárást.
161. A Bíróság egyértelművé tette az Egyezmény ezen célkitűzésének tartalmát, főleg az abban meghatározott közös joghatósági szabályokat illetően. Úgy ítélte meg, hogy a Közösségben lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítése magában foglalja azt is, hogy e szabályok egyszerre tegyék lehetővé „[…] a felperes számára, hogy könnyen beazonosíthassa, hogy mely bíróság előtt indíthat eljárást, az alperes számára pedig, hogy ésszerűen előre láthassa, hogy melyik bíróság előtt perelhető”(84). A Bíróság az említett szabályokat úgy is jellemezte, mint „amelyek biztosítják a joghatóság valamely meghatározott jogvita ügyében eljáró különböző nemzeti bíróságok közötti megosztásának egyértelműségét”(85).
162. Tehát csak az e követelményeknek megfelelő joghatósági szabályok tudják elősegíteni a jogbiztonság elvének tiszteletben tartását, amely az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ugyancsak a Brüsszeli Egyezmény egyik cékitűzését képezi.(86)
163. Véleményem szerint az Egyezménynek mind a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítésével, mind a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával kapcsolatos két célkitűzésével ellentétes, hogy az Egyezmény 2. cikkét csupán különböző szerződő államokat érintő jogviszony esetén lehessen alkalmazni.
164. Egy ilyen feltétel kikötése elkerülhetetlenül bonyolultabbá teszi a 2. cikkben rögzített joghatósági szabály végrehajtását, miközben ezen szabályról mondhatjuk, hogy az Egyezmény által bevezetett rendszer „sarokkövét” képezi.
165. Egy jogvita Közösségen belüli jellegének meghatározása különösen nehéznek mutatkozó feladat. Ezzel kapcsolatban jó néhány kérdés felmerülhet: milyen feltételeket kellene figyelembe venni? Mely esetekben tekinthetjük úgy, hogy a jogvita ténylegesen vagy elégségesen több szerződő államot érint? Kell‑e rangsort állítani a különböző figyelembe veendő feltételek között? Bizonyos feltételek relevánsabbak‑e, illetve érdekesebbek‑e, mint a többi? Mely időpillanatban kellene a kérdéses tényállást értékelni: az esemény bekövetkeztének napján, az idézés kibocsátásának napján vagy azon a napon, amikor az eljáró bíróság meghozza döntését? Amennyiben a per tárgya maga nem kapcsolódik több szerződő államhoz, elégséges‑e, ha a felperes (akinek az alperes lakóhelyének helyétől eltérő szerződő államban van a lakóhelye és amely államban a per tárgya egészben vagy részben található) ugyanabban a szerződő államban letelepedve változtat lakóhelyet, hogy ez az Egyezmény 2. cikkének alkalmazását kizárja? És fordítva, a fenti cikk alkalmazásához szükséges‑e, hogy azon felperes, aki az alperessel megegyező szerződő államban rendelkezik lakóhellyel, a kérdéses időszakban egy másik szerződő államban telepedjen le?
166. E kényes kérdések valószínűleg mind a peres feleknél, mind az eljáró bíróságnál felmerülhetnek, amennyiben az Egyezmény 2. cikkének alkalmazását különböző szerződő államok közötti jogviszony fennállásától kell függővé tenni.
167. Ebben a helyzetben nehéz elképzelni, hogy a 2. cikkben rögzített általános joghatósági szabály továbbra is olyan rendelkezésnek legyen tekinthető, amely a felperes számára lehetővé teszi, hogy könnyen beazonosíthassa, hogy mely bíróság előtt indíthat eljárást, az alperes számára pedig, hogy ésszerűen előre láthassa, hogy melyik bíróság előtt perelhető. A Bíróság által rögzített követelményekkel ellentétben a joghatóság valamely meghatározott jogvita ügyében eljáró különböző nemzeti bíróságok közötti megosztásának követelményei messze nem lennének egyértelműek. Ez a lehetőség az Egyezménynek a Közösségben lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítésével, valamint a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával kapcsolatos célkitűzését venné semmibe.
168. Ez a következtetés méginkább igaz, ha a kérdéses jogvita Közösségen belüli jellegének kérdése azzal fenyeget, hogy a „vita tűzfészkévé” válik, vagyis a felek között jó néhány vitára adhat okot, és ebből következően a jogvita valódi tárgyától függetlenül csupán ezen előzetes kérdés eldöntésére irányuló jogorvoslati kérelmek létrejöttéhez vezet majd. Természetesen az eljárások megtöbbszöröződésének ilyenfajta perspektívája a jogbiztonság szempontjából igencsak nemkívánatos. Ezen túlmenően nem kizárt, hogy e kérdést egyes alperesek kifejezetten az eljárás menetének halogatásra használják fel, amely akadályozná a felperesek jogvédelmének elősegítését.
169. A fenti megfontolásokon túl általánosabban fogalmazva, fontos észben tartani, hogy a nemzetközi magánjog olyan tudományág, amelynek alkalmazása egyébként sem egyszerű. A Brüsszeli Egyezmény pontosan a bírósági joghatóság az elismerés és a végrehajtás tárgyában a szerződő államokban hatályban lévő szabályoknak az egyszerűsítésére vonatkozó törekvésnek akar megfelelni. Ez az egyszerűsítés a jogbiztonságnak az összes pereskedő érdekében történő elősegítését szolgálja. Ezenfelül megkönnyíti a nemzeti bíróságok eljárások kezelésével kapcsolatos feladatát. Ezért tehát nem kívánatos az Egyezmény által létrehozott rendszerbe működését nagymértékben bonyolító elemeket beépíteni.
170. Egyébiránt a jogvita Közösségen belüli jellegével kapcsolatos kérdés bonyolultságától eltekintve is úgy vélem, hogy amennyiben az Egyezmény 2. cikkének alkalmazását egy ilyen jellegű kérdéstől tesszük függővé, az elkerülhetetlenül azon esetek számának csökkenéséhez vezetne, amely esetekben e cikket alkalmazni lehetne.
171. Ahogyan a Bíróság megállapította, ezen általános szabályra azért van szükség, hogy az alperes főszabályként egyszerűbben védekezhessen(87). E szabály tehát az utóbbinak a jogvédelmét segíti elő pontosan az alapeljárásban az alperes javára megállapított védelemhez való jogának tiszteletben tartása tekintetében fenálló biztosítékok miatt van az, hogy az Egyezmény liberális a bírósági határozatok elismerése és végrehajtása tekintetében(88). A 2. cikkben megfogalmazott általános joghatósági szabály tehát egy olyan alapvető szabályt képez, amelyre az Egyezmény egésze nagyban támaszkodik.
172. Az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy az ezen általános szabálytól eltérést jelentő joghatósági szabályok nem adhatnak teret az Egyezmény által kifejezetten rögzített helyzeteken túlmenő értelmezésnek(89). Következésképpen, a fentiekhez hasonló eredménnyel járna, ha mutatis mutandis az Egyezmény 2. cikkének alkalmazását kizárnánk olyan esetekben, amikor a kérdéses jogviszony nem érintene több szerződő államot.
173. Ugyanis a fenti helyzetben ugyan az alperes lakóhelye valamely szerződő álamban lenne, mégis ki lenne téve egy másik szerződő államban hatályban lévő túlzó joghatósági szabályoknak, és így perelhető lenne ez utóbbi állam bíróságai előtt csupán azon okból például, hogy ideiglenesen ezen állam területén tartózkodott (lásd az angol jogot), vagy bizonyos vagyontárgyai ebben az államban találhatók (lásd a német jogot), illetve a felperes ezen államnak az állampolgára (lásd a francia jogot). A valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkező alperesre tehát ugyanazon szabályok lennének alkalmazandók, mint amelyek az Egyezmény 4. cikke alapján kizárólag egy nem szerződő államban lakóhellyel rendelkző alperesre vonatkoznak.
174. Ez eltérést jelentene a 2. cikkben rögzített általános szabálytól egy olyan esetben, amelyet nemcsak hogy az Egyezmény nem ír elő kifejezetten, de amelyet ráadásul nem kifejezetten, ám az abban meghatározott célkitűzéseket tekintetbe véve szükségszerűen kizár.
175. Következésképpen, a 2. cikk Közösségen belüli jogvitákra való korlátozása az Egyezménynek a Közösségben lakóhellyel rendelkező személyek, kiváltképpen az alperes jogvédelmének elősegítésére törekvő célkitűzésével ellentétesen ezen cikk hatályának jogellenes szűkítését idézné elő.
176. Összefoglalva úgy vélem, hogy nemcsak hogy nem ellentétes sem a 2. cikk szövegezésével, illetve az Egyezmény általános szerkezetével, hogy ezen cikket olyan esetben is alkalmazzák, amikor a jogvita csupán egy szerződő államot és egy harmadik államot érint, hanem ezenfelül az Egyezmény célkitűzései meg is követelik, hogy az említett cikk ez esetben alkalmazásra kerüljön.
177. Mivel az eljárás egyes felei azt állítják, hogy ezen elmélet elismerése bizonyos akadályokba ütközik, e helyütt érdemes ezen akadályokat megvizsgálni.
5. Az Egyezmény 2. cikkének kizárólagosan egy szerződő állammal és egy harmadik állammal kapcsolatos jogviszonyra történő alkalmazásának állítólagos akadályai
178. Az alapeljárás alperesei, valamint az Egyesült Királyság kormánya a kérdéses elmélet el nem ismerése kapcsán felhozott akadályokat lényegében a közösségi jogból eredeztetik. Néhány nemzetközi joggal kapcsolatos megfontolást is felvetettek e tekintetben. Először ez utóbbiakat vizsgálom meg röviden, mielőtt a közösségi joggal kapcsolatos érvekre rátérnék.
a) A nemzetközi jogból eredő állítólagos akadályok
179. Az alapeljárás alperesei szerint(90) a Brüsszeli Egyezmény nem alkalmazható egyetemlegesen. Az Egyezmény csupán a szerződő államok egymás közötti kapcsolataiban érvényes megállapodást képez. A Brüsszeli Egyezmény különleges esetén túlmenően ez a jogi érv a nemzetközi szerződésekkel és megállapodásokkal kapcsolatos általános problémára hívja fel a figyelmet. Az Egyesült Királyság kormánya ugyancsak ezen megközelítés előnyeit sugalmazta.(91)
180. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy általánosan elfogadott tény, hogy egy nemzetközi egyezmény csak akkor róhat kötelezettséget egy államra, ha ez utóbbi azt magára nézve kötelezőnek ismerte el. Másképpen fogalmazva, a nemzetközi szerződések relatív hatályának elve szerint egy egyezmény nem keletkeztet sem kötelezettségeket, sem jogokat az azokat magukra nézve el nem ismerő államokra nézve.(92)
181. Egyértelmű tény, hogy a Brüsszeli Egyezmény nem ró kötelezettséget az azokat magukra nézve el nem ismerő államokra nézve. Az Egyezmény által rögzített, akár a joghatósági megosztással, akár a bírósági határozatok elismerésével, illetve végrehajtásával kapcsolatos kötelezettségek címzettjei a szerződő államok, illetve azok bíróságai.
182. E tekintetben sem a Brüsszeli Egyezmény általánosságban, sem a 2. cikk általam fenntartott értelmezése nem mond ellent a nemzetközi szerződések relatív hatálya elvének.
183. Amint láthattuk, az Egyezmény hatályának egyes hatásai valóban kiterjednek harmadik államokra, kiváltképpen a joghatóság megosztása tekintetében. Az Egyezmény által e területen rögzített szabályok, mint a 2. cikk is, tehát olyan peres eljárásokban is alkalmazhatók, amelyeknek egyes elemei harmadik államokat is érintenek.
184. Mindemellett ezen eset nem teljesen ismeretlen. Megtörténik ugyanis, hogy egy nemzetközi egyezmény aláíró államai jogosultsággal ruházzák fel magukat arra, hogy bizonyos joghatósági jogköröket gyakoroljanak harmadik államok állampolgáraival szemben olyan helyzetekben, amelyekben azon időpontig a harmadik államoknak kizárólagos joghatóságuk volt. Ez a helyzet áll fenn például a tengeri környezet védelméről szóló egyezmények esetében.(93)
185. A nemzetközi magánjog tekintetében ugyanez a helyzet például a szerződéses kötelmekre irányadó jog meghatározásáról szóló 1980. június 19‑i Római Egyezmény esetében.(94) Ezen egyezmény 1. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyezmény egységes szabályai irányadók (a szerződéses kötelmek tekintetében) jogszabályi összeütközés esetén. Tehát elégséges, hogy a kérdéses helyzet különböző jogrendszerek közötti összeütközéshez vezessen ahhoz, hogy az említett egyezmény egységes szabályai alkalmazásra kerüljenek. Érdektelen, hogy e helyzet különböző szerződő államokat vagy csupán egy szerződő államot és egy harmadik államot érint‑e.(95)
186. Egyébiránt a Római Egyezmény egységes szabályainak egyetemleges jellege különösen feltűnő, mivel a 2. cikk szerint az ezen cikkben felsorolt kollíziós szabályok egy nem szerződő állam jogszabályainak alkalmazásához is vezethetnek.(96) E tekintetben ezen egyezmény harmadik államokat érintő hatásai sokkal távolabbra mutatnak, mint a Brüsszeli Egyezmény hatásai, ugyanis – amint azt láttuk – a Brüsszeli Egyezmény által rögzített kollíziós szabályok csupán a szerződő államok bíróságait kívánják joghatósággal felruházni, kizárva ebből a harmadik államok bíróságait.
187. Következtetésem ebből az, hogy a nemzetközi joggal nem ellentétes az, hogy a Brüsszeli Egyezmény által a 2. cikkben rögzített joghatósági szabályok olyan jogvitákban legyenek irányadók, amelyekben bizonyos elemek harmadik államokhoz kapcsolódnak. Álláspontom szerint ugyanez a helyzet áll fenn a közösségi joggal kapcsolatosan.
b) A közösségi jogból eredő állítólagos akadályok
188. Az elsőrendű alperes, valamint az Egyesült Királyság arra hivatkoznak, hogy az EK‑Szerződés által biztosított alapvető szabadságok nem alkalmazhatók egy tagállamot érintő kifejezetten államon belüli helyzetekben, vagyis olyan esetekben, amelyeknek nincs különböző tagállamok közötti, határokon átnyúló jellege. Ebből analógia útján az következik, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke által megállapított, valamint a 44/2001 rendelet által teljes mértékben átvett joghatósági szabály nem lenne irányadó az alapeljárásban, amennyiben ezen eljárás nem érint különböző szerződő államokat. Ugyanis egy ilyen joghatósági szabály az Egyezményben, majd a rendeletben megfogalmazott, a szerződő államok közötti ítéletek szabad mozgásával kapcsolatos célkitűzéséhez képest járulékos a tagállamokra nézve, amennyiben az Egyezmény 2. cikkének alkalmazása ennek megfelelően egy különböző államokat érintő, határokon átnyúló jogvita fennállásától függene.
189. Ezen jogi érvek nem tűnnek számomra meggyőzőnek.
190. Igaz ugyan, hogy az 1994. február 10‑i Mund & Fester(97) ítéletében a Bíróság úgy ítélkezett, hogy az [EK‑]Szerződés 220. cikkének negyedik franciabekezdése, melynek alapján a tagállamok a Brüsszeli Egyezményt megkötötték, „célja a közös piac működésének megkönnyítése a közös piaccal összefüggő jogvitákra joghatósági szabályainak elfogadásával és amennyire csak lehet, a határozatok szerződő államok területén történő elismerése és végrehajtása akadályainak felszámolásával”. A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy az Egyezmény rendelkezései a Szerződéshez kötődnek.(98)
191. Egyetértek ezzel a következtetéssel, ugyanis – ahogyan Tesauro főtanácsnok a fent hivatkozott Mund & Fester ügyhöz fűzött észrevételeiben hangsúlyozta – „az ítéletek szabad mozgása alapvető fontosságú azon nehézségek elkerülése végett, amelyek a közös piac működése tekintetében abból erednek, hogy még bírósági úton is lehetetlen könnyen elfogadtatni és végrehajtatni a közös piacon létrejövő jogviszonyok sokoldalúságából eredő egyedi jogokat”.(99)
192. Mindemellett ebből nem következtethetünk arra – amint azt az Egyesült Királyság kormánya állítja(100) – hogy az Egyezmény által megfogalmazott egységes joghatósági szabályok csupán a különböző szerződő államok bíróságai között fellépő (tényleges vagy lehetséges) pozitív joghatósági összeütközéseket szabályozzák, azon kizárólagos célból, hogy elkerülhető legyen, hogy valamely szerződő állam bíróságai kötelesek legyenek egy másik szerződő állam bírósága által hozott ítéletet elismerni és végrehajthatónak nyilvánítani olyan esetben, amikor a megkeresett állam hatályban lévő nemzeti jogszabályai alapján úgy ítéli meg, hogy bíróságai ugyancsak joghatósággal rendelkeznének azon peres eljárásokban való érdemi döntés tekintetében, amely a kérdéses bírósági határozatok alapjául szolgált.
193. Amint azt már láttuk, az Egyezmény egységes joghatósági szabályai céljainak e kizárólagos esetre való redukálása, az Egyezmény általános szerkezetének, valamint az Egyezménynek a Közösségben lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítésével, valamint a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával kapcsolatos célkitűzését venné semmibe.
194. Álláspontom szerint ezt az elemzést nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy a 44/2001 rendelet, vagyis egy közösségi jogszabály lépett a Brüsszeli Egyezmény helyébe, amely az Egyezmény bizonyos rendelkezéseit átvette, és amelynek célja e rendelkezések alkalmazása. Jó néhány érv is ezt az értelmezést támasztja alá.
195. Először is, amint azt a fenti rendelet tizenkilencedik preambulumbekezdése hangsúlyozza, szükséges az Egyezmény és az említett rendelet közötti folytonosság biztosítása, többek között a Bíróságnak a kérdéses Egyezmény rendelkezéseivel kapcsolatos értelmezési gyakorlata tekintetében. Tehát amennyiben a rendelet által előírt egységes joghatósági szabályokat úgy értelmezi, hogy azok csupán a különböző szerződő államok bíróságai közötti joghatósági összeütközések rendezésére szolgálnak, ezen értelmezés a Bíróságnak az Egyezménnyel, és főleg annak célkitűzéseivel (vagyis a Közösségben lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítésével, valamint a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával) kapcsolatos terjedelmes ítélkezési gyakorlatától való eltérést jelentené. Ez az ítélkezési gyakorlat irányváltását jelentené, amely nyilvánvalóan nem felelne meg a közösségi jogalkotó azon törekvésének, hogy biztosítsa a két jogszabály közötti folytonosságot. Anélkül, hogy látatlanban ítélkeznék a Bíróság a rendelet 2. cikkének területi és személyi hatályára vonatkozó esetleges ítélkezési gyakorlatáról, csupán jelzem, hogy némileg nehezemre esik elképzelni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának ilyesfajta irányváltására szánná el magát.
196. Ezen túlmenően miközben igaz, hogy az EK 61. cikk c) alpontjára (amely a rendelet anyagi jogi alapját képezi) hivatkozó EK 65. cikk kifejezetten a kérdéses területen a határon túlra nyúló intézkedésekről rendelkezik, amelyeket a belső piac megfelelő működéséhez szükséges mértékben kell elfogadni, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ebből arra kellene következtetni, hogy a hivatkozott rendeletben rögzített joghatósági szabályok – amelyek lényegében az Egyezmény szabályainak felelnek meg – körébe tartozó helyzeteknek szükségszerűen több szerződő államot kell érinteniük.
197. Amint azt a rendelet második és nyolcadik preambulumbekezdése kiemeli, a rendeletben rögzített joghatósági szabályok – az ezen a területen létező nemzeti jogszabályok sokszínűségével és a belső piac megfelelő működésével kapcsolatosan ebből eredő nehézségekkel szemben – a „polgári és kereskedelmi ügyekben […] a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályok egységesítésére” törekszenek a tagállamokra kötelező „közös szabályok” meghatározása érdekében. A joghatósági szabályok egységesítésének ezen gyakorlata az EK 94. cikkben szabályozott, az irányelvek elfogadásával kapcsolatos logikához hasonlítható, mivel ezen anyagi jogalapot képező rendelkezés célja „a tagállamok olyan törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek közelítése […], amelyek közvetlenül érintik a közös piac megteremtését vagy működését”.
198. Ahogy a Bíróság nemrégiben az Österreichischer Rundfunk és társai ügyben 2003. május 10‑én hozott ítéletében(101) megállapította, „a Szerződés 100 A. cikkében foglalt [vagyis a jelenleg az EK 95. cikkben meghatározott eljárási jogalap] jogalapra való hivatkozás nem előfeltételezi a tagállamok közötti szabad mozgással való tényleges kapcsolat fennállását az ezen jogalapra alapuló intézkedés által rögzített helyzetek mindegyikében”. Emlékeztetett arra, hogy „a Szerződés 100 A. cikkében foglalt jogalapra való hivatkozás jogosságának tekintetében annak van jelentősége, hogy az e jogalapon elfogadott jogi aktus tényleges célja a belső piac megteremtése és működése feltételeinek javítása legyen”.(102)
199. A Bíróság ebből azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy „a 95/46 irányelv[(103)] alkalmazhatósága nem attól függ, vajon az alapeljárásokban felmerülő kérdéses konkrét helyzetek elegendő kapcsolatot mutatnak‑e a Szerződés által biztosított alapvető szabadságok gyakorlásával és – különösképpen az említett ügyekben – a munkerő szabad áramlásával.(104)
200. Ez a következtetés azon a megfontoláson alapul, hogy „egy ezzel ellentétes értelmezés az említett irányelv hatályának határait különösen bizonytalanná és kockázatossá tenné, ami ellentétes lenne a rendelet lényegi célkitűzésével, vagyis a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek éppen a fennálló nemzeti jogszabályok különbözőségéből adódóan a belső piac működését érintő akadályok megszüntetése érdekében történő közelítésével”.(105)
201. Ezen érvelést a Bíróság az ugyancsak a 95/46 irányelv kapcsán a Lindqvist-ügyben 2003. november 6‑án hozott ítéletben megerősítette.(106)
202. Úgy tekinthetjük, hogy ami igaz a személyes adatok feldolgozása vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló irányelvre, az érvényes a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001 rendeletre is, annak ellenére, hogy e két másodlagos közösségi jogi aktus különböző természetű.
203. Ha az említett rendelet 2. cikke alkalmazását valamennyi eljárásban egy több szerződő államot érintő tényleges és elégséges kapcsolat fennállásától kell függővé tenni (ahogyan azt már az Egyezmény célkitűzéseiről szóló érveim kapcsán kifejtettem), ez az említett cikk hatályának határait tenné különösen bizonytalanná és kockázatossá. A 2. cikk területi, illetve személyi hatályára vontakozó ilyesfajta lehetséges értelmezés ellentétes lenne a rendelet azon célkitűzésével, hogy a bírósági joghatósági összeütközésekre, illetve a bírósági határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat a belső piac működése kapcsán az e tárgyban fennálló nemzeti jogszabályok különbözőségéből adódó akadályok megszüntetése érdekében egységesítse.
204. Ezzel kapcsolatban úgy is tekinthetjük, hogy ami igaz a 95/46 irányelvre, az méginkább érvényes a 44/2001 rendeletre, ugyanis az a tény, hogy ahelyett, hogy az Egyezmény rendelkezéseit irányelvbe foglalták volna, a jogalkotó a rendeleti szabályozást választotta a nemzeti jogszabályok egyszerű közelítése helyett, jobban megfelel a kérdéses szabályok egységesítésének biztosítására való törekvésnek, így elkerülve a közösségi jog egységes alkalmazása kapcsán felmerülő azon eltéréseket, amelyek egy irányelv belső jogba történő átemeléséből eredhetnek.
205. Az EK 95. cikkben megfogalmazott jogalapra való hivatkozásnak egy irányelv földrajzi hatályára való hatásával kapcsolatos megfontolásokon túl ki szeretném még emelni, hogy egy rendelet alkalmazása, ugyanúgy mint egy irányelvé(107), nem előfeltételezi szükségszerűen, hogy a rendelet hatálya alá tartozó helyzetek kizárólag a tagállamok területét érinthessék, és egyidejűleg ne kapcsolódjanak harmadik államok területéhez.
206. Nyilvánvalóan ez a helyzet a kifejezetten a Közösség és a harmadik országok kereskedelmi kapcsolatait szabályozó rendelkezéseket megfogalmazó rendeletek esetén. Ez a helyzet például a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet (HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.), valamint az Európai Közösségen belüli, az oda irányuló és az onnan kifelé történő hulladékszállítás felügyeletéről és ellenőrzéséről szóló, 1993. február 1-jei 259/93/EGK tanácsi rendelet esetében (HL L 30., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 176. o.).
207. Ugyancsak ez a helyzet például a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL L 149., 2. o. ; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.) esetében.
208. A fenti rendelet, amelynek célja a szociális biztonság tekintetében a munkavállalók szabad mozgásának biztosítása, nem határozza meg kifejezetten területi hatályát, miközben általánosan úgy jellemzik, hogy egy „lényegében területi” jellegű jogszabály abban az értelemben, hogy alkalmazása egy „helyhez kapcsolható elem” függvénye.(108)
209. Tehát miközben azt mondhatjuk, hogy az említett rendelet térbeli tartománya, vagyis az a tér, amelyben e meghatározó kapcsolat elhelyezkedik, szükségszerűen oly módon felel meg a Szerződés személyek szabad mozgását szabályozó rendelkezéseinek, hogy ez utóbbiak alkalmazása a „Közösség területén” való földrajzi fekvést követeli meg, eközben egyáltalán nem követelmény az említett (különösen az egyenlő elbánásmódot szabályozó) rendelkezések érvényesülése tekintetében, hogy a kérdéses szakmai tevékenységet ezen a területen végezzék.(109)
210. Vagyis az a tény, hogy a szociális biztonsági juttatások akár kizárólagosan is a Szerződés hatálya alá tartozó területen kívül eltöltött biztosítási időszakokból erednek, nem vezethet önmagában az 1408/71 rendelet alkalmazásának kizárásához, amennyiben szoros kapcsolat áll fenn a szociális juttatásokhoz való jogosultság és az ezek fizetésére köteles tagállam között.(110)
211. Álláspontom szerint az 1408/71 rendelet kapcsán hozott ítélkezési gyakorlat a 44/2001 rendeletre is áttehető. Emlékeztetni kell arra, hogy az utóbbi a Szerződés IV., a személyek szabad mozgására vonatkozó politikákról szóló címének rendelkezései alapján került elfogadásra. Ezen túlmenően, amint az 1408/71 rendeletre is igaz, a 44/2001 rendelet alkalmazásának előfeltétele, hogy valamilyen kapcsolódás álljon fenn az említett rendelet hatálya alá tartozó tagállamok területével. Ezért a kérdéses rendelet 2. cikkének (amely megegyezik az Egyezmény 2. cikkével) alkalmazása feltételezi, hogy az alperes valamely tagállam területén rendelkezik lakóhellyel. A fentiekben hivatkozott ítélkezési gyakorlattal összhangban ezt úgy kell értelmezni, hogy a kérdéses rendelet (illetve az Egyezmény) 2. cikkének alkalmazása tekintetében semmiképpen sem követelmény, hogy a kérdéses peres eljárás kizárólagosan a rendelet (illetve az Egyezmény) hatálya alá tartozó területhez kapcsolódjék, és közben egy harmadik állam területét ne érinthesse.
212. Ugyanezen tekintetben ki kell emelni, hogy a 44/2001 rendelet nyolcadik preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]z e rendelet hatálya alá tartozó eljárások és az e rendelet által kötelezett tagállam területe között kapcsolatnak kell fennállnia”(111). Tehát „[e]nnek megfelelően általában közös joghatósági szabályokat kell főszabály szerint alkalmazni, ha az alperes az említett tagállamok egyikében lakóhellyel rendelkezik”.
213. Álláspontom szerint e preambulumbekezdés világosan bizonyítja, hogy a rendelet 2. cikkének (amely megegyezik az Egyezmény 2. cikkével) alkalmazásához elégséges, hogy az alperes az e rendelet által kötelezett tagállamok egyikében lakóhellyel rendelkezzék, és így az érintett eljárás kapcsolatban álljon a Közösség valamely tagállamával. Kevéssé érdekes tehát, hogy a kérdéses eljárás ezenfelül egy másik tagállamot is érint‑e, vagy egy harmadik állammal fennáll‑e ilyen kapcsolata.
214. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a 44/2001 rendelet kérdőjelezi meg azon elméletet, amely szerint az Egyezmény 2. cikkének hatálya nem korlátozható csupán a több szerződő államot érintő eljárásokra.
215. A fenti fejtegetések összességéből az következik, hogy a jelen előzetes döntéshozatali eljárás egyes felei által a fent hivatkozott elmélet megdöntése érdekében akár a nemzetközi jogból, akár a közösségi jogból merített jogi érveket irrelevánsnak kell tekinteni.
216. Következésképpen az első döntéshozatalra előterjesztett kérdés első részében megfogalmazott kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés akkor is alkalmazandó, amikor a felperes és az alperes lakóhelye ugyanabban a szerződő államban található, és a közöttük ezen szerződő állam bírósága előtt folyó jogvita valamely módon egy harmadik államhoz és nem egy másik szerződő államhoz kapcsolódik, amelynek következtében a felmerülő joghatósági megosztás kérdése nem különböző szerződő államok bíróságai közötti jogviszonyokban, hanem csupán egy szerződő állam és egy harmadik állam bíróságainak a jogviszonyaiban merül fel.
217. Mivel a jelen körülmények között a Brüsszeli Egyezmény 2. cikke alkalmazandó, azt is meg kell vizsgálni, hogy vajon az alapeljáráshoz hasonló helyzetben az említett Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy egy szerződő állam bírósága – amelynek joghatósága az említett 2. cikken alapul – saját diszkrecionális jogkörében lemondjon joghatósága gyakorlásáról azon indokkal, hogy a nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita érdemi eldöntésére. Másképpen fogalmazva, azt kell meghatározni, hogy az alapeljáráshoz hasonló helyzetben a forum non conveniens doktrína vajon összeegyeztethető‑e az Egyezménnyel.
B – A forum non conveniens doktrína Brüsszeli Egyezménnyel való összeegyeztethetőségéről
218. Annak érdekében, hogy vizsgálatom tárgyát az alapeljáráshoz hasonló helyzetre tudjam szűkíteni, emlékeztetnem kell arra, hogy az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részében a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt a kérdést teszi fel, vajon a Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes‑e, hogy egy szerződő állam bírósága – amelynek joghatósága az említett 2. cikken alapul – saját mérlegelési körében lemondjon joghatósága gyakorlásáról azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita érdemi eldöntésére, miközben ez utóbbinak joghatóságát nem rögzítették joghatóságot alapító egyezményben, illetve ezen bírósághoz korábban nem nyújtottak be olyan kereseti kérelmet, amely perfüggőségi helyzetet idézhetett volna elő, illetve perek közötti összefüggést hozott volna létre, valamint az említett jogvitának az ezen nem szerződő államra utaló kapcsolóelveinek a jellege eltér a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében szabályozott esetektől.
219. Annak érdekében, hogy válaszolni tudjak e kérdésre, először fel kell elevenítenem az Egyezmény létrehozóinak szándékát, majd egymás után meg kell vizsgálnom az említett Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének szövegezését, majd az Egyezmény általános szerkezetét, végül az általa követett célkitűzéseket.
1. Az Egyezmény létrehozóinak szándéka
220. A Brüsszeli Egyezmény kidolgozása idején az Egyesült Királyság, valamint Írország még nem voltak a Közösség tagállamai. Ezért nem is vettek részt a tagállamok által az EK 293. cikknek megfelelően folytatott tárgyalásokban, amelyek az említett Egyezmény 1968. szeptember 27‑én történt elfogadásához vezettek. E két állam csupán az Egyezmény hatályba lépése, vagyis 1973. február 1‑je előtt éppen egy hónappal, azaz 1973. január 1‑jén vált a Közösség tagjává.
221. Mindeközben lényegében ebben a két tagállamban fejlődött ki a forum non conveniens doktrína.(112) Ezért e doktrína a kontinentális jogra épülő jogrendszerrel rendelkező, vagyis a Brüsszeli Egyezmény tárgyalásában résztvevő tagállamoktól meglehetősen idegen. Következésképpen az Egyezmény nem tartalmaz semmiféle rendelkezést ezen doktrínára vonatkozóan.
222. Ezért a forum non conveniens doktrína összeegyeztethetőségével kapcsolatos kérdés csupán az Egyesült Királyság, Írország, valamint a Dán Királyság Brüsszeli Egyezményhez való csatlakozásával kapcsolatos, 1978. október 9‑én elfogadott egyezmény kidolgozása során vetődött fel.(113)
223. Az említett csatlakozási egyezmény kapcsán a Schlosser által készített jelentés híven tükrözi az e kérdéssel kapcsolatban fellángolt viták hevességét.(114)
224. E jelentés 78. pontja megállapítja, hogy „a Közösség kontinentális tagállamai küldöttségeinek véleménye alapján ilyen lehetőségek [vagyis egy eljárásnak a forum non conveniens doktrína alkalmazásával történő felfüggesztése] nem állnak a közösségi tagállamok bíróságainak rendelkezésére, amennyiben azok joghatósággal rendelkeznek, és azok előtt eljárás indult”.
225. Ezzel kapcsolatosan a jelentés megállapította, hogy „kifejezésre juttatták, hogy a szerződő államok nemcsak jogosultak joghatóságukat a 2. címben rögzített feltételek szerint gyakorolni, de arra kötelezettek is”. E tekintetben megerősítésre került, hogy „[a] felperesnek biztosnak kell lennie abban, hogy az eljáró bíróság joghatósággal rendelkezik”, mivel „nem szabad megengedni, hogy időt és pénzt vesztegetve jöjjön rá végül, hogy az a bíróság, amelyhez kereseti kérelmét benyújtotta, magát kevéssé kompetensnek véli, mint egy másik bíróságot”.
226. Ezen túlmenően a kérdéses jelentés ugyancsak a 78. pontban megerősítette, hogy „[a]mikor több állam bírósága rendelkezik joghatósággal, a felperes szabad választási joggal rendelkezik, amelyet nem gyengíthet a »doctrine of the forum non conveniens« alkalmazása”. E tekintetben a jelentés hangsúlyozza, hogy „[m]egtörténhet, hogy a felperes a joghatóséggal rendelkező bíróságok közül egy másik, nyilvánvalóan »nem megfelelő« bíróságot választ annak érdekében, hogy éppen abban az államban hozzanak döntést, amelyikben annak végrehajtását kéri”.
227. Az említett jelentésnek ugyanezen pontja hozzáteszi még, hogy „nem zárható ki a nemleges joghatósági összeütközések veszélye sem: egy kontinentális bíróság az Egyesült Királyság bíróságának döntésével szemben ugyancsak megállapíthatja joghatósága hiányát”.
228. Végül megállapítja, hogy „[v]égeredményben, a »forum non conveniens« doktrínát [valamint a forum non conveniens-szel összefüggő elméletet mostanáig] igazoló alapvető indokok sokat veszítenek majd súlyukból, amint az Egyezmény alkalmazandó lesz az Egyesült Királyságban és Írországban”. Ezzel kapcsolatban ugyancsak a jelentés 78. pontja állapítja meg, hogy e két államban az Egyezmény végrehajtására hivatott nemzeti jogszabályok egyrészt a lakóhely jelenlegi fogalmának szűkebb értelmezéséhez, másrészt pedig a tagállamoknak az Egyezmény 3. cikke (2) bekezdésének alapján a kérdéses államok területén ideiglenesen tartózkodó alperesnek megküldött egyszerű értesítésen vagy idézés kézbesítésén alapuló túlzó joghatósági nemzeti szabályok elvetéséhez kell, hogy vezessen.
229. A jelentés 78. pontja szerint ezen jogi érvek miatt történt, hogy „Írország és az Egyesült Királyság elutasította az Egyezmény szövege ezen pontjának elfogadását”.
230. Ezen okfejtések összességéből arra következtetek, hogy a Brüsszeli Egyezményt, illetve az 1978‑as csatlakozási egyezményt megtárgyaló és azt elfogadó tagállamoknak vagy egyáltalán nem volt szándékukban az Egyezmény kidolgozott rendszerének keretében a forum non conveniens mechanizmusát elfogadni, vagy legalábbis ezen államok nagyrésze komolyan tiltakozott ez ellen.
231. Ha ennek ellenkezőjét állítanánk, az 1978‑as csatlakozási egyezménnyel módosított Egyezményt aláíró államok szándékát vennénk semmibe, hozzátéve, hogy e szándék sem a későbbi csatlakozási egyezmények, sem a 44/2001 rendelet elfogadásakor nem változott meg. Az Egyezmény 2. cikke (1) bekezdése szövegezésének, az említett Egyezmény általános szerkezetének, illetve az Egyezmény által követett célkitűzések hatékony érvényesülésének vizsgálata ugyancsak a forum non conveniens elmélet elfogadása ellen szólnak.
2. Az Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének szövegezése
232. Emlékeztetnék, hogy az Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[e]zen egyezmény rendelkezéseire is figyelemmel valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott szerződő állam bíróságai előtt perelhető”.
233. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy egy állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a közösségi rendelkezéseket a Közösség összes nyelvén létező változatok fényében egységesen kell értelmezni és alkalmazni.(115) Álláspontom szerint ez szükségszerűen helytálló a Brüsszeli Egyezmény értelmezésére és alkalmazására is, tekintettel a Bíróság által rendszeresen hangoztatott, a jogbiztonság elve tiszteletben tartásának biztosítására, valamint az említett Egyezményből eredő jogoknak és kötelezettségeknek – úgy a szerződő államokra vonatkozóan, mint az érdekelt személyek érdekében – egyenlőségére és egységességére való törekvésre.(116)
234. Az Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének többféle nyelvi változata is kétségtelenül bizonyítja, hogy az abban foglalt joghatósági szabály kógens és nem fakultatív jellegű, valamint hogy e szabálytól csak akkor lehet eltérni, ha azt az Egyezmény kifejezetten rögzíti. Az is nyilvánvaló, hogy az alapeljárásban fennálló helyzet az Egyezményben taxatíve felsorolt esetek – amelyeket az Egyezmény általános szerkezete kapcsán fogok közelebbről megvizsgálni – egyikének sem felel meg.
235. Ebből arra következtetek, hogy az Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdésével ellentétes, hogy az alapeljáráshoz hasonló esetben egy szerződő államnak a fenti cikk alapján eljáró bírósága saját mérlegelési jogkörében lemondjon az ügyben való lényegi döntésről azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne az ügyben döntést hozni. Ez a végkövetkeztetés az Egyezmény általános szerkezetére is vonatkozik.
3. Az Egyezmény általános szerkezete
236. Amikor egy szerződő állam, mint például az Egyesült Királyság valamely bíróságának joghatósága az Egyezmény 4. cikke alapján az ebben az államban hatályban lévő túlzó joghatósági szabályok szerint kerül megállapításra (abban az esetben, ha az alperes lakóhelye egy harmadik államban található), első látásra valóban nem ellentétes az Egyezménnyel, hogy a kérdéses bíróság a forum non conveniens alkalmazásával (amely hatályos a kérdéses szerződő államban) lemondjon joghatóságának gyakorlásáról azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne, vagy elhelyezkedése földrajzilag előnyösebb az ügyben való érdemi döntéshozatalra.
237. Mindemellett ezen lehetőség csak abban a helyzetben állhatna fenn (amely bizonyosan nem vonatkozik A. Owusura), ha az alperes lakóhelye valamely nem szerződő államban lenne, mivel az Egyezmény 4. cikke csupán erre a helyzetre vonatkozik.
238. Ezzel ellentétben, amennyiben az alperes lakóhelye valamely szerződő államban van és a szerződő állam bíróságának joghatósága az Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdésének alapján kerül megállapításra, az Egyezmény általános szerkezetének ellentmond, hogy az alapeljáráshoz hasonló helyzetben a kérdéses bíróság saját diszkrecionális jogkörében lemondjon joghatóságának gyakorlásáról azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne az ügyben érdemi döntés meghozatalára.
239. Miközben az Egyezmény egyes rendelkezései tompíthatják a 2. cikkben rögzített szabály kötelező erejét, ezek csupán bizonyos különleges körülmények között – amelyeknek az alapeljárás körülményei nem felelnek meg – érvényesülnek, mivel az említett Egyezmény általános szerkezetével ellentétes az, hogy a jelen eset körülményei között, vagyis az Egyezményben kifejezetten és taxatíve szabályozott körülmények fennállásától eltérő helyzetekben valamely szerződő állam bírósága lemondjon e kötelező joghatóságának gyakorlásáról.
240. Ezen túlmenően fontos hangsúlyozni, hogy az Egyezmény bizonyos rendelkezéseit a forum non conveniens elmélethez kapcsolódó megfontolásoktól nagyban eltérő szempontok ihlették. Ez a tény megerősít engem abban a meggyőződésben, hogy a 2. cikk alapján megállapított joghatóság gyakorlása keretében a kérdéses elmélet alkalmazása ellentmond az Egyezmény általános szerkezetének.
241. Az előbbi állításomat az alábbiakban kívánom kifejteni.
242. Először is itt jegyzem meg, hogy ugyan az Egyezmény (5. és 6. cikkében, illetve a II. cím 3. és 4. szakaszában szabályozott) különös vagy különleges szabályai lehetővé teszik a 2. cikk kógens joghatósági szabályától való eltérést, tekintetbe véve többek között, ha a jogvita és az érintett alperes lakóhelye szerinti államtól eltérő állam bírósága között közvetlen vagy különlegesen szoros kapcsolóelv áll fenn, ám ez a joghatósági választási lehetőség csupán különböző szerződő államokat érintő jogviszonyokban releváns, egy szerződő állam és egy harmadik állam közötti viszonyokban, vagyis az alapeljárás esetére viszont nem érvényes.
243. Ezen túlmenően és mindenekfelett hangsúlyozni kell, hogy ez a joghatósági választási lehetőség csupán a felperesnek és csakis a peres eljárás megindítása során áll rendelkezésére. Következésképpen amint a kereseti kérelem a 2. cikk joghatósági szabálya alapján valamely szerződő állam bírósága elé kerül, e bíróság nem jogosult joghatósága gyakorlásáról az Egyezmény különös vagy különleges joghatósági szabályaira hivatkozva lemondani még akkor sem, ha az érintett peres eljárás jelentős kapcsolódást mutat az alperes lakóhelye szerinti államtól eltérő (szerződő vagy nem szerződő) állam bíróságához.
244. Egyébiránt, miközben az Egyezmény 17. cikkének (1) bekezdése, valamint 19., 21. és 22. cikke értelmében egy szerződő állam bírósága köteles megállapítani joghatóságának hiányát, vagy megtagadhatja a döntéshozatalt annak ellenére, hogy a 2. cikk általános és kötelező joghatósági szabálya alapján indítottak előtte eljárást, nyilvánvaló, hogy az alapeljárás egyik kategóriába sem sorolható a fenti esetek közül, és így a 2. cikk joghatósági szabályának kötelező ereje sértetlen marad. A kérdéses rendelkezések egyenkénti vizsgálatával éppen ezt fogom részletesebben bebizonyítani.
245. Először is az Egyezménynek a kifejezett joghatóság-kiterjesztésről rendelkező 17. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a felek közül legalább egy valamely szerződő államban lakóhellyel rendelkezik, csupán azon szerződő államnak bírósága vagy bírósága(i) jogosult(ak) eljárni, amely(ek)nek joghatóságát (az ebben a cikkben foglalt feltételek között) a felek egy erről szóló megállapodás keretében kikötik. Tehát amennyiben valamely bíróság előtt az egyik fél az Egyezmény 2. cikkére hivatkozva indít eljárást, ez a bíróság főszabály szerint nem rendelkezik joghatósággal, kivéve ha az Egyezmény 18. cikkének megfelelően az alperes beleegyezik, hogy az eljáró bíróság előtt megjelenjen, anélkül hogy a fennálló joghatósági kikötés alapján az eljáró bíróság joghatóságának hiányára hivatkozna. Az említett 18. cikkben szabályozott helyzetre tekintettel az egyik fél által a joghatóságot kikötő megállapodás megsértésével előterjesztett kereset alapján eljáró bíróságnak tehát meg kell állapítania joghatósága hiányát.
246. Ugyanez érvényes akkor is, amikor– kiváltképpen az alperes lakóhelye szerinti – szerződő állam bírósága előtt a per tárgya és valamely szerződő állam területe között fennálló különlegesen szoros kapcsolatra tekintettel az Egyezmény 16. cikkének kizárólagosan alkalmazandó joghatósági rendelkezéseinek megsértésével indítottak eljárást. Egyébiránt ezen joghatósági szabályok kötelező ereje kifejezetten lényeges, ugyanis az Egyezmény 19. cikke úgy rendelkezik, hogy amennyiben valamely szerződő állam bíróságához olyan keresettel fordulnak, amelyre a 16. cikk alapján más szerződő állam bírósága kizárólagos joghatósággal rendelkezik, a bíróság hivatalból megállapítja joghatóságának hiányát.
247. Egyedül a kizárólagos joghatóságot rögzítő szabályok akadályozhatják meg az Egyezmény 2. cikkében foglalt általános kógens joghatósági szabály alkalmazását. Mindeközben szeretnék emlékeztetni arra, hogy e joghatóságot rögzítő szabályok egyike sem alkalmazható az alapeljáráshoz hasonló helyzetben.
248. Ugyanez érvényes a joghatósági szabályok alkalmazása vonatkozásában az Egyezmény 21. és 22. cikkében rögzített mechanizmusokra.
249. Emlékeztetnék, hogy az Egyezmény perfüggőségről rendelkező 21. cikke úgy rendelkezik, hogy amennyiben azonos jogalapból származó, azonos felek között folyamatban lévő eljárásokat különböző szerződő államok bíróságai előtt indítottak, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatósága megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást, és amennyiben az elsőként megkeresett bíróság joghatóságát állapítják meg, a később megkeresett bíróság ennek javára megállapítja saját joghatóságának hiányát.
250. Amint már említettem, az alapeljárás tényállása nem felel meg a fenti rendelkezésben szabályozott esetnek, ugyanis semelyik, az elsőrendű alperes lakóhelyének államától eltérő szerződő állam bírósága előtt nem indult peres eljárás az alapeljárással párhuzamosan.
251. Ezen túlmenően, amint a Bíróság a fentebb hivatkozott Gasser-ítélet 47. pontjában nemrégiben megállapította, ez az eljárási szabály „világosan és kizérólag azon időbeli sorrenden alapul, amely sorrendben a kérdéses bíróságok előtt eljárást indítanak”. E rendelkezés tehát nem hagy semmiféle mérlegelési lehetőséget annak eldöntésére, hogy az eljáró bíróságok közül valamelyik a másikhoz képest előnyösebb helyzetben van‑e az eljárás érdemi eldöntésére. Ebből következik, hogy az ezzel kapcsolatosan olykor hangoztatott véleménnyel ellentétben az Egyezményben rögzített perfüggőségi mechanizmus a forum non conveniens logikájától messzemenően eltérő elgondoláson alapul, mivel – ahogy azt előzőleg láthattuk – az előbbi az eljáró bíróság számára diszkrecionális lehetőséget foglal magában annak eldöntésére, vajon egy külföldi jogi fórum egyértelműen alkalmasabb‑e a jogvita érdemi eldöntésére.
252. Az Egyezmény 22. cikke kapcsán emlékeztetnék, hogy e cikk úgy rendelkezik, hogy amennyiben összefüggő eljárások különböző szerződő államok bíróságai előtt első fokon vannak folyamatban, a később megkeresett bíróság felfüggesztheti az eljárást, illetve a később megkeresett bíróság valamely fél kérelmére joghatóságának hiányát is megállapíthatja, amennyiben az említett peres eljárásokra az elsőként megkeresett bíróság rendelkezik joghatósággal, és joga az eljárások egyesítését lehetővé teszi.
253. A perfüggőséget szabályozó 21. cikkben foglaltakkal ellentétben a 22. cikk nem csupán a kérdéses eljáró bíróságok megkeresése szerinti időrendi sorrenden alapul. E rendelkezés bizonyos teret hagy a másodikként eljáró bíróságnak a mérlegelésre, ugyanis e bíróságnak lehetősége van arra, hogy eldöntse, felfüggeszti‑e az eljárást, vagy megállapítja‑e joghatóságának hiányát. Megállapíthatjuk, hogy ez a választás többek között attól függ, hogy az elsőként eljáró bíróság előnyösebb helyzetben van‑e a másodikhoz képest az előtte folyó eljárás érdemi eldöntésére. E mechanizmus e tekintetben hasonlítható (de csak e tekintetben) a forum non conveniens doktrínával kapcsolatos mechnizmushoz.
254. Mindemellett fontos kiemelni hogy a bíróságnak azon lehetősége, hogy az Egyezmény 22. cikke alapján az eljárást felfüggessze, vagy joghatóságának hiányát megállapítsa, csak abban a különleges helyzetben kerül alkalmazásra, amikor különböző szerződő államok bíróságai előtt párhuzamosan indultak eljárások annak elkerülése végett, hogy ebből adódóan egymásnak ellentmondó ítéletek szülessenek, és hogy következésképpen lehetőség szerint minél inkább ki lehessen zárni azon eseteket, amelyekben felmerülhet, hogy az egyik szerződő államban hozott ítéletet nem ismerik el egy másik szerződő államban.
255. Még ha fel is tesszük, hogy az angol nyaralóvendég által A. Owusuéval megegyező körülmények között történt baleset miatt indított kártérítési eljárás még mindig függőben van, és azt az alapeljárással összefüggőnek lehet tekinteni, e párhuzamos eljárás Jamaicában, tehát egy harmadik állam bírósága előtt indult, és ezért a 22. cikk nem lenne alkalmazható.
256. Ezen túlmenően a jelen eset körülményeitől függetlenül a különböző szerződő államok bíróságai döntéshozatali munkájának gyakorlását összehangoló mechanizmus logikája nagymértékben különbözik a forum non conveniens doktrína mechanizmusáétól, ugyanis az utóbbi alkalmazása elméletileg nem függ egy másik szerződő államban párhuzamosan folyó eljárás létezésétől. Ahogyan az a Spiliada-ítéletben megállapításra került(117), az eljáró bíróságnak gyakorlati vagy vagyoni jellegű kritériumok, mint például a tanúk elérhetősége vagy a kérdéses jogügyletre irányadó jogszabály alapján kell meghatároznia a peres eljárás „természetes fórumát”, vagyis azt a fórumot, „amellyel a kereseti kérelemnek a legszorosabb kapcsolata van”. Az eljáró bíróság „alkalmassága” tehát nem feltétlenül és kizárólagosan egy másik szerződő állam bírósága előtt párhuzamosan folyó eljárás létezésének függvénye.
257. A fenti okfejtésből következik, hogy amennyiben egy szerződő állam bíróságának joghatósága az Egyezmény 2. cikke alapján kerül megállapításra (vagyis amikor ez nem ütközik a 16. és 17. cikkben rögzített kizárólagos joghatóságról szóló szabályokba), e bíróság nem jogosult joghatóságáról lemondani, kivéve az Egyezmény 21., illetve 22. cikkében meghatározott különleges esetekben, amely helyzet viszont nem áll fenn az alapeljárás tekintetében.
258. Az Egyezmény általános szerkezetének vizsgálata tehát megerősíti azt a nézetet, amely szerint az Egyezménnyel ellentétes, hogy az alapeljáráshoz hasonló helyzetben valamely szerződő állam bírósága saját diszkrecionális jogkörében lemondjon az Egyezmény 2. cikke alapján megállapított joghatóságáról azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita érdemi eldöntésére.
259. Véleményem szerint ezen nézetet nem kérdőjelezheti meg azon körülmény, hogy – mint az a jelen esetben is történt ‑ azon eljárás, amelyet a szerződő állam bírósága előtt az Egyezmény 2. cikkére hivatkozva indítottak, nem csak a bíróság helye szerinti szerződő államában lakóhellyel rendelkező alperest érinti, hanem több, harmadik államban lakóhellyel rendelkező alperest is.
260. Mégha az Egyezmény 4. cikkének azon feltevésen alapuló alkalmazása, hogy több alperes lakóhelye egy harmadik államban található, ahhoz is vezet, hogy az eljáró bíróság a forum non conveniens elmélet szempontjai alapján megkérdőjelezze az adott ügyben eljárásra való alkalmasságát, ez a tény semmiképpen nem jelenti azt, hogy a 4. cikk kötelezné az említett bíróságot, hogy a 2. cikk alapján az alperes lakóhelye szerinti szerződő államban fennálló joghatósága gyakorlásáról lemondjon. Csakis az eljáró bíróság dolga, hogy a felek helyzete és a különböző fennálló érdekek alapján mérlegelje, hogy a jogvita egészéről vagy csupán az eljárásnak a kérdéses szerződő államban lakóhellyel rendelkező alaperest érintő részéről köteles‑e dönteni.
4. Az Egyezmény célkitűzései és hatékony érvényesülése
261. Feltéve, hogy a forum non conveniens eljárási jellegű doktrína, e szabályra akkor is csupán egy nemzeti jogszabály alkalmazható, amelynek alkalmazása nem sértheti az Egyezmény hatékony érvényesülését. A Bíróság ezt emelte ki nemrégiben a fent hivatkozott Turner-ítéletben az „anti-suit injunctions” mechanizmus kapcsán.(118)
262. Úgy vélem, hogy ezen esetleges eljárási szabály alkalmazása az Egyezmény célkitűzéseit, illetve hatékony érvényesülését veszélyezteti, és ezért a forum non conveniens doktrína végrehajtása e két tényezővel ellentétes.
263. Jó néhány jogi érv szól emellett.
264. Először is azzal, hogy a forum non conveniens doktrína az eljáró bíróságnak lehetőséget ad arra, hogy – tisztán diszkrecionális jogkörében – lemondjon az Egyezmény 2. cikke alapján fennálló joghatóságának gyakorlásáról, komolyan befolyásolja az Egyezmény által rögzített szabályok, kiváltképpen a 2. cikk előreláthatóságát. Ahogy már említettem, a joghatósági szabályok előreláthatósága önmagában garantálja az Egyezmény által követett célkitűzéseknek megfelelő jogbiztonság elvének tiszteletben tartását, valamint a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelme elősegítésének biztosítását. Ezért az Egyezmény által rögzített joghatósági szabályok és kiváltképpen a 2. cikk (amely általános joghatósági szabály) előreláthatóságára mért effajta befolyás tulajdonképpen az Egyezmény hatékony érvényesülését sérti.
265. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni, hogy az Egyezményt nagymértékben a kontinentális jogrendszerek ihlették, amelyek különös fontosságot tulajdonítanak a joghatósági szabályok előreláthatóságának és sérthetetlenségének. A jogalkalmazás ezen területe sokkal kevésbé hangsúlyos a common law jogrendszerekben, ugyanis a hatályos jogszabályok alkalmazását rugalmas módon és esetenként értelmezik. E tekintetben a forum non conveniens doktrína könnyen illeszkedik a common law jogrendszerbe, mivel az eljáró bíróságnak lehetőséget ad arra, hogy diszkrecionális jogkörében eldöntse, hogy éljen‑e vagy sem az őt megillető joghatósággal. Ez az elmélet viszont az Egyezménnyel nehezen összeegyeztethető.
266. Az általános megfontolásokon túlmenően a forum non conveniens alkalmazásából eredő eljárási következményeket közelebbről is meg kell vizsgálni. Álláspontom szerint e következmények nehezen összeegyeztethetők az Egyezmény által követett célkitűzésekkel, amelyek, mint tudjuk, a jogbiztonság elvének a tiszteletben tartásával, valamint a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelme elősegítésének a biztosításával kapcsolatosak.
267. Amint azt láttuk, az angol jog jelenlegi állapotában ezen doktrína alkalmazása egyet jelent az eljárás felfüggesztésével, azaz a per folytatásának sine die, tehát bizonytalan időre való elhalasztásával. E helyzet a jogbiztonság vonatkozásában egyáltalán nem elfogadható.
268. Továbbá véleményem szerint ahelyett, hogy a forum non conveniens doktrína elősegítené a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmét, azt inkább gyengíti. Ez különösképpen a felperes tekintetében igaz.
269. Emlékeztetnék arra, hogy a felperesnek kell a kérdéses eljárási kifogás alkalmazását megakadályozni oly módon, hogy bizonyítja, hogy a kérdéses külföldi bíróság nem tudna neki igazságot szolgáltatni. Ez a helyzet ugyancsak nem megnyugtató, mivel félő, hogy egyes alperesek csupán azért élnek ezen eljárási kifogással, hogy az ellenük indított eljárás előrehaladtát késleltessék.
270. Ezen túlmenően, amennyiben az eljáró bíróság végül úgy dönt, hogy helyt ad a forum non conveniens kifogásnak, megint csak az eljárás folytatását kívánó felperesnek kell bemutatni az ehhez szükséges bizonyítékokat. Tehát neki kell bizonyítania, hogy e külföldi bíróságnak nincs joghatósága a jogvita eldöntésére, vagy hogy a felperes ténylegesen nem férhet hozzá hatékonyan az igazságszolgáltatáshoz e külföldi bíróság előtt, vagy hogy egyáltalán nem is tudott eljárást indítani előtte. A felperesre háruló ezen bizonyítási teher különösen nehéznek bizonyulhat. E tekintetben a forum non conveniens elmélet alkalmazása tehát érzékenyen érintheti a felperes érdekeinek védelmét, mivel az Egyezmény célkitűzéseivel szemben inkább gyengíti, semmint erősíti ez utóbbi jogvédelmét.
271. Végül, amennyiben a felperes nem képes az eljárás (akár határozatlan időre való) felfüggesztése megakadályozásához szükséges bizonyítékokat bemutatni vagy a már felfüggesztett eljárás folytatását elérni, ha még mindig perelni kíván az előtte fennálló egyetlen lehetőség az, hogy megtegye a külföldi bíróság előtti eljárás indításához szükséges lépéseket. Magától értetődik, hogy e lépések költségesek, és késleltetik azon eljárási határidőket, amelyekkel a felperesnek szembe kell néznie, ha azt kívánja, hogy az ügye végül elbírálásra kerüljön. Egyébiránt, e tekintetben a forum non conveniens elmélethez fűződő mechanizmus ellentétesnek tekinthető az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. cikkében megfogalmazott követelményekkel is.
272. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy ez a doktrína annyiban sérti az Egyezmény hatékony érvényesülését, hogy befolyásolja az utóbbinak a jogbiztonsághoz és a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelméhez fűződő célkitűzéseit, amelyeket az Egyezmény többek között a 2. cikkben megfogalmazott kógens joghatósági szabályok segítségével valósít meg.
273. Álláspontom szerint ez a következtetés az Egyezmény által a szerződő államok között, a bírósági határozatok elismerésének és végrehajtásának megkönnyítése érdekében megfogalmazott szabályok tekintetében is érvényes. A szerződő állam bírósága azzal, hogy az Egyezmény rendelkezéseire, és főképpen annak 2. cikkére alapított joghatóságának gyakorlásáról lemond azon indokkal, hogy valamely nem szerződő állam bírósága az előtte folyó eljárás eldöntésének alkalmasabb fóruma lenne, megfosztja a felperest attól a lehetőségtől, hogy élvezze az Egyezmény által szabályozott, a bírósági határozatok egyszerűsített elismerési és végrehajtási mechanizmusából fakadó előnyöket. E helyzet az Egyezménynek a jogbiztonság elvének tiszteletben tartásával, valamint a Közösségben az ott lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmének elősegítésével kapcsolatos célkitűzésekkel is ellentétes. A forum non conveniens-re vonatkozó mechanizmus e tekintetben is sérti az Egyezmény hatékony érvényesülését.
274. Egyébiránt meg kell azt is jegyezni, hogy ez a doktrína befolyásolhatja az Egyezmény által rögzített szabályok egységes alkalmazását, és ekképpen a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatába ütközhet.
275. Amint azt láttuk, a Bíróság rendszeresen kifejezi azon törekvését, hogy biztosítsa az említett Egyezményből eredő jogok és kötelezettségek egyenlőségét és egységességét, mind a szerződő államokra vonatkozóan, mind az érdekelt személyek érdekében.
276. Emlékeztetnék, hogy a forum non conveniens doktrína csupán az Egyesült Királyságban és Írországban fejlődött ki számottevően, a többi szerződő államban nem.
277. Ha megengednénk, hogy e doktrínát csupán abban a két szerződő államban alkalmazzák, ahol az ismert, ennek hatásaként a Közösségben lakóhellyel és/vagy székhellyel rendelkező perben álló személyek közötti hátrányos megkülönböztetésre kerülne sor, azon az alapon, hogy azon szerződő állam, amelynek területén az alperes lakóhelye található, a kérdéses doktrínát elismeri‑e vagy sem. Ez a fajta hátrányos megkülönböztetés minden bizonnyal ellentétes lenne az Egyezményből eredő jogok egyenlőségére és egységességére vonatkozó ítélkezési elvnek.
278. E jogi megfontolások összességéből az következik, hogy mind az Egyezmény 2. cikke (1) bekezdésének szövegével, mind az Egyezmény általános szerkezetével, továbbá annak célkitűzéseivel és hatékony érvényesülésével is ellentétes, hogy valamely szerződő állam bírósága – amelynek joghatósága az említett Egyezmény 2. cikkén alapul – diszkrecionális jogkörében lemondjon joghatóságának gyakorlásáról, azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita érdemi eldöntésére, amennyiben nem létezik ez utóbbi bíróság javára joghatósági kikötés, előzőleg nem terjesztettek be elé semmilyen, perfüggőségre vagy más államban folyó eljárással való összefüggést lehetővé tevő kérelmet, továbbá e nem szerződő állammal nem áll fenn a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében írtakkal azonos jellegű kapcsolat.
279. Ezt kiegészíteném még azzal, hogy a 44/2001 rendelet is egyértelműen ezt az álláspontot támasztja alá. A rendelet tizenegyedik preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell követniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg, és a joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket, amelyekben a per tárgya vagy a felek szerződéses szabadsága eltérő joghatósági okot kíván meg.”(kiemelés tőlem).
280. Ezen preambulumbekezdés kimondatlanul, ám szükségszerűen kizárja annak lehetőségét, hogy az Egyezmény 2. cikke alapján joghatósággal rendelkező eljáró bíróság lemondjon joghatóságának gyakorlásáról azon indokkal, hogy a forum non conveniensnek megfelelően egy nem szerződő állam bírósága előnyösebb helyzetben lenne a jogvita érdemi eldöntésére.(119) Álláspontom szerint ez nem csak akkor érvényesül, amennyiben a másik joghatósággal rendelkező bíróság az alperes lakóhelyétől eltérő szerződő államban található. Akkor is érvényesül, amikor a másik bíróság egy harmadik állam területén van.
281. Következésképpen az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részére azt a választ kell adni, hogy a Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes, hogy valamely szerződő állam bírósága – amelynek joghatósága az említett Egyezmény 2. cikkén alapul – diszkrecionális jogkörében lemondjon e joghatóságának gyakorlásáról, azon indokkal, hogy egy nem szerződő állam bírósága alkalmasabb lenne a jogvita érdemi eldöntésére, amennyiben nem létezik ez utóbbi bíróság javára joghatósági kikötés, előzőleg nem terjesztettek be elé semmilyen, perfüggőségre vagy más államban folyó eljárással való összefüggést lehetővé tevő kérelmet, továbbá e nem szerződő államra utaló kapcsolóelvek a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében szabályozottakhoz képest eltérő jellegűek.
V – Végkövetkeztetések
282. Mindezen megfontolásokra figyelemmel a Bíróságnak azt javasolom, hogy a Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) (Egyesült Királyság) által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérdésekre a következőképpen válaszoljon:
„1) A Dánia, Írország, valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága csatlakozásáról szóló, 1978. október 9‑i egyezménnyel, a Görög Köztársaság csatlakozásáról szóló, 1982. október 25‑i egyezménnyel, valamint a Spanyol Királyság és a Portugál Köztársaság csatlakozásáról szóló, 1989. május 26‑i egyezménnyel módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezmény 2. cikkét akként kell értelmezni, hogy az akkor is alkalmazandó, amikor a felperes és az alperes lakóhelye ugyanabban a szerződő államban található és e szerződő állam bírósága előtt közöttük folyamatban lévő peres eljárás bizonyos mértékben egy harmadik államhoz és nem egy másik szerződő államhoz kapcsolódik, és ezért ebben a jogvitában az egyetlen joghatósági megosztásra vonatkozóan feltehető kérdés csupán egy szerződő állam bírósága és egy harmadik állam bírósága, nem pedig különböző szerződő állam bíróságai közötti viszonyokban merülhet fel.
2) A Brüsszeli Egyezménnyel ellentétes, hogy valamely szerződő állam bírósága az Egyezmény 2. cikkén alapuló joghatóságának hiányát állapítsa meg azzal az indokkal, hogy valamely nem szerződő állam bírósága a kérdéses jogvita eldöntésének alkalmasabb fóruma lenne, amennyiben nem létezik joghatósági kikötés ez utóbbi bíróság javára, előzőleg nem terjesztettek be elé semmilyen, perfüggőségre vagy más államban folyó eljárással való összefüggést lehetővé tevő kérelmet, továbbá e nem szerződő államra utaló kapcsolóelvek a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkében szabályozottakhoz képest eltérő jellegűek.”