AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (második tanács)

2009. április 30.(*)

„Közszolgálat– A Parlament egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottai – Elfogadhatóság – Pert megelőző eljárás – EK 283. cikk – Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek 78. cikke – Jogellenességi kifogás – Egyenlő bánásmód – Munkahely stabilitása – 1999/70 irányelv – Határozott időtartamú szerződés – Felhívhatóság”

Az F‑65/07. sz. ügyben,

az EK 236. és az EA 152. cikk alapján

Laleh Aayhan (lakóhelye: Strasbourg [Franciaország]) és a Parlament egy ülésszakra szerződtetett 79 másik korábbi kisegítő alkalmazottja, akiknek neve a mellékletben szerepel (képviseli őket: R. Blindauer ügyvéd),

felpereseknek

az Európai Parlament (képviselik kezdetben: M. Mustapha‑Pacha és R. Ignătescu, meghatalmazotti minőségben, később: R. Ignătescu és S. Seyr, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

benyújtott keresete tárgyában,

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),

tagjai: H. Kanninen elnök, I. Boruta és S. Van Raepenbusch (előadó) bírák,

hivatalvezető: R. Schiano tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2008. november 13‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2007. június 29‑én érkezett keresetlevelében L. Aayhan és a Parlament egy ülésszakra szerződtetett 79 másik korábbi kisegítő alkalmazottja többek között azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék semmisítse meg a szerződéskötésre jogosult hatóság 2007. április 20‑i határozatát, amelyben elutasítja a 2006. december 19‑i úgynevezett „panaszukat”; a panasz arra irányult, hogy a Parlament által velük egyenként kötött, egymást követő határozott időtartamú szerződéseket tekintsék egyetlen határozatlan időtartamú, részmunkaidős feladatok ellátására vonatkozó szerződésnek, az érintetteket helyezzék vissza a Parlament személyi állományába, és kapjanak a munkával töltött időszakuk egésze után járó fizetett szabadságnak „megfelelő” kártérítést.

 Jogi háttér

1.     Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek

2        Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek (a továbbiakban: RAA) 52. cikkének második mondata értelmében „nem alkalmazhatók új kisegítő alkalmazottak 2006. december 31. után”.

3        Az RAA 58. cikkének első bekezdése szerint:

„A kisegítő alkalmazott minden szolgálati jogviszonyban eltöltött hónap után két munkanap fizetett szabadságra jogosult; a 15 napnál vagy fél hónapnál rövidebb szolgálati jogviszonyban eltöltött idő nem jogosít szabadságra.”

4        Az RAA 78. cikke – amely a „Kisegítő alkalmazottak” című III. címben található – szerint:

„E cím rendelkezéseitől eltérve a […] Parlament által az ülésszaka időtartamára szerződtetett kisegítő alkalmazottra a Parlament, az Európa Tanács és a Nyugat‑Európai Unió Közgyűlése között létrejött, az ilyen személyzet alkalmazásáról szóló megállapodásban megállapított felvételi és díjazási feltételek vonatkoznak.

E megállapodásnak, és bármely későbbi módosításának rendelkezéseiről a hatálybalépésük előtt egy hónappal tájékoztatni kell az illetékes költségvetési hatóságokat.

A[z Európai Közösségek] Bizottság[a] által a közösségi intézmények és testületek nevében konferenciatolmácsként alkalmazott kisegítő alkalmazottra a […] Parlament által alkalmazott konferenciatolmácsokra vonatkozó felvételi és díjazási feltételeket kell alkalmazni.

E cikk rendelkezéseit 2006. december 31‑ig kell alkalmazni, amely naptól az érintett személyzetre a 90. cikkben említett eljárásnak megfelelően megállapított feltételek vonatkoznak.”

5        Az RAA 90. cikke – amely a „Szerződéses alkalmazottak” című IV. cím „A 3b. cikkben említett szerződéses alkalmazottakra vonatkozó különös rendelkezések” című 5. fejezetében található – a következőképpen rendelkezik:

„E cím rendelkezéseitől eltérve, a [...] Parlament által foglalkoztatott vagy a közösségi intézmények és testületek nevében a Bizottság által foglalkoztatott konferenciatolmácsokra az egyrészről az intézmények nevében a […] Parlament, [valamint] a[z Európai Közösségek] Bizottság[a] és […] Bíróság[a], és másrészről a szakmát képviselő szövetségek között 1999. július 28‑án létrejött megállapodásban megállapított feltételek vonatkoznak.

Az említett megállapodásnak a[z Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzatának, valamint az Európai Közösségek egyéb alkalmazottai alkalmazási feltételeinek módosításáról szóló, 2004. március 22‑i] 723/2004/EK, Euratom tanácsi rendelet [HL L 124., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 2. kötet, 130. o.] hatálybalépésével szükségessé vált módosításait a 78. cikk második bekezdésében megállapított eljárással összhangban 2006. december 31‑ig fogadják el. A megállapodás 2006. december 31. utáni módosításait az intézmények közötti megállapodással fogadják el.”

6        Az RAA 91. cikke – amely szintén a „Szerződéses alkalmazottak” című IV. címben, de annak a „Munkafeltételek” című 6. fejezetében található – értelmében „[a] 16–18. cikket analógia útján kell alkalmazni [helyesen: analógia útján alkalmazni kell]”. Az RAA 16. cikkének első bekezdése pedig, többek között a munkaidőt illetően, „a[z Európai Közösségek] személyzeti szabályzat[á]nak a […] 55–61. cikké[re]” utal; az Európai Közösségek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 55a. cikkének (4) bekezdése a részmunkaidős munkavégzést illetően a személyzeti szabályzat IVa. mellékletére utal, amelynek 1. cikke szerint:

„A részmunkaidő nem lehet kevesebb a rendes munkaidő felénél.”

2.     A határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás

7        Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv mellékletében szereplő, a határozott ideig tartó munkaviszonyról 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodás preambulumának második és harmadik bekezdéséből, valamint az általános szempontokról szóló részének 6–8. pontjából lényegében az alábbiak következnek:

–        a szerződő felek elismerik, hogy egyfelől a határozatlan időre szóló szerződés a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszonyok általános formája, és továbbra is az marad – mivel hozzájárul az érintett munkavállalók életminőségéhez és a teljesítményjavításához –, másfelől a határozott idejű munkaszerződések meghatározott körülmények között a munkáltatók és a munkavállalók igényeinek egyaránt megfelelnek;

–        a keretmegállapodás a határozott ideig tartó munkavégzéssel kapcsolatos általános elveket és minimumkövetelményeket állapítja meg többek között azzal, hogy általános kereteket hoz létre az egyenlő bánásmódnak a határozott időre alkalmazott munkavállalók számára történő biztosítása céljából – védelemben részesítve őket a hátrányos megkülönböztetéssel szemben –, valamint a határozott időre szóló munkaszerződések egymást követő alkalmazásából eredő visszaélések megakadályozása végett, miközben a nemzeti, ágazati és szezonális esetek sajátosságainak figyelembevétele érdekében a tagállamokra és a szociális partnerekre hagyatkozik az említett elvekre és követelményekre vonatkozó részletes alkalmazási szabályok meghatározása tekintetében;

–        a keretmegállapodást aláíró felek szerint az objektív okokra alapozott, határozott időre szóló munkaszerződések alkalmazása módot teremt a munkavállalókkal szembeni visszaélések megakadályozására.

8        A keretmegállapodás 1. szakasza értelmében annak célja:

„a)      a megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] tilalma elvének alkalmazásával javítani a határozott ideig tartó munkavégzés minőségét;

b)      az egymást követő, határozott ideig tartó munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása kereteinek megállapítása”.

9        A keretmegállapodás 5. szakasza kimondja:

„1. Az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélés megakadályozása érdekében a tagállamok a szociális partnerekkel a nemzeti jognak, kollektív szerződéseknek vagy gyakorlatnak megfelelően folytatott konzultációt követően és/vagy a szociális partnerek, a visszaélés megakadályozására irányuló megfelelő jogi intézkedések hiányában, meghatározott ágazatok és/vagy munkavállalói kategóriák igényeinek figyelembevételével, a következő intézkedések közül vezetnek be egyet vagy többet:

a)      az ilyen szerződések vagy munkaviszonyok megújítását alátámasztó objektív okok;

b)      az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok maximális teljes időtartama;

c)      az ilyen szerződések vagy jogviszonyok megújításának száma.

2. A szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően a tagállamok és/vagy a szociális partnerek, ha szükséges, meghatározzák, hogy a határozott időre létrejött munkaszerződéseket vagy munkaviszonyokat milyen feltételek mellett tekintik:

a)      »egymást követőnek«;

b)      a szerződéseket vagy jogviszonyokat határozatlan időre szólónak”.

 A jogvita alapját képező tényállás

10      A felperesek mind korábbi kisegítő alkalmazottak, akiket a Parlament bölcsődei alkalmazottként, gyermekgondozóként, gépíróként, technikusként, szakácsként, nyelvtanárként, ruhatárosként, költöztetőként, hivatalsegédként, másolási feladatok elvégzésére, asszisztensként vagy más munkakörben több alkalommal – mindannyiszor határozott időtartamú szerződéssel – alkalmazott az RAA 78. cikkének megfelelően ülésszakai időtartamára.

11      Látván annak valószínűségét, hogy a Parlament 2007. január 1‑jétől kölcsönzött munkavállalókat vesz igénybe az ülésszakai alatti munkaerő‑szükséglete kielégítésére, a felperesek képviselője 2006. szeptember 18‑án levelet írt a személyzeti főigazgatóság vezetőjének, amelyben panasszal élt az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra akkor alkalmazott rendszer bizonyos elemei ellen, különösen a szerződésük időtartamát és a fizetett szabadsághoz való jogukat illetően, valamint sérelmezte a Parlament azon szándékát, hogy 2007. január 1‑jétől a régi kisegítő alkalmazotti szerződéseket kölcsönzött munkavállalói szerződésekké változtatja. A felperesek képviselője befejezésül azt kérte, hogy az RAA 3a. és 3b. cikke alapján a határozott időtartamú, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződéseiket minősítsék át határozatlan időtartamú, részmunkaidős (pontosabban negyed munkaidős) és az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazotti szerződésekké, visszamenőlegesen térítsék meg ügyfelei fizetett szabadságát, és szüntessék meg a szerződéses kapcsolatot azzal a munkaerő‑kölcsönző társasággal, amelynek segítségét a Parlament igénybe kívánta venni.

12      Miután 2006. október 9‑én találkozott a felperesek képviselőjével, a személyzeti főigazgató 2006. október 26‑i levelében lényegében azt válaszolta, nincs lehetőség arra, hogy a kisegítő alkalmazottakat az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazottként vegyék fel, illetve mind az RAA, mind a francia jog alapján jogszerű az, hogy kölcsönzött munkavállalókat vesznek igénybe a Parlament strasbourgi (Franciaország) ülésszakai zavartalan lebonyolítása érdekében.

13      2006. december 19‑i levelükkel a felperesek úgynevezett panaszt terjesztettek elő a 2006. szeptember 18‑i kérelmet elutasító 2006. október 26‑i határozattal szemben; ebben azt kérték, hogy vonják vissza az említett határozatot, és „ebből következően az egyes felperesek és a Parlament közötti határozott időtartamú szerződéseket [tekintsék] egyetlen határozatlan időtartamú szerződésnek, amelynek hatálya 2007. január 1‑je utánra is kiterjed, határozatlan időtartamú szerződéssel [helyezzék vissza ezen] alkalmazott[ak] összességét […], és valamennyiüknek [fizessenek] olyan kártérítést, amely megfelel a foglalkoztatásuk kezdete óta munkával töltött idő egésze alatt végzett munkájuk után járó fizetett szabadságnak”.

14      2007. április 20‑án a személyzeti főigazgató azt válaszolta, hogy a 2006. december 19‑i levelet a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kérelemnek” minősíti, illetve annak nem tud eleget tenni.

15      2007. június 21‑én a felperesek panaszt terjesztettek elő a 2007. április 20‑i elutasító határozattal szemben.

16      2007. október 25‑i döntésében a szerződéskötésre jogosult hatóság elutasította ez utóbbi panaszt.

 Eljárás és a felek kérelmei

17      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2007. november 29‑én érkezett külön beadványában a Parlament elfogadhatatlansági kifogást emelt a kereset ellen az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága eljárási szabályzatának 114. cikke alapján, amelyet szerinte az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének felállításáról szóló, 2004. november 2‑i 2004/752/EK, Euratom tanácsi határozat 3. cikke (4) bekezdésének megfelelően mutatis mutandis alkalmazni kell a Közszolgálati Törvényszékre mindaddig, amíg ez utóbbi eljárási szabályzata hatályba nem lép.

18      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2008. január 21‑én telefaxon érkezett levelükben (az eredeti példány benyújtása 2008. január 24‑én történt) a felperesek észrevételt tettek az elfogadhatatlansági kifogásra vonatkozóan.

19      2008. március 13‑i végzésében a Közszolgálati Törvényszék a 2007. január 1‑jén, tehát az elfogadhatatlansági kifogás benyújtását követően hatályba lépett eljárási szabályzata 78. cikke (3) bekezdése harmadik albekezdésének megfelelően úgy határozott, hogy a kifogásról az eljárást befejező határozatban dönt.

20      A felperesek azt kérik, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        semmisítse meg a felperesek 2006. december 19‑i panaszát elutasító 2007. április 20‑i parlamenti határozatot,

és ebből következően:

–        minősítse át az egyes felperesek és a Parlament közötti valamennyi határozott időtartamú szerződést egyetlen határozatlan időtartamú szerződéssé,

–        állapítsa meg a Parlamentnek a felperesek határozatlan időtartamú szerződéssel történő visszahelyezésére vonatkozó kötelezettségét,

–        állapítsa meg, hogy a Parlament egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottainak joguk van a foglalkoztatásuk kezdetétől munkával töltött időszak egészére vonatkozóan a munkájukkal megszerzett fizetett szabadság ellenértékének megfelelő összegű kártérítésre,

–        kötelezze a Parlamentet minden felperes részére 2000 euró megfizetésére az eljárási költségek részét nem képező költségeik címén,

–        kötelezze a Parlamentet a költségek viselésére.

21      A Parlament azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        nyilvánítsa nyilvánvalóan elfogadhatatlannak a feltehetően intézményi mulasztás megállapítása iránti kereseti kérelmet,

–        nyilvánítsa megalapozatlannak a megsemmisítés iránti kereseti kérelmet,

–        utasítsa el – mint elfogadhatatlant – a felperesek azon kérelmét, hogy az egyes felperesek és a Parlament közötti határozott időtartamú szerződéseket minősítsék át egyetlen határozatlan időtartamú szerződéssé,

–        utasítsa el – mint elfogadhatatlant – a szóban forgó valamennyi alkalmazott határozatlan időtartamú szerződéssel való visszahelyezése iránti kérelmet,

–        utasítsa el – mint elfogadhatatlant – azt a kérelmet, hogy a felperesek kapjanak a fizetett szabadságnak megfelelő kártérítést,

–        nyilvánítsa elfogadhatatlannak azt a kérelmet, hogy minden felperes részére fizessenek 2000 eurót az eljárási költségek részét nem képező költségeik címén,

–        a vonatkozó jog alapján határozzon a költségekről.

22      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2008. január 21‑én telefaxon érkezett keresetlevelükben (az eredeti példány benyújtása 2008. január 28‑án történt) a felperesek többek között a 2007. június 27‑i panaszukat elutasító 2007. október 25‑i határozat megsemmisítését kérik (az F‑10/08. számon nyilvántartásba vett ügy).

23      A tárgyalás alkalmával a Közszolgálati Törvényszék felhívta a felpereseket arra, hogy nyújtsák be a Parlamenttel a 2006. december 19‑i úgynevezett panaszuk benyújtása előtt utoljára kötött, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződésüket. A felperesek ennek a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2008. november 26‑án telefaxon érkezett levelükben (az eredeti példány benyújtása 2008. december 1‑jén történt) tettek eleget. A Parlament 2008. december 12‑én észrevételeket tett erre vonatkozóan; ezen a napon a szóbeli eljárás lezárult, és a Közszolgálati Törvényszék megkezdte a jelen ügyről való tanácskozást.

 A kereset elfogadhatóságáról

1.     A felek érvei

24      A Parlament úgy véli, hogy a kereset nyilvánvalóan elfogadhatatlan.

25      A Parlament szerint ugyanis a felperesek képviselőjének első, 2006. szeptember 18‑i levele csupán állásfoglalás többek között az RAA 78. cikkének jogszerűségéről, az egy ülésszakra felvett kisegítő alkalmazottak jogi helyzetéről, és a Parlament által választott azon megoldásról, hogy 2007. január 1‑je után kölcsönzött munkavállalókat vesz igénybe.

26      Ez a levél nem tartalmazott konkrét és alakszerű kérést arra vonatkozóan, hogy a szerződéskötésre jogosult hatóság hozzon határozatot a felpereseket illetően; a személyzeti főigazgatóval az ügy megtárgyalása érdekében való találkozóra tett javaslattal zárult. Erre a találkozóra egyébként 2006. október 9‑én sor is került.

27      A személyzeti főigazgató 2006. október 26‑i válaszának semmilyen határozati jellege nincs, és nem tekinthető az említett találkozón megtárgyalt pontokra vonatkozó parlamenti álláspont összefoglalásának.

28      Ezzel szemben a felperesek 2006. december 19‑i levele konkrét kéréseket tartalmazott, illetve a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelemnek kell minősíteni, nem pedig panasznak, mivel ebben az időpontban a Parlament még nem hozott a felpereseknek sérelmet okozó határozatot.

29      A Parlament megjegyzi, hogy ebből következően a felperesek 2007. június 27‑én joggal nyújthattak be panaszt a szerződéskötésre jogosult hatóság 2007. április 20‑i, az említett kérelmet elutasító határozata ellen.

30      E körülmények között a 2007. június 29‑én benyújtott keresetet – mivel ebben az időpontban a pert megelőző eljárás még nem fejeződött be – idő előttinek és elfogadhatatlannak kell tekinteni.

31      Ezenkívül a Parlament vitatja azon kereseti kérelmek elfogadhatóságát, hogy egyfelől az egyes felperesek által a Parlamenttel kötött valamennyi határozott időtartamú szerződést minősítsék át egyetlen határozatlan időtartamú szerződéssé, másfelől a Közszolgálati Törvényszék mondja ki, hogy a Parlament köteles határozatlan időtartamú szerződéssel visszahelyezni valamennyi felperest.

32      A Parlament szerint kizárólag a szerződéskötésre jogosult hatóságnak van hatásköre az ideiglenes vagy kisegítő alkalmazottak felvételére. Ezenfelül a közösségi bíróság a számára az EK 230. cikkben biztosított megsemmisítési hatáskör keretében nem utasíthatja az intézményeket. A Parlament hozzáteszi még, hogy az EK 233. cikk megosztja a hatásköröket a bíróság és az igazgatási hatóság között oly módon, hogy a megsemmisített aktust kibocsátó intézmény feladata, hogy a közösségi bíróság által ellenőrzött, vonatkozó mérlegelési jogkörének gyakorlásával meghatározza a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásához szükséges intézkedéseket úgy, hogy közben tiszteletben tartja mind az általa végrehajtandó ítélet rendelkező részét és indokolását, mind a közösségi jog rendelkezéseit.

33      Végül a Parlament a tárgyaláson úgy vélte, hogy a kereset azért is elfogadhatatlan, mert a felperesek és a Parlament közötti határozott időtartamú, ideiglenes alkalmazotti szerződéseket soha nem támadták meg a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkében szereplő határidőn belül.

34      A felperesek ezzel szemben úgy vélik, hogy a 2006. szeptember 18‑i levél a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében vett kérelemnek minősül. Azt is bejelentették azonban, hogy – arra az esetre, ha a 2006. szeptember 18‑i levél nem minősülne kérelemnek – egy újabb keresetet nyújtottak be, amely a 2007. október 25‑i határozat ellen irányul.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

35      Először is emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely levélnek vagy feljegyzésnek az eljárási szabályzat 90. cikke (1) bekezdése szerinti kérelemnek minősítése kizárólag a Közszolgálati Törvényszék értékelésétől függ, a felek akaratától nem (az Elsőfokú Bíróság T‑115/92. sz., Hogan kontra Parlament ügyben 1993. július 15‑én hozott végzésének [EBHT 1993., II‑895. o.] 36. pontja és T‑132/97. sz., Collins kontra Régiók Bizottsága ügyben 1998. augusztus 20‑án hozott végzésének [EBHT‑KSZ 1998., I‑A‑469. o. és II‑1379. o.] 12–16. pontja).

36      A jelen ügyben egyértelmű, hogy a felperesek 2006. szeptember 18‑i levelükben azt kérték, hogy valamennyiük esetében az összes, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződést minősítsék át egyetlen határozatlan időtartamú, részmunkaidős és az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazotti szerződéssé, valamennyiüknek fizessenek a munkával töltött idő után járó fizetett szabadságnak megfelelő kártérítést, valamint szüntessék meg a szerződéses kapcsolatot azzal a munkaerő‑kölcsönző vállalkozással, amelynek segítségét a Parlament igénybe kívánta venni. Ezt a levelet a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelemnek kell minősíteni.

37      Az a körülmény, hogy ebben a kérelemben az ügynek a Parlament „személyzeti főigazgatójával való megvitatását” javasolták, nem kérdőjelezi meg jogi minősítését.

38      E körülmények között a 2006. december 19‑i levelet a 2006. szeptember 18‑i kérelmet elutasító 2006. október 26‑i határozat elleni panasznak kell minősíteni, amelyet a szerződéskötésre jogosult hatóság 2007. április 20‑i határozatában elutasított.

39      Másodszor azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy az eljárási szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelem benyújtásával a felperesek szabályszerűen elindították‑e az előzetes igazgatási eljárást, ahogyan arról a személyzeti szabályzatnak az RAA 46. cikkében hivatkozott 90. és 91. cikke rendelkezik.

40      Ebben a tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben a kinevezésre jogosult hatóság valamely határozata sérelmet okoz a tisztviselőnek, akkor ez utóbbinak, ha az aktus megsemmisítését, módosítását vagy visszavonását akarja kérni, nem a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelmet kell benyújtania, hanem a 90. cikk (2) bekezdésében szereplő panaszeljárást kell igénybe vennie (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑14/91. sz., Weyrich kontra Bizottság ügyben 1991. június 7‑én hozott végzésének [EBHT 1991., II‑235. o.] 32. és 34. pontját; T‑11/01. sz., Mascetti kontra Bizottság ügyben 2003. április 1‑jén hozott végzésének [EBHT‑KSZ 2003., I‑A‑117. o. és II‑579. o.] 33. pontját és F‑27/05. sz., Le Maire kontra Bizottság ügyben 2006. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑1‑47. o. és II‑A‑1‑159. o.] 36. pontját).

41      A jelen ügyben – amint az a jelen ítélet 36. pontjából is következik – a felperesek 2006. szeptember 18‑i kérelmükkel azt várták az intézmény igazgatásától, hogy egyfelől az egymást követő, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződéseiket egyetlen határozatlan időtartamú, az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazotti szerződésekké változtatja, másfelől megtéríti az addig munkával töltött idejük után járó fizetett szabadság kiadásának elmaradása miatt őket ért kárt.

42      A kérelem első elemét illetően a Parlament a tárgyaláson lényegében azzal érvelt, hogy a felperesekre hárult, hogy az előírt határidőn belül igénybe vegyék a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdésében szereplő panaszeljárást, legalább a legutóbbi, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződésükkel szemben amiatt, hogy azt nem határozatlan időtartamra kötötték.

43      A szerződések rendszerint aláírásuk időpontjában lépnek hatályba. A személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti panasz kellő időben való benyújtásának határidejét tehát az aláírás időpontjától kell számítani (az Elsőfokú Bíróság T‑137/99. és T‑18/00. sz., Martínez Páramo és társai egyesített ügyekben 2002. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2002., I‑A‑119. o. és II‑639. o.] 56. pontja). Ennek megfelelően a jelen ügyben a felperesek megtehették volna azt, hogy alakilag az egyik utolsó, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződésük ellen nyújtanak be panaszt amiatt, hogy azt nem határozatlan időre kötötték, illetve nem az RAA 3a. vagy 3b. cikkére alapították.

44      Mindazonáltal, figyelembe véve a felperesek által felhozott sérelmek és az azokat alátámasztó érvek jellegét, valamint a Parlamentnél egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottként munkával eltöltött teljes idejüket, megtehették volna azt is, hogy a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkében szereplő jogorvoslati rendszerre tekintettel először a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelemben felhívják a Parlamentet, hogy a felhozott sérelmek és érvek ismeretében gyakorolja mérlegelési jogkörét, és hozzon alakszerű határozatot arról, hogy van‑e lehetőség az összes vitatott szerződés határozatlan időtartamú szerződéssé minősítésére; ezt a határozatot azután panasszal, majd adott esetben keresettel megtámadhatták volna.

45      Mindenesetre, még ha e tekintetben el is kellene fogadni a Parlament érvelését, meg kell állapítani, hogy a felperesek 2006. december 19‑én benyújtott panaszát – mind tárgyát, mind tartalmát tekintve – könnyen lehetett volna olyanként értelmezni, mint amely a Parlament és a felperesek által a panasz benyújtását megelőző három hónapban megkötött, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződések ellen irányul; a felperesek a Közszolgálati Törvényszék felhívására benyújtották e szerződések másolatát. Abból a körülményből, hogy e szerződéseket a szóbeli eljárás utolsó szakaszában nyújtották be – anélkül egyébként, hogy az alperes e tekintetben kifogást emelt volna –, nem következik a kereset alaki ok miatti elfogadhatatlansága.

46      A 2006. december 18‑i kérelem második elemét illetően, mivel a felperesek kártérítés iránti igénye a Parlament azon állítólagos vétkes magatartására vezethető vissza, hogy ez utóbbi nagyon rövid időtartamú, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződések megkötésével több éven keresztül megfosztotta a felpereseket a fizetett szabadsághoz való joguktól, a felperesekre hárult, hogy a személyzeti szabályzat 90. cikke (1) bekezdésének megfelelő kérelem benyújtásával az állítólagos káruk megtérítését kérjék a szerződéskötésre jogosult hatóságtól, illetve adott esetben a kérelmet elutasító határozat elleni panasszal folytassák az eljárást. Márpedig a jelen ügyben éppen ez történt, amint az kiderül a jelen ítélet 41–44. pontjából.

47      Úgy kell tehát tekinteni, hogy a jelen kereset a 2006. szeptember 18‑i kérelmet elutasító 2006. október 26‑i határozat (a továbbiakban: megtámadott határozat) ellen irányul mind az egyes felperesek egymást követő, határozott időtartamú, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződéseinek egyetlen határozatlan időtartamú, az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazotti szerződésekké való átminősítésére irányuló kérelem, mind a kártérítési kérelem tekintetében.

48      Végül, harmadszor, állást kell foglalni bizonyos kereseti kérelmek hatályát, illetve elfogadhatóságát illetően.

49      A felperesek különösen a következőket kérik a Közszolgálati Törvényszéktől:

„–      [semmisítse meg] a 2006. december 19‑i panasz[uka]t kifejezetten elutasító 2007. április 20‑i parlamenti határozatot […],

és ebből következően:

–        [minősítse át] az [egyes felperesek] és a Parlament közötti valamennyi határozott időtartamú […] szerződést […] egyetlen határozatlan időtartamú szerződéssé,

–        [állapítsa meg] a Parlamentnek [a felperesek] határozatlan időtartamú szerződéssel történő visszahelyezésére vonatkozó kötelezettségét,

–        [állapítsa meg], hogy a Parlament [úgynevezett] egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottainak joguk van a foglalkoztatásuk kezdetétől munkával töltött időszak egészére vonatkozóan a munkájukkal megszerzett fizetett szabadság ellenértékének megfelelő összegű kártérítésre.”

50      A fent említett első kérelmükkel a felperesek a panaszukat elutasító 2007. április 20‑i határozat megsemmisítését szeretnék elérni. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az igazgatási panasz és annak az intézmény igazgatása általi akár kifejezett, akár hallgatólagos elutasítása egy összetett eljárás szerves részét képezi. E körülmények között a Közszolgálati Törvényszékhez benyújtott keresetnek – még ha alakszerűen a panaszt elutasító határozat ellen irányul is – az a hatása, hogy a panasz tárgyát képező sérelmet okozó aktust támadja meg a Közszolgálati Törvényszéken (a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 23. o.] 8. pontja és C‑343/87. sz., Culin kontra Bizottság ügyben 1990. február 7‑én hozott ítélet [EBHT 1990., I‑225. o.] 7. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑36/94. sz., Capitano kontra Bizottság ügyben 1996. október 16‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1996., I‑A‑449. o. és II‑1279. o.] 33. pontja és T‑375/02. sz., Cavallaro kontra Bizottság ügyben 2005. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2005., I‑A‑151. o. és II‑673. o.] 59. pontja). A jelen ügyben tehát a keresetet a felperesek 2006. szeptember 18‑i kérelmét elutasító 2006. október 26‑i határozat ellen irányulónak kell tekinteni.

51      A fent említett második és harmadik kérelmükkel a felperesek valójában azt kérik, hogy a Közszolgálati Törvényszék utasítsa az érintett intézményt, illetve állapítson meg számára kötelezettségeket.

52      Márpedig a személyzeti szabályzat 90. cikke alapján benyújtott keresetek keretében a közösségi bíróság csak az igazgatási szerv hatáskörének megsértésével tehetne elvi jellegű kijelentéseket vagy megállapításokat, illetve szabhatna utasításokat a közösségi intézmények számára (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑156/89. sz., Valverde Mordt kontra Bíróság ügyben 1991. június 27‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑407. o.] 150. pontját és T‑583/93. sz., P kontra Bizottság ügyben 1995. június 8‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1995., I‑A‑137. o. és II‑433. o.] 17. és 18. pontját, valamint a Közszolgálati Törvényszék F‑55/05. sz., Voigt kontra Bizottság ügyben 2006. május 16‑án hozott végzésének [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑1‑15. o. és II‑A‑1‑51. o.] 25. pontját).

53      Az említett második és harmadik kérelmet tehát el kell utasítani mint elfogadhatatlant.

54      Végül a negyedik kérelmet illetően meg kell állapítani, hogy az csupán megismétli a jelen ítélet 36–46. pontjában említett, 2006. szeptember 18‑i kérelem – amelyet elutasított a jelen keresettel megtámadott, 2006. október 26‑i határozat – második elemének tartalmát. A negyedik kérelem tehát az első részét képezi a fentiek szerint.

 A megsemmisítés iránti kérelemről

1.     A felek érvei

55      A felperesek általa a megsemmisítés iránti keresetük alátámasztására felhozott érvet az RAA 78. cikke elleni jogellenességi kifogásra alapítottnak kell tekinteni.

56      A felperesek úgy vélik, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottaknak a Parlament, az Európa Tanács és a Nyugat‑Európai Unió (NYEU) Közgyűlése által kötött megállapodásban (a továbbiakban: megállapodás) szereplő felvételi és díjazási feltételek alá rendelésével az RAA 78. cikke kizárja ezen alkalmazottakat a tisztviselőkre, valamint a szerződéses és kisegítő alkalmazottakra alkalmazandó közösségi szabályozás, sőt mindenféle állami vagy közösségi jogforrás hatálya alól.

57      A felperesek szerint ebből az következik, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak éveken keresztül jogilag nem szabályozott körülmények között dolgoztak.

58      Márpedig, az EK 283. cikknek megfelelően, az Európai Unió Tanácsának feladata lett volna, hogy megalkossa az érintett alkalmazottakra vonatkozó szabályzatot, akár úgy is, hogy azt a feladataikból következő különleges feltételekhez igazítja, ahelyett hogy kizárja őket minden szabályzatból, ahogyan az az RAA 78. cikkéből következik.

59      A felperesek hozzáteszik, hogy a mintegy háromszáz alkalmazott sorsának kizárólag a három munkáltató akaratától való függővé tétele – még ha azok közhatalmi szervek is – jogi rendellenesség, mivel a Parlament, az Európa Tanács és a NYEU Közgyűlése által kötött megállapodás nem jogforrás. Ez a megállapodás kizárólag e három intézmény egymás közötti kapcsolatai tekintetében szerződéses jogforrás, az alkalmazottaikkal való viszonyukat illetően nem. A megállapodásnak sem jogszabályi, sem szabályzati, sem szerződéses értéke nincs.

60      Következésképpen az RAA 78. cikkét figyelmen kívül kell hagyni, és hatályos tagállami szabályozás hiányában az Európai Unió alapelveit kell alkalmazni.

61      E tekintetben a felperesek elsősorban az 1961. október 18‑án Torinóban aláírt Európai Szociális Chartára hivatkoznak, amely a díjazás és a munkaidő tekintetében garantálja a munkakörülmények egyenlőségét, illetve tiltja a hátrányos megkülönböztetés minden formáját.

62      E tekintetben azt állítják, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak és a határozatlan időtartamú szerződés keretében foglalkoztatott egyéb alkalmazottak között megállapítható egyetlen objektív különbség a Parlament strasbourgi plenáris ülésszakai különleges működési módjából fakad. A Parlamentnek ugyanis joga van ahhoz, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakat – feladatuk különleges jellege miatt – csupán havonta öt napig alkalmazza. Ahhoz azonban nincs joga, hogy átmeneti szabályzatot határozzon meg számukra, és kizárólag három közmunkáltató akaratának – bár közös akaratának – vesse őket alá.

63      Egyfelől tehát a Parlament hátrányos megkülönböztetést valósított meg olyan alkalmazottak vonatkozásában, akiknek ugyanaz a feladatuk, holott e megkülönböztetésnek nem volt objektív indoka, másfelől pedig az EK 238. cikk nem teszi lehetővé az alkalmazottak valamely csoportjának megfosztását attól a jogtól, hogy szabályzat hatálya alá tartozzanak.

64      A felperesek hozzáteszik, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakat állandó jellegű állásokba veszik fel különleges munkaidő‑beosztással, nem pedig átmeneti állásokba.

65      Másodszor a felperesek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) a hátrányos megkülönböztetésről (foglalkoztatás és foglalkozás) szóló, 1958. június 25‑én elfogadott 111. számú egyezményét és a munkaviszonynak a munkáltató kezdeményezésére történő megszüntetéséről szóló, 1982. június 22‑én elfogadott 158. számú egyezményét hozzák fel, különösen ez utóbbi egyezmény 4. cikkét, amelynek értelmében „[a] munkavállaló munkaviszonya csak abban az esetben szüntethető meg, ha ennek a munkavállaló alkalmasságával vagy magatartásával, avagy a vállalat, intézmény, illetve szolgálat működési szükségleteivel kapcsolatos alapos indoka van”.

66      Márpedig a jelen ügyben a Parlamentnek az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottra kialakított rendszerrel legalábbis lehetősége van arra, hogy az öt napra szóló szerződések lejártakor úgy szabaduljon meg ezektől az alkalmazottaktól, hogy az érintetteknek nincs lehetősége hatékony bírósági jogorvoslatra. Ezenfelül feladataik munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó ügynökséghez való kiszervezése – mivel a Parlamenttel kötött munkaszerződéseik felbontásával jár – kifejezett indok nélküli elbocsátásnak minősül.

67      Harmadszor a felperesek a keretmegállapodást hozzák fel, amely preambulumának második bekezdéséből az következik, hogy a határozatlan időre szóló szerződések a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszony általános formái. A felperesek hangsúlyozzák, hogy kizárólag a határozatlan időtartamú munkaszerződés biztosít a munkavállaló számára jogilag rendezett helyzetet és stabil munkahelyet, és kizárólag ez garantálja alapvető jogait.

68      Végül a felperesek úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság T‑109/06. sz., Gebhard kontra Parlament ügyben 1998. július 16‑án hozott ítélete (EBHT 1998., II‑2785. o.) az 1999/70 irányelv előtt született meg, és nem az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra irányadó szabályzatra vonatkozik. Ezenkívül – ellentétben azzal, ami az említett ítélet 41. pontjából következik – az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti állások nem időszakosan jelentkező szükségletek kielégítésére szolgálnak.

69      A Parlament megjegyzi, hogy a felperesek keresetükkel azt akarják bizonyítani, hogy a közösségi jogalkotó nem tett eleget az EK 283. cikkben szereplő azon kötelezettségének, hogy megalkossa a külön az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra vonatkozó szabályzatot. A keresetet tehát intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetként kell értékelni. A Parlament szerint pedig ezt a mulasztás megállapítása iránti keresetet az alábbi okok miatt el kell utasítani mint elfogadhatatlant.

70      Először is a keresetet mindenesetre az EK 283. cikk szerint az érintett témakörben jogalkotó Tanács ellen kellett volna benyújtani.

71      Másodszor az állandó ítélkezési gyakorlat szerint intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet csak akkor lehet benyújtani, ha az érintett intézmény mulasztása a cselekvésre való felkérést követően is fennáll, vagyis az intézmény nem válaszol vagy halogató választ ad. Nincs lehetőség intézményi mulasztás megállapítása iránti kereset benyújtására, ha az intézmény másképpen cselekszik, mint amit kértek tőle; ilyen esetben az érintett megsemmisítés iránti keresettel élhet.

72      Márpedig a jelen ügyben, mivel a Parlament a 2006. december 19‑i levél elküldését és a 2007. június 21‑i panasz benyújtását követően nem mulasztott el válaszolni, és nem is adott halogató választ, a felpereseknek kizárólag megsemmisítés iránti kereset benyújtására lett volna joga.

73      Harmadszor az EK 230. cikk negyedik bekezdése szerint az intézményi mulasztás megállapítása iránti kereset csak akkor elfogadható, ha a felperes az aktus címzettje. Tehát – amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból is következik – el kell utasítani, mint elfogadhatatlant, azt az intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet, amely általános és normatív jellegű, nem pedig a felperest közvetlenül és személyében érintő rendelkezés megalkotására irányul.

74      Márpedig a jelen ügyben a kereset az összes egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottra irányadó alkalmazási feltételek kialakítására irányul.

75      Negyedszer a Parlament szerint kétséges, hogy be lehet‑e nyújtani intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet a Közszolgálati Törvényszékhez. Az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának létrehozásáról szóló, 1988. október 24‑i 88/591/ESZAK, EGK, Euratom tanácsi határozat (HL L 319. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 1. kötet, 181. o.) 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerint az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartoznak a valamely intézmény ellen természetes vagy jogi személyek által indított mulasztás megállapítása iránti keresetek. Márpedig úgy tűnik, hogy ezen a hatáskörmegosztáson a Közszolgálati Törvényszék létrehozásakor sem változtattak.

76      Másodlagosan – arra az esetre, ha a Közszolgálati Törvényszék elfogadhatónak nyilvánítja az intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet – a Parlament úgy véli, hogy a jogalkotó nem mulasztott el semmit, és ezért a keresetet, mint megalapozatlant, el kell utasítani. Az EK 283. cikk végrehajtása ugyanis megtörtént azzal, hogy a Tanács elfogadta az RAA‑t, amelynek 78. cikke külön az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra irányul.

77      A felperesek azon állítását, miszerint az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak jogilag nem szabályozott körülmények közé kerültek, a tények cáfolják. A Parlament szerint ezek az alkalmazottak az RAA III. címének hatálya alá tartozó alkalmazottak részét képezik, továbbá – ha a felvételükre vagy díjazásukra nem vonatkozik eltérést engedő rendelkezés – ugyanazok a jogok illetik meg, és ugyanazok a kötelezettségek terhelik őket, mint a kisegítő alkalmazottakat: ennek megfelelően szociális biztonsági ellátásban részesülnek, adót fizetnek, és – ha kívánják – az egyéb kisegítő alkalmazottakhoz hasonlóan munkanélküli‑biztosításuk lehet.

78      Egyébiránt a felperesek által felhozott és az RAA 78. cikkének egyes nemzetközi aktusokkal való összeegyeztethetetlenségére alapított jogellenességi kifogást illetően a Parlament kétli, hogy a megtámadott egyedi határozatok és a jogellenesnek mondott általános aktus közötti jogi kapcsolat hiányában ez a kifogás elfogadható lenne. A kereset tárgyát képező egyedi döntéseket ugyanis a szerződéskötésre jogosult hatóság 2007. április 20‑i határozata jelenti, amelyben elutasította felperesek szerződéseinek átminősítését. Márpedig ebben az időpontban már nem volt semmilyen kapcsolat ezen igazgatási határozat és az RAA 78. cikke között, amely 2007. január 1‑jétől nem alkalmazandó.

79      Ezenfelül az RAA a közösségi jogalkotó által elfogadott szabályozásként minden jogalanyra – közöttük az intézményekre is – kötelező. Ebből következően a Parlamentnek az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak felvétele alkalmával alkalmaznia kellett az RAA rendelkezéseit, mivel az ítélkezési gyakorlat szerint vélelmezni kell a közösségi jogi aktusok érvényességét mindaddig, amíg a közösségi bíróság meg nem semmisíti őket, vagy meg nem állapítja jogellenességüket.

80      Parlament mindenesetre megjegyzi, hogy az 1961. október 18‑án Torinóban aláírt Európai Szociális Charta tiszteletben tartását az Európa Tanács keretében működő Szociális Jogok Európai Bizottsága ellenőrzi, és az ILO keretében kötött általános nemzetközi jogi egyezmények nem tekinthetők közösségi jogforrásnak, ezeket az egyezményeket ugyanis nem közösségi szinten kötötték meg. Mivel ezek az egyezmények nem kötik a Közösséget, a felperesek nem hivatkozhatnak arra, hogy az RAA 78. cikke összeegyeztethetetlen azok rendelkezéseivel. Ezenkívül az említett egyezmények nem részei a közösségi jogi rendszernek, így azok nem keletkeztethetnek jogokat a felperesek számára a Parlamenttel való viszonyukban.

81      Végül a Parlament a fent hivatkozott Gebhard kontra Parlament ügyben hozott ítélet 41. pontjával érvel, amelynek értelmében „[a]z RAA 78. cikke tehát arra irányul, hogy az Európai Közösségek parlamenti intézménye kielégíthesse azt a kisegítő munkaerő iránti időszakosan jelentkező és jelentős szükségletet, amellyel a különböző tanácskozó szervei ülésszakainak megfelelő lebonyolítása jár”. A Parlament hangsúlyozza, hogy ezen ítélet 43. pontjában az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy „a Parlament nem lépte túl a Tanács által az RAA 78. cikkében számára biztosított eltérési lehetőség határait, amikor e rendelkezés alapján megállapította az ülésszakokra szerződtetett tolmácsokra alkalmazandó belső szabályzatot”.

82      Ez a megállapítás az általánosan az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra vonatkozó rendszerre is alkalmazható, amennyiben az RAA 78. cikkében szereplő eltérés minden olyan kisegítő alkalmazottra vonatkozik, akit a Parlament az ülésszakok időtartamára vett fel.

83      A Parlament hozzáteszi, hogy a fent hivatkozott Gebhard kontra Parlament ügyben hozott ítéletet megerősíti az 1999/70 irányelvet követően kialakult ítélkezési gyakorlat (az Elsőfokú Bíróság T‑275/01. sz., Alvarez Moreno kontra Parlament ügyben 2004. június 10‑én hozott ítélet [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑171. o. és II‑765. o.] és a T‑276/01. sz., Garroni kontra Parlament ügyben 2004. június 10‑én hozott ítélet [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑177. o. és II‑795. o.], valamint a Közszolgálati Törvényszék F‑10/06. sz., André kontra Bizottság ügyben 2006. december 14‑én hozott ítélet [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑1‑183. o. és II‑A‑1‑755. o.]).

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

84      A felperesek – a megtámadott határozat elleni, a vitatott szerződések határozatlan időtartamú, részmunkaidős szerződéssé minősítésének, illetve az RAA 3a. és 3b. cikkére alapításának elmaradása miatt benyújtott – megsemmisítés iránti keresetük alátámasztására jogellenességi kifogást emeltek az RAA 78. cikke ellen.

85      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az RAA 78. cikke kivételt enged a kisegítő alkalmazottakra vonatkozó, az RAA III. címében szereplő alkalmazási feltételek alól azzal, hogy lehetővé teszi a Parlament számára, hogy az ülésszakai lebonyolításához szükséges kisegítő alkalmazottak foglalkoztatásának időtartamát az ülésszakok időtartamára korlátozza. Amint ugyanis azt a Bíróság a 43/84. sz., Maag kontra Bizottság ügyben 1985. július 11‑én hozott ítéletének (EBHT 1985., 2581. o.) 19. pontjában a Bizottság által felvett „szabadfoglalkozású” tolmácsok kapcsán megjegyezte, a kisegítő alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételeket főszabály szerint nem lehet az olyan foglalkoztatási esetekre alkalmazni, amelyek mindegyike rövid időtartamú, bár évről évre gyakran ismétlődnek. Az RAA 78. cikkében szereplő eltérés hiányában ugyanez vonatkozna a kizárólag a Parlament ülésszakainak időtartamára felvett személyekre is.

86      Amint azt az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Gebhard kontra Parlament ügyben hozott ítéletének 40. és 41. pontjában hangsúlyozta, az RAA 78. cikke arra irányul, hogy a Parlament kielégíthesse azt a kisegítő munkaerő iránti időszakosan jelentkező és jelentős szükségletet, amellyel a különböző tanácskozó szervei ülésszakainak megfelelő lebonyolítása jár. A szóban forgó rendelkezés ebből a célból visszautal azokra az alkalmazási feltételekre, amelyekről az e tekintetben különösen érintett három európai intézmény és szervezet a parlamenti tevékenység támogatásához szükséges kisegítő személyzet tekintetében korábban megegyezett. Az RAA 78. cikkének második bekezdése értelmében a megállapodásnak, és bármely későbbi módosításának rendelkezéseiről a hatálybalépésük előtt egy hónappal tájékoztatni kell az illetékes költségvetési hatóságokat.

 A jogellenességi kifogás elfogadhatóságáról

87      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a jogellenességi kifogás elfogadhatóságához kellően szoros kapcsolatnak kell lennie a jogvita tárgyát képező egyedi aktus és a kifogással megtámadott rendelkezés között oly módon, hogy az egyik alkalmazhatatlansága szükségszerűen hatással legyen a másik jogszerűségére (lásd ebben az értelemben a Bíróság 32/65. sz., Olaszország kontra Tanács és Bizottság ügyben 1966. július 13‑án hozott ítéletét [EBHT 1966., 563., 594. o.] és C‑432/98. P. és C‑433/98. P. sz., Tanács kontra Chvatal és társai egyesített ügyekben 2000. október 5‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑8535. o.] 33. pontját).

88      A jelen ügyben, mivel a keresetet a felpereseknek az egymást követő, határozott időtartamú, egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződéseik egyetlen határozatlan időtartamú, részmunkaidős és az RAA 3a. vagy 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazotti szerződéssé minősítésére irányuló 2006. szeptember 18‑i kérelmét elutasító határozat ellen nyújtották be, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatot az RAA 78. cikkére alapítottnak kell tekinteni, így e cikk jogellenességének – feltéve, hogy az bármely okból megállapítható – szükségképpen hatással kellene lennie a felperesek kérelmének elutasítására.

89      Abban az esetben azonban, ha az RAA 78. cikke jogellenesnek és a jelen ügyben alkalmazhatatlannak találtatik, ettől még a megtámadott határozat nem semmisíthető meg a felperesek által felhozott jogellenességi kifogás alapján, ha bebizonyosodik, hogy az RAA nem tartalmaz olyan speciális rendelkezést, amely megfelelő jogalap lehetne a felperesek határozatlan időtartamú, részmunkaidős szerződésre irányuló kérelmének teljesítéséhez. A jelen ügyben a felperesek e tekintetben az RAA 3a. és 3b. cikkére alapították kérelmüket. Következésképpen még ha e kérdés inkább a felperesek által emelt jogellenességi kifogás hatásosságára, vagyis megalapozottságára, mint elfogadhatóságára vonatkozik is, a jelen ügy valódi tétjének meghatározása érdekében már a kifogás vizsgálatakor érdemes megvizsgálni, hogy a 3a. és 3b. cikk első megközelítésben alkalmas‑e arra, hogy az említett megfelelő jogalap legyen.

90      Az RAA szerint kizárólag a 2. cikk a) vagy c) pontja szerinti ideiglenes alkalmazotti vagy a 3b. cikk szerinti szerződéses alkalmazotti szerződéseket lehet határozatlan időtartamra kötni az RAA 8., illetve 85. cikkében szereplő feltételeknek megfelelően. Márpedig a felperesek nyilvánvalóan nem kérhetik, hogy velük az RAA 2. cikkének c) pontja szerinti szerződést kössenek, amely pont a szerződésekben szereplő mandátumot betöltő személyek melletti feladatokat ellátó ideiglenes alkalmazottak felvételére vonatkozik. Az általuk nyújtott szolgáltatás hónapról hónapra időszakosan és nagyon rövid időtartamra jelentkező szükségletet kielégítő jellege miatt ugyanígy nem tarthatnak igényt az RAA 2. cikkének a) pontja szerinti ideiglenes alkalmazotti minőségre, amely a közösségi igazgatási szervezeten belüli szolgálatra, „a költségvetés egyes intézményekre vonatkozó részéhez mellékelt beosztásjegyzékben felsorolt állandó beosztások betöltésére” alkalmazottakat illeti meg, és amely – amint azt a Bíróság a fent hivatkozott Maag kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 17. pontjában hangsúlyozta – összeegyeztethetetlen a kisegítő személyzet feladataival.

91      Az RAA 3a. cikke, amely szintén lehetővé teszi határozatlan időtartamú, részmunkaidős szerződések megkötését, ezzel szemben „az adott intézményre vonatkozó költségvetési szakaszhoz mellékelt beosztásjegyzékben nem szereplő beosztást betöltő” alkalmazottaknak többek között „fizikai vagy adminisztratív kisegítő-szolgáltató feladatok elvégzésére” való alkalmazására vonatkozik. Arra az esetre nézve, ha az RAA 78. cikkét jogellenessége miatt nem lehetne alkalmazni, első megközelítésben nem zárható ki, hogy az RAA 3a. cikke való hivatkozás megfelelő lehet a felperesek határozatlan időtartamú, negyed munkaidős szerződésre irányuló kérelme szempontjából.

92      A Parlament azonban azzal érvel, hogy a személyzeti szabályzat IVa. melléklete 1. cikkének harmadik bekezdése alapján, amelyre utal a személyzeti szabályzat 55a. cikkének (4) bekezdése – amely utóbbi az RAA 16. és 91. cikkének együttes értelmezése alapján analógia útján alkalmazandó a szerződéses alkalmazottakra (sőt az ideiglenes alkalmazottakra is) – a szerződéses alkalmazottak részmunkaideje nem lehet kevesebb a rendes munkaidő felénél. E rendelkezés tehát mindenesetre kizárja, hogy a Parlament negyed munkaidőben foglalkoztatott szerződéses alkalmazotti szerződéseket kössön a kizárólag az egy ülésszakra szerződtetett alkalmazottakkal.

93      A személyzeti szabályzat IVa. melléklete 1. cikke harmadik bekezdésének ezen értelmezése nem elfogadható. A személyzeti szabályzat 55a. cikke – amelynek alkalmazási módját az említett melléklet határozza meg – ugyanis kizárólag a részmunkaidős munkavégzésre irányuló tisztviselői kérelmek elbírálására vonatkozik. Nem szabályozza azonban azokat a feltételeket, amelyek között az intézmények részmunkaidős szerződés megkötését kezdeményezhetik az annak tárgyát képező tevékenység jellege miatt.

94      Mindezekből következően a felperesek által emelt jogellenességi kifogás nem csupán az RAA 78. cikke jogszerűségének megkérdőjelezésére irányul, hanem e cikk alkalmazhatatlansága miatt az is a következménye lehet, hogy a Parlamentnek az ülésszakai időtartamára szólóan időszakosan jelentkező és jelentős munkaerő‑szükséglete kielégítése céljából más szerződéses jellegű megoldásokat kell keresnie, amelyekből első megközelítésben nem zárható ki az RAA 3a. cikkéhez folyamodás sem.

95      Mivel kellően szoros kapcsolat van egyfelől a megtámadott határozat, másfelől az RAA‑nak a jogellenességi kifogással megtámadott 78. cikke között, úgy kell tekinteni, hogy a felpereseknek közvetett módon vitathatták az RAA 78. cikkének jogszerűségét.

 A jogellenességi kifogás megalapozottságáról

96      Az RAA 78. cikkével szembeni jogellenességi kifogásuk keretében a felperesek azt sérelmezik, hogy a közösségi jogalkotó nem alkotott az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra vonatkozó, feladataik sajátosságaihoz igazított speciális szabályozást, illetve a Parlament, az Európa Tanács és a NYEU Közgyűlése által kötött szerződéses jellegű megállapodásra utalással lemondott a rájuk vonatkozó személyzeti szabályzat kialakításáról. A felpereseket ezzel jogilag nem szabályozott helyzetben és átmeneti munkaviszonyban tartotta, holott állandó, bár kétségtelenül időszakosan jelentkező szükségletek kielégítése érdekében vették fel őket. Így az RAA 78. cikke több okból is jogellenes:

–        először is azért, mert ezáltal a közösségi jogalkotó az EK 283. cikk megsértésével lemondott a személyzeti szabályzattal kapcsolatos feladatai teljesítéséről,

–        másodszor az 1961. október 18‑án Torinóban aláírt Európai Szociális Charta és az ILO 111. számú egyezménye megsértésével hátrányos megkülönböztetést valósított meg egyfelől az átfogó és stabil szabályozási rendszerbe tartozó alkalmazottak, másfelől az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak között,

–        harmadszor az ILO 158. egyezménye és az 1999/70 irányelv megsértésével veszélyeztette a munkahely stabilitását, amelyre a felperesek igényt tarthattak volna.

 Az EK 283. cikk állítólagos megsértéséről

97      E tekintetben meg kell jegyezni, hogy az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak az RAA‑nak a kisegítő alkalmazottakra vonatkozó III. címe hatálya alá tartoznak, amelytől csupán el lehet térni a megállapodásban szereplő felvételi és díjazási feltételek tekintetében. Ez azt jelenti, hogy a III. cím többi rendelkezése – amelyek többek között a munkafeltételekre és a szociális biztonságra vonatkoznak – alkalmazandó marad függetlenül a Parlament hivatala vagy főtitkára által az RAA szabályainak végrehajtására vagy kiegészítésére elfogadott, különleges belső szabályoktól.

98      Úgy tűnik ezért, hogy 2006. december 1‑jéig a Parlament által az ülésszakai alatt jelentkező munkaerő‑szükséglete kielégítésére alkalmazott személyzet biztosan az RAA szabályainak hatálya alá tartozott. Tévedés tehát azt állítani, hogy a közösségi jogalkotó lemondott arról, hogy eleget tegyen jogalkotói kötelezettségének a személyzeti szabályzattal kapcsolatban.

99      Az a körülmény, hogy a jogalkotó az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak felvételi és díjazási feltételei tekintetében a megállapodásra utalt, nem értelmezhető akként, hogy lemondott a számára az EK 283. cikkben biztosított, a személyzeti szabályzat és az RAA megalkotására vonatkozó hatáskör gyakorlásáról. Ellenkezőleg, a Tanács éppen e hatáskör gyakorlásának keretében gondolta úgy, hogy – figyelembe véve a három európai szervezetnek a tanácskozó szerveik ülésszakai megfelelő lebonyolításával kapcsolatos közös érdekeit és szükségleteit – az egy parlamenti ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak felvételi és díjazási feltételeit az RAA 78. cikk második bekezdésében szereplő költségvetési ellenőrzés feltételével azokhoz igazítja, amelyekről a három intézmény és szervezet megállapodott. Az is szükséges azonban, hogy a megállapodás, amelyre utal az RAA 78. cikke, ne legyen ellentétes magasabb szintű közösségi jogi normával, aminek vizsgálatára az alábbiakban, a felperesek által emelt többi kifogással kapcsolatban kerül sor.

100    Úgy kell tehát tekinteni, hogy az EK 283. cikk megsértésére alapított kifogásnak nincs ténybeli alapja, és ezért el kell utasítani.

 A hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének állítólagos megsértéséről

101    Az 1961. október 18‑án Torinóban aláírt Európai Szociális Chartában és az ILO 111. számú egyezményében garantált hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésére alapított kifogást illetően – anélkül, hogy szükség lenne a felperesek által felhozott e két nemzetközi jogi aktus alkalmazhatóságáról és hatályáról állást foglalni – emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód és a hátrányos megkülönböztetés tilalma a közösségi jogrend alapvető elvét képezi.

102    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód elve akkor sérül, ha lényeges különbséget fel nem mutató tény- vagy joghelyzetben lévő személyek két kategóriája különböző elbánásban részesül, és e különbség objektív módon nem igazolható (a Bíróság C‑389/98. P. sz., Gevaert kontra Bizottság ügyben 2001. január 11‑én hozott ítéletének [EBHT 2001, I‑65. o.] 54. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑100/92. sz., La Pietra kontra Bizottság ügyben 1994. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑83. o. és II‑275. o.] 50. pontja; T‑66/95. sz., Kuchlenz‑Winter kontra Bizottság ügyben 1997. április 16‑án hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑637. o.] 55. pontja; T‑66/96. és T‑221/97. sz., Mellett kontra Bíróság egyesített ügyekben 1998. július 21‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1998., I‑A‑449. o. és II‑1305. o.] 129. pontja és T‑415/06. P. sz., De Smedt kontra Bizottság ügyben 2007. július 9‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 52. pontja).

103    Márpedig a Parlamentnek a kizárólag az ülésszakai időtartamára szólóan időszakosan jelentkező és jelentős, kisegítő munkaerő iránti szükséglete miatt felvett alkalmazottak helyzete nem hasonlítható a tisztviselőkből és adott esetben az ideiglenes, illetve az RAA 3a. és 3b. cikke szerinti szerződéses alkalmazottakból álló személyzetet szükségessé tevő, állandó és mindennapi szükségletek kielégítésére felvett alkalmazottak helyzetéhez.

104    Hozzá kell tenni, hogy a Közösség által foglalkoztatott személyek különböző kategóriái között kétségtelenül vannak jogállásbeli különbségek, amennyiben e csoportok némelyike olyan előnyöket élvezhet, amelyeket a többi nem. Az egyes alkalmazotti kategóriák meghatározása ugyanis a közösségi igazgatás jogos igényeihez és az általa ellátandó feladatok jellegéhez igazodik (a Bíróság 118/82–123/82. sz., Celant és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1983., 2995. o.] 22. pontja és az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott De Smedt kontra Bizottság ügyben hozott végzésének 55. pontja).

105    Közelebbről a Tanács konkrétan az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak kategóriájának létrehozásakor azzal a szabadságával élt, hogy – tekintettel a Parlament speciális szükségleteire és az általa ellátandó feladatok jellegére – külön rendszert határozhat meg ezen alkalmazotti kategóriára vonatkozóan; ugyanilyen szabadságával élt a konferenciatolmácsok különleges kategóriáját illetően is, akiket szintén rövid időtartamra, valamint időszakosan jelentkező, sőt alkalmi szükségletek kielégítése érdekében lehet munkára szerződtetni.

106    Következésképpen a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértésére alapított kifogást el kell utasítani.

 A munkahely stabilitásáról

107    Először is meg kell jegyezni, hogy a munkahely stabilitásának megsértésére alapított azon kifogás, hogy az RAA 78. cikke lehetővé teszi a Parlament számára, hogy az egyes szerződések lejártakor megszabaduljon az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottaktól, megfosztva őket ezzel a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszony általános formáját képező határozatlan időtartamú szerződéssel történő foglalkoztatás lehetőségétől, valójában azt a kérdést jelenti, hogy valamely magasabb rangú jogi szabály vagy elv következtében a Parlamentnek az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottakra vonatkozó felvételi feltételek meghatározása keretében a határozatlan időtartamú, de részmunkaidős munkaviszonyt kell‑e igénybe vennie.

108    E tekintetben a felperesek lényegében a következőket hozzák fel:

–        egyfelől az ILO 158. számú egyezményét, amelynek 4. cikke értelmében „[a] munkavállaló munkaviszonya csak abban az esetben szüntethető meg, ha ennek a munkavállaló alkalmasságával vagy magatartásával, avagy a vállalat, intézmény, illetve szolgálat működési szükségleteivel kapcsolatos alapos indoka van”;

–        másfelől a keretmegállapodást, különösen annak preambuluma második bekezdését és az általános szempontokról szóló részének 6. pontját, amelyek értelmében a határozatlan időtartamú szerződések „a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszony általános formái”, amelyeket a munkahely stabilitása jellemez, míg a határozott időtartamú munkaszerződések csak meghatározott körülmények között alkalmasak arra, hogy egyaránt megfeleljenek a munkáltatók és a munkavállalók igényeinek.

109    Az ILO 158. számú egyezményének 4. cikke nem lehet releváns a jelen ügyben, mivel önmagában nem teszi lehetővé annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a Parlamentnek van‑e joga kizárólag az ülésszakai időtartamára kisegítő alkalmazotti szerződéseket kötni. Ugyanis még ha igenlő is a válasz erre a kérdésre, az egyes határozott időtartamú szerződések lejárta nem értékelhető elbocsátásként – amit külön indokolni kellene az alkalmazott képességével vagy viselkedésével, vagy a Parlament működési szükségleteivel –, mivel nem a szerződésnek a szerződési időtartam lejártával való megszűnéséről lenne szó.

110    Ami a keretmegállapodás megsértésére alapított érvet illeti, annak értékeléséhez előzetesen az 1999/70 irányelvnek a közösségi intézményekkel szembeni felhívhatóságát kell megvizsgálni.

–       Felhívhatják‑e a tisztviselők és az alkalmazottak az 1999/70 irányelvet valamely közösségi intézménnyel szemben

111    Előzetesen meg kell állapítani, hogy az irányelvek címzettjei a tagállamok, és nem a Közösség intézményei. Következésképpen az 1999/70 irányelv és a mellékletét képező keretmegállapodás rendelkezéseit nem lehet olyannak tekinteni, mint amelyek kötelezettségeket rónak az intézményekre a személyi állományukkal való kapcsolatukat illetően (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑25/02. sz. Rinke‑ügyben 2003. szeptember 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑8349. o.] 24. pontját és az Elsőfokú Bíróság T‑495/04. sz., Belfass kontra Tanács ügyben 2008. május 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑781. o.] 43. pontját).

112    Ez a megállapítás azonban önmagában még nem zárja ki teljesen, hogy valamely irányelvre hivatkozzanak az intézmények tisztviselőikkel vagy alkalmazottaikkal való kapcsolatát illetően.

113    Ugyanis először is az irányelvek rendelkezései közvetett módon is kötelezhetik az intézményeket, ha a közösségi jog valamely általános elvét fogalmazzák meg, amelyeket az intézményeknek alkalmazniuk kell (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Rinke‑ügyben hozott ítélet 25–28. pontját a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976. február 9‑i 76/207/EGK tanácsi irányelvvel [HL L 39., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 187. o.] kapcsolatban).

114    A jelen ügyben a munkahely stabilitása, bár a munkavállalók védelmének fontos részét képezi (lásd a Bíróság C‑144/04. sz. Mangold‑ügyben 2005. november 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑9981. o.] 64. pontját és C‑268/06. sz. Impact‑ügyben 2008. április 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑2483. o.] 87. pontját), nem általános elv, amely alapján valamely intézményi aktus jogszerűsége megítélhető. Különösen az nem következik az 1999/70 irányelvből és a keretmegállapodásból, hogy a munkahely stabilitása kötelező erejű jogi szabály rangjára emelkedett. Egyébiránt az irányelv (6) és (7) preambulumbekezdése, valamint a keretmegállapodás preambulumának első bekezdése és az általános szempontokról szóló részének 5. pontja a rugalmasság és a biztonság közötti egyensúly kialakításának szükségességét hangsúlyozza.

115    A munkahely stabilitása ezzel szemben a keretmegállapodást aláíró felek által követett célnak tekintendő; 1. szakaszának b) pontja értelmében ugyanis a keretmegállapodás célja „az egymást követő, határozott ideig tartó munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása kereteinek megállapítása”.

116    Másodszor az irányelvek akkor is kötelezőek lehetnek az intézmények számára, amikor a szervezeti önállóságuk keretében és a személyzeti szabályzat szabta korlátok között az irányelvben szereplő különleges kötelezettségnek tesznek eleget, vagy ha valamely általános hatályú belső végrehajtási aktus kifejezetten a közösségi jogalkotó által a szerződések alapján meghozott intézkedésekre utal. Ennek megfelelően a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdése szerint a tisztviselőknek „a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő munkakörülményeket biztosítanak”. Az RAA 10. cikke első bekezdésének, illetve 80. cikke (4) bekezdésének megfelelően ezt a rendelkezést analógia útján az ideiglenes és a szerződéses alkalmazottakra is alkalmazni kell.

117    Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy az 1999/70 irányelvnek nem az a célja, hogy a munkavállalók egészségének és biztonságának fokozottabb védelmével javítsa a szűkebb értelemben vett munkakörnyezetet, hanem az, hogy közelítse egymáshoz a tagállamoknak a foglalkoztatási viszonyok időtartamához kapcsolódó munkafeltételekre vonatkozó szabályozását és gyakorlatát.

118    Harmadszor és mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy az EK 10. cikkben szereplő jóhiszemű együttműködés elve nem csak a tagállamokat kötelezi arra, hogy meghozzák a közösségi jog hatályának és hatékonyságának garantálására alkalmas valamennyi intézkedést (a Bíróság C‑262/97. sz. Engelbrecht‑ügyben 2000. szeptember 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑7321. o.] 38. pontja), hanem az együttműködés kölcsönös kötelezettségét rója a közösségi intézményekre is mind a tagállamokkal való (a Bíróság 230/81. sz., Luxemburg kontra Parlament ügyben 1983. február 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 255. o.] 37. pontja; C‑383/00. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2002. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑4219. o.] 18. pontja; C‑275/00. sz., First és Franex ügyben 2002. november 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑10943. o.] 49. pontja; C‑344/01. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2004. március 4‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑2081. o.] 79. pontja, és C‑511/03. sz., Ten Kate Holding Musselkanaal és társai ügyben 2005. október 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑8979. o.] 28. pontja), mind az egymás közötti kapcsolataikban (lásd ebben az értelemben a Bíróság 65/93. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 1995. március 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑643. o.] 23. pontját).

119    Ennek alapján az intézmények feladata, hogy a lehető legteljesebb mértékben biztosítsák a saját belső politikájuk és a közösségi szintű – különösen a tagállamokra vonatkozó – jogalkotási tevékenységük közötti koherenciát. Következésképpen az intézményeknek munkáltatóként figyelembe kell venniük azokat a jogi rendelkezéseket, amelyek többek között minimumkövetelményeket írnak elő a munkavállalók tagállamokbeli élet- és munkafeltételeinek a tagállamok szabályozása és gyakorlata közelítésével történő javítása érdekében, valamint különösen a közösségi jogalkotó arra irányuló szándékát, hogy a munkaviszonyok terén a munkahely stabilitása kiemelkedő céllá váljon az Európai Unión belül. Ez annál is inkább kötelezettség, mert a 723/2004 rendelettel megvalósított igazgatási reform az európai közszolgálat szerződésesítésére irányuló törekvést hangsúlyozta.

120    Ami speciálisan a keretmegállapodást illeti, amely a határozott időtartamú munkaviszonyra vonatkozó minimumkövetelmények megfogalmazásával a tagállamok szabályozásának és gyakorlatának közelítésére irányul, annak alapján a Parlament feladata, hogy az őt terhelő jóhiszeműségi kötelezettségnek megfelelően az RAA rendelkezéseit a lehetőségekhez mérten a keretmegállapodás szövegének és céljának fényében értelmezze az ez utóbbiban említett eredmény elérése érdekében.

121    Végül a jóhiszeműség kötelezettségéből fent levont következtetések a jelen ügyben az általános ítélkezési gyakorlatból is fakadnak, amely szerint valamely közösségi jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak e rendelkezés szavaira kell figyelemmel lenni, hanem szövegösszefüggésére, továbbá annak a rendeletnek a céljaira, amelynek részét képezi, valamint a közösségi jog egészére is (lásd ebben az értelemben a Bíróság 283/81. sz., Cilfit és társai ügyben 1982. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1982., 3415. o.] 20. pontját és 292/82. sz. Merck‑ügyben 1983. november 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3781. o.] 12. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑22/02. és T‑23/02. sz., Sumitomo Chemical és Sumika Fine Chemicals kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4065. o.] 47. pontját). Az intézmények tehát az RAA‑nak a szerződések időtartamára vonatkozó rendelkezései alkalmazása és végrehajtása során nem vonatkoztathatnak el a határozott időtartamú munkaviszonnyal kapcsolatos, közösségi szinten elfogadott minimumkövetelményektől.

122    A fentiekből következően a felperesek által az RAA 78. cikkével szemben felhozott jogellenességi kifogást el kell utasítani, mivel önmagában az 1999/70 irányelvre nem lehet a személyzeti szabályzatról és az RAA‑ról szóló, a keretmegállapodással ellentétesnek bizonyuló tanácsi rendelet rendelkezésével szembeni jogellenességi kifogást alapítani.

123    A felperesek azonban – a jelen ügyben és a fenti 118–121. pontban felvázolt korlátok között – a Parlamenttel szemben hivatkozhatnak az említett irányelvre és az azzal végrehajtani kívánt keretmegállapodásra a személyzeti szabályzat és az RAA szabályainak a keretmegállapodásban szereplő követelményekkel lehetőség szerint összhangban lévő értelmezése céljából.

124    Márpedig a keretmegállapodás felperesek által hivatkozott rendelkezéseinek a fentiekben elvégzett vizsgálata semmiképpen nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a Parlament figyelmen kívül hagyta az RAA‑nak a benne szereplő célok és minimumkövetelmények fényében értelmezett 78. cikkét.

–       A keretmegállapodás tartalmáról

125    Először is emlékeztetni kell arra, hogy az 1999/70 irányelv és a keretmegállapodás a közigazgatási és egyéb állami szervekkel kötött határozott idejű munkaszerződésekre és munkaviszonyokra egyaránt alkalmazandó (a Bíróság C‑212/04. sz., Adeneler és társai ügyben 2006. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑6057. o.] 54. pontja; C‑53/04. sz., Marrosu és Sardino ügyben 2006. szeptember 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑7213. o.] 39. pontja és C‑180/04. sz. Vassalo‑ügyben 2006. szeptember 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑7251. o.] 32. pontja).

126    Ebben a tekintetben a keretmegállapodás abból indul ki, hogy a határozatlan időtartamú munkaszerződések a munkaviszony általános formái, miközben azt is elismeri, hogy a határozott időtartamú munkaszerződések bizonyos ágazatok, foglalkozások és tevékenységek foglalkoztatási sajátosságai (lásd a keretmegállapodás általános szempontokról szóló részének 6. és 8. pontját, valamint a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 61. pontját).

127    Következésképpen a munkahely stabilitása a munkavállalók védelmének fontos részét képezi (lásd a fent hivatkozott Mangold‑ügyben hozott ítélet 64. pontját), míg a határozott időtartamú munkaszerződések csak meghatározott körülmények között alkalmasak arra, hogy megfeleljenek mind a munkáltatók, mind a munkavállalók igényeinek (lásd a keretmegállapodás preambulumának második bekezdését és az általános szempontokról szóló részének 8. pontját, valamint a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 62. pontját).

128    Ebből a szempontból a keretmegállapodásnak az a célja, hogy keretbe foglalja a munkavállalók kárára történő visszaélés lehetséges módjának tekintett, utóbbi típusú munkaviszony egymást követő alkalmazásának azzal, hogy a munkavállalók helyzete átmenetivé válásának elkerülésére szolgáló védelmi minimumrendelkezéseket ír elő (a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 63. pontja).

129    Ennek megfelelően a keretmegállapodás 5. szakaszának 1. pontja közvetlenül „az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések vagy munkaviszonyok alkalmazásából származó visszaélés megakadályozására” irányul.

130    E célból az említett szakasz azt a kötelezettséget rója a tagállamokra, hogy vezessenek be jogrendszerükbe egy vagy több, az 1. pontjának a)–c) alpontjában előírt intézkedést, amennyiben az adott tagállamban az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések alkalmazásával való visszaélések megakadályozására még nem léteznek ezzel egyenértékű hatékony jogi rendelkezések (a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 65. pontja). Ezzel szemben a keretmegállapodás nem ír elő olyan általános kötelezettséget, amelynek értelmében a tagállamoknak elő kellene írniuk a határozott idejű szerződések határozatlanná való átalakítását – a határozott idejű szerződés bizonyos számú megújítása vagy bizonyos tartamú munkaviszony letelte után –, és azokat a konkrét feltételeket sem írja elő, amelyek alapján a tagállamok ehhez folyamodhatnának (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 91. pontját, valamint a fent hivatkozott Marrosu és Sardino ügyben hozott ítélet 47. pontját).

131    Az 5. szakasz 1. pontjában felsorolt intézkedések között az a) alpontban az „ilyen szerződések vagy munkaviszonyok megújítását alátámasztó objektív okok” szerepel.

132    A keretmegállapodást aláíró felek ugyanis úgy vélték, hogy a határozott időtartamú munkaszerződések objektív okokon alapuló alkalmazásával megakadályozhatók a visszaélések (lásd a keretmegállapodás általános szempontokról szóló részének 7. pontját).

133    Márpedig a jelen ügyben a teljes iratanyagból az derül ki, hogy a Parlament lényegében éppen ilyen „objektív okokra” hivatkozik az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazotti szerződések parlamenti ülésszakonkénti megújításának igazolására.

134    Ebben a tekintetben a Bíróság a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítéletének 69. pontjában kimondta, hogy „az objektív okoknak” a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának a) alpontja szerinti fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az valamely tevékenységet jellemző meghatározott és konkrét, és ebből következően olyan körülményeket jelent, amelyek ebben az egyedi összefüggésben alkalmasak az egymást követő, határozott idejű munkaszerződések alkalmazásának indokolására. E körülmények adott esetben a tagállam szociálpolitikája valamely célkitűzésének megvalósítására irányuló jogos törekvéséből, vagy leginkább azon feladatok egyedi jellegéből és sajátos jellemzőiből adódhatnak, amelyek elvégzésére e szerződéseket megkötötték (a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 70. pontja).

135    A jelen ügyben a Parlament joggal hivatkozik arra, hogy a vitatott, határozott időtartamú szerződések megújításával valódi igénynek kívánt megfelelni annyiban, hogy feladatai ellátásához erre volt szükség. Az RAA 78. cikke ugyanis 2007. január 1‑jéig lehetővé tette számára, hogy az időszakosan jelentkező és jelentős munkaerő‑szükségletet kizárólag az ülésszakai időtartamára szólóan elégítse ki. Vitathatatlan, hogy a Strasbourgban kifejtett tevékenysége havonta 4–5 napig tartó bővülése jelentősen megváltoztatta a munkaerő‑szükségletét; e szükséglet nagyon egyedi és különböző olyan állásokkal kapcsolatban jelentkezett, mint a bölcsődei alkalmazott, a gyermekgondozó, a gépíró, a technikus, a szakács, a nyelvtanár, a fordító, a hivatalsegéd, a költöztető stb. Még ha az említett szükséglet előre látható volt is, a tevékenység bővülése nem bizonyult tartósnak vagy állandó jellegűnek. E körülmények – a keretmegállapodás 5. szakasza 1. pontjának a) alpontjára tekintettel – érvényesen igazolták a határozott időtartamú kisegítő alkalmazotti szerződések egymást követő alkalmazását.

136    Igaz ugyan – amint azt a felperesek megjegyzik –, hogy az RAA 58. cikkének első bekezdése szerint a kisegítő alkalmazott csak akkor válik fizetett szabadságra jogosulttá, ha havonta legalább 15 napot vagy fél hónapot szolgálati jogviszonyban tölt, aminek következtében az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak nem szereznek ilyen jogosultságot kizárólag azért, mert nagyon rövid, a minimumnál rövidebb időtartamú szerződés alapján alkalmazzák őket.

137    A felperesek azonban nem emeltek jogellenességi kifogást az RAA 58. cikkének első bekezdésével szemben. A Közszolgálati Törvényszék tehát – a jogvita felperesek által meghatározott keretei túllépése nélkül – nem vizsgálhatja ezt a kérdést.

138    Mindezekre figyelemmel a felperesek által az RAA 78. cikke ellen emelt jogellenességi kifogásnak nem lehet helyt adni, és a Parlament az 1999/70 irányelv fényében nem hagyta figyelmen kívül az említett cikk hatályát. Következésképpen a megsemmisítés iránti kérelmet el kell utasítani.

 A kártérítési kérelemről

1.     A felek érvei

139    A felperesek azt kérik, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze a Parlamentet a munkával töltött időszak egésze után járó fizetett szabadságnak megfelelő kártérítés, valamint mindannyiuk részére 2000 euró megfizetésére „az eljárási költségek részét nem képező” költségeik címén.

140    A Parlament azzal válaszol, hogy az RAA 58. cikke szerint a kisegítő alkalmazott minden szolgálati jogviszonyban eltöltött hónap után két munkanap fizetett szabadságra jogosult; a 15 napnál vagy fél hónapnál rövidebb szolgálati jogviszonyban eltöltött idő nem jogosít szabadságra. E körülmények között az egy ülésszakra szerződtetett kisegítő alkalmazottak, akik havonta legfeljebb 5 napot dolgoznak, nem tarthatnak igényt fizetett szabadságra. Ennélfogva nem lehet semmilyen kompenzáló kártérítést megítélni a felperesek számára.

141    Egyébiránt a Parlament azt is megállapítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék eljárási szabályzatának 94. cikke szerint a Törvényszék előtti eljárás ingyenes. Mindent egybevetve ez a szabályzat nem ad lehetőséget a vesztes félnek „az eljárási költségek részét nem képező” költségek megfizetésére való kötelezésére. Következésképpen az e költségek megfizetésére irányuló kérelmet elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

142    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Közösség felelősségének megállapításához több feltétel – az intézménynek felrótt magatartás jogellenessége, a kár megléte, illetve az e kár és a közösségi intézmény jogellenes magatartása közötti okozati összefüggés – együttes fennállása szükséges (a Bíróság 111/86. sz., Delauche kontra Bizottság ügyben 1987. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 1987., 5345. o.] 30. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑331/00 és T‑115/01. sz., Bories és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. november 27‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2003., I‑A‑309. o. és II‑1479. o.] 192. pontja és a Közszolgálati Törvényszék F‑107/06., Berrisford kontra Bizottság ügyben 2007. október 10‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 109. pontja). Mivel e feltételek egyike nem teljesül, a kártérítési keresetet teljes egészében el kell utasítani, anélkül hogy a többi feltételt meg kellene vizsgálni.

143    A Parlamentnek felrótt magatartás jogellenességét illetően a felperesek keresetükben a megsemmisítés iránti kérelemben az RAA 78. cikkével szemben emelt jogellenességi kifogásuk alátámasztására előterjesztett érven kívül nem hoztak fel más érvet. Amint az a jelen ítélet 96. pontjából kiderül, ez a jogellenességi kifogás lényegében három kifogáson alapul, jelesül az EK 283. cikknek, a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének és a munkahely stabilitásának megsértése. Márpedig a Közszolgálati Törvényszék elutasítja a jogellenességi kifogást, mivel az alátámasztására előterjesztett kifogások egyikének sem ad helyt.

144    Következésképpen a kártérítés iránti kérelmet el kell utasítani, mivel a felperesek jogilag nem bizonyították a jogilag megkövetelt módon a Parlamentnek felrótt magatartás jogellenességét.

 A költségekről

145    Az eljárási szabályzat 122. cikke értelmében az e szabályzat II. címének a költségekről és az eljárással összefüggő ügyviteli költségekről szóló 8. fejezetének rendelkezései csak az e szabályzat hatálybalépését, vagyis 2007. november 1‑jét követően a Törvényszékhez benyújtott ügyekre irányadók. Ezen időpontig a Közszolgálati Törvényszék előtt mutatis mutandis továbbra is az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

146    Eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen eljárási szabályzat 88. cikke értelmében azonban a Közösségek és azok alkalmazottai közötti jogvitákban az intézmények maguk viselik saját költségeiket. Mivel a felperesek pervesztesek lettek, úgy kell határozni, hogy a felek maguk viselik saját költségeiket.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A felek maguk viselik saját költségeiket.

Kanninen Boruta Van Raepenbusch

Kihirdetve Luxembourgban, a 2009. április 30‑i nyilvános ülésen.

W. Hakenberg       H. Kanninen

hivatalvezető       elnök

Tartalomjegyzék

Jogi háttér

1.  Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek

2.  A határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás

A jogvita alapját képező tényállás

Eljárás és a felek kérelmei

A kereset elfogadhatóságáról

1.  A felek érvei

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

A megsemmisítés iránti kérelemről

1.  A felek érvei

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

A jogellenességi kifogás elfogadhatóságáról

A jogellenességi kifogás megalapozottságáról

Az EK 283. cikk állítólagos megsértéséről

A hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének állítólagos megsértéséről

A munkahely stabilitásáról

–  Felhívhatják‑e a tisztviselők és az alkalmazottak az 1999/70 irányelvet valamely közösségi intézménnyel szemben

–  A keretmegállapodás tartalmáról

A kártérítési kérelemről

1.  A felek érvei

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

A költségekről

A jelen határozat szövege, továbbá a benne hivatkozott és az EBHT‑ban még közzé nem tett közösségi bírósági határozatok a Bíróság honlapján érhetőek el: www.curia.europa.eu

* Az eljárás nyelve: francia.