PEDRO CRUZ VILLALÓN

FŐTANÁCSNOK ÁLLÁSFOGLALÁSA

Az ismertetés napja: 2015. július 6.¹(1)

C‑237/15. PPU. sz. ügy

Minister for Justice and Equality

kontra

Francis Lanigan

(a High Court [Írország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás – Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés – 2002/584/IB kerethatározat – Európai elfogatóparancs – Átadásról szóló határozat – 15. cikk – Az átadásába bele nem egyező és fogva tartott keresett személy – Az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat elfogadására irányadó határidő – 17. cikk – A határidők be nem tartásának joghatásai – A keresett személy jogai – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – 6. cikk – Szabadsághoz való jog – Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény – Az 5. cikk (1) bekezdésének f) pontja és az 5. cikk (4) bekezdése – Olyan eljáráshoz való jog, amelynek során rövid határidőn belül döntenek a fogva tartás törvényességéről – Szabadon bocsátáshoz való jog – Magyarázatok a Chartához – A Charta 52. cikkének (3) bekezdése”

1.      Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat,(2) amelyet a tagállamoknak 2003. december 31‑ig kellett átültetniük, hamar előzetes döntéshozatal iránti kérelmek előterjesztését eredményezte.(3) Az a körülmény ugyanakkor, hogy az EUSZ‑nak a Lisszaboni Szerződést megelőző változata 35. cikke (2) bekezdésének megfelelően nem minden tagállam egyezett abba bele, hogy megnyissa az előzetes döntéshozatali mechanizmust a bíróságai számára, azzal járt, hogy bizonyos tagállamok olykor sajátos kérdéseit először csak napjainkban terjesztik a Bíróság elé, közvetlenül azután, hogy lejárt az EUM‑Szerződés mellékletét képező, átmeneti rendelkezésekről szóló 36.sz. jegyzőkönyvben előírt átmeneti időszak.

2.      A Bíróság ismét az európai elfogató parancsra vonatkozó jelentős kérdésekkel szembesül egy sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás keretében.(4) Úgy vélhető, hogy ez rendben van így, mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem maga is olyan eljárás keretében merül fel, amelyet az uniós jogalkotó sürgősséggel kívánt elintézni.(5) Ugyanakkor ez nem akadályozhat meg abban – illetve épp ellenkezőleg, arra kell ösztönöznie –, hogy egy olyan választ javasoljak, amely a legszorosabban kapcsolódik a jelen ügy sajátos körülményeihez.

3.      A High Court (ítélőtábla, Írország) által előterjesztett szóban forgó előzetes döntéshozatal iránti kérelem azt a kérdést teszi fel a Bíróságnak a jelen ügyben, hogy milyen következményekkel jár azoknak, a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőknek a be nem tartása, amelyeken belül valamely tagállamnak meg kell hoznia a valamely másik tagállam által kibocsátott európai elfogatóparancs egyik vagy másik értelemben történő végrehajtásáról szóló végleges határozatot, különösképpen akkor, ha a hivatkozott elfogatóparancs következtében a keresett személyt megfosztották szabadságától. A High Court végső soron azt kívánja megtudni, hogy a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseinek végrehajtására ez idáig a Bíróság segítsége nélkül felhívott nemzeti igazságszolgáltatási szervek helyesen értelmezték‑e a 2002/584 kerethatározat követelményeit e tekintetben, annak érdekében, hogy ennek megfelelően járhasson el.

I –    Jogi háttér

A –    Az uniós jog

4.      A 2002/584 kerethatározat (1), (5), (8), (12) és (13) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az 1999. október 15–16‑i tamperei Európai Tanács következtetései és különösen azok 35. pontja szerint a tagállamok között az olyan személyekre vonatkozó alakszerű hivatalos kiadatási eljárást, akik jogerős elítélésüket követően menekülnek az igazságszolgáltatás elől, el kell törölni, a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyeket érintő kiadatási eljárást pedig fel kell gyorsítani.

      […]

(5)      Az Uniónak abból a kitűzött céljából, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségévé váljon, következik a tagállamok közötti kiadatás eltörlése és annak az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel való felváltása. Emellett az elítéltek vagy gyanúsítottak – büntetőítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő – átadásának új, egyszerűsített rendszerének bevezetése lehetővé teszi a jelenlegi kiadatási eljárások bonyolultságának és a jelenlegi kiadatási eljárásokban rejlő késlekedés kockázatának a megszüntetését is. A tagállamok között mindeddig irányadó hagyományos együttműködési kapcsolatokat a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségében a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok szabad mozgásán nyugvó rendszernek kell felváltania mind az ítélethozatal előtti, mind az azt követő szakaszban.

      […]

(8)      Az európai elfogatóparancs végrehajtásaként hozott határozatokat megfelelően ellenőrizni kell, ami azt jelenti, hogy annak a tagállamnak az igazságügyi hatósága határoz az átadásról, amelyben a keresett személyt elfogták [helyesen: hogy abban a tagállamban, amelyben a keresett személyt elfogták, igazságügyi hatóság határoz az átadásról].

      […]

(12)      E kerethatározat tiszteletben tartja az alapvető jogokat és összhangban van az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében elismert és az Európai Unió alapjogi kartájában [(a továbbiakban: Charta)], különösen annak VI. fejezetében kifejezésre juttatott alapelvekkel. E kerethatározat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, mint amely tiltja olyan személy átadásának megtagadását, aki ellen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, amennyiben objektív okok alapján feltehető, hogy az elfogatóparancs kibocsátására azért került sor, hogy az adott személyt neme, faji vagy vallási hovatartozása, etnikai származása, állampolgársága, anyanyelve, politikai meggyőződése vagy szexuális irányultsága alapján vonják büntetőeljárás alá vagy megbüntessék, illetve feltehető, hogy helyzetét bármely fenti körülmény hátrányosan befolyásolhatja. Ez a kerethatározat nem képezi akadályát annak, hogy a tagállamok a szabályszerű [helyesen: tisztességes] bírósági eljárásra, az egyesülési szabadságra, a sajtószabadságra és az egyéb médiára kiterjedő szólásszabadságra vonatkozó alkotmányos szabályaikat alkalmazzák.

(13)      Senkit nem lehet kitoloncolni, kiutasítani vagy kiadni olyan államba, ahol komoly veszélye van annak, hogy őt halálbüntetésnek, kínzásnak vagy egyéb embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetve ilyen büntetésnek vetik alá.”

5.      A 2002/584 kerethatározat „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” című 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)      A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)      E kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

6.      A 2002/584 kerethatározatnak a „[k]ibocsátó tagállam által egyedi esetekben nyújtandó garanciák[at]” meghatározó 5. cikkének 3. pontja a következőképpen rendelkezik:

„Az európai elfogatóparancsnak a végrehajtó igazságügyi hatóság által történő végrehajtását a végrehajtó tagállam joga az alábbi feltételekhez kötheti:

[…]

3.      ha a személy, aki ellen az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából bocsátották ki, a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, az átadás ahhoz a feltételhez köthető, hogy az érintett személyt – meghallgatása után – visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.”

7.      A 2002/584 kerethatározat 11. és 12. cikke szerint:

„11. cikk

A keresett személy jogai

(1)      Ha egy keresett személyt elfognak, az illetékes végrehajtó igazságügyi hatóság nemzeti jogával összhangban tájékoztatja ezt a személyt az európai elfogatóparancsról és annak tartalmáról, valamint arról is, hogy beleegyezhet a kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadásába.

(2)      Az európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében elfogott keresett személynek jogában áll, hogy a végrehajtó tagállam nemzeti joga szerint védőt és tolmácsot vegyen igénybe.

12. cikk

A személy fogva tartása

Ha egy személyt európai elfogatóparancs alapján fognak el, a végrehajtó igazságügyi hatóság dönt arról, hogy a keresett személyt a végrehajtó tagállam jogával összhangban továbbra is fogva tartják‑e. A végrehajtó tagállam belső jogának megfelelően a személyt ideiglenesen bármikor szabadon lehet bocsátani, feltéve hogy ezen tagállam illetékes hatósága minden szükségesnek ítélt intézkedést megtesz a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében.”

8.      A 2002/584 kerethatározat átadásról szóló határozatra vonatkozó 15. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az érintett személy átadásáról az e kerethatározatban előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság határoz.

(2)      Ha a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy ítéli meg, hogy a kibocsátó tagállam által közölt információk nem elégségesek ahhoz, hogy az átadás kérdésében határozzon, kéri, hogy a szükséges kiegészítő információkat, különösen a 3–5. cikkre, valamint a 8. cikkre tekintettel, soron kívül bocsássák a rendelkezésére, és a 17. cikkben előírt határidők betartását szem előtt tartva határidőt szabhat ezek kézhezvételére.

(3)      A kibocsátó igazságügyi hatóság bármilyen további hasznos információt bármikor megküldhet a végrehajtó igazságügyi hatóságnak.”

9.      A 2002/584 kerethatározat „Az európai elfogatóparancs végrehajtására irányadó határidők és szabályok” című 17. cikke szerint:

„(1)      Az európai elfogatóparancsot soron kívül intézik és hajtják végre.

(2)      Amennyiben a keresett személy beleegyezik átadásába, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a beleegyezést követő 10 napon belül kell meghozni.

(3)      Egyéb esetekben az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a keresett személy elfogását követő 60 napon belül kell meghozni.

(4)      Ha egyedi esetekben az európai elfogatóparancs a (2) vagy a (3) bekezdésben előírt határidőn belül nem hajtható végre, a végrehajtó igazságügyi hatóság a késedelem okainak közlése mellett haladéktalanul tájékoztatja erről a kibocsátó igazságügyi hatóságot. Ilyen esetekben a határidő további 30 nappal meghosszabbítható.

(5)      Mindaddig, amíg a végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs végrehajtásáról nem hozta meg végleges határozatát, gondoskodik arról, hogy a személy tényleges átadásához szükséges lényeges [helyesen: érdemi] feltételek továbbra is biztosítva legyenek.

(6)      Az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadását indokolni kell.

(7)      Ha kivételes körülmények folytán egy tagállam nem tudja betartani az e cikkben előírt határidőket, a késedelem okainak közlése mellett tájékoztatja erről az [igazságügyi együttműködés megerősítéséért felelős európai ügynökséget (Eurojust)]. Az a tagállam továbbá, amely egy másik tagállam részéről az európai elfogatóparancsok végrehajtásában ismételt késedelmet tapasztal, e kerethatározat végrehajtásának tagállami szintű értékelése céljából tájékoztatja erről a Tanácsot.”

10.    A 2002/584 kerethatározatnak a keresett „személy átadásának határidej[ét]” meghatározó 23. cikke szerint:

„(1)      A keresett személyt a lehető leghamarabb – az érintett hatóságok megállapodása szerinti időpontban – átadják.

(2)      A személyt legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot követő 10 napon belül át kell adni.

(3)      Ha a keresett személy átadása a (2) bekezdésben előírt határidőn belül a tagállamok bármelyikének hatókörén kívül eső elháríthatatlan akadály miatt nem lehetséges, a végrehajtó és a kibocsátó igazságügyi hatóság haladéktalanul felveszi a kapcsolatot és új átadási időpontban egyeznek meg. Ebben az esetben az átadásra az e megállapodás szerinti új időpontot követő 10 napon belül kerül sor.

(4)      Az átadás kivételesen ideiglenesen felfüggeszthető súlyos emberiességi okokból, például akkor, ha megalapozottan feltételezhető, hogy a végrehajtása nyilvánvalóan veszélyeztetné a keresett személy életét vagy egészségét. Az európai elfogatóparancsot végre kell hajtani, amint ezek az okok megszűntek. A végrehajtó igazságügyi hatóság erről haladéktalanul tájékoztatja a kibocsátó igazságügyi hatóságot, és új átadási időpontban egyeznek meg. Ebben az esetben az átadásra az e megállapodás szerinti új időpontot követő 10 napon belül kerül sor.

(5)      Ha az érintett személy a (2)–(4) bekezdésben említett határidők lejárta után még mindig fogva van, szabadon kell bocsátani.”

11.    Végül a 2002/584 kerethatározat „A végrehajtó tagállamban töltött fogva tartás beszámítása” című 26. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A kibocsátó tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtásából eredő fogva tartás teljes időtartamát beszámítja a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés következtében a kibocsátó tagállamban letöltendő szabadságvesztés teljes időtartamába.

(2)      Evégett a végrehajtó igazságügyi hatóság vagy a 7. cikk szerint kijelölt központi hatóság az átadás időpontjában továbbít a kibocsátó igazságügyi hatóságnak a keresett személy európai elfogatóparancs alapján történt fogva tartásának időtartamára vonatkozó minden információt.”

B –    Az ír jog

12.    A 2002/584 kerethatározatot a módosított 2003. évi European Arrest Warrant Act (az európai elfogatóparancsról szóló törvény)(6) ültette át az ír jogba. A 2003. évi EAW 13. szakasza ekképp rendelkezik:

„(1)      Az állami központi hatóság a 12. szakasszal összhangban továbbított európai elfogatóparancs megérkezését követően a lehető leghamarabb kérelemmel fordul a High Courthoz vagy rendelkezik ilyen kérelem High Court részére történő elküldéséről az európai elfogatóparancs vagy annak hiteles másolatának High Court általi jóváhagyása iránt az érintett európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében.

(2)      Amennyiben az (1) bekezdés szerinti kérelem alapján a High Court megbizonyosodik arról, hogy az európai elfogatóparancs megfelel e törvény rendelkezéseinek, jóváhagyhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását.

(3)      Az európai elfogatóparancsot a (2) bekezdésnek való megfelelés esetén a Garda Síochána állományának bármely tagja végrehajthatja az állam bármely részén, és az annak ellenére végrehajtható, hogy végrehajtásakor az európai elfogatóparancs nincs az állomány tagjának birtokában, és a (2) bekezdéssel összhangban jóváhagyott parancsot vagy adott esetben annak hiteles másolatát elfogásakor vagy – ha a parancs vagy adott esetben annak hiteles másolata ebben az időpontban nincs az állomány tagjának birtokában – a személy elfogását követő legfeljebb 24 órán belül be kell mutatni és másolatban át kell adni az elfogott személynek.

(4)      Az európai elfogatóparancs alapján elfogott személyt elfogásakor tájékoztatni kell ahhoz való jogáról, hogy

(a)      beleegyezzen a 15. szakasz szerinti kibocsátó államnak való átadásába,

(b)      szakszerű jogi tanácsadást és képviseletet kérjen, valamint

(c)      adott esetben tolmács közreműködését kérje.

(5)      Az európai elfogatóparancs alapján elfogott személyt az elfogását követő legrövidebb időn belül a High Court elé kell állítani, és a High Court, amennyiben megbizonyosodik arról, hogy az elé állított személy azonos az európai elfogatóparancsban szereplő személlyel,

(a)      a személyt fogságban tartja vagy óvadék ellenében szabadlábra helyezi (és e tekintetben a High Court a fogva tartás vonatkozásában ugyanolyan jogkörökkel rendelkezik, mintha a személyt bűncselekmény vádjával állították volna elé),

(b)      meghatározza a 16. szakasz szerinti időpontot (ez az időpont a személy elfogásának időpontjától számított legfeljebb 21 nap), valamint

(c)      tájékoztatja a személyt ahhoz való jogáról, hogy

(i)      beleegyezzen a 15. szakasz szerinti kibocsátó államnak való átadásába,

(ii)      szakszerű jogi tanácsadást és képviseletet kérjen, valamint

(iii) adott esetben tolmács közreműködését kérje.”

13.    A 2003. évi EAW 16. szakaszának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a személy nem egyezik bele a kibocsátó államnak való átadásába, a High Court a 13. szakasz alapján meghatározott időpontban vagy az általa megfelelőnek tartott valamely későbbi időpontban elrendelheti, hogy a személyt adják át a kibocsátó állam által az átvételére felhatalmazott másik személynek, feltéve hogy

(a)      a High Court megbizonyosodott arról, hogy az elé állított személy azonos az európai elfogatóparancsban szereplő személlyel;

(b)      az európai elfogatóparancsot vagy annak hiteles másolatát a 13. szakasszal összhangban jóváhagyták a parancs végrehajtása érdekében;

[…]

(d)      a High Court a 21A., 22., 23. vagy 24. szakasz [beillesztette a Criminal Justice (Terrorist Offences) Act 2005 (a büntető igazságszolgáltatásról [terrorcselekmények] szóló 2005. évi törvény)] 79., 80., 81. és 82. szakasza) alapján nem köteles megtagadni a személy e törvény szerinti átadását, valamint

(e)      a személy átadását nem tiltja a 3. rész.”

14.    A 2003. évi EAW 16. szakaszának (9) és (10) bekezdése szerint:

„(9)      Ha a High Court az érintett személy 13. vagy 14. szakasz szerinti elfogását követő 60 napon belül nem hozta meg az (1) vagy (2) bekezdés, illetve a 15. szakasz (1) vagy (2) bekezdése szerinti határozatot, vagy úgy döntött, hogy nem hoz az (1) vagy (2) bekezdés szerinti határozatot, akkor felhívja az állam központi hatóságát, hogy erről és az felhívásban meghatározott okokról tájékoztassa a kibocsátó igazságügyi hatóságot és adott esetben az Eurojustot; az állami központi hatóságnak eleget kell tennie ezen felhívásnak.

(10)      Ha a High Court az érintett személy 13. vagy 14. szakasz szerinti elfogását követő 90 napon belül nem hozta meg az (1) vagy (2) bekezdés, illetve a 15. szakasz (1) vagy (2) bekezdése szerinti határozatot, vagy úgy döntött, hogy nem hoz az (1) vagy (2) bekezdés szerinti határozatot, akkor felhívja az állam központi hatóságát, hogy erről és az felhívásban meghatározott okokról tájékoztassa a kibocsátó igazságügyi hatóságot és adott esetben az Eurojustot; az állami központi hatóságnak eleget kell tennie ezen felhívásnak.”

II – Az alapeljárás alapjául szolgáló tények

15.    Az észak‑írországi (Egyesült Királyság)(7) Tyrone megyében található Dungannon település Magistrates’ Courtsa (békebíróság, Egyesült Királyság) Észak‑Írország ügyészségének kérelmére 2012. december 17‑én a 2002/584 kerethatározatnak megfelelően európai elfogatóparancsot bocsátott ki F. Lanigan(8) ellen abból a célból, hogy vele szemben emberölés és más élete veszélyeztetésének szándékával történő lőfegyverbirtoklás bűncselekmények 1998. május 31‑én az észak‑írországi (Egyesült Királyság) Tyrone megyében található Dungannon településen történő elkövetésének gyanúja miatt büntetőeljárást folytassanak le.

16.    Az európai elfogatóparancs ír rendőrség (An Garda Síochána) általi végrehajtását a High Court (Írország) 2013. január 7‑én hagyta jóvá.

17.    Az alapeljárás terheltjét 2013. január 16‑án fogták el az európai elfogatóparancs alapján, és ugyanazon a napon a High Court elé állították. A terhelt nem egyezett bele a kibocsátó tagállamnak való átadásába, és az átadásáról szóló végleges határozat meghozataláig őrizetbe vették.

18.    Az átadás iránti kérelem High Court előtti tárgyalását, amelyet eredetileg 2013. január 29‑re tűzték ki, különböző okokból – többek között egy 2013. július 3‑án benyújtott költségmentesség iránti kérelem miatt, amelynek végül 2013. július 26‑án helyt adtak – több alkalommal elnapolták.

19.    Időközben a High Court 2013. február 26‑án elutasította az alapeljárás terheltjének óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés iránti kérelmét.

20.    Az alapeljárás terheltje csak 2013. november 26‑án terjesztett elő tizenegy kifogást („points of objection”) az átadásával szemben, amelyek alátámasztására benyújtotta 2013. december 16‑i, eskü alatt tett vallomását („affidavit”), valamint belfasti jogi tanácsadójának 2014. február 19‑i eskü alatt tett vallomását.

21.    Az alapeljárás kérelmezője és terheltje által a Bírósághoz benyújtott írásbeli észrevételek alapján utóbbi lényegében azt adta elő, hogy élete veszélybe kerülne, ha átadnák őt a kibocsátó tagállamnak. Az alapeljárás terheltje 17 éves kora óta tagja volt a Provisional Irish Republican Armynek, majd az Irish National Liberation Armynek (INLA), és azt állította, hogy 1993. szeptember 7‑én volt először emberölés kísérletének áldozata, amelyet az unionista katonai jellegű szervezet, az Irlande Ulster Freedom Fighters (UFF) hajtott végre. Állítása szerint egy második emberölési kísérlet áldozata is volt, amelyet az INLA követett el 1995. december 1‑jén. Eskü alatt tett vallomásában előadta, hogy a kilencvenes években társai közül ötöt vagy az INLA ölt meg egy bosszúhadjárat („feud”) keretében, vagy pedig a katonai jellegű unionisták. Következésképpen úgy döntött, hogy Írországba menekül, ahol biztonsági okokból megváltoztatta a nevét. Az attól való félelmében tehát, hogy a lojalista és republikánus szakadárok megölik, elutasítja, hogy visszatérjen Észak‑Írországba, mivel úgy véli, hogy a rendfenntartó erők vagy a büntetés‑végrehajtási hatóságok nem tudnák megvédeni.

22.    2013. december 17–én az ügyet a tárgyalásra kijelölt bíró elé utalták, amely tárgyalásnak az időpontját 2014. február 3‑ra tűzték ki. Ezt azonban az alapeljárás kérelmezőjének kérelmére két alkalommal is elnapolták, 2014. április 28–ra, majd 2014. június 30–ra, mivel várták az Egyesült Királyság hatóságaitól az alapeljárás terheltjének életét fenyegető veszéllyel kapcsolatban kért információkat.

23.    2014. április 9–én az alapeljárás kérelmezője ugyanis az Észak‑Írország börtöneiben hatályban lévő, a veszélyben lévő fogvatartottak védelmére vonatkozó eljárásokkal kapcsolatos információkat kért Észak‑Írország központi hatóságától, a UK Crime Agencytől. 2014. április 10‑én a Northern Ireland Prison Service (NIPS) válaszolt e kérelemre, és pontosította az észak‑írországi büntetés‑végrehajtási intézményekben hatályos, és az azon fogvatartottak védelmére és felügyeletére vonatkozó eljárásokat, akikre a többi fogvatartott veszélyt jelenthet.

24.    2014. április 16‑án az alapeljárás kérelmezője egy második tájékoztatás iránti kérelmet intézett Észak‑Írország központi hatóságához azokra az okokra vonatkozóan, amelyek miatt az 1988 májusában elkövetett bűncselekmények kapcsán az európai elfogatóparancsot csak 2012 decemberében bocsátották ki. Az Egyesült Királyság Kormányát Észak‑Írországban képviselő Crown Solicitor’s Office 2014. április 24‑i levelével válaszolt erre a kérelemre, és kifejtette, hogy bár az alapeljárás terheltjét gyanúsítottként gyorsan azonosították, csak 2011‑re gyűjtöttek össze elegendő bizonyítékot ahhoz, hogy ez utóbbival szemben büntetőeljárást folytassanak le, amelyet Észak‑Írország ügyészsége (Public Prosecution Service for Northern Ireland) indított meg 2012. május 4‑én.

25.    Az átadás iránti kérelemre vonatkozó tárgyalást végül csak 2014. június 30‑án kezdték meg a High Court előtt, az három napig tartott, és annak során az alapeljárás terheltje több eljárási és bizonyítási kérdést vetett fel. Előadta többek között, hogy a kontradiktórius eljárás követelményeire tekintettel a High Court nem járhat el a kibocsátó tagállamtól kapott információ alapján, kivéve ha azt eskü alatt igazolják, és ha a gyanúsított ügyvédjének joga van ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel a kérelmező által megnevezett valamennyi tanúnak. A High Court az alapeljárás terheltjének különböző kérelmeit mint hatástalanokat elutasította, az ügyet pedig 2014. július 4‑én elnapolta.

26.    2014. november 17‑én a High Court ítéletet hozott az előtte felmerült előzetes kérdésekről. Először megállapította, hogy az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos eljárásokra nem vonatkoznak az ír eljárásokat szabályozó rendes eljárási és bizonyítási szabályok, valamint hogy végrehajtó igazságügyi hatóságként eljárva a High Court megvizsgálhatja a kibocsátó tagállamtól kapott információkat. Tekintettel továbbá az alapeljárás terheltje által annak bemutatása céljából előterjesztett bizonyítékokra, hogy ha őt átadnák a kibocsátó tagállamnak, veszélybe kerülne az élete, a High Court megjegyezte, hogy az átadás elrendelése előtt a lehető legteljesebb mértékben meg kell győződnie arról, hogy a gyanúsítottnak az ír alkotmány és az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én, Rómában aláírt európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 2. cikke szerinti élethez való joga védelmet fog élvezni. Következésképpen felhívta az alapeljárás kérelmezőjét, hogy vizsgálja meg a hivatkozott, eddig az időpontig nem vitatott bizonyítékokat, és a kibocsátó tagállamtól kérjen kiegészítő információkat az alapeljárás terheltje által kifejtett aggályokkal összefüggésben. A High Court kifejtette, hogy amíg a kért információkat nem közlik vele, az alapeljárás terheltje többi kifogásának a vizsgálatát elhalasztja.

27.    2014. november 27‑i levelében az alapeljárás kérelmezője tehát egy új tájékoztatás iránti kérelmet intézett Észak‑Írország központi hatóságához, amelyben emlékeztetett arra, hogy az alapeljárás terheltje azt állítja, hogy ha Észak‑Írországban lenne fogva tartásban, lojalista és republikánus szakadárok veszélyeztetnék az életét, mivel a büntetés‑végrehajtási hatóságok nem lennének képesek biztonságát szavatolni. Ez a levél, amelyhez mellékelték az alapeljárás terheltjének 2013. december 16‑i, valamint jogi tanácsadójának 2014. február 19‑i eskü alatt tett vallomását, felhívta a központi hatóságot, hogy foglaljon állást abban a kérdésben, hogy az alapeljárás terheltjének életét fenyegető veszély valósnak és azonnalinak minősül‑e, és amennyiben igen, hogy a NIPS képes lenne‑e hatékony védelmet biztosítani az érintettnek (Az Egyesült Királyság észrevételei, 6. pont). A NIPS és Észak‑Írország rendőrsége (Police Service of Northern Ireland) két, 2014. december 3‑án kelt és az alapeljárás kérelmezőjének 2014. december 4‑én megküldött levélben válaszoltak erre a tájékoztatáskérésre.

28.    2014 november 28‑án tett, a High Courthoz 2014. december 1‑jén benyújtott esküvel az alapeljárás terheltje újabb óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés iránti kérelmet terjesztett elő.

29.    2014. december 8‑án az alapeljárás terheltje észrevételeket terjesztett elő, amelyekben azon az alapon kérte átadásának megtagadását, hogy – a büntetőeljárásra és a bizonyításra vonatkozó nemzeti szabályokra, valamint az ír alkotmányra és a Chartára is tekintettel – az alapeljárás kérelmezője által benyújtott dokumentumokat nem lehet bizonyítékként elfogadni, és feltételezve, hogy ez mégis megtörténhet, azokat el kell utasítani, mivel e dokumentumokat nem lehet ellenbizonyítás („cross‑examination”) útján vitatni. Ezt a kérelmet azonban a High Court elutasította, mivel az azokra az előzetes kérdésekre vonatkozott, amelyekről már döntött.

30.    2014. december 8‑án az alapeljárás terheltje kiegészítő kifogást terjesztett elő az átadásával kapcsolatban.

31.    2014. december 15‑én a High Court új tárgyalást tartott, amely során az alapeljárás terheltjének jogi tanácsadója előadta többek között, hogy az átadás iránti kérelmet meg kell tagadni az eljárás túlzott késedelme miatt. Egy arra irányuló kérelmet is előterjesztett, hogy a késedelem kérdésében terjesszenek előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé. Végül kérte az alapeljárás terheltjének óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését.

32.    2014. december 19‑én a High Court határozatot hozott az alapeljárás terheltjének óvadék ellenében történő szabadlábra helyezése iránti kérelemről. Az alapeljárás terheltje nem tudta teljesíteni az előírt feltételeket, mivel az óvadék összegét a pénzügyi lehetőségeit meghaladó mértékben állapították meg.

33.    2015. január 12‑én a High Court új tárgyalást tartott, amely során az alapeljárás kérelmezője előadta, hogy nem ért egyet azzal, hogy az eljárás késedelmére ebben a szakaszban hivatkozzanak, azt állítva egyébként, hogy a Supreme Court of Ireland (ír legfelsőbb bíróság) a Dundon kontra The Governor of Cloverhill Prison ügyben 2005. december 19‑én hozott ítéletében(9) már döntött ebben a kérdésben. Az alapeljárás terheltje a maga részéről előadta, hogy 2014. december 1‑je óta az ír bíróságoknak lehetőségük van arra, hogy előzetes döntéshozatalra kérdéseket terjesszenek az Európai Unió Bírósága elé, azt állítva, hogy a Dundon‑ítéletben adott értelmezés többé nem köti a High Courtot.

34.    Az ügy tárgyalását 2015. január 18‑ra napolták el, amikor a High Court többek között arról határozott, hogy az eljárás késedelmével kapcsolatos kérdést terjeszt a Bíróság elé, megjegyezve, hogy az ír rendszer nem tud működni a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében rögzített keretek között, és hogy következésképpen e rendelkezés értelmezésének pontosítását kéri.

35.    Az ügy tárgyalását ezt követően több alkalommal elnapolták annak érdekében, hogy az alapeljárás feleinek lehetőségük legyen javaslataik kifejtésére a Bíróság elé terjesztendő kérdés megfogalmazását illetően, valamint észrevételeik előterjesztésére.

36.    Ezen idő alatt, 2015. február 2‑án a High Court megvizsgált egy, a 2014. december 19‑én megállapított óvadék pénzügyi feltételeinek módosítására irányuló kérelmet, amelyet azonban 2015. február 9‑én elutasított. Az alapeljárás terheltje így a Court of Appealhez (fellebbviteli bíróság) fordult.

III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

37.    Ilyen körülmények között a High Court a Bírósághoz 2015. május 22‑én érkezett, 2015. május 19‑i határozatával a következő két kérdést terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

„1)      Milyen hatással jár a [2002/584] kerethatározat 15. cikkével összefüggésben értelmezett 17. cikkében meghatározott határidőknek való meg nem felelés?

2)      A [2002/584] kerethatározat 17. cikkében meghatározott határidőknek való meg nem felelés keletkeztet‑e jogokat az átadásáról szóló határozat meghozatala előtt az említett időszakokat meghaladóan fogva tartott személy számára?”

38.    A High Court pontosította, hogy úgy véli, az ír rendszer nem tud a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében rögzített korlátok között működni, hogy a megfelelés e hiányából származó következmények olyan valós problémát jelentenek, amely igazolja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését, valamint hogy e rendelkezés Bíróság általi értelmezése hatással lehet arra a végleges határozatra, amelyet az alapeljárásban hoznia kell.

39.    Ezen utóbbi tekintetben hangsúlyozza, hogy Dundon‑ítéletében a Supreme Court az alapeljárásban szereplőhöz hasonló feltételek mellett utasította el egy európai elfogatóparancs alapján ideiglenesen fogva tartott személy habeas corpus iránti kérelmét.

40.    Ez a személy előadta, hogy mivel a High Court az ír jogszabályokban előírt 60 napos határidőn belül nem hozta meg az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot, szabadlábra kell őt helyezni. A Supreme Court mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy a fogva tartás jogszerű volt, megállapítva először is, hogy a keresett személynek nincs joga az azonnali szabadlábra helyezéshez, ha a High Court nem hoz határozatot a meghatározott időtartamon belül, mivel az ilyen következményt egyértelműen és vitán felül kell előírni, tekintettel arra, hogy a tagállamok alapvető kötelezettsége az európai elfogatóparancs végrehajtása. Ezenkívül hangsúlyozta, hogy a 60 napos határidő lejártával nem szűnt meg a High Court európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó kötelezettsége. Hozzátette, hogy a megállapított határidőket a tagállamok belső fegyelme céljából határozták meg, nem pedig egyéni jogok keletkeztetése érdekében. Végül pontosította, hogy rá hárul, hogy a nemzeti jogot a 2002/584 kerethatározattal összhangban értelmezze.

41.    Ugyanezen határozatával a kérdést előterjesztő bíróság azt is kérte a Bíróságtól, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemre alkalmazza az eljárási szabályzatának 107. cikke szerinti sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárást.

42.    E tekintetben előadta, hogy a jelen előzetes döntéshozatalra utalás az EUMSZ harmadik részének V. címe szerinti területek vonatkozásában egy vagy több kérdést vet fel, valamint hogy az alapeljárás terheltjét 2013. január 16. óta fogva tartják. Pontosította egyébként, hogy követni kívánja a Supreme Court Dundon‑ítéletét, élni kíván azonban azzal a lehetőséggel, hogy az ilyen értelmű határozatának meghozatalát megelőzően megismerje a Bíróság erre vonatkozó álláspontját.

43.    Következésképpen a Bíróság negyedik tanácsa 2015. május 28‑án az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmének. Arról is határozott, hogy az eljárási szabályzat 113. cikkének (2) bekezdése alkalmazásával javasolja a Bíróságnak az ügy nagyobb létszámú ítélkezési testület elé utalását.

44.    Az eljárási szabályzat 109. cikke (2) bekezdésének alkalmazásával a Bíróság negyedik tanácsa felkérte az alapeljárás feleit, a kérdést előterjesztő bíróság szerinti tagállamot, valamint az Európai Unió Bírósága alapszabálya 23. cikkének első bekezdése szerinti intézményeket, hogy írásbeli észrevételeiket 2015. június 15‑ig terjesszék elő. Az eljárási szabályzat 109. cikke (2) bekezdésének alkalmazásával a Bíróság Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságát is felkérte arra, hogy ugyanezen időpontig terjessze elő írásbeli észrevételeit, vagy jelenjen meg a tárgyaláson.

45.    Az alapeljárás kérelmezője és terheltje, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Bizottság terjesztettek elő írásbeli észrevételeket a megállapított határidőben.

46.    Az alapeljárás kérelmezője és terheltje, az ír, a német, a spanyol, a francia és a holland kormány, illetve az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Bizottság szóbeli észrevételeket is tett a 2015. július 1‑jén tartott tárgyaláson.

IV – A Bíróság elé terjesztett észrevételek

A –    Az alapeljárás kérelmezőjének észrevételei

47.    Az alapeljárás kérelmezője, aki az javasolja, hogy az együttesen vizsgált két kérdésre a Bíróság elkülönült választ adjon, úgy véli, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében annak meghatározását kéri, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása milyen következményekkel jár az átadási eljárásra. E tekintetben a Supreme Court Dundon‑ítéletére utalva úgy véli, hogy e határidők lejárta semmilyen jogot nem keletkeztet az alapeljárás terheltje számára sem szabadon bocsátását, sem mást illetően. A nemzeti eljárásjogi autonómia elvének megfelelően a nemzeti bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy az eljárás időtartama veszélyeztette‑e oly módon a keresett személy jogait, hogy az átadása alapvető jogainak sérelmével járt. A tárgyaláson hozzátette, hogy az alapeljárás terheltje által előadott azon elképzelésnek, amely szerint az átadás iránti kérelem elutasítása a legelrettentőbb szankciót jelentené a végrehajtó tagállamok számára a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása esetére, semmilyen alapja nincs az említett kerethatározatban.

48.    Először is megjegyzi, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikke nem tartalmaz semmilyen rendelkezést az átadási eljárás befejezésére vonatkozóan az általa rögzített határidők lejárta esetére, és ugyanezen kerethatározat 23. cikkétől eltérően nem írja elő a keresett személy szabadon bocsátását. E 17. cikk (2) és (3) bekezdése egyébként pedig nem felszólító, hanem feltételes módú megfogalmazást használ [egyes nyelvi változatokban].(10) Bár nem vitatott, hogy a 2002/584 kerethatározat 15. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „az érintett személy átadásáról az e kerethatározatban előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság »határoz«[(11)]”, ezt a rendelkezést a hivatkozott kerethatározat 17. cikke (2) és (3) bekezdése szövegének fényében kell értelmezni. A Bíróság e tekintetben F.‑ítéletében(12) megállapította, hogy „a kerethatározat 17. cikkében található határidőket úgy kell értelmezni, hogy azok alapján az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló [végleges] határozatot »főszabály szerint« vagy a keresett személynek az átadásba való beleegyezését követő tíz napon belül kell meghozni, vagy más esetekben a keresett személy elfogásától számított hatvan napon belül”. Következésképpen a Bíróság elismerte, hogy jogszerű lehetőség van az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat előírt határidőn kívüli meghozatalára, valamint hogy e határidők be nem tartása nem eredményezi az eljárás érvénytelenségét.

49.    A határidők be nem tartása egyébként nem marad következmények nélkül, ezeket ugyanis a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése írja elő. Az egészében vizsgált 17. cikk így egy olyan rendszert hoz létre, amelyben az európai elfogatóparancsok végrehajtásáról szóló végleges határozatokat a keresett személy bele nem egyezése esetén főszabály szerint 60 napon belül kell meghozni, amely határidőt 30 nappal meg lehet hosszabbítani, pontosítva egyrészt, hogy ha ezt a határidőt nem tartják be, a végrehajtó tagállamnak tájékoztatnia kell erről az Eurojustot, másrészt pedig, hogy ha e határidőt ismételten nem tartják be, a kibocsátó tagállam erről beszámolhat a Tanácsnak.

50.    Másodszor, ez az értelmezés egyébként összhangban állna a 2002/584 kerethatározat tárgyával és célkitűzéseivel, amely az EUMSZ 67. cikknek megfelelően az, hogy a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségben garantálja a biztonság magas szintjét a tagállamok rendőri és igazságügyi hatóságainak büntetőügyekben folytatott együttműködésére irányuló intézkedéseivel. Márpedig egy olyan rendszer, amely egy büntetőeljárás lefolytatása céljából keresett vagy bűncselekmény elkövetéséért elítélt személyt szabadon bocsátana, ellentétes lenne e célkitűzéssel. Egyébként a büntetőügyekben folytatott együttműködés elősegítésére irányuló célkitűzéseket veszélyeztetné, ha a keresett személyeket az átadási eljárásra előírt határidő lejártakor váratlanul szabadon bocsátanák. A tagállamok arra kényszerítése, hogy tartsák be a 2002/584 kerethatározatban megállapított határidőket, holott nem képesek azoknak megfelelni, nem mozdítja elő az együttműködést, és mindenekelőtt azzal a kockázattal jár, hogy a keresett személyt nem adják át, amennyiben a határidők betartása nem lehetséges.

51.    Harmadszor, az EUMSZ ötödik részének V. címe, valamint a 2002/584 kerethatározat által a hatékonyságra és a gyorsaságra vonatkozóan meghatározott célkitűzések nem a keresett személy alapvető jogainak védelme érdekében születtek. Azok célja, hogy a lehető legteljesebb mértékben biztosítsák a bírósági határozatok szabad mozgását oly módon, amely elősegíti a büntető igazságszolgáltatást az Unióban mindenhol, és így azt, hogy hatékonyabban küzdjenek a bűnözés és különösen a szervezett bűnözés ellen. A 2002/584 kerethatározatban megállapított határidők sajátos célja annak biztosítása, hogy az igazságszolgáltatás elől elrejtőző személyeket az ésszerűen lehetséges leggyorsabb időn belül büntetőbíróság elé állítsák. Következésképpen az a tény, hogy valamely végrehajtó igazságügyi hatóságnak 60 vagy 90 napnál több időt vesz igénybe, hogy meghozza az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot, semmilyen hatással nincs a keresett személy egyik jogára sem.

52.    Negyedszer, amint az a 2002/584 kerethatározat (12) preambulumbekezdéséből és 1. cikkének (3) bekezdéséből kitűnik, e kerethatározat nem módosítja az EUSZ 6. cikke szerinti alapvető jogok és szabadságok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget. Ugyanezen kerethatározat (10) preambulumbekezdése messzebb megy, pontosítva, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása nem a megállapított határidők elmulasztása, hanem egyedül az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésében rögzített alapelvek megsértése esetén függeszthető fel. E tekintetben a tárgyaláson előadta, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának az EJEE 5. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata alkalmazandó, de a Bizottság által képviselt állásponttal ellentétben csak az, amelyik az (1) bekezdésének f) pontjára vonatkozik, a (4) bekezdésére vonatkozó nem. Márpedig az EJEE 5. cikke (1) bekezdése f) pontjának a sérelme csak akkor állna fenn, ha az illetékes nemzeti hatóságok a nemzeti eljárási szabályokat megsértve nem kellő gondossággal folytatják le az eljárást, és ennek következtében az ésszerűséget meghaladó mértékben hosszabbítják meg a személy fogva tartását.(13) Ettől eltér az az eset, amikor – mint ahogy az alapeljárás esetén is – a keresett személy a határidők túllépésének előidézője. Mindenesetre a fogva tartott személy szabadon bocsátása nem lehet automatikus, hanem épp ellenkezőleg – annak érdekében, hogy ne sérüljenek a 2002/584 kerethatározat célkitűzései – valamennyi körülményt figyelembe kell venni, többek között a szökés veszélyét, a fogva tartásban eltöltött időtartamot, valamint azt, hogy a fogva tartott személy mennyiben járult hozzá a határidők meghosszabbításához. Márpedig az alapeljárásban főként az alapeljárás terheltje felelős az átadási eljárás elhúzódásáért, és ennélfogva ideiglenes fogva tartásának időtartamáért.

53.    Az alapeljárás kérelmezője ebből arra következtet, hogy a 2002/584 kerethatározat nem ír elő semmilyen rendelkezést, amely az európai elfogatóparancs elvetéséhez vezet abban az esetben, amikor a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a 17. cikkében előírt határidőn belül nem sikerül határozatot hoznia, mivel ez utóbbi e határidőkön túl még mindig teljesítheti kötelezettségeit.

B –    Az alapeljárás terheltjének észrevételei

54.    Az alapeljárás terheltje írásbeli észrevételeiben előadta, hogy a High Court előtti eljárásban felmerült különböző késedelmek nem minősülhetnek a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése értelmében vett kivételes körülményeknek. Ilyen feltételek mellett a hivatkozott 17. cikk megsértésére több megoldást is felvázol, amelyek külön‑külön és együttesen is megfelelők lehetnek, így a kibocsátó tagállamnak történő átadás megtagadását, az ideiglenes fogva tartása teljes időtartamának beszámítását, az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését ésszerű feltételek mellett, illetve végül kártérítés nyújtását, amelyet az okozott késedelemben való közrehatás arányában kell megosztani a szóban forgó két tagállam között.

55.    E tekintetben kifejti, hogy a 2002/584 kerethatározat 23. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezéssel egyenértékű rendelkezés hiányában a kibocsátó tagállamnak történő átadás megtagadása, amely hasonló a „common law” rendszerekben létező habeas corpus eljáráshoz, az európai elfogatóparancsot végrehajtó tagállamok indokolatlan késedelmével szembeni legelrettentőbb megoldás lenne, pontosítva, hogy az ír jogban a Criminal Law (Jurisdiction) Act 1976 (a büntetőjogról [igazságszolgáltatás] szóló 1976. évi törvény) lehetővé teszi, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló, Észak‑Írországban elkövetett bűncselekmények miatti eljárást Írországban folytassák le. Az alapeljárás terheltje a tárgyaláson pontosította, hogy a 2002/584 kerethatározat nem zárja ki ezt a lehetőséget, amely egyébként az arányosság elve követelményeinek is megfelel.

56.    Az alapeljárás terheltje egyébként előadja, hogy más előzetes döntéshozatalra előterjesztendő kérdéseket is benyújtott a High Courthoz, amelyeket végül nem utaltak a Bíróság elé, és megjegyzi, hogy azt kívánja, hogy a Bíróság vizsgálja meg azokat.

57.    Szóbeli észrevételeiben az alapeljárás terheltje hozzátette, hogy véleménye szerint az időtartam hosszúságának fő oka abban rejlik, hogy az alapeljárás kérelmezője egy új eljárással kísérletezik, amelyre az ír bíróságok előtt korábban nem volt precedens.

C –    A német kormány észrevételei

58.    Szóbeli észrevételeiben a német kormány azt javasolta, hogy az első kérdésre a Bíróság azt a választ adja, hogy a 2002/584 kerethatározat 15. cikkével együttesen értelmezett 17. cikke kötelezi a végrehajtó tagállamot az átadási eljárás annak ellenére történő folytatására, hogy az előírt határidők lejártak. Ez következik a kerethatározat rendelkezéseinek nyelvtani és rendszertani vizsgálatából, valamint az F.‑ítéletből.(14) A kerethatározat célja az elítélt vagy gyanúsított személyek végrehajtó igazságügyi hatóságok közötti átadásának gyorsítása. E határidők be nem tartása nem jelenti automatikusan e célkitűzés megvalósulásának sérelmét, amennyiben e késedelmek igazolhatók. Ez a helyzet az alapeljárásban, mivel az ír végrehajtó igazságügyi hatóságnak vizsgálnia kell, hogy az alapeljárás terheltjének élete ténylegesen veszélybe kerülne‑e, ha át kell őt adni a kibocsátó tagállamnak.

59.    Ami a második kérdést illeti, a német kormány úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása nem alapozza meg a fogva tartott személy jogát arra, hogy szabadon bocsássák, pontosítva, hogy ezt a jogot más megalapozhatja. A német kormány elemzése e tekintetben a 2002/584 kerethatározat 12. cikkéből indul ki, amely a végrehajtó igazságügyi hatóságot bízza meg azzal, hogy határozzon az európai elfogatóparancs végrehajtása során fogva tartott személy szabadságtól történő megfosztásának fenntartásáról. Bár nem vitatott, hogy ezt a határozatot a nemzeti jognak megfelelően kell meghozni, a nemzeti bíróságnak alkalmaznia kell a Chartát és – annak 6. cikkét érintően a Chartához fűzött magyarázatok alapján – az EJEE 5. cikkét is,.

60.    E tekintetben a német kormány arra emlékeztet, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatának megfelelően azon személy szabadsághoz való joga, akivel szemben kiadatási eljárás van folyamatban, törvényben meghatározott eljárás útján korlátozható, az ilyen korlátozás azonban csak akkor elfogadható, amennyiben a szabadságtól való megfosztás időtartama ésszerű, amit esetről esetre kell értékelni. Elengedhetetlen követelmény, hogy az eljárást minden esetben gondosan folytassák le. E követelmény ellenőrzése magában foglalja mind az eljárás egészének, mind valamennyi szakaszának a vizsgálatát. Ebből a szempontból a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők túllépése csak egy a figyelembe veendő elemek közül. Az alapeljárásban szereplő körülmények esetén azt is figyelembe kellene venni, hogy az alapeljárás terheltje intenzíven élt eljárási jogaival, továbbá azt a lassúságot, amellyel úgy tűnik, hogy a különböző eljárási cselekményeket megoldották, valamint az egymást követő elnapolásokat.

D –    A spanyol kormány észrevételei

61.    A spanyol kormány az első kérdést illetően úgy véli, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határidő be nem tartása nem foglalja magában, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak el kell utasítania az átadás iránti kérelmet. A második kérdést illetően úgy véli, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásában az alapeljárásban szereplőhöz hasonló késedelem esetleges joghatásai a nemzeti jog hatálya alá tartoznak.

62.    Mindenekelőtt rámutat arra, hogy a 2002/584 kerethatározat célkitűzése, hogy a kölcsönös elismerés elve alapján a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek átadására egyszerűsített eljárást hozzon létre a tagállamok közötti igazságügyi együttműködés erősítése, megkönnyítése és meggyorsítása érdekében. Ez az elv arra kötelezi a tagállamokat, hogy – a 2002/584 kerethatározat 3., 4. és 5. cikkében megállapított kivételek és feltételek figyelembevételével – az európai elfogatóparancsot minden esetben hajtsák végre. A Bíróság egyébként pedig következetesen úgy ítélte meg, hogy sem a belső nehézségek, sem a nemzeti jogi szabályozás nem igazolhatja azt, hogy a tagállamok nem teljesítik az uniós jogból fakadó kötelezettségeiket.

63.    A spanyol kormány hangsúlyozza továbbá, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása semmilyen módon nem eredményezheti a végrehajtó tagállam kötelezettségének a megszűnését. Az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalában való késedelem következményeit a hivatkozott kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése határozza meg, amely előírja a Eurojust, valamint adott esetben a Tanács tájékoztatásának kötelezettségét. Ezt a kötelezettséget annak érdekében vezették be, hogy minimális fegyelmet biztosítsanak a tagállamok közti kapcsolatokban, tekintettel a bírósági felülvizsgálat korlátaira, amelyeket az EUSZ korábbi 35. cikke állapított meg a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén. Valamely európai elfogatóparancs végrehajtásának azon oknál fogva történő megtagadása, hogy a 17. cikkben megállapított határidőket túllépték, veszélyeztetné a 2002/584 kerethatározat hatékony érvényesülését, és arra ösztönözhetné az európai elfogatóparanccsal érintett személyeket, hogy halogató taktikát alkalmazzanak ezen elfogatóparancsok végrehajtásának megakadályozására. A spanyol kormány e tekintetben az F.‑ítéletre(15) utal.

64.    Harmadszor és végső soron, a spanyol kormány úgy véli, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása során szabadságától megfosztott személy jogait a 2002/584 kerethatározat 11–14. cikke határozza meg. Azt, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásának késedelme milyen hatást gyakorol a keresett személy helyzetére, a végrehajtó tagállam nemzeti joga határozza meg, amennyiben – a kerethatározat 12. cikkének megfelelően – megteszik a szükséges intézkedéseket e személy szökése veszélyének megakadályozása érdekében, valamint – a kerethatározat 17. cikke (5) bekezdésének megfelelően – biztosítják az említett személy tényleges átadásához szükséges érdemi feltételeket. A keresett személy ideiglenes fogva tartásáról vagy ideiglenes szabadon bocsátásáról a végrehajtó igazságügyi hatóság nemzeti jogával összhangban határoz, mivel ez a terület nem harmonizált, és így azt továbbra is az eljárási autonómia elve szabályozza az egyenértékűség a hatékonyság elve által megszabott korlátok között. Az alapeljárásban szereplő körülmények között e két utóbbi elvet teljes mértékben tiszteletben tartották, mivel az alapeljárás terheltjének volt lehetősége arra, hogy a nemzeti joggal összhangban feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelmeket terjesszen elő, amelyek közül a második elbírálása még mindig folyamatban van.

E –    A francia kormány észrevételei

65.    A francia kormány a tárgyaláson kifejtette, hogy nem ért egyet a Bizottság álláspontjával. Az első kérdést illetően úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása nincs hatással a végrehajtó igazságügyi hatóság azon kötelezettségére, hogy a keresett személy átadásáról határozzon, valamint nem jár olyan hatással sem, amely a keresett személy szabadon bocsátását eredményezi. A második kérdést illetően úgy véli, hogy e határidők be nem tartása nem keletkeztet különös jogokat az e határidők lejártát követően fogva tartott keresett személy számára.

66.    Az első kérdéssel kapcsolatban a francia kormány mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a Bíróság F.‑ítélete(16) szerint e határidők tiszteletben tartása főszabály szerint kötelező. A Bíróság ugyanakkor nem döntött azok elmulasztásának következményeiről. A 2002/584 kerethatározat e tekintetben semmilyen szankciót nem ír elő, csak a Eurojust és adott esetben a Tanács tájékoztatását a 17. cikk (7) bekezdése szerint. A végrehajtó igazságügyi hatóság tehát e határidők lejártát követően továbbra is köteles végleges határozatot hozni.

67.    Hangsúlyozza továbbá, hogy a 17. cikkben megállapított határidők lejárta esetén a 2002/584 kerethatározat egyik rendelkezése sem írja elő a keresett személy szabadon bocsátását , ami ellentétben áll a 23. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel, amelyek azt kifejezetten kimondják, ezzel szemben az előbbi esetben a végrehajtó igazságügyi hatóság a 17. cikk (5) bekezdése alapján továbbra is köteles arra, hogy biztosítsa a tényleges átadáshoz szükséges érdemi feltételeket. Ezt az értelmezést emellett a 2002/584 kerethatározat előkészítő munkálatai is megerősítik, amelyek nem fogadták el a Bizottság erre vonatkozó eredeti javaslatát.

68.    A francia kormány egyébiránt úgy véli, hogy ez az értelmezés az egyetlen, amely hozzájárul a 2002/584 kerethatározat célkitűzésének megvalósításához, amely nem vitatottan a tagállamok közötti igazságügyi együttműködés gyorsításában, valamint ezen együttműködés egyszerűsítésében áll. Márpedig ha elfogadott lenne, hogy a keresett személyeket a határidők lejárta esetén szabadon kell bocsátani, az halogató taktikák alkalmazására ösztönözné ez utóbbiakat.

69.    A francia kormány úgy véli továbbá, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartásának biztosítására vonatkozó követelmény nem vezethet ilyen következményekre. Nem vitatott, hogy a Charta 6. cikke, valamint az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja, valamint (4) bekezdése releváns, éppúgy mint az Emberi Jogok Európai Bíróságának azokra vonatkozó ítélkezési gyakorlata. Úgy véli ugyanakkor, hogy a Bizottság téves következtetéseket von le ebből az ítélkezési gyakorlatból. Abból ugyanis az következik, hogy a kiadatási célú fogva tartás törvényességének értékelése során esetről esetre figyelembe kell venni a szóban forgó körülmények összességét, ily módon nem lehet úgy tekinteni, hogy a keresett személy fogva tartásának a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártát követő fenntartása önmagában és elvileg összeegyeztethetetlen a Charta 6. cikkével. Ebből az ítélkezési gyakorlatból arra sem lehet következtetni, hogy az előírt határidők túllépése önmagában lehetővé teszi annak megállapítását, hogy az eljárást nem a megkövetelt gondossággal folytatták le.

70.    Végül és mindenesetre a 2002/584 kerethatározat nem akadályozza meg a végrehajtó igazságügyi hatóságot abban, hogy a kerethatározat 12. cikkének megfelelően – amennyiben azt indokoltnak véli – a keresett és fogva tartott személyt a nemzeti joga szerint akár a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejárta előtt, akár azt követően szabadon bocsássa.

71.    A második kérdéssel kapcsolatban a francia kormány emlékeztet arra, hogy a 2002/584 kerethatározat 26. cikkében annak előírására szorítkozik, hogy a keresett személy végrehajtó tagállamban való ideiglenes fogva tartásának teljes időtartamát be kell számítani a kibocsátó tagállamban letöltendő szabadságvesztés teljes időtartamába. Ez a kibocsátó tagállamot attól függetlenül terhelő kötelezettség, hogy a végrehajtó tagállam betartotta‑e a 17. cikkben megállapított határidőket. A 2002/584 kerethatározat egyébként nem állapít meg kártérítéshez való jogot e határidők be nem tartásának esetére, ennélfogva a tagállamok szabadon dönthetnek annak biztosításáról.

F –    A holland kormány észrevételei

72.    A holland kormány az előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdésre nemleges válasz adását javasolja. Úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása semmilyen következménnyel nem jár az átadási kötelezettségre, mivel ez a rendelkezés a végrehajtó tagállam gondossági kötelezettségének előírására korlátozódik. A megállapított határidők egyértelműek, és azokat az átadási eljárás gyorsaságát biztosító módon kell betartani. Mindazonáltal, amennyiben azokat nem tartják be, az semmilyen következménnyel nem jár az átadásról szóló végleges határozat meghozataláig szabadságától megfosztott személy jogaira.

73.    A holland kormány szerint a 2002/584 kerethatározat egyértelműen megállapítja, hogy a határidők be nem tartása nincs hatással az átadásról szóló végleges határozat meghozatalára irányuló kötelezettségre. Ezenkívül a 2002/584 kerethatározat 17. cikke nem biztosít semmilyen jogot a keresett és fogva tartott személy számára a kerethatározat által előírt határidők be nem tartása esetén. Ha e határidők be nem tartásának vannak is következményei a fogva tartott személy helyzetére, azok a 17. cikktől függetlenek. A nemzeti alkotmányok és az EJEE 5. cikke írnak elő gondossági kötelezettséget a kiadatás céljából fogva tartott személyek helyzetének kezelésére vonatkozóan. A Charta nem alkalmazandó, mivel a 2002/584 kerethatározat 12. cikke szerint a végrehajtó igazságügyi hatóságnak kell a nemzeti jognak megfelelően határozatot hoznia a fogva tartással kapcsolatban. Következésképpen egy, az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetben a nemzeti bíróság nem alkalmazza a Charta által biztosított jogokat.

74.    A holland kormány ugyanakkor úgy véli, hogy a tagállamoknak teljesíteniük kell a fogva tartott személy jogaival kapcsolatos gondossági kötelezettségüket. Ebből a szempontból e személy számára biztosítani kell, hogy kérhesse fogva tartása körülményeinek módosítását, amelyről hivatalból is lehet határozni. Az illetékes nemzeti bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy a fogva tartás meghosszabbított időtartama a keresett személy szökésének veszélyére figyelemmel arányos marad‑e, pontosítva, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított legfeljebb 90 napos határidőt nem lehet aránytalannak tekinteni.

G –    Az Egyesült Királyság Kormányának észrevételei

75.    Az Egyesült Királyság Kormánya, amely szóbeli észrevételeiben a második kérdésre adandó válaszra koncentrált, úgy véli, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők túllépése nem keletkeztet jogot a keresett és fogva tartott személy számára, hogy szabadon bocsássák. Álláspontját e tekintetben e rendelkezés nyelvtani értelmezésére, a kerethatározat előkészítő munkálataira, valamint a kerethatározat szerkezetére alapítja, amely kifejezetten szabályozza e határidők be nem tartásának következményeit.

76.    Hozzáteszi, hogy még ha egy ilyen jog következne is a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének rendelkezéseiből – ahogy nem következik –, arra az a személy, aki saját magatartásánál fogva a késedelmek előidézője, nem hivatkozhatna. Minden ellentétes megoldás a kerethatározat által követett célkitűzést veszélyeztetné. Mindazonáltal és feltételezve, hogy ilyen jog létezik – ahogy egyébként nem –, arra a nemzeti bíróságok előtt nem lehetne hivatkozni, mivel a kerethatározatnak az EUSZ korábbi 34. cikke (2) bekezdése b) pontjának megfelelően nincs közvetlen hatálya.

77.    Az Egyesült Királyság Kormánya azt is hangsúlyozza, hogy a szigorú határidők sérthetik a fogva tartott személy alapvető jogait, amennyiben – ahogy például az alapeljárásban is – át lehetne őt adni a kibocsátó tagállamnak, az arról való bizonyosság megszerzése nélkül, hogy e személy élete ténylegesen veszélybe kerülne‑e, vagy sem.

78.    Az Egyesült Királyság Kormánya a fogva tartott személy szabadsághoz való alapvető jogát érintően hangsúlyozza, hogy a nemzeti bíróságoknak a nemzeti joggal, az EJEE‑vel és a Chartával összhangban folyamatosan ellenőrizniük kell, hogy amennyiben az uniós jog alkalmazandó, a szabadságtól való megfosztás milyen mértékig igazolt. Ez a követelmény a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártát megelőzően is érvényesül. Ezen ellenőrzés keretében a nemzeti bíróságoknak a körülmények összességét értékelniük kell, beleértve a fogvatartott eljárási jogainak gyakorlását, a szökés kockázatát, valamint a fogvatartott feltételes szabadlábra helyezésének lehetőségeit.

79.    Végül, az Egyesült Királyság Kormánya azt javasolja, hogy a Bíróság az első kérdést olyan értelemben válaszolja meg, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartásának egyedüli következményei azok, amelyeket ugyanezen rendelkezés elismer, mivel a végrehajtó tagállam kötelezettsége az európai elfogatóparancs végrehajtására e határidők lejárta ellenére továbbra is fennáll. A második kérdés oly módon történő megválaszolását javasolja, hogy a keresett személynek egyáltalán nincs joga arra, hogy a hivatkozott cikkben megállapított határidők lejárta esetén azonnal szabadon bocsássák.

H –    A Bizottság észrevételei

80.    A Bizottság mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a 2002/584 kerethatározat egy olyan új, egyszerűsített és hatékonyabb, a hagyományos kiadatási eljárásokat felváltó rendszert vezetett be az elítélt vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából keresett személyek átadására, amely az Unióban a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülése térségének létrehozására tekintettel az igazságügyi együttműködés egyszerűsítésére és meggyorsítására irányul. Ez a rendszer a kölcsönös elismerés elvén, az igazságügyi együttműködés „sarokkövén” alapul, amelynek alapvető jelentőségére a Bíróság is emlékeztetett 2/13 véleményében,(17) és amely maga is a tagállamok abba vetett kölcsönös bizalmán alapul, hogy jogrendjeik képesek egyenértékű és hatékony védelmet biztosítani az alapvető jogoknak. Ez magában foglalja, hogy a tagállamoknak főszabály szerint végre kell hajtaniuk az európai elfogatóparancsot, kivéve ha fennáll a végrehajtás megtagadásának valamelyik oka. A Bizottság a tárgyaláson azt is hangsúlyozta, hogy az európai elfogatóparancs rendszere a hagyományos kiadatási rendszerektől eltérően lényegében az igazságügyi hatóságok együttműködésén alapul, mivel a politikai szervek csak gyakorlati és igazgatási támogatás címén avatkoznak be.

81.    A kölcsönös elismerés elve ugyanakkor nem irányul egy automatikus elismerési és végrehajtási rendszer létrehozására, mivel az a vélelem, hogy valamennyi tagállam tiszteletben tartja az alapvető jogokat, megdönthető.(18) Következésképpen, bizonyos esetekben a végrehajtó igazságügyi hatóság számára biztosítani kell, hogy megdönthesse ezt a vélelmet.

82.    A Bizottság törekszik továbbá, hogy megválaszolja a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket.

1.      Az első kérdésről

83.    A 2002/584 kerethatározat 15. és 17. cikkét elemezve a Bizottság mindenekelőtt úgy véli, hogy a 17. cikkben megállapított határidők be nem tartása nem érinti az európai elfogatóparancs érvényességét, mivel a végrehajtó igazságügyi hatóságnak továbbra is határoznia kell arról, hogy a keresett személyt át kell‑e adni a kibocsátó tagállamnak, e határidők lejártát követően is.

84.    A Bizottság megvizsgálja továbbá azt a kérdést, hogy a keresett személy által a biztonságával kapcsolatban kifejtett aggodalmak hatással vannak‑e az átadásról történő döntéshozatalra vonatkozó ezen kötelezettségre. E tekintetben rámutat, hogy az európai elfogatóparancs mechanizmusát csak abban az esetben lehet felfüggeszteni, ha valamely tagállam súlyosan és tartósan megsérti az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésében foglalt elveket, amit a Tanács állapít meg az EUSZ 7. cikk (1) bekezdés szerint. Megállapítja azonban, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tesz említést ilyen helyzetről.

85.    A Bizottság egyébiránt hangsúlyozza, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése különösen utal az alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségre, amely arra vezetheti a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy kiegészítő ellenőrzéseket folytasson le az arra vonatkozó hiteles állítások esetén, hogy az átadást követően fennáll az emberi jogok súlyos sérelmének veszélye. A Bizottság a tárgyaláson nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezeket az ellenőrzéseket a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőn belül kell lefolytatni, ahogy az 15. cikkének (2) bekezdéséből következik. Rámutat azonban, hogy az a válasz, amit a kibocsátó tagállam adott a végrehajtó igazságügyi hatóság által azokkal az aggodalmakkal kapcsolatban neki címzett tájékoztatáskérésekre, amelyeket az alapeljárás terheltje fejezett ki, nem vezette ezen igazságügyi hatóságot arra, hogy úgy határozzon, hogy nem hajtja végre az európai elfogatóparancsot.

86.    Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság még a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (2) és (3) bekezdésében megállapított határidők lejártát követően is köteles határozni arról, hogy a keresett személyt át kell‑e adni.

2.      A második kérdésről

87.    A Bizottság úgy véli, hogy a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása arra kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságot, hogy az e 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (3) bekezdése szerinti határidő lejártát követően szabadon bocsássa az európai elfogatóparanccsal érintett és az átadására vonatkozó határozat meghozataláig fogva tartott személyt, kivéve ha a végrehajtó tagállamnak nem betudható kivételes körülmények szükségessé teszik a fogva tartás fenntartását.

88.    Először is megjegyzi, hogy az a körülmény, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikke e kerethatározat 23. cikke (5) bekezdésétől eltérően nem írja elő az általa az átadásra megállapított határidő lejártakor a fogva tartott személy szabadon bocsátását, nem foglalja magában, hogy a fogva tartás fenntartása automatikusan igazolt.

89.    Mindenekelőtt, a 2002/584 kerethatározat 12. cikke általános szabályként állapítja meg, hogy a végrehajtó tagállam belső jogának megfelelően a személyt ideiglenesen bármikor szabadon „lehet” bocsátani, feltéve hogy ezen tagállam illetékes hatósága minden szükségesnek ítélt intézkedést megtesz a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében. Emlékeztet egyébként arra, hogy a kerethatározatra vonatkozó javaslata tartalmazott egy olyan rendelkezést, amely kifejezetten előírta, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személy átadására vonatkozóan 90 napon belül meghozott határozat hiányában utóbbit haladéktalanul szabadon kell bocsátani. Azt a tényt azonban, hogy az uniós jogalkotó nem fogadta el ezt a javaslatot nem lehet a contrario úgy értelmezni, hogy nem áll fenn semmilyen szabadlábra helyezési kötelezettség az említett kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása esetén.

90.    A Bizottság emlékeztet továbbá arra, hogy 1. cikkének (3) bekezdésével összhangban a 2002/584 kerethatározat nem érinti a tagállamoknak az EUSZ 6. cikkben biztosított alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségét, mivel e kerethatározat (12) preambulumbekezdésének megfelelően magának a kerethatározatnak is tiszteletben kell tartania az említett alapvető jogokat és az EUSZ 6. cikkben elismert alapelveket. A Bizottság következésképpen az alapeljárásban szereplő helyzetet a Charta szabadsághoz és biztonsághoz való jogról szóló 6. cikkére tekintettel vizsgálja, az Emberi Jogok Európai Bíróságának az EJEE 5. cikkére vonatkozó releváns ítélkezési gyakorlata fényében, különösen a kiadatási célú őrizetbe vétellel kapcsolatos (1) bekezdésének f) pontja, az ésszerű határidőn belüli elbírálással vagy az eljárás alatt történő szabadon bocsátással kapcsolatos (3) bekezdése, valamint (4) bekezdése vonatkozásában azon joggal kapcsolatban, hogy az őrizetbe vétel törvényességéről rövid határidőn belül döntenek.

91.    A Bizottság e tekintetben mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy az európai elfogatóparancsnak a 2002/584 kerethatározat által létrehozott különös mechanizmusa releváns körülmény, amelyet figyelembe kell venni az átadási célú ideiglenes fogva tartás időtartama ésszerű jellegének értékelése érdekében. A jelen esetben az uniós jogalkotó úgy határozott, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a végrehajtó igazságügyi hatóságnak 60 napon belül kell meghoznia, amely határidőt megfelelőnek tekintettek a tagállamok közötti, kölcsönös bizalmon és a végrehajtó igazságügyi hatóság korlátozott ellenőrzésén alapuló együttműködéssel összefüggésben. A jogalkotó csak különös esetekre írt elő egy további 30 napos határidőt, amely szintén érinti a fogva tartás ésszerű határidejének értékelését.

92.    Márpedig a végrehajtó igazságügyi hatóság azon kötelezettsége, hogy az európai elfogatóparancsot a 2002/584 kerethatározat 17. cikke (1) bekezdésének megfelelően sürgősséggel intézze és hajtsa végre, a keresett személy fogva tartását illetően megfelel az EJEE 5. cikkének (4) bekezdésében foglalt követelményeknek. Következésképpen, amíg a végrehajtó igazságügyi hatóság kellő gondossággal jár el ezen a határidőn belül, prima facie úgy tűnik, hogy a keresett személy fogva tartása összhangban áll az ésszerű határidő követelményével, pontosítva, hogy ezek maximális határidők, amelyek nem tesznek lehetővé semmilyen nem igazolt késedelmet. Ellenkezőleg, amint e határidők lejárnak, a keresett személy fogva tartása prima facie összeegyeztethetetlen ezzel a követelménnyel, és így „törvényességének” alapvető feltételei hiányoznak.

93.    A keresett személy 17. cikkben megállapított határidőkön túli fogva tartása csak olyan kivételes körülmények fennállása esetén igazolt, amelyek nem tudhatók be a végrehajtó tagállamnak. Az egyedüli eset, amelyet napjainkig a Bíróság az F.‑ítéletében(19) azonosított, az az előzetes döntéshozatal iránti kérelem esete. A tárgyaláson e szempont pontosítására felkért Bizottság előadta, hogy az F.‑ítéletre vonatkozó értelmezése szerint a 2002/584 kerethatározat 17. cikke (7) bekezdése értelmében vett „kivételes körülmények” hiányában minden, a 90 napos maximális határidőn túli fogva tartás „törvénytelenné” válik. Az a körülmény, hogy a jogalkotó nem írt elő ilyen következményt az említett kerethatározatban, nem releváns, mivel a szabadsághoz való jog alkalmazandó, és az is marad.

94.    Az alapeljárásban szereplő körülmények egy közel 30 hónapos, vagyis a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében engedélyezett leghosszabb időtartamot tízszeresen meghaladó időtartamú ideiglenes fogva tartás jellemzi. A végrehajtó tagállam ennek a túlzott időtartamnak az előidézője az eljárást érintő, nem igazolt késedelmek okán. A Bizottság e tekintetben az európai elfogatóparancs hosszú jóváhagyási eljárására, az átadásra vonatkozó tárgyalás egymást követő elnapolásaira, az átadásra vonatkozó tárgyalásoknak a 2002/584 kerethatározatban elő nem írt kontradiktórius jellegére, valamint a végrehajtó igazságügyi hatóság ismétlődő inaktív időszakaira hivatkozik, ez utóbbiak között említve a tárgyalás és az előzetes kérdésekről való határozathozatal közötti négy és fél hónapot, valamint azt a négy hónapot, amely az előzetes döntéshozatal keretében a Bírósághoz való fordulásra vonatkozó határozat és a tényleges előzetes döntéshozatalra utaló határozat között telt el.

95.    A Bizottság ebből arra következtet, hogy az alapeljárásban a keresett személy fogva tartásának fenntartása összeegyeztethetetlen a sürgősség követelményével, és hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak szabadon kell őt bocsátania, kivéve ha a végrehajtó tagállamnak nem betudható kivételes körülmények megkövetelik a fogva tartás meghosszabbítását, amely körülmények a jelen ügyben nem állnak fenn. A tárgyaláson hozzátette, hogy mindenesetre az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló kötelezettség – hasonlóan a 2002/584 kerethatározat 12. cikkében és 17. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezések tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséghez – fennmarad, így ha már nem lehetséges a szabadságtól megfosztás fenntartása, a szabadságot kevésbé sértő alternatív megoldásokat kell választani a szökés esetleges veszélyének enyhítése érdekében.

96.    A Bizottság hozzáteszi, hogy a végrehajtó tagállam nem hivatkozhat saját, a 2002/584 kerethatározat (12) preambulumbekezdésében hivatkozott tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartására vonatkozó alkotmányos szabályaira a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartásának igazolása érdekében. A Bíróság ugyanis a Melloni‑ítéletben(20) megállapította, hogy az alapvető jogok védelme nemzeti szintjének alkalmazása nem sodorhatja veszélybe a Charta által meghatározott védelmi szintet, sem pedig az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát.

V –    Elemzés

A –    Előzetes megfontolások

1.      A nemzeti összefüggés

97.    A jelen ügyben, amint arra már utaltam, a High Court egy, a 2002/584 kerethatározat értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult a Bírósághoz, nagyon kevés idővel azt követően, hogy az átmeneti rendelkezésekről szóló 36. jegyzőkönyv 10. cikke (1) bekezdésének megfelelően 2014. december 1‑jén lejárt az e jegyzőkönyv által megállapított ötéves átmeneti időszak. Ugyanis ezen időpontot megelőzően és Írország ilyen értelemben tett nyilatkozatának hiányában, annak megfelelően, amit az EUSZ 35. cikk (2) bekezdése a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését megelőzően előírt, az ír bíróságok nem terjeszthettek kérelmeket a Bíróság elé a kerethatározatok – többek között az EUSZ‑nak a büntetőügyekben folytatott rendőri és igazságügyi együttműködésre vonatkozó VI. címének keretében elfogadott kerethatározatok – értelmezésére.

98.    Amint azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában maga a kérdést előterjesztő bíróság is kifejti, a nemzeti jogra és végső soron a 2002/584 kerethatározatra vonatkozó értelmezésében ez idáig kötötte őt a Supreme Courtnak többek között a Dundon‑ítéletben kialakított ítélkezési gyakorlata. Ennélfogva azt állítva, hogy elméletileg követi a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, a High Court szükségesnek vélte, hogy a 2002/584 kerethatározat releváns rendelkezéseit értelmezés céljából a Bíróság elé utalja, és konkrétabban szükségesnek vélte azt, hogy a Bíróság állapítsa meg, milyen következményei vannak a kerethatározat 17. cikkében az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat elfogadására előírt határidők be nem tartásának. Továbbá azt is kérte, hogy a Bíróság alkalmazza az eljárási szabályzatának 107. cikke szerinti sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárást.

99.    Azért érdemes erre az összefüggésre emlékeztetni, mert ez magyarázza azt a tényt, hogy a Bíróságot ebben, a High Court előtt mára több mint harminc hónapja folyamatban lévő ügyben az európai elfogatóparancs nagyon alapvető elemei tekintetében való döntésre kérték fel, több mint tíz évvel azt követően, hogy ezen elfogatóparancs megkezdte működését.

100. Hozzá kell tenni, hogy az európai elfogatóparancsot kerethatározattal hozták létre, amely aktus az elsődleges jog alapján(21) eredetileg nem rendelkezett közvetlen hatállyal, és amely az átmeneti rendelkezésekről szóló 36. jegyzőkönyv 9. cikke alapján továbbra sem rendelkezik azzal. E tekintetben egyszerűen arra kell emlékeztetni, hogy a Bíróság úgy ítélte meg, hogy kötelező jellegük miatt a nemzeti hatóságok és a nemzeti bíróságok kötelesek a nemzeti jogot a kerethatározatnak megfelelően értelmezni.(22)

2.      Az európai elfogatóparancs formája

101. Amint arra már rámutattam, ez persze nem az első olyan, Bíróság elé terjesztett ügy, amely a 2002/584 kerethatározat értelmezésére(23) vagy érvényességének értékelésére(24) vonatkozik. Következésképpen nem ez az első eset, hogy a Bíróságot arra kérik fel, hogy általánosságban döntsön ennek a közel tizenhárom évvel ezelőtt a korábbi „harmadik pillér” keretében született aktusnak a jelentőségéről.(25) Így a Bíróság elé terjesztett, sürgős választ igénylő kérdések tartalmára tekintettel hasznosnak tűnik számomra, hogy néhány általános megjegyzést tegyek az európai elfogatóparancs szabályozásával kapcsolatban, amelyet a 2002/584 kerethatározat (6) preambulumbekezdése úgy minősített, hogy az „az első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén a kölcsönös elismerés elvének”, valamint arra „az igazságügyi együttműködés »sarokköveként«” utalt.

102. A 2002/584 kerethatározattal létrehozott elfogatóparancs és a tagállamok közötti átadási eljárások azokat a különböző kiadatási eljárásokat váltották fel,(26) amelyek 2003. december 31. előtt voltak hatályban.(27) Következésképpen a kiadatás állami hatóságok közötti régi eszközei megszűntek a tagállamok között egy, az igazságügyi hatóságok közvetlen együttműködésére alapított rendszer érdekében.

103. Amint azt a Bíróság következetesen megállapította, kitűnik többek között a 2002/584 kerethatározat 1. cikke (1) és (2) bekezdéséből, valamint az (5) és (7) preambulumbekezdéséből, hogy a szóban forgó kerethatározatnak az a célja, hogy a tagállamok közötti többoldalú kiadatási rendszert az igazságügyi hatóságok közötti, az elítéltek vagy gyanúsítottak büntető ítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő, a kölcsönös elismerés elvén nyugvó átadásának rendszerével váltsa fel.(28)

104. A 2002/584 kerethatározat célja ily módon az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadásának új, egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagyfokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia.(29) A kerethatározat (10) preambulumbekezdése hangsúlyozza, hogy „az európai elfogatóparancs szabályozása a tagállamok közötti nagyfokú bizalomra épül”(30).

105. Ennélfogva az európai elfogatóparancs az Unió új, egyedi és különös intézményeként jelenik meg.(31) Ez egy új eszköz abban az értelemben, hogy különbözik azon hagyományos mechanizmusoktól, amelyek az államok rendelkezésére állnak a keresett személyek átadásával kapcsolatban. Ez az eszköz eltér az általa felváltott kiadatási eljárásoktól. A kiadatás sajátos kategóriái következésképpen csak relatív értékkel bírnak ezen új igazságügyi együttműködési formával összefüggésben. Alapvető, hogy ezt a tényezőt mindig észben kell tartani a 2002/584 kerethatározat értelmezésével összefüggő problémák vizsgálata során.

106. Az európai elfogatóparancs abban az értelemben is egyedi eszköznek minősül, hogy a kerethatározathoz hasonló normatív eszközök sajátos jellemzőinek sérelme nélkül egységes rendszert hoz létre valamennyi tagállamban. Az európai elfogatóparancs így a tagállamok közötti büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés elsőrangú, alapvetően a kölcsönös bizalom elve által vezérelt eszközévé vált.

107. Végül ez egy sajátosan az Unióra jellemző eszköz, mivel az uniós jogalkotó hozta létre ezt a formát egy kerethatározattal, arra kötelezve az egyes tagállamokat, hogy vezessék azt be a nemzeti jogukba. A 2002/584 kerethatározat által létrehozott elfogatóparancsot rendszerint minősítő „európai” jelző bizonyítja annak eredendő kapcsolódását az Unióhoz.

108. Végül az a körülmény, hogy bizonyos esetekben ennek az eszköznek a bevezetése alkotmányos reformokat tehetett szükségessé,(32) vagy a tagállamok legfelsőbb bíróságainak vagy alkotmánybíróságainak állásfoglalásait eredményezte,(33) sokat elárul annak jelentőségéről a különböző nemzeti alkotmányos rendszerekben(34) és végső soron magában az Európai Unióban.

3.      A keresett személy átadására irányuló eljárás két „szakasza” és a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének „rendszere”

109. Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a 2002/584 kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően a keresett személynek az európai elfogatóparancs alapján történő átadására két különálló szakaszban kerül sor. Miután a kibocsátó igazságügyi hatóság a 2002/584 kerethatározat 8. cikke szerinti formai és tartalmi feltételeket tiszteletben tartva kibocsátja az európai elfogatóparancsot, és azt adott esetben lefordítják a végrehajtó tagállam nyelvére, ezen elfogatóparancs a körülményektől függően a hivatkozott kerethatározat 9. és 10. cikkében meghatározott módok szerint továbbításra kerül. Ha a keresett személyt valamely tagállam az európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében letartóztatja, ezt követően az átadási eljárás két különálló szakaszban zajlik le: egyrészt a végrehajtó igazságügyi hatóság által az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat elfogadásának a szakaszában, másrészt – ha az átadás iránti kérelemről kedvező válasz születik – a keresett személy kibocsátó tagállamnak való tulajdonképpeni átadásának a szakaszában.

110. Az első szakasz keretében az illetékes végrehajtó igazságügyi hatóságnak tájékoztatnia kell a keresett személyt az európai elfogatóparancs fennállásáról és tartalmáról, valamint arról az őt megillető lehetőségről, hogy a 2002/584 kerethatározat 11. cikkének megfelelően beleegyezzen a kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadásába. Ezt követően e hatóságnak a 2002/584 kerethatározat 13–21. cikkének rendelkezéseit tiszteletben tartva végleges határozatot kell hoznia az európai elfogatóparancs végrehajtásáról, amely határozatról a hivatkozott kerethatározat 22. cikkének megfelelően értesítenie kell a kibocsátó igazságügyi hatóságot.

111. Ha a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy határoz, hogy a keresett személyt átadja a kibocsátó tagállamnak, annak az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalát követő lehető legrövidebb határidőn belül meg kell történnie, a hivatkozott kerethatározat 23. és 24. cikkében megállapított módon és az itt megállapított feltételek szerint. Ha az átadásra a 23. cikk (2) és (4) bekezdésében megállapított határidőkön belül nem kerülhet sor, a keresett személyt a 23. cikk (5) bekezdésének megfelelően szabadon kell bocsátani, ha még mindig fogva tartják.

112. A jelen ügy csak azokra a határidőkre vonatkozik, amelyeken belül a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének megfelelően az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalának szakaszát le kell folytatni.

113. Azt is ki kell emelni, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének rendelkezései összességükben valóságos rendszerét körvonalazzák azoknak a módoknak, ahogy a végrehajtó igazságügyi hatóságok az európai elfogatóparancsok végrehajtásáról szóló végleges határozatokat meghozzák, amely rendszer középpontjában a határidők rögzítése áll.

114. Utalva mindenekelőtt arra, hogy az európai elfogatóparancsot „soron kívül intézik és hajtják végre” (az (1) bekezdés), ez a cikk megállapít továbbá két határidőt e határozat meghozatalára az alapján, hogy a keresett személy beleegyezett, vagy sem az átadásába, amely az előbbi esetben a belegyezéstől számított tíz nap (a (2) bekezdés), a második esetben pedig a letartóztatástól számított hatvan nap (a (3) bekezdés), megállapítva emellett egy kivételt is.

115. Egyedi esetekben ugyanis, ha az európai elfogatóparancs ezen tíz‑ és hatvannapos határidőn belül nem hajtható végre, e határidőket további harminc nappal meg lehet hosszabbítani, amelyről a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a késedelem okainak közlése mellett haladéktalanul és közvetlenül tájékoztatnia kell a kibocsátó igazságügyi hatóságot (a (4) bekezdés). Bizonyosan ilyen egyedi esetnek minősülhet az a helyzet, amikor a keresett személy arra hivatkozva, hogy élete vagy biztonsága veszélybe kerülne, nem egyezik bele az átadásába, amely a szükséges vizsgálatok lefolytatására kötelezi a végrehajtó igazságügyi hatóságot,(35) adott esetben a kibocsátó tagállamnak kiegészítő információk sürgős megküldése érdekében történő megkeresése révén a kerethatározat 15. cikkének (2) bekezdése szerint.

116. Mindenesetre e végleges határozat meghozataláig a végrehajtó tagállamnak gondoskodnia kell arról, hogy a keresett személy tényleges átadásához szükséges érdemi feltételek továbbra is biztosítva legyenek (az (5) bekezdés).

117. Az ezekből az első rendelkezésekből származó, gyorsaságra vonatkozókötelezettséget nyilvánvalóan nem érinti, ha az átadásra vonatkozó kérelmet a 2002/584 kerethatározat 3., 4. és 4a. cikke alapján meg kell tagadni, amely esetben a végrehajtó igazságügyi hatóságnak határozatot kell hoznia az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadásáról, amelyet megfelelően indokolni kell, és amelyet, úgy tűnik, a megállapított határidőkön belül kell elfogadni (a (6) bekezdés).

118. Végül a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése két olyan helyzetre vonatkozik, amelyeket különböző típusú „rendellenességek” jellemeznek. Első mondatában mindenekelőtt azokra a kivételes körülményekre utal, amelyek folytán egy tagállam „nem tudja” betartani az e cikkben előírt határidőket. Második mondatában továbbá arra az esetre utal, amikor egy tagállam ismételten nem teljesíti az őt a másik tagállammal szemben terhelő kötelezettségeit, vagyis ismételten késlekedik az európai elfogatóparancs végrehajtásával.

119. E cikk rendelkezései azzal, hogy megállapítják azokat a határidőket,(36) amelyeken belül az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot meg kell hozni, valamint meghatározzák a végrehajtó igazságügyi hatóságot akkor terhelő kötelezettségeket, ha egyedi esetekben nem tudja betartani ezeket a határidőket, illetve a végrehajtó tagállamot akkor terhelő kötelezettségeket, ha ez utóbbi kivételes körülmények esetén nem tudja garantálni e határidők betartását, egy olyan teljes rendszert hoznak ekképpen létre, amely az összes olyan helyzet szabályozására hivatott, amely felmerülhet, attól a kérdéstől függetlenül, hogy a keresett személyt fogva tartják‑e, vagy sem, és annak sérelme nélkül, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat elfogadására irányuló eljárás során előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz lehessen fordulni.(37)

4.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdés

120. A High Court által feltett két kérdés elemzése előtt, hasznosnak tűnik számomra, hogy néhány észrevételt tegyek az általuk felvetett problémák közötti többé‑kevésbé nagy fokú átfedés kapcsán. Az első azt az egyszerű kérdést teszi fel, hogy milyen hatása van annak a körülménynek, ha nem tartották be azokat a 2002/584 kerethatározatnak a 15. cikkével együttesen értelmezett 17. cikkében megállapított határidőket, amelyeken belül az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a végrehajtó igazságügyi hatóságnak meg kell hoznia. A második ugyanerre, a határidők be nem tartásának helyzetére vonatkozik, amelyhez azonban két pontosítást tettek: egyrészt azt a körülményt, hogy az európai elfogatóparancs a keresett személy fogva tartásához vezetett, másrészt azt a tényt, hogy a szóban forgó határidők be nem tartásának joghatásait a keresett és fogva tartott személy „jogaival” összefüggésben vizsgálják.

121. Nehéz valójában elkülönülten válaszolni az első kérdésre, vagyis azon körülmény figyelembevétele nélkül, hogy a keresett személyt az átadására irányuló kérelem következtében megfoszthatják szabadságától. Úgy vélem ugyanakkor, hogy fenn lehet tartani a kérdést előterjesztő bíróság megfogalmazása szerinti két kérdés önállóságát, olyan értelemben megválaszolva az első kérdést, „mintha” a keresett személy egyéni szabadsága nem lenne kérdéses. Ennélfogva a tagállamokat terhelő kölcsönös kötelezettségek állnak majd az első kérdés elemzésének előterében. Csak a második kérdésre adandó válaszom keretében fogom tehát figyelembe venni azt a körülményt, hogy a keresett személyt a vele szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásának keretében fogva tartják. Alapvetőnek tűnik számomra ugyanakkor, hogy hangsúlyozzam, hogy mind a 2002/584 kerethatározat elfogadásával kölcsönösen vállalt kötelezettségek tagállamok általi tiszteletben tartásának, mind az alapvető jogok kerethatározat végrehajtása által megkövetelt tiszteletben tartásának minden esetben teljesülniük kell.

122. Pontosítanom kell továbbá, hogy csak a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdést fogom megvizsgálni. Nem vitatott, hogy az alapeljárás terheltje az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárás során végig arra hivatkozott, hogy a kibocsátó tagállamnak való átadása során élete veszélybe kerülne, és e veszély fennállására vonatkozó bizonyítás kérdése áll állításainak középpontjában, arra ösztönözve őt, hogy további kérdések megválaszolására kérje fel a Bíróságot. Az, hogy a High Court figyelembe vette ezt a veszélyt, szintén egy olyan körülmény, amely magyarázza, ha nem igazolja, hogy e bíróság miért nem hozott még végleges határozatot e tekintetben.

123. Aligha kell pontosítani ugyanakkor, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések az egyetlenek, amelyekre a Bíróságnak választ kell adnia, és az alapeljárás terheltje által felvetett kérdéseket nem kell figyelembe vennie. Az EUMSZ 267. cikk szerinti eljárás keretében ugyanis kizárólag az ügyben eljáró és a meghozandó döntésért felelős tagállami bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőit tekintve az ítélet meghozatalához szükség van‑e az előzetes döntéshozatalra, és hogy a Bíróságnak feltett kérdések valóban relevánsak‑e, anélkül hogy a felek e kérdések tartalmát módosíthatnák.(38)

124. Egyébiránt, ha a Bíróság válaszolna az alapeljárás felei által az észrevételeikben esetlegesen előterjesztett további kérdésekre, az nem volna összeegyeztethető a számára a fent hivatkozott rendelkezésben meghatározott hatáskörrel, és azzal a feladatával, hogy biztosítsa, hogy a tagállamok kormányai, valamint az egyéb érdekelt felek a Bíróság alapokmánya 23. cikkének megfelelően benyújthassák észrevételeiket, figyelembe véve, hogy a fent hivatkozott rendelkezés értelmében csak az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot kézbesítik az érdekelt feleknek.(39)

B –    Az első kérdésről

125. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság általánosságban arra vár választ a Bíróságtól, hogy milyen hatással jár, ha az európai elfogatóparancsot végrehajtó tagállam nem tartja be a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőket.

126. E kérdés általános jellege azonban inkább látszólagos, mint valós. A kérdést előterjesztő bíróság magyarázataiból ugyanis kitűnik, hogy végső soron azt kérdezi, hogy az európai elfogatóparancs hatályát veszti‑e azon oknál fogva, hogy lejártak azok a határidők, amelyeken belül a végrehajtó igazságügyi hatóságnak – a jelen ügyben magának a High Courtnak – meg kell hoznia a hivatkozott parancs végrehajtásáról szóló pozitív vagy negatív végleges határozatot.

127. Végeredményben ugyanakkor nem ez az egyetlen felmerülő probléma. Egy olyan helyzetben ugyanis, amikor a 2002/584 kerethatározat nem pontosítja, hogy melyek a 17. cikkében megállapított határidők be nem tartásának hatásai, az első megválaszolandó kérdés, mivel az felmerült, e határidők kötelező erejének a kérdése. Először tehát ezt a kérdést fogom megvizsgálni, hogy azután rátérhessek be nem tartásuk lehetséges következményeinek a vizsgálatára.

128. Közbevetésként emlékeztetni kell arra, hogy a határidőknek nem egyszerűen az a feladatuk, hogy biztosítsák a büntetőeljárás gyorsaságát. Az alapeljárásban szereplő körülményekhez hasonló körülmények között nagyon különleges módon hozzájárulnak annak biztosításához is, hogy a keresett személyt, akit megillet az ártatlanság vélelme, gyorsan a kibocsátó tagállam bírósága elé lehessen állítani.

129. A 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők végrehajtó tagállamokra vonatkozó kötelező erejének kérdése magából a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdésből származik. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat ugyanis kiindulópontként e rendelkezésnek a Supreme Court Dundon‑ítéletben kialakított értelmezését vette alapul, amelyet csatoltak az előzetes döntéshozatalra utaló határozathoz. A Supreme Court abban az ügyben úgy ítélte meg,(40) hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása során ideiglenesen fogva tartott személynek semmiképpen nincs joga az azonnali szabadon bocsátásra a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártakor, mivel azokat a „tagállamok belső fegyelme” érdekében vezették be, és nem abból a célból, hogy jogokat biztosítsanak a magánszemélyek részére. Ebből egyébként azt a következtetést vonta le, hogy a High Courtnak e határidők lejártára tekintet nélkül végre kell hajtania az európai elfogatóparancsot.

130. Bizonyos apró különbségektől eltekintve a Bíróság elé terjesztett valamennyi észrevétel azonos irányba mutat. Ismétlődő jelleggel ugyanazokat az érveket hozzák fel, különösképpen azt, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (2) és (3) bekezdése a többi rendelkezésben nem alkalmazott feltételes módban állapítja meg a hivatkozott határidőket, továbbá azt, hogy a Bizottság eredeti javaslatától(41) eltérően e 17. cikk nem tartalmaz a 23. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel egyenértékű rendelkezéseket, és végül a 17. cikk vonatkozásában a Bíróság által az F.‑ítéletben(42) és különösen annak 64. pontjában elfogadott értelmezést.

131. Ezeket az álláspontokat a következő okok miatt nem teljesen osztom.

132. Először is, a nyelvtani érvet viszonylagossá kell tenni.

133. Nem vitatott, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (2) és (3) bekezdése [egyes nyelvi változatokban] azt tartalmazza, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot tíz vagy hatvan napon belül „kell[ene]”(43) meghozni. A hivatkozott kerethatározat 17. cikkének (1) bekezdése [egyes nyelvi változatokban] ugyanakkor felszólító módban pontosítja, hogy az európai elfogatóparancsot „soron kívül [kell] intéz[ni] és [végrehajt[ani]”. 15. cikkének (1) bekezdése kijelentő módban pontosítja, hogy a személy átadásáról az e kerethatározatban és különösen 17. cikkében előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság „határoz”. Ennélfogva a feltételes mód alkalmazását alapvetően úgy kell érteni, hogy az azokra a 17. cikk (7) bekezdése szerinti kivételes körülményekre utal, amelyek mellett a végrehajtó tagállam megteheti, hogy nem tartja be a megállapított határidőket.

134. Másodszor, úgy vélem, hogy a 17. cikknek a Bíróság által az F.‑ítéletben(44) elfogadott értelmezését nem lehet úgy tekinteni, hogy az viszonylagossá teszi az e rendelkezésben megállapított határidők kötelező jellegét. A Bíróság ugyanis abban az ítéletében mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy az európai elfogatóparancsot „soron kívül intézik és hajtják végre”, valamint hogy ugyanezen cikk (2) és (3) bekezdése „megállapítja a pontos határidőket”(45). A Bíróság hivatkozik továbbá a 17. cikk (4) és (7) bekezdésére, amelyek egyedi esetekben lehetővé teszik a megállapított határidők meghosszabbítását, valamint kivételes körülmények esetén azok be nem tartását.(46) Hangsúlyozza egyébként egyrészt, hogy „az említett 17. cikkben megállapított határidők fontossága nemcsak ebben a cikkben nyilvánul meg, hanem a kerethatározat más rendelkezéseiben is”(47), másrészt pedig viszonylagossá teszi annak jelentőségét, hogyan alakult a kerethatározat 17. cikkének a szövege, amely a Bizottság eredeti javaslatában kijelentő és nem feltételes módot tartalmazott.(48)

135. Végül ezt az érvelést annak megállapításával zárja, hogy „a kerethatározat 17. cikkében található határidőket úgy kell értelmezni, hogy azok alapján az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló [végleges] határozatot főszabály szerint vagy a keresett személynek az átadásba való beleegyezését követő tíz napon belül kell meghozni, vagy más esetekben a keresett személy elfogásától számított hatvan napon belül. Csak egyedi esetekben hosszabbíthatók meg e határidők további 30 nappal és kizárólag kivételes körülmények esetén történhet meg, hogy egy tagállam nem tartja meg a 17. cikkben előírt határidőket”(49), különösen akkor, ha az eljáró bíróság úgy határoz, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszt a Bíróság elé.(50)

136. Harmadszor, a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők fontosságának leértékelődése jelentősen gyengítené e rendelkezés hatékony érvényesülését, amely annak kockázatával járna, hogy komoly veszélybe kerül a kerethatározat által követett célkitűzések megvalósítása.

137. Ennek megállapítása után, úgy vélem, hogy mindazonáltal el kell fogadni, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők szigorúan kényszerítő jellege bizonyos mértékig viszonylagossá tehető. Az európai elfogatóparancs a tagállamok közötti igazságügyi együttműködés olyannyira új eszköze, hogy nem lenne célszerű ezt a kérdést kizárólag a 17. cikk (7) bekezdése alapján megválaszolni. Mégis azonnal hangsúlyozni kell, hogy az ilyen viszonylagossá tétel semmiképpen nem eredményezheti annak megállapítását, hogy ezek a határidők pusztán olyan ösztönző tényezőnek minősülnek, amelynek célja, hogy nyomást gyakoroljon a tagállamokra az európai elfogatóparancs gyors végrehajtására.

138. Miután megállapítást nyert a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők kényszerítő jellegének mértéke, a kérdést előterjesztő bíróság által első helyen feltett kérdés elemzésére kell sort keríteni. Tekinthető úgy, hogy e határidők be nem tartása az európai elfogatóparancs hatályvesztését eredményezi?

139. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés e határidők be nem tartásának az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancsra gyakorolt hatására vonatkozik, vagyis ezen elfogatóparancs hatásainak fennmaradására. E tekintetben és függetlenül annak a 2002/584 kerethatározat 12. cikkének rendelkezéseire tekintettel bizonyosan gyakran előforduló esetnek a hatásaitól, amikor a keresett személyt fogva tartják, e határidők be nem tartása nem eredményezheti az európai elfogatóparancs hatályvesztését. Ez a helyzet ugyanis feltételezné, hogy a végrehajtó tagállamot megilleti a lehetőség, hogy válasszon, hogy az átadás megtagadásáról szóló, a 2002/584 kerethatározat 3., 4., 4a. cikkében és 17. cikkének (5) bekezdésében előírt követelményeknek megfelelő, kifejezett és indokolt határozatot hoz, vagy hogy olyan hallgatólagos végleges határozatot hoz, amely hallgatásának vagy inaktivitásának gyümölcse. Márpedig ilyen szélsőséges esetről bizonyosan nem rendelkezik az 584/2002 kerethatározat, és az nem is fogadható el anélkül, hogy ne kerülne orvosolhatatlanul veszélybe a 2002/584 kerethatározat hatékony érvényesülése, és ennélfogva ne sérülne súlyosan az utóbbi által követett célkitűzés.

140. Ami a többit illeti, amint az a 2002/584 kerethatározat 17. cikke (7) bekezdése második albekezdésének mind szó szerinti, mind rendszertani értelmezéséből kitűnik, az, hogy valamely tagállam esetlegesen „késlekedik” az európai elfogatóparancs végrehajtásával, nem mentesíti ez utóbbit azon kötelezettsége alól, hogy valamilyen módon végleges határozatot hozzon. Ez a rendelkezés ugyanis azáltal, hogy a végrehajtó tagállam ismételt késedelmének „kezelésére” szorítkozik, hallgatólagosan megerősíti, hogy e tagállam mindenesetre mindig köteles végleges határozatot hozni.

141. Következésképpen úgy vélem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésére azt a választ kell adni, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az általa megállapított azon határidők be nem tartásának, amelyeken belül az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot meg kell hozni, nem lehet az a hatása, hogy az európai elfogatóparancs hatályát veszti, pontosítva, hogy az európai elfogatóparancs hatásainak fennmaradása nem érinti azokat a következményeket, amelyek egy esetleges szabadságtól való megfosztással járó helyzet figyelembevételéből származhatnak a keresett személy alapvető jogainak gyakorlására. A végrehajtó igazságügyi hatóság és tágabb értelemben a végrehajtó tagállam tehát az említett határidők lejárta ellenére továbbra is köteles e tekintetben határozatot hozni.

C –    A második kérdésről

142. A High Court másodszor azt kérdezi, hogy az a körülmény, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat elfogadására nyitva álló határidőket a végrehajtó igazságügyi hatóság nem tartotta be, keletkeztet‑e jogokat a keresett és az e határozat meghozataláig fogva tartott személy számára.

143. Amint arra már rámutattam, ez a második kérdés ugyanarra a helyzetre vonatkozik, amelyre az első kérdés is utalt, vagyis arra, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló, akár az átadás iránti kérelemnek helyt adó, akár indokolás mellett azt megtagadó végleges határozat meghozatala nélkül hagyta lejárni a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidőket. Az első kérdéshez képest az alapvető különbség abban rejlik, hogy azt kérik a Bíróságtól, hogy vegye figyelembe azt a körülményt, hogy a kibocsátó tagállam által kiállított európai elfogatóparancsot teljesítve a végrehajtó igazságügyi hatóság a 2002/584 kerethatározat 12. cikke alapján őrizetbe vette a keresett személyt, anélkül hogy változtatott volna ezen a helyzeten a hivatkozott határidők lejártát követően. E kérdés helyes körülhatárolása érdekében két előzetes észrevételt kell tenni.

144. Mindenekelőtt, amint az már említésre került, az európai elfogatóparancs az 584/2002 kerethatározat 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően a keresett személy két tisztán elkülönülő okból történő letartóztatása és átadása érdekében bocsátható ki(51), vagyis vagy a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából, vagy pedig büntetőeljárás lefolytatása céljából, annak érdekében, hogy az említett személyt bíróság elé lehessen állítani, és adott esetben szankcionálni lehessen az európai elfogatóparancsban meghatározott azon cselekményekért, amelyeknek az elkövetésével gyanúsítják.(52)

145. Az alapeljárásban szereplő ügy a második eset alá tartozik, bár ez nem kifejezetten következik a második kérdés kérdést előterjesztő bíróság általi megfogalmazásából. Az alapeljárás terheltjét ugyanis azért keresi a kibocsátó tagállam, hogy emberölés és más élete veszélyeztetésének szándékával történő lőfegyverbirtoklás bűncselekmények vádjával bíróság elé állítsák.

146. Úgy vélem, hogy figyelembe kell venni ezt a körülményt a második kérdésre adandó válaszban. Egy személy fogva tartása ugyanis nem azonos súlyú akkor, ha őt jogerős bírósági ítéletben már szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, valamint akkor, ha még nem folytatták le vele szemben a büntetőeljárást, és következésképpen megilleti őt az ártatlanság vélelme.(53) Elegendő e tekintetben a 2002/584 kerethatározat 26. cikkének rendelkezéseire utalni, amely cikk előírja, hogy a kibocsátó tagállamnak az európai elfogatóparancs végrehajtásából eredő fogva tartás teljes időtartamát be kell számítania az általa kiszabott szabadságvesztés teljes időtartamába. Bár nem vitatott, hogy a kibocsátó tagállamnak büntetőeljárás lefolytatása céljából átadott személy utólag szabadságvesztés‑büntetésre ítélhető, amelynek teljes tartamába az említett cikk alapján be lehet számítani a végrehajtó tagállamban az átadásáig letöltött ideiglenes fogva tartás időtartamát, nem lehet kizárni, hogy a kibocsátó tagállamban végül felmentik, amely esetben az említett 26. cikk nem alkalmazandó.

147. A kérdést előterjesztő bíróság kérdéséhez visszatérve rá kell mutatni, hogy ez utóbbi azt a lehetőséget említi, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartása a keresett és fogva tartott személy számára valamilyen – a lehető legáltalánosabb módon kifejezett – „jogot” keletkeztethet. E tekintetben természetesen igazat kell adni azoknak, akik úgy vélik, hogy a 2002/584 kerethatározat és különösen 17. cikke nem tesz említést semmilyen, az európai elfogatóparancs végrehajtása során fogva tartott személyt megillető alanyi jogról, amely annak következtében keletkezik, hogy az e kerethatározat által megállapított határidők az említett parancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatala nélkül járnak le. E rendelkezés (5) bekezdése legfeljebb arra a garanciára utal, hogy „a keresett személy tényleges átadásához szükséges érdemi feltételek továbbra is biztosítva legyenek”.

148. Ekképpen, pusztán a kérdést előterjesztő bíróság kérdésében szereplő kifejezett utalás a fogva tartásra, együtt az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalára megállapított határidők be nem tartására vonatkozó kijelentéssel elegendő a jogokkal és szabadságokkal kapcsolatos kérdés felmerüléséhez. A kérdést előterjesztő bíróság második kérdésének tehát ez a lényegi tartalma, és az nagyon egyszerűen megfogalmazható: az európai elfogatóparancs végrehajtása során fogva tartott személy számára milyen következményekkel jár a hivatkozott parancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalára megállapított határidő lejárta?

149. Amiről szó van, az egy olyan személy egyéni szabadsághoz való jogától történő megfosztása, akit az alapügyben szereplőhöz hasonló körülmények mellett megillet az ártatlanság vélelme. Ez a helyzet teljes bizonyossággal tökéletesen törvényes lehet az uniós jogban, ahogy a tagállamok jogában vagy az EJEE szerinti jogra tekintettel is. Mindazonáltal az ilyen helyzet csak bizonyos feltételek mellett lehet jogszerű, amely kétségtelenül érvényes az uniós jogra is. Következésképpen a 2002/584 kerethatározatot az uniós jog összes többi rendelkezéséhez hasonlóan az alapvető jogok fényében kell értelmezni. Egyébként ez következik annak (12) preambulumbekezdéséből és 1. cikkének (3) bekezdéséből is.

150. A tagállamoknak egészen bizonyosan az alapvető jogok sérelme nélkül kell saját jogi eszközeik útján végrehajtaniuk a 2002/584 kerethatározatot. A kerethatározat (12) preambulumbekezdésének második albekezdése széles körű utalást tartalmaz a tagállamok „alkotmányos szabályaira”. Ezenkívül, a kerethatározat természeténél fogva mérlegelési mozgásteret biztosít a nemzeti hatóságok részére az általa kitűzött célok konkrét végrehajtása tekintetében.(54) Az alapeljárásban szereplő helyzet tehát összehasonlítható az Åkerberg Fransson ítélet(55) 29. pontjában hivatkozott helyzettel, amelyben a tagállamok cselekedetét nem teljes mértékben az uniós jog szabályozta. Ilyen esetben, noha valamely nemzeti rendelkezés vagy intézkedés alapvető jogokkal való összhangjának felülvizsgálatára felhívott tagállami bíróság alkalmazhatja az alapvető jogok védelmének nemzeti szintjét, ez az alkalmazás nem sodorhatja veszélybe a Charta által meghatározott és a Bíróság által értelmezett védelmi szintet, sem pedig az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát.(56)

151. Így érvelve megelőlegezek egy olyan megállapítást, amely tagadhatatlannak tűnik számomra, mégpedig azt, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetbe kerülő tagállamot úgy kell tekinteni, mint amely az uniós jogot hajtja végre a Charta 51. cikke (1) bekezdésének értelmében, amint az a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik.(57) Ugyanis mind a 2002/584 kerethatározat átültetése érdekében elfogadott nemzeti jogi szabályozás, mind az átadási eljárás végrehajtó igazságügyi hatóság általi lefolytatása az uniós jog végrehajtásának minősül a Charta 51. cikke (1) bekezdésének értelmében, mivel az európai elfogatóparancs végső soron egy uniós intézmény. Az európai elfogatóparancs összefüggésében különösképpen a 2002/584 kerethatározat jelenti azt a jogalapot, illetve alapot, amelyre tekintettel valamely tagállam a büntetőeljárás lefolytatása céljából keresett személlyel szemben szabadságelvonással járó intézkedést rendelhet el és tarthat fenn,(58) mivel ezt a személyt főszabály szerint megilleti az ártatlanság vélelme legalábbis azon tényállás tekintetében, amely miatt keresik, és amely az európai elfogatóparancs tárgyát képezi.

152. A fentiekből az következik, hogy az alapeljárásban szereplő körülmények között a 2002/584 kerethatározatot és különösen annak 17. cikkét a Charta fényében kell értelmezni, továbbá hogy a Chartát alkalmazni kell a tagállamokban, valamint hogy a nemzeti hatóságok által e kerethatározat átültetése érdekében elfogadott jogi aktusokra is irányadó az összhangban álló értelmezés követelménye(59).

153. A jelen ügyben a 2002/584 kerethatározat Charta fényében történő értelmezése az alapeljárásban körülményei között azt jelenti, hogy azt a 6. cikkében foglalt követelmények tiszteletben tartásával kell értelmezni, amely cikk tömören megfogalmazva tartalmazza a szabadsághoz való jogot.

154. E rendelkezést érintően a Magyarázatok az Alapjogi Chartához(60) közvetlenül magára az EJEE 5. cikkének sokkal részletesebb szövegére utal, amelyet teljes egészében átvesz. Ezek a magyarázatok pontosítják továbbá, hogy a 6. cikkben szereplő jogokat tiszteletben kell tartani, „kiváltképpen”, amikor az Európai Parlament és a Tanács – az EUMSZ 82. cikk,(61) az EUMSZ 83. cikk, és az EUMSZ 84. cikk alapján – a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén jogalkotási aktusokat fogad el.

155. Az EJEE 5. cikke két, az alapeljárás szempontjából fontos rendelkezést tartalmaz: egyrészt (1) bekezdésének a kiadatási eljárásra vonatkozó f) pontját, amely eljárás tárgyát tekintve a leginkább kapcsolódik a 2002/584 kerethatározat szerinti átadási eljáráshoz, másrészt pedig (4) bekezdését, amely szerint a szabadságától megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt.

156. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata – amelyre a megfelelő pontokon utalni fogok – bőségesen foglalkozik az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjával. A következő észrevétellel kell azonban kezdenem.

157. Lényegében az Emberi Jogok Európai Bíróságának a kiadatási eljárásra, tehát az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjára vonatkozó ítélkezési gyakorlata a legrelevánsabb az alapeljárásban szereplő helyzet értékelése szempontjából, ennélfogva elengedhetetlen, hogy azt tekintsem kiindulópontként. Ezt pontosítva, nem szabad elfelejteni, hogy – amint arra már rámutattam – az európai elfogatóparancs nem egyszerűen a kiadatási eljárások egyik fajtája. Ennek következményeként nem szükséges és néha nem is elegendő az Emberi Jogok Európai Bírósága kiadatásra vonatkozó ítélkezési gyakorlatának való megfelelés ellenőrzésére korlátozódni. Az olyan körülmények, mint az eljárás ésszerű időtartama, annak összetettsége, a keresett személy magatartása, vagy a bíróság inaktív időszakainak hiánya, amelyeket rögtön látni fogunk, kétségtelenül relevánsak, különösen abban az esetben, amikor a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelme arra szorítkozik, hogy felkéri a Bíróságot egy ideiglenes, harminc hónapja tartó fogva tartás értékelésére. Azonban nem lehet kizárni, hogy a szabadsághoz való jogból származó követelmények értékelése egy másik jogintézménnyel összefüggésben– mint amilyennek az európai elfogatóparancs is minősül – szigorúbb megközelítést tehet szükségessé a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejárta tekintetében.

158. Az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja engedélyezi a szerződő államok számára, hogy korlátozzák minden olyan személy szabadságát, aki folyamatban lévő kiadatási eljárás hatálya alatt áll. Ez a rendelkezés lehetővé teszi az Emberi Jogok Európai Bírósága számára, hogy értékelje azon személy fogva tartásának „törvényességét”, akivel szemben kiadatási eljárás „van folyamatban”, pontosítva, hogy egyedül a kiadatási eljárás lefolytatása igazolja hasonló esetben a szabadságtól való megfosztást.(62)

159. Ismereteim szerint és napjainkig az Emberi Jogok Európai Bírósága formálisan nem hozott határozatot arról, hogy az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja alkalmazható‑e a 2002/584 kerethatározat 12. cikkét átültető nemzeti rendelkezés alapján elrendelt ideiglenes fogva tartásra. A fenti 157. pontban hivatkozott kikötéssel aligha kétséges ugyanakkor, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása keretében elrendelt ideiglenes fogva tartás, amely hasonló a kiadatási fogva tartáshoz, főszabály szerint(63) e cikk rendelkezéseinek hatálya alá tartozik.(64)

160. Ahhoz, hogy megfeleljen az EJEE 5. cikke (1) bekezdése f) pontjának, a kiadatási célú fogva tartásnak tehát mindenekelőtt „törvényesnek” kell lennie, és meg kell felelnie a „törvényben meghatározott eljárásnak”, vagyis arról az érintettekre alkalmazandó anyagi és eljárási normák tiszteletben tartásával kell dönteni, függetlenül attól, hogy azok a nemzeti jogszabályokban találhatók, vagy a nemzetközi jogból(65), illetve az uniós jogból származnak(66). Ugyanakkor bár alapvető, az, hogy a fogva tartás a nemzeti jogra tekintettel e rendelkezés értelmében véve „törvényes” legyen, ez nem meghatározó.(67) A fogva tartásnak ezenkívül meg kell felelnie az e cikk által követett célnak, ami az egyének védelme az önkényességgel szemben.(68)

161. E kettős szemszögből az Emberi Jogok Európai Bírósága következetesen úgy ítélte meg egyrészt, hogy bár elsősorban a nemzeti hatóságok és különösen a bíróságok feladata a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása, amennyiben az EJEE 5. cikk (1) bekezdésére tekintettel a nemzeti jog be nem tartása az Egyezmény sérelmével jár, az Emberi Jogok Európai Bírósága bizonyos felülvizsgálatot gyakorolhat, és köteles is gyakorolni annak megállapítása érdekében, hogy a nemzeti jogot tiszteletben tartották‑e.(69) Másrészt pontosította, hogy arról is meg kell bizonyosodnia, hogy a nemzeti jog megfelel‑e az EJEE‑nek, beleértve az abban megállapított vagy foglalt elveket is(70), vagyis a jog uralmának elvét, az előbbihez kapcsolódóan a jogbiztonság elvét, az arányosság elvét, az önkényességgel szembeni védelem elvét; ez utóbbit annál is inkább, mivel az önkényességgel szembeni védelem az 5. cikk célja.(71)

162. Az Emberi Jogok Európai Bírósága e tekintetben nagy hangsúlyt helyez arra, hogy szabadságtól való megfosztás esetén különösen fontos a jogbiztonság általános elvének való megfelelés. Következésképpen alapvető fontosságú, hogy a nemzeti jog(72) és/vagy a nemzetközi jog(73) alapján történő szabadságtól való megfosztás feltételei egyértelműen legyenek meghatározva, valamint hogy végrehajtása során maga a törvény is kiszámítható legyen oly módon, amely teljesíti az EJEE által támasztott „törvényesség” követelményét,(74) és megfelel a „törvényi minőség” követelményének, amely követelmény az EJEE valamennyi rendelkezésére vonatkozik.

163. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatának fényében tekinthető‑e úgy, hogy önmagában a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejárta magában foglalja, hogy a keresett személy fogva tartása többé már nem törvényes, és hogy haladéktalanul szabadon kell őt bocsátani? Nem értek egyet a Bizottság álláspontjával e tekintetben. Nem hiszem, hogy egy ennyire radikális következményt lehetne megállapítani. Különösen nem gondolom, hogy ki lehetne jelenteni, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők egyszerű lejárta az európai elfogatóparancs végrehajtása során elrendelt szabadságtól való megfosztást azonnal törvénytelenné teszi azzal a következménnyel, hogy az összeegyeztethetetlenné válik a Charta 6. cikkében biztosított szabadsághoz való joggal.

164. Először is, valamely személy fogva tartását az európai elfogatóparancstól különböző körülmények is igazolhatják. A vele szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében keresett személy fogva tartását ugyanis tökéletesen igazolhatja egy, az európai elfogatóparancstól különböző másik jogalap is, akár az, hogy a személy egy jogerős bírósági határozat végrehajtása miatt már szabadságelvonással járó intézkedés hatálya alatt áll, akár az, hogy egyébként vele szemben büntetőeljárás folyik a végrehajtó tagállamban a rá vonatkozó európai elfogatóparancsban említett tényállástól eltérő tényállás miatt, és őt ítéletének meghozataláig ideiglenesen fogva tartják, mindkét esetben a végrehajtó tagállam joga szerint, amely esetek nevezetesen a 2002/584 kerethatározat 24. cikkében szerepelnek.

165. Lehetséges továbbá, hogy kivételes körülmények akadályozták az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalát, amint azt a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdése pontosan előírja. E tekintetben azonban – majdhogynem nyilvánvalóan – három pontosítást kell tenni. Először is, a tagállamokat megillető azon lehetőség, hogy kivételes körülményekre hivatkozzanak, éppen ez utóbbiak természetéből adódóan nem válhat alighogy formális indokolással ellátott rutin gyakorlattá. Továbbá az a tájékoztatás, amelyet a végrehajtó tagállamnak kell a Eurojust részére adnia, nem jelenthet felhatalmazást a szabadságtól megfosztás határidő nélküli fenntartására. Végül, és amint a Bizottság azt észrevételeiben előadta, ezek a kivételes körülmények nem lehetnek a végrehajtó tagállamnak betudhatók. Különösen a 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (7) bekezdésében foglalt kikötés nem tekinthető úgy, hogy az arra szolgál, hogy orvosolja a tagállam által bevezetett olyan eljárási módokat, amelyek végrehajtása szinte elkerülhetetlenül a kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők be nem tartásához vezet. A nemzeti jognak kell a hivatkozott kerethatározat rendelkezéseihez igazodnia, és nem fordítva.

166. Végül és a 2002/584 kerethatározatban megállapított határidőkön belül az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalát ténylegesen lehetetlenné tevő kivételes helyzetek fennállásától eltekintve, nem lehet radikálisan kizárni, hogy ritka esetekben felmerülhetnek bizonyosan kismértékű késedelem igazolását lehetővé tevő körülmények, feltéve hogy végül meg lehet hozni a végleges határozatot. A Bíróság által az F.‑ítéletben(75) hivatkozott, előzetes döntéshozatali eljárás fennállására vonatkozó kivétel beleillik ebbe a logikába.

167. A fenti megfontolásokra tekintettel a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártának nem elkerülhetetlen következménye a keresett személy szabadon bocsátása. Ez az állítás képezi a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére adandó válasz első elemét.

168. Mindazonáltal nem tekinthető úgy, hogy az EJEE 5. cikke – amely a Charta 6. cikkének része – tiszteletben tartásának kérdése kimerül ebben az első megállapításban. Ez a rendelkezés tartalmaz egy (4) bekezdést is, amely tényleges jogot biztosít az európai elfogatóparancs végrehajtása során fogva tartott személy számára, hogy vitassa fogva tartásának fenntartását. Pontosabban, az EJEE 5. cikkének (4) bekezdése előírja, hogy „szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el”. Ez a rendelkezés beépült a Charta 6. cikkének tartalmába, mind a Charta 52. cikke (3) bekezdésének útján, mind a Magyarázatok az Alapjogi Chartához című dokumentumban tett kifejezett utalás révén, különösen a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén, és bizonyosan hatással van az alapügyre.

169. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának már alkalma nyílt pontosítani, amint arra a Bíróság F.‑ítéletében(76) már emlékeztetett, hogy ez a rendelkezés a kiadatás területén(77) is alkalmazandó lex specialisként az EJEE 13. cikkében található általánosabb követelményekhez képest(78), valamint hogy az, hogy az EJEE 5. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelményeket nem sértették meg, nem mentesíti őt az EJEE 5. cikkének (4) bekezdésében foglalt rendelkezések tiszteletben tartásának ellenőrzése alól. A két szöveg ugyanis különbözik, az első tiszteletben tartása nem szükségképpen foglalja magában a második tiszteletben tartását,(79) és az első megsértésének megállapítása nem mentesíti az Emberi Jogok Európai Bíróságát az alól, hogy megvizsgálja a második megsértését.(80)

170. E rendelkezésnek megfelelően a letartóztatott vagy őrizetbe vett személyeket az EJEE 5. cikkének (4) bekezdése alapján megilleti a jog a szabadságtól való megfosztásuk EJEE értelmében vett „törvényességéhez” szükséges eljárási és anyagi jogi követelmények tiszteletben tartásának vizsgálatához, pontosítva egyrészt, hogy a „törvényesség” koncepciójának ugyanolyan tartalommal kell bírnia az EJEE 5. cikkének (1) és ugyanezen cikk (4) bekezdése tekintetében, másrészt pedig, hogy a „letartóztatás vagy őrizetbe vétel” „törvényességét” nem egyedül a nemzeti jog alapján, hanem az EJEE szövege, az abban foglalt általános elvek és az 5. cikk (1) bekezdésében engedélyezett korlátozások céljára figyelemmel kell értékelni.(81)

171. Nem vitatott, hogy a Bíróság az F.‑ítéletben(82) szintén hangsúlyozta, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg, hogy „amikor a szabadságvesztés‑büntetést kiszabó határozatot bírósági eljárás keretében hozza meg a bíróság, az EJEE 5. cikkének (4) bekezdésében megkívánt kontroll benne foglaltatik a határozatban”(83).

172. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban azt is pontosította, hogy ez a szabály csak az eredeti szabadságtól megfosztó határozatra alkalmazandó, de nem vonatkozik a későbbi fogva tartásra, mivel annak törvényességével kapcsolatos újabb kérdések merülnek fel.(84) Egy eredetileg szabályosan elrendelt fogva tartás ugyanis később jogszerűtlenné válhat, és elveszítheti minden igazoltságát.

173. Folyamatos fogva tartás esetén az EJEE 5. cikkének (4) bekezdése így magában foglalja a fogva tartott személy jogát az olyan eljárásra, „amelynek során őrizetbe vételének »törvényességéről« a »bíróság« »rövid határidőn belül« dönt”.(85) A bíróság fogalma azt is magában foglalja többek között, hogy az őrizetbe vett személy számára „biztosítják a szabadságtól való megfosztás során alkalmazott alapvető eljárási garanciákat”, pontosítva, hogy a hivatkozott garanciák nem szükségképpen azonosak az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése által a polgári és büntetőeljárások tekintetében előírt garanciákkal,(86) de hogy azoknak a szóban forgó szabadságtól való megfosztás jellegéhez kell igazodniuk, figyelembe véve azon körülmények különös jellegét, amelyek között e szabadságtól való megfosztásra sor kerül.(87) Ennek a bírósági jogorvoslati útnak kellő bizonyossággal kell fennállnia nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is, amelynek nemteljesülése a hozzáférhetőség és hatékonyság tekintetében fennálló követelmények sérelmének kockázatával jár.(88) A bíróságnak rövid határidőn belül meg kell tudnia válaszolni azt a kérdést, hogy a szóban forgó személy szabadságtól való megfosztása „törvénytelenné” vált‑e az eredeti határozat meghozatalát követően felmerült újabb körülmények bekövetkezése miatt, és adott esetben tudnia kell dönteni szabadon bocsátásáról.(89)

174. A gyorsaságra és az ésszerű időtartamonkénti időszakos bírói felülvizsgálatra vonatkozó követelmények létjogosultsága abban rejlik, hogy a fogva tartottnak ne kelljen azzal a veszéllyel számolnia, hogy hosszú ideig őrizetben marad azt követően, hogy szabadságtól való megfosztása elveszítette minden igazoltságát,(90) kiemelve, hogy a kiadatási eljárás keretében foganatosított fogva tartás törvényességét érintő tényezők – úgymint az annak lefolytatásában tett előrelépések, vagy az a gondosság, amellyel az illetékes hatóságok az eljárást lefolytatják – az idő múlásával változhatnak.(91)

175. Elérkezett az idő ezen ítélkezési gyakorlat alapügyre gyakorolt hatásának az értékelésére.

176. Úgy vélem, hogy az EJEE 5. cikkének (4) bekezdésében garantált jog megilleti az alapeljárás terheltjéhez hasonló helyzetben lévő személyt(92), valamint hogy ez utóbbi fogva tartásának meghosszabbítása a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártát követően a vele szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozataláig különös tartalmat biztosít e jognak.

177. Pontosabban, a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított azon határidők lejárta, amelyeken belül a végrehajtó igazságügyi hatóságnak végleges határozatot kellett hoznia az alapeljárás terheltjének átadásáról, olyan körülménynek minősül, amely – önmagában és nem érintve az eljárás kimenetelét – módosítja e személy ideiglenes fogva tartásának alapját, és az EJEE 5. cikkének (4) bekezdésében garantált jogokat biztosítja számára.

178. Az európai elfogatóparancs végrehajtása keretében elrendelt ideiglenes fogva tartással összefüggésben és a fogva tartott személy ilyen irányú kérelmére válaszolva az illetékes igazságszolgáltatási szerv feladata, hogy a 2002/584 kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejárta után döntsön e személy fogva tartása fenntartásának törvényességéről, illetve – ellenkező esetben – az EJEE 5. cikke (4) bekezdésének megfelelően elrendelje a szabadon bocsátását.

179. A fenti érvelésre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésére érdemben azt a választ adja, hogy a 2002/584 kerethatározatot úgy kell értelmezni, hogy annak a személynek, akit a vele szemben a büntetőeljárásnak a kibocsátó tagállamban történő lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozataláig ideiglenesen fogva tartanak, a végrehajtó tagállamban az említett kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártának pillanatától kezdve joga kell hogy legyen megfelelő eljárás útján annak elérésére, hogy kellő gyorsasággal azt a kérdést eldöntő bírósági határozatot hozzanak, hogy ideiglenes fogva tartásának a hivatkozott cikkben megállapított határidők lejárta ellenére történő fenntartása igazolható‑e akár az európai elfogatóparancs kibocsátását alátámasztó indokoktól eltérő törvényes indokok, akár megfelelően azonosított, az említett elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalára vezető eljáráshoz köthető, egyedi indokok, végül akár a végrehajtó tagállamnak nem betudható és megfelelően igazolt kivételes körülmények alapján. Ellenkező esetben el kell rendelni szabadon bocsátását. Abban az esetben, ha a fogva tartott személy fogva tartását fenntartják, a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nemzeti bíróság feladata, hogy folyamatosan biztosítsa a Charta 6. cikkében garantált jogok tiszteletben tartását.

VI – Végkövetkeztetések

180. A fentiekben kifejtettek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a High Court előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdésére a következők szerint válaszoljon:

1)      Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 17. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az általa megállapított azon határidők be nem tartásának, amelyeken belül az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot meg kell hozni, nem lehet az a hatása, hogy az európai elfogatóparancs hatályát veszti, pontosítva, hogy az európai elfogatóparancs hatásainak fennmaradása nem érinti azokat a következményeket, amelyek egy esetleges szabadságtól való megfosztással járó helyzet figyelembevételéből származhatnak a keresett személy alapvető jogainak gyakorlására. A végrehajtó igazságügyi hatóság és tágabb értelemben a végrehajtó tagállam tehát az említett határidők lejárta ellenére továbbra is köteles e tekintetben határozatot hozni.

2)      A 2002/584 kerethatározatot úgy kell értelmezni, hogy annak a személynek, akit a vele szemben a büntetőeljárásnak a kibocsátó tagállamban történő lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozataláig ideiglenesen fogva tartanak, a végrehajtó tagállamban az említett kerethatározat 17. cikkében megállapított határidők lejártának pillanatától kezdve joga kell hogy legyen megfelelő eljárás útján annak elérésére, hogy kellő gyorsasággal azt a kérdést eldöntő bírósági határozatot hozzanak, hogy ideiglenes fogva tartásának a hivatkozott cikkben megállapított határidők lejárta ellenére történő fenntartása igazolható‑e akár az európai elfogatóparancs kibocsátását alátámasztó indokoktól eltérő törvényes indokok, akár megfelelően azonosított, az említett elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozat meghozatalára vezető eljáráshoz köthető, egyedi indokok, végül akár a végrehajtó tagállamnak nem betudható és megfelelően igazolt kivételes körülmények alapján. Ellenkező esetben el kell rendelni szabadon bocsátását. Abban az esetben, ha a fogva tartott személy fogva tartását fenntartják, a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező nemzeti bíróság feladata, hogy folyamatosan biztosítsa az Európai Unió Alapjogi Chartájának 6. cikkében garantált jogok tiszteletben tartását.

1 – Eredeti nyelv: francia.

2 – HL L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.; a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal (HL L 81., 24. o.) módosított változatában (a továbbiakban: 2002/584 kerethatározat).

3 – Mindenekelőtt lásd: Advocaten voor de Wereld ítélet (C‑303/05, EU:C:2007:261).

4 – Lásd: Santesteban Goicoechea‑ítélet (C‑296/08 PPU, EU:C:2008:457); Leymann és Pustovarov ítélet (C‑388/08 PPU, EU:C:2008:669); West‑ítélet (C‑192/12 PPU, EU:C:2012:404), valamint F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358).

5 – Lásd különösen: 2002/584 kerethatározat 17. cikkének (1) bekezdése.

6 – A továbbiakban: 2003. évi EAW.

7 – A továbbiakban: kibocsátó tagállam.

8 – Az alapeljárás terheltje.

9 – [2005] IESC 87 (http://www.bailii.org/ie/cases/IESC/2005/S87), a továbbiakban: Dundon‑ítélet.

10 – „Should” és nem „shall” angolul.

11 – „Shall decide” angolul.

12 – C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 64. pont.

13 – E tekintetben az EJEB, 2013. február 12‑i Amie és társai kontra Bulgária ítéletre utal, 58149/08. sz. kereset, 80–84. pont.

14 –      C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358.

15 – C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358.

16 –      C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358.

17 – EU:C:2014:2454, 191. és 192. pont.

18 – N. S. és társai ítélet (C‑411/10 és C‑493/10, EU:C:2011:865, 81. pont).

19 –      C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 65. pont.

20 – C‑399/11, EU:C:2013:107, 60. pont.

21 – Az EUSZ 34. cikk (1) bekezdése b) pontja Amszterdami Szerződéssel megállapított szövegének megfelelően, és azt megelőzően, hogy a Lisszaboni Szerződés hatályon kívül helyezte e rendelkezést.

22 – Lásd: Pupino‑ítélet (C‑105/03, EU:C:2005:386, 33. és 34. pont); Dell’Orto‑ítélet (C‑467/05, EU:C:2007:395, 49. pont); Lopes Da Silva Jorge ítélet (C‑42/11, EU:C:2012:517, 53. pont).

23 – Lásd: Wolzenburg‑ítélet (C‑123/08, EU:C:2009:616); B.‑ítélet (C‑306/09, EU:C:2010:626); Mantello‑ítélet (C‑261/09, EU:C:2010:683); Lopes Da Silva Jorge ítélet (C‑42/11, EU:C:2012:517); Radu‑ítélet (C‑396/11, EU:C:2013:39); Melloni‑ítélet (C‑399/11, EU:C:2013:107); Baláž‑ítélet (C‑60/12, EU:C:2013:733). A sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásra előterjesztett ügyekkel kapcsolatban lásd: Santesteban Goicoechea ítélet (C‑296/08 PPU, EU:C:2008:457); Leymann és Pustovarov ítélet (C‑388/08 PPU, EU:C:2008:669); West‑ítélet (C‑192/12 PPU, EU:C:2012:404); F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358). A gyorsított eljárásra előterjesztett üggyel kapcsolatban lásd: Kozłowski‑ítélet (C‑66/08, EU:C:2008:437).

24 – Lásd: Advocaten voor de Wereld ítélet (C‑303/05, EU:C:2007:261).

25 – Lásd még: Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok Advocaten voor de Wereld ügyre vonatkozó indítványa (C‑303/05, EU:C:2006:552); Bot főtanácsnok Kozłowski‑ügyre vonatkozó állásfoglalása (C‑66/08, EU:C:2008:253). valamint Wolzenburg‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑123/08, EU:C:2009:183); Mantello‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑261/09, EU:C:2010:501) és Melloni‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑399/11, EU:C:2012:600); Kokott főtanácsnok Santesteban Goicoechea ügyre vonatkozó állásfoglalása (C‑296/08 PPU, EU:C:2008:455); Mengozzi főtanácsnok Lopes Da Silva Jorge ügyre vonatkozó indítványa (C‑42/11, EU:C:2012:151); Sharpston főtanácsnok Radu‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑396/11, EU:C:2012:648), valamint B.‑ügyre vonatkozó indítványom (C‑306/09, EU:C:2010:404) és West‑ügyre vonatkozó állásfoglalásom (C‑192/12 PPU, EU:C:2012:322).

26 – E tekintetben lásd a 2002/584 kerethatározat (3) és (4) preambulumbekezdéséhez fűzött magyarázatokat, valamint 31. cikkét; ezen utóbbi rendelkezés hatályával kapcsolatban pedig lásd: Santesteban Goicoechea ítélet (C‑296/08 PPU, EU:C:2008:457, 51–56. pont).

27 – A 2002/584 kerethatározat átültetésének határideje a 34. cikke (1) bekezdésének megfelelően 2003. december 31. volt.

28 – Lásd különösen: Advocaten voor de Wereld ítélet (C‑303/05, EU:C:2007:261, 28. pont); Lopes Da Silva Jorge ítélet (C‑42/11, EU:C:2012:517, 28. pont); Melloni‑ítélet (C‑399/11, EU:C:2013:107, 36. pont); Radu‑ítélet (C‑396/11, EU:C:2013:39, 33. pont); F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 34. pont).

29 – Lásd különösen: West‑ítélet (C‑192/12 PPU, EU:C:2012:404, 53. pont); Melloni‑ítélet (C‑399/11, EU:C:2013:107, 37. pont); Radu‑ítélet (C‑396/11, EU:C:2013:39, 34. pont); F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 35. pont).

30 – Ezen kölcsönös bizalom fontosságáról a 2002/584 kerethatározat értelmezését illetően lásd: West‑ítélet (C‑192/12 PPU, EU:C:2012:404, 62. és 77. pont); tágabb értelemben a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása keretében elfogadott aktusok értelmezését illetően lásd: N. S. és társai ítélet (C‑411/10 és C‑493/10, EU:C:2011:865, 78–83. pont) a közös európai menekültügyi rendszerrel kapcsolatban; Health Service Executive ítélet (C‑92/12 PPU, EU:C:2012:255, 102. és 103. pont) és C–ítélet (C‑376/14 PPU, EU:C:2014:2268, 66. pont) a polgári igazságügyi együttműködés területét illetően.

31 – Lásd különösen: Bot, S., Le mandat d’arrêt européen, Larcier, 2009, 129. és azt követő oldalak.

32 – Alkotmánymódosítás vált szükségessé Franciaországban, Cipruson, Ausztriában, Lengyelországban, Portugáliában, Szlovéniában és Finnországban; lásd: Iglesias Sánchez, S., „La jurisprudencia constitucional comparada sobre la orden europea de detención y entrega, y la naturaleza jurídica de los actos del tercer pilar”, Revista de derecho comunitario europeo, 2010, 35. kötet, 169. o.

33 – Az átültető törvények teljes – mint Németországban – vagy részleges – mint Lengyelországban vagy Cipruson – megsemmisítését eredményező felülvizsgálatok; az Arbitragehof (alkotmánybíróság, Belgium) a maga részéről előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett a Bíróság elé az érvényesség értelmezésével kapcsolatban, amely kérelem képezte az Advocaten voor de Wereld ítélet (C‑303/05, EU:C:2007:261) alapját.

34 – Lásd e tekintetben: Bot, S., Le mandat d’arrêt européen, Larcier 2009, 247. és azt követő oldalak.

35 – Lásd e tekintetben: 2002/584 kerethatározat (13) preambulumbekezdés.

36 – Amelynek „fontosságát” a Bíróság az F.‑ítéletben (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 62. pont) hangsúlyozta.

37 – Lásd: F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 64. és 65. pont).

38 – Lásd különösen: 1996. március 21‑i Bruyère és társai ítélet (C‑297/94, EU:C:1996:124, 19. pont); Kaba‑ítélet (C‑466/00, EU:C:2003:127, 40. és 41. pont); Welmory‑ítélet (C‑605/12, EU:C:2014:2298, 33. pont); Herbaria Kräuterparadies ítélet (C‑137/13, EU:C:2014:2335, 50. pont).

39 – Lásd különösen: Kainuun Liikenne és Pohjolan Liikenne ítélet (C‑412/96, EU:C:1998:415, 22–24. pont); Santesteban Goicoechea ítélet (C‑296/08 PPU, EU:C:2008:457, 46. és 47. pont).

40 – Lásd: a jelen állásfoglalás 40. pontja.

41 – Lásd: az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló tanácsi kerethatározatra vonatkozó, 2001. szeptember 19‑i javaslat [COM(2001) 522 végleges].

42 – C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 64. pont.

43 – Például „devrait” és nem „doit” franciául, „sollte” és nem „soll” németül, „should” és nem „shall” angolul, „debería” és nem „debe” spanyolul.

44 – C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 64. pont.

45 – Uo., 60. pont.

46 – Uo., 61. pont.

47 – Uo., 62. pont.

48 – Uo., 63. pont.

49 – Uo., 64. pont.

50 – Uo., 65. pont.

51 – Lásd: B.–ítélet (C‑306/09, EU:C:2010:404, 49. pont).

52 – A 2002/584 kerethatározat 8. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelően.

53 – E különbségtétel szükségességéről lásd még: EJEB, 2015. március 24‑i Gallardo Sanchez kontra Olaszország ítélet, 11620/07. sz. kereset, 42. pont.

54 – Lásd: F.‑ítélet (C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 52. pont).

55 – C‑617/10, Rec, EU:C:2013:105.

56 – Lásd: Melloni‑ítélet (C‑399/11, EU:C:2013:107, 60. pont).

57 – Lásd különösen: Melloni‑ítélet (C‑399/11, EU:C:2013:107); Radu‑ítélet (C‑396/11, EU:C:2013:39, 33. pont).

58 – A 2002/584 kerethatározat 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően; lásd még 18. cikkének (1) bekezdését, valamint az európai elfogatóparancsnak az említett kerethatározat mellékletében szereplő nyomtatványát.

59 – Lásd: 20. lábjegyzet.

60 – HL 2007. C 303., 17. o.

61 – Emlékeztetni kell arra, hogy a 2002/584 kerethatározatot többek között az EUSZ 31. cikk (jelenleg az EUMSZ 82. cikk) a) és b) pontja alapján fogadták el.

62 – Lásd különösen: Emberi Jogok Európai Bizottsága, 1976. október 6‑i Lynas kontra Svájc határozat, 317/75. sz. kereset, D. R. 6, 141. o., 153. o.

63 – Lásd: EJEB, 2014. június 3‑i Khadziev kontra Bulgária ítélet, 44330/07. sz. kereset, 62. pont.

64 –      Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis már elismerte, hogy kétoldalú egyezmény vagy nemzetközi szerződés képezheti kiadatási célú fogva tartás jogalapját. E tekintetben lásd: EJEB, 2008. október 23‑i Soldatenko kontra Ukrajna ítélet, 2440/07. sz. kereset, 112. pont; EJEB, 2012. június 26‑i Toniolo kontra San Marino és Olaszország ítélet, 44853/10. sz. kereset, 46. pont.

65 – Emberi Jogok Európai Bizottsága, 1976 május 21‑i X. kontra Egyesült Királyság határozat, 6565/74. sz. kereset, D. R. 5, 55. és 56. o.; EJEB Medvedyev és társai kontra Franciaország ítélet, 3394/03. sz. kereset, EJEB 2010, 79. pont; EJEB, 2012. június 26‑i Toniolo kontra San Marino és Olaszország ítélet, 44853/10. sz. kereset, 44. pont.

66 – Emberi Jogok Európai Bizottsága, 1978. március 3‑i Caprino kontra Egyesült Királyság határozat, 6871/75. sz. kereset, D. R. 14, 23. és 26–28. o., a kiutasítási célú fogva tartást illetően, amelynek az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja értelmében vett törvényességét a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i 64/221/EGK tanácsi irányelvre (HL 56., 850. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 11. o.) tekintettel vizsgálják.

67 – EJEB, 2013. július 9‑i Ciobanu kontra Románia és Olaszország ítélet, 4509/08. sz. kereset, 60. pont.

68 – EJEB, 1986. december 18‑i Bozano kontra Franciaország ítélet, A. sorozat, 111. szám, 23. o., 54. pont, EJEB, 2013. július 9‑i Ciobanu kontra Románia és Olaszország ítélet, 4509/08. sz. kereset, 60. pont; EJEB, 2003. június 17‑i Raf kontra Spanyolország ítélet, 53652/00. sz. kereset, 63. pont.

69 – EJEB, 1999. augusztus 4‑i Douiyeb kontra Hollandia ítélet, 31464/96. sz. kereset, 45. pont; EJEB, 2013. július 9‑i Ciobanu kontra Románia és Olaszország ítélet, 4509/08. sz. kereset, 59. pont.

70 – EJEB, 1979. október 24‑i Winterwerp kontra Hollandia ítélet, A. sorozat, 33. szám, 45. pont; EJEB, 2013. július 9‑i Ciobanu kontra Románia és Olaszország ítélet, 4509/08. sz. kereset, 60. pont.

71 – Lásd: EJEB, 2012. augusztus 28‑i Simons kontra Belgium ítélet, 71407/10. sz. kereset, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

72 – Az ítélkezési gyakorlatot is beleértve, amennyiben az állandó és kellőképpen pontos, lásd: EJEB, 2013. április 11‑i Firoz Muneer kontra Belgium ítélet, 56005/10. sz. kereset, 57–61. pont.

73 – EJEB, Medvedyev és társai kontra Franciaország ítélet, 3394/03. sz. kereset, EJEB 2010., 80. pont.

74 – EJEB, 2013. július 9‑i Ciobanu kontra Románia és Olaszország ítélet, 4509/08. sz. kereset, 61. pont.

75 –      C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 65. pont.

76 –      C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 43. pont.

77 – EJEB, 1986. október 21‑i Sanchez‑Reisse kontra Svájc ítélet, A. sorozat, 107. szám.

78 – EJEB, 1996. november 15‑i Chahal kontra Egyesült Királyság ítélet, Ítéletek és Határozatok Tára 1996., V., 126. pont.

79 – Lásd különösen: EJEB, 1971. június 18‑i De Wilde, Ooms és Versyp kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 12. szám, 73. pont; 1982. június 24‑i Van Droogenbroeck kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 50. szám, 43. pont.

80 – Lásd különösen: EJEB, 1988. február 29‑i Bouamar kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 129. szám, 55. pont.

81 – Lásd: EJEB, 1988. november 29‑i Bogan és társai kontra Egyesült Királyság ítélet, A. sorozat, 145‑B. szám, 65. pont; EJEB, 2009. április 21‑i Stephens kontra Málta ítélet, 11956/07. sz. kereset, 95. pont.

82 – C‑168/13 PPU, EU:C:2013:358, 43. pont.

83 – Lásd: EJEB, 1971. június 18‑i De Wilde, Ooms és Versyp kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 12. szám, 76. pont; EJEB, 1976. június 8‑i Engel és társai kontra Hollandia ítélet, A. sorozat, 22. szám, 77. pont; Khodzhamberdiyev kontra Oroszország ítélet, 64809/10. sz. kereset, 103. pont; Soliyev kontra Oroszország ítélet, 62400/10. sz. kereset, 50. pont.

84 – Lásd: EJEB, 1982. június 24‑i Van Droogenbroeck kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 50. szám, 46. pont; 1987. március 2‑i Weeks kontra Egyesült Királyság ítélet, A. sorozat, 114. szám, 56. pont; 2012 október 2‑i Abdulkhakov kontra Oroszország, 14743/11. sz. kereset, 208. pont.

85 – EJEB, 1987. március 2‑i Weeks kontra Egyesült Királyság ítélet, A. sorozat, 114. szám, 58. pont; 2008. április 24‑i Ismoilov és társai kontra Oroszország ítélet, 146. pont; 2012. október 2‑i Abdulkhakov kontra Oroszország ítélet, 14743/11. sz. kereset, 208. pont.

86 – EJEB, 1992. május 12‑i Megyeri kontra Németország ítélet, A. sorozat, 237‑A. szám, 65. pont; 2009. április 21‑i Stephens kontra Málta ítélet, 11956/07. sz. kereset, 95. pont.

87 – Lásd különösen: EJEB, 1979. október 24‑i Winterwerp kontra Hollandia ítélet, 6301/73. sz. kereset, A. sorozat, 33. szám, 57. pont; 1988. február 29‑i Bouamar kontra Belgium ítélet, A. sorozat, 129. szám, 55. pont.

88 – Lásd: EJEB, Vachev kontra Bulgária ítélet, 42987/98. sz. kereset, 71. pont, EJEB 2004‑VIII., 71. pont.

89 – Lásd: EJEB, 2012 október 2‑i Abdulkhakov kontra Oroszország ítélet, 14743/11. sz. kereset, 208. pont.

90 – Lásd: EJEB, 1989. október 25‑i Bezicheri kontra Olaszország ítélet, A. sorozat, 164. szám, 20. pont; 2012. május 10‑i Rahmani és Dineva kontra Bulgária ítélet, 20116/08. sz. kereset, 78. pont.

91 – Lásd: EJEB, 2014. július 24‑i Čalovskis kontra Lettország ítélet, 22205/13. sz. kereset, 217. pont.

92 – Lásd különösen: Grabenwarter, C., European Convention on Human Rights – Commentary, Beck, Hart, Nomos, Helbing Lichtenhahn, 2014, „Article 5 – Right to liberty and security”, 92. o.; Koering‑Joulin, R., „Article 5 § 4”, Petitiben, L.‑E. és társai (dir.), La Convention européenne des droits de l’homme, Commentaire article par article, Economica, 2. kiadás, 1999, 229. o.