MACIEJ SZPUNAR
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2018. november 6.(1)
C‑492/18. PPU. sz. ügy
Openbaar Ministerie
kontra
TC
(a rechtbank Amsterdam [amszterdami bíróság, Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás – Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés –2002/584/IB kerethatározat – Európai elfogatóparancs – Átadásról szóló határozat – 17. cikk – A keresett személy jogai – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – 6. cikk – Szabadsághoz való jog”
I. Bevezetés
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága egyik igazságügyi hatósága által TC ellen büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsnak a Hollandiában történő végrehajtása keretében nyújtották be.
2. TC Hollandiában történt letartóztatása után a Bírósághoz az RO ügyben(2) előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtottak be arra vonatkozóan, hogy milyen következményekkel jár az Egyesült Királyság hatóságai által kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtására az, hogy e tagállam az EUSZ 50. cikk (2) bekezdése alapján jelezte az Európai Unióból való kilépési szándékát. A jelen ügyben kérdést előterjesztő bíróság az eljárást az RO ügyben történő ítélethirdetésig felfüggesztette, ami ahhoz vezetett, hogy TC több mint 90 napon át volt fogva tartásban.
3. Márpedig a 2002/584/IB kerethatározatot(3) a holland jogba átültető egyik rendelkezés értelmében az európai elfogatóparancs alapján keresett személy fogva tartását a letartóztatástól számított 90 napos határidő lejártát követően fel kell függeszteni. A holland bíróságok azonban úgy vélik, hogy e határidőt fel kell függeszteni, hogy továbbra is fogva lehessen tartani az ilyen személyt.
4. Ilyen összefüggésben teszi fel a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróságnak azt a kérdést, hogy megfelel‑e TC fogva tartásának fenntartása az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 6. cikkének.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
5. A kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése szerint „[e] kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.
6. A kerethatározatnak „A személy fogva tartása” című 12. cikke értelmében:
„Ha egy személyt európai elfogatóparancs alapján fognak el, a végrehajtó igazságügyi hatóság dönt arról, hogy a keresett személyt a végrehajtó tagállam jogával összhangban továbbra is fogva tartják‑e. A végrehajtó tagállam belső jogának megfelelően a személyt ideiglenesen bármikor szabadon lehet bocsátani, feltéve hogy ezen tagállam illetékes hatósága minden szükségesnek ítélt intézkedést megtesz a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében.”
7. A kerethatározat 17. cikkének (1), (3)–(5) és (7) bekezdése szerint:
„(1) Az európai elfogatóparancsot soron kívül intézik és hajtják végre.
[…]
(3) Egyéb esetekben az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a keresett személy elfogását követő 60 napon belül kell meghozni.
(4) Ha egyedi esetekben az európai elfogatóparancs a (2) vagy a (3) bekezdésben előírt határidőn belül nem hajtható végre, a végrehajtó igazságügyi hatóság a késedelem okainak közlése mellett haladéktalanul tájékoztatja erről a kibocsátó igazságügyi hatóságot. Ilyen esetekben a határidő további 30 nappal meghosszabbítható.
(5) Mindaddig, amíg a végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs végrehajtásáról nem hozta meg végleges határozatát, gondoskodik arról, hogy a személy tényleges átadásához szükséges lényeges [helyesen: érdemi] feltételek továbbra is biztosítva legyenek.
[…]
(7) Ha kivételes körülmények folytán egy tagállam nem tudja betartani az e cikkben előírt határidőket, a késedelem okainak közlése mellett tájékoztatja erről az Eurojustot. Az a tagállam továbbá, amely egy másik tagállam részéről az európai elfogatóparancsok végrehajtásában ismételt késedelmet tapasztal, e kerethatározat végrehajtásának tagállami szintű értékelése céljából tájékoztatja erről a Tanácsot.”
B. A holland jog
8. Az Overleveringswet (a személyek átadásáról szóló törvény, Stb. 2004, 195; a továbbiakban: OLW) ültette át a holland jogba a kerethatározatot. Az OLW 22. cikkének (1), (3) és (4) bekezdése ekképpen rendelkezik:
„(1) A rechtbank (bíróság) az átadásról szóló határozatot legkésőbb az átadni kért személynek a 21. cikk szerinti elfogásától számított 60 napon belül hozza meg.
[…]
(3) Kivételes esetekben és a kibocsátó igazságügyi hatóságnak az okokról való tájékoztatása mellett a rechtbank (bíróság) a 60 napos határidőt legfeljebb 30 nappal meghosszabbíthatja.
(4) Amennyiben a rechtbank (bíróság) a (3) bekezdésben meghatározott határidőn belül nem hozott határozatot, a határidőt – az átadni kért személy fogva tartásának feltételekhez kötött ideiglenes felfüggesztése és a kibocsátó igazságügyi hatóság tájékoztatása mellett – határozatlan időtartamra újból meghosszabbíthatja.”
9. Az OLW 64. cikke értelmében:
„(1) Amennyiben a fogva tartásról szóló határozatot e törvény alapján kell vagy lehet meghozni, elrendelhető a fogva tartás feltételekhez kötött elhalasztása vagy felfüggesztése a rechtbank (bíróság) átadást engedélyező határozatának kihirdetéséig. Az előírt feltételek célja kizárólag a szökés megakadályozása.
(2) A büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 80. cikke – a (2) bekezdés kivételével – és 81–88. cikke megfelelően alkalmazandó az (1) bekezdés alapján a rechtbank (bíróság) vagy a vizsgálóbíró által hozott végzésekre.”
10. Az OLW 64. cikkének (2) bekezdése alapján alkalmazandó Wetboek van Strafvordering (a büntetőeljárásról szóló holland törvénykönyv) 84. cikke (1) bekezdésének első mondata értelmében az ügyészség elrendelheti az átadni kért személy letartóztatását az átadás céljából történtő fogva tartás felfüggesztésekor meghatározott valamely feltétel megsértése esetén, vagy ha meghatározott körülmények folytán szökés veszélye áll fenn.
III. A tényállás és a nemzeti bíróság előtti eljárás
11. 2017. június 12‑én az Egyesült Királyság egyik igazságügyi hatósága a brit állampolgárságú, Spanyolországban tartózkodó és kemény kábítószer behozatalával, terjesztésével és értékesítésével gyanúsított TC‑vel szemben európai elfogatóparancsot bocsátott ki büntetőeljárás lefolytatása céljából.
12. 2018. április 4‑én TC‑t elfogták Hollandiában. Az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozathozatalra az OLW 22. cikkének (1) bekezdésében és a kerethatározat 17. cikkének (3) bekezdésében előírt 60 napos határidő ezen időponttól kezdődött.
13. A kérdést előterjesztő bíróság 2018. május 31‑én 30 nappal meghosszabbította az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozat meghozatalára nyitva álló határidőt.
14. 2018. június 14‑i határozatával a kérdést előterjesztő bíróság felfüggesztette az eljárást az RO ügyben(4) történő ítélethirdetésig. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság engedélyezte az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozat meghozatalára nyitva álló határidő felfüggesztését, amely folytán TC fogva tartásban maradt.
15. 2018. június 27‑én TC jogi képviselője az OLW 22. cikkének (4) bekezdése alapján 2018. július 4‑étől – azaz 90 nap fogva tartás után – kezdődő ideiglenes szabadon bocsátás iránti kérelmet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz. Az OLW 22. cikkének (4) bekezdése alapján ugyanis a kérdést előterjesztő bíróságnak főszabály szerint meg kell szüntetnie az átadás céljából történő fogva tartást az európai elfogatóparancs végrehajtásáról való végleges határozat meghozatalára rendelkezésre álló 90 napos határidő lejártakor.
16. Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli először is, hogy a kerethatározat átültetésekor a holland jogalkotó abból az előfeltevésből indult ki, hogy a kerethatározat szerint a 90 napos határidő lejártakor az átadni kért személy már nincsen átadás céljából fogva tartva. Márpedig kitűnik a Lanigan ítéletből,(5) hogy a kerethatározat nem ír elő általános és feltétlen kötelezettséget az (ideiglenes) szabadon bocsátásra a 90 napos határidő túllépése esetén, amennyiben az átadási eljárást kellő gondossággal folytatták le, és ennélfogva a fogva tartás időtartama nem bizonyul eltúlzott jellegűnek.(6)
17. A rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság) másodszor hozzáteszi, hogy az OLW 22. cikkének (4) bekezdése véleménye szerint nem veszi kellőképpen figyelembe azokat a kötelezettségeket, amelyek az elsődleges uniós jog alapján a kérdést előterjesztő bíróságra hárulnak.
18. Konkrétabban a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy először is köteles előzetes döntéshozatal érdekében kérdést előterjeszteni, ha a kérdésre adandó válasz szükséges az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló határozatának meghozatalához; másodszor a más tagállamok igazságügyi hatóságai által feltett kérdésekre adott választ szintén köteles megvárni, ha a másik bíróság kérdésére adott válasz a határozathozatalához szükséges, és végül, harmadszor az Aranyosi és Căldăraru ítélet(7)szerint köteles az átadásról való határozathozatalt elhalasztani, ha az átadni kért személy tekintetében a kibocsátó tagállamban az embertelen vagy megalázó bánásmódban részesítés tényleges veszélye fennáll.
19. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság azt is pontosítja, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a fent említett kötelezettségek egyikét kiváltó körülmények a kerethatározat 17. cikke (7) bekezdésének értelmében vett „kivételes körülményeknek” minősülnek, amelyek megakadályozzák, hogy a végrehajtó tagállam a határozathozatalra nyitva álló 90 napos határidőt tiszteletben tartsa.(8)
20. Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy több olyan okot is azonosított, amelyek szerinte alátámasztják annak veszélyét, hogy TC szabadon bocsátását követően elszökik. Ilyen körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy nem tudja úgy megszüntetni TC fogva tartását, hogy közben megbizonyosodik afelől, hogy a kerethatározat 17. cikke (5) bekezdésének értelmében véve a TC tényleges átadásához szükséges érdemi feltételek továbbra is biztosítva vannak.
21. A kérdést előterjesztő bíróság a rá háruló kötelezettségek és az OLW 22. cikke (4) bekezdésének megszövegezése közötti ellentmondás feloldása érdekében rámutat, hogy korábbi határozatokban olyan értelmezését fogadta el e rendelkezésnek, amelyet a kerethatározattal összhangban lévőnek vél. Ekképpen ezen értelmezés szerint a jelen indítvány 18. pontjában említett kötelezettségek egyikét kiváltó körülmények fennállása esetén e bíróság felfüggeszti az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozat meghozatalára nyitva álló határidőt. E felfüggesztés időtartama alatt az értelmezése szerint nem kell a keresett személyt ideiglenesen szabadon bocsátania, mivel a 90 napos határidő nem folyik, így tehát letelni sem tud. Ez az értelmezés nem zárja ki az ideiglenes szabadon bocsátást többek között akkor, ha a fogva tartás időtartama túlzottá válik. A kérdést előterjesztő bíróság a jelen esetben azonban úgy ítéli meg, hogy TC átadása céljából történő fogva tartása nem vált túlzottá.
22. A kérdést előterjesztő bíróság előadja azonban, hogy a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság, Hollandia) – az illetékes fellebbviteli bíróság – ellenben úgy ítélte meg korábbi határozataiban, hogy az OLW 22. cikkének (4) bekezdését nem lehet az előző pontban javasoltak szerint értelmezni. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság) annak meghatározása céljából, hogy fel kell‑e függeszteni az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozat meghozatalára nyitva álló határidőt, egyensúlyt teremt az uniós jogrend védelmének érdeke, valamint az arra vonatkozó érdek között, hogy a nemzeti jogot a jogbiztonság elvének fényében tiszteletben tartsák.
23. Márpedig kitűnik az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, hogy az ezen érdekek közötti egyensúly megteremtése mindezidáig mindig olyan konkrét eredményre vezetett, amely megegyezett a kérdést előterjesztő bíróság által alkalmazott megközelítés révén elért eredménnyel. Mindenesetre a határozatai meghozatalakor a kérdést előterjesztő bíróság továbbra is a saját ítélkezési gyakorlatának megfelelő értelmezést alkalmazza.
IV. A Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés
24. Ezen összefüggésben határozott úgy a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) 2018. július 27‑i, a Bíróság Hivatalához ugyanaznap érkezett határozatában, hogy előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Az olyan átadni kért személynek, akinek esetében a szökés veszélye fennáll, az átadás céljából történő fogva tartásának az elfogásától számított 90 napon túli fenntartása ellentétes‑e a [Charta] 6. cikkével, amennyiben:
– a végrehajtó tagállam a [2002/584] kerethatározat 17. cikkét úgy ültette át, hogy annak értelmében az átadni kért személynek az átadás céljából történő fogva tartását minden esetben fel kell függeszteni, amint az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalára rendelkezésre álló 90 napos határidő lejárt, és ha
– ugyanezen tagállam igazságügyi hatóságai a nemzeti jogot úgy értelmezik, hogy a határozathozatalra nyitva álló határidő nyugszik, amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy dönt, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszt a Bíróság elé, vagy hogy megvárja a valamely más végrehajtó igazságügyi hatóság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelemre adandó választ, vagy pedig úgy, hogy a kibocsátó tagállamban történő embertelen vagy megalázó fogvatartási körülmények tényleges veszélyére figyelemmel elhalasztja az átadásról való határozathozatalt?”
V. A Bíróság előtti eljárás
25. Tekintettel arra, hogy TC fogva tartásban van, és hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) harmadik címének V. része alá tartozó területre vonatkozik, a kérdést előterjesztő bíróság ugyanazon határozatban azt is kérelmezte, hogy a Bíróság a jelen kérelmet az eljárási szabályzata 107. cikkében előírt sürgősségi előzetes döntéshozatal iránti eljárásban bírálja el.
26. 2018. augusztus 9‑i határozatával a Bíróság a kérelemnek helyt adott.
27. Az alapeljárás felei, a holland kormány és az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket tettek. E felek, valamint a holland, a cseh, az ír és az olasz kormány, továbbá a Bizottság a 2018. október 4‑én megtartott tárgyaláson szóbeli észrevételeket is tett.
28. Időközben 2018. szeptember 19‑én a Bíróság ítéletet hozott az RO ügyben (C‑327/18 PPU), amelyre tekintettel az alapeljárást 2018. június 14‑én felfüggesztették. A Bíróság ezen ítéletben lényegében úgy ítélte meg, hogy a végrehajtó tagállam nem tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását, amíg a kibocsátó tagállam az Európai Unióhoz tartozik.
29. A Bíróság kérdésére a kérdést előterjesztő bíróság 2018. szeptember 26‑án jelezte, hogy a szóban forgó európai elfogatóparancsot még nem hajtották végre, és hogy TC még mindig fogva tartásban van. TC a tárgyalás napján tehát több mint 6 hónapja fogva tartásban volt.
VI. Elemzés
30. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt szeretné megtudni, hogy az európai elfogatóparancs alapján keresett személy fogva tartásának a letartóztatásától számított 90 napos határidőn túl történő fenntartása a szabadsághoz való jog olyan korlátozásának minősül‑e, amely tiszteletben tartja a Charta 6. cikke és 52. cikkének (1) bekezdése által előírt jogi alap fennállására vonatkozó követelményt, ha ez a korlátozás az ilyen fenntartást kizáró nemzeti rendelkezésnek több, különböző esetjogi értelmezésén alapul.
31. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat tartalmaz néhány olyan kérdésfelvetést is, amely nem tükröződik az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben. Ezek arra irányulnak, hogy abban az esetben, ha a Bíróság úgy válaszolna az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre, hogy a fogva tartás fenntartása sérti a Chartát, a kérdést előterjesztő bíróság köteles lenne‑e mellőzni az OLW 22. cikke (4) bekezdésének alkalmazását. E kérdésfelvetések szerintem a nemzeti bíróság azon kötelezettségére vonatkoznak, hogy az uniós joggal összeegyeztethetetlen belső jogi rendelkezéseit mellőzze, ha nem tudja az uniós jognak való megfelelést az esetjogi értelmezésüket alkalmazva biztosítani.
32. A jelen indítványban azt javaslom a Bíróságnak, hogy úgy válaszoljon az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre, hogy a jelen esetben fennálló körülményekhez hasonló körülmények között a Charta kizárja a fogva tartásnak a letartóztatástól számított 90 napos határidőn túl való fenntartását. Konkrétabban úgy vélem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság és a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság) esetjogi értelmezései nem felelnek meg a Charta 52. cikke (1) bekezdésének értelmében vett jogi alap fennállására vonatkozó követelménynek.
33. Figyelembe véve, hogy milyen választ javaslok adni az ekképpen megfogalmazott előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre, annak érdekében, hogy hasznosan feleljek a kérdést előterjesztő bíróságnak, meg kell oldani az azon kötelezettséggel kapcsolatos jogi problémát is, hogy e bíróságnak mellőznie kell az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti jogi rendelkezéseknek az alkalmazását. Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság által e tekintetben felvetett kérdések azon az előfeltevésen alapulnak, hogy az OLW 22. cikkének (4) bekezdéséhez hasonló nemzeti rendelkezés összeegyeztethetetlen a kerethatározat által létrehozott rendszerrel.
34. Először is azt fogom megvizsgálni tehát, hogy megfelel‑e a jogi alap fennállására vonatkozó követelménynek az, ha a végrehajtó igazságügyi hatóságok ítélkezési gyakorlat útján kívánják korlátozni a szabadsághoz való jogot. Másodszor azt a kérdést fogom vizsgálni, hogy összeegyeztethető‑e a kerethatározattal az olyan nemzeti rendelkezés, amely az európai elfogatóparancs alapján keresett személy feltétlen szabadon bocsátására irányuló kötelezettséget ír elő a letartóztatásától számított 90 napos határidő lejártát követően. E kérdésre adandó nemleges válasz esetén a kerethatározatot a nemzeti jogba átültető ilyen rendelkezés mellőzésére vonatkozó kötelezettséggel kapcsolatos problémakört fogom elemezni.
A. A jogi alap fennállásával kapcsolatos követelményről
35. Kétségtelen, hogy a Charta 52. cikkének (1) bekezdése nem kerül kifejezetten említésre az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis azt kérdezi a Bíróságtól, hogy a kérelmében leírt esetjogi értelmezések összeegyeztethetők‑e a Charta 6. cikkével, és e tekintetben többször hivatkozik a jogbiztonság elvére.
36. Úgy vélem mindazonáltal egyfelől, hogy valamely személy szabadságtól való megfosztása a Charta 6. cikkében biztosított jog gyakorlása korlátozásának minősül. Az ilyen korlátozás sérti e rendelkezést, ha nem felel meg a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében szereplő követelményeknek.(9) Másfelől a jogbiztonság elve különösen azt követeli meg, hogy a jogi rendelkezések egyértelműek, pontosak és hatásaikat illetően előre láthatóak legyenek, különösen olyankor, amikor a magánszemélyekre nézve kedvezőtlen következményeik lehetnek.(10) Amint azt a jelen indítvány 39–52. pontjában be fogom mutatni, ugyanezen feltételek érvényesek a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében vett jogi alap fennállására vonatkozó követelmény tekintetében. Ezen okokból úgy lehetne vélni, hogy e követelmény a jogbiztonság élvének a tükröződése a Charta által biztosított jogok és szabadságok gyakorlása korlátozásának összefüggésében.
37. Az azon választ támogatók, amely szerint a Chartával ellentétesek a holland bíróságok által elfogadott értelmezésék – azaz TC, a holland és az olasz kormány, valamint a Bizottság – kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy létezik‑e a holland jogban olyan jogalap, amely lehetővé teszi a letartóztatástól számított 90 napos határidő lejártát követően a fogva tartás fenntartását. Az ír kormány ellenben úgy véli, hogy a nemzeti rendelkezés esetjogi értelmezése ilyen jogi alapnak minősülhet, feltéve hogy az megfelel bizonyos feltételeknek.(11)
38. Ennélfogva úgy vélem, hogy a jelen ügy összefüggésében válaszolni kell arra a kérdésre, hogy tiszteletben tartják‑e a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében a jogi alap fennállására vonatkozóan előírt követelményt olyan esetjogi értelmezések mellett, mint amilyenek az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben kerültek bemutatásra.
1. A Charta 52. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „törvény” jellemzőinek azonosítása
39. Az 1/15 véleményben(12) a Bíróság elutasította az Európai Parlament azon érvét, amely szerint a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében használt „törvény” kifejezés egybeesne az EUMSZ rendelkezései közt szereplő „jogalkotási aktus” fogalommal.(13) A Bíróság ugyanis megállapította, hogy „a jelen eljárásban semmilyen módon nem állították, hogy a [tervezett megállapodás] esetleg nem felelne meg az ahhoz megkövetelt hozzáférhetőségi és előreláthatósági követelményeknek, hogy az e megállapodással járó beavatkozásokat úgy lehessen tekinteni, mint amelyeket a Charta […] 52. cikkének (1) bekezdése értelmében törvény rögzít.”(14) Arra lehet tehát következtetni az 1/15 véleményből,(15) hogy a jogalapra vonatkozó követelménynek való megfeleléshez szükséges feltételek nem a korlátozás alaki jellemzőitől függnek, hanem inkább a hozzáférhetőségét és előreláthatóságát illető anyagi jellemzőitől. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy bizonyos esetekben az ilyen anyagi jellemzőkkel bíró ítélkezési gyakorlat olyan jogi alapnak minősülhet‑e, amely igazolja a Charta által biztosított valamely jog korlátozását.
40. Pontosítani kell azonban, hogy a Bíróság úgy ítélte meg a Knauf Gips kontra Bizottság ítéletben(16), amelyben részlegesen hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét, hogy kifejezetten e célból előírt jogalap hiányában a Charta 47. cikkében biztosított hatékony jogorvoslathoz és a pártatlan bírósághoz való jog korlátozása sérti a jogszerűség alapelvét. A Bíróság ebben az összefüggésben emlékeztetett arra, hogy az e Charta 52. cikkének (1) bekezdése szerint az e Charta által elismert jogok és szabadságok gyakorlásának bármely korlátozását törvénynek kell előírnia.
41. Megjegyzem, hogy a Knauf Gips kontra Bizottság ítéletben(17) a Törvényszék a Bíróság által megsemmisített korlátozást az Akzo Nobel kontra Bizottság ítéletre(18) alapította. Esetjogi megoldásról volt tehát szó. Úgy vélem következésképpen, hogy a Bíróság „jogalap hiányára” való hivatkozása egyértelművé teszi, hogy a jelen ügy körülményeihez hasonló körülmények között az ítélkezési gyakorlat nem minősült megfelelő jogalapnak a Charta által biztosított jog korlátozásának igazolásához.
42. Kétségtelen, hogy a Knauf Gips kontra Bizottság ítéletben(19) elfogadott megoldást nem lehet úgy értelmezni, hogy az általánosságban azt jelenti, hogy az ítélkezési gyakorlat semmiképpen nem képezheti a Charta 52. cikke (1) bekezdésének értelmében vett korlátozás alapját. Ezen ítélet azonban egyértelművé tesz bizonyos különlegességeket az alapjogok ítélkezési gyakorlat útján való korlátozásának bevezetését illetően.
43. Ebben az esetben eseti jellegű ítélkezési gyakorlatról volt szó. Ezenfelül az Akzo Nobel kontra Bizottság ítélet,(20) amelyre a Törvényszék a Bíróság által hatályon kívül helyezett következtetései alátámasztásaképpen hivatkozott, nem képezte vizsgálat tárgyát a Bíróság előtt, tekintve, hogy a fellebbező elállt az ezen ítélet ellen benyújtott fellebbezéstől.(21) A Knauf Gips kontra Bizottság ítéletből(22) nem lehet tehát arra következtetni, hogy a Bíróság kizárta volna, hogy az ítélkezési gyakorlat – amennyiben az hozzáférhető, előrelátható, és nem eseti, felsőbb bírósági fórum által jóvá nem hagyott ítélkezési gyakorlat – a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében vett korlátozás jogalapjának minősülhessen.
44. Úgy tűnik nekem, hogy azt az értelmezést osztják egyes főtanácsnokok is, akik már kifejtették ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, hogy a Charta által biztosított jogok korlátozása bizonyos esetekben eredhet valamely állandó, az alacsonyabb szintű bíróságok által követett ítélkezési gyakorlatból.(23) Az ítélkezési gyakorlat alacsonyabb szintű bíróságok általi elismerésére helyezett hangsúly azonban arra enged következtetni, hogy ezen ítélkezési gyakorlatnak magasabb szintű bíróságtól kell származnia, vagy legalábbis helyben kell azt hagyniuk.
45. Hasonlóképpen az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) úgy tűnik, hogy nem zárja ki, hogy a Rómában 1950. november 4‑én aláírt, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban: EJEE) által biztosított valamely szabadság korlátozása hozzáférhető és előrelátható ítélkezési gyakorlatból származhasson, ha olyan ítélkezési gyakorlatról van szó, amelyet meghatározott stabilitás jellemez, és amelyet az alacsonyabb szintű bíróságok követnek.(24)
46. Ekképpen a fentiek fényében úgy vélem, hogy az ítélkezési gyakorlat megfelel a jogi alap fennállására vonatkozó követelménynek, feltéve egyfelől, ha hozzáférhető és előrelátható (általános követelmények), és másfelől, ha állandó, és nem került rendszeresen megkérdőjelezésre (specifikus követelmények).
2. A szabadsághoz való jog gyakorlásának korlátozása, amely a személy őrizetben tartását jelenti, megfelel‑e a jogalap fennállására vonatkozó követelménynek, ha az az ítélkezési gyakorlatból következik?
47. A jelen ügy különlegessége abban rejlik, hogy a holland végrehajtó igazságügyi hatóságok olyan esetjogi értelmezést fejlesztettek ki, amely révén korlátokat akarnak szabni a szabadsághoz való jognak, amely szembe megy a parlamentáris értelemben vett törvény egyértelmű megfogalmazásával.
48. Ugyanis a szabadsághoz való jog olyan korlátozását illetően, amely valamely személy őrizetben tartását jelenti, az EJEB úgy ítéli meg, hogy az EJEE 5. cikkében szereplő követelményt – amelynek értelmében a szabadságtól való megfosztást „törvényben meghatározott eljárás” útján kell eszközölni – úgy kell érteni, hogy a korlátozás jogalapjának kellőképpen hozzáférhetőnek, pontosnak és előreláthatónak kell lennie ahhoz, hogy megfelelő védelmet nyújtson az az egyes személyeknek az önkényesség ellen.(25)
49. Ugyanezen kritériumok alapján a Bíróság az Al Chodor ítéletben(26) megállapította, hogy az őrizetbe vételt jogellenesnek kell minősíteni, ha az érintett személy szökése veszélyének – amely az őrizetbe vétel okának minősül – fennállására utaló tárgyilagos kritériumok az idegenrendészeti hatóság állandó gyakorlatát jóváhagyó ítélkezési gyakorlatból származnak, és nincsenek általános hatályú, kötelező erejű rendelkezésben meghatározva.(27) Az általános hatályú rendelkezések elfogadása ellenben biztosítja a szükséges garanciákat, mivel egy ilyen jogszöveg kötelező jelleggel és előre megismerhető módon keretbe foglalja az említett hatóságokat a konkrét ügy körülményeinek értékelésekor megillető intézkedési mozgásteret. Továbbá a kötelező erejű rendelkezésekben meghatározott kritériumok a legalkalmasabbak arra, hogy az említett hatóságok mérlegelési jogkörének külső ellenőrzését szolgálják, annak érdekében, hogy megvédjék a kérelmezőket a szabadságtól való önkényes megfosztástól.(28)
50. Igaz, hogy – továbbra is az Al Chodor ítéletben(29) – a Bíróság azt is pontosította, hogy az adott ügyben a szabadsághoz való jog gyakorlásának korlátozása uniós jogi rendelkezésen alapult, amely viszont a nemzeti jogra hivatkozott a szökés veszélyének fennállására utaló tárgyilagos kritériumok meghatározását illetően. A Bíróság ugyanis úgy ítélte meg, hogy ezek az uniós jogi rendelkezések előírják a tagállamoknak, hogy általános hatályú, kötelező erejű rendelkezésben határozzák meg az ilyen objektív kritériumokat.(30)
51. Mindazonáltal arra következtetek abból a tényből, hogy a Bíróság nagyban merített az EJEB ítélkezési gyakorlatából, hogy függetlenül a szabályozási környezettől, és azon uniós jogi aktusoktól, amelyek az adott esetben alkalmazandók, a jogalap fennállására, az egyértelműségre, az előreláthatóságra, a hozzáférhetőségre és az önkényességgel szembeni védelemre vonatkozó követelmények összességének (mindig) teljesülnie kellene, ha valamely személy szabadságtól való megfosztásáról van szó. Ugyanis a szabadságtól való megfosztás minden formája a szabadsághoz való jog súlyos megsértésének minősül, és ennélfogva szigorú követelményeknek kell megfelelnie.
52. E megfontolásokból következően a Charta 6. cikkében biztosított szabadsághoz való jog olyan korlátozása esetén, amelyet valamely személy őrizetben tartása jelent, különösen szigorú követelményeket kell alkalmazni. Többek között el kell kerülni az önkényesség minden kockázatát, amely egyértelmű, pontos és előrelátható jogalap hiánya esetén merülhetne fel.
53. Hasznos választ kell ennélfogva adni arra a kérdésre, hogy a jelen esetben szóban forgóhoz hasonló esetjogi értelmezések megfelelnek‑e a fent bemutatott követelményeknek.
3. A jelen esetre történő alkalmazás
54. Emlékeztetésképpen a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy a saját, valamint a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság) ítélkezési gyakorlata közzé van téve, oly módon, hogy TC – szükség esetén a jogi képviselőjével való konzultációt követően – előre láthatta, hogy az átadása céljából történő fogva tartása túlléphet a letartóztatásától számított 90 napos határidőn. A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy ezen esetjogi értelmezések egyértelműek, és jól meghatározott helyzetekre korlátozódnak. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság azt állítja, hogy noha az esetjogi értelmezése eltérő indokolást követ, mint a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság) által elfogadott indokolás, ez utóbbi alkalmazása a konkrét esetben nem vezet – vagy legalábbis eddig konkrét esetben soha nem vezetett – más eredményekre, mint amelyeket a saját indokolásának alkalmazásával ért el.
55. Meg kell állapítani, hogy e két esetjogi értelmezés eltér a kerethatározat átültetése céljából elfogadott nemzeti rendelkezésben foglaltaktól. A kérdést előterjesztő bíróság azonban nem azt kéri a Bíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy túllépte‑e vagy sem a nemzeti jog uniós joggal összhangban való értelmezése követelményének határait. Mindenesetre a Bíróságnak nem feladata sem valamely tagállam belső jogának értelmezése, sem annak meghatározása, hogy a nemzeti hatóságok által végzett értelmezések contra legem értelmezéshez vezetnek‑e.(31)
56. Egyébiránt kitűnik az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, hogy a kérdést előterjesztő bíróság esetjogi értelmezését a Gerechtshof Amsterdam (amszterdami fellebbviteli bíróság) rendszeresen megcáfolja. Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság a határozatok meghozatalára irányuló gyakorlatában továbbra is a saját esetjogi értelmezését követi. Ekképpen e két esetjogi értelmezést rendszeresen megkérdőjelezik.
57. Nem gondolom, hogy az a tény, hogy ezen esetjogi értelmezések alkalmazása az eddigiekben nem vezetett eltérő eredményre, orvosolja a kettő közötti következetesség ilyen hiányát.
58. Kétségkívül nem zárom ki, hogy a többféle esetjogi értelmezés közötti ilyen párhuzam okán az egyes személyek képesek nagy vonalakban meghatározni, hogy ezen értelmezések hogyan befolyásolhatják jogi helyzetüket, függetlenül attól, hogy végül melyik értelmezést alkalmazzák.
59. Azonban és először is, a személyek alapjogaival összefüggésben korlátozásokat bevezető ítélkezési gyakorlat következetlensége jelentősen csökkenti annak egyértelműségét, pontosságát és előreláthatóságát. E következetlenség egyébiránt nagyobb különbségek kialakulásához járulhat hozzá a szóban forgó esetjogi értelmezések között.
60. E tekintetben megjegyzem, hogy TC szerint a holland bíróságok két esetjogi értelmezése következetlen a tekintetben, hogy mely pillanattól kezdődően kerül felfüggesztésre az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos határozat elfogadására nyitva álló határidő.
61. Egyébiránt a holland kormány írásbeli észrevételeiben azt állítja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság rendszeresen alkalmazza a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők felfüggesztését az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben szereplő esettől eltérő esetekben. Függetlenül attól a ténytől, hogy a holland kormány a tárgyaláson neki feltett kérdésre válaszolva egyetlen példát sem említett ezen állítása bemutatására, hangsúlyozta, hogy – a holland bíróságok által elfogadott értelmezések esetjogi jellegéből adódóan – a következetlen alkalmazásuk az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben szereplő esettől eltérő esetekben nem zárható ki.
62. Másodszor, ha az az ítélkezési gyakorlat, amely alapján valamely személy jogait korlátozni lehet, következetlen, az olyan helyzethez vezet, amelyben az érintett személy nem tudja megismerni és egyértelműen megérteni a vele szemben alkalmazott korlátozás működési mechanizmusát. Márpedig e személy számára ez a mechanizmus alapvető jelentőségű az alapjogai korlátozása jogszerűségének biztosításához, és annak lehetővé tétele érdekében, hogy vitassa ezt a korlátozást a hatáskörrel rendelkező hatóságok előtt. Ekképpen a jelen ügy körülményeihez hasonló körülmények között az a személy, aki kritizálja az első fokú bíróság által elfogadott esetjogi értelmezést, tudja előre, hogy a másodfokú bíróság, amely egyetért kritikájával, a saját esetjogi értelmezését követve mindazonáltal helyben fogja hagyni az eredeti határozatot.
63. E megfontolások fényében úgy vélem, hogy a Charta által biztosított valamely jog olyan korlátozása, amelyre eltérő indokoláson alapuló és rendszeresen megkérdőjelezett esetjogi értelmezések alapján kerül sor, nem felel meg a Charta 52. cikke (1) bekezdésének értelmében vett jogi alap fennállására vonatkozó követelménynek. Tekintve, hogy a jelen indítvány 46. pontjában szereplő követelmények közül legalább egy követelmény nem teljesül, nem kell megvizsgálni, hogy a nemzeti jognak az uniós joggal való összeegyeztethetőségének biztosítása érdekében a Charta által biztosított valamely jog korlátozása bevezethető‑e ítélkezési gyakorlat útján, a parlamentáris értelemben vett törvény egyértelmű szövegének ellentmondva.
64. Az ilyen esetjogi értelmezések a fortiori nem felelnek meg a Charta 6. cikke által biztosított jog valamely személy őrizetben tartását jelentő korlátozásának tárgyában előírt követelményeknek, tekintve, hogy ezek – amint arra a jelen indítvány 52. pontjában rámutattam – különösen szigorúak.
65. A fentiekből következően a jelen eset körülményeihez hasonló körülmények között nemzeti szinten nincsen jogi alapja a szabadsághoz való jog olyan korlátozásának, amely valamely személy őrizetben tartásának a letartóztatásától számított 90 napos határidőn túl való fenntartását jelenti. A jelen esetben az OLW 22. cikkének (4) bekezdése arra kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy szüntesse meg az európai elfogatóparancs alapján keresett személy fogva tartását. Meg kell tehát vizsgálni, hogy e kötelezettség összeegyeztethető‑e a kerethatározattal.
B. Az európai elfogatóparancs alapján keresett személy szabadon bocsátására vonatkozó feltétlen kötelezettségről
66. TC és a holland kormány azt állítja, hogy az OLW 22. cikkének (4) bekezdése a nemzeti jogalkotó által tudatosan meghozott választás eredménye. Úgy értelmezem ezt az érvet, hogy ezen érintettek szerint a kerethatározat átültetése során valamely tagállam bevezethet egy olyan rendelkezést, amely arra kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságokat, hogy bocsássák szabadon az európai elfogatóparancs alapján keresett személyt, amint az említett kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártak.
67. Nem osztom ezt az álláspontot.
68. Először is, a kerethatározat nem szabályozza kimerítő jelleggel az azon eljárásra vonatkozó összes aspektust, amelynek keretében az európai elfogatóparancs végrehajtásáról határozatokat hoznak. Ekképpen a tagállamok saját megoldásokat vezethetnek be az e kerethatározattal létrehozott rendszer kiegészítése érdekében. Azonban az említett kerethatározat célkitűzésének biztosítása érdekében bizonyos korlátokat kell szabni az e célból a tagállamok rendelkezésére álló mozgástérnek.(32)
69. Ugyanis, amint az a Lanigan ítéletből(33) kitűnik, azon általános és feltétlen kötelezettség, hogy az európai elfogatóparancs alapján keresett személyt szabadon kell bocsátani, ha a fogva tartásának teljes időtartama meghaladja a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőket, korlátozhatná a kerethatározat által létrehozott átadási rendszer hatékonyságát, és következésképen akadályozhatná e kerethatározat célkitűzéseit.
70. Kétségtelen, hogy a kerethatározat 12. cikkének második mondata a végrehajtó tagállam jogára utal annak szabályozásakor, hogy a keresett személyt a belső jognak megfelelően ideiglenesen bármikor szabadon lehet bocsátani. Azonban az ilyen belső jognak megfelelő szabadon bocsátás – amint az e rendelkezés megszövegezéséből kitűnik – ahhoz a feltételhez kötött, hogy az említett tagállam illetékes hatósága minden szükségesnek ítélt intézkedést megtesz a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében. Viszont, ha a szabadságmegvonással nem járó intézkedések révén nem biztosítható, hogy az átadás lehetséges lesz, a fogva tartás megszüntetésére vonatkozó kötelezettség azzal a következménnyel járna, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság nem tudná tiszteletben tartani a kerethatározat 17. cikkének (5) bekezdésében szereplő kötelezettséget. E rendelkezés szerint az igazságügyi hatóságnak gondoskodnia kell arról, hogy a keresett személy tényleges átadásához szükséges érdemi feltételek továbbra is biztosítva legyenek.
71. Másodszor, felmerülhet a kérdés, hogy az OLW 22. cikkének (4) bekezdése valóban a holland jogalkotó arra irányuló szándékának kifejeződése‑e, hogy az alapjogi védelem magasabb szintjét alkalmazza, mint amely a kerethatározat rendelkezéseiből következik.
72. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az olyan nemzeti rendelkezés, amely arra kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy szüntesse meg a keresett személy fogva tartását a 90 napos határidő lejártát követően, tekintet nélkül a kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése értelmében vett kivételes körülmény fennállására, kétségbe vonja az említett kerethatározat által meghatározott alapjogi védelem szintjének egységességét, és a jelen indítvány előző pontjaiban kifejtett okokból árt hatékonyságának. Úgy tűnik nekem, hogy ez az érvelés azonos azzal, amelyet a Bíróság a Melloni ítéletben(34) követett.
73. Harmadszor, és amint azt a cseh kormány állítja, az arra vonatkozó általános és feltétlen kötelezettség, hogy az európai elfogatóparancs alapján keresett személyeket szabadon bocsássák, amint lejárt a letartóztatásuktól számított 90 napos határidő, olyan jellegű, amely kedvez e személyek halasztásra, illetve az európai elfogatóparancs végrehajtásának megakadályozására irányuló gyakorlatának.
74. Negyedszer, meg kell állapítani, hogy a kerethatározatot átültető valamely rendelkezés – mint amilyen az OLW 22. cikkének (4) bekezdése – szigorú alkalmazása elbátortalaníthatná a nemzeti bíróságokat attól, hogy kérdéseket terjesszenek elő előzetes döntéshozatalra, amikor az európai elfogatóparancs alapján keresett személynek a 90 napos határidő lejártát követő szabadon bocsátása e személy szökéséhez vezethetne. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a Bíróság már úgy ítélte meg, hogy az olyan nemzeti szabály, amely azzal a veszéllyel járhat, hogy a nemzeti bíróság inkább tartózkodik kérdéseknek a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra való előterjesztésétől, sérti a nemzeti bíróságok EUMSZ 267. cikkben elismert jogkörét, következésképpen pedig az előzetes döntéshozatali mechanizmussal a Bíróság és a nemzeti bíróságok között létesített együttműködés hatékonyságát.(35)
75. Ezen okokból úgy vélem, hogy legalábbis az olyan esetekben, amikor a szabadságmegvonással nem járó intézkedések nem tudják biztosítani, hogy az átadás lehetséges marad, a kerethatározattal ellentétes az európai elfogatóparancs alapján keresett személy feltétlen szabadon bocsátásának kötelezettsége olyankor, amikor a keresett személy fogva tartása időtartamának teljes hossza meghaladja a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőket. Meg kell most vizsgálni a kérdést előterjesztő bíróság azon kötelezettség fennállásával kapcsolatos kérdésfelvetéseit, hogy mellőzni kell az uniós joggal összeegyeztethetetlen belső jogi rendelkezéseinek alkalmazását.
C. A nemzeti bíróság azon kötelezettségéről, hogy mellőzze az uniós joggal összeegyeztethetetlen belső jogi rendelkezéseinek alkalmazását
76. Előzetesen megállapítom, hogy a másodlagos és általános kérdésfelvetéseket leszámítva a kérdést előterjesztő bíróság nem fejtette ki az uniós joggal összeegyeztethetetlen belső jogi rendelkezéseknek a mellőzésére vonatkozó problémakört. E problémakört az érintettek sem fejtették jobban ki az észrevételeikben.
77. Ezen okokból elemzésemben az alapvető megfontolásokra szorítkozom annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak hasznos választ lehessen adni.
78. A Popławski ítéletben(36) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kerethatározat rendelkezései nem bírnak közvetlen hatállyal. Egyébiránt ezen ítéletben a Bíróság hangsúlyozta a hatóságok azon kötelezettségét, hogy a nemzeti jogot a kerethatározatnak megfelelően értelmezzék.(37)
79. Viszont a Bíróság a Popławski ítéletben(38) nem válaszolt arra a kérdésre, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság köteles‑e a kerethatározat végrehajtása érdekében elfogadott nemzeti rendelkezést mellőzni, ha egyfelől ez a rendelkezés összeegyeztethetetlen e kerethatározattal, és ha másfelől e rendelkezés uniós jognak megfelelő értelmezése a nemzeti jog contra legem értelmezéséhez vezetne. Az ezen ítélet alapjául szolgáló előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést feltevő bíróság benyújtott egy második előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, és újból megkérdezte a Bíróságot az ilyen kötelezettség fennállásáról.(39)
80. Úgy vélem, hogy a jelen ügy körülményeihez hasonló körülmények között nemlegesen kell válaszolni arra a kérdésre, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság köteles‑e mellőzni a kerethatározattal összeegyeztethetetlen nemzeti rendelkezést.
81. Először is igaz, hogy az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti rendelkezés mellőzésének kötelezettségét illetően a jogtudomány különbséget tesz az uniós jogi aktusok helyettesítő hatálya és kizáró hatálya között. A kizáró hatályra vonatkozó elképzelés azon a gondolaton alapul, hogy függetlenül az uniós jogi aktus közvetlen hatályának hiányától, a nemzeti hatóságok mellőzhetik azt a nemzeti rendelkezést, amelyik összeegyeztethetetlen ezzel a jogi aktussal.(40)
82. Azonban, és függetlenül az e két hatály közötti különbségtétel nem egyértelmű jellegétől, meg kell állapítani, hogy az alapeljárásban nem két magánszemély áll egymással szemben, hanem az ügyészség áll valamely magánszeméllyel szemben, aminek folytán ezen eljárás kizárólag az uniós jog vertikális viszonyokban való alkalmazásának problémakörét érinti. Következésképpen az érintett tagállamnak az olyan nemzeti rendelkezés mellőzése érdekében, mint amilyen az OLW 22. cikkének (4) bekezdése – amely kizárja az európai elfogatóparancs alapján keresett személy fogva tartásának fenntartását a letartóztatásától számított 90 napos határidő lejártát követően – e személlyel szemben a kerethatározatra kellene hivatkoznia, amelynek a nemzeti jogba való átültetését e tagállam hibásan hajtotta végre. Márpedig a kerethatározat ilyen segítségül hívása a fordított közvetlen hatály helyzetéhez vezetne, amelyet a Bíróság már több alkalommal elmarasztalt.(41)
83. Másodszor, az OLW 22. cikke (4) bekezdése mellőzésének ténye nem pusztán negatív hatással járna valamely harmadik fél jogaira a kerethatározatnak a két állami entitás közötti jogvitában való alkalmazásából következően, hanem annak következménye súlyos beavatkozást jelentene TC szabadsághoz való jogába a közte és az államhoz tartozó valamely szerv között folyamatban lévő eljárás keretében.(42)
84. Végül, ellentétben a Popławski ügyben (C‑579/17, jelenleg folyamatban a Bíróság előtt) előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéssel, a kérdést előterjesztő bíróság a jelen ügyben úgy véli, hogy tudja úgy értelmezni a kerethatározat végrehajtása érdekében elfogadott nemzeti rendelkezést, hogy tiszteletben tartja a contra legem értelmezés tilalmát, és oly módon, hogy annak alkalmazása az e kerethatározattal összeegyeztethető eredményre vezessen. Mindazonáltal értelmezése révén a kérdést előterjesztő bíróság lényegében korlátozni kívánja az európai elfogatóparancs alapján keresett személy szabadsághoz való jogát. Ezáltal e bíróság szembemegy a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében a jogi alap fennállására vonatkozó követelmény formájában szereplő jogbiztonság elvével. Hasonlóképpen, akármilyen jogi alapot is választ a nemzeti bíróság e célból, nem mellőzheti az OLW 22. cikkének (4) bekezdését anélkül, hogy figyelembe venné a jogbiztonság elvét.
85. A fentiek fényében úgy vélem, hogy a jelen eset körülményeihez hasonló körülmények között a végrehajtó igazságügyi hatóság nem hivatkozhat a kerethatározat rendelkezéseire az annak végrehajtása érdekében elfogadott nemzeti rendelkezés – mint amilyen az OLW 22. cikkének (4) bekezdése – mellőzése céljából, mindezt valamely európai elfogatóparancs alapján keresett személy kárára.
VII. Végkövetkeztetés
86. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre az alábbiak szerint válaszoljon:
Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 6. cikkével és 52. cikkének (1) bekezdésével ellentétes a szabadsághoz való jog ítélkezési gyakorlat által bevezetett olyan korlátozása, amely az európai elfogatóparancs alapján keresett személy fogva tartásának a letartóztatásától számított 90 napos határidőn túl történő fenntartását jelenti, ha ez a korlátozás az olyan nemzeti rendelkezés különböző esetjogi értelmezésén alapul, mint amilyen az Overleveringswet (a személyek átadásáról szóló törvény) 22. cikkének (4) bekezdése, amely arra kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy az ilyen személyt e határidő lejártát követően bocsássa szabadon.