AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (első tanács)

2013. május 7.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Rokkantsági nyugdíj – A személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése – A rokkantság foglalkozási eredete elismerésének megtagadása”

A F‑86/11. sz. ügyben,

az EAK‑Szerződésre annak 106a. cikke alapján alkalmazandó EUMSZ 270. cikk alapján,

Robert McCoy, az Európai Unió Régiói Bizottságának volt tisztviselője (lakóhelye: Brüsszel [Belgium], képviseli: L. Levi ügyvéd)

felperesnek

az Európai Unió Régióinak Bizottsága (képviseli: J. C. Cañoto Argüelles, meghatalmazotti minőségben, segítője: B. Wägenbaur ügyvéd)

alperes ellen

benyújtott keresete tárgyában

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács),

tagjai: H. Kreppel elnök, E. Perillo (előadó) és R. Barents bírák,

hivatalvezető: J. Tomac tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2012. október 16‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        R. McCoy 2011. szeptember 8‑án nyújtotta be a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához az Európai Unió Régiói Bizottsága elnöksége 2010. szeptember 10‑i határozatának abban a részében való megsemmisítése iránti jelen keresetet, amelyben a Régiók Bizottságának elnöksége megtagadta a felperes – Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 78. cikkének ötödik bekezdése szerinti – rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredetének elismerését, továbbá amely keresetben a felperes kéri, hogy a véleménye szerint általa elszenvedett nem vagyoni kárának megtérítése címén a Közszolgálati Törvényszék kötelezze a Régiók Bizottságát 10 000 euró összeg megfizetésére, valamint a rokkantsági eljárással összefüggő valamennyi költség megtérítésére.

 Jogi háttér

2        A személyzeti szabályzat 53. cikke a következőt írja elő:

„Azon tisztviselőt, akivel kapcsolatban a rokkantsági bizottság úgy találja, hogy alkalmazni kell a 78. cikk rendelkezéseit, azon hónap utolsó napján, amelyben a kinevezésre jogosult hatóság megállapítja a feladatainak ellátására való tartós alkalmatlanságot [helyesen: ellátására való végleges alkalmatlanságot], hivatalból nyugdíjazni kell.”

3        A személyzeti szabályzat 59. cikkének (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A kinevezésre jogosult hatóság a rokkantsági bizottság elé terjesztheti minden olyan tisztviselő ügyét, akinek az összesített betegszabadsága bármely hároméves időszak alatt meghaladja a 12 hónapot.”

4        A személyzeti szabályzat 73. cikke a következőket írja elő:

„(1)      A tisztviselő a[z Európai Unió] intézményei által a személyzeti szabályzati bizottsággal folytatott konzultációt követően közös megegyezéssel meghatározott szabályok alapján, szolgálatba lépésének napjától kezdődően foglalkozási megbetegedés és baleset elleni biztosításban részesül. […]

(2)      A fizetendő ellátások a következők:

[…]

b)      [t]eljes végleges rokkantság esetén:

[a] balesetet megelőző 12 hónap alatti illetményének havi összegei alapján kiszámított éves alapilletmény nyolcszorosával egyenlő átalányösszeg kifizetése a tisztviselő részére;

c)      [r]észleges végleges rokkantság esetén:

[a] b) pontban előírt, az (1) bekezdésben említett szabályokban megállapított táblázat szerint kiszámított összeg arányos részének kifizetése a tisztviselő részére.

Az e szabályokban meghatározott rendelkezések szerint a fenti kifizetések életjáradékkal helyettesíthetők.

A fenti ellátások a 3. fejezetben meghatározott ellátásokon felül nyújthatók.

(3)      Az alábbiakat ugyancsak az (1) bekezdésben említett szabályok szerint kell megtéríteni: orvosi, gyógyszerészeti, kórházi, műtéti, végtagpótlási, röntgenfelvételi, masszázs‑, ortopédiai, klinikai és közlekedési költségek, valamint a baleset vagy a foglalkozási megbetegedés folytán felmerült minden egyéb hasonló költség.

Térítés azonban csak abban az esetben nyújtható, ha a tisztviselő részére a 72. cikk szerint kifizetett összeg nem fedezi a felmerült költségek egészét.”

5        A személyzeti szabályzat 78. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az a tisztviselő, aki a csoportjába tartozó beosztáshoz kapcsolódó feladatok ellátásában akadályozó teljes végleges rokkantságban szenved, a VIII. melléklet 13–16. cikkében meghatározott módon rokkantsági támogatásra jogosult.

[…]

A rokkantsági támogatás a tisztviselő utolsó alapilletményének 70%‑a. A létminimumnál azonban nem lehet kevesebb.

A rokkantsági támogatásra a nyugdíjrendszernek az említett támogatás alapján kiszámított járulékai vonatkoznak.

Amennyiben a rokkantság a tisztviselő feladatainak ellátása során vagy azzal kapcsolatban elszenvedett baleset miatt, foglalkozási megbetegedés miatt, közérdekből tett cselekedet miatt vagy saját életének egy másik emberi élet megmentése érdekében történt kockáztatása miatt következett be, a rokkantsági nyugdíj nem lehet kevesebb, mint a létminimum 120%‑a. Ilyen esetben ezen túlmenően a nyugdíjrendszer járulékait teljes egészében a [személyzeti szabályzat] (1b) bekezdés[é]ben [helyesen: (1a) bekezdésében] említett intézmény vagy testület költségvetéséből fizetik.”

6        A személyzeti szabályzat II. mellékletének 7. cikke a következőket írja elő:

„A rokkantsági bizottság három orvosból áll:

–        egy orvos, akit azon intézmény jelöl ki, amelyhez a tisztviselő tartozik,

–        egy orvos, akit az érintett tisztviselő jelöl ki,

–        egy orvos, akit az előbbi két orvos közös egyetértéssel jelöl ki.

Amennyiben az érintett tisztviselő nem jelöl ki orvost, az [Európai Unió] Bíróságának elnöke jelöl ki egyet [helyesen: elnöke hivatalból rendel ki egyet].

Amennyiben a második orvos kijelölésétől számított két hónapon belül nem tudnak megállapodni a harmadik orvos kijelöléséről, a harmadik orvost az érintett felek egyikének kérelmére hivatalból az [Európai Unió] Bíróságának elnöke jelöli [helyesen: rendeli] ki.”

7        A személyzeti szabályzat II. mellékletének 8. cikke a következőket írja elő:

„A rokkantsági bizottság eljárásával összefüggésben felmerült költségeket azon intézmény viseli, amelyhez az érintett tisztviselő tartozik.

Amennyiben az érintett tisztviselő által kijelölt orvos a tisztviselő alkalmazási helyétől eltérő helyen rendelkezik lakóhellyel, a tisztviselő viseli az így felmerülő többletköltségeket, az első osztályon történő utazás költségeinek kivételével, amelyeket az intézmény megtérít.”

8        A személyzeti szabályzat II. mellékletének 9. cikke a következőket írja elő:

„A tisztviselő a rokkantsági bizottsághoz a kezelőorvosától vagy más, őt megvizsgáló orvostól származó bármilyen jelentést vagy igazolást benyújthat.

A bizottság eljárása nem nyilvános.

[helyesen: A tisztviselő a rokkantsági bizottsághoz a kezelőorvosától vagy más, őt megvizsgáló orvostól származó bármilyen jelentést vagy igazolást benyújthat.

A bizottság következtetéseit közölni kell a kinevezésre jogosult hatósággal és az érintettel.

A bizottság eljárása nem nyilvános.]”

9        A személyzeti szabályzat 73. cikkének (1) bekezdése szerinti, a baleset vagy foglalkozási megbetegedés elleni biztosításra vonatkozó közös szabályzatnak (a továbbiakban: biztosítási szabályzat) a „Foglalkozási megbetegedések” címet viselő 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Foglalkozási megbetegedésnek minősül az a betegség, amely szerepel a 2003. szeptember 19‑i [2003/670/EK] [európai] bizottsági ajánláshoz [(HL L 238., 28. o.)] mellékelt, »a foglalkozási megbetegedések európai jegyzékében« és annak esetleges kiegészítéseiben, amennyiben a biztosított [az Európai Unió] részére végzett szakmai tevékenysége során ki volt téve e betegségek kockázatának.

(2)      Foglalkozási megbetegedésnek minősül továbbá az (1) bekezdésben említett jegyzékben nem szereplő bármely betegség, illetve korábban fennálló betegség súlyosbodása, amennyiben megfelelő mértékben bebizonyosodik, hogy a betegség [az Európai Unió] szolgálatában végzett feladatok ellátása során vagy ellátásakor keletkezett.”

10      A biztosítási szabályzatnak „A foglalkozási megbetegedések bejelentése” címet viselő 16. cikke a következőket írja elő:

„(1)      A foglalkozási megbetegedés miatt a [biztosítási szabályzat] alkalmazását kérelmező biztosítottnak a betegség kezdetét, illetve a megbetegedésnek orvosilag első alkalommal történő megállapítását követően ésszerű időn belül bejelentést kell tennie az őt alkalmazó intézmény felé. […]

A bejelentésnek pontosan meg kell határoznia a betegség jellegét, és ahhoz csatolni kell az orvosi igazolásokat, illetve minden más dokumentumot.

A foglalkozási megbetegedés elismerése esetén a személyzeti szabályzat 73. cikkének (2) bekezdésében garantált ellátásokat a betegség első alkalommal történt diagnosztizálását, vagy – ennek hiányában – a megbetegedéssel összefüggő munkaképtelenség első időpontját, illetve – ennek hiányában – a bejelentés időpontját megelőző 12 hónap alatti illetmény havi összegei alapján számítják ki.

A már nem az intézményekben dolgozó biztosítottak esetében az ellátásokat a foglalkoztatás utolsó évében kapott alapilletmény alapján számítják ki. Az említett illetményt a harmadik bekezdésben említett időpontban naprakésszé teszik.

(2)      A hivatal vizsgálatot folytat a betegség jellegének, foglalkozási eredetének, valamint az annak kialakulását övező körülményeknek a megállapítását lehetővé tevő valamennyi tényező összegyűjtése céljából.

[…]

Az intézmények által kijelölt orvos(ok) a vizsgálati jelentésre figyelemmel kibocsátja (kibocsátják) a 18. cikkben előírt következtetéseket.”

11      A biztosítási szabályzat 18. cikke a következőket írja elő:

„A valamely esemény baleseti eredetének elismerésével kapcsolatos határozatokat – függetlenül attól, hogy az esemény a munkából vagy magánéletből eredő kockázatoknak tudható‑e be –, valamint az ezzel összefüggő, a betegség foglalkozási eredetének elismerésével és a végleges rokkantsági fokozat meghatározásával kapcsolatos határozatokat a kinevezésre jogosult hatóság a 20. cikkben előírt eljárás betartásával:

–        az intézmények által kijelölt orvos(ok) által kibocsátott következtetések alapján

és

–        akkor hozza meg, ha a biztosított – a 22. cikkben előírt orvosi bizottsággal folytatott konzultációt követően – ezt kéri.”

12      A biztosítási szabályzat orvosi bizottsággal kapcsolatos 22. cikkének (3) bekezdése a következőt írja elő:

„Az orvosi bizottság kollektív módon vizsgál meg minden beszerezhető, az értékelésben valószínűleg használható okmányt, és minden határozatot többségi szavazattal hoz meg. […] A harmadik orvos feladata a titkársági teendők ellátása és a jelentés elkészítése. Az orvosi bizottság további vizsgálatokat kérhet, és szakértőkkel konzultálhat az ügy befejezése vagy a feladatának ellátásához szükséges vélemények beszerzése érdekében.

Az orvosi bizottság csak olyan tényekről adhat orvosi véleményt, amelyeket elé terjesztettek vizsgálatra, vagy amelyeket tudomására hoztak.

Ha az orvosi bizottság, amelynek feladata az ügy pusztán orvosi szempontjaira korlátozódik, úgy véli, hogy az ügy jogvitát vonhat maga után, köteles megállapítani hatáskörének hiányát [helyesen: ha az orvosi bizottság, amelynek feladata az ügy pusztán orvosi szempontjaira korlátozódik, úgy véli, hogy az ügy jogvitát vonhat maga után, köteles megállapítani hatáskörének hiányát].

Az eljárás befejeztével az orvosi bizottság véleményét a kinevezésre jogosult hatóságnak szóló jelentésében fogalmazza meg.

A jelentés alapján a kinevezésre jogosult hatóság értesíti a biztosítottat vagy a biztosítása alapján kedvezményezetteket a határozatáról és az orvosi bizottság megállapításairól. A biztosított fél vagy a biztosítása alapján kedvezményezettek kérhetik, hogy a bizottság teljes jelentését továbbítsák az általuk kiválasztott orvosnak, vagy közöljék velük.”

13      A biztosítási szabályzatnak „A 73. cikktől való függetlenség” címet viselő 25. cikke a következőt írja elő:

„Teljes vagy részleges végleges rokkantságnak a személyzeti szabályzat 73. cikke és a [biztosítási szabályzat] alapján történő elismerése semmilyen módon nem érinti a személyzeti szabályzat 78. cikkének alkalmazását, és fordítva.”

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

14      A felperes a Régiók Bizottságánál előbb – 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig – pénzügyi ellenőri, majd 2003. január 1‑jétől belső ellenőri feladatokat látott el.

15      Feladataival összefüggésben a felperes szabálytalanságokat tárt fel a Régiók Bizottságának költségvetési gazdálkodásában. Erről előbb a Régiók Bizottságának ügyviteli igazgatóságát és főtitkárságát, majd pedig az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrző Bizottságát (a továbbiakban: Cocobu) tájékoztatta, amely előtt 2003. március 19‑én jelent meg.

16      Az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) – az egyik parlamenti képviselő és a Cocobu egyik tagja által történt értesítésre – kivizsgálta a felperes által bejelentett szabálytalanságokat, és 2003. október 8‑án elkészítette vizsgálati jelentését (a továbbiakban: az OLAF jelentése). Vizsgálata keretében az OLAF meghallgatta a felperest.

17      Az OLAF jelentésében megállapította, hogy a Régiók Bizottságának költségvetési gazdálkodásában különféle szabálytalanságokat követtek el, és többek között azt javasolta, hogy irányozzák elő fegyelmi eljárás megindítását a személyzet bizonyos tagjaival – jelesül X‑szel és Y‑nal – szemben. Az OLAF azt is megjegyezte, hogy X figyelmeztette a felperest, hogy ha a továbbiakban is úgy jár el, mintha még mindig a Régiók Bizottságának pénzügyi ellenőre lenne, akkor vele szemben igazgatási eljárás megindítását fogja kezdeményezni, valamint hogy a felperes felettesei részéről fokozódó ellenségességet érzékelt.

18      Az OLAF jelentésének következtetéseiben hangsúlyozza, hogy a Régiók Bizottsága általános jelleggel kísérelte meg a felperest pénzügyi ellenőri, majd később belső ellenőri feladatainak gyakorlásával összefüggésben „eltántorítani, illetve elbizonytalanítani”, valamint hogy úgy tűnt, a Régiók Bizottsága figyelmen kívül hagyja a Régiók Bizottságának elnöksége csalás, korrupció és a Közösségek érdekeit sértő, egyéb jogellenes tevékenységek megelőzésével kapcsolatos belső vizsgálatok feltételeiről szóló, 1999. november 17‑i 294/99. sz. határozata 2. cikkének (3) bekezdését, amelynek értelmében „a főtitkárság tisztviselőivel és alkalmazottaival szemben az első vagy második bekezdés szerinti közlés miatt semmikor nem szabad méltánytalan vagy megkülönböztető jellegű bánásmódot alkalmazni”.

19      2003. november 6‑án a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján segítségnyújtás iránti kérelemmel fordult a Régiók Bizottságának elnökségéhez mint kinevezésre jogosult hatósághoz, amely kérelemben pontosította többek között, hogy a rá háruló ellenőrzési feladatok ellátása miatt felettesei lelkileg zaklatták, nyomást gyakoroltak rá, megpróbálták megfélemlíteni és fegyelmi eljárásokkal fenyegették. Ebben a kérelemben az őt érő „támadásoknak [gyorsan véget vető] megfelelő intézkedések” elfogadását, valamint igazgatási eljárás megindítását és a meglátása szerint elszenvedett kár megtérítését kérte.

20      2003. december 22‑én a Cocobu ismertette az Európai Unió 2001‑es pénzügyi évre szóló általános költségvetésének végrehajtására vonatkozó mentesítésről szóló jelentését (a továbbiakban: a Cocobu jelentése), amelynek VII. szakasza a Régiók Bizottságára vonatkozik. A Cocobu – többek között az OLAF jelentése alapján – nemcsak hogy „feltárta azokat a hivatali akadályoztatásokat, [amelyek] […] pénzügyi ellenőrét/belső ellenőrét, valamint személyzetét a [Régiók] Bizottságának ügyviteli igazgatósága részéről érték”, hanem azt is pontosította, hogy „arra számít[ott], hogy a [Régiók Bizottsága által előirányzott] reformintézkedések anélkül teszik lehetővé a csalások és szabálytalanságok feltárását, hogy fennállna az egyéni, illetve intézményi szintű zaklatás kockázata, ahogyan az korábban történt”.

21      A Parlament – az OLAF jelentésére és a Cocobu jelentésére figyelemmel – az EK 275. és az EK 276. cikkben rá ruházott, az Unió általános költségvetésének végrehajtására vonatkozóan mentesítés megadására irányuló hatáskörök keretében 2004. január 29‑én elfogadta „az Európai Unió 2001‑es pénzügyi évre szóló általános költségvetésének végrehajtására vonatkozó mentesítés – VII. szakasz – Régiók Bizottsága című határozatot kísérő megjegyzéseket tartalmazó” állásfoglalást (a továbbiakban: a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalás). A Parlament az említett állásfoglalás 14., 22. és 24. pontjában különösen „a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján a belső ellenőr által megindított eljárás kimenetelének sérelme nélkül [elítélte] a [belső ellenőrre] és személyzetére irányuló hivatali akadályoztatást”, valamint a felperesre irányuló „egyéni, illetve intézményi szintű zaklatást”, és „[kérte], hogy a Régiók Bizottsága kérjen hivatalosan bocsánatot a belső ellenőrtől”.

22      A Régiók Bizottságának elnöksége 2004. február 17‑i és március 9‑i leveleiben azon az alapon utasította el a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét, hogy a felperes által szolgáltatott dokumentumok nem bizonyítják, hogy az állítólagos zaklatás vagy megfélemlítés valóban megtörtént. A felperes a segítségnyújtás iránti kérelem elutasításával szemben nem nyújtott be panaszt.

23      2004. április 26‑án a Régiók Bizottságának főtitkársága tájékoztatta a felperest, hogy a Régiók Bizottságának elnöksége úgy határozott, hogy „nem fog vele [szemben] fegyelmi eljárást indítani”.

24      A felperes – aki szorongott, depresszióban szenvedett, és poszttraumás tüneteket produkált – 2004. április 28‑tól betegszabadságon volt. A felperes betegszabadságát 2006. december 31‑ig, majd 2007. február 22‑től 2007. június 30‑ig meghosszabbították, amely időpontban a felperest rokkantság miatt hivatalból nyugdíjazták.

25      A felperes előadja, hogy amikor betegszabadsága idején, 2005. augusztus 31‑én azzal a céllal kereste fel a Régiók Bizottságát, hogy személyes holmiját elhozza, a rossz fogadtatás miatt elájult, és az ápolóhelyiségbe került.

26      A Régiók Bizottságának főtitkársága – miután megállapította, hogy a felperes összesített betegszabadsága a három legutolsó év alatt meghaladta a tizenkét hónapot – 2006. február 22‑én úgy határozott, hogy a személyzeti szabályzat 59. cikkének (4) bekezdése alapján megindítja a felperes rokkantnak minősítésére irányuló eljárást, és kérte ez utóbbit, hogy a rokkantsági bizottság összetételének céljából jelöljön ki egy orvost.

27      A rokkantsági bizottság kezdetben a Régiók Bizottsága által kijelölt T. doktorból, a felperes által kijelölt Ra. doktorból, valamint az előbbi két orvos egyetértésével kijelölt Gr. doktorból állt. 2007 januárjában a felperes visszavonta az Ra. doktornak adott meghatalmazást. Tekintettel a felperes mulasztására, az Európai Unió Bíróságának elnöke hivatalból Go. doktort rendelte ki a felperes képviseletére. Ezt követően Gr. doktor lemondott rokkantsági bizottsági tagságáról, és őt a T. doktor és Go. doktor által közös egyetértéssel kijelölt O. doktor váltotta fel.

28      A felperes 2007. január 1‑jén ismét munkába állt. Állítása szerint új feladatkörrel, jelesül azzal bízták meg, hogy a Régiók Bizottságának főtitkársága számára tanácsot adjon. Új irodája elszigetelt volt, feladatait nem határozták meg, és kedvezőtlen értékeléseket tartalmazó – betegszabadságának idejét lefedő – értékelő jelentést kapott. A felperes 2007. február 21‑ig, azaz nagyjából hat hétig dolgozott, majd ismét betegszabadságra került.

29      2007. február 27‑én a felperes a személyzeti szabályzat 73. cikke és a biztosítási szabályzat 16. cikke alapján betegsége foglalkozási eredetének elismerésére irányuló kérelmet terjesztett a Régiók Bizottságának főtitkársága elé. A felperes egyebekben jelezte a Régiók Bizottságának főtitkársága felé, hogy mivel a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti munkaképtelenségének kérdésében való döntéshozatal céljából már kijelöltek rokkantsági bizottságot, a felperes kérte ezt a rokkantsági bizottságot, hogy ne csak munkaképtelenségének vizsgálatát, hanem – adott esetben – munkaképtelensége és szakmai tevékenysége között fennálló kapcsolatot vizsgálja.

30      2007. április 10‑i levelében a Régiók Bizottságának főtitkársága arról tájékoztatta a felperest, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján benyújtott kérelmét továbbították az Európai Bizottságnak mint a személyzeti szabályzat 73. cikkének alkalmazása tekintetében kinevezésre jogosult ad hoc hatóságnak, és hogy ezen utóbbinak megfelelően továbbították a felperes arra irányuló kérelmét, hogy a már létrejött rokkantsági bizottság hozzon határozatot esetleges rokkantságának foglalkozási eredetéről.

31      A rokkantsági bizottság 2007. május 23‑i ülését követően – miután két alkalommal megvizsgálta a felperest – megállapította, hogy a felperes elérte a teljesnek minősülő végleges rokkantságot, ami miatt feladatkörét nem tudja ellátni (a továbbiakban: a rokkantság fennállására vonatkozó 2007. május 23‑i következtetések). A rokkantság eredetét illetően azonban a rokkantsági bizottság kijelentette, hogy nem rendelkezik elegendő adattal ahhoz, hogy a rokkantság foglalkozási eredetéről határozatot hozzon, valamint hogy azt várja, hogy az ügyviteli igazgatóság átadja részére azokat a „hitelt érdemlő adatokat”, amelyek lehetővé teszik számára, hogy e tekintetben határozatot hozzon.

32      A rokkantsági bizottság 2007. május 23‑i ülésének jegyzőkönyvéből (a továbbiakban: 2007. május 23‑i jegyzőkönyv) kitűnik, hogy noha a rokkantság fennállására vonatkozó 2007. május 23‑i következtetéseket egyhangúlag fogadták el, az orvosok nem értettek egyet a diagnózist illetően, mivel a Régiók Bizottsága által kijelölt orvos, T. doktor és a harmadik orvos, O. doktor úgy vélte, hogy a felperes paranoiában szenved, míg a felperes képviseletére hivatalból kijelölt orvos, Go. doktor – a kórházi kezelőorvos V. A., valamint Ra. doktor jelentései, továbbá a D. M. professzor által elvégzett pszichológiai vizsgálat alapján – nem értett egyet ezzel a diagnózissal.

33      A 2007. május 23‑i jegyzőkönyv emellett pontosítja, hogy a rokkantsági bizottság a rokkantság eredetéről azt követően kívánt határozatot hozni, hogy „beszerezte [a tagjai] által az ügyviteli igazgatósághoz intézett kérdésekre adott válaszokat”, valamint hogy a bizottságnak „arra is szüksége [volt], hogy közöljék vele a [felperes] kérésére a [Régiók Bizottságának] főtitkársága által kért és az Európai Bizottság szolgálata által végzett vizsgálatot is”. Más szóval meg kell állapítani – amint az a tárgyaláson is megerősítést nyert –, hogy a rokkantsági bizottság a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján indult eljárás lezárására és kimenetelére várt azelőtt, hogy a személyzeti szabályzat 78. cikkével összefüggésben határozatot hozott volna a felperes rokkantságának foglalkozási eredetéről.

34      2007. június 11‑i határozatával a Régiók Bizottságának elnöksége a személyzeti szabályzat 53. cikke alapján 2007. június 30‑i hatállyal a felperest rokkantság miatt hivatalból nyugdíjazta.

35      2008 januárjában a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján indított eljárás keretében a Bizottság személyi juttatásokat kezelő és kifizető hivatala (PMO) úgy vélte, hogy nem kell igazgatási vizsgálatot lefolytatni, mivel „az aktában szereplő dokumentumok elegendő adminisztratív adatot tartalmaznak ahhoz, hogy a [PMO] orvosa elvégezhesse vizsgálatát”.

36      2009. január 9‑i határozatával a PMO a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elismerte a felperes betegségének foglalkozási eredetét, ezt pedig a PMO orvosa, J. doktor által megállapított, illetve kért jelentések, azaz ezen orvos 2008. május 8‑i jelentése és a 2008. november 20‑i következtetései, valamint Ra. doktor 2008. szeptember 18‑i jelentése alapján tette. Ezen túlmenően a PMO orvosának 2008. május 8‑i jelentése a V. A. doktor és az eljárásba a felperes által bevont más kórházi kezelőorvosok által kidolgozott hat másik orvosi jelentést, valamint több nem orvosi dokumentumot – köztük a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást – is figyelembe vette. Ra. doktor 2008. szeptember 18‑i jelentésében emellett a D. M. professzor által 2008. szeptember 3‑án készített pszichológiai vizsgálat is szerepelt.

37      2008. május 8‑i jelentésében a PMO orvosa az aktában szereplő adatok ismeretében úgy véli, hogy az OLAF megállapította egyfelől a Régiók Bizottsága részéről elkövetett szabálytalanságokat és a felperes félreállítására irányuló kísérleteket, amelyek megakadályozták abban, hogy pénzügyi ellenőri munkáját megfelelően lássa el, másfelől pedig a felperes és felettesei közötti hatalmas személyes konfliktusok fennállását. Végezetül a PMO orvosának meglátása szerint – az Ra. doktortól kért pszichiátriai véleményre is figyelemmel – meg kell állapítani különösen „a Régiók Bizottsága bizonyos tisztviselőinek nem megfelelő szakmai magatartásával összefüggő […] tünetegyüttes fokozatos kialakulását”.

38      2008. november 20‑i következtetéseiben a PMO orvosa megállapítja, hogy a felperes „semmilyen szakmai tevékenységet nem tud már ellátni az Európai Közösségeknél, annál is inkább, mert klinikai‑pszichológiai állapota a munkahelyén megélt lelki zaklatáshoz és az abból eredő kiégéshez (»burn‑out«) kapcsolódott”, valamint hogy „pszichoaffektív zavarai közvetlen és kétségtelen okozati összefüggésben állnak szakmai tevékenységével”.

39      2008. december 8‑án a PMO tájékoztatta a rokkantsági bizottságot a felperes betegségének foglalkozási eredetét – a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján – elismerő határozatáról. Az aktából kitűnik, hogy a PMO orvosának 2008. május 8‑i jelentését, illetve 2008. november 20‑i következtetéseit, valamint Ra. doktor 2008. szeptember 18‑i jelentését szintén továbbították a rokkantsági bizottság részére.

40      2009. február 13‑i levelében Go. doktor – a rokkantsági bizottságnak a felperes számára hivatalból kijelölt tagja – a Régiók Bizottsága által kijelölt orvostól, T. doktortól azt kérte, hogy a rokkantsági bizottság folytassa munkáját.

41      2009. április 20‑án a harmadik orvos, a T. és Go. doktorok közös megegyezésével kijelölt O. doktor számos kérdést továbbított T. doktor számára, amelyeket a Régiók Bizottságának kívánt feltenni különösen az OLAF jelentésének tartalmával, valamint azon európai parlamenti állásfoglalás meglétével kapcsolatban, amely azt követelte, hogy a Régiók Bizottsága kérjen bocsánatot a felperestől. Ezeket a kérdéseket T. doktor továbbította a Régiók Bizottsága főtitkárságának.

42      A Régiók Bizottsága a rokkantsági bizottság által feltett kérdésekre az OLAF jelentésére és a Régiók Bizottsága által az OLAF jelentését követően készített igazgatási vizsgálati jelentésre (a továbbiakban: igazgatási vizsgálati jelentés) hivatkozva válaszolt. Azt is megerősítette, hogy a Parlament mentesítésről szóló állásfoglalásában ténylegesen azt kérte, hogy a Régiók Bizottsága kérjen hivatalosan bocsánatot a felperestől.

43      2010. március 2‑án a PMO a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján úgy döntött, hogy a felperes – foglalkozási eredetűként elismert betegség – okozta rokkantságának mértékét 10%‑ban határozza meg. Ezt a határozatot a PMO által kért több kiegészítő orvosi jelentés alapján fogadták el: a D. doktor által 2009. augusztus 12‑én elvégzett pszichológiai szakértői jelentés, az Me. doktor által 2009. október 17‑én készített neuropszichológiai vizsgálat, az Re. doktor által 2009. november 3‑án végzett „pszichiátriai vizsgálati jelentés”, valamint a PMO orvosának 2010. február 11‑i következtetései, amelyek foglalkozási eredetű konfliktus eredményeként kialakult zavarok fennállását is megállapították. Az Re. doktor által 2009. november 3‑án elkészített jelentést követően a PMO orvosa „lelki zaklatással egyenértékű, adminisztratív eredetű jelentős konfliktus keretébe illeszkedő szorongásos‑depressziós zavarokként” írta le a felperes foglalkozási megbetegedését, az ebből eredő rokkantság mértékét pedig 10%‑ra értékelte. E következtetéseket és orvosi jelentéseket közölték a rokkantsági bizottsággal.

44      A Régiók Bizottsága által kijelölt orvos, T. doktor a Régiók Bizottságának főtitkárságához címzett 2010. június 1‑jei levelében jelezte, hogy a rokkantsági bizottság aznap ülésezett, és kérte, hogy közöljék vele az OLAF jelentését és az igazgatási vizsgálati jelentést, pontosítva, hogy a bizottság e dokumentumok megismerését követően folytatja munkáját.

45      A rokkantsági bizottság három tagja 2010. július 2‑án ismét ülésezett. A rokkantsági bizottság többségi alapon megállapította – e következtetéseket csak T. és O. doktorok írták alá –, hogy a felperes rokkantsága nem foglalkozási megbetegedésből ered (a továbbiakban: a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetések). A felperes javára hivatalból kijelölt orvos, Go. doktor – szintén 2010. július 2‑i keltezésű – külön következtetéseket írt alá, amelyek szerint a felperes rokkantsága foglalkozási megbetegedés következménye.

46      A Régiók Bizottságának elnöksége – 2010. szeptember 10‑i ülésén – kinevezésre jogosult hatóságként „jóváhagyta [a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetéseket, amelyek] szerint [a felperes] rokkantsága nem a személyzeti szabályzat 78. cikkének [ötödik bekezdése] szerinti foglalkozási megbetegedés következménye”. Ezt a határozatot (a továbbiakban: a 2010. szeptember 10‑i határozat vagy megtámadott határozat) a felperessel a 2010. október 12‑én kelt, a felperes által 2010. október 22‑én átvett levélben közölték.

47      A felperes rokkantságát eredményező betegség eredetének kérdéséről szóló, T. doktor által Go. doktornak a 2010. szeptember 16‑i levélben továbbított összefoglaló orvosi jelentésben (a továbbiakban: a rokkantsági bizottság jelentése) T. és O. doktorok pontosították, hogy a rokkantsági bizottság 2010. június 1‑jei ülésén megismerte a Régiók Bizottságához intézett kérdésekre 2008. november 20‑án adott válaszokat, valamint a PMO orvosa által 2010. február 11‑én kiadott következtetéseket, valamint hogy „[az említett] dokumentumok vizsgálata alapján [bebizonyosodott], hogy a foglalkozási eredet [PMO általi] elismerése kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen alapul[t]”. A rokkantsági bizottság jelentése ezen túlmenően jelzi, hogy „a tüneteket tárgyilagosan értékelő teszt[tel végzett] pszichológiai vizsgálat során valamennyi klinikai érték jelentősen meghaladta a normálértéket[; hogy] az őszinteség gyanítható hiánya miatti terheltségről van szó”, és pontosította, hogy „[a] felperes pszichopatológiai tünetei már jóval az előtt megjelentek, hogy belső ellenőri funkciót látott volna el.” A rokkantsági bizottság jelentésében az is szerepel, hogy a rokkantsági bizottság 2010. július 2‑i ülésén megvizsgálta az OLAF jelentését, és megállapította, hogy az nem tartalmazza „a [felperessel] szemben alkalmazott fenyegetések, megfélemlítés vagy zaklatás semmiféle leírását”. Végül a rokkantsági bizottság jelentése szerint „[a Régiók Bizottsága által] lefolytatott belső igazgatási vizsgálat során [a felperes] nem szolgált példákkal olyan eseményekre, amelyeknek […] áldozatává vált volna”.

48      A rokkantsági bizottság jelentésének utolsó bekezdése végül pontosítja, hogy „[n]oha [Go. doktornak] meggyőződése, hogy a rokkantság foglalkozási eredetű, [T. és O. doktorok] – az igazság felderítésére irányuló erőfeszítéseik ellenére, és mindarra figyelemmel, ami a későbbi viták során merülhet fel – nem találnak olyan tényezőket, amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak”.

49      A rokkantsági bizottságba a felperes képviseletére hivatalból kirendelt Go. doktor a maga részéről a – T. és O. doktorok részére 2010. októberben továbbított – 2010. szeptember 13‑i jelentésben (a továbbiakban: Go. doktor jelentése) úgy vélte, hogy a felperes rokkantsága foglalkozási eredetű. Ebben a jelentésben Go. doktor különösen arra emlékeztetett, hogy „a [személyzeti szabályzat] 78. cikk[e a] tisztviselő szociális biztonságinak nevezett fedezete, [amely tisztviselőnek] nem feladata bizonyítani munkáltatójának felelősségét ahhoz, hogy a fedezetet igényelhesse”, valamint többek között az OLAF jelentéséből és a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalásból származó kivonatokat és az aktában szereplő számos orvosi jelentést idézett, és úgy vélte, hogy ezen orvosi jelentések ugyan „nem bírnak kötelező erővel”, azok „vitathatatlanul jelzés[értékűek]”. Márpedig mindezen orvosi vélemények – amelyeket követni kell – Go. doktor szerint pontosították, hogy a felperes egészségügyi problémáit a szakmai környezetben elszenvedett lelki zaklatás és nyomás okozta.

50      2011. január 21‑i levelében a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a 2010. szeptember 10‑i határozattal szemben. Panaszában a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján egyúttal nem vagyoni kárának megtérítése címén 10 000 eurót, valamint a rokkantsági eljárással összefüggő költségeinek megtérítését kérte.

51      A kinevezésre jogosult hatóság 2011. május 20‑i – a felperes által 2011. június 1‑jén átvett – határozatával elutasította a panaszt (a továbbiakban: a panasz elutasításáról szóló határozat).

 Eljárás és a felek kérelmei

52      2012. július 26‑i levelében a Közszolgálati Törvényszék hivatala közölte a felperessel, hogy a Közszolgálati Törvényszék hivatalból biztosítani kívánja számára az anonimitást. A felperes 2012. augusztus 16‑i válasza értelmében nem kívánja igénybe venni az anonimitást.

53      A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        semmisítse meg a 2010. szeptember 10‑i határozatot, amennyiben a kinevezésre jogosult hatóság megtagadta a rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése alapján történő elismerését;

–        amennyiben szükséges, semmisítse meg a panasz elutasításáról szóló határozatot;

–        kötelezze a Régiók Bizottságát, hogy nem vagyoni kár megtérítése címén fizessen 10 000 euró összeget;

–        kötelezze a Régiók Bizottságát a felperesnél a rokkantsági eljárás megindulása óta azzal összefüggésben keletkezett valamennyi költség – köztük a panasszal összefüggésben felmerült költségek – megtérítésére;

–        a Régiók Bizottságát kötelezze a költségek viselésére.

54      A Régiók Bizottsága azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

1.     A kereset tárgyáról

55      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a formálisan valamely panasz elutasításáról szóló határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem, amennyiben e határozat önálló tartalommal nem rendelkezik, magában foglalja azon aktusnak a Közszolgálati Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották (lásd ebben az értelemben a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének 8. pontját).

56      A jelen ügyben a panasz elutasításáról szóló határozat megerősíti a megtámadott határozatot, amennyiben pontosan meghatározza az annak alátámasztására felhozott indokokat. Hasonló helyzetben a sérelmet okozó eredeti jogi aktus jogszerűségét kell megvizsgálni, a panasz elutasításáról szóló határozatban szereplő indokolásra figyelemmel, mivel ezen indokolásnak elvileg meg kell egyeznie ezzel a jogi aktussal (a Közszolgálati Törvényszék F‑50/11. sz., Buxton kontra Parlament ügyben 2012. április 18‑án hozott ítéletének 21. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

57      Következésképpen a panasz elutasításáról szóló határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem nem rendelkezik önálló tartalommal, és úgy kell tekinteni, hogy a kereset azon megtámadott határozatra irányul, amelynek indokolását a panasz elutasításáról szóló határozat pontosan meghatározza (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑258/01. sz., Eveillard kontra Bizottság ügyben 2004. június 10‑én hozott ítéletének 31. és 32. pontját).

2.     A megsemmisítés iránti kérelemről

58      Megsemmisítés iránti kérelmének alátámasztására a felperes három jogalapra hivatkozik:

–        az eljárás tiszteletben tartásának elmulasztására és a testületi jelleg megsértésére alapított első jogalap;

–        az indokolási kötelezettség megsértésére, nyilvánvaló értékelési hibára, a személyzeti szabályzat 78. cikke ötödik bekezdésének, a rokkantsági bizottság megbízatásának, valamint a foglalkozási megbetegedés fogalmának a megsértésére alapított második jogalap;

–        a gondoskodási kötelezettség megsértésére, hatáskörrel való visszaélésre és az eljárás szabálytalanságára alapított harmadik jogalap.

 Az eljárás tiszteletben tartásának elmulasztására és a testületi jelleg megsértésére alapított, első jogalapról

 A felek érvei

59      A felperes előadja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság 2010. szeptember 10‑én a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetések alapján hozta meg határozatát, amely megállapítások még nem voltak véglegesek, és amelyek szabálytalanok voltak, mivel azokat egyrészről a rokkantsági bizottság jelentése, másrészről pedig Go. doktor jelentése előtt állapították meg. A szóban forgó jelentéseket 2010. szeptember 16‑án, illetve 2010 októberében – azaz a megtámadott határozat 2010. szeptember 10‑i elfogadását követően – készítették, írták alá és közölték. Ebből következik a rokkantsági bizottság munkája tekintetében a testületi jelleg megsértése.

60      A Régiók Bizottsága úgy véli, hogy a rokkantsági bizottság testületi jelleggel végezte munkáját, mivel minden tagjának volt lehetősége arra, hogy saját álláspontját kifejtse. Ezen túlmenően a felperes nem vitatja, hogy a rokkantsági bizottság 2010. június 1‑jei és július 2‑i ülésén a három orvos tényleges eszmecserét folytatott. Egyebekben pedig semmilyen jogszabállyal nem ellentétes az, hogy az orvosok jelentésüket adott esetben azt követően készítsék el, hogy következtetéseiket közölték volna a kinevezésre jogosult hatósággal.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

61      Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a rokkantsági bizottságnak munkáját testületileg kell végeznie, és minden tagja számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy álláspontját kifejtse (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑54/89. sz., V. kontra Parlament ügyben 1990. november 22‑én hozott ítéletének 34. pontját, valamint a T‑20/00. sz., Camacho‑Fernandes kontra Bizottság ügyben 2003. február 27‑én hozott ítéletének 45. és azt követő pontjait).

62      A jelen ügyben az ügy irataiból kitűnik, hogy a rokkantsági bizottság három tagja – T., Go. és O. doktorok – 2010. június 1‑jén és július 2‑án üléseztek, valamint hogy megvitatták és kicserélték a felperes rokkantságának eredetére vonatkozó véleményüket. A felperest képviselő Go. doktor egyébként jelentésében megerősítette, hogy a rokkantsági bizottság ülésein ki tudta fejteni véleményét, és pontosította, hogy „kedvező véleménye mellett szilárdan kitart[ott]”.

63      Következésképpen a rokkantsági bizottság tagjai – miután hozzáfértek a felperes aktájában található valamennyi orvosi és nem orvosi dokumentumhoz, és különösen az OLAF jelentéséhez és a Parlament mentesítésről szóló állásfoglalásához – érvelhettek a felperes rokkantságának eredetére vonatkozó álláspontjukkal, ekként pedig a rokkantsági bizottság munkáját testületileg végezte.

64      Ezt a megállapítást egyébként nem kérdőjelezi meg az a puszta tény, hogy a rokkantsági bizottság jelentésének és Go. doktor jelentésének elkészítésére és kicserélésére azt követően került sor, hogy a rokkantsági bizottság elfogadta a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetéseit. A rokkantsági bizottságban részt vevő orvosok következtetéseikre ugyanis nyugodtan juthatnak kollegiális megbeszéléseiket követően, jelentésüket pedig adott esetben ezt követően is elkészíthetik, mivel ez nem alapvető feltétele az ilyen bizottság határozatai érvényességének (lásd analógia útján a Bíróság 277/84. sz., Jänsch kontra Bizottság ügyben 1987. december 10‑én hozott ítéletét és a C‑18/91. P. sz., V. kontra Parlament ügyben 1992. június 19‑én hozott ítéletének 20. pontját).

65      Ezen túlmenően a személyzeti szabályzat II. mellékletének 9. cikkéből kitűnik, hogy a rokkantsági bizottság következtetéseit továbbítani kell a kinevezésre jogosult hatóságnak és az érintett tisztviselőnek. A rokkantsági bizottság munkája viszont – jellege, tartalma és orvosi eredetű következményei miatt – titkos, és azt nem lehet sem a kinevezésre jogosult hatósággal, sem az érintett tisztviselővel közölni (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑196/95. sz., H kontra Bizottság ügyben 1997. június 3‑án hozott ítéletének 95. pontját, a Közszolgálati Törvényszék F‑41/06. RENV. sz., Marcuccio kontra Bizottság ügyben 2012. november 6‑án hozott ítéletének 151. pontját, amely ügy az Európai Unió Törvényszéke előtt fellebbezés tárgyát képezi [T‑20/13. P. sz. ügy]). Márpedig a rokkantsági bizottság által következtetéseinek alátámasztására összeállított összefoglaló orvosi jelentés a bizottság „munkájába” tartozik, azt tehát nem közlik sem a kinevezésre jogosult hatósággal, sem közvetlenül az érintett tisztviselővel. Ez az orvosi jelentés az érintett tisztviselő kartonjának részét képezi, amelyhez ezen utóbbi a személyzeti szabályzat 26a. cikke alapján hozzáfér.

66      Ennélfogva különbséget kell tenni a rokkantsági bizottság azon következtetései között, amelyeket szükségszerűen az előtt kell közölni a kinevezésre jogosult hatósággal, hogy ezen utóbbi határozatot fogadna el, valamint az adott esetben a rokkantsági bizottságnak vagy bizonyos tagjainak összefoglaló orvosi jelentésében vagy jelentéseiben szereplő orvosi vizsgálatok és megfontolások között, amelyek ugyan szerepelnek az érintett tisztviselő kartonjában, de amelyeket nem közölnek a kinevezésre jogosult hatósággal.

67      A fentiekből következik, hogy az érintett tisztviselő rokkantsága foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése alapján történő elismerésére irányuló eljárás keretében ülésező rokkantsági bizottság nem köteles a munkájáról beszámoló összefoglaló orvosi jelentést készíteni a kinevezésre jogosult hatóság számára és az igazgatási határozatnak az ezen utóbbi általi elfogadása előtt, mivel a kinevezésre jogosult hatóság nem is férhet hozzá az említett jelentéshez, amely ugyanis a rokkantsági bizottság munkájával kapcsolatos titkosság hatálya alá tartozik.

68      A jelen ügyben a Brüsszelben (Belgium) 2010. július 2‑án a rokkantsági bizottság három tagjának jelenlétében megtartott második ülést követően csak T. és O. doktorok írták alá még aznap a rokkantság eredetére vonatkozó következtetéseket, amelyekben pontosították, hogy a felperes rokkantsága nem foglalkozási megbetegedésből ered. Következésképpen a felperest képviselő és az e következtetéseket nem osztó Go. doktor ugyanaznap, azaz 2010. július 2‑án külön következtetéseket írt alá (lásd a jelen ítélet 45. pontját). Nem vitatott, hogy a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetéseket továbbították a kinevezésre jogosult hatóság részére, amely azokat a 2010. szeptember 10‑i határozattal hagyta jóvá. Az, hogy ezt követően egyrészről a rokkantsági bizottság jelentését, másrészről pedig Go. doktor jelentését a 2010. szeptember 10‑i határozat elfogadását követően készítették el és közölték az első esetében Go. doktorral, a második esetében a rokkantsági bizottság másik két tagjával, nem teszi szabálytalanná a testületi jelleg elve tiszteletben tartásának elmulasztása miatt a 2010. szeptember 10‑i határozatot. A jelen ítélet 63. pontjában megállapítottaknak megfelelően a rokkantsági bizottság keretében zajló eljárás során a rokkantsági bizottság tagjainak mindvégig, és mindenesetre annak 2010. július 2‑i, utolsó ülésén volt alkalmuk kifejteni álláspontjukat, amely utóbbi végén T. és O. doktorok – a maguk részéről, háromból két szavazattal – elfogadták a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetéseket, amely az egyetlen olyan dokumentum, amelyet a kinevezésre jogosult hatósággal közölni kell.

69      Az első jogalapot tehát mint megalapozatlant kell elutasítani.

 Az indokolási kötelezettség megsértésére, a nyilvánvaló értékelési hibára, a személyzeti szabályzat 78. cikke ötödik bekezdésének, a rokkantsági bizottság megbízatásának, valamint a foglalkozási megbetegedés fogalmának a megsértésére alapított, második jogalapról

70      A második jogalap lényegében négy elkülönülő részből áll. A jogalap első részében a felperes az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozik. A másodikban azt rója fel, hogy az orvosi bizottság nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta az adminisztratív aktában és a kartonban szereplő dokumentumokat. A harmadikban a rokkantsági bizottság megbízatásának megsértésére hivatkozik. A negyedikben azt kifogásolja, hogy a rokkantsági bizottság tévesen értelmezte a foglalkozási megbetegedés fogalmát.

 A második jogalapnak az indokolási kötelezettség megsértésére alapított, első részéről

–       A felek érvei

71      A felperes előadja, hogy a rokkantsági bizottságnak – azon mérlegelési jogkör keretében, amellyel orvosi területen rendelkezik – oly módon kell indokolnia véleményét, hogy igazolni lehessen az orvosi megállapítások és a bizottság következtetései közötti érthető kapcsolat fennállását. Ez az indokolási kötelezettség különösen akkor fontos, ha eltérések vannak a rokkantsági bizottság véleménye és bizonyos korábbi orvosi jelentések között.

72      A jelen ügyben a rokkantsági bizottságnak ki kellett volna fejtenie, hogy milyen okokból kívánt eltérni azon orvosszakértők orvosi megfontolásaitól, akikkel a PMO kérésére az általa a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján megindított eljárás keretében konzultált, annál is inkább, mert megvárta ezen eljárás kimenetelét azelőtt, hogy határozatot hozott volna éppen a felperes rokkantságának eredetéről.

73      A felperes szerint a rokkantsági bizottság jelentése egyáltalán nem tartalmaz indokolást, és azon okokra sem ad magyarázatot, amelyek eredményeként az említett bizottság – esete tényleges klinikai vizsgálatának előzetes elvégzése nélkül – eltért a PMO 2009. január 9‑i azon határozatától, amely a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elismerte a betegség foglalkozási eredetét, valamint az összes többi orvosi jelentéstől, amelyek a felperes rokkantságának foglalkozási eredetét illetően az orvosok körében fennálló egyhangúságot bizonyították.

74      A felperes rokkantságának foglalkozási eredetét kizáró, a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetések indokolásához nem elegendő a rokkantsági bizottság jelentésében szereplő utalás, amely szerint „[a foglalkozási megbetegedésnek a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerésével összefüggésben] a foglalkozási eredet elismerése kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen alapul[t]”. Végső soron érthetetlen a rokkantsági bizottság azon véleménye, amely szerint a felperes rokkantsága nem foglalkozási megbetegedésből ered.

75      A Régiók Bizottsága azzal érvel, hogy nem követelmény, hogy a rokkantsági bizottság jelentése formálisan mintafogalmazás legyen. Elegendő, ha a jelentés megállapítja, hogy érthető kapcsolat áll fenn az orvosi megállapítások és a rokkantsági bizottság által levont következtetések között.

76      Az akár teljes végleges rokkantságnak a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerése semmilyen módon nem határozza meg előre a személyzeti szabályzat 78. cikkének alkalmazását, következésképpen nem lehet szó a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti eljárás keretében elfogadott következtetések és a személyzeti szabályzat 78. cikkével összefüggésben elfogadott következtetések közötti bármiféle ellentmondásról.

77      Végezetül, a Régiók Bizottsága szerint, a rokkantsági bizottság mindenesetre kifejtette, hogy miért tért el a PMO‑nak a betegség foglalkozási eredetét a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elismerő, 2009. január 2‑i határozatától, amikor kijelentette, hogy a rokkantság okai nem a felperes munkakörülményeiben rejlenek. A Régiók Bizottsága több orvosi jelentésből származó kivonatokra és a rokkantsági bizottság jelentésére hivatkozik, amely a felperes személyiségszerkezetére az alábbiak pontosításával utalt: „a tüneteket tárgyilagosan értékelő teszt[tel végzett] pszichológiai vizsgálat során valamennyi klinikai érték jelentősen meghaladta a normálértéket[; hogy] az őszinteség gyanítható hiánya miatti terheltségről van szó”. Az e különféle kivonatokban szereplő értékelések ábrázolták az orvosi megállapítások és a rokkantsági bizottság következtetései közötti érthető kapcsolatot.

–       A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

78      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzatnak a rokkantsági bizottsággal kapcsolatos rendelkezései által elérni kívánt cél az, hogy orvosszakértőkre bízzák valamennyi orvosi jellegű kérdés végleges értékelését, amelyet – belső igazgatási összetétele révén – egyik kinevezésre jogosult hatóság sem tudna elvégezni. Ezzel összefüggésben a bírósági felülvizsgálat nem terjedhet ki a szigorú értelemben vett orvosi értékelésekre, amelyeket akkor kell véglegesnek tekinteni, ha azokra szabályszerű feltételek mellett került sor. A bírósági felülvizsgálat viszont kiterjedhet a rokkantsági bizottság összetételének és működésének, valamint az általa adott vélemények szabályszerűségére. E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék hatáskörrel rendelkezik annak vizsgálatára, hogy a vélemény olyan indokolást tartalmaz‑e, amely lehetővé teszi az abban foglalt következtetések alapjául szolgáló megfontolások értékelését, valamint hogy fennáll‑e érthető kapcsolat az abban szereplő orvosi megállapítások és az érintett rokkantsági bizottság által levont következtetések között (az Elsőfokú Bíróság T‑165/89. sz., Plug kontra Bizottság ügyben 1992. február 27‑én hozott ítéletének 75. pontja, valamint T‑376/02. sz., O kontra Bizottság ügyben 2004. november 23‑án hozott ítéletének 29. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

79      Ezen állandó ítélkezési gyakorlat alapján a jelen üggyel kapcsolatban mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a rokkantság eredetére vonatkozó, a kinevezésre jogosult hatóság által a 2010. szeptember 10‑i határozatban jóváhagyott, 2010. július 2‑i következtetések annak megállapítására szorítkoztak, hogy a felperes rokkantsága „nem foglalkozási megbetegedésből ered”, ezt az állítást azonban semmilyen magyarázattal nem indokolták.

80      Az ítélkezési gyakorlat szerint azonban, amennyiben az ügyviteli igazgatóság a panaszra adott válaszban az egyedi esettel kapcsolatos kifejezett indokokkal igazolta határozatát, az ilyen indokoknak egybe kell esniük az elutasító határozattal, így azokat e határozat jogszerűségének értékelése során releváns információknak kell tekinteni (az Elsőfokú Bíróság T‑377/08. P. sz., Bizottság kontra Birkhoff ügyben 2009. december 9‑én hozott ítéletének 55. és 56. pontja, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81      Márpedig a jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság a panasz elutasításáról szóló határozatban pontosítja elsősorban, hogy ő maga „köteles tiszteletben tartani az orvosi jellegű megállapításokat […], kivéve ha formai hibákat vagy a bizottság következtetései és az e következtetéseket eredményező orvosi adatok között érthetetlen kapcsolatot [tud] kimutatni”. Másodsorban a kinevezésre jogosult hatóság úgy véli, hogy „az indokolás elégséges jellegét az ügy körülményei alapján, azaz nem csupán az indokolás szövege, hanem egyúttal a jogi aktus elfogadását övező ténybeli és jogi kontextus, a jogi aktus tartalma, valamint a felhozott indokok jellege alapján kell értékelni”. Harmadsorban a kinevezésre jogosult hatóság úgy véli, hogy „tudományos, nem pedig igazgatási vagy jogi kérdés az, hogy a [rokkantságot eredményező] betegség eredete miben rejlik”.

82      Ezen előzmények kifejtését követően a panasz elutasításáról szóló határozatban a kinevezésre jogosult hatóság jelzi, hogy annak „megerősítésére” kérte T. doktort, hogy „a rokkantsági bizottság következtetéseit [a] karton részét [képező] orvosi és adminisztratív adatok [ténylegesen alátámasztják]. A kinevezésre jogosult hatóság ezért úgy vélte, hogy – szintén a panasz elutasításáról szóló határozat szerint –„bebizonyosodott az […], hogy a rokkantsági bizottság jelentésében körültekintően kifejtette azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélte, hogy orvosi szempontból nem lehet elismerni a [felperes] rokkantsága – akár csak részleges – foglalkozási eredetét a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik [bekezdése] alapján”. A panasz elutasításáról szóló határozat pontosítja azt is, hogy T. doktor meghatározatlan időpontban azt válaszolta a kinevezésre jogosult hatóságnak, hogy „az érintett kartonjának részét [képező] orvosi és adminisztratív adatok – azaz az esetre és a [felperes] egészségügyi előzményeire vonatkozó klinikai tanulmány; az orvosok személyes orvosi következtetései; az orvosi jelentésekről, a szakértői eredményekről és a szakorvosi vizsgálatokról készült tanulmány, a hivatalos igazgatási dokumentumok elemzése – alátámaszt[ott]ák a rokkantsági bizottság azon következtetéseit[, amelyek szerint a rokkantság] nem foglalkozási megbetegedés eredménye”.

83      A kinevezésre jogosult hatóság részére T. doktor által adott válasz ellenére azonban – amely válaszról, a fentiekben felidézetteknek megfelelően, a panasz elutasításáról szóló határozat említést tesz – meg kell állapítani, hogy tartalma alapján a T. doktor által említett valamennyi orvosi adat, és – egy kivétellel – valamennyi adminisztratív dokumentum az ezzel ellentétes következtetést támasztja alá, azaz azt, hogy a felperes rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredetű.

84      E tekintetben három olyan megállapítás létezik, amelyek alapján ilyen következtetésre lehet jutni.

85      Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben a rokkantsági bizottság olyan összetett orvosi kérdésekben jár el, amelyek az érdekeltet érintő betegség és szakmai tevékenységének valamely intézménynél történő gyakorlása közötti okozati összefüggésre vonatkoznak, a rokkantsági bizottság feladata többek között, hogy rámutasson az aktában szereplő azon adatokra, amelyekre támaszkodik, valamint hogy – jelentős eltérés esetén – pontosítsa azokat az okokat, amelyek miatt eltér bizonyos korábbi és releváns, az érintett számára kedvezőbb orvosi jelentésektől (az Elsőfokú Bíróság T‑300/97. sz., Latino kontra Bizottság ügyben 1999. december 15‑én hozott ítéletének 77. és 78. pontja; a Közszolgálati Törvényszék F‑53/09. sz., J kontra Bizottság ügyben 2011. május 11‑én hozott ítéletének 92. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

86      Egyebekben, még ha a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján eljáró rokkantsági bizottság a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján eljáró orvosi bizottság által elfogadottaktól eltérő következtetésekre jut is (a fent hivatkozott J kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56–61. pontja), amennyiben – ahogyan a jelen ügyben – az érintett ügyében eljáró rokkantsági bizottság meg kívánta várni a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján folytatott eljárás eredményét, ugyanúgy ki kell fejtenie azokat az okokat, amelyek miatt eltért az orvosi jelentésekben szereplő azon értékelésektől, amelyek lehetővé tették a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerését, ezen okokat pedig egyértelműen és érthetően kell jeleznie (lásd ebben az értelemben a Közszolgálati Törvényszék F‑79/09. sz., AE kontra Bizottság ügyben 2010. szeptember 14‑én hozott ítéletének 66., 67. és 72. pontját), akár a kinevezésre jogosult hatósággal közölt következtetéseiben, akár az esetlegesen később elkészített összefoglaló orvosi jelentésében.

87      A jelen ügyben – és ez az első azon három ténymegállapítás közül, amelyek lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a T. doktor által említett orvosi adatok és adminisztratív dokumentumok azt a következtetést támasztják alá, hogy a felperes rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredetű – a Közszolgálati Törvényszékhez benyújtott iratokból kitűnik, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján indult eljárás keretében vizsgált és a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetéseinek elfogadásakor a rokkantsági bizottság rendelkezésére álló orvosi jelentések, azaz legalább tíz orvosi jelentés (jelesül a 2006. január 16‑i kórházi jelentések, D. M. professzor 2006. október 16‑i jelentése, Ra. doktor 2006. október 26‑i jelentése, a PMO orvosának 2008. május 8‑i jelentése, Ra. doktor 2008. szeptember 18‑i jelentése, a PMO orvosának 2008. november 20‑i következtetései, D. doktor 2009. augusztus 12‑i jelentése, Me. doktor 2009. október 17‑i jelentése, Re. doktor 2009. november 3‑i jelentése, valamint a PMO orvosának 2010. február 11‑i következtetései) arra mutattak rá – példálózó jelleggel említve itt csupán néhány bekezdést –, hogy a felperest szándékosan és szervezetten kiközösítették, vele szemben nem megfelelő bánásmódot alkalmaztak, olyan szakmai konfliktus részese volt, amely kiégést (burn‑out), pszichikailag megterhelő munkakörülményeket, frusztrációt, valamint lelki zaklatással felérő, adminisztratív jellegű, jelentős horderejű konfliktust eredményezett.

88      Az előző pontban említett orvosi jelentésekben szereplő megállapítások tekintetében márpedig meg kell állapítani, hogy jelentésében a rokkantsági bizottság megerősítette egyrészről azt, hogy a PMO orvosának 2008. november 20‑i és 2010. február 11‑i következtetései csak „a beteggel folytatott beszélgetésre” építve „alapoz[t]ák meg a betegség foglalkozási eredetének” a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő „elismerését”, másrészről pedig azt, hogy „a tüneteket tárgyilagosan értékelő teszt[tel végzett] pszichológiai vizsgálat során valamennyi klinikai érték jelentősen meghaladta a normálértéket[; hogy] az őszinteség gyanítható hiánya miatti terheltségről van szó”.

89      Az az állítás azonban, amely szerint a felperes betegsége foglalkozási eredetének a PMO részéről történő elismerése a „beteggel folytatott beszélgetésen” alapult, még megalapozottságának vélelmezése esetén sem teszi lehetővé annak megértését, hogy a rokkantági bizottság miért tért el tíz korábbi orvosi jelentéstől, és főként azt nem, hogy mely adatok alapján állította azt – a rendelkezésére álló orvosi és adminisztratív jelentésektől eltérve –, hogy a felperes rokkantsága nem foglalkozási eredetű (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑27/98. sz., Nardone kontra Bizottság 1999. december 15‑én hozott ítéletének 95–98. pontját, valamint a T‑47/97. sz., Plug kontra Bizottság ügyben 2000. június 27‑én hozott ítéletének 117. és 118. pontját).

90      Ezen túlmenően homályosnak és nehezen érthetőnek tűnik az az állítás, amely szerint „a tüneteket tárgyilagosan értékelő teszt[tel végzett] pszichológiai vizsgálat során valamennyi klinikai érték jelentősen meghaladta a normálértéket”, valamint hogy „az őszinteség gyanítható hiánya miatti terheltségről van szó”.

91      Ha ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy a rokkantsági bizottság jelentésének szerzői szerint a felperes hazudott, vagy tüneteit eltúlozta, ekként pedig sikerült több szakértő éberségét kikerülnie és több pszichológiai vizsgálat eredményeit meghamisítania, akkor azt kellene megállapítani, hogy egy ehhez hasonló megállapítás nem szolgál ugyanakkor magyarázattal arra, hogy a rokkantsági bizottság miért jutott arra a következtetésre, hogy a rokkantság még részlegesen sem lehet foglalkozási eredetű (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Plug kontra Bizottság ügyben 1992. február 27‑én hozott ítélet 81. pontját, valamint a fent hivatkozott O kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 70. és 73. pontját és a fent hivatkozott J kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 93. pontját). Mindenesetre, ha ez a mondat ezt jelentené, akkor ellentmondásban állna a 2007. május 23‑i jegyzőkönyvvel, amely szerint „[a tüneteket tárgyilagosan értékelő tesztekkel végzett pszichológiai vizsgálat során] megmutatkoznak a [felperes] részletes [személyiség]jegyei; a] hazugságskála szerint közreműködése őszinte[; a] magas értékeket mutató tünetskála a pszichózis területén különösen demonstratív”.

92      Ha ebből a megállapításból – éppen ellenkezőleg – azt a következtetést kellene levonni, hogy a rokkantsági bizottság szerint a felperesen elvégzett pszichológiai vizsgálat eredményei nem megbízhatóak, akkor azt kellene megállapítani, hogy – tíz korábbi orvosi jelentés és több azonos tartalmú hivatalos dokumentum mellett, amelyeket egyébként a rokkantsági bizottság kifejezetten bekért ahhoz, hogy a felperes rokkantságának foglalkozási eredetére vonatkozóan határozatot hozhasson – a rokkantsági bizottságnak kellene megbizonyosodnia arról, hogy rendelkezik a feladatának elvégzéséhez szükséges valamennyi adattal, és különösen neki kellene kérnie új pszichológiai vizsgálat elvégzését (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Latino kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 70. pontját). Márpedig a rokkantsági bizottság semmilyen kiegészítő pszichológiai vizsgálatot nem kért.

93      Továbbra is homályos, nehezen érthető és ellentmondásos a rokkantsági bizottság azon megállapítása tehát, amely szerint „az őszinteség gyanítható hiánya miatti terheltségről van szó”, ily módon pedig nem teszi lehetővé a Közszolgálati Törvényszék számára annak vizsgálatát, hogy fennáll‑e érthető kapcsolat a rokkantsági bizottság orvosi megállapításai és következtetései között, sem pedig az e következtetések alapjául szolgáló megfontolások értékelését.

94      Egyebekben a rokkantsági bizottság jelentésében szereplő azon megfontolást illetően, amely szerint „a [felperes] pszichopatológiai tünetei már jóval az előtt megjelentek, hogy belső ellenőri funkciót látott volna el”, meg kell állapítani – és ez a második azon három ténymegállapítás közül, amelyek lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a T. doktor által a kinevezésre jogosult hatóság részére adott válaszában említett orvosi adatok és adminisztratív dokumentumok azt a következtetést támasztják alá, hogy a felperes rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredetű –, hogy ezt a megfontolást anélkül jelentették ki, hogy azt bármiféle mindenféle elemzés vagy következtetés követte volna, valamint hogy mindenesetre az nem elegendő annak kifejtéséhez, hogy az orvosi és adminisztratív jelentésekben szereplő számos orvosi vizsgálat és tények milyen okok miatt nem tudták – akár teljes egészében, akár részlegesen – alátámasztani a felperes rokkantságának foglalkozási eredetét.

95      Ezután, ha ezt a mondatot akként kell érteni, hogy a felperes már az előtt beteg volt, hogy belső ellenőri funkcióinak ellátását megkezdte volna, önmagában ez a megállapítás nem elegendő ahhoz, hogy a felperes rokkantsága eredetének vizsgálata során figyelmen kívül lehessen hagyni a betegségnek a személyzeti szabályzat 78. cikke értelmében vett foglalkozási eredetét, mivel foglalkozási megbetegedésnek minősülhet olyan, már korábban fennálló betegség súlyosbodása is, amely betegség eredete másutt keresendő (a fent hivatkozott O kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 67. és 68. pontja).

96      Végezetül a harmadik ténymegállapítást illetően a rokkantsági bizottság a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalásnak éppen a felperessel szembeni „egyéni és intézményi szintű zaklatást” közlő részét idézi, de nem elemzi azt, és nem von le abból semmilyen következtetést. Márpedig a jelen ügybelihez hasonló helyzetben, amikor a felperes és felettesei közötti szakmai konfliktus fennállásáról, valamint a felperes irányában ellenséges munkakörnyezetről van szó, nemcsak tíz orvosi jelentésben, hanem külső ellenőrző intézményektől vagy szervektől származó három hivatalos dokumentumban – például a Parlament mentesítésről szóló állásfoglalásában, a Cocobu jelentésében és az OLAF jelentésében – is, még akkor is, ha általánosságban nehéz írásos bizonyítékkal szolgálni a felettesek részéről alkalmazott nem megfelelő bánásmód tényére, a rokkantsági bizottságnak egyértelműen és pontosan kell indokolnia a fent említett tényezők figyelmen kívül hagyására irányuló döntését, a jelen ügyben pedig nem ez volt a helyzet.

97      Végezetül a fentiekből kitűnik, hogy egyrészt a rokkantsági bizottság nem szolgált jogilag elégséges magyarázattal azokra az okokra, amelyek miatt eltért a felperes betegségének foglalkozási eredetét egyértelműen tanúsító korábbi orvosi jelentésektől, másrészt hogy azt sem magyarázta el elégségesen, hogy mely okok miatt nem lehet a felperes rokkantsága – hacsak részben is – foglalkozási eredetű. E tekintetben a rokkantsági bizottság különösen arra nem szolgált semmiféle magyarázattal, hogy nem vette figyelembe a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást, amely viszont egyértelműen a felperessel szemben fennálló szakmai konfliktust és a felé irányuló „zaklatást” említi.

98      Ennek megfelelően a rokkantsági bizottság jelentése – mivel nem állapított meg érthető kapcsolatot a rokkantsági bizottság orvosi megállapításai és a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetések között – e tekintetben nem tartalmaz megfelelő indokolást, ami érinti a kinevezésre jogosult hatóságnak továbbított, fent említett következtetéseket és a megtámadott határozatot. A második jogalap első részének tehát helyt kell adni.

 A második jogalapnak a nyilvánvaló értékelési hibára alapított, második részéről

–       A felek érvei

99      A felperes úgy véli, hogy nyilvánvalóan téves a rokkantsági bizottság jelentésében szereplő azon értékelés, amely szerint „[a foglalkozási megbetegedésnek a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerésével összefüggésben] a foglalkozási eredet elismerése kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen alapul[t]”. A PMO orvosának következtetései, éppen ellenkezőleg, orvosi jelentésekre és hivatalos dokumentumokra épültek.

100    Ezen túlmenően nyilvánvalóan tévesek a rokkantsági bizottság azon kijelentései, amelyek szerint a felperes nem tudta „egyértelműen elmagyarázni az OLAF‑nak, hogy érzései szerint milyen nyomásnak volt kitéve”. Ugyanígy nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyják az adminisztratív dossziéban és a kartonban szereplő adatokat a rokkantsági bizottság azon megállapításai, amelyek szerint „az OLAF jelentésének elolvasását követően […] a rokkantsági bizottság tagjai [megállapították], hogy ez a jelentés nem tartalmazza a [felperessel] szemben alkalmazott fenyegetések, megfélemlítés vagy zaklatás semmiféle leírását”, valamint hogy „a […] belső igazgatási vizsgálat során a [felperes] a vizsgálatot végző személyek kifejezett, kitartó kérése ellenére sem szolgált példákkal olyan eseményekre, amelyeknek […] áldozatává vált volna”. Az OLAF jelentése nem a felperes kijelentéseinek megismétlésére szorítkozott, hanem megállapította a vele szemben alkalmazott zaklatást és megfélemlítést. Az Európai Parlamentnek a mentesítésről szóló állásfoglalása – amely kötelező joghatásokat kiváltó jogi aktus – arra kötelezte a Régiók Bizottságát, hogy kérjen bocsánatot a felperestől, és hogy védje meg őt a zaklatástól. A Parlament ugyanis – a Cocobu tevékenységének köszönhetően – elvégezte saját vizsgálatát, és átvizsgálta az aktát. A felperes hangsúlyozza, hogy ez az állásfoglalás legalábbis az egyik olyan elem, amely bizonyítja a vele szemben alkalmazott szabálytalan és igencsak konfliktusos munkakörülményeket.

101    A Régiók Bizottsága azzal érvel, hogy az OLAF jelentésének nem a felperessel szemben alkalmazott lelki zaklatás fennállásának megállapítása, hanem az uniós költségvetést sértő esetleges szabálytalanságok vizsgálata képezte tárgyát. Az OLAF jelentéséből származó és a felperes által hivatkozott idézetek nem bizonyítják a vele szemben alkalmazott megfélemlítés és zaklatás fennállását. A Régiók Bizottság által a pénzügyi ellenőri feladat ellátásával szemben tanúsított magatartással, valamint a Régiók Bizottsága által a felperes részére biztosított támogatás hiányával kapcsolatos általános jellegű bírálatokról van szó.

102    A Régiók Bizottsága előadja, hogy az Európai Parlament mentesítésről szóló állásfoglalása nem bír kötelező erővel, valamint hogy az nem szolgálhat konkrét, pontos és egybevágó felvilágosítással a foglalkozási megbetegedés és a rokkantság közötti kapcsolatot illetően. A Régiók Bizottsága mindazonáltal elismeri, hogy a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalás kifejezett bírálatokat tartalmaz a pénzügyi ellenőr intézményi szerepe tiszteletben tartásának elmulasztását illetően.

–       A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

103    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy tekintettel arra a korlátozott bírósági felülvizsgálatra, amelyet a szigorú értelemben vett orvosi értékelésekre vonatkozóan a Közszolgálati Törvényszék gyakorolhat, nem fogadható el a rokkantsági bizottság véleményével kapcsolatban vétett nyilvánvaló értékelési hibára alapított bírálat (a Közszolgálati Törvényszék F‑47/10. sz., Hecq kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 14‑én hozott ítéletének 45. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

104    E szabály felidézése után a rokkantsági bizottság jelentéséből kitűnik, hogy a rokkantsági bizottság, miután „megismerte a PMO [orvosának, J. doktornak] a 2008. [november] 20‑i és […] 2010. [február] 11‑i azon [következtetéseit], amelyek [a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján] megállapították a 10%‑os végleges rokkantsággal párosuló foglalkozási megbetegedés fennállását”, úgy vélte, hogy „[az említett] dokumentumok vizsgálata alapján [bebizonyosodott], hogy a foglalkozási eredet elismerése kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen alapul”, amelynek keretében „a tényeket szubjektív és [a beteg] számára előnyös módon mutatják be”.

105    Márpedig az ítélkezési gyakorlat értelmében nem képez szigorú értelemben vett orvosi értékelést az a megfontolás, amely szerint a betegség foglalkozási eredetének a PMO általi elismerése „kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen” alapult, ekként pedig az – igazgatási szinten fennálló hatókörét illetően – bírósági felülvizsgálat tárgyát képezheti (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Hecq kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 96., 99. és 112. pontját).

106    E tekintetben vitathatatlan, hogy a PMO orvosának 2008. november 20‑i és 2010. február 11‑i következtetései nem kizárólag a felperes elmondásaira alapították a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerését. E következtetések a betegség foglalkozási eredetének elismerését ezzel szemben egyrészről számos orvosi jelentésre, másrészről pedig a felperes aktájában szereplő hivatalos dokumentumokra alapították.

107    Ily módon mindenekelőtt, a PMO orvosának a foglalkozási megbetegedés fennállását elismerő 2008. november 20‑i következtetéseit ugyanezen orvos 2008. május 8‑i jelentése, valamint a kérésére Ra. doktor által 2008. szeptember 18‑án elkészített pszichiátriai vélemény alapján fogadták el, amely utóbbi éppen a felperes „pszichológiai állapotának objektív vizsgálatára” és „annak megerősítésére” irányult, hogy „a tényleges helyzet valóban okozati összefüggésben áll‑e a szakmai tevékenységekkel”. Ezen túlmenően 2008. május 8‑i jelentésében a PMO orvosa a felperes aktájában szereplő hat másik orvosi jelentést is említ. Ami a PMO orvosának 2010. február 11‑i következtetéseit illeti, azok a D. doktor által 2009. augusztus 12‑én készített pszichológiai szakértői véleményen, az Me. doktor által 2009. október 17‑én készített neuropszichológiai vizsgálaton és az Re. doktor által 2009. november 3‑án végzett pszichiátriai jelentésen alapultak, amelyek a foglalkozási eredetű konfliktus eredményeként kialakult zavarok fennállását állapítják meg.

108    Ezen utóbbit illetően a PMO orvosa 2008. május 8‑i jelentésében a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalásra is hivatkozik, amelyből éppen a súlyos szakmai konfliktusra és a Régiók Bizottsága által a felperes irányába tanúsított magatartásra vonatkozó számos bekezdést idéz. A 2009. augusztus 12‑i pszichológus szakértői véleményben D. doktor ugyanígy pontosítja, hogy jelentésének elkészítéséhez tanulmányozta a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást és az OLAF jelentését.

109    Márpedig a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján a felperes betegsége foglalkozási eredetének meghatározása tárgyában indult eljárás jogilag ugyan eltér a felperes rokkantsága foglalkozási eredetének meghatározása céljából a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján indult eljárástól, a két eljárás alapjául szolgáló tények azonosak, illetve mindenesetre a betegség eredetére vonatkozó tények szükségszerűen részét képezik az esetleges rokkantság eredeteként szolgáló tényeknek.

110    Ennélfogva nyilvánvaló értékelési hibában szenved az az állítás, amelyre a rokkantsági bizottság jelentése épül, és amely szerint a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerése a tényeket illetően „kizárólag a beteggel folytatott beszélgetésen” alapult.

111    Egyebekben, a felperes aktájában szereplő nem orvosi jellegű dokumentációt – azaz az OLAF jelentését, a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást, valamint a Cocobu jelentését – illetően kizárólag az igazgatási vizsgálati jelentés nem utal a felperes és felettesei közötti konfliktusos kapcsolatokra, sem az annak megállapítását lehetővé tévő tényekre, hogy a felperes nem megfelelő bánásmód, sőt, zaklatás áldozata lett volna. Márpedig azon igazgatási vizsgálat, amelynek jelentését a rokkantsági bizottság saját jelentésében idézi, az OLAF erre irányuló ajánlását követően annak vizsgálatára irányult, hogy teljesülnek‑e a Régiók Bizottsága személyzetének több tagjával – elsősorban a korábbi főtitkárral – szemben a fegyelmi eljárás megindításának feltételei. E vizsgálat célja tehát nem annak vizsgálata volt, hogy a felperes a személyzeti szabályzat értelmében lelki zaklatás áldozata volt‑e.

112    Azt is meg kell jegyezni, hogy az OLAF jelentésének figyelmen kívül hagyása céljából a rokkantsági bizottság megállapítja, hogy „[a]nnak elolvasásából kitűnik, hogy [a felperes] nem tudta egyértelműen elmagyarázni az OLAF‑nak, hogy érzései szerint milyen nyomásnak volt kitéve”. Márpedig ez az állítás – egy kiegészítés mellett – nem az OLAF jelentésében, hanem az igazgatási vizsgálati jelentésben szerepel, amelyben az áll, hogy „[a felperes] nem tudta egyértelműen elmagyarázni, hogy ténylegesen milyen nyomásnak volt kitéve”. Ez a megállapítás ugyanis arra a találkozóra hivatkozik, amelyre a Régiók Bizottságának új főtitkársága és a felperes között az igazgatási vizsgálat keretében 2004. január 28‑án került sor. A felperes egyebekben megtagadta e találkozó jegyzőkönyvének aláírását, mivel úgy vélte, hogy az semmis, és megjegyezte, hogy e tekintetben az igazgatási vizsgálati jelentésnek a tényekre vonatkozó következtetései nem feleltek meg az OLAF jelentésében szereplő következtetéseinek.

113    Ennélfogva a rokkantsági bizottság nem állíthatta, anélkül hogy jelentésében nyilvánvaló értékelési hibát vétett volna, hogy „a [felperes] nem tudta egyértelműen elmagyarázni az OLAF‑nak, hogy érzései szerint milyen nyomásnak volt kitéve”, valamint hogy „a belső igazgatási vizsgálat során a [felperes] a vizsgálatot végző személyek kifejezett, kitartó kérése ellenére sem szolgált példákkal olyan eseményekre, amelyeknek […] áldozatává vált volna”, miközben nem vitatott az, hogy jelentésében az OLAF megállapította, hogy a Régiók Bizottsága megkísérelte eltántorítani, illetve elbizonytalanítani a felperest, valamint hogy a Parlament – a mentesítésről szóló állásfoglalásában – odáig is elment, hogy követelje a Régiók Bizottságától, hogy éppen a felperessel szemben tanúsított megatartása miatt kérjen bocsánatot a felperestől.

114    Ezért nyilvánvaló értékelési hibában szenved a rokkantsági bizottság jelentése a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalásnak és az OLAF jelentésének a figyelembevételét illetően, amely utóbbi dokumentumot ő maga kérte a kinevezésre jogosult hatóságtól az előtt, hogy a felperes rokkantságának eredetére vonatkozóan véglegesen állást foglalt volna.

115    A fentiekre figyelemmel ezért a második jogalap második részének is helyt kell adni.

 A második jogalapnak a rokkantsági bizottság megbízatásának megsértésére alapított, harmadik részéről

–       A felek érvei

116    A felperes előadja, hogy a rokkantsági bizottságnak meg kellett volna vizsgálnia a felperes valamennyi munkakörülményét, ideértve azokat is, amelyek – a szó orvosi értelmében véve – zaklatást eredményezhettek, anélkül tehát, hogy szükségszerűen jogi értelemben és a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében előírt feltételek mellett a lelki zaklatás fennállását kellett volna megállapítania.

117    A felperes azt is pontosítja, hogy mivel a rokkantsági bizottság munkája orvosi jellegű, e bizottság feladata határozni arról, hogy valamely tisztviselő feladatainak ellátása és egészségügyi állapota között közvetlen kapcsolat áll‑e fenn. Az orvosszakértők olyan kizárólagos mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, amelyet nem korlátozhatnak a személyzeti szabályzat 24. cikkének hatálya alá tartozó igazgatási vizsgálat eredményei. Az igazgatási vizsgálati jelentés képezi az egyik olyan elemet, amelyet az orvosok mérlegelési jogkörük gyakorlása során anélkül vehetnek figyelembe, hogy hatáskörük ehhez igazodna.

118    A Régiók Bizottsága emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtott, segítségnyújtás iránti kérelem elutasításáról szóló határozat megtámadásának hiányában az elutasításról szóló határozat véglegessé vált. A Régiók Bizottsága tehát azzal érvel, hogy a felperes a rokkantság foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése alapján történő elismerésére irányuló eljárás keretében nem hivatkozhat a zaklatásnak minősítésre, amikor jogi értelemben a zaklatást el sem ismerték.

–       A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

119    Amennyiben úgy kell érteni, hogy a második jogalap harmadik részét a felperes arra alapítja, hogy a rokkantsági bizottság a felperes rokkantsága eredetének vizsgálatát illetően nem tartotta tiszteletben megbízatásának feltételeit, elsősorban arra kell emlékeztetni, hogy megbízatásának keretében a rokkantsági bizottságnak az a feladata, hogy a rokkantság foglalkozási eredetének kérdésére vonatkozóan orvosi értékelést, nem pedig jogi értékelést végezzen. Tehát a rokkantsági bizottság feladata annak kivizsgálása, hogy a felperes rokkantsága – orvosi szempontból – olyan foglalkozási megbetegedés eredménye‑e, amelynek eredete a felperes munkakörülményeiben található (a Bíróság 76/84. sz., Rienzi kontra Bizottság ügyben 1987. január 21‑én hozott ítéletének 9. és 12. pontja). Ebből a szempontból meg kell állapítani, hogy a rokkantsági bizottság elvégezte a rá bízott feladatot – e kifejezést szigorú értelemben véve –, mivel a rokkantság eredetére vonatkozó 2010. július 2‑i következtetésekben ugyan további pontosítás nélkül, de megállapította, hogy a felperes rokkantsága „nem foglalkozási megbetegedés eredménye” (lásd a jelen ítélet 45. pontját).

120    Egyebekben az aktában szereplő egyik elem sem bizonyítja, hogy a rokkantsági bizottság a felperes rokkantságának eredetével összefüggő tényekre vagy körülményekre vonatkozóan jogi jellegű értékelést végzett volna.

121    A második jogalap harmadik részét ezért el kell utasítani.

 A második jogalap foglalkozási megbetegedés fogalmának téves értelmezésére és a személyzeti szabályzat 78. cikke ötödik bekezdésének megsértésére alapított, negyedik részéről

–       A felek érvei

122    A felperes előadja, hogy noha a személyzeti szabályzat 73. és 78. cikke szerinti eljárások és célkitűzések eltérőek, az orvosszakértők pedig – egymástól független eljárásokról lévén szó – különösen a betegség foglalkozási eredetének kérdését illetően juthatnak különféle következtetésekre, a „foglalkozási megbetegedést” mindkét rendelkezés azonos módon határozza meg. Ebből az következik, hogy a rokkantsági bizottságot kötötte ez a fogalommeghatározás.

123    A Régiók Bizottsága pontosítja, hogy nem vitatja, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a „foglalkozási megbetegedés” fogalommeghatározása azonos a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti eljárás és a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti eljárás alkalmazásában. A felperes mindazonáltal nem bizonyítja, hogy az alperes tévesen értelmezte a fogalommeghatározásnak ezt az egyezőségét. Ezen túlmenően, a Régiók Bizottsága szerint, mivel a két eljárás különbözik, azok vezethetnek eltérő, egymástól független határozatokhoz.

–       A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

124    Emlékeztetni kell egyrészről arra, hogy a „foglalkozási megbetegedésnek” a személyzeti szabályzat 73. és 78. cikkében alkalmazott fogalma megegyezik a biztosítási szabályzat 3. cikkében alkalmazottal, és másrészről, hogy ez a fogalom annak ellenére nem rendelkezhet eltérő tartalommal attól függően, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikkének vagy a személyzeti szabályzat 78. cikkének alkalmazásáról van‑e szó, hogy mindkét rendelkezés saját jellemzőkkel bíró rendszerre vonatkozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a biztosítási szabályzatban előírt orvosi bizottságot kötnék a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján létrehozott rokkantsági bizottság értékelései, és fordítva. A két eljárás – ugyanazon ténybeli helyzetet illetően és különösen az ugyanazon tisztviselőt érintő betegségének foglalkozási eredetére vonatkozó kérdést illetően – jogszerűen vezethet eltérő orvosi eredményekre (a fent hivatkozott J kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54–56. pontja).

125    Következésképpen a foglalkozási megbetegedés fogalma megsértésének bizonyítására nem elegendő a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elfogadott következtetések és a rokkantsági bizottság következtetései közötti eltérés puszta megállapítása (a fent hivatkozott J kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontja).

126    Mivel a felperes a foglalkozási megbetegedés fogalmának téves értelmezésére alapított kifogás alátámasztására mindössze a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elfogadott következtetések és a rokkantsági bizottság következtetései közötti eltérésre hivatkozott, a második jogalap negyedik részét el kell utasítani.

 A gondoskodási kötelezettség megsértésére, a hatáskörrel való visszaélés fennállására és az eljárás szabálytalanságára alapított, harmadik jogalapról

 A felek érvei

127    A felperes előadja, hogy a megtámadott határozat elfogadását eredményező eljárás elsősorban a rokkantság fennállására vonatkozó 2007. május 23‑i következtetések rokkantsági bizottság általi elfogadása és a megtámadott határozatnak a kinevezésre jogosult hatóság által 2010. szeptember 10‑én történő elfogadása közötti ésszerű határidő tiszteletben tartásának elmulasztása miatt volt szabálytalan. A rokkantsági bizottságnak nem volt semmi oka arra, hogy megvárja a személyzeti szabályzat 73. cikkén alapuló, a PMO által 2010. március 2‑án a rokkantság mértékére vonatkozóan elfogadott határozatot, amikor a betegség foglalkozási eredetére vonatkozó, a személyzeti szabályzat 73. cikkén alapuló határozatot a PMO 2009. január 9‑én elfogadta.

128    Másodsorban, a rokkantsági bizottság által lefolytatott eljárás T. doktornak a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerésére irányuló eljárásba való beavatkozása miatt volt szabálytalan, amely beavatkozás arra irányult, hogy ne ismerjék el a felperes betegségének foglalkozási eredetét. Egy ilyen magatartás a rokkantsági bizottság munkájával összefüggésben T. doktor részrehajlását és pártatlanságának hiányát bizonyítja.

129    Harmadsorban, a harmadik orvos, O. doktor az akta olyan aspektusaira vonatkozó kérdésekkel fordult T. doktorhoz és címzett a Régiók Bizottságához, amelyeket a felperes az első találkozásukkor kívánt dokumentumokkal alátámasztani, és amelyek megismerésétől O. doktor elzárkózott. Ezenfelül a feltett kérdések irányítottak voltak.

130    A felperes végezetül előadja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság részéről semmilyen gondoskodást nem tapasztalt. Míg a kinevezésre jogosult hatóság értesült a rokkantsági bizottság előtt folyamatban lévő eljárásnak a jelen ítélet 127–129. pontban körülírt szabálytalanságairól, nem avatkozott közbe, ráadásul még elő is segítette ezeket a szabálytalanságokat.

131    Ugyanezen okokból kifolyólag a kinevezésre jogosult hatóság visszaélt hatáskörével.

132    A Régiók Bizottsága a maga részéről úgy véli, hogy a felperes jelentős mértékben hozzájárult az eljárás időtartamához, amely mindenesetre nem volt ésszerűtlen. A rokkantsági bizottság jogszerűen várhatta meg a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján indult, a rokkantság – 2010 márciusában rögzített – mértékének meghatározására irányuló eljárás végét. Egyebekben pedig egy esetlegesen túlzott időtartam nem lehetett hatással a rokkantsági bizottság véleményének tartalmára.

133    A Régiók Bizottsága emellett úgy véli, hogy a foglalkozási megbetegedésnek a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerésére irányuló eljárás nem tartozik a jelen jogvita hatálya alá, valamint hogy semmi nem bizonyítja, hogy T. doktor szabálytalanságokat követett volna el a rokkantsági bizottság munkájával összefüggésben.

134    Végezetül O. doktor csupán a rokkantsági bizottság bármely tagját megillető azon jogával élt, hogy további információkat kérjen.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

135    Elsősorban emlékeztetni kell arra, hogy az igazgatási vizsgálatok tekintetében az ésszerű határidő betartásának a kötelezettsége az uniós jog általános elvének minősül, amelynek a tiszteletben tartását az uniós bíróságok biztosítják, és amelyet az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikkének (1) bekezdése a gondos ügyintézéshez való jog elemeként nevesít (az Elsőfokú Bíróság T‑394/03. sz., Angeletti kontra Bizottság ügyben 2006. április 11‑én hozott ítéletének 162. pontja, valamint az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke T‑390/10. P. sz., Füller‑Tomlinson kontra Parlament ügyben 2012. december 6‑án hozott ítéletének 115. pontja).

136    Mindazonáltal az ésszerű határidő tiszteletben tartása elvének megsértése – megállapítása esetén – nem igazolná a megtámadott határozatnak az eljárás szabálytalansága miatti megsemmisítését. A betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján történő elismerése céljából a felperes által benyújtott kérelem elbírálásához alkalmazott esetlegesen túlzott határidő – főszabály szerint – nem érintheti magát a rokkantsági bizottság véleményének tartalmát, sem pedig a kinevezésre jogosult hatóság által elfogadott végleges határozat tartalmát. Egy ilyen határidő ugyanis – a rendkívüli helyzetek kivételével – nem módosíthatja a rokkantság foglalkozási eredetének a rokkantsági bizottság általi a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján történő értékelését (a fent hivatkozott J kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 113–116. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Igaz ugyan, hogy valamely orvosi eljárás időtartama hatással lehet valamely betegség súlyosságának és következményeinek értékelésére és megnehezítheti a betegség etiológiájának vizsgálatát (a fent hivatkozott AE kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 102. pontja), a jelen ügyben nem állapították meg, és nem is állítják, hogy az eljárás túlzott időtartama érintette volna azon lényegi elemeket, amelyek ismeretében a rokkantsági bizottság következtetéseit meghozta. Megállapítása esetén a túlzott időmúlás tehát nem érintheti sem a rokkantsági bizottság következtetéseinek, sem pedig – ebből adódóan – a megtámadott határozatnak a jogszerűségét.

137    Következésképpen az ésszerű határidő tiszteletben tartásának elmulasztására alapított, kizárólag a megsemmisítés iránti kérelem alátámasztásaként felhozott kifogást el kell utasítani.

138    Másodsorban a dosszié egyik eleme sem bizonyítja, hogy T. doktor közbeavatkozása arra irányult volna, hogy a felperes betegségének foglalkozási eredetét ne ismerjék el a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján.

139    Harmadsorban, igaz ugyan, hogy az ügy irataiból kitűnik az, hogy O. doktor a felperessel történt első találkozásakor nem akart megismerni bizonyos olyan hivatalos dokumentumokat – többek között az OLAF jelentését és a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást –, amelyeket a felperes a rokkantsági bizottságnak kívánt benyújtani, ez a körülmény önmagában azonban nem teszi szabálytalanná az eljárást. Elegendő rámutatni, hogy a rokkantsági bizottság jelentéséből kitűnik, hogy a bizottság végezetül megismerte az OLAF jelentését és a mentesítésről szóló parlamenti állásfoglalást. Ami az O. doktor által a Régiók Bizottságának feltett kérdéseket illeti, semmi nem bizonyítja, hogy azok irányítottak lettek volna.

140    Utolsósorban, meg kell állapítani, hogy az egyrészről a gondoskodási kötelezettség megsértésére, másrészről pedig a hatáskörrel való visszaélés fennállására alapított kifogások a jelen jogalap első kifogásának vizsgálata során, valamint az első jogalap vizsgálata során a Közszolgálati Törvényszék által elutasítottakkal azonos ugyanazon érveken alapulnak, és azokat ennélfogva mint megalapozatlant kell elutasítani.

141    Következésképpen a gondoskodási kötelezettség megsértésére, a hatáskörrel való visszaélésre, valamint az eljárás szabálytalanságára alapított harmadik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

142    A fentiekből következik, hogy a Közszolgálati Törvényszék a második jogalap első és második részének helyt adott. Ennélfogva a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni.

3.     A nem vagyoni kár megtérítésére vonatkozó kérelemről

 A felek érvei

143    A felperes előadja, hogy az állítólagos jogsértések a Régiók Bizottsága által vétett hibáknak tudhatók be, valamint hogy – tekintettel a jelen ügy rendkívüli körülményeire – az ebből eredő kár nem orvosolható a megtámadott határozat megsemmisítésével. A felperes szakmai előmenetele ugyanis hirtelen megszakadt a Régiók Bizottsága által rá kényszerített munkakörülmények miatt, ezen utóbbi pedig ennek ellenére kitartott a rokkantság foglalkozási eredete elismerésének megtagadása mellett. A rokkantsági bizottság jelentése nem pártatlan, a Régiók Bizottsága által a rokkantsági bizottságba kijelölt tag, T. doktor pedig nem tanúsított megfelelő magatartást.

144    A Régiók Bizottsága emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkén alapuló segítségnyújtás iránti kérelem elutasítását nem kifogásolták határidőn belül, és ezért az véglegessé vált. A rokkantsági bizottság egyébként nem tett tanúbizonyságot részrehajlásról, munkálatai pedig szabályosan zajlottak.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

145    Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a jogellenes aktus megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabályként elégséges jóvátételét jelenti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott, feltéve hogy a felperes nem bizonyítja, hogy őt a megsemmisítést megalapozó jogsértéstől független és a megsemmisítéssel teljes mértékben nem helyrehozható nem vagyoni kár érte (a Közszolgálati Törvényszék F‑98/07. sz., Petrilli kontra Bizottság ügyben 2011. július 14‑én hozott ítéletének 28. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

146    Mivel a felperes a jelen ügyben nem bizonyította, hogy a megsemmisítést megalapozó jogsértéstől független és a megsemmisítéssel teljes mértékben nem helyrehozható nem vagyoni kár érte, kártérítés iránti kérelmét el kell utasítani.

4.     A rokkantsági eljárással és a panasszal összefüggő költségek megtérítésére irányuló kérelemről

 A felek érvei

147    A felperes a rokkantsági eljárással összefüggő költségek – köztük a panasszal kapcsolatos, a személyzeti szabályzat alapján ki nem fizetett költségeinek – megtérítését kéri. Papír‑, nyomtatási, telefonköltségekről, a postai küldeményekkel és fénymásolással kapcsolatos költségekről, valamint az angliai kórházi kezelés céljából felmerült utazási költségekről van szó. A felperes e költségeket 5000 euróra becsüli.

148    A Régiók Bizottsága úgy véli, hogy ezek a költségek nem megtéríthetők.

 A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

149    Meg kell jegyezni, hogy a Közszolgálati Törvényszék nem állapította meg az állítólagos költség valóságtartalmát, valamint hogy a felperes nem támasztotta alá, és nem is bizonyította, hogy ezek a költségek a megtámadott határozatot megalapozó jogsértésből erednek.

150    Annak az érvelés céljából való feltételezése esetén, hogy a felperes e kereseti kérelmével a kinevezésre jogosult hatóságnak – a rokkantsági eljárással és a panasszal összefüggő költségek megtérítésének megtagadására irányuló panasz elutasításáról szóló határozatban szereplő – határozatát kívánja kifogásolni, meg kell állapítani, hogy a megtagadásról szóló határozat nem képezte tárgyát a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti panasznak.

151    Ebből következik, hogy a jelen kereseti kérelmet el kell utasítani.

 A költségekről

152    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a értelmében, ha az említett szabályzat II. címe 8. fejezetének többi rendelkezése alapján a Közszolgálati Törvényszék másként nem határoz, a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a szerint, ha a méltányosság alapján indokolt, a Közszolgálati Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.

153    A fent kifejtett indokokból az következik, hogy lényegében a Régiók Bizottsága lett pervesztes. Ezenfelül a felperes kifejezetten kérte, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze a Régiók Bizottságát a költségek viselésére. Mivel a jelen ügy körülményei nem indokolják az eljárási szabályzat 87. cikke 2. §‑ának alkalmazását, a Régiók Bizottságának kell viselnie saját költségeit, és őt kell kötelezni a felperes részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK

(első tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék az Európai Unió Régiói Bizottsága elnökségének az R. McCoy rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredete személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése szerinti elismerésének megtagadásáról szóló 2010. szeptember 10‑i határozatát megsemmisíti.

2)      A Közszolgálati Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      Az Európai Unió Régióinak Bizottsága maga viseli saját költségeit, és köteles viselni az R. McCoy részéről felmerült költségeket.

Kreppel Perillo Barents

Kihirdetve Luxembourgban, a 2013. május 7‑i nyilvános ülésen.

hivatalvezető       elnök

W. Hakenberg       H. Kreppel

* Az eljárás nyelve: francia.