A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)
2016. június 14.(*)
„Tagállami kötelezettségszegés – Szociális biztonsági rendszerek koordinációja – 883/2004/EK rendelet – 4. cikk – A szociális biztonsági ellátásokhoz való hozzáférés terén érvényesülő egyenlő bánásmód – Tartózkodási jog – 2004/38/EK irányelv – Olyan nemzeti jogszabályok, amelyek megtagadják bizonyos családi ellátások nyújtását, illetve az eltartott gyermek után járó adójóváírást azon más tagállambeli állampolgároktól, akiket nem illet meg a jogszerű tartózkodáshoz való jog”
A C‑308/14. sz. ügyben,
az EUMSZ 258. cikk alapján kötelezettségszegés megállapítása iránt 2014. június 27‑én
az Európai Bizottság (képviselik: D. Martin és M. Wilderspin, meghatalmazotti minőségben)
felperesnek
Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága (képviselik: M. Holt és J. Beeko, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: J. Coppel, QC)
alperes ellen
benyújtott keresete tárgyában,
A BÍRÓSÁG (első tanács)
tagjai: A. Tizzano, a Bíróság elnökhelyettese, az első tanács elnökeként eljárva, F. Biltgen, E. Levits, M. Berger (előadó) és S. Rodin bírák,
főtanácsnok: P. Cruz Villalón,
hivatalvezető: L. Hewlett főtanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2015. június 4‑i tárgyalásra,
a főtanácsnok indítványának a 2015. október 6‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Keresetével az Európai Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy az Egyesült Királyság – mivel megköveteli, hogy a családi támogatás vagy a gyermek után járó adójóváírás kérelmezője jogosult legyen az Egyesült Királyságban való tartózkodásra – nem teljesítette a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.) 4. cikkéből eredő kötelezettségeit.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 883/2004 rendelet
2 A 883/2004 rendelet 1. cikkének j) és z) pontja az alábbi fogalommeghatározásokat tartalmazza:
„E rendelet alkalmazásában:
[...]
j) »lakóhely«: a személy szokásos tartózkodási helye;
[...]
z) »családi ellátás«: minden olyan természetbeni vagy pénzbeli ellátás, amelynek célja a családi kiadások fedezése, az I. mellékletben említett tartásdíj megelőlegezése, és különleges szülési juttatások és örökbefogadási támogatások kivételével.”
3 A hivatkozott rendelet 3. cikkének (1) bekezdésének j) pontja a következőket írja elő:
„Ezt a rendeletet a következő szociális biztonsági ágakra vonatkozó valamennyi jogszabályra kell alkalmazni:
[...]
j) családi ellátások.”
4 Az említett rendelet „Egyenlő bánásmód” címet viselő 4. cikke a következőképpen rendelkezik:
„E rendelet eltérő rendelkezései hiányában az e rendelet hatálya alá tartozó személyeket bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan jogok illetik meg, és ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint az adott tagállam állampolgárait.”
5 Ugyanezen rendelet 11. cikkének (1) és (3) bekezdése szerint:
„(1) Az e rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak. E jogszabályokat e cím rendelkezései szerint kell meghatározni.
[...]
(3) A 12–16. cikkre is figyelemmel:
[...]
e) az a)–d) pont hatálya alá nem tartozó bármely személyre a lakóhely szerinti tagállam jogszabályai vonatkoznak, e rendelet egyéb olyan rendelkezéseinek sérelme nélkül, amelyek szerint az ilyen személyeknek egy vagy több tagállam jogszabályai alapján ellátásokat biztosítanak.”
6 A 883/2004 rendelet 67. cikke kimondja:
„Egy személy az illetékes tagállam jogszabályainak megfelelően jogosult családi ellátásokra a másik tagállamban lakó családtagjai után is, mintha a családtagok is az előbb említett tagállamban rendelkeznének lakóhellyel. [...]”
A 987/2009 rendelet
7 A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó eljárás megállapításáról szóló, 2009. szeptember 16‑i 987/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2009. L 284., 1. o.) „A lakóhely meghatározásának elemei” című 11. cikkében a következőket írja elő:
„(1) Amennyiben két vagy több tagállam intézményeinek álláspontja eltér az alaprendelet hatálya alá tartozó személy lakóhelyének meghatározását illetően, ezen intézmények közös megegyezéssel meghatározzák az érintett személy érdekeltségeinek központját, a releváns tényekre vonatkozóan rendelkezésre álló összes információ átfogó értékelése alapján, amely adott esetben az alábbiakat tartalmazhatja:
a) az érintett tagállamok területén való jelenlét időtartama és folyamatossága;
b) a személy helyzete, beleértve az alábbiakat:
i. a személy által gyakorolt bármely tevékenység jellege és sajátos jellemzői, különösen a tevékenység gyakorlásának szokásos helye, a tevékenység stabilitása és a munkaszerződés időtartama;
ii. a személy családi állapota és családi kötelékei;
iii. nem jövedelemszerző tevékenységek gyakorlása;
iv. tanulók esetében a jövedelmük forrása;
v. a személy lakhatási körülményei, különösen a lakás állandósága;
vi. a tagállam, amelyben a személy adózási szempontból lakóhellyel rendelkezik.
(2) Amennyiben az (1) bekezdésben szereplő, releváns tényeken alapuló különböző ismérvek figyelembevétele nem vezet az intézmények közötti megállapodáshoz, a személynek az e tényekből és körülményekből, különösen a személy adott területre költözésének indokaiból kikövetkeztethető szándékát kell meghatározónak tekinteni a tényleges lakóhelyének megállapítása tekintetében.”
A 2004/38/EK irányelv
8 Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.) a „Három hónapot meghaladó időtartamú tartózkodáshoz való jog” című 7. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha:
a) munkavállalók vagy önálló vállalkozók a fogadó tagállamban; vagy
b) elegendő forrásokkal rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet [helyesen: ne jelentsenek terhet] a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt, és a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek; vagy
c) – tanulmányok folytatásának fő céljából, ideértve a szakképzést is, beiratkoztak egy magán‑ vagy közoktatási intézménybe, amelyet a fogadó tagállam akkreditált vagy tart fenn jogszabályai vagy közigazgatási gyakorlata alapján, és
– teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó tagállamban, és nyilatkozattal vagy választásuk szerint más azzal egyenértékű eszközzel bizonyítják a megfelelő [helyesen: illetékes] nemzeti hatóságnál, hogy elegendő forrással rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára, ahhoz, hogy a tartózkodásuk időtartama alatt ne jelentsenek terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére; vagy
d) az a), b) vagy c) pontban meghatározott feltételeket teljesítő uniós polgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó családtagok.
[...]
(3) Az (1) bekezdés a) pontjának alkalmazásában az az uniós polgár, aki a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja munkavállaló vagy önálló vállalkozó jogállását a következő körülmények között:
a) ha baleset vagy betegség következtében ideiglenesen munkaképtelenné vált;
b) ha kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy egy évnél hosszabb ideig alkalmazásban állt, és a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként;
c) ha kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban, és a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként. Ebben az esetben a munkavállalói jogállás legalább hat hónapig fennmarad;
d) ha szakképzésben vesz részt. Hacsak nem vált kényszerű munkanélkülivé, a munkavállalói jogállás fennmaradásának feltétele, hogy a szakképzés a korábbi alkalmazással álljon kapcsolatban.
[...]”
9 Ezen irányelv 14. cikkének (1)–(3) bekezdése szerint:
„(1) Az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a 6. cikkben előírt tartózkodási joggal, amíg nem jelentenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.
(2) Az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a 7., 12. és 13. cikkben előírt tartózkodási joggal, amíg megfelelnek az azokban meghatározott feltételeknek.
Különleges esetekben, amennyiben megalapozott kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy az uniós polgár vagy családtagjai megfelelnek‑e a 7., 12. és 13. cikkben foglalt feltételeknek, a tagállamok ellenőrizhetik, hogy ezek a feltételek teljesülnek‑e. Ezt az ellenőrzést nem lehet rendszeresen lefolytatni.
(3) A kiutasítási intézkedés nem lehet automatikus következménye annak, hogy az uniós polgár vagy családtagjai igénybe veszik a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerét.”
10 Az említett irányelv 15. cikkének (1) bekezdése szerint:
„A 30. és 31. cikkben leírt eljárásokat hasonlóan kell alkalmazni az uniós polgár és családtagjai szabad mozgását nem közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi alapon korlátozó határozatokra.”
11 Ugyanezen irányelv „Egyenlő bánásmód” címet viselő 24. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A Szerződésben és a másodlagos jogban kifejezetten előírt különleges rendelkezésekre is figyelemmel, az ezen irányelv alapján a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken egyenlő bánásmód illet meg a fogadó tagállam állampolgáraival. E jog kedvezménye kiterjed azokra a családtagokra is, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, és tartózkodási joggal vagy huzamos tartózkodási joggal rendelkeznek.
(2) Az első bekezdéstől eltérve, a fogadó tagállam nem köteles szociális segítségnyújtásra való [helyesen: segítségnyújtási ellátásra való] jogosultságot biztosítani a tartózkodás első három hónapjában, vagy adott esetben a 14. cikk (4) bekezdésének b) pontjában előírt hosszabb időszakban, továbbá nem köteles a huzamos tartózkodási jog megszerzését megelőzően szociális segítséget nyújtani tanulmányok folytatásához, beleértve a szakképzést, amely segítség tanulmányi ösztöndíjat vagy diákhitelt biztosít a munkavállalókon, önálló vállalkozókon, e jogállásukat megtartó személyeken és családtagjaikon kívüli személyeknek.”
Az Egyesült Királyság joga
A családi támogatásokkal kapcsolatos szabályozás
12 A társadalombiztosítási járulékokról és a társadalombiztosítási ellátásokról szóló 1992. évi törvény (Social Security Contributions and Benefits Act 1992, a továbbiakban: az 1992. évi törvény) 141. cikke az alábbiakat írja elő:
„Az egy vagy több gyermeket, illetve figyelembe vehető fiatalkorút az év bármelyik hete során eltartó személy e cím rendelkezéseinek megfelelően jogosult az eltartott gyermekek, illetve figyelembe vehető fiatalkorúak után az említett hétre járó támogatásokra.”
13 Az 1992. évi törvény 141. cikke szerinti támogatások (a továbbiakban: családi támogatások) olyan ellátások, melyek célja különösen az egy vagy több gyermeket eltartó személy által viselt költségek részleges ellentételezése. A családi támogatás minden egyes gyermek után folyósítható, amelynél az első gyermek után folyósított támogatás összege magasabb a további gyermekek után járónál. E támogatások általános, nem járulékalapú ellátást képeznek, melynek költségeit általános jelleggel adókból fedezik. A magasabb jövedelemmel rendelkező családi támogatást kérelmezők ugyanakkor olyan adótehernek vannak kitéve, amelynek folytán vissza kell téríteniük egy, legfeljebb a felvett ellátásnak megfelelő összeget.
14 Az 1992. évi törvény 146. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A gyermek vagy a figyelembe vehető fiatalkorú után a heti rendszerességű családi támogatás folyósításának csak akkor van helye, ha e gyerek vagy fiatalkorú az adott hét során Nagy‑Britanniában tartózkodik.
(2) A heti családi támogatási ellátásra csak az adott héten Nagy‑Britanniában tartózkodó személy jogosult.
(3) Meghatározhatók azok a körülmények, amelyek fennállása esetén az adott személy az (1) és a (2) bekezdés alkalmazásában Nagy‑Britanniában vagy azon kívül tartózkodónak tekintendő.”
15 A családi támogatásokról szóló 2006. évi (általános) rendelet (Child Benefit [General] Regulations 2006, SI 2006/223) 23. cikke előírja:
„(1) Nem minősül Nagy‑Britanniában tartózkodónak [az 1992. évi törvény] 146. cikkének (2) bekezdése alkalmazásában, aki szokásosan nem tartózkodik az Egyesült Királyságban.
(2) Az (1) bekezdés nem alkalmazandó a Korona külföldön szolgálatot teljesítő tisztviselőjére, illetve annak házastársára.
(3) Az a személy, aki más országból Nagy‑Britanniába való kitoloncolásából, idegenrendészeti vagy egyéb kiutasításából kifolyólag tartózkodik Nagy‑Britanniában, az Egyesült Királyságban lakóhellyel rendelkezőnek tekintendő.
4) Nem minősül Nagy‑Britanniában tartózkodónak az 1992. évi törvény 146. cikkének (2) bekezdése alkalmazásában, aki 2004. május 1‑jétől igényel családi támogatást, és nem jogosult az Egyesült Királyságban tartózkodni.”
16 Az Észak‑Írországban benyújtott családi támogatás iránti kérelmekre azonos rendelkezések vonatkoznak. Itt egyrészt a társadalombiztosítási járulékokról és a társadalombiztosítási ellátásokról szóló (észak‑írországi) 1992. évi törvény (Social Security Contributions and Benefits [Northern Ireland] Act 1992) azt megkövetelő 142. cikkéről van szó, hogy a kérelmező az adott héten „Észak‑Írországban” tartózkodjon, másrészt a családi támogatásokról szóló 2006. évi (általános) rendelet és 27. cikkéről, amely ahhoz hasonló feltételeket határoz meg, mint amilyeneket e rendelet a Nagy‑Britanniában benyújtott igényeket illetően előír.
Az adójóváírásra vonatkozó szabályozás
17 Az adójóváírásról szóló 2002. évi törvény (Tax Credits Act 2002) a gyermek után járó adójóváírási rendszert alakít ki. E rendszert – az Egyesült Királyság ellenkérelmében megjelölt pontosítások szerint – a célból vezették be, hogy az adó‑ és a szociális rendszerben a családok részére nyújtott támogatást egységes szociális ellátásba egyesítsék, mivel az említett rendszer több – már létező –, gyermekek javára nyújtandó, forrásoktól függő támogatási formát tartalmaz. E törvény bevezetése által követett célkitűzés a gyermekszegénység elleni küzdelem volt. A gyermek után járó adójóváírás az egy vagy több gyermek eltartásáért felelős személyek részére jár (az adójóváírásról szóló 2002. évi törvény 8. cikke). Ennek összege az érintett szülők forrásaihoz kapcsolódik, a lépcsőzetesen változó összegű ellátásokat a családhoz tartozó gyermekek számától és attól függően nyújtják, hogy a család jövedelme meghalad‑e egy bizonyos szintet. Ez az adójóváírási rendszer az eltartott gyermekek létére tekintettel az ellátások kedvezményezettjei részére folyósított, széttagolt ellátásokat váltotta fel. A gyermek után járó adójóváírás olyan ellátás, amelynek költségeit általános jelleggel adókból fedezik.
18 Az adójóváírásról szóló 2002. évi törvény „Kérelmek” című 3. cikke így rendelkezik:
„[...]
(3) Az adójóváírás iránti kérelmet
a) a pár tagjai, akik a tizenhatodik életévüket betöltötték és az Egyesült Királyságban tartózkodnak, együttesen, vagy
b) a tizenhatodik életévét betöltött és az Egyesült Királyságban tartózkodó, de az a) pont alapján (más személlyel együttesen) kérelem benyújtására nem jogosult személy nyújthatja be.
[...]
7) Meghatározhatók azok a körülmények, amelyek fennállása esetén az adott személy a jelen rész alkalmazásában Nagy‑Britanniában vagy azon kívül tartózkodónak tekintendő.”
19 Az adójóváírásról (lakóhely) szóló 2003. évi rendelet (Tax Credits [Residence] Regulations 2003 [SI 2003/654]) 3. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Nem minősül Nagy‑Britanniában tartózkodónak az adójóváírásról szóló 2002. évi törvény 1. része alkalmazásában, aki nem rendelkezik lakóhellyel az Egyesült Királyságban.
[...]
4) A kereső tevékenységet folytató személyek adójóváírása érdekében az adott személyt Egyesült Királyságban fennálló szokásos tartózkodási hellyel rendelkezőnek kell minősülnie, amennyiben munkavállalóként gyakorolja ott jogait a 2004/38 európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL 1968. L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.) vagy a munkavállalóknak a valamely tagállamban történő foglalkoztatás után az adott tagállam területén maradáshoz való jogáról szóló, 1970. június 29‑i 1251/70/EGK bizottsági rendelet [(HL 1970. L 142., magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 32. o.)] alapján, vagy ha a 2004/38 irányelv jogosult az Egyesült Királyságban tartózkodni.
(5) Nem minősül Nagy‑Britanniában tartózkodónak az adójóváírásról szóló 2002. évi törvény 1. része alkalmazásában, aki
a) 2004. május 1‑jét követően gyermek után járó adójóváírás […] iránti kérelmet nyújt be; és
b) nem rendelkezik tartózkodási joggal az Egyesült Királyságban.”
Az 1971. évi bevándorlási törvény
20 Az 1971. évi bevándorlási törvény (Immigration Act 1971) 2. cikke értelmében:
„Nyilatkozat az Egyesült Királyságban való tartózkodás jogáról
(1) A jelen törvény értelmében jogosult az Egyesült Királyságban tartózkodni, aki
a) brit állampolgár; vagy
b) a Nemzetközösség [(Commonwealth)] azon polgára, aki
i. közvetlenül a brit állampolgárságról szóló 1981. évi törvény [(British Nationality Act 1981)] hatálybalépését megelőzően a Nemzetközösségnek [(Commonwealth)] a jelen törvény azon időpontban hatályos 2. cikke (1) bekezdésének d) pontja vagy 2. cikkének (2) bekezdése értelmében az Egyesült Királyságban való tartózkodás jogával rendelkező polgára volt; és
ii. ez idő alatt folyamatosan a Nemzetközösség [(Commonwealth)] polgára volt.
[…]”
A pert megelőző eljárás
21 A Bizottság, miután számos panasz érkezett hozzá más tagállamok Egyesült Királyságban lakóhellyel rendelkező állampolgáraitól, akik szerint az illetékes brit hatóságok bizonyos szociális ellátásokat megtagadtak tőlük amiatt, hogy nem illette meg őket a tartózkodás joga ebben a tagállamban, 2008. során felvilágosítást kért e tagállamtól.
22 Az Egyesült Királyság két, 2008. október 1‑jén és 2009. január 20‑án kelt levelében megerősítette, hogy míg a nemzeti jogszabályoknak megfelelően az Egyesült Királyságban való tartózkodás joga minden brit állampolgárt megillet, addig a más tagállamok állampolgárait úgy tekintik, hogy azokat e jog bizonyos körülmények között nem illet meg. Az Egyesült Királyság szerint ez a korlátozás a 2004/38 irányelv szerinti „tartózkodási jog” fogalmán, illetve e jognak az említett irányelv által megállapított korlátain alapul, különösen azon követelménnyel kapcsolatban, hogy a gazdaságilag inaktív személynek elegendő forrásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy ne jelentsen terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszere számára.
23 2010. június 4‑én a Bizottság felszólító levelet küldött az Egyesült Királyság részére ez utóbbi jogszabályainak azon rendelkezéseit illetően, amelyek előírják, hogy a kérelmezőket – annak érdekében, hogy bizonyos ellátásokat igénybe vehessenek – meg kell hogy illesse az ebben az államban való tartózkodás joga, amely előzetes feltétele annak, hogy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezőknek tekintsék őket (a továbbiakban: a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel).
24 2010. július 30‑i levelében az Egyesült Királyság válaszolt a felszólító levélre, és azzal érvelt, hogy a nemzeti rendszere nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést és a tartózkodási jogra vonatkozó feltételt az igazolja, hogy ez annak biztosítását célzó arányos intézkedés, hogy az ellátásokat az Egyesült Királyságban kellően beilleszkedett személyek részére folyósítsák.
25 2011. szeptember 29‑én a Bizottság indokolással ellátott véleményt bocsátott ki, amelyre az Egyesült Királyság 2011. november 29‑én kelt levelével válaszolt.
26 Mivel a Bizottságot nem elégítette ki ez a válasz, előterjesztette a jelen keresetet.
A keresetről
A kereset terjedelméről
27 A 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítéletre (C‑140/12, EU:C:2013:565) tekintettel a Bizottság úgy döntött, hogy keresetét a fent említett családi támogatásokra és az eltartott gyermek után járó adójóváírásra (a továbbiakban: a szóban forgó szociális ellátások) korlátozza, kizárva abból a „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokat”, amelyek ugyancsak az indokolással ellátott vélemény tárgyát képezték, illetve amelyek a Bíróság ezen ítélete alapján a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti „szociális segítségnyújtásnak” minősíthetők.
Az ügy érdeméről
A felek érvei
28 A Bizottság által az Egyesült Királysággal szemben megfogalmazott fő kifogás abban áll, hogy az Egyesült Királyság – mivel megkövetelte, hogy a szóban forgó szociális ellátás kérelmezője megfeleljen a tartózkodási jogra vonatkozó feltételnek ahhoz, hogy e tagállamban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezőnek tekintsék – olyan további feltételt vezetett be, amely a 883/2004 rendeletben nem szerepel. E feltétel a Bizottság szerint megfosztja az azt nem teljesítő személyeket attól, hogy valamely tagállam szociális biztonsági jogszabályainak hatálya alá tartozzanak, amit az említett rendelet biztosítani kíván.
29 A Bizottság szerint a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja értelmében a gazdaságilag inaktív személy főszabály szerint a lakóhely szerinti tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik. E tekintetben e rendelet 1. cikkének j) pontja úgy határozza meg a „lakóhelyet” az említett rendelet alkalmazásában, mint amely a személy szokásos tartózkodási helye, mivel a „szokásos tartózkodási hely” fogalma az uniós jogban önálló jelentéssel bír.
30 A Bizottság úgy véli, hogy e fogalom – a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata és különösen az 1999. február 25‑i Swaddling‑ítélet (C‑90/97, EU:C:1999:96) 29. pontja alapján – azt a helyet jelenti, ahol az érintett személy érdekeltségeinek szokásos központja található. Az érdekeltségek e központjának meghatározása érdekében figyelembe kell venni különösen a munkavállaló családi helyzetét, azon okokat, amelyek őt mozgásra késztették, tartózkodásának hosszát és folyamatosságát, azt a tényt – adott esetben –, hogy állandó alkalmazásban áll, valamint e munkavállaló szándékát, amint azok a lényeges körülmények összességéből kitűnnek.
31 E helyet különösen a ténybeli körülmények és az érintett személyek helyzete függvényében kell meghatározni, függetlenül annak a fogadó tagállambeli jogi minősítésétől, továbbá attól, hogy például a 2004/38 irányelv alapján az érintett személyeket megilleti‑e, vagy sem, a fogadó tagállamban való tartózkodás joga. Következésképpen a 883/2004 rendelet a „lakóhely” fogalmának különös jelentést tulajdonít, amely a Bizottság szerint független attól a jelentéstől, amellyel egyéb uniós, illetve nemzeti jogi aktusok ruházzák azt fel, és nem függ esetleges előzetes jogszabályi feltételektől.
32 A 883/2004 rendelet 11. cikkének célja nem az, hogy harmonizálja a tagállamok anyagi jogát, hanem inkább az, hogy kollíziós szabályrendszert hozzon létre, amely azzal a hatással jár, hogy elvonja a nemzeti jogalkotótól azt a lehetőséget, hogy e tárgyban a saját nemzeti jogszabályainak hatályát és alkalmazási feltételeit meghatározza. Az e rendszer által követett célkitűzés tehát egyrészt annak biztosítására irányul, hogy egy szociális biztonsági rendszer legyen alkalmazandó, másrészt annak megakadályozására, hogy a 883/2004 rendelet hatálya alá tartozó személyeket a rájuk alkalmazandó jogszabályok hiányában megfosszák a szociális biztonsági védelemtől.
33 Másodlagosan a Bizottság úgy érvel, hogy azzal, hogy az Egyesült Királyság bizonyos szociális biztonsági ellátásokra való jogosultság megszerzéséhez olyan feltételt írt elő, mint a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel, amelyet a saját állampolgárai automatikusan teljesítenek, közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg más tagállamok állampolgáraival szemben, és ezáltal megsértette a 883/2004 rendelet 4. cikkét.
34 A Bizottság szerint az Egyesült Királyság a pert megelőző eljárás során megváltoztatta álláspontját, és azt állította először, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel csak egyike volt az annak meghatározása érdekében vizsgálandó feltételeknek, hogy a személy szokásos tartózkodási helye ezen tagállamban van‑e, és másodszor, hogy a szokásos tartózkodási helytől eltérő, ugyan hátrányos megkülönböztetést megvalósító, de igazolt feltételről van szó.
35 E tekintetben a Bizottság a főtanácsnoknak a 2010. április 13‑i Bressol és társai ítélet (C‑73/08, EU:C:2010:181) alapjául szolgáló ügyre vonatkozó indítványát alapul véve úgy véli, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel állampolgárságon alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül, tekintve, hogy olyan feltételről van szó, amely kizárólag külföldiekre alkalmazható, mivel az Egyesült Királyságban lakóhellyel rendelkező brit állampolgárok annak automatikusan megfelelnek.
36 Egyébként még annak elfogadása esetén is, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel csak közvetett hátrányos megkülönböztetést keletkeztet – ahogyan azt az Egyesült Királyság állítja –, az Egyesült Királyság a Bizottság szerint semmilyen olyan érvre nem hivatkozott, amely alapján megállapítható lenne, hogy a szóban forgó egyenlőtlen bánásmód alkalmas és arányos az érintett nemzeti jogalkotó által elérni kívánt, annak biztosítására irányuló cél elérésre szempontjából, hogy valós kapcsolat álljon fenn az ellátás kérelmezője és a fogadó tagállam között.
37 Egyébként a Bizottság vitatja az Egyesült Királyság által felhozott azon érvet, amely szerint a gazdaságilag inaktív személyek nem jelenthetnek terhet a fogadó állam szociális védelmi rendszere számára, kivéve ha e személyek ezen állammal bizonyos, szükséges mértékű kapcsolatban állnak. A Bizottság elfogadja, hogy a fogadó tagállam meg akar győződni arról a kapcsolatról, ami az ellátás kérelmezője és ezen állam között fennáll, azonban a szociális biztonsági ellátások esetében maga az uniós jogalkotó határozta meg a 883/2004 rendeleten keresztül az ezen kapcsolat fennállására vonatkozó ellenőrzés módjait – vagyis ebben az esetben a szokásos tartózkodási helyre vonatkozó feltételt – anélkül, hogy a tagállamok módosítani tudnák az említett rendelet rendelkezéseit vagy azokhoz kiegészítő követelményeket tudnának fűzni.
38 Az Egyesült Királyság ellenkérelmében a Bizottság által felhozott fő kifogást többek között a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítéletre (C‑140/12, EU:C:2013:565, 44. pont) hivatkozva vitatja, amely ítéletben a Bíróság – miután elutasította ugyanazokat az érveket, amelyekre a Bizottság a jelen ügyben is hivatkozik – megállapította, hogy „főszabály szerint semmi akadálya, hogy a szociális ellátások gazdaságilag inaktív uniós polgároknak történő nyújtása ahhoz a követelményhez legyen kötve, hogy az érintettek teljesítsék a fogadó tagállam területén való jogszerű tartózkodáshoz való jog biztosításához előírt feltételeket”.
39 Az Egyesült Királyság kifejti, hogy a Bíróság azt is megállapította, hogy a 883/2004 rendelet 70. cikke (4) bekezdésének, amely a 11. cikkhez hasonlóan „kollíziós szabályt” állapít meg, amelynek célja annak elkerülése, hogy különböző nemzeti jogszabályokat párhuzamosan alkalmazzanak ugyanarra a helyzetre, valamint annak megakadályozása, hogy az említett rendelet hatálya alá tartozó személyek rájuk nézve irányadó jogszabályok hiányában a szociális biztonsági rendszer nyújtotta védelem nélkül maradjanak, nem célja a szóban forgó szociális ellátásokhoz – azaz a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokhoz – való jog fennállására vonatkozó érdemi feltételek meghatározása úgy, hogy e feltételek meghatározása főszabály szerint a tagállamok jogszabályainak feladata. Az Egyesült Királyság szerint ugyanez az érvelés alkalmazandó a 884/2004 rendelet 11. cikkében előírt kollíziós szabály tekintetében is, amely ugyanazt a szerepet tölti be, mint a 70. cikk – kifejezetten a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra vonatkozó – (4) bekezdése a kérelmezőre alkalmazandó nemzeti jogszabályok meghatározásakor.
40 A Bizottság által felhozott, a jelen ítélet 33. pontja szerinti, közvetlen hátrányos megkülönböztetésre alapított másodlagos kifogással kapcsolatban az Egyesült Királyság azt állítja, hogy az nem szerepel az indokolással ellátott véleményben, melyet a Bizottság a pert megelőző eljárás során küldött meg számára, és az először a keresetben jelenik meg, így azt a Bíróságnak elfogadhatatlannak kell nyilvánítania.
41 Ezenkívül e tagállam úgy érvel, hogy a Bíróság már több ízben megállapította, hogy jogosan követelhető meg, hogy a gazdaságilag inaktív európai uniós polgárok bizonyítsák, hogy megilleti őket a tartózkodás joga – amely a szociális biztonsági ellátásokhoz való hozzáférésnek is feltétele –, illetve hogy az uniós jogalkotó a 2004/38 irányelvben kifejezetten felhatalmazza a fogadó tagállamokat arra, hogy ilyen feltételnek rendeljék alá beavatkozásukat annak érdekében, hogy ezek az állampolgárok ne jelentsenek indokolatlan terhet ezen államok szociális segítségnyújtási rendszere számára. A 883/2004 rendelet 4. cikkében foglalt egyenlő bánásmód elvét erre a követelményre figyelemmel kell értelmezni.
42 Végül az Egyesült Királyság megjegyzi, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel ellenőrzése csupán egyike azon három kumulatív feltételnek, amelyeket a kérelmezőnek teljesítenie kell ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy a nemzeti jogszabályok értelmében az Egyesült Királyság területén „tartózkodik”. A másik két – azaz az ország területén való jelenlétre és a szokásos tartózkodási helyre vonatkozó – feltétel teljesítése vagy nemteljesítése a kérelmező állampolgárságától független, mivel a brit állampolgár nem teljesíti automatikusan az Egyesült Királyság területén való „tartózkodás” feltételét, amely számára a vitatott ellátásokra való jogosultságot biztosítja.
43 Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság elismeri, hogy ezeknek a feltételeknek a teljesítése a saját állampolgárai esetében könnyebb, mint a más tagállambeli állampolgárok esetében, illetve hogy közvetett módon hátrányosan megkülönböztető intézkedésről van szó. E tagállam ugyanakkor a Bíróság által a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) 44. pontjában, hasonló összefüggésben kifejtett megfontolásokra alapozva úgy véli, hogy az intézkedést objektív módon igazolja a közpénzek védelmének szükségessége, mivel a szóban forgó szociális ellátások fedezetét nem a kedvezményezettek által fizetett járulék, hanem az adó képezi. Egyebekben semmilyen jel nem utal arra, hogy ez az intézkedés a Bíróság ezen ítéletének 71–78. cikke alapján aránytalan lenne a kitűzött cél elérése érdekében.
44 A Bizottság válaszában a fő kifogással kapcsolatban arra hivatkozik, hogy a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) csak a 2004/38 irányelvnek az egyszerre szociális biztonsági és szociális segítségnyújtási jelleggel is bíró, különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra való alkalmazására vonatkozott, ezzel szemben a jelen ügy két, a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja értelmében vett családi ellátásra vonatkozik, azaz valódi szociális biztonsági ellátásokra, amelyekre a 2004/38 irányelv nem alkalmazandó. E tekintetben a Bizottság hangsúlyozza, hogy ezen ítélet 44. pontjában az angol és a német nyelvi változat közötti fordításbeli eltérésből eredő probléma merült fel, mivel az első a „social security benefits” (szociális biztonsági ellátások) kifejezést, míg a második, a hiteles változat a szélesebb „Sozialleistungen” (szociális ellátások) fogalmát használja.
45 Ezenkívül a Bizottság előadja, hogy az Egyesült Királyság ahelyett, hogy ösztönözné az uniós polgárok szabad mozgását – amely a szociális biztonsági rendszerek koordinációjára vonatkozó uniós szabályozás célja –,hátráltatja azt azáltal, hogy ezt a szabadságot állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés formájában akadályozza. Ez azt eredményezi, hogy valamely személy nem lehet jogosult a vitatott családi ellátásra sem a származási országban, ahol már nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, sem pedig a fogadó államban, ha ez utóbbiban nem illeti meg a tartózkodás joga.
46 Végül a másodlagosan felhozott kifogást illetően a Bizottság vitatja a 883/2004 rendelet 11. cikkében előírt kollíziós szabály Egyesült Királyság általi értelmezését, mivel a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítéletből (C‑140/12, EU:C:2013:565) következik, hogy azon elv, amelynek értelmében a tagállamok jogszerű korlátozásokat vezethetnek be annak megakadályozása érdekében, hogy valamely uniós polgár indokolatlan terhet jelentsen a szociális segítségnyújtási rendszerük számára, csak a szociális segítségnyújtásra korlátozódik, és nem terjed ki a szociális biztonsági ellátásokra.
47 Ezenkívül a Bizottság a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel esetleges igazolását illetően azt állítja, hogy az Egyesült Királyság semmilyen információt nem nyújt annak a nemzeti jogszabályok által követett célokkal való arányosságára vonatkozóan. A „tartózkodási jog” vizsgálata, azaz a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel ellenőrzése önműködő mechanizmus, amely rendszeresen és kikerülhetetlenül akadályozza azon kérelmezőket, akik nem teljesítik az ellátásokra való jogosultság ezen feltételét, bármilyen is legyen a személyes helyzetük és bármennyi adót, illetve szociális biztonsági járulékot is fizettek az Egyesült Királyságban. E mechanizmus ezáltal nem teszi lehetővé azt az összetett egyedi értékelést, amelyet a Bíróság a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) értelmében a fogadó tagállamok számára előír.
48 Viszontválaszában az Egyesült Királyság hangsúlyozza, hogy a 883/2004 rendelet által előírt kollíziós szabály értelmében a nemzeti joga alkalmazandó, és lehet, hogy az a személy, akinek szokásos tartózkodási helye a területén található, mindennek ellenére mégsem jogosult a szóban forgó szociális ellátásokra.
49 A 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) egyes nyelvi változatai közötti eltérést illetően az Egyesült Királyság megállapítja, hogy a „social benefits” fogalma tágabb a „social security benefits” fogalmánál, illetve hogy amennyiben ezen ítélet német és a francia nyelvi változatában a Bíróság az első fogalmat választotta a második helyett, ez a körülmény kiterjeszti az említett ítélet 44. pontjában foglalt elv hatályát, és magában foglalja a szociális biztonsági ellátásokat is. E tagállam szerint ezen ítéletből egyáltalán nem következik, hogy a Bíróság által kifejtett megfontolások kizárólag a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra korlátozódnának, amit egyébként a 2014. november 11‑i Dano‑ítélet (C‑333/13, EU:C:2014:2358) is megerősített.
50 Ezenkívül az Egyesült Királyság szerint nehéz elképzelni, hogy a tagállamoknak ne kelljen a megélhetést biztosító minimális jövedelmet garantáló különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokat nyújtaniuk olyan uniós polgároknak, akiket nem illet meg a tartózkodás joga, míg ezzel szemben kötelesek számukra olyan ellátásokat nyújtani, mint a szóban forgó szociális ellátások, amelyek meghaladják a megélhetést biztosító minimális jövedelmet, tekintve, hogy ez utóbbi ellátások – mivel azokat adóból fedezik – a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) értelmében indokolatlan terhet jelentenének a fogadó tagállam költségvetése számára.
51 Az Egyesült Királyság hozzáfűzi még, hogy a szóban forgó szociális ellátások mindenképpen a szociális segítségnyújtásra jellemző sajátosságokat mutatnak, noha ez nem képezi a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítéletben (C‑140/12, EU:C:2013:565) kimondott, általánosságban a „szociális ellátásokra” vonatkozó elvnek a szóban forgó szociális ellátásokra való alkalmazhatóságának szükséges feltételét. E tagállam szerint a Bíróság a 2014. november 11‑i Dano‑ítéletben (C‑333/13, EU:C:2014:2358) megerősítette, hogy csak azok a gazdaságilag inaktív uniós polgárok hivatkozhatnak a tagállami állampolgárokkal való egyenlő bánásmódhoz való jogra a szociális ellátásokhoz való hozzáférés tekintetében, akiknek a tartózkodása megfelel a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételeknek.
52 Végül e tagállam úgy érvel, hogy a Bizottság, aki először a válaszában hivatkozott arra, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel „önműködő mechanizmus”, amely nem teszi lehetővé az adott ügy körülményeinek a Bíróság által a 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítéletben (C‑140/12, EU:C:2013:565) előírt értékelését, ezáltal új kifogást hoz fel, amelyet így a Bíróság eljárási szabályzatának 127. cikke alapján elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
53 E tekintetben az Egyesült Királyság arra is hivatkozik, hogy téves a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel alkalmazására vonatkozó, a Bizottság által ezen új kifogásban ismertetett elképzelés. A gyakorlatban a szóban forgó szociális ellátásokat kezelő közigazgatási szerv az egyéb adatok mellett a Department for Work and Pensions (Munka‑ és Nyugdíjügyi Minisztérium) által nyújtott információkat is figyelembe veszi annak megállapításához, hogy az adott személy vett‑e igénybe szociális segítségnyújtást. Ezen információk alapján e szerv meg tudja állapítani, hogy a kérelmezőt megilleti‑e az Egyesült Királyságban való tartózkodás joga, és jogosult‑e ebből következően a szóban forgó szociális ellátásokra. Amikor nem lehetséges megállapítani, hogy ez a tartózkodási jog megilleti‑e a kérelmezőt, vagy sem, egyedileg kell vizsgálni a személyes körülményeit, ideértve az általa fizetett társadalombiztosítási járulékokat, valamint azt is, hogy aktív álláskereső‑e, és hogy van‑e reális esély arra, hogy állást kapjon.
A Bíróság álláspontja
– A szóban forgó ellátások minősítéséről
54 A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset megalapozottságának megítélése érdekében meg kell határozni elsőként, hogy a szóban forgó szociális ellátásokat „szociális segítségnyújtási ellátásoknak” vagy „szociális biztonsági ellátásoknak” kell‑e minősíteni.
55 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy e kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset családi támogatásokra (child benefit) és a gyermek után járó adójóváírásra (child tax credit) vonatkozik, azaz két olyan pénzbeli ellátásra, amelynek célja a családi kiadások fedezése, és amelyeket nem a kedvezményezettek által fizetett járulékokból, hanem a kötelezően beszedett adóból finanszíroznak.
56 Az Egyesült Királyság egyik ellátást sem vetette fel a 883/2004 rendelet X. mellékletébe, és a felek nem vitatják, hogy nem az említett rendelet 70. cikke szerinti különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásról van szó.
57 A családi támogatásokat illetően az 1992. évi törvény 141. cikkéből kitűnik, hogy e törvény rendelkezései alapján minden legalább egy gyermeket eltartó személy minden gyermek után jogosult a heti rendszerességű családi támogatásra.
58 Nem vitatott, hogy a családi támogatás olyan ellátás, melynek célja különösen az egy vagy több gyermeket eltartó személy által viselendő költségek részleges ellentételezése. Főszabály szerint ez egy általános ellátás, amely kérelem alapján mindenkinek jár. Mindazonáltal a magas jövedelmű kérelmezőknek az adózási kötelezettségük keretében vissza kell abból téríteniük egy, legfeljebb a felvett ellátás összegével megegyező összeget.
59 A gyermek után járó adójóváírást illetően szintén nem vitatott, hogy ez olyan pénzbeli ellátás, amely minden, egy vagy több gyermeket eltartó személynek jár, és amelynek összege a család jövedelmétől, az eltartott gyermekek számától, valamint az érintett család egyedi helyzetével kapcsolatos tényezőktől függően változik. Elnevezése ellenére a gyermek után járó adójóváírás egy olyan összeg, amelyet az illetékes közigazgatási szerv rendszeresen folyósít a kedvezményezettek számára, és amely látszólag adóalanyi minőségükhöz kapcsolódik. Ez az ellátás egy sor, a megélhetési költségeket fedező ellátásokat kérelmezők számára folyósított kiegészítő ellátást váltott fel, amelyek a gyermekekre tekintettel kapott jövedelmekhez kapcsolódtak, és amelyek együttes közös célja a gyermekszegénység elleni küzdelem volt.
60 A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a családoknak automatikusan, a személyes szükségletek bármiféle egyéni és diszkrecionális mérlegelése nélkül olyan objektív szempontok alapján nyújtott támogatásokat, mint többek között a család mérete, jövedelme és vagyona, amelyek továbbá a családok kiadásainak fedezésére irányulnak, szociális biztonsági ellátásnak kell tekinteni (lásd ebben az értelemben különösen: 1992. július 16‑i Hughes‑ítélet, C‑78/91, EU:C:1992:331, 22. pont; 1996. október 10‑i Hoever és Zachow ítélet, C‑245/94 és C‑312/94, EU:C:1996:379, 27. pont).
61 A jelen ítélet előző pontja szerinti szempontoknak a szóban forgó szociális ellátásokra való alkalmazása azt vonja maga után, hogy ezen ellátásokat a 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontjával együttesen értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja szerinti „szociális biztonsági ellátásoknak” kell minősíteni.
– A fő kifogásról
62 A Bizottság a jelen kereset alátámasztására felhozott fő kifogásával azt rója fel az Egyesült Királyságnak, hogy a szóban forgó szociális ellátások nyújtását ahhoz a feltételhez köti, hogy a kérelmező azon a szemponton túl, hogy a fogadó tagállamban a 883/2004 rendelet 1. cikkének j) pontjával együttesen értelmezett 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja szerinti „szokásos tartózkodási hellyel” rendelkezik, a tartózkodási jogra vonatkozó feltételnek is megfeleljen. Ez utóbbi szempont vizsgálata így – a Bizottság szerint – további, elő nem írt feltételt keletkeztet.
63 E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja, amelyre a Bizottság hivatkozik, „kollíziós szabályt” fektet le, amely azon nemzeti jogszabályok megállapítására irányul, amelyek e rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt szociális biztonsági ellátások nyújtására alkalmazandók, és ezen ellátások között szerepel a családi ellátás is, amelyre az említett rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a)–d) pontjában felsoroltaktól eltérő személyek, vagyis többek között a gazdaságilag inaktívak is igényt tarthatnak.
64 A 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja által követett cél nemcsak több nemzeti szabályozás adott helyzetre való egyidejű alkalmazásának és az esetlegesen ebből eredő bonyodalmaknak az elkerülése, hanem annak megakadályozása is, hogy e rendelet hatálya alá tartozó személyeket a rájuk alkalmazandó jogszabályok hiányában megfosszák a védelemtől a szociális biztonság területén (lásd különösen: 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
65 Ezzel szemben e rendelkezésnek önmagában nem célja a szociális biztonsági ellátásokhoz való jog fennállására vonatkozó érdemi feltételek meghatározása. E feltételek meghatározása főszabály szerint az egyes tagállamok jogszabályainak feladata (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2014. november 11‑i Dano‑ítélet, C‑333/13, EU:C:2014:2358, 89. pont).
66 A 883/2004 rendelet 1. cikkének j) pontjával összefüggésben értelmezett 11. cikke (3) bekezdésének e) pontjából nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy az uniós joggal ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely az olyan szociális ellátáshoz való jogot, mint a szóban forgó szociális ellátások, az érintett tagállam területén történő jogszerű tartózkodás jogával való rendelkezéshez köti.
67 A 883/2004 rendelet ugyanis nem alakítja ki a szociális biztonság egységes rendszerét, hanem fenntartja a különböző nemzeti rendszereket, és egyetlen célja e rendszerek összehangolásának biztosítása a személyek szabad mozgása eredményes gyakorlásának biztosítása érdekében. Fenntartja tehát a különböző rendszereket, különböző követeléseket idézve elő ezzel azon különféle intézményekkel szemben, amelyek tekintetében az ellátásra jogosultakat a belső jog vagy szükség esetén az uniós joggal kiegészített belső jog alapján közvetlen jogosultság illeti meg (2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 43. pont).
68 Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy főszabály szerint semmi akadálya, hogy a szociális ellátások gazdaságilag inaktív uniós polgároknak történő nyújtása ahhoz a követelményhez legyen kötve, hogy az érintettek teljesítsék a fogadó tagállam területén való jogszerű tartózkodás jogával való rendelkezéshez előírt feltételeket (lásd ebben az értelemben különösen: 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 44. pont; 2014. november 11‑i Dano‑ítélet, C‑333/13, EU:C:2014:2358, 83. pont).
69 A 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontjában előírt kollíziós szabályt ennélfogva – a Bizottság állításával ellentétben – nem ferdítették el a tartózkodási jogra vonatkozó feltétellel, mivel ez a szóban forgó szociális ellátások nyújtási feltételeinek szerves részét képezi.
70 Így rá kell mutatni arra, hogy szintén nem lehet elfogadni a Bizottság által felhozott azon érvelést, amely szerint az a személy, aki nem teljesíti a szóban forgó szociális ellátásokra való jogosultsághoz előírt feltételeket, olyan helyzetbe kerül, amelyben sem az Egyesült Királyság joga, sem egyéb jog nem alkalmazandó.
71 Az ilyen helyzet ugyanis nem különbözik azon kérelmező helyzetétől, aki a családi ellátásra való jogosultsághoz előírt valamely feltételt akármilyen egyéb okból nem teljesíti, és aki ebből kifolyólag az ilyen ellátásra valamely más tagállamban ténylegesen nem lenne jogosult. Márpedig e körülmény nem amiatt állna fenn, mert egyik jog se lenne rá alkalmazandó, hanem amiatt, hogy e kérelmező nem teljesíti az azon tagállam joga által megkövetelt érdemi feltételeket, amelynek jogszabályai a kollíziós szabályok értelmében alkalmazandók rá.
72 E tekintetben arra is emlékeztetni kell, hogy az Egyesült Királyság az indokolással ellátott véleményre adott válaszától kezdve folyamatosan vitatta, hogy a kérelmezőnek a területén való szokásos tartózkodására vonatkozó vizsgálatot különösen annak a feltételnek kívánta volna alárendelni, hogy a kérelmező jogszerűen tartózkodjék ott. Ugyanis, amint arra a főtanácsnok lényegében indítványának 54. pontjában rámutatott, az ügynek a Bíróság elé terjesztett irataiból egyáltalán nem tűnik ki, hogy az Egyesült Királyság a tartózkodási jogra vonatkozó feltételt a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja szerinti szokásos tartózkodási hely ellenőrzéséhez kívánta volna kötni. Amint arra e tagállam a tárgyalás során hivatkozott, a kérelmezőnek a területén való jogszerű tartózkodása a gazdaságilag inaktív személyeknek a szóban forgó szociális ellátásokra való jogosultságához teljesítendő érdemi feltételét képezi.
73 A fenti megfontolásokra tekintettel, mivel a Bizottság nem bizonyította, hogy az Egyesült Királyság jogszabályai által bevezetett, tartózkodási jogra vonatkozó feltétel önmagában sérti a 883/2004 rendelet 1. cikkének j) pontjával együttesen értelmezett 11. cikke (3) bekezdésének e) pontjának rendelkezését, az ezen intézmény által felhozott fő kifogást el kell utasítani.
– A másodlagos kifogásról
74 Másodlagosan, még ha a Bíróság ki is mondta, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltétel vizsgálata nem képezi a szóban forgó szociális ellátásokat kérelmező személy szokásos tartózkodási helyére vonatkozó feltétel vizsgálatának részét, és ezen első szempontot önállóan ellenőrzik, a Bizottság azt állítja, hogy a tartózkodási jogra vonatkozó feltételnek a nemzeti jogszabályokba való bevezetése elkerülhetetlenül a 883/2004 rendelet 4. cikke által tiltott közvetlen, vagy legalábbis közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg.
75 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a jelen ítélet 68. pontja is említi – főszabály szerint semmi akadálya, hogy a szociális ellátások gazdaságilag inaktív uniós polgároknak történő nyújtása ahhoz az érdemi feltételhez legyen kötve, hogy e személyek teljesítsék a fogadó tagállam területén való jogszerű tartózkodás jogával való rendelkezéshez előírt követelményeket.
76 Ettől még a fogadó tagállam, amely az olyan szociális ellátások nyújtásához, mint a szóban forgó szociális ellátások, megköveteli, hogy valamely más tagállam állampolgára jogszerűen tartózkodjon a területén, közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg.
77 Ugyanis a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy valamely nemzeti rendelkezés közvetetten hátrányosan megkülönböztetőnek tekintendő, amennyiben jellegénél fogva inkább a más tagállamok állampolgárait érintheti, mint az adott tagállam saját állampolgárait, következésképpen fennáll annak a veszélye, hogy különösen ez előbbieket hozza hátrányosabb helyzetbe (lásd ebben az értelemben: 2010. április 13‑i Bressol és társai ítélet, C‑73/08, EU:C:2010:181, 41. pont).
78 A jelen kereset keretében a nemzeti szabályozás a szóban forgó ellátások kérelmezői számára előírja, hogy az Egyesült Királyságban való tartózkodás jogával rendelkezzenek. E szabályozás ennek megfelelően hátrányos megkülönböztetést valósít meg a brit állampolgárok és más tagállamok állampolgárai között, mivel az ilyen, lakóhelyre vonatkozó feltételt az adott állam állampolgárai, akiknek lakóhelye általában az Egyesült Királyságban van, könnyebben teljesítik, mint a más tagállamok állampolgárai, akiknek lakóhelye ezzel szemben általában nem az Egyesült Királyságban, hanem másik tagállamban található (lásd analógia útján: 2010. április 13‑i Bressol és társai ítélet, C‑73/08, EU:C:2010:181, 45. pont).
79 Ahhoz hogy az ilyen közvetett hátrányos megkülönböztetés igazolt legyen, alkalmasnak kell lennie valamely jogszerű cél megvalósítására, és nem haladhatja meg az e cél eléréséhez szükséges mértéket (lásd különösen ebben az értelemben: 2013. június 20‑i Giersch és társai ítélet, C‑20/12, EU:C:2013:411, 46. pont).
80 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a fogadó tagállam költségvetése védelmének szükségessége főszabály szerint igazolja a tartózkodás jogszerűségére vonatkozó, különösen a más tagállamokból származó és gazdaságilag inaktív személyeknek nyújtott szociális ellátás megállapításakor történő ellenőrzés lehetőségét, mivel az ilyen ellátás nyújtása az adott tagállam által nyújtható támogatások általános szintjére is hatással lehet (lásd ebben az értelemben különösen: 2001. szeptember 20‑i Grzelczyk‑ítélet, C‑184/99, EU:C:2001:458, 44. pont; 2005. március 15‑i, Bidar‑ítélet, C‑209/03, EU:C:2005:169, 56. pont; 2013. szeptember 19‑i Brey‑ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 61. pont; 2014. november 11‑i Dano‑ítélet, C‑333/13, EU:C:2014:2358, 63. pont).
81 A tartózkodási jogra vonatkozó feltétel arányosságát illetően meg kell állapítani, hogy – amint arra a főtanácsnok indítványának 92. pontjában rámutatott – a nemzeti hatóságok részéről annak a szóban forgó szociális ellátások nyújtása keretében történő vizsgálatát, hogy a kérelmező nem tartózkodik‑e jogszerűtlenül a területükön, az uniós polgárok tartózkodásának a jogszerűségére irányuló ellenőrzés egyik, a 2004/38 irányelv 14. cikke (2) bekezdése második albekezdésének megfelelő módjának kell minősíteni, és ebből következően e vizsgálatnak meg kell felelnie ezen irányelv követelményeinek.
82 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2004/38 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése értelmében az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek az ezen irányelv 7., 12. és 13. cikke szerinti tartózkodási joggal, amíg megfelelnek az azokban meghatározott feltételeknek. Különleges esetekben, amennyiben megalapozott kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy az uniós polgár vagy családtagjai megfelelnek‑e az említett cikkben foglalt feltételeknek, a tagállamok ellenőrizhetik, hogy ezek a feltételek teljesülnek‑e. Márpedig a 2004/38 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy ezt az ellenőrzést nem lehet rendszeresen lefolytatni.
83 Az Egyesült Királyság által a Bíróság előtti tárgyalás során megfogalmazott észrevételekből kitűnik, hogy a kérelmezőnek a kérelem‑formanyomtatványon a szóban forgó szociális ellátások mindegyike tekintetében egy sor olyan adatot meg kell jelölnie, amelyekből kitűnik, hogy megilleti‑e őt az Egyesült Királyságban való tartózkodás joga, és ezen adatokat ezt követően az illetékes hatóságok az adott ellátás megállapításának kapcsán ellenőrzik. A kérelmezőktől csak különleges esetben követelik meg annak bizonyítását, hogy ténylegesen jogszerűen tartózkodnak az Egyesült Királyság területén, amiről a kérelem‑formanyomtatványban nyilatkoztak.
84 A Bíróság rendelkezésére álló információkból tehát kitűnik, hogy – a Bizottság állításával ellentétben – a 2004/38 irányelvben lefektetetett feltételek betartásának ellenőrzését nem folytatják le rendszeresen, és az ebből következően nem ellentétes az említett irányelv 14. cikkének (2) bekezdése szerinti követelményekkel. A brit hatóságok csak kétség esetén folytatják le a szükséges vizsgálatokat annak megállapítása céljából, hogy a kérelmező teljesíti‑e, vagy sem, a 2004/38 irányelv – különösen annak 7. cikke – által előírt feltételeket, és ebből következően ezen irányelv értelmében jogszerűen tartózkodik‑e e tagállam területén.
85 E vonatkozásban a Bizottság, amelyet annak bizonyítása terhel, hogy a felrótt kötelezettségszegés fennáll, és amelynek feladata az e kötelezettségszegés fennállásának vizsgálatához szükséges bizonyítékoknak a Bíróság előtti bemutatása (lásd különösen: 2015. december 23‑i Bizottság kontra Görögország ítélet, C‑180/14, EU:C:2015:840, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), nem nyújtotta be azokat a bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy az ilyen ellenőrzés nem felel meg az arányosság követelményeinek, nem alkalmas a költségvetés védelme céljának megvalósítására, és nem lépi túl az ilyen célkitűzés eléréséhez szükséges mértéket.
86 A fentiekből az következik, hogy az, hogy a jelen keresetben szereplő nemzeti jogszabályok a szóban forgó szociális ellátások nyújtása érdekében előírják, hogy az Egyesült Királyság illetékes hatóságainak meg kell követelniük az ilyen ellátásokat igénylő, más tagállambeli állampolgároktól, hogy azok jogszerűen tartózkodjanak az Egyesült Királyság területén, nem minősül a 883/2004 rendelet 4. cikke által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek.
87 Következésképpen a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
88 Az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel pervesztes lett, az Egyesült Királyság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:
1) A Bíróság a keresetet elutasítja.
2) A Bíróság az Európai Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.
Aláírások