AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (második tanács)
2012. július 17.(*)
„Közszolgálat – Fegyelmi eljárás – Fegyelmi intézkedés – Hivatalvesztés – A nemzeti büntetőbíróság előtt folyamatban lévő előzetes vizsgálat a hivatalvesztést elrendelő határozat meghozatalának idején – Férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód – Várandós munkavállaló elbocsátásának tilalma a terhesség kezdetétől a szülési szabadság végéig tartó időszakban”
Az F‑54/11. sz. ügyben,
az EAK‑Szerződésre annak 106a. cikke alapján alkalmazandó EUMSZ 270. cikk alapján,
BG, az Európai Ombudsman korábbi tisztviselője (lakóhelye: Strasbourg [Franciaország], képviselik: L. Levi és A. Blot ügyvédek)
felperesnek
az Európai Ombudsman (képviseli: J. Sant’Anna, meghatalmazotti minőségben, segítői: D. Waelbroeck és A. Duron ügyvédek)
alperes ellen
benyújtott keresete tárgyában,
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: M. I. Rofes i Pujol elnök, I. Boruta és K. Bradley (előadó) bírák,
hivatalvezető: X. Lopez Bancalari tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2012. március 13‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
1 A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2011. május 4‑én érkezett keresetlevélben BG egyrészt az Európai Ombudsman által hozott, reá nyugdíj csökkentése nélküli hivatalvesztés intézkedés alkalmazását elrendelő határozat megsemmisítését, másrészt a megítélése szerint számára e határozatból következő kár megtérítését kéri.
Jogi háttér
2 Az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkének szövege az alábbi:
„[…]
Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez.
[…]”
3 A Charta „A nők és férfiak közötti egyenlőség” címet viselő 23. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:
„A nők és férfiak közötti egyenlőséget minden területen, így a foglalkoztatás, a munkavégzés és a díjazás területén is biztosítani kell.
[…]”
4 Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 1e. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„Az aktív foglalkoztatásban lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű, megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő [helyesen: a megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványokkal összhangban lévő] munkakörülményeket biztosítanak.”
5 A személyzeti szabályzat 12. cikke az alábbiakat mondja ki:
„A tisztviselő tartózkodik minden olyan cselekménytől vagy magatartástól, amely rossz fényt vethet a beosztására.”
6 A személyzeti szabályzat 86. cikkének (3) bekezdése értelmében:
„A fegyelmi szabályokat, eljárásokat és intézkedéseket, valamint az igazgatási vizsgálatokra vonatkozó szabályokat és eljárásokat a IX. melléklet állapítja meg.”
7 A személyzeti szabályzat IX. melléklete a fegyelmi eljárásokra vonatkozik. E melléklet 5. cikkének szövege az alábbi:
„(1) Minden egyes intézményben létrejön egy fegyelmi tanács (a továbbiakban: tanács). A tanács legalább egy intézményen kívüli tagot is tartalmaz, aki lehet maga az elnök is.
(2) A tanács egy elnökből és négy teljes jogú tagból áll, akik helyettesekkel helyettesíthetők, valamint – az AD 13 besorolási fokozatnál magasabb fokozatba tartozó tisztviselők esetében – további két, a fegyelmi eljárás alá vont tisztviselővel azonos csoportba és besorolási fokozatba tartozó tagból [helyesen: A tanács egy elnökből és négy rendes tagból áll, akik helyettesekkel helyettesíthetők, valamint, ha a fegyelmi eljárás alá vont tisztviselő AD 13 vagy annál alacsonyabb besorolási fokozatú, vele azonos csoportba és besorolási fokozatba tartozó két kiegészítő tagból].
(3) A tanács tagjait [helyesen: rendes tagjait] és helyetteseiket az AD 16 vagy AD 15 besorolási fokozatba tartozó tisztviselők ügye kivételével minden esetben az AD 14 vagy magasabb besorolási fokozatban aktív foglalkoztatásban álló tisztviselők közül nevezik ki.
[…]”
8 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 6. cikke értelmében:
„(1) A kinevezésre jogosult hatóság és a személyzeti bizottság egyaránt két tagot [helyesen: két rendes tagot] és két helyettest nevez ki egyidejűleg.
(2) Az elnököt és az elnök helyettesét a kinevezésre jogosult hatóság nevezi ki.
[…]
(5) Az érintett tisztviselő a tanács megalakulását követő öt napon belül visszautasíthatja egy tanácstag részvételét. Az intézmény szintén jogosult egy tanácstag visszautasítására.
[…]”
9 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 10. cikke az alábbiakról rendelkezik:
„A kiszabott fegyelmi szankciók szigorúsága arányos a kötelességszegés súlyosságával. A kötelességszegés súlyosságának és a kiszabandó fegyelmi szankció meghatározásakor figyelembe veszik különösen a következőket:
a) a kötelességszegés jellege és megtörténtének körülményei;
b) milyen mértékben érintette hátrányosan a kötelességszegés az intézmény feddhetetlenségét, hírnevét vagy érdekeit;
c) milyen fokú szándékosság vagy gondatlanság volt jelen a kötelességszegésben;
d) a tisztviselő kötelességszegésének kiváltó okai;
e) a tisztviselő besorolási fokozata és szolgálati ideje;
f) a tisztviselő személyes felelősségének mértéke;
g) a tisztviselő feladatainak és felelősségeinek szintje;
h) tartalmaz‑e a kötelességszegés ismételt cselekedetet vagy magatartást;
i) a tisztviselő magatartása pályafutása során.”
10 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 18. cikke az alábbiakat mondja ki:
„A benyújtott dokumentumok mérlegelése után és tekintettel a szóban vagy írásban megtett nyilatkozatokra, valamint az elvégzett vizsgálat eredményeire, a [fegyelmi] tanács többségi szavazással indoklással kísért véleményt nyilvánít arról, hogy a kifogásolt tények megalapozottak‑e, illetve alapot adnak‑e bármilyen szankcióra. Ezt a véleményt a tanács valamennyi tagja aláírja. A véleményhez a tanács bármely tagja csatolhatja különvéleményét. A tanács a kinevezésre jogosult hatóság jelentésének kézhezvételétől számított két hónapon belül továbbítja a véleményt a kinevezésre jogosult hatóságnak és az érintett tisztviselőnek, feltéve, hogy ez a határidő arányban áll az ügy összetettségének fokával. Ha a tanács kezdeményezésére végeztek vizsgálatot, a határidő négy hónap, feltéve, hogy ez arányban áll az ügy összetettségének fokával.”
11 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 23. cikke az alábbiakat állapítja meg:
„(1) Ha a kinevezésre jogosult hatóság akár a szakmai kötelességei tiszteletben tartásának elmulasztásával, akár jogsértéssel elkövetett súlyos kötelességszegéssel vádol egy tisztviselőt, a kötelességszegéssel vádolt személyt haladéktalanul felfüggesztheti határozott vagy határozatlan időre.
(2) Rendkívüli körülmények kivételével, a kinevezésre jogosult hatóság az erre vonatkozó határozatot a tisztviselő meghallgatása után hozza meg.”
12 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikke értelmében:
„Ha a tisztviselővel szemben ugyanazokért a cselekményekért büntetőeljárás indul, a végső határozatot csak az ügyet tárgyaló bíróság végső ítéletének kézbesítése [helyesen: bíróság ítéletének jogerőssé válása] után hozzák meg.”
13 A férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló 1976. február 9‑i 76/207/EGK tanácsi irányelv (HL L 39., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet 1. kötet 187. o.) 2. cikkének (3) bekezdése az alábbiak szerint szól:
„Ez az irányelv nem érinti a nők védelméről szóló rendelkezéseket, különös tekintettel a terhességre és az anyaságra.”
14 A 76/207 irányelvet 2009. augusztus 15‑ével hatályon kívül helyezte a férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 204., 23. o.), amelynek „Az irányelv célja” címet viselő 1. cikke az alábbiakat írja elő:
„Ezen irányelv célja, hogy a foglalkoztatás és a munkavégzés területén biztosítsa az esélyegyenlőség, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvének végrehajtását.
E célból az alábbiak vonatkozásában tartalmaz az egyenlő bánásmód elvének megvalósítására irányuló rendelkezéseket:
a) az előmenetelt is magában foglaló munkavállalás és a szakképzés;
b) a díjazást is magában foglaló munkafeltételek;
c) foglalkoztatási [helyesen: szakmai] szociális biztonsági rendszerek.
Az irányelv rendelkezéseket tartalmaz továbbá annak érdekében, hogy megfelelő eljárások megállapítása révén biztosítsa ezek megvalósításának fokozott eredményességét.”
15 A 2006/54 irányelv 2. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„Ezen irányelv alkalmazásában a megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] magában foglalja az alábbiakat:
[…]
c) egy nő kevésbé kedvező bánásmódban részesítése terhességgel vagy szülési szabadsággal kapcsolatban – a 92/85/EGK irányelv értelmében.”
16 A várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló 1992. október 19‑i 92/85/EGK tanácsi irányelv (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) (HL L 348., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet 2. kötet 110. o.) „Az elbocsátás tilalma” című 10. cikke az alábbiak szerint fogalmaz:
„Annak biztosítása érdekében, hogy a 2. cikkben meghatározott munkavállalók gyakorolhassák az e cikk által is elismert egészség‑ és biztonságvédelmi jogaikat, rendelkezni kell arról, hogy:
1. a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy megtiltsák a 2. cikkben meghatározott munkavállalóknak a terhességük kezdetétől a 8. cikk (1) bekezdésében említett szülési szabadság végéig történő elbocsátását, az állapotukkal összefüggésbe nem hozott, a nemzeti jogszabályok, illetve gyakorlat által megengedett különleges esetektől eltekintve, amennyiben az adott esetben az illetékes hatóság ehhez hozzájárult;
2. ha a 2. cikkben meghatározott munkavállalót az 1. pontban említett időszak alatt elbocsátják, a munkáltató köteles az elbocsátás megfelelően megalapozott indokait írásban megadni;
[…]”
A jogvita alapját képező tényállás
17 A felperes 2002 óta dolgozott az Európai Ombudsman mellett először ideiglenes alkalmazottként, később az asszisztensi csoportban (AST), majd 2008. október 1‑je és 2010. július 31. között a tanácsosi csoportban, AD 5 besorolási fokozatban tájékoztatási felelősi feladatokat látott el az ombudsmani hivatal kommunikációs csoportjában.
18 A tárgyaláson a felperes előadta, hogy a tényállás megvalósulása idején egy ház tulajdonosa volt Kehlben (Németország), amelyet házastársával soha nem használtak állandó lakóhelyükként, továbbá 2006‑ban lakást vásárolt Strasbourgban (Franciaország), amelyet azóta eladott.
19 2008. február végén a felperes kérelmet nyújtott be egy ingatlanfejlesztő szövetkezethez (a továbbiakban: szövetkezet) annak érdekében, hogy állami támogatással vásároljon lakást Strasbourgban, amely támogatás Franciaországban azon szerény jövedelmű háztartásoknak adható, amelyek először minősülnek otthonuk tulajdonjogát megszerzőnek. A felperes kérelme kiegészítéseként két, a 2006. és a 2007. évre vonatkozó, 2008. február 27‑én kelt jövedelemigazolást juttatott el a szövetkezethez.
20 A szövetkezet 2009. március 24‑i levelében kérte a felperest, hogy erősítse meg, hogy meg kívánja szerezni a lakást, és adjon meg a szövetkezetnek bizonyos információkat.
21 2009. július hó folyamán a szövetkezet kérte a felperestől, hogy a kérelmének érvényesítése érdekében nyújtsa be a saját, illetve a házastársa munkabér‑kimutatásait is.
22 A felperes ezt követően benyújtotta a 2009. április, május, június és július hónapokra vonatkozó illetményelszámolásait (a továbbiakban: illetményelszámolások), továbbá a házastársa jövedelmére vonatkozó információkat.
23 2009. augusztus 3‑án a szövetkezet kapcsolatba lépett az ombudsmani hivatal igazgatási és személyzeti csoportjának vezetőjével, hogy felvilágosítást kérjen egyrészt az Európai Unió tisztviselőinek folyósított illetményeknek az állami támogatású ingatlanvásárlási kölcsön nyújtásához való figyelembevételével, másrészt a felperes által benyújtott illetményelszámolásokkal kapcsolatban. Az ombusmani hivatalkérésére a szövetkezet 2009. augusztus 7‑én elküldte az illetményelszámolások másolatát.
24 Az igazgatási és személyzeti csoport az illetményelszámolásokat megkapva észlelte, hogy azokat úgy módosították, hogy az érintett tényleges jövedeleménél kevesebbet mutattak ki. A 2009. április, május és június havi illetményelszámolások így 5822,43 euró helyett 2410,36 euró nettó bérről szóltak, a 2009. július havi illetményelszámolás pedig 9123,39 euró helyett 5711,32 euróról szólt.
25 2009. augusztus 10‑én az igazgatási és személyzeti csoport vezetője e‑mail üzenetben tájékoztatta a szövetkezetet arról, hogy egyrészt nem áll módjában meghatározni a francia jog értelmében figyelembe vehető összegeket, másrészt a felperes által benyújtott illetményelszámolásokban jelentős pontatlanságokat tapasztalt.
26 2009. augusztus 11‑én az igazgatási és személyzeti csoport vezetője közigazgatási vizsgálat indítását javasolta „az Ombudsman hivatalos iratainak lehetséges meghamisítása, […] és [azok] személyes haszon szerzése céljából harmadik személlyel szemben történő felhasználása” ügyében.
27 2009. augusztus 17‑én a szövetkezet tájékoztatta az igazgatási és személyzeti csoport vezetőjét arról, hogy a felperestől be szándékozik kérni a 2008. évi adóköteles jövedelemére vonatkozó igazolást.
28 2009. augusztus 25‑én a felperes kérte az ombusmani hivataltól, hogy bocsássa rendelkezésére a szövetkezet által igényelt igazolást, valamint egy másik, német nyelvű igazolást is. Ugyanaznap az igazgatási és személyzeti csoport vezetője tájékoztatta a felperest, hogy nem tudja rögtön megküldeni a 2008. évre vonatkozó igazolást, de a német nyelvű igazolást megküldte részére.
29 2009. augusztus 26‑án a felperes benyújtott a szövetkezetnek egy „Igazolás” című iratot a 2008. évi adóköteles jövedelmet illetően az Európai Ombudsman „igazgatási [és személyzeti]” csoport fejlécével ellátott papíron.
30 A szövetkezet ezt az igazolást megküldte az igazgatási és személyzeti csoportnak, amely megállapította, hogy az iratot nem ez a csoport adta ki. Az említett igazoláson ugyanis a felperes részére 2009. augusztus 25‑én megküldött német nyelvű igazolás hivatkozási száma szerepelt.
31 2009. szeptember 2‑án az Ombudsman közigazgatási vizsgálatot indított, és tájékoztatta a Francia Köztársaság ügyészségét a kérdéses tényállásról, valamint a felperest fizetésének csökkentése nélkül határozatlan időre felfüggesztette hivatalából. A felperes erről még aznap értesítést kapott.
32 A felperest a közigazgatási vizsgálat keretében először 2009. szeptember 3‑án hallgatták meg. E meghallgatás során elismerte, hogy a négy illetményelszámolást és a 2008. évre vonatkozó jövedelemigazolást saját maga hamisította. Egyébiránt tájékoztatta a vizsgálóbizottságot arról, hogy várandós, válaszolt a neki feltett kérdésekre, és egy kézzel írt levelet adott át a vizsgálóbizottságnak, melyben kijelentette, hogy a semmiben sem tagadja a neki felrótt tényeket, azonban magyarázatot kíván adni. Konkrétan azt állította, hogy „esztelenül” cselekedett, mivel „véget akart vetni a teljesen elviselhetetlen családi helyzetének”, amely abból adódott, hogy házastársa súlyos betegsége miatt nem jutott ingatlanvásárlási kölcsönhöz.
33 2009. szeptember 18‑án a vizsgálóbizottság megküldte a felperes részére a tényekkel kapcsolatos megállapításait. A felperes 2009. szeptember 22‑én kiegészítő megjegyzéseket tett, különösen kiemelve, hogy 2009. július elején tudta meg, hogy várandós, és cselekedeteit azon félelme miatti pánik vezérelte, hogy a szövetkezet elutasítja a kérelmét.
34 A vizsgálóbizottság 2009. szeptember 24‑én megküldte az Ombudsmannak a közigazgatási vizsgálat jelentését, melyben megállapították, hogy a felperes iratokat hamisított, amelyeket a szövetkezetnek nyújtott be azon kérelmének alátámasztása céljából, amely alapján – pozitív elbírálás esetén – a francia jog szerint a szerény jövedelmű háztartásoknak fenntartott ingatlanvásárlási kölcsönhöz jutott volna. Következésképpen a vizsgálóbizottság fegyelmi eljárás megindítását javasolta.
35 2009. október 23‑án a felperest az Ombudsman a személyzeti szabályzat IX. melléklete 3. cikkének megfelelően előzetesen meghallgatta.
36 2009. november 20‑án az Ombudsman fegyelmi eljárás megindításáról határozott. A felperes terhességére tekintettel, valamint az intézmény orvosának véleménye alapján azonban 2010. január 18‑án úgy határozott, hogy a fegyelmi eljáráshoz kapcsolódó cselekményeket a felperes szülése utáni időpontra halasztja.
37 2010. május 19‑én az Ombudsman a fegyelmi tanácshoz fordult, amely a felperest 2010. július 8‑án hallgatta meg.
38 2010. július 9‑én a fegyelmi tanács indokolással ellátott véleményt adott ki, amelyben megállapította, hogy a kérdéses cselekmények megtörténtek, és a felperes elismerte azokat.
39 A javasolt szankciót illetően a fegyelmi tanács az alábbi álláspontját fejtette ki:
„– a terhére rótt cselekmények sértik [a felperes] beosztásának méltóságát, különösen az őt foglalkoztató intézmény feddhetetlenségét, és a személyzeti szabályzat 12. cikke súlyos megsértésének minősülnek […],
– a kérdéses cselekmények szándékossága és [a] tisztviselő felelőssége vitathatatlan,
– [a] tisztviselő magas szintű felelősséggel járó feladatokat lát el,
– a terhére rótt cselekményeket nem ismételte meg,
– [a] tisztviselő egész pályafutása során jó értékelő jelentéseket kapott”.
40 E körülményekre tekintettel a fegyelmi tanács többsége az alábbi szankció alkalmazását javasolta: „az érintett alsóbb szintű csoportba sorolása visszaminősítéssel (AST 1. csoport, 1. besorolási fokozat)”. A fegyelmi tanács kisebbségének véleménye ugyanakkor az volt, hogy a legmegfelelőbb szankció a hivatalvesztés.
41 Az Ombudsman a 2010. július 20‑i, a felperessel 2010. július 22‑én közölt határozatában 2010. július 31‑i hatállyal a nyugdíj csökkentése nélküli hivatalvesztés intézkedést alkalmazta (a továbbiakban: a vitatott határozat).
42 2010. október 21‑én a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a 2010. július 20‑i határozat ellen.
43 Az Ombudsman a 2011. január 18‑án kelt, és az érintettel 2011. január 24‑én közölt határozatában a panaszt elutasította.
A felek kérelmei és az eljárás
44 A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:
– semmisítse meg a 2010. július 20‑i határozatot;
– szükség szerint semmisítse meg a panaszt elutasító 2011. január 18‑i, 2011. január 24‑én kézbesített, a panaszát kifejezetten elutasító határozatot;
valamint ennek következményeként
– elsődlegesen mondja ki, hogy a vitatott határozat megsemmisítése azzal jár, hogy a felperest az e határozat hatálybalépésének időpontjáig visszamenőleges hatállyal vissza kell helyezni az AD5 besorolási fokozat 2. fizetési fokozatába sorolt tanácsosi állásába, valamint meg kell fizetni részére az említett időszak teljes terjedelmére neki járó pénzbeli jogosultságokat és az Európai Központi Bank által alkalmazott kamatot 2 százalékponttal meghaladó mértékű késedelmi kamatot;
– másodlagosan kötelezze az Ombudsmant egyrészt olyan összeg megfizetésére, amely megfelel annak a díjazásnak, amelyet a felperes a hivatalvesztése 2010. augusztusi hatálybalépésétől a nyugdíjkorhatár elérésének hónapjáig, vagyis 2040. júliusig kapott volna, másrészt a felperes ezen időszakra vonatkozó nyugdíjjogosultsága rendezésére;
– ettől függetlenül kötelezze az Ombudsmant a felperest ért, 65 000 euró összegű nem vagyoni kár megtérítésére;
– kötelezze az Ombudsman a teljes költségek viselésére.
45 Az Ombudsman azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:
– a kérelmet mint megalapozatlant teljes egészében utasítsa el;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
46 A Közszolgálati Törvényszék a 2011. december 15‑i levelében megküldött tárgyalást előkészítő jelentésében felhívta a feleket arra, hogy tegyenek eleget a pervezető intézkedéseknek, amelyeknek azok az előírt határidőn belül eleget is tettek. A felperes ugyanakkor tájékoztatta a Közszolgálati Törvényszéket arról, hogy nem tudja bemutatni a szövetkezet 2009. március 24‑i kéréséhez csatolt tájékoztató lap másolatát.
A jogkérdésről
1. A kereset tárgyáról
47 A felperes a 2010. július 20‑i határozat megsemmisítésén túlmenően, szükség esetén a 2011. január 18‑i határozat megsemmisítését is kéri, amellyel a kinevezésre jogosult hatóság elutasította a panaszát.
48 Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a formálisan valamely panaszt elutasító határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem magában foglalja azon aktusnak a Közszolgálati Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották, amennyiben ezen aktus önmagában nem rendelkezik önálló tartalommal (lásd ebben az értelemben a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének 8. pontját). Tekintve, hogy jelen esetben a vitatott határozattal szemben benyújtott panaszt elutasító határozat önmagában nem rendelkezik önálló tartalommal, úgy kell tekinteni, hogy a kereset kizárólag a vitatott határozat megsemmisítésére irányul.
49 Egyébiránt a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy nem feladata, hogy a személyzeti szabályzat 91. cikke alapján benyújtott kereset keretében utasítást adjon a közösségi intézményeknek (lásd például a Közszolgálati Törvényszék F‑89/08. sz., P kontra Parlament ügyben 2010. február 24‑én hozott ítéletének 120. pontját és az F‑52/09. sz. Da Silva Pinto Branco kontra Bíróság ügyben 2010. szeptember 14‑én hozott ítéletének 31. pontját). Ennek megfelelően azon kereseti kérelmet, amely arra irányul, hogy a Közszolgálati Törvényszék állapítsa meg, hogy a vitatott határozat megsemmisítése azzal jár, hogy a felperest az e határozat hatálybalépésének időpontjáig visszamenőleges hatállyal vissza kell helyezni az AD5 besorolási fokozat 2. fizetési fokozatába sorolt tanácsosi állásába, mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
2. A megsemmisítésre irányuló kérelemről
50 A vitatott határozat megsemmisítésére irányuló kereseti kérelmének alátámasztására a felperes öt jogalapot hoz fel, melyeket a személyzeti szabályzat szerinti fegyelmi eljárás megsértésére, az indokolási kötelezettség megsértésére, nyilvánvaló értékelési hibára, a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve és a szülési szabadsághoz való jog megsértésére, továbbá a gondoskodási kötelezettség és a megfelelő ügyintézés elvének megsértésére alapít.
51 Ezenfelül a felperes a benyújtott irataiban megkérdőjelezi az Ombudsman fegyelmi eljárásban játszott szerepét a felek közötti fegyveregyenlőség és a tisztességes eljárás elve tekintetében. Azonban még ha feltételezzük is, hogy a felperes ily módon kíván jogalapot biztosítani a megsemmisítésre irányuló kereseti kérelmének, meg kell állapítani, hogy egy ilyen jogalapot, melyet az eljárási szabályzat 35. cikke 1. §‑ának e) pontjával ellentétesen semmilyen érvelés nem támaszt alá, mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
A személyzeti szabályzat szerinti fegyelmi eljárás megsértésére alapított első jogalap
52 A személyzeti szabályzat szerinti fegyelmi eljárás megsértésére alapított első jogalap három részre bomlik, amelyek a személyzeti szabályzat IX. melléklete 25. cikkének, a személyzeti szabályzat IX. melléklete 23. cikkének, valamint a személyzeti szabályzat IX. melléklete 5. és 6. cikkének megsértésével kapcsolatosak.
Az első jogalap első, az ugyanazokért a cselekményekért indított büntetőeljárásra vonatkozó része
– A felek érvei
53 A felperes úgy érvel, hogy az Ombudsman a személyzeti szabályzat IX. melléklete 25. cikkét megsértve anélkül fogadott el végső határozatot, hogy a felperes ellen indított büntetőeljárás kimenetelét megvárta volna.
54 Az Ombudsman szerint a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikkében szereplő „büntetőeljárás” fogalmát az adott esetre alkalmazandó nemzeti, tehát a francia jog fényében kell értékelni. Az Ombudsman e tekintetben azt állítja, hogy a francia jog értelmében nem létezett „büntetőeljárás” a vitatott határozat meghozatalakor, és kérte a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy az első jogalap ezen részét utasítja el.
55 A tárgyaláson a felperes azt az álláspontot képviselte, hogy a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikkét önállóan kell értelmezni, és a francia jogra való hivatkozás az Ombudsman ellenkérelmében nem bír jelentőséggel.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
56 Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a személyzeti szabályzat IX. melléklete 25. cikkének megsértésére vonatkozó kifogásra a felperes a pert megelőző eljárásban nem hivatkozott.
57 Kétségtelen, hogy az Ombudsman nem élt elfogadhatatlansági kifogással a felperes kérelme ellen. Ugyanakkor a panasz és a kereset közti összhang – amelytől a kereset elfogadhatósága függ – az uniós bíróság által hivatalból vizsgálandó eljárásgátló okot képez (lásd a Közszolgálati Törvényszék F‑7/06. sz., B kontra Bizottság ügyben 2007. július 11‑én hozott ítéletének 26. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
58 E szabály csak akkor érvényesülhet, ha a kereset a panasz tárgyát vagy annak jogcímét megváltoztatja; a „jogcím” fogalmát tágan kell értelmezni. A megsemmisítés iránti kérelmek esetében a „jogvita jogcímén” különösen a megtámadott aktusnak – az ítélkezési gyakorlatban elismert megkülönböztetés szerinti – belső jogszerűségének vagy külső jogszerűségének felperes általi vitatását kell érteni (lásd a Közszolgálati Törvényszék F‑40/09. sz., Časta kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítélete 83. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
59 A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes a panasztétel szakaszában több érvet hozott fel a vitatott határozat mind külső, mind belső jogszerűségével kapcsolatban, különösen az említett határozat elfogadási eljárásának szabálytalanságát, a terhére rótt cselekmények pontatlan meghatározását, az indokolási kötelezettség és az arányosság elvének megsértését illetően. A felperes ebből következően nem sértette meg az összhangra vonatkozó szabályt azzal, hogy kérelmében a személyzeti szabályzat IX. melléklete 25. cikkének megsértésére alapított jogalapra hivatkozott, így a jelen jogalap elfogadható.
60 Ami az ügy érdemét illeti, két oka van annak, hogy a fegyelmi eljárást fel kell függeszteni a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikke szerinti büntetőeljárás lezárásáig.
61 Egyrészt a felfüggesztés arra irányul, hogy az intézményen belüli fegyelmi eljárás a szóban forgó tisztviselő helyzetét ne befolyásolja azon büntetőeljárás keretében, amely az említett fegyelmi eljárásnak is tárgyát képező cselekmények miatt indult ellene (az Elsőfokú Bíróság T‑74/96. sz., Tzoanos kontra Bizottság ügyben 1998. március 19‑én hozott ítéletének 34. pontja).
62 Másrészt a fegyelmi eljárásnak a büntetőeljárás befejezéséig való felfüggesztése a büntetőbíróság határozatának a jogerőre emelkedésekor lehetővé teszi a büntetőbíróság által tett ténybeli megállapításoknak e fegyelmi eljárás keretében történő figyelembevételét. A személyi szabályzat IX. mellékletének 25. cikke ugyanis tulajdonképpen azt az elvet írja elő, amely szerint „a büntetőeljárás eredményét átveszi a fegyelmi eljárás”, amit különösen az igazol, hogy a nemzeti büntetőbíróságok a kinevezésre jogosult hatóságokénál jelentősebb vizsgálati jogkörökkel rendelkeznek. Abban az esetben tehát, ha ugyanazok a tények büntetőjogi jogsértésnek és a tisztviselő személyzeti szabályzaton alapuló kötelességei megsértésének is minősülhetnek, az adminisztrációt kötik a büntetőbíróság által a büntetőeljárás keretében tett ténybeli megállapítások. Ha a büntetőbíróság megállapította az adott ügy tényállását, az adminisztráció ezt követően elvégezheti annak jogi minősítését a fegyelmi vétség fogalma tekintetében, különösen annak ellenőrzésével, hogy a tényállás személyzeti szabályzaton alapuló kötelesség megsértésének minősül‑e (az Elsőfokú Bíróság T‑307/01. sz., François kontra Bizottság ügyben 2004. június 10‑én hozott ítéletének 75. pontja; a Közszolgálati Törvényszék F‑124/05. sz. és F‑96/06. sz., A és G kontra Bizottság egyesített ügyekben 2010. január 13‑án hozott ítéletének 323. pontja).
63 Egyébiránt a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint a szóban forgó tisztviselő feladata, hogy olyan bizonyítékokat szolgáltasson a kinevezésre jogosult hatóságnak, amelyek alapján az megítélheti, hogy a fegyelmi eljárás keretében neki felrótt cselekmények azzal párhuzamosan az ellene indított büntetőeljárás tárgyát is képezik‑e. A szóban forgó tisztviselőnek, annak érdekében, hogy e kötelezettségének eleget tegyen, elvileg bizonyítania kell, hogy büntetőeljárás indult vele szemben az ellene folytatott fegyelmi eljárás ideje alatt. Ugyanis a tényállás, amelyre az ilyen büntetőeljárás irányul, csak a büntetőeljárás megindítását követően azonosítható be és hasonlítható össze – az esetleges azonosság megállapítása érdekében – azon tényekkel, amelyek miatt a fegyelmi eljárás megindult (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑197/00. sz., Onidi kontra Bizottság ügyben 2002. május 30‑án hozott ítéletének 81. pontja).
64 Ennélfogva a Közszolgálati Törvényszék feladata eldönteni először is, hogy a jelen ügy körülményei között a felperes bizonyította‑e, hogy a vitatott határozat meghozatalakor „ugyanazokért a cselekményekért” már indítottak ellene „büntetőeljárást”.
65 A Közszolgálati Törvényszék rögtön emlékeztet arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az olyan uniós jogi rendelkezés kifejezéseit, amely értelmének és hatályának meghatározása érdekében nem utal kifejezetten a tagállamok jogára, a rendelkezés hátterének és a szóban forgó szabályozás által követett célnak a vizsgálatával rendszerint önállóan kell értelmezni (az Elsőfokú Bíróság T‑58/08. sz., Bizottság kontra Roodhuijzen ügyben 2009. október 5‑én hozott ítéletének 70. pontja, valamint az Európai Unió Törvényszékének a T‑62/10 P. sz., Zangerl‑Posselt kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 13‑án hozott ítéletének 41. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az európai bíróság csak akkor hivatkozhat – kimondott utalás hiányában is – a tagállami jogra az uniós jog értelmezése céljából, ha sem az uniós jogban, sem az uniós jogelvekben nem talált olyan elemeket, amelyek lehetővé tennék az adott rendelkezés értelmének és hatályának meghatározását.
66 Ezen ítélkezési gyakorlatból következik, hogy elsőként a személyzeti szabályzat vonatkozó szabályait kell megvizsgálni (a fent hivatkozott Bizottság kontra Roodhuijzen ügyben hozott ítélet 71. pontja). Márpedig a „büntetőeljárás” fogalmára hivatkozás a személyzeti szabályzatban csak a IX. melléklet 24. és 25. cikkében, vagyis a fegyelmi eljárás vonatkozásában található, ami nem szolgáltat semmilyen hasznos támpontot e kifejezés értelmével kapcsolatban. Meg kell tehát állapítani, hogy a személyzeti szabályzat nem határozza meg a „büntetőeljárás” fogalmának tartalmát, ellentétben például a személyzeti szabályzat VII. melléklete 1. cikke (2) bekezdésének c) pontjában meghatározott azon tisztviselő, aki „tartós társkapcsolatnak minősülő nem házassági viszonyban él [helyesen: aki tartós élettársként van bejegyezve]” fogalmának tartalmával, amely a Bizottság kontra Roodhuijzen ügyben a háztartási támogatás nyújtása szempontjából volt releváns.
67 Az uniós jogot illetően meg kell jegyezni, hogy az uniós törvényhozó több olyan aktust is elfogadott, amely kimondottan vagy áttételesen a nemzeti jogra utal a „büntetőeljárás” fogalmával kapcsolatban. Így például az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15‑i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat (HL L 82., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 72. o.) 1. cikkének c) pontja értelmében „a »büntetőeljárás« fogalma az alkalmazandó nemzeti jog szerint értendő”. A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanács irányelv (HL L 142., 1. o.) 2. cikke jogokat biztosít a „gyanúsított” és a „vádlott” számára, azonban nem tartalmazza e fogalmak önálló meghatározását.
68 A Közszolgálati Törvényszék ez alapján megállapítja, hogy az uniós jogban nem találhatók olyan elemek, amelyek lehetővé tennék a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikkében szereplő „büntetőeljárás” kifejezés értelmének és hatályának önálló értelmezés segítségével történő meghatározását. E körülmények között a Közszolgálati Törvényszék e rendelkezés alkalmazása érdekében azon tagállam – jelen esetben a Francia Köztársaság – jogára támaszkodik, amelynek hatóságai a felperes terhére rótt cselekményekkel kapcsolatban megállapították joghatóságukat.
69 E tekintetben kitűnik az iratokból, hogy a vitatott határozat meghozatalakor „az Ombudsman hivatalos okiratai lehetséges meghamisítás[ának], […] és [azok] személyes haszonszerzés céljából harmadik személlyel szemben történő felhasználás[ának]” minősített tényállás előzetes vizsgálata folyt, de a vizsgálati eljárást még nem indították meg, és annak lefolytatásával még nem bíztak meg vizsgálóbírót.
70 Másodsorban a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a „büntetőeljárás” fogalma a francia jogban, tekintve, hogy az alapján a vádhatóság intézkedik a büntetések alkalmazása érdekében, nem tartalmazhat egyszerű előzetes vizsgálatot. Ebből az következik, hogy a francia jog szempontjából a jelen ügyben a vitatott határozat meghozatala idején a büntetőeljárás még nem indult meg.
71 Ugyanakkor még ha a nemzeti jog szerint nem is indult büntetőeljárás, azonban valamely tisztviselővel szemben – mint jelen esetben is – olyan vizsgálat folyik, amely alapján büntetőeljárás indítható, lehetőséget kell biztosítani számára arra, hogy speciálisan és a személyzeti szabályzat IX. melléklete 25. cikke által kitűzött kettős célnak megfelelően bizonyítsa, hogy egyrészt a fegyelmi határozat befolyásolhatja helyzetét a későbbi büntetőeljárásban, amely a vizsgálat alapján indítható (lásd a fent hivatkozott Tzoanos kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 38. pontját), másrészt a fegyelmi eljárás keretében az adminisztráció már figyelembe vette a felperes által vitatott tényállást, mielőtt a büntetőbíróság jogerősen megállapította volna azt.
72 A jelen ügyben nem ez az eset áll fenn.
73 Ugyanis egyrészt meg kell állapítani, hogy a felperes keresetében csupán arra hivatkozott, hogy a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 25. cikke szerinti feltétel nem teljesült, és meg sem próbálkozott annak bizonyításával, hogy a helyzetét jogerősen szabályozó határozat befolyásolhatja pozícióját a későbbi, a fegyelmi eljárás alatt folyó vizsgálat alapján indítható és azonos tényállásra vonatkozó büntetőeljárásban.
74 Másrészt, azon elvet illetően, amely szerint „a büntetőeljárás eredményét átveszi a fegyelmi eljárás”, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy ha ezt az elvet az elvet egyszerű vizsgálatok keretében még a büntetőeljárás megindítása előtt alkalmazni kell, akkor megszorítóan kell értelmezni, máskülönben nem érvényesül hatékonyan a fegyelmi eljárás. Egy ilyen elv különösen nem akadályozhatja meg az adminisztrációt abban, hogy fegyelmi intézkedést alkalmazzon, amennyiben az intézkedés olyan tényálláson alapul, amelyet az érintett tisztviselő a határozat meghozatalakor nem vitatott.
75 Jelen esetben kitűnik az iratokból, hogy a felperes elismerte, és a vitatott határozatot eredményező eljárás során többször is megerősítette a vitatott határozat alapját képező összes cselekményt – a négy illetményelszámolás és a jövedelemigazolás megváltoztatását, a megváltoztatott okiratok harmadik személynek való bemutatását kedvezményes kamatozású banki kölcsön iránti kérelem keretében. Egyébiránt a felperes nem törekszik annak bizonyítására, hogy a francia büntetőbíróság – amelyhez az ellene folyó előzetes vizsgálatot követően lehet fordulni – olyan ténybeli megállapításokat tehet, amelyek bármely szempontból is kétségbe vonhatják a tényállás tárgyi pontosságát.
76 A felperes, miután a tárgyalás során e kérdést feltették neki, csupán azt nyilatkozta, hogy egy esetleges, büntetőeljárás keretében lefolytatott vizsgálat megvilágíthat bizonyos „homályos területeket”, mint például a 2008. évi jövedelemigazolás módosításának körülményeit, azt hogy milyen érdeke fűződött az illetményelszámolások és ezen igazolás módosításához, valamint azt, hogy milyen személyes haszna származhatott a neki felrótt cselekményekből.
77 Az ügy irataiból kiderül azonban, hogy egyrészt az illetményelszámolások és a jövedelemigazolás módosításához fűződő esetleges érdekével, másrészt e módosításokból származó esetleges személyes hasznával kapcsolatos kérdések nem voltak meghatározóak az Ombudsman határozatában, amely arra szorítkozott, hogy súlyosbító körülményként figyelembe vette a felperes azon szándékát, hogy ezen iratokat „a szerény jövedelmű háztartásoknak járó, kedvező kamatozású banki kölcsön” igénybevételéhez használja fel (amit a felperes nem is tagadott), továbbá hogy elhárította a felperes egyéb magyarázatait.
78 A fentiekből következik, hogy a felperessel szembeni büntetőeljárás a vitatott határozat meghozatalakor ugyan még nem kezdődött meg, de a felperes nem bizonyította külön, hogy a vitatott határozat, amennyiben a meghozatalakor folyamatban lévő vizsgálat alapján ugyanazon – a fegyelmi határozat tényállásával megegyező – tényállás miatt büntetőeljárás indulna, befolyásolná pozícióját egy esetleges büntetőeljárásban, illetve azt sem, hogy az adminisztráció a felperes által beismertektől eltérő cselekményeket vett figyelembe.
79 Következésképpen az első jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.
Az első jogalap második, a felfüggesztő határozat meghozatalának eljárási hibájára vonatkozó részéről
– A felek érvei
80 A felperes azt állítja, hogy hivatalából a személyzeti szabályzat IX. melléklete 23. cikkének megsértésével függesztették fel, mivel e határozat meghozatala előtt nem hallgatták meg.
81 Az Ombudsman erre elsősorban azt válaszolja, hogy a felperest felfüggesztő határozatot ugyan a meghallgatása nélkül, de a személyzeti szabályzat IX. melléklete 23. cikkének betartásával hozta meg, amely a meghallgatás mellőzését kivételes esetekben lehetővé teszi. Az Ombudsman másodsorban úgy véli, hogy még ha történt is eljárási hiba a felfüggesztő határozat meghozatalakor, az semmilyen hatással nem járt a vitatott határozatra.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
82 Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a tisztviselő felfüggesztését elrendelő határozat sérelmet okozó aktus, amely ellen a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke szerinti feltételekkel megsemmisítés iránti kereset indítható (az Elsőfokú Bíróság T‑203/95. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 1999. május 19‑én hozott ítéletének 33. pontja).
83 Egy ilyen határozat azonban nem az intézkedést kiszabó végleges határozatot előkészítő, nélkülözhetetlen eljárási aktusnak, hanem a kinevezésre jogosult hatóság által hozható olyan önálló aktusnak minősül, amelynek feltétele a súlyos kötelességszegés vádja (lásd a fent hivatkozott Connolly kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 36. pontját és az Elsőfokú Bíróság T‑120/01. és T‑300/01. sz., De Nicola kontra EBB egyesített ügyekben 2004. december 16‑án hozott ítéletének 113. pontját). Ebből következik, hogy a felfüggesztő határozat esetleges jogszerűtlensége semmilyen hatást nem gyakorol a vitatott határozatra.
84 Következésképpen az első jogalap második része hatástalan, ennélfogva pedig el kell utasítani.
Az első jogalap harmadik, a fegyelmi bizottság szabálytalan összetételére vonatkozó részéről
– A felek érvei
85 A felperes azt állítja, hogy a kizárólag az intézményen kívüli tagokból álló fegyelmi tanácsot, amelyhez az Ombudsman fordult, a személyzeti szabályzat IX. melléklete 5. és 6. cikkének megsértésével alakították meg.
86 Az Ombudsman azt kéri a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy utasítsa el az első jogalap harmadik részét.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
87 Meg kell állapítani, hogy a személyzeti szabályzat IX. melléklete 5. cikkének (1) bekezdése, amely csupán azt mondja ki, hogy a fegyelmi tanácsnak legalább egy intézményen kívüli tagot is tartalmaznia kell, egyáltalán nem tiltja, hogy a fegyelmi tanács tagjainak többségét vagy akár összes tagját az intézményen kívülről válasszák.
88 E rendelkezés olyan értelmezése, amely megtiltaná a kizárólag az érintett intézményen kívüli tagokból álló fegyelmi tanács felállítását, nem csak hogy semmilyen írott szabályon nem alapulna, de – amint arra az Ombudsman is helyesen rámutatott ellenkérelmében – azzal a következménnyel járna, hogy azon intézmények és szervezetek esetében, amelyek nem rendelkeznek elegendő, a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 5. és 6. cikke által a fegyelmi tanácsbeli tagsághoz előírt besorolási fokozatú tisztviselővel, lehetetlen lenne érvényesen fegyelmi tanácsot létrehozni.
89 Következésképpen az első jogalap harmadik részét el kell utasítani mint megalapozatlant.
90 A fentiekből következik, hogy az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.
Az indokolási kötelezettség megsértésére alapozott második jogalapról
A felek érvei
91 A felperes úgy véli, hogy sem a fegyelmi tanács véleménye, sem a hivatalvesztést elrendelő határozat nem felel meg az indokolásra vonatkozó követelménynek.
92 A felperes elsősorban a fegyelmi tanács véleményének szűkszavúságára hivatkozik, mivel az nem ad magyarázatot arra, hogy a terhére rótt cselekmények milyen mértékben és milyen okból sértik a beosztás méltóságát. A felperes egyébiránt vitatja a fegyelmi tanács azon állítását, amely szerint magas szintű felelősséggel járó feladatokat látott el, és emlékeztet arra, hogy az AD csoport legalacsonyabb besorolási fokozatába volt beosztva.
93 A felperes másodsorban úgy véli, hogy a hivatalvesztést elrendelő határozat nem felel meg az indokolási követelménynek, jóllehet eltér a fegyelmi tanács véleményétől.
94 A felperes szerint az Ombudsman vitatott határozata „[nem] vizsgálja a terhére rótt cselekmények valós mivoltát” és – „sablonszerűen” – csupán a súlyosbító és enyhítő körülmények felsorolására korlátozódik, és semmilyen magyarázatot nem nyújt arra, hogy a hivatalvesztés szankciója milyen tekintetben jelent jobb megoldást, mint a fegyelmi tanács által javasolt visszasorolás.
95 Az Ombudsman úgy véli, hogy a fegyelmi tanács és a kinevezésre jogosult hatóság a releváns tények bemutatásával eleget tett az indokolási kötelezettségnek, és kéri e jogalap elutasítását.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
96 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a valamely személynek sérelmet okozó határozat indokolásának lehetővé kell tennie a közösségi bíróság számára a határozat jogszerűsége feletti felülvizsgálat gyakorlását, és kellő tájékoztatást kell adnia az érdekeltnek a határozat megalapozottságáról (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑34/96 és T‑163/96. sz., Connolly kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. május 19‑én hozott ítéletének 93. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
97 Azt a kérdést, hogy a kinevezésre jogosult hatóság szankciót kiszabó határozatának indokolása megfelel‑e ennek a követelménynek, nem csak az indokolás szövegének, de a hátterét képező összefüggéseknek és az adott területet szabályozó jogszabályok összességének fényében kell értékelni. E tekintetben a fegyelmi tanáccsal és a kinevezésre jogosult hatósággal szemben, noha a hatóságnak meg kell jelölnie a határozatai jogi indokolását meghatározó minden ténybeli és jogi elemet és a határozatai elfogadásához vezető megfontolásokat, nem kell kitérniük az érintett által az eljárás felhozott minden ténybeli és jogi körülményre (az Elsőfokú Bíróság T‑277/01. sz., Stevens kontra Bizottság ügyben 2002. december 5‑én hozott ítéletének 71. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
98 Egyébiránt ha a kinevezésre jogosult hatóság által kiszabott szankció – mint a jelen ügyben is – szigorúbb a fegyelmi tanács által javasoltnál, a határozatnak részletesen ismertetnie kell azon indokokat, amelyek alapján a kinevezésre jogosult hatóság eltért a fegyelmi tanács által kiadott véleménytől (lásd ebben az értelemben a Bíróság 228/83. sz., F. kontra Bizottság ügyben 1985. január 29‑én hozott ítéletének 35. pontját).
99 Ezen elv fényében kell vizsgálni tehát, hogy a fegyelmi tanács véleményét és a vitatott határozatot megfelelő indokolással látták‑e el.
100 Először is a fegyelmi tanács véleményének szűkszavúságára vonatkozó kifogást illetően a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy e vélemény kétségkívül nagyon rövid, összefoglaló jellegű. Azonban a fegyelmi tanács egyrészt megállapítja, hogy a sérelmezett cselekmények valódiságát a felperes elismerte, másrészt a vélemény meghatározza azokat a súlyosbító és enyhítő körülményeket, amelyek alátámasztják a felperes visszasorolására vonatkozó javaslatot, ami lehetővé teszi a bírósági felülvizsgálatot, és megadja az érdekeltnek a kellő tájékoztatást a határozat megalapozottságáról. Következésképpen e kifogást el kell utasítani.
101 Azt illetően, hogy a felperes vitatta, hogy a fegyelmi tanács az általa ellátott feladatokkal kapcsolatos felelősséget magas szintűnek értékelte, érdemi vizsgálatot igénylő kérdésről van szó, és nem arról, hogy az indokolás elegendő vagy elégtelen mértékű volt‑e. E kérdést a továbbiakban a nyilvánvaló értékelési hibára alapított harmadik jogalap keretében kell vizsgálni.
102 A vitatott határozat indokolása elsőként tartalmazza a felperes hivatali státuszát, továbbá beszámol „négy [illetmény]elszámolás” és egy igazolás „meghamisításáról”, valamint a „hamisított iratok harmadik személlyel szemben történő [felhasználásáról]” kedvező kamatozású banki kölcsön igénylésének keretében. Másodikként a határozat figyelembe veszi azt a körülményt, hogy a felperes már a fegyelmi tanács általi első meghallgatásakor elismerte a cselekmények valós mivoltát és azokat az eljárás során soha nem tagadta. Harmadikként az Ombudsman kifejti, hogy a felperesnek felrótt cselekmények és a későbbi viselkedése „lehetetlenné teszik az intézményi, szakmai és személyes bizalmi kapcsolat fenntartását, illetve helyreállítását az Ombudsman és [a felperes] között”, valamint hogy magatartása és cselekményei súlyára tekintettel a közszolgálatban való megtartása jelentősen torzítaná az arról kialakult képet, és kimondottan káros hatással járna az Ombudsman erkölcsi tekintélyére.
103 Ez az indokolás, amely távol áll attól, hogy pusztán sablonos formula legyen, pontosan megjelöli a felperesnek felrótt konkrét cselekményeket, valamint azon megfontolásokat, melyek alapján a kinevezésre jogosult hatóság visszaminősítés helyett hivatalvesztés szankciót szabott ki. Az említett indokolás megadja az érdekeltnek a kellő tájékoztatást a határozat megalapozottságáról, és lehetővé kell tennie a Közszolgálati Törvényszék számára a határozat jogszerűsége feletti felülvizsgálat gyakorlását.
104 E körülmények alapján a fegyelmi tanács véleményéhez és a vitatott határozathoz fűzött indokolás nem tekinthető elégtelennek.
105 Következésképpen a második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.
A nyilvánvaló értékelési hibára alapított harmadik jogalap
106 A harmadik jogalap két részből áll, amelyek a felrótt cselekmények valótlanságára és az arányosság elvének nyilvánvaló megsértésére vonatkoznak.
A harmadik jogalap első, a felrótt cselekmények valótlanságára vonatkozó részéről
– A felek érvei
107 A felperes úgy véli, hogy az Ombudsman nyilvánvaló értékelési hibát vétett, amikor úgy ítélte meg, hogy cselekedeteiből – ahogy a vitatott határozat fogalmaz – „szociális jellegű személyes hasznot” kívánt húzni. Egyébiránt rámutat, hogy a francia ítélkezési gyakorlat értelmében a code pénal (francia büntetőtörvénykönyv) 441‑1. cikke szerint a hamisítás csak akkor büntethető, ha a hamisított vagy megváltoztatott dolog másnak ténylegesen kárt okoz vagy okozhat, és hangsúlyozza, hogy a jelen ügyben a cselekedete semmilyen kárt nem okozott.
108 Az Ombudsman a jelen jogalap első részének elutasítását kéri.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
109 A Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a hivatalvesztés szankcióját kiszabó határozat azon a – felperes által nem vitatott – tényen alapul, hogy több hivatalos okiratot is megváltoztatott, amelyeket harmadik személlyel szemben használt fel. E cselekmények valós mivoltát a felperes tehát nem vitatja.
110 Noha a vitatott határozat felrója a felperesnek, hogy „hamisított okiratot” használt fel „harmadik személlyel szemben a célból, hogy szociális jellegű személyes hasznot húzzon belőle”, e határozat azon a tényen alapul, hogy a felperes hivatalos okiratokat megváltoztatott és használt fel harmadik személyekkel szemben. Ugyanis a vitatott határozat súlyosbító körülményként hozza fel azt, hogy a felperes ezen okiratokat „a szerény jövedelmű háztartásoknak járó, kedvező kamatozású banki kölcsön igényléséhez” szándékozott felhasználni. E körülményt nem vitatta a felperes, aki mindössze arra hivatkozik, hogy cselekedeteivel nem jutott szociális jellegű haszonhoz, nem hoz fel azonban érvet annak bizonyítására, hogy a vitatott határozat ez utóbbi indokon alapult. Egyébként a teljesség kedvéért meg kell állapítani, hogy a vitatott határozat részletesen kitér a felperes által felhozott különböző magyarázatokra, majd elveti azokat, továbbá hogy a felperes a saját cselekedeteire nem szolgált egyéb kielégítő magyarázattal.
111 Másodsorban a felperes cselekedeteinek francia büntetőjogi minősítése nem releváns, mivel a vitatott tényállást az Ombudsman fegyelmi vétségként és nem bűncselekményként vizsgálta.
112 E körülmények között a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a felperes nem hozott fel azt bizonyító érvet, hogy a vitatott határozatban hibás a tényállás értékelése a terhére rótt cselekmények valós mivoltát tekintve. A harmadik jogalap első részét ebből következően el kell utasítani.
A harmadik jogalap második, az arányosság elvének nyilvánvaló megsértésére vonatkozó része
– A felek érvei
113 A felperes úgy véli, hogy a kiszabott szankció végleges és visszavonhatatlan jellege nem áll arányban az elkövetett kötelességszegéssel, valamint a jelen ügy körülményeivel, továbbá hogy az Ombudsman tévesen értelmezte a súlyosbító és az enyhítő körülményeket.
114 Az Ombudsman azt kéri a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy utasítsa el a harmadik jogalap ezen részét.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
115 A személyzeti szabályzat IX. mellékletének 10. cikke értelmében a kiszabott fegyelmi intézkedések szigorúságának arányosnak kell lennie a kötelességszegés súlyosságával. Ugyanezen cikk rögzíti azon feltételeket, amelyekre figyelemmel kell a kinevezésre jogosult hatóságnak a szankciót meghatározni.
116 A szankciót a kinevezésre jogosult hatóság minden egyes eset konkrét tényei és körülményei összességének értékelése alapján határozza meg, a személyzeti szabályzat nem ír elő meghatározott viszonyt az ott felsorolt szankciók és a tisztviselő kötelességszegése között, és nem határozza meg, hogy a súlyosbító és enyhítő körülmények milyen mértékben hatnak a szankció kiválasztására.
117 Meg kell állapítani egyébiránt, hogy a Charta 47. cikkében rögzített hatékony bírói jogvédelem elve nem zárja ki, hogy egy közigazgatási jellegű eljárásban először a közigazgatási hatóság szabjon ki szankciót. Azt feltételezi azonban, hogy amennyiben a közigazgatási hatóság határozata önmagában nem teljesíti e cikk feltételeit – amint a jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság határozata sem – azt utólagosan „korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező igazságszolgáltatási szerv” vizsgálhassa felül (lásd ebben az értelemben és analógia útján az EJEB, 1983. február 10‑i Albert és Le Compte kontra Belgium ítéletet, A. sorozat 58. szám, 29. §, az 1995. október 23‑i Schmautzer, Umlauft, Gradinger, Pramstaller, Palaoro és Pfarrmeier kontra Ausztria ítéletet, A sorozat 328 A‑C szám 34., 37., 42., 39., 41. § és 329 A‑C szám 38. §, továbbá a 2009. szeptember 24‑i Mérigaud kontra Franciaország ítélet, 32976/04. sz, 68. §). Egy igazságszolgáltatási szervnek ahhoz, hogy „korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező igazságszolgáltatásiszervnek” minősüljön, hatáskörrel kell rendelkeznie különösen arra, hogy az előtte folyó jogvita minden releváns ténybeli és jogkérdésével foglalkozzon (az EJEB, 2003. február 3‑i Chevrol kontra Franciaország ítélete, 49636/99. sz., 77. § és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint a 2004. március 4‑i Silvester’s Horeca Service kontra Belgium ítélet, 47650/99. sz., 27. §), ami fegyelmi intézkedés esetén magában foglalja azt is, hogy hatáskörének nem csak a nyilvánvaló értékelési hiba vagy a hatáskörrel való visszaélés megállapítására, de a kötelességszegés és a szankció közti arányosság elbírálására is ki kell terjednie (a Törvényszék T‑184/11 P sz., Nijs kontra Számvevőszék 2012. május 15‑én hozott ítélete 85 és 86. pontja).
118 A Közszolgálati Törvényszéknek a jelen ítélet 115–117. pontjában leírt jogi keretek között kell értékelnie a felperes által az arányosság elvének állítólagos megsértésével kapcsolatban felhozott érveket, azt vizsgálva, hogy a kinevezésre jogosult hatóság arányosan mérlegelte‑e a súlyosbító és enyhítő körülményeket.
119 A jelen ügyben a vitatott intézkedés nem tűnik aránytalannak, tekintve, hogy a felperes a hivatalos iratok módosításával súlyosan sértette beosztásának méltóságát és véglegesen ellehetetlenítette az Ombudsmannal fennálló bizalmi viszonyt. Egyébiránt a felperes által felhozott egyetlen bizonyíték alapján sem állapítható meg, hogy a kiszabott szankció a neki felrótt magatartáshoz képest aránytalan.
120 A felperes elsősorban különösen azt rója fel az Ombudsmannak, hogy hibásan nyilvánította súlyosbító körülménynek az általa a kommunikációért felelős tanácsosként ellátott fontos feladatokat, a terhére rótt cselekmények súlyosságát, azt, hogy a felperes képtelen volt elismerni a cselekményeket és tagadta azokat, valamint az Ombudsman jóhírnevének súlyos sérelmét és az előre megfontolt szándékot.
121 Ami a felperes által ellátott feladatokat illeti, ahogy arra az Ombudsman beadványában helyesen emlékeztet, ő volt az egyetlen tanácsosi besorolású tisztviselő a tájékoztatási osztályon belül. Egyébiránt a keresethez csatolt értékelő jelentésekből kitűnik, hogy ténylegesen fontos feladatokat látott el a közbeszerzésekkel és a közpénzek felhasználásával kapcsolatban. A felperesnek az Ombudsman hivatalában szerzett tapasztalata és a rá osztott fontos feladatok tanúskodnak az Ombudsman felperesbe vetett bizalmáról, és indokolják e tényezők súlyosbító körülményként való figyelembevételét (lásd ebben az értelemben ítélet a fent hivatkozott Onidi kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 146. pontját).
122 A tények minősítését és a kötelességszegés súlyosságát illetően a felperes csupán azt jelenti ki, hogy azok nem olyan jellegűek, hogy kétségbe vonnák tisztviselői szerepét, nem hoz fel azonban az Ombudsman azon értékelését cáfoló érvet, amely szerint a hivatalos okmányok megváltoztatása és harmadik személlyel szemben történő felhasználása súlyos kötelességszegésnek minősül.
123 Az arra vonatkozó kifogást illetően, hogy a „[felperes] képtelen volt elismerni a cselekményeket és tagadta azokat”, továbbá, hogy magatartásáért nem kért bocsánatot, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy az Ombudsman nem vitatta, hogy a felperes elismerte a cselekményeket, ugyanakkor a vitatott határozatban súlyosbító körülményként értékelte hogy „[a felperes] képtelen volt elismerni a cselekményei súlyosságát, és tagadta azt”. Egyébiránt, még ha a vizsgálóbizottság előtti meghallgatás során a felperes közvetlenül el is ismerte, hogy „tudatában van cselekményei súlyának”, az iratokból az tűnik ki, hogy többször is megpróbálta tettei súlyát csekélynek beállítani. Így az Ombudsman általi meghallgatás során is hangsúlyozta, hogy a szövetkezet és az ügyészség is csekély jelentőséget tulajdonított az ügynek; ráadásul a 2009. november 3‑i kiegészítő megjegyzéseiben is nehezményezte, hogy az Ombudsman „túloz” és „végül is elszakad az arányosság elvétől”. Végül a felperes a vizsgálóbizottság felé csupán sajnálatát fejezte ki azért a „visszatetsző kellemetlenségért, amit ez a helyzet és a tettei okoz[tak számukra]”, de cselekedeteiért soha nem kért bocsánatot. Következésképpen nem lehet felróni az Ombudsmannak, hogy súlyosbító körülményként vette figyelembe azt, hogy a felperesben nem tudatosult a neki felrótt cselekmények súlyossága.
124 A felperes azt állítja, hogy az Ombudsman hibásan nyilvánítja súlyosbító körülménynek, hogy a tettei károsították az Ombudsman jóhírnevét, mivel az ügyirat bizalmas volt. A Közszolgálati Törvényszék ezzel szemben megállapítja, hogy a felperes saját maga is sérelmezi az ügy nyilvános jellegét, valamint hogy – amint az Ombudsman emlékeztet rá – az ügy ismert volt a szövetkezet és a francia hatóságok számára is, akiket az Ombusman az ombudsman feladatainak ellátására vonatkozó szabályokról és általános feltételekről szóló 1994. március 9‑i 94/262/ESZAK, EK, Euratom európai parlamenti határozat (HL L 113., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet 1. kötet 283. o.) 4. cikkének (2) bekezdése alapján tájékoztatott a felperes terhére rótt cselekményekről, így e kifogás nem fogadható el.
125 Végül a felperes vitatja az Ombudsman által felhozott, előre megfontolt szándékra vonatkozó kifogást. Elegendő emlékeztetni azonban arra, hogy a felperes nem vitatja, hogy a cselekedeteit körülbelül két hónap leforgása alatt valósította meg, 2009. július elejétől 2009. augusztus 26‑ig, amikor is a szövetkezetnek eljuttatta a saját maga által készített jövedelemigazolást. Egyébiránt a felperes által elismerten elkövetett tettek nyilvánvalóan feltételeznek egy bizonyos előkészületet, amely kizárja a felperes állítása szerinti „meggondolatlan cselekményt”. Így e kifogás nem fogadható el.
126 Másodsorban az enyhítő körülményeket illetően a felperes felrója az Ombudsmannak, hogy nem vette figyelembe a nehéz személyes és családi helyzetét. Az azonban, hogy az Ombudsman ezt az érvelést elutasította, még nem bizonyítja azt, hogy nem is vette azt figyelembe.
127 Egyébiránt a felperes kifogásolja, hogy az Ombudsman nem vont le következtetést abból a tényből, hogy nem került sor a cselekmények ismétlésére. E tekintetben a személyzeti szabályzat IX. melléklete 10. cikkének h) pontjában az szerepel, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a kötelességszegés súlyosságának meghatározása érdekében figyelembe veszi, hogy tartalmaz‑e a kötelességszegés ismételt cselekedetet vagy magatartást, mivel az esetleges ismétlés megalapozhatja a szankció szigorítását. Ezzel szemben a cselekedet ismétlésének hiánya nem jelenthet enyhítő körülményt, mivel a tisztviselőnek főszabály szerint tartózkodnia kell minden olyan cselekménytől és magatartástól, amely sértheti a beosztása méltóságát (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑208/06. sz., Quinn Barlo és társai kontra Bizottság ügyben 2011. november 30‑án hozott ítéletének 255. és 264. pontját, amelyek értelmében a versenyszabályok megsértése esetén a visszaesés hiánya önmagában nem jelent enyhítő körülményt; az ítélettel szemben C‑70/12. P. ügyszám alatt fellebbezés van folyamatban).
128 A felperes felrója az Ombudsmannak, hogy összemosta a magánemberként tett cselekedeteit és a szakmai tevékenységét, mivel az általa elkövetett kötelességszegés teljesen független volt hivatali feladataitól. E kifogást azonban el kell utasítani, mivel a tisztviselő nemcsak abban a konkrét pillanatban köteles óvni beosztása méltóságát, amikor ellátja valamely speciális feladatát, hanem e kötelezettség folyamatosan terheli (a Bíróság C‑274/99. P. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 2001. március 6‑án hozott ítéletének 79–93. és 130. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑146/94. sz., Williams kontra Számvevőszék ügyben 1996. március 7‑én hozott ítéletének 68. pontja).
129 Végül a felperes sérelmezi, hogy az Ombudsman nem tekintette enyhítő körülménynek az értékelő jelentéseket, amelyben az Ombudsman az ő teljesítményét kiemelkedőnek értékelte. Márpedig bármilyen minősítés is szerepel a felperes értékelő jelentéseiben, és jóllehet az Ombudsman a vitatott határozatban úgy ítélte meg, hogy a felperes hatékonysága és hozzáértése vitathatatlan, a kinevezésre jogosult hatóság jogosan tekinthette úgy, hogy – figyelemmel a szóban forgó cselekmények súlyára, a felperes besorolási fokozatára és felelősségi körére – egy ilyen körülmény nem enyhítheti a kiszabandó szankciót (lásd a fent hivatkozott T‑34/96. és T‑163/96. sz., Connolly kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 167. pontját).
130 A fentiekből következik, hogy a jelen jogalapot mint megalapozatlant teljes egészében el kell utasítani.
A férfiak és nők közötti egyenlő bánásmódra, valamint a szülési szabadságra való jogra alapított negyedik jogalapról
A felek érvei
131 A felperes úgy véli, hogy a vitatott határozat, amennyiben az a szülési szabadsága ideje alatt lépett hatályba, sérti a 76/207 irányelv 2. cikk (3) bekezdését és a 92/85 irányelv 10. cikkét.
132 Az Ombudsman, miközben elfogadja a 92/85 irányelv főszabály szerinti alkalmazhatóságát, úgy érvel, hogy ennek 10. cikke a várandós munkavállaló elbocsátását csak akkor tiltja, ha az elbocsátásra e munkavállaló állapotával összefüggésben kerül sor, és e jogalap elutasítását kéri.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
133 A férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód állítólagos megsértését illetően rögtön meg kell állapítani, hogy a Charta 23. cikke értelmében a férfiak és nők közötti egyenlőség elvét minden területen érvényesíteni kell, ide értve a foglalkoztatást is, továbbá hogy a várandós munkavállalók hátrányos megkülönböztetését tiltó elvet a 2006/54 irányelv 2. cikke (2) bekezdésének c) pontja, valamint a 92/85 irányelv 10. cikke is kimondja. A felperes által benyújtott iratokat következésképpen e rendelkezésekre vonatkozóként kell értelmezni.
134 A Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy az ítélkezési gyakorlat elismerte annak szükségességét, hogy biztosítani kell az uniós intézmények női és férfi alkalmazottai közötti egyenlőséget (az Elsőfokú Bíróság T‑45/90. sz., Speybrouck kontra Parlament ügyben 1992. január 28‑án hozott ítéletének 48. pontja).
135 A jelen ügyben a felperes nem hivatkozott olyan tényre, amely alapján megállapítható lenne a közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés, és a hátrányos megkülönböztetés nem vélelmezhető pusztán azon tény alapján, hogy az Ombudsman tudott a felperes terhességéről.
136 A felperes által hivatkozott közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés vélelmét alátámasztó tény hiányában az Ombudsmannak nem kell bizonyítania, hogy nem sértette meg a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvét.
137 A 92/85 irányelv 10. cikkének állítólagos megsértését illetően a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy az aktív foglalkoztatásban lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű, a megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványokkal összhangban lévő munkakörülményeket biztosítanak.
138 Márpedig a 92/85 irányelv célja a munkakörülmények javítása a várandós munkavállalók biztonsága és egészsége védelmének erősítése által. Ebből következően ezen irányelv kötelező az intézmények számára, amennyiben a szervezeti önállóságuk keretében és a személyzeti szabályzat szabta korlátok között az irányelvben szereplő minimális védelemmel egyenértékű védelmet kell biztosítaniuk a várandós munkavállalók számára (lásd a Közszolgálati Törvényszék F‑65/07. sz., Aayhan és társai kontra Parlament ügyben 2009. április 30‑án hozott ítélete 116. pontját).
139 A 92/85 irányelv 10. cikke azonban nem értelmezhető úgy, hogy azzal ellentétes lenne a várandós munkavállaló bármilyen elbocsátása. Ugyanis a terhesség kezdetétől a szülési szabadság végéig tartó időszak alatt az alapügy felperesének várandós állapotával össze nem függő okból történő hivatalvesztéséről hozott határozat nem ellentétes az említett 10. cikkel, feltéve azonban, hogy ezen irányelv 10. cikke 1. és 2. pontjának megfelelően a munkáltató írásbeli indokát adja az ilyen elbocsátásnak, és az adott személy elbocsátását az érintett nemzeti jogszabályok, illetve gyakorlat megengedi (lásd a Bíróság C‑232/09. sz. Danosa‑ügyben 2010. november 11‑én hozott ítéletének 63. pontját).
140 Márpedig egyrészt az ügy irataiból egyértelműen kitűnik, hogy a felperes hivatalvesztése egyáltalán nem kapcsolódik a terhességéhez. Egyébként a felperes sem az általa előterjesztett iratokban, sem a tárgyalás során elhangzott előadásában nem állította, hogy a hivatalvesztést elrendelő határozat alapja az ő várandóssága lett volna.
141 Másrészt az Ombudsman a vitatott határozatban írásban is indokolta az elbocsátást.
142 Harmadrészt, jóllehet a személyzeti szabályzat nem tartalmaz olyan speciális rendelkezést, amely kimondottan az irányelv 10. cikke szerinti tilalom alóli kivételt fogalmazna meg, e szabályzatot úgy kell értelmezni, hogy a 47. cikkének e) pontjában lehetővé tesz ilyen kivételt, mivel a tisztviselő szolgálati jogviszonya – teljesen kivételes jelleggel – a fegyelmi eljárást követő, beosztásából eltávolító határozat esetén is megszűnhet.
143 A fentiekből következik, hogy a jelen jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.
A gondoskodási kötelezettségnek és a megfelelő ügyintézés elvének megsértésére alapított ötödik jogalapról
A felek érvei
144 A felperes felrója az Ombudsmannak, hogy 2010. május 19‑éig várt a fegyelmi eljárás megindításával, jóllehet a felperes írásban és kezelőorvosa igazolásával kérte, hogy az eljárást – figyelembe véve az azáltal a terhességre kiváltott stresszhatást – a lehető legrövidebb időn belül zárják le. Egyébiránt a felperes megjegyzi, hogy az eljárást az alatt folytatták le, amíg várandós, illetve kismama volt, ami az Ombudsman gondoskodásának hiányára utal.
145 Az Ombudsman e jogalap elutasítását kéri.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
146 Az ügy irataiból kitűnik, hogy a felperes 2009. november 25‑én tájékoztatta az Ombudsmant a folyamatban lévő eljáráshoz kapcsolódó stresszes állapotáról, továbbá arról, hogy ez az állapot negatívan hathat a terhességére. Az Ombudsman 2009. november 27‑én tájékoztatta a felperest azon szándékáról, hogy a felperes egészségügyi helyzetére tekintettel az intézmény orvosától kér javaslatot olyan esetleges intézkedésekre, melyek célja, hogy minimális szinten tartsa a fegyelmi eljárás által a felperes és születendő gyermeke egészségére gyakorolt hatást. Az intézmény orvosszakértőjének véleménye alapján, amely szerint a felperes egészségi állapota törékeny volt, így rá a fegyelmi eljárás káros hatással járhatott volna, az Ombudsman 2010. január 18‑án a fegyelmi eljáráshoz kapcsolódó cselekményeknek a felperes szülését követő időpontra halasztásáról döntött.
147 Meg kell állapítani tehát, hogy éppen a gondoskodás vezette az Ombudsmant a fegyelmi eljárás megindításának elhalasztására.
148 Következésképpen az ötödik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.
3. A kártérítési kérelmekről
A felek érvei
149 A felperes azt kéri elsődlegesen a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy mondja ki, hogy a vitatott határozat megsemmisítése azzal jár, hogy meg kell fizetni részére a hivatalvesztés hatálybelépése napjától a Közszolgálati Törvényszék megsemmisítő határozatának meghozataláig tartó időszak terjedelmére neki járó pénzbeli jogosultságokat és az említett határozattól számított késedelmi kamatot.
150 Másodlagosan azt kéri a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy kötelezze az Ombudsmant azon vagyoni és nem vagyoni kár megtérítésére, amely őt a vitatott határozatból kifolyólag érte.
151 Mindettől függetlenül a felperes azt kéri a Közszolgálati Törvényszéktől, hogy kötelezze az Ombudsmant az őt ért, 65 000 euró összegű nem vagyoni kár megtérítésére.
152 Az Ombudsman e kereseti kérelmek elutasítását kéri.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
153 Az állandó közszolgálati ítélkezési gyakorlat szerint a kártérítési kérelmet el kell utasítani, amennyiben az szoros összefüggésben áll olyan megsemmisítés iránti kérelemmel, amelyet mint megalapozatlant szintén elutasítottak (a Közszolgálati Törvényszék F‑40/05. sz., Andreasen kontra Bizottság ügyben 2007. november 8‑án hozott ítéletének 277. pontja).
154 A jelen ügyben szoros összefüggés áll fenn a kártérítési kérelmek összessége és a megsemmisítés iránti kérelem között, amelyet a Közszolgálati Törvényszék mint megalapozatlant elutasít. Amennyiben a megsemmisítés iránti kérelem vizsgálata során nem merült fel olyan jogsértés, amely alapján az Ombudsman felelősségét meg lehetne állapítani, a kártérítési kérelmeket el kell utasítani.
155 A fentiekre tekintettel a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
156 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a alapján – valamint ugyanezen szabályzat II. címe 8. fejezetének rendelkezéseire tekintettel – a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a értelmében, ha az méltányosság alapján indokolt, a Közszolgálati Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.
157 A fent kifejtett indokokból az következik, hogy a felperes pervesztes lett. Az Ombudsman továbbá kifejezetten kérte, hogy a felperest kötelezzék a költségek viselésére. A jelen ügy körülményei nem indokolják az eljárási szabályzat 87. cikke 2. §‑a rendelkezéseinek alkalmazását, a felperest tehát kötelezni kell a saját költségeinek, továbbá az Ombudsmannál felmerült költségeknek a viselésére.
A fenti indokok alapján
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Közszolgálati Törvényszék BG keresetét elutasítja.
2) BG maga viseli saját költségeit és a Közszolgálati Törvényszék BG‑t kötelezi az Európai Ombudsmannál felmerült költségek viselésére.
Rofes i Pujol | Boruta | Bradley |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2012. július 17‑i nyilvános ülésen.