M. POIARES MADURO

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2007. július 18.¹(1)

C‑55/06. sz. ügy

Arcor AG & Co. KG

kontra

Németországi Szövetségi Köztársaság

(A Verwaltungsgericht Köln [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Távközlés – A helyi hurok átengedése”

1.        A Verwaltungsgericht Köln (Németország) előzetes döntéshozatal iránti kérelme alapjául szolgáló történet a következőképpen foglalható össze: a helyhez kötött telefonhálózat régóta monopolhelyzetben lévő üzemeltetője – a közösségi és a nemzeti jog szerint – köteles a versenytársai részére hozzáférést biztosítani a helyi hálózataihoz. Ezért ugyanakkor díjat számít fel, amelyet a versenytársa mint a hálózathoz való hozzáférés kedvezményezettje aránytalanul magasnak tart. Ez a helyzet adott alkalmat a Verwaltungsgericht Kölnnek arra, hogy kiterjedt és részletes kérdéscsoportot terjesszen a Bíróság elé, amely közvetlenül vagy közvetve a távközlési szolgáltatások európai liberalizációjának egyik kulcsfogalmának az értelmezésére vonatkozik, vagyis, hogy a helyi hurok (azaz olyan réz érpár, amely az előfizetőt összekapcsolja a legközelebbi fő kábelrendezővel) átengedéséért „költségalapú” árat számolnak fel. Ilyen körülmények között először kérték fel a Bíróságot a helyi hurok átengedéséről szóló, 2000. december 18–i 2887/2000/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet(2) értelmezésére.

I –    A tényállás, jogi háttér és a Bírósághoz előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

2.        A Deutsche Telekom AG (a továbbiakban: Deutsche Telekom) a rendelet 2. cikkének a) pontja értelmében bejelentett üzemeltető. Ugyanis e cikk szerint „nyilvános, helyhez kötött telefonhálózat üzemeltetője, akit, illetve amelyet a nemzeti szabályozó hatósága […] a nyilvános, helyhez kötött telefonhálózatok és –szolgáltatások nyújtása terén jelentős piaci erővel rendelkezőként kijelölt”.

3.        Az Arcor AG & Co. KG (a továbbiakban: Arcor) a rendelet 2. cikkének b) pontja értelmében kedvezményezett. E rendelkezés értelmében a kedvezményezett „olyan harmadik fél, aki, illetve amely […] megfelelően felhatalmazott arra, vagy a nemzeti jogszabályok alapján jogosult arra, hogy hírközlési szolgáltatásokat nyújtson, és aki, illetve amely megfelel a helyi hurok átengedésére vonatkozó feltételeknek”. A „helyi hurok” fogalmát a rendelet 2. cikkének c) pontja úgy határozza meg, mint „az a fizikai sodrott fém érpár, amely a nyilvános, helyhez kötött telefonhálózatban egy előfizetői hálózati végpontot összekapcsol a fő kábelrendezővel vagy annak megfelelő eszközzel”.

4.        Az Arcor ISDN telefoncsatlakozásokat nyújt a végső ügyfeleknek. E csatlakozások azonban csak akkor használhatók, ha az Arcor hozzáféréssel rendelkezik a Deutsche Telekom távközlési hálózatának megfelelő helyi hurokhoz.

5.        A rendelet „Cél és hatály” című 1. cikkének a szövege a következőképpen szól:

„(1)      Ennek a rendeletnek az a célja, hogy a helyi hurok átengedésére vonatkozó harmonizált feltételek megállapítása révén élénkítse a versenyt, és ösztönözze a műszaki innovációt a helyi hozzáférés piacán annak érdekében, hogy elősegítse az elektronikus hírközlési szolgáltatások széles választékának versenyfeltételek mellett történő szolgáltatását.

(2)      Ez a rendelet a 2. cikk a) pontjában meghatározott bejelentett üzemeltetők helyi hurokjainak és kapcsolódó eszközeinek átengedésére alkalmazandó.

(3)      E rendelet alkalmazása nem sérti a bejelentett üzemeltetők azon kötelezettségeit, hogy a közösségi rendelkezésekkel összhangban megfeleljenek a megkülönböztetésmentesség elvének, amikor a nyilvános, helyhez kötött telefonhálózatot azzal a céllal használják, hogy harmadik felek számára nagysebességű hozzáférési és átvitel szolgáltatásokat nyújtsanak ugyanolyan módon, ahogyan azt saját szolgáltatásaik esetben vagy társult vállalkozásaik számára teszik.

(4)      Ez a rendelet nem sérti a tagállamok jogát arra, hogy a közösségi joggal összhangban olyan intézkedéseket tartsanak fenn vagy vezessenek be, amelyek az e rendeletben foglaltaknál részletesebb rendelkezéseket tartalmaznak, illetve amelyek ennek a rendeletnek a hatályán kívül esnek, többek között a helyi infrastruktúrákhoz való hozzáférés egyéb típusai vonatkozásában.”

6.        A rendelet „A helyi hurok átengedése” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A bejelentett üzemeltetők 2000. december 31–től közzéteszik és folyamatosan frissítik a helyi hurokjaik és kapcsolódó eszközeik átengedésére vonatkozó referenciaajánlatukat, amelynek legalább a mellékletben felsorolt tételeket tartalmaznia kell. Az ajánlatba megfelelő mértékű átengedést kell biztosítani, hogy a kedvezményezettnek ne kelljen fizetnie olyan hálózati elemekért vagy eszközökért, amelyek a szolgáltatásai nyújtásához nem szükségesek; továbbá az ajánlatnak tartalmaznia kell az összetevőinek ismertetését és a kapcsolódó feltételeket, köztük a díjakat is.

(2)      A bejelentett üzemeltetők 2000. december 31–től – átlátható, tisztességes és megkülönböztetéstől mentes feltételek mellett – teljesítik mindazokat az ésszerű kérelmeket, amelyeket a kedvezményezettek a helyi hurok és a kapcsolódó eszközök átengedése iránt nyújtanak be. A kérelmek kizárólag a műszaki megvalósíthatósággal vagy a hálózat egysége fenntartásának szükségességével kapcsolatos tárgyilagos kritériumok alapján utasíthatók el. Amennyiben a hozzáférés iránti kérelmet elutasítják, a sérelmet szenvedett fél az ügyben a 4. cikk (5) bekezdésében említett jogvita-rendezési eljárást kezdeményezheti. A bejelentett üzemeltetők a kedvezményezetteknek – azonos feltételek és határidők mellett – olyan eszközöket nyújtanak, amelyek a saját szolgáltatásaik vagy társult vállalkozásaik számára biztosítottakkal egyenértékűek.

(3)      A 4. cikk (4) bekezdésének sérelme nélkül, a bejelentett üzemeltetők a helyi hurok és a kapcsolódó eszközök átengedéséért költségalapú árat számolnak fel.”

7.        A német jog, többek között a távközlésről szóló 1996. július 25–i törvény (Telekommunikationsgesetz)(3) 24. §–ának (1) és (2) bekezdése szerint, a díjaknak hatékony szolgáltatásnyújtás költségein kell alapulniuk, és meg kell felelniük a (2) bekezdés követelményeinek. E bekezdés szerint a díjak 1) nem tartalmazhatnak olyan pótdíjakat, amelyek a szóban forgó távközlési piacon kizárólag valamely szolgáltatónak a Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen [a versenykorlátozás tilalmáról szóló német törvény] 19. §–a szerinti erőfölénye miatt írhatók elő; 2) nem tartalmazhatnak olyan árengedményeket, amelyek korlátozzák más vállalkozások versenylehetőségeit a távközlési piacon, illetve 3) nem biztosíthatnak előnyöket a piaci szereplőknek azonos vagy hasonló távközlési szolgáltatásokat nyújtó más piaci szereplőkhöz képest a szóban forgó távközlési piacon, kivéve ha ezt eredményező objektív ok bizonyítható.

8.        Az Arcor 1998. szeptember 30–án szerződést kötött a Deutsche Telekommal az utóbbi helyi hurokjaihoz való hozzáférésre vonatkozóan. E szerződést később 2001. április 1–ig meghosszabbították. E szerződés értelmében a szabályozó hatóság által engedélyezett díjakat kölcsönös egyetértéssel állapítják meg.

9.        A rendelet „[a] nemzeti szabályozó hatóság által gyakorolt felügyeletre” vonatkozó 4. cikke szerint:

„(1)      A nemzeti szabályozó hatóság gondoskodik arról, hogy a helyi hurok átengedéséért felszámított árak a tisztességes és fenntartható versenyt erősítsék.

(2)      A nemzeti szabályozó hatóság hatáskörrel rendelkezik arra, hogy:

a)      a helyi hurok és a kapcsolódó eszközök átengedésére vonatkozó referenciaajánlat változtatását rendelje el, többek között az árak tekintetében, ha az ilyen változtatás indokolt; és

b)      a bejelentett üzemeltetőktől az e rendelet végrehajtásához szükséges tájékoztatást kérjen.

(3)      A nemzeti szabályozó hatóság indokolt esetben saját kezdeményezésére beavatkozhat annak érdekében, hogy a megkülönböztetésmentességet, a tisztességes versenyt, a gazdasági hatékonyságot és a felhasználók számára a lehető legtöbb előnyt biztosítsa.

(4)      Amennyiben a nemzeti szabályozó hatóság megállapítja, hogy a helyi hozzáférés piacán megfelelő mértékű a verseny, mentesíti a bejelentett üzemeltetőket a 3. cikk (3) bekezdésében meghatározott azon kötelezettségük alól, hogy az árakat a költségalapúságnak megfelelően határozzák meg.

[…]”

10.      A német jogban a TKG 1996 27. §–ának (1) bekezdése szerint a nemzeti szabályozó hatóság a díjakat vagy a hatékony szolgáltatásnyújtás költségei alapján minden egyes szolgáltatásnyújtás alapján, vagy a valamely szolgáltatáscsoportért fizetendő díjak átlagos alakulási mértékének általa meghatározott szintje alapján engedélyezi. Ugyanezen szakasz (4) bekezdése felhatalmazza a szövetségi kormányt, hogy rendeletek útján határozza meg pontosan az engedélytípusok rendszerét, és határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett a nemzeti szabályozó hatóságnak el kell döntenie, hogy az (1) bekezdésben kifejtett eljárások közül melyik alkalmazandó.

11.      A távközlésre vonatkozó díjszabályozásról szóló, 1996. október 1–jei rendelet (Telekommunikations-Entgeltregulierungsverordnung)(4) a 2. §‑ának (1) bekezdésében előírja, hogy azon vállalkozásnak, amely a TKG 1996. 27. §‑ának (1) bekezdésében említett díjazás engedélyezése iránti kérelmet terjesztett elő, az alábbi dokumentumokat kell bemutatnia a szóban forgó szolgáltatásnyújtáshoz minden egyes esetben: 1) a szolgáltatásnyújtás részletes leírása, beleértve a minőségére vonatkozó adatokat, valamint az általános feltételek vázlata, 2) az elmúlt öt év során elért forgalomra, valamint a kérelem évére és a következő négy évre számított forgalomra vonatkozó adatok, 3) az eladási mennyiségekre, és ha lehetséges, a 2. pontban említett időszakra vonatkozó keresleti árak rugalmasságára vonatkozó adatok, 4) a (2) bekezdésben említett különböző költségek alakulására vonatkozó adatok (költségigazolások) és a 2. pontban említett időszakra vonatkozó változó költségekre vonatkozó nyereségráta alakulására vonatkozó adatok, 5) az ügyfélkörre gyakorolt pénzügyi hatásra vonatkozó adatok, többek között a magán és kereskedelmi ügyfelek keresletének szerkezetére, valamint a versenytársak tekintetében, akik előzetes szolgáltatásként kapják a szolgáltatást, és 6) a díjak eltérése esetén az eltéréssel érintett felhasználói csoportra gyakorolt hatásokra vonatkozó adatok, valamint az említett eltérés objektív igazolása.

12.      Ugyanezen TEntgV 2. §–ának (2) bekezdése szerint „[a]z (1) bekezdés 4. pontjában említett költségigazolásoknak tartalmazniuk kell a szolgáltatásnyújtásba közvetlenül beszámítható költségeket (közvetlen költségek) és a nem közvetlenül beszámítható költségeket (közös költségek). A közös költségeket illetően meg kell állapítani és meg kell magyarázni, hogyan számíthatók be különböző szolgáltatásnyújtásokba. E beszámítás elvégzéséhez azon vállalkozásnak, amely benyújtotta a kérelmet, figyelembe kell vennie a távközlési szolgáltatások belső piacának a nyílt hálózatellátás bevezetése révén történő létrehozataláról szóló, 1990. június 28–i 90/387/EGK tanácsi irányelv (HL L 192., 1. o.) 6. cikke alapján elfogadott tanácsi irányelvekben megállapított szempontokat. Az első mondatban említett költségigazolásnak ismertetnie kell: 1) a költségek értékelésének módszerét, 2) a személyzeti költség, az értékcsökkenés, a befektetett tőkével kapcsolatos adózási költségek, tárgyi költségek összegét, 3) a felszámított és a referencia‑időszak alatt megvalósított kapacitásfelhasználást, és 4) a költségek számítási alapjául szolgáló, a szolgáltatásnyújtáshoz alkalmazott mennyiségeket, beleértve az azzal kapcsolatos árakat, különösen a nyilvános távközlési hálózat részei és e részek használatának költségeit”. A TEntgV 2. §‑ának (3) bekezdése szerint „[a] nemzeti szabályozó hatóság elutasíthatja a tarifális engedély iránti kérelmet, ha a vállalkozás nem nyújtja be az (1) és (2) bekezdésben említett valamennyi dokumentumot”.

13.      Végül a TEntgV 3. §–ának (1) bekezdése előírja, hogy a nemzeti szabályozó hatóság köteles megvizsgálni a kérelmet benyújtó vállalkozás által bemutatott igazolásokat annak megállapítása érdekében, hogy a kért díjakat a hatékony szolgáltatásnyújtás költségei alapján határozták–e meg, és ha igen, mennyiben. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint a hatékony szolgáltatásnyújtás költségei a szolgáltatásnyújtás hosszú távú kiegészítő költségeiből és a szolgáltatás mennyiségétől független általános költségek szerinti ésszerű pótdíjból fakadnak – beleértve minden egyes esetben a befektetett tőke utáni ésszerű nyereséget is – annyiban, amennyiben e költségek szükségesek e szolgáltatáshoz. Ugyanezen szakasz (3) bekezdése szerint a vizsgálat keretében a nemzeti szabályozó hatóságnak továbbá összehasonlításként alkalmaznia kell azon vállalkozások árait és költségeit, amelyek ugyanolyan jellegű szolgáltatásokat nyújtanak versenyhelyzetben hasonló piacokon. E tekintetben figyelembe kell venni a referenciapiacok sajátosságait. Végül ugyanezen szakasz (4) bekezdése előírja, hogy amennyiben a 2. § (2) bekezdése alapján igazolt költségek meghaladják a hatékony szolgáltatásnyújtás költségeit, a hatékony szolgáltatásnyújtás céljából nem szükséges kiadásoknak tekintendők. Ugyanezen bekezdés előírja továbbá, hogy e kiadások, valamint más semleges kiadások csak annyiban vehetők figyelembe a díjazási engedély keretében, amennyiben erre vonatkozó jogszabályi kötelezettség áll fenn, vagy a kérelmet előterjesztett vállalkozás más objektív igazolással szolgál.

14.      2001. március 30–i, 2001. április 17–én helyesbített határozatában a német nemzeti szabályozó hatóság részben engedélyezte a Deutsche Telekom díjait a helyi hurokjához való hozzáférésért (havi előfizetés a vonal használatáért, üzembe helyezési és felmondási rendkívüli költségek) 2001. április 1–jétől kezdve, e díjak pedig több hozzáférési változatot foglaltak magukban különböző árakon. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az engedély a havi előfizetést illetően 2003. március 31–én jár le, a többit tekintve legkésőbb 2002. március 31–én.

15.      2001. április 30–án az Arcor keresetet nyújtott be, amelyben a fent említett engedélyező határozat részleges hatályon kívül helyezését kérte. Lényegében azzal érvelt, hogy az engedélyezett díjak túl magasak. Az Arcor szerint e díjakat a helyi hurok által jelentett beruházás értékének téves értékelése alapján állapították meg. A pénzügyi költségeket és az értékcsökkenés időtartamát kizárólag egy modern és hatékony helyi hálózat létesítésének jelenlegi költségei alapján számították ki, ennélfogva a díjak meghaladták a Deutsche Telekom tényleges pénzügyi költségeit. Összességében a díjak megsértették a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapú árképzésre vonatkozó elvet.

16.      Ilyen körülmények között a Verwaltungsgericht Köln az eljárást felfüggesztette, és terjedelmes kérdéssorozatot terjesztett előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé, amelyeket a Bíróság közérthető válaszainak érdekében szükséges újrafogalmazni. E kérdések rendkívül kimerítik, és keresztmetszetét adják azon problémaegyüttesnek, amely a jelen üggyel szoros összefüggésben, a díjak költségalapú meghatározásának fogalmával kapcsolatban felmerültek.

17.      Tulajdonképpen hét kérdést terjesztettek elő. Az első lényegében az, hogy a rendelet 1. cikkének (4) bekezdése lehetővé teszi–e a tagállamok számára, hogy a költségalapúság követelményét pontosító olyan nemzeti jogot fogadjanak el, amely a kedvezményezett terhére eltér a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság követelményének szintjétől.

18.      A második kérdés az, hogy a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti helyi hurokhoz való hozzáférés díjainak költségalapú árképzésére vonatkozó követelménye a számított kamatra és a számított értékcsökkenésre is kiterjed–e. A kérdést előterjesztő bíróság ezt követően a kamat és az értékcsökkenés számítási alapjára kérdez rá. E kamat és értékcsökkenés számítási alapja kizárólag az értékelés időpontjában irányadó napi árban kifejezett újrabeszerzési érték vagy pedig a befektetett eszközök újrabeszerzési értéke az értékelés időpontjáig már megtörtént értékcsökkenés levonásával?

19.      A negyedik kérdés lényegében az, hogy a költségeket a bejelentett üzemeltetőnek minden esetben ellenőrizhető bizonylatokkal kell–e igazolnia, vagy megengedett az analitikus költségmodellen alapuló értékelés is, illetve melyek az erre vonatkozó követelmények.

20.      Az ötödik kérdés arra vonatkozik, hogy melyek a nemzeti szabályozó hatóság mérlegelési mozgásterének határai a költségalapúság vizsgálatakor, illetve vannak–e korlátai a határozataik bírósági felülvizsgálatának.

21.      A kérdést előterjesztő bíróság a hatodik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a bejelentett üzemeltetőnek a versenytársai mint a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjei, noha nem ők a nemzeti szabályozó hatóság díjengedélyt megadó határozatának címzettjei, keresetet indíthatnak–e a határozat ellen, ha szerintük e díjak nem költségalapúak.

22.      Az utolsó kérdés lényegében arra vonatkozik, hogy kit terhel a költségalapú díjmeghatározás bizonyításának terhe mind a díjengedélyt megadó határozatot megelőző közigazgatási eljárásban, mind a versenytárs által a nemzeti szabályozó hatáság e határozata ellen kezdeményezett bírósági eljárásban.

II – Elemzés

23.      Először is pár bevezető megjegyzést kívánok tenni a rendelettel kapcsolatban. E megjegyzések a régi távközlési közösségi keretszabályozással összefüggésben a rendelet elfogadására vonatkoznak, a rendelet alapvető jellegzetességeire és célkitűzéseire, valamint azokra az összefüggésekre, amelyek a költségalapú árképzés fogalmát alkotják. Ezt követően a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseit elemzem.

A –    Előzetes megállapítások a rendeletről

24.      A rendeletet – a (15) preambulumbekezdése szerint – a régi távközlési keretszabályozás, különösen a 97/33/EK irányelv(5) és a 98/10/EK irányelv(6) kiegészítése érdekében fogadták el. Sőt, a rendelet először 4. cikkének (5) bekezdésében kifejezetten utal ezekre az irányelvekre.(7) Annak ellenére, hogy a régi közösségi távközlési keretszabályozásba illeszkedik, a rendelet mégis 2003. július 25–én túl is hatályban maradt.(8)

25.      Az alapeljárásban a vitatott díjengedélyt megadó határozatot 2001. március 30–án adták ki. E határozat a havi előfizetést illetően a 2001. április 1‑je és 2003. március 31. közötti időszakban engedélyezte a Deutsche Telekom díjait a helyi hurokjához való hozzáférésért, a többit tekintve pedig legkésőbb 2002. március 31–ig. Ugyanakkor az új keretszabályozás rendelkezései – a keretirányelv 28. cikkének (1) bekezdése szerint – csupán 2003. július 25–től alkalmazandóak.(9) A rendelet rendelkezéseit a régi távközlési keretszabályozás hátterének és törvényi eszközeinek ismeretében kell értelmezni.(10)

26.      Könnyű megérteni a rendelet keletkezését a régi keretszabályozás hátterében. A 2000. márciusi lisszaboni Európai Tanács következtetései szerint, ahhoz hogy digitális, tudásalapú gazdaság alakuljon ki, Európában világszínvonalú hírközlési infrastruktúrához való hozzáférést kell biztosítani, többek között olcsó internethasználatot.(11) A közösségi jogalkotó teljesen tudatában van annak, hogy a helyi hurokhoz való hozzáférés továbbra is a liberalizált távközlési piac egyik legkevésbé versenyképes szegmense marad,(12) amely akadályozza a digitális gazdaság gyors fejlődését Európában. Ennélfogva a helyi hurok átengedését a 2000 júniusi Santa Maria da Feira–i Európai Tanács azonnali prioritásként határozta meg. Így a rendelet olyan jogi eszköz, amely valamennyi tagállamban egységesen biztosítja a helyi hurok átengedésének megvalósítását. Ennek az átengedésnek fokoznia kell a versenyt, biztosítani kell a gazdasági hatékonyságot, és a maximális előnyöket kell nyújtania a felhasználók számára.(13) Ezt az átengedést olyan gyorsan valósították meg, ahogyan az irányelv elfogadásával nehezen lehetett volna megtenni. A 2000. december 18–án elfogadott rendelet 2001. január 2–tól kötelezi a bejelentett üzemeltetőket, hogy könnyítsék meg a versenytársaiknak a helyi hálózataikhoz való hozzáférést.

27.      A monopolhelyzetben lévő régi üzemeltetők helyi hálózatainak megnyitása a versenytárs üzemeltetők előtt annál is inkább szükséges – mint ahogy arra a rendelet (6) preambulumbekezdése is emlékeztet(14) –, mivel az újonnan piacra lépők számára 2001–ben nem lenne gazdaságilag megvalósítható az, hogy a már működő üzemeltetők fémes helyi hozzáférési infrastruktúráit reprodukálják, továbbá, hogy az egyéb infrastruktúrák (kábeltelevízió, műhold, vezeték nélküli helyi hurok) nem rendelkeznek ugyanazzal a funkcionalitással, és nem ugyanolyan elterjedtek. Ráadásul fontos megjegyezni azt is, hogy a helyi hozzáférési infrastruktúrákat azon monopolbevételekből építették ki széles körben Európában, amelyeket az ügyfelek azon hosszú idő alatt fizettek be, amikor a monopolhelyzetben lévő nemzeti üzemeltetők a tagállamok által nyújtott kizárólagos jogokat élveztek.(15)

28.      Ezzel összefüggésben a rendelet fő célkitűzése a következő: kötelezzék a bejelentett üzemeltetőket arra, hogy engedjék át a helyi hálózataikat az újonnan piacra lépő üzemeltetőknek, annak érdekében, hogy mihamarabb alakuljon ki verseny a helyi hurok piacán, amely addig nem létezett vagy igen csekély mértékű volt. A közösségi jogalkotó ugyanakkor – joggal – ki akarta zárni annak kockázatát, hogy egy ilyen kötelezettség a bejelentett üzemeltetők egyfajta ellenérték nélküli kisajátításához vezessen. Így a bejelentett üzemeltető a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerint díjat számolhat fel, amely fedezi a helyi hurokja átengedésével kapcsolatos költségeit, ésszerű árképzési szabályok kialakítása mellett.(16) Pontosan a költségalapúság fogalma az, amely a jelen ügy lényegi elemét képezi.

B –    Az első kérdésről

29.      Itt lényegében az a kérdés, hogy a rendelet 1. cikkének (4) bekezdése milyen mértékben teszi lehetővé tagállamok számára, hogy a költségalapúság követelményét pontosító nemzeti jogszabály elfogadása során – többek között a hatékony szolgáltatás költségeinek pontosabb fogalmán keresztül – a kedvezményezett terhére eltérjenek a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság követelményének szintjétől.

30.      Bizonyos jogi fogalmak sokat ígérnek, és látszólag nagyon hasznosak, de ugyanakkor teljesen kiüresedett jelentésű és hatás nélküli jelzőkké válhatnak. A rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság fogalma ilyen meghatározásnak tűnhet.

31.      E fogalom az értelmének és terjedelmének meghatározása tekintetében egyáltalán nem utal a tagállamok jogára(17). Mind a közösségi jog egységes alkalmazásának, mind az egyenlőség elvének követelményéből az következik, hogy a közösségi jog olyan autonóm fogalmáról van szó tehát, amelyet egységesen kell értelmezni.(18) Az ilyen autonóm és egységes értelmezés során nem csupán a szóban forgó fogalom kifejezéseit, hanem annak szövegkörnyezetét és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek részét képezi.(19)

32.      Azt, hogy a költségalapúság fogalma önálló jelentéssel és terjedelemmel rendelkező közösségi fogalom, mindenekelőtt azon két ítélet igazolja, amelyekben a Bíróságnak – ugyancsak a távközlés területén – alkalma volt e fogalom értelmezésére.(20) Az első a KPN Telecom ügyben 2004. november 25–én hozott ítélet(21). Ebben az ítéletben a Bíróság azt állítja, hogy az előfizetőkre vonatkozó alapvető adatok megszerzésére vagy átadására vonatkozó költségeket mindenképpen a távközlési szolgáltatónak kell viselnie, és azokat e szolgáltatások költségei és bevételei már tartalmazzák. E körülmények között az adatok megszerzésére, illetve átadására vonatkozó költségeknek az adatokhoz hozzáférni kívánó személyekre való áthárítása a szóban forgó költségek indokolatlan túlzó mértékű kompenzációjához vezethet, és így összeegyeztethetetlen a költségalapúság követelményével. A KPN Telecom ügyben hozott ítélet szerint a költségalapúság fogalmával együtt jár az, hogy a költségalapúság követelménye alapján megállapított díjakat tilos egy és ugyanazon szolgáltatásért több alkalommal felszámítani.

33.      A másik ítélet, amelyben a Bíróság a költségalapúság fogalmával szembesült, a Mobistar‑ügyben 2006. július 13–án hozott ítélet(22). Ebben az ítéletben a Bíróság a telefonszámok hordozhatóságának biztosításáért felszámított díjak kapcsán azt állapította meg, hogy „a[z 2002/22/EK] irányelv […] nem tiltja meg az alapügyben szóban forgóhoz hasonló nemzeti intézkedés elfogadását, amely elméleti modell segítségével előzetesen meghatározza az átadó szolgáltató által a átvevő szolgáltatótól létesítési költség címén kérhető legmagasabb árat, mivel az árakat a költségek alapján határozzák meg oly módon, hogy az a fogyasztókat ne térítse el a hordozhatóság lehetőségének igénybevételétől”(23). A Bíróság ugyanakkor emlékeztet arra, hogy mindenesetre szükséges, hogy „az új szolgáltatónak tényleges lehetősége [legyen] a piacon már jelen lévő szolgáltatók által alkalmazott legmagasabb árat vitatni, bizonyítva, hogy az árak túl magasak e szolgáltatók költségszerkezetéhez képest”(24).

34.      A rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság pontos jelentésének és terjedelmének meghatározása nem egyértelmű, mint ahogy azt egyébként a jelen ügy is jól tanúsítja. A rendelet a költségek kifejezésre anélkül hivatkozik, hogy meghatározná annak fogalmát, és a költségek fogalma nem egyértelmű: többféle költség létezik, a költségek számítására pedig számos módszer és modell alkalmazható.

35.      Amikor a közösségi jogalkotó a költségekkel kapcsolatban nem jelölte meg pontosan az alkalmazandó elemeket, módszereket és modelleket, a lényegét tekintve azon a véleményen vagyok, mint lényegében a jelen ügy beavatkozói, azaz hogy a rendelet szükségszerűen mozgásteret hagy a tagállamoknak e fogalom alkalmazása során. Ez a szabadság a nemzeti jogalkotó számára eleve lehetővé teszi, hogy meghatározza a helyi hurok szolgáltatója által figyelembe veendő sajátos költségeket, és többek között, hogy a bejelentett üzemeltető releváns költségeit, a hatékony szolgáltatásnyújtás költségeire korlátozott költségekként határozza meg, továbbá hogy meghatározza azokat a módszerek és modelleket, amelyeket a helyi hurok szolgáltatásának költségei számítása során alkalmazni kell. Egyébként a rendelet 1. cikkének (4) bekezdése kifejezetten rendelkezik arról, hogy a tagállamok jogosultak arra, hogy „olyan intézkedéseket tartsanak fenn vagy vezessenek be, amelyek az e rendeletben foglaltaknál részletesebb rendelkezéseket tartalmaznak […]”.

36.      Ugyanakkor bizonyos – mint ahogy arra ugyanez a rendelkezés emlékeztet is –, hogy ezt a jogalkotási mozgásteret „a közösségi joggal összhangban” kell gyakorolni.(25) A tagállamok azon mozgásterét, amellyel az elfogadható költségelemek, számítási módszerek és modellek pontosítására vonatkozó részletesebb rendelkezések bevezetésére rendelkeznek, szükségszerűen korlátozza a költségalapúság közösségi fogalmának értelmezése.

37.      A költségalapúság általános fogalmából eredő korlátokon túl, amelyek – többek között – a fent hivatkozott KPN Telecom ügyben és a Mobistar‑ügyben hozott ítéletekben is megállapítást nyertek, továbbá azon egyértelmű korláton túl, amely szerint ez a fogalom tiltja az olyan díjakat, amelyek a költségtől idegen elemeken alapulnak,(26) léteznek más korlátok is, amelyek e fogalomnak a rendelet különleges összefüggésében való értelmezéséből erednek. A rendelet korábban említett teljes szerkezete és célkitűzései megmutatják e korlátokat, egyértelművé téve így a költségalapúság elvének a közösségi jogalkotó azon központi céljának megvalósításában betöltött instrumentális jellegét, hogy a helyi hurok hatékonyan és azonnal hozzáférhető legyen, és ennélfogva a helyi hozzáférés piacán kialakuljon és fejlődjön a verseny.(27) A díjak költségalapú meghatározása elvének pont az a célja, hogy megakadályozza az olyan túlzó díjakat, amelyeknek követelése – ilyen korlátozó eszköz hiányában – a bejelentett üzemeltetők természetes gyakorlatává válik a kiváltságos helyzetük megőrzése érdekében.(28) E fogalom következésképpen kizárja azt, hogy magas díjak követelésével megvalósítható legyen a rendeletnek a helyi hálózatok piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó központi célja.(29)

38.      E közösségi fogalom értelmezéséből így az következik, hogy az a bejelentett üzemeltető által kért díj összegének lényeges korlátozó tényezőjét jelenti, amelytől a tagállamok a versenytárs kedvezményezett terhére nem térhetnek el.

39.      Így azon a véleményen vagyok, hogy a Bíróságnak ezen első kérdésre úgy kell válaszolnia, hogy a rendelet 1. cikkének (4) bekezdését és 3. cikkének (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a díjak költségalapú meghatározásának fogalma korlátozza a bejelentett üzemeltető által a helyi hurokjához való hozzáférésért kért díjak összegét, amelytől – azon mozgástér ellenére, amelyet a nemzeti szinten történő konkrét megvalósításhoz nyújt – a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjének terhére nem lehet eltérni.

C –    A második kérdésről

40.      A második kérdés arra irányul, hogy a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti helyi hurokhoz való hozzáférés díjainak költségalapú árképzésre vonatkozó követelménye a számított kamatra és a számított értékcsökkenésre is kiterjed–e. A jelen ügy beavatkozói egyetértenek abban, hogy a költségalapúság elve magában foglalja az értékcsökkenést és a befektetett tőkéhez kapcsolódó kamatokat is, amelyek így részét képezik a bejelentett üzemeltető költségeinek.

41.      Itt a tőkéhez kapcsolódó olyan költségekről van szó, amelyek a telefonhálózatokkal összefüggésben központi szerepet játszanak, amelyek egyértelműen tőkeigényes eszközök. A befektetett eszközök értékcsökkenése és a befektetett tőke kamatai nyilvánvalóan a távközlési szolgáltatás költségeinek legjelentősebb részét képezik.

42.      Ami az értékcsökkenést illeti, azon a befektetett eszközök élettartamuk alatti elhasználódásának (e költségek főszabály szerint teljes alapköltségként jelennek meg) tőkében kifejezett költségmegosztását jelenti. E megosztás, amely „értékcsökkenés”‑nek nevezett éves összegként jelenik meg, lehetővé teszi a jövedelemszerzés felügyeletét, amely természetesen nem a teljes alapköltség összegeként, hanem a szóban forgó szolgáltatáshoz igénybe vett befektetett eszközök élettartama alatt jelenik meg. Ami a kamatokat illeti, ha a bejelentett üzemeltető például a helyi hurok létesítéséhez kölcsönt vesz igénybe, akkor a hitelezőnek fizetendő kölcsön kamatai természetesen a bejelentett üzemeltető költségeinek részét képezik.

43.      Ahhoz kétség sem férhet, hogy az értékcsökkenés és a befektetett tőkéhez kapcsolódó kamatok olyan költségek, amelyek egy vállalkozás normális kiadásai közé tartoznak, és amelyek így e vállalkozás költségelemeit képezik.(30) Így azokat a bejelentett üzemeltető felszámíthatja és beszedheti a versenytárs üzemeltetőktől a helyi hurokjához való hozzáféréséért kért díjak révén.

44.      Tehát azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére úgy válaszoljon, hogy a számított kamat és a számított értékcsökkenés beletartoznak azokba a költségekbe, amelyeket figyelembe kell venni a helyi hurok hozzáférési díjai költségalapúságának a rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében előírt követelményének megfelelően.

D –    A harmadik kérdésről

45.      Ezzel a kérdéssel elérkeztünk az ügy lényegéhez. Mi legyen a számított értékcsökkenés és kamat számítási alapja? Kizárólag az eszköznek az értékelés időpontjában irányadó napi árban kifejezett újrabeszerzési értéke? Vagy a befektetett eszközök újrabeszerzési értéke az értékelés időpontjáig már megtörtént értékcsökkenés levonásával?

46.      A rendelet nem mond semmit a díjak költségalapú meghatározása érdekében alkalmazandó költségszámítási módszerről. Így igazán meglepő, hogy a jelen ügy beavatkozói az erre a kérdésre adandó választ illetően nagyon eltérő véleményen vannak.

47.      Annak ellenére, hogy a rendelet semmilyen kifejezett útmutatást nem ad a költségek számításának módjával kapcsolatban, a 97/33 irányelv – amely szerves részét képezi a rendelet által kiegészíteni kívánt szabályozási keretnek – az összekapcsolás költségszámítási módszerére vonatkozó V. mellékletében a díjak vizsgálata során felhasználható elemekként elfogadni látszik akár az aktuális újrabeszerzési költségeket (vagyis amelyek „a felszerelés vagy a rendszerek újrabeszerzési költségeinek értékelésén alapulnak”), akár azon költségeket, amelyek „a felszerelés és a rendszerek vonatkozásában felmerült tényleges kiadásokon alapulnak”.

48.      A rendelet (13) preambulumbekezdése ezenkívül kifejezetten utal a 2000/417/EK bizottsági ajánlásra, valamint a 2000. április 26–i bizottsági közleményre(31), megállapítva, hogy azok részletes útmutatást adnak a nemzeti szabályozó hatóságoknak a helyi hurok átengedését érintő szabályozás tárgyában. Ez a hivatkozás megalapozottan tekinthető a közösségi jogalkotónak egy olyan központi fogalom, mint a díjak költségalapú meghatározásának értelmezése során adott útmutatásaként, amelyet a Bizottság e két dokumentumban lefektetett állásfoglalásaként kell figyelembe venni. Márpedig a 2000/417 ajánlás a 6. pontjában az árképzés tekintetében, a tőke költségeivel kapcsolatban kifejezetten az található, hogy „[a]z aktuális költségeken alapuló előretekintő megközelítés elvben elősegíti a korrekt és fenntartható versenyt, és alternatív befektetési ösztönzőket biztosít; ha azonban ez rövid távon a verseny torzulását eredményezheti, például amikor egy bejelentett üzemeltető […] díjstruktúrája az aktuális költségek alapján kiegyensúlyozatlan marad, ajánlott, hogy a nemzeti szabályozó hatóság […] meghatározza az előfizetői hurok díjainak aktuális költségekhez történő fokozatos hozzáigazításához szükséges ésszerű időtartamát […]”. Ugyanez az ajánlás az aktuális költségek alatt a következőket érti: „a hatékony, modern infrastruktúra kiépítésének és az ilyen szolgáltatás mai biztosításának a költségei”(32).

49.      A Bizottság 2000. április 26–i közleménye a maga részéről a 6. pontjában az árakat és a költségeket illetően azt állítja, hogy a nemzeti szabályozó hatóságnak számos elvet tiszteletben kell tartania. Először is, a költség értékelésére és az árképzésre vonatkozó szabályoknak átláthatóknak kell lenniük, és objektív alapokon kell nyugodniuk. Másodszor az árképzésre vonatkozó szabályoknak lehetővé kell tenniük, hogy a jelen lévő üzemeltetők a befektetett költségeiket fedezni tudják, és ezenfelül ésszerű megtérülést érjenek el. E szabályoknak ezenkívül összhangban kell lenniük azzal a céllal, amely szerint elő kell segíteni a tisztességes és fenntartható versenyt, és hatékony ösztönzőket kell biztosítani az infrastrukturális beruházásokhoz. Ezen túlmenően a Bizottság e tekintetben ugyanebben az ajánlásban azt állítja, hogy ez a cél főszabály szerint az aktuális költségeken alapuló árképzéssel érhető el. Ez az ajánlás az aktuális költségek fogalmán a 2000/417 ajánlás szerinti fogalmat érti. Végül az árképzési szabályoknak biztosítaniuk kell, hogy a verseny ne torzuljon, és többek között azt is, hogy ne legyen árprés a már jelen lévő üzemeltetők nagykereskedelmi és kiskereskedelmi szolgáltatásainak árai között. Ilyen körülmények között a nemzeti szabályozó hatóságok átmeneti intézkedéseket fogadhatnak el, amelyek megakadályozhatják, hogy rövid távon torzuljon a verseny.

50.      Az általam bemutatott elemek azt mutatják, hogy a nemzeti szabályozó hatóság – a díjak vizsgálatának időpontjában tagállamonként fennálló sajátos körülményeknek megfelelően – széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a bejelentett üzemeltető releváns költségei számítási módjának kiválasztásával és alkalmazásával kapcsolatban, a tekintetben, hogy melyiket tartja a legmegfelelőbbnek. Ugyanakkor ugyanezek az elemek, különösen a rendelet létrehozásának és célkitűzéseinek fényében, szintén egyértelművé teszik, hogy a költségalapúság fogalmának vannak korlátai, és azokat mindenféleképpen tiszteletben kell tartani.

51.      Fontos megállapítani, hogy egy olyan határozat, mint amely a jelen ügyben szerepel, és amely a bejelentett üzemeltető helyi hurokjához való hozzáférésért felszámított díjakat rögzíti, lényegében két antagonisztikus elv közötti egyensúlyon alapul. Egyrészről a rendelet azon lényegi célkitűzése, hogy a helyi hurokhoz tényleges és azonnali hozzáférést biztosítson, és a helyi hurok piacán ezzel egyidejűleg ösztönözze a versenyt. Másrészről pedig szükséges, hogy az engedélyezett díjak ne legyenek olyan mértékűek, hogy megakadályozzák az infrastrukturális beruházásokat. A rendelet szerinti költségalapúság megfelelően értelmezett fogalma így korlátként azt követeli meg, hogy a helyi hurok hozzáférésének díjait engedélyező határozatnak e két elv kiegyensúlyozott és arányos értékelésén kell alapulnia.(33)

52.      Egy olyan költségszámítási módszer elfogadása, amely az értékcsökkenést és a kamatokat is magában foglalja, és amely kizárólag a helyi hálózattal egyenértékű hatékony, modern, hálózat folyó áras újrabeszerzési költségein – vagyis az eszközök bruttó újrabeszerzési költségén – alapul, képes megteremteni e két elv közötti szükséges egyensúlyt. Többek között azon helyzetre gondolhatunk, amikor a már meglévő hálózat ugyan szinte teljesen amortizálódott, a helyi hálózathoz való hozzáférés biztosítására vonatkozó kötelezettség előírásakor az élettartamának a végén tart, következésképpen nagyon alacsony helyettesítési értéket eredményezhet. Ilyen körülmények között az, ha a nemzeti szabályozó hatóság kizárólag bruttó újrabeszerzési költségen alapuló modellt alkalmaz, teljesen megalapozottnak és arányosnak bizonyulhat, feltéve hogy az új infrastruktúra létesítésébe való beruházás ösztönzése az elsődleges cél.

53.      Ugyanakkor olyan helyzetben, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, amikor szabad kapacitással rendelkező és a gyakorlatban igénybe vett, jelentős helyettesítési értékkel rendelkező és már (legalábbis részben) amortizálódott helyi hálózatról van szó, a bruttó újrabeszerzési értéken alapuló számítási módszer alkalmazása prima facie aránytalan jelentőségű a beruházás ösztönzéséhez. A költségalapúság közösségi fogalma ugyanis mindkét hivatkozott elv kiegyensúlyozott biztosítását megköveteli.

54.      Az ilyen módszer elfogadása csökkentheti a piacon újonnan megjelenő üzemeltetők mozgásterét a tekintetben, hogy a felhasználóknak jelentősen alacsonyabb árat ajánlhassanak fel, amely meggyőzné őket arról, hogy távközlési szolgáltatót váltsanak. Érdemes e tekintetben jelezni, hogy a Bizottság a 2003/707/EK határozatában megállapította, hogy a jelen ügyben a német szabályozó hatóság 2001. március 30–i határozatában kiszabott vitatott díjak árprés hatást idéztek elő, amellyel a Deutsche Telekom 2003 májusáig megsértette az EK 82. cikket.(34) Ez a bizottsági határozat jelenleg egy Elsőfokú Bíróság előtti kereset tárgyát képezi.(35) Anélkül, hogy megelőlegeznénk e kereset megalapozottságát, e határozattal szemben jogosan merül fel kétség a tekintetben, hogy a vitatott díjengedélyt megadó határozat a rendelet azon elsődleges céljához, vagyis a fémes helyi hálózatok piacán a verseny ösztönzéséhez képest kiegyensúlyozottan és arányosan biztosítja–e az infrastrukturális beruházásokat.

55.      Amikor a Deutsche Telekoméhoz hasonló, már meglévő és szabad kapacitással rendelkező helyi hálózathoz való hozzáférés keretében a nemzeti szabályozó hatóság az újrabeszerzés bruttó költségei alapján határozza meg azokat a kamatokat és értékcsökkenést, amelyeket a díjaknak fedezniük kell, a díjengedélyt megadó szóban forgó határozat nem hagyhat kétséget a beruházások ösztönzése (amely módszer alkalmazásának egyértelműen ez a célja) és a helyi hurok hozzáférése piacán a verseny ösztönzése közötti egyensúly tiszteletben tartását illetően. 2001. január 1‑jén pontosan a helyi hurok szintjén Európában a verseny hiánya volt az az ok, amely miatt a rendeletet elfogadták, amelyet jól mutat az, hogy Németországban 2001. március 30–án – a szóban forgó díjengedélyt megadó határozat időpontjában – a helyi hálózatok piacán csekély mértékű volt a verseny.

56.      Meg kell állapítani, hogy kizárólag az újrabeszerzés jelenlegi költségein alapuló számítási módszer azt vonja maga után, hogy a versenytárs üzemeltetők a már meglévő hálózatokhoz való hozzáférésért ugyanakkora összeget fizetnek, mint egy egyenértékű új hálózat kiépítése esetén fizetnének.

57.      Márpedig, ha egy versenytárs üzemeltető úgy dönt, hogy új infrastruktúrába ruház be, már az előtt terhelik az ilyen beruházással járó költségek, hogy az infrastruktúra működne. Hogy a rendelet értelmében időközben hozzáférhessen a helyi hurokhoz, olyan összeget kell fizetnie, amely bőven fedezi egy új infrastruktúrába való beruházás költségeit. A versenytárs üzemeltetőt terheli tehát a saját hálózata kiépítésének költsége, és ezzel egyidejűleg kell megfizetnie a bejelentett üzemeltetőnek egy új infrastruktúrába való beruházásának költségeit is.

58.      A versenytárs üzemeltetőnek az ilyen „dupla” költségek elkerülésére két lehetősége van. Először is megkezdi saját hálózata kiépítését, és nem kéri a bejelentett üzemeltető helyi hurokjához való hozzáférést. Egy ilyen lehetőség megkönnyíti a bejelentett üzemeltetőnek, hogy megtarthassa az erőfölényét a helyi hálózatok hozzáférésének piacán, amely pont ellentétes a rendelet által megvalósítani kívánt céllal. Alternatívaként a versenytárs üzemeltető lemondhat saját hálózata kiépítéséről, és kérelmezheti a hozzáférést. Ebben az esetben az újrabeszerzés bruttó költségén alapuló módszer szerint olyan díjat köteles fizetni a bejelentett üzemeltetőnek, amelyből az egy új hálózatot építhet ki. Világos ugyanakkor, hogy a bejelentett üzemeltető nem kötelezhető egyértelműen arra, hogy ezt megtegye, így a díjakból származó bevételét bármilyen más célra is felhasználhatja.

59.      E megállapítások egyértelművé teszik, hogy – kivéve, ha a díjengedélyt megadó határozat egyértelmű a tekintetben, hogy a hivatkozott két elvet megfelelően kiegyensúlyozottan vették figyelembe – ha a bejelentett üzemeltető helyi hálózata működőképes és szabad kapacitással rendelkezik, az újrabeszerzés bruttó költségein alapuló módszer elfogadása összeegyeztethetetlen a költségalapúság elvével és a rendelet célkitűzéseivel.

60.      Ugyanakkor a Deutsche Telekom és a Németországi Szövetségi Köztársaság érvelése ellentétes ezzel a következtetéssel; szerintük az újrabeszerzés jelenlegi költségénél – többek között a már bekövetkezett értékcsökkenés levonásával – alacsonyabb értéken alapuló díjak engedélyezésével lemondanánk a rendelet azon célkitűzéséről, hogy ösztönözze az infrastrukturális beruházásokat.

61.      Ezen érvelés elemzése feltételezi, hogy különbséget teszünk a Deutsche Telekom fémes helyi hálózataival párhuzamos új hálózatok kiépítésébe való beruházás ösztönzése, és alternatív infrastruktúrákba, mint például a kábeltelevízióba és egyebekbe történő beruházás ösztönzése között.

62.      Ami az első típusú beruházást illeti, a bejelentett üzemeltető helyi hálózatának bruttó újrabeszerzési költségein alapuló pénzügyi költségszámítási módszer minden bizonnyal ilyen ösztönző hatású. Ugyanakkor nem tűnik sem jövedelmezőnek, sem hatékonynak, nem is beszélve az erőforrásokkal való hibás gazdálkodásról, és hogy nem érhető az a cél, hogy az ügyfeleknek a legalacsonyabb árat biztosítsák, illetve, hogy szabad kapacitással rendelkező már meglévő helyi hurok megkettőzése érdekében.(36) Amennyiben a díjazás engedélyezésének időpontjában Németországban ez lenne a helyzet, amelynek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata, azon érv, amely szerint az újrabeszerzés bruttó költségein alapuló számítási módszer elfogadása azzal igazolható, hogy ösztönözzék a Deutsche Telekoméval párhuzamos új rézalapú infrastruktúrákba való beruházást, önmagában megbukott.

63.      Ami az alternatív infrastruktúrákba való beruházás ösztönzését illeti, jelezni kell, hogy egy már létező hely hurokhoz való hozzáférés díjainak egy azzal egyenértékű helyi hálózat jelenlegi újrabeszerzési költségén való megállapítása nem tükrözi szükségszerűen ezen alternatív infrastruktúra kiépítésével járó költségeket. Ugyanis a kábeltelevízió hálózat, a „wireless radio” helyi hurokja, vagy egyéb infrastruktúra kiépítésére vonatkozó döntés meghozatala során szükségszerűen figyelembe veszik – azon túlmenően, hogy a szóban forgó technológiával ténylegesen rendelkezni kell – egyrészről azt, hogy új, rézalapú helyi hálózat kiépítésétől eltérő beruházási értékről van szó, másrészről pedig azt a tényt, hogy az alternatív infrastruktúrák gazdasági funkcionalitása és potenciálja eltér a réz helyi hálózat funkcionalitásától.(37) A helyi hurok jelenlegi újrabeszerzési költségein alapuló kizárólagos módszer alkalmazásából eredő díjak összegénél alacsonyabb díjmegállapítási lehetőség tehát nem alkalmas arra, hogy végleg lemondjanak ezen alternatív infrastruktúrákba való beruházásról.

64.      Így a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a jelen ügyben vitatott, díjengedélyt megadó határozat tartalmaz–e bizonyítékot arra nézve, hogy bruttó újrabeszerzési költségen alapuló számítási módszert fogadtak el, és ennélfogva a szóban forgó határozatból kiderül‑e, hogy a már hivatkozott mindkét elvet kiegyensúlyozottan és arányosan vették figyelembe. Ezen bizonyítékok hiányában a rendelettel összeegyeztethetetlen azon értékcsökkenésnek és kamatoknak a bruttó újrabeszerzési költség alapján való számítása, amelyeket a díjaknak fedezniük kell.

65.      Összefoglalva, két bizonyítási mód lehetséges. Először is, mint ahogy arra fentebb emlékeztettem,(38) lehetséges, hogy a hálózat előrehaladott kora igazolja a bruttó újrabeszerzési költségen alapuló módszer alkalmazását. Másodszor lehetséges az is, mint ahogy azt a 63. pontban hangsúlyoztam, hogy a díjengedélyt megadó határozat időpontjában fennálló sajátos németországi feltételek között a Deutsche Telekom rézalapú helyi infrastruktúrájával megegyező funkcionalitású, rendelkezésre álló, alternatív infrastruktúrákba való beruházástól jelentősen eltántorít, ha a díjakat a hálózat bruttó újrabeszerzési költségén alapuló számítási módszerrel megállapítható összegnél alacsonyabb szinten állapítják meg.

66.      A bizonyítékok egyikének hiányából arra kell következtetni, hogy a költségalapúság fogalmával ellentétes, ha a költségszámítási módszer alapja kizárólag az eszköznek az értékelés időpontjában irányadó napi árban kifejezett újrabeszerzési értéke.

67.      Abban az esetben, ha a kérdést előterjesztő bíróság az előző megállapítások fényében arra a következtetésre jut, hogy a nemzeti szabályozó hatóság bruttó újrabeszerzési költségeken alapuló számítási módszere összeegyeztethetetlen a költségalapúság elvével, ezt követően az a kérdés merül fel, hogy a költségalapúság ezen fogalma megköveteli–e a már megtörtént értékcsökkenés levonását.

68.      Ha a kérdést előterjesztő bíróság erre a következtetésre jut, ez azt vonja maga után, hogy az engedélyezett díjak alacsonyabbak lesznek az eszközök bruttó újrabeszerzési költségén alapuló számítási módszer alkalmazása esetén megállapított díjaknál. A költségalapúság fogalmának értelmezése ugyanakkor nem teszi lehetővé a speciális költségelemek azonosítását, ezekre az eszközök bruttó újrabeszerzési költségén alapuló számítási módszerből, illetve a nettó újrabeszerzési költségen alapuló módszer meghatározásából kell következtetni. A már megtörtént értékcsökkenés levonása minden bizonnyal a nettó újrabeszerzési költségen alapuló számítási módszer jogszerű alkalmazásához vezet. Ugyanakkor nem zárom ki, hogy a nettó újrabeszerzési költség más meghatározásai szintén elfogadhatóak. Például arra gondolok, amikor a nettó újrabeszerzési költségen az az ár értendő, amelyet az eszközhöz hasonló korú és jellemzőkkel rendelkező másik eszközért kell fizetni. A bejelentett üzemeltető eszköze jelenlegi költségét, amely a kamatok és az értékcsökkenés számításának alapjául szolgál, tehát az ilyen nettó újrabeszerzési költségek vagy a hálózat jelenlegi értéke alapján lehet megállapítani, aszerint, hogy a kettő közül, melyik az alacsonyabb.(39)

69.      Összefoglalva, azon a véleményen vagyok, hogy amikor a díjszabás engedélyezésének időpontjában fennálló körülmények között az újrabeszerzés jelenlegi költsége alapján kiszámított díjak kiegyensúlyozatlannak bizonyulnak, akkor indokolt alacsonyabb összegű díjak megállapítása, akár a már megtörtént értékcsökkenés levonásával, akár a nemzeti szint meghatározását lehetővé tévő más olyan módon, amely biztosítja, hogy a helyi hurokhoz való hozzáférés díjait alacsonyabb szinten állapítsák meg annál, mint ami az újrabeszerzés jelenlegi költségén alapuló számítási módszer kizárólagos alkalmazásából következne.

70.      A Deutsche Telekom nem ért egyet az alacsonyabb szintű díjak megállapításával. Ezzel összefüggésben azt állítja, hogy akkor, amikor a meglévő hálózat jelentősen amortizálódott, a korábbi értékcsökkenés levonása a helyi hurokjához való ingyenes vagy majdnem ingyenes hozzáférést tesz lehetővé a versenytárs üzemeltetőknek, ami – jogellenesen – megakadályozná, hogy a tulajdonából haszonra tegyen szert. Nem osztom ezt az álláspontot.

71.      Nem kétséges, hogy a rendelet elismeri a bejelentett üzemeltető azon jogát, hogy a versenytárs üzemeltetőknek nyújtott helyi hurok szolgáltatásért ésszerű díjazásban részesüljön.(40) Még ha adott esetben a Deutsche Telekom helyi hálózata teljesen amortizálódott is, a rendelettel ellentétes az, ha a díjakat nulla értékben vagy az ingyenességhez közeli szinten állapítják meg.

72.      Ugyanakkor – lényegében ellentétesen azzal, amit a Deutsche Telekom állít – a rendelet nem írja elő azt, hogy kizárólag a hálózat jelenlegi bruttó újrabeszerzési költségein alapuló számítási módszer alkalmazásával engedélyezett díjak biztosítanak méltányos hasznot az üzemeltetőnek. Számos olyan alacsonyabb díj létezik, amelyek a díjazás időpontjában a Németországi Szövetségi Köztársaságban fennálló körülmények között alkalmasak lehetnek a verseny ösztönzésére a helyi hurok piacán, anélkül hogy véglegesen eltántorítanának az alternatív infrastruktúrákba való beruházásról, és amelyek egyidejűleg – a rendelettel összhangban – képesek méltányos hasznot biztosítani a bejelentett üzemeltetőnek. A Deutsche Telekom méltányos haszonhoz való joga egyszerűen egy alsó határt jelent, amelyet a szabályozó hatóságoknak a díjszabást engedélyező határozat meghozatala során tiszteletben kell tartaniuk. De ez nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy egyedül az eszközök bruttó újrabeszerzési költségén alapuló díjszabás az, amely méltányos hasznot tud biztosítani a bejelentett üzemeltetőnek. Másképpen az infrastrukturális beruházásokra nem a díj ösztönöz leginkább, amely az egyedüli a bejelentett üzemeltető méltányos hasznának biztosítására. Léteznek egyéb alacsonyabb díjak, amelyek ilyen hasznot képesek biztosítani.

73.      Az előző megállapítások fényében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a harmadik kérdésre következőképpen válaszoljon: a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az azt írja elő, hogy egy olyan díjengedélyt megadó határozatot, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, a díj engedélyezésének időpontjában fennálló körülmények függvényében úgy kell meghozni, hogy az a rendeletnek a helyi hurok hozzáférésének piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó központi célja és az infrastrukturális beruházások megfelelő szintje biztosításának szükségessége közötti egyensúlyon és arányosságon alapuljon. A fenti megállapítások fényében a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a vitatott díjengedélyt megadó határozat megfelelő bizonyítékokat tartalmaz‑e arra nézve, hogy a díjakkal fedezendő értékcsökkenés és kamatok számítására olyan módszert fogadtak el, amely kizárólag az eszközöknek az értékelés időpontjában irányadó napi árban kifejezett jelenlegi újrabeszerzési értékén alapul. Ilyen bizonyítékok hiányában a költségalapúság közösségi fogalma megköveteli, hogy a hozzáférés díjait alacsonyabb összegben állapítsák meg, mint amely a pénzügyi költségek ilyen számítási módszeréből következne, többek között oly módon, hogy az értékelés időpontjáig már megtörtént értékcsökkenést levonják.

E –    A negyedik kérdésről

74.      A Verwaltungsgericht Köln lényegében arra vár választ, hogy a közösségi jog megköveteli–e, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok a bejelentett üzemeltető költségeket igazoló dokumentumai alapján végezzék a tevékenységüket vagy megengedett az analitikus költségmodell alkalmazása, illetve melyek az erre vonatkozó követelmények.

75.      A német szabályozó hatóság, mint ahogy arra a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet, azt állapította meg, hogy a Deutsche Telekom költségeket igazoló dokumentumai hiányosak, és nem rendelkeznek kellő bizonyító erővel. Ilyen igazoló dokumentumok hiányában a szabályozó hatóság alulról felfelé építkező vagy „bottom up” analitikus költségmodell alapján számolja ki a bejelentett üzemeltető vonatkozó költségeit, így többek között a számított értékcsökkenést és kamatokat. Lényegében olyan elméleti gazdasági modellről van szó, amely lehetővé teszi valamely modern, hatékony és a már meglévő hálózattal egyenértékű, rézalapú helyi hálózat létrehozatala érdekében végzett beruházások jelenlegi értékének meghatározását. E modell tehát azokon a költségeken alapul, amelyeket valamely hatékony szolgáltatást nyújtó üzemeltető a hálózat megszerzése és üzemeltetése érdekében viselne.(41) Az ilyen modell különbözik a felülről lefelé építkező „top down” modelltől, amely inkább a bejelentett üzemeltető által ténylegesen viselt költségeken alapszik.

76.      Az a véleményem, hogy sem a rendelet szövege, sem létrehozásának célja, sem a Bíróság költségalapúság fogalmával kapcsolatos ítélkezési gyakorlata nem akadályozza meg a szabályozó hatóságokat abban, hogy elméleti költségmodelleket, többek között alulról felfelé építkező modelleket alkalmazzanak.

77.      Ezek a modellek többek között arra szolgálhatnak, hogy a hatékonysági szempontnak megfelelően korlátozzák azokat a díjakat, amelyek a bejelentett üzemeltető által hivatkozott tényleges költségek alapján túl magasak lennének. A 98/322 ajánlás(42) pontosan megmutatja, hogyan képes egy alulról felfelé építkező gazdasági modell bizonyítékokat szolgáltatni arról a hatástalanságról, amely a szükségletekhez képest túlzó eszközöket is magában foglaló modell alkalmazásából eredne. Egy alulról felfelé építkező elméleti modell ilyen alkalmazása pontosan tükrözi a felülről lefelé és a bejelentett üzemeltető költségeivel kapcsolatos adatokon alapuló lentről felfelé irányuló módszerek összehangolt vagy együttes alkalmazását.(43)

78.      A fent hivatkozott Mobistar‑ügyben hozott ítélet az analitikus modell hasonló alkalmazásához fordul. Ebben az ítéletben a Bíróság a telefonszámok hordozhatósága biztosításáért felszámított díjak tekintetében elfogadja, hogy az üzemeltető – elméleti költségmodell segítségével – vitathatja az előre meghatározott legmagasabb árat, ha a díjakat a költségek alapján határozzák meg oly módon, hogy az a fogyasztókat ne tántorítsa el a hordozhatóság lehetőségének igénybevételétől. A Bíróság hangsúlyozza azt is, hogy teljességgel nem zárható ki, hogy ezek a legmagasabb árak „túl magasak” e szolgáltatók költségszerkezetéhez képest.(44) Ebben az esetben – természetesen – az árakat az üzemeltetők tényleges költségei alapján kell meghatározni, amelyek így alacsonyabbak lesznek az alulról felfelé építkező elméleti modell alkalmazásával megállapított értéknél.

79.      Ugyanakkor a jelen ügyben nem azt kérdezik, hogy a közösségi jog megengedi–e, hogy a szabályozó hatóság ilyen modelleket alkalmazzon. Itt arról a problémáról van szó, hogy amikor valamely nemzeti szabályozó hatóság megállapítja, hogy az üzemeltető számított értékcsökkenés és kamatok számítási alapjaként hivatkozott költségekkel kapcsolatos igazoló dokumentumai hiányosak, és nem rendelkeznek kellő bizonyító erővel, akkor e hatóság engedélyezheti‑e a díjakat a „hatékony szolgáltatásnyújtás” költségei alapján, amely költségeket egy új helyi hálózat kiépítésének beruházási költségei alapján alulról felfelé építkező elméleti modellel határozza meg. Tehát annak eldöntéséről van szó, hogy a közösségi jog szab‑e korlátokat annak, hogy egy hatékony szolgáltatást nyújtó üzemeltető költségein alapuló elméleti modellt alkalmazzanak a bejelentett üzemeltető tényleges költségeit igazoló dokumentumai helyett, és adott esetben, melyek ezek a korlátok.

80.      A jelen ügy beavatkozói széles körűen egyetértenek abban, hogy nem fogadható el, hogy kötelező minden díjengedély iránti kérelmet elutasítani, ha az száz százalékig nem támasztható alá a bejelentett üzemeltető költségeit igazoló dokumentumaival. Ugyanakkor a bejelentett üzemeltető tényleges költségeit igazoló minimális dokumentumok természetesen elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nemzeti szabályozó hatóság megvizsgálhassa, hogy a díjak megfelelnek–e a költségalapúság követelményének. A nemzeti szabályozó hatóságok tehát mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a tekintetben, hogy meghatározzák, hogy az üzemeltető tényleges költségeit igazoló mely dokumentumok engedhetőek el, és melyek helyettesíthetőek alulról felfelé építkező analitikus költségmodellel. Ugyanakkor e mérlegelési mozgástérnek vannak a rendeletből eredő korlátai. Az átláthatóság, a megkülönböztetésmentesség és objektivitás követelményén túl e mérlegelési mozgástér gyakorlása során tiszteletben kell tartani a díjak költségalapúságának a már meghatározott autonóm jelentéssel és célkitűzésekkel való értelmezéséből eredő korlátokat.

81.      A rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint a nemzeti szabályozó hatóság hatáskörrel rendelkezik arra, hogy „a bejelentett üzemeltetőktől az e rendelet végrehajtásához szükséges tájékoztatást kérjen”. E tájékoztatásba – természetesen – beletartoznak azok az adatok is, amelyek a helyi hurokhoz való hozzáféréséért felszámítható díjak engedélyezési eljárása keretében ahhoz szükségesek, hogy a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúsággal való összhangot bizonyítsák. A rendelet nem tartalmaz pontosabb rendelkezéseket a költségeket igazoló dokumentumokról, amelyek a helyi hurokhoz való hozzáférés költségeinek meghatározásához szükségesek, és amelyekhez a díjaknak igazodniuk kell.

82.      Ugyanakkor a 97/33 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése kifejezetten azt állapítja meg, hogy „[a]nnak bizonyítása, hogy a díjak meghatározása a valós költségek – ideértve a beruházások ésszerű megtérülését is – alapulvételével történt […]” a bejelentett üzemeltetőt terheli. A tagállamok ugyanezen irányelv 7. cikke (5) bekezdésének második mondata szerint gondoskodnak arról is, hogy a költségelszámolási rendszerek többek között megfeleljenek a költségalapúság követelménye végrehajtásának, és kellően részletes dokumentumokon alapuljanak, amint azt az V. melléklet tartalmazza. Ez az V. melléklet sorolja fel többek között azokat az elemeket, amelyeket az összekapcsolási díjak kiszámítása átláthatósága biztosításának érdekében közzétett információk között szerepelniük kell.

83.      A távközlési keretszabályozásban – beleértve természetesen a rendelettel létrehozott helyi hurokhoz való hozzáférés szabályrendszerét – az üzemeltetők költségelszámolási rendszerei így központi szerepet töltenek be.(45) A bejelentett üzemeltető helyi hurokjához való hozzáféréssel összefüggő költségei, vagyis a számviteli dokumentumaival azonosítható költségei központi szerepet töltenek be a helyi hurok hozzáférési díja költségalapúságának vizsgálata során.(46) E tekintetben osztom az Arcor véleményét, amely szerint a közösségi jogalkotó azon törekvése, hogy kellően részletes dokumentumokon alapuló költségszámítási rendszerek bevezetését biztosítsa, haszontalanná válhat, ha akkor, amikor a bejelentett üzemeltető a költségeinek megoszlásáról, többek között a helyi hálózatával kapcsolatos értékcsökkenésről és kamatokról hiányos igazoló dokumentumokat szolgáltat, a nemzeti szabályozó hatóság ezen értékcsökkenés és kamatok meghatározásához egész egyszerűen egy hatékonyan működő, virtuális üzemeltető költségein alapuló elméleti modellhez folyamodna.

84.      A költségalapúság elve először is a bejelentett üzemeltető költségeire vonatkozik, vagyis a saját, működő helyi hálózatának átengedésével kapcsolatban „felmerülő” tényleges költségeire.(47) Márpedig annak vizsgálata során, hogy a díjak összeegyeztethetőek‑e a bejelentett üzemeltető költségeivel, kizárólag a bejelentett üzemeltető számviteli dokumentumait lehet kiindulópontként tekinteni. Módszertanilag helytelen lenne, ha a bejelentett üzemeltető saját helyi hálózatához való hozzáférésének biztosításáért felmerülő költségek meghatározásának központi alapjául nem a költségek számviteli dokumentumai szolgálnának, hanem inkább egy alulról felfelé építkező analitikus modell, amely azokat a költségeket mutatja, amelyeket valamely hatékony szolgáltatást nyújtó, virtuális üzemeltetőnek egy modern és hatékony helyi hurok újbóli kiépítése érdekében viselnie kellene. Ugyanis valamely működő helyi hálózat tényleges költségei sokkal alacsonyabbak lehetnek egy ilyen alulról felfelé építkező analitikus modell alapján kiszámított költségeknél.

85.      Amikor valamely működő helyi hálózat jelentősen amortizálódott, noha még jelentős értéket képvisel, a számított értékcsökkenés és kamatok számítási alapjául egy alulról felfelé építkező elméleti modellt és nem a tényleges költségeket igazoló dokumentumokat választani a költségalapúság elve céljával ellentétes következményekkel járna. Így az ilyen modell alapján engedélyezett díjak magasabbak lennének a bejelentett üzemeltető tényleges pénzügyi költségszerkezetén alapuló díjaknál.

86.      Ha tehát ilyen körülmények között egy alulról felfelé építkező analitikus modellt alkalmaznak, akkor a bejelentett üzemeltető tényleges költségszerkezetén alapuló értékcsökkenés és kamatok számítása során nem lenne lehetőség a hatékonysági szempont alapján a helyesbítésre. Ráadásul egy ilyen modell alkalmazása nem képes a bejelentett üzemeltetőnek a működő, már (legalább részben) amortizálódott, de még szabad kapacitással rendelkező hálózatának jelenlegi értékcsökkenése és kamatai értékének meghatározására.

87.      Szeretném hangsúlyozni továbbá, hogy amikor a nemzeti szabályozó hatóság a bejelentett üzemeltető által, a jelentősen amortizálódott, de még szabad kapacitással rendelkező helyi hálózatával kapcsolatban viselendő értékcsökkenés és kamatok igazoló dokumentumai helyett alulról felfelé építkező elméleti analitikus modellt alkalmaz, arra ösztönzi a bejelentett üzemeltetőt, hogy stratégiai szempontok alapján kiválogassa a szabályozó hatóságnak bemutatandó igazoló dokumentumait, ennélfogva végül a díjakat vagy a tényleges költségek vagy a hatékony működés költségei alapján engedélyezik, attól függően, hogy a kettő közül melyik a legmagasabb. Így akkor, amikor egy analitikus „bottom up” költségmodell alkalmazása magasabb tőkeköltségeket, és így magasabb hozzáférési díjakat eredményezhet, akkor a bejelentett üzemeltető ténylegesen visszatarthat költségszerkezetével kapcsolatos bizonyos igazoló dokumentumokat.

88.      Mint ahogy azt már megállapítottam, a nemzeti szabályozó hatóság természetesen mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a tekintetben, hogy mely igazoló dokumentumokra nem tart igényt. E szabadság gyakorlása ugyanakkor nem könnyítheti meg, hogy a bejelentett üzemeltető stratégiai szerephez jusson az adott helyi hurokjával kapcsolatos értékcsökkenést és kamatokat bemutató pénzügyi költségek számítása során.

89.      Végül azt gondolom, hogy a jelen kérdésre adandó válasz szükségszerűen a kérdést előterjesztő bíróság előző kérdés keretében végzett elemzésétől függ. Ha ugyanis a díjszabást engedélyező határozat – azon megállapítások fényében, amelyeket az előző kérdésre adandó válaszban előadtam – megfelelő bizonyítékot tartalmaz arra nézve, hogy az értékcsökkenés és kamatok számítására olyan módszert fogadtak el, amely az eszközök bruttó újrabeszerzési költségén alapul, ugyanezen hatóság által egy alulról felfelé építkező költségmodell alkalmazása számomra főszabály szerint szintén megalapozottnak tűnik.(48)

90.      Ha viszont az értékcsökkenés és a kamatok számítására vonatkozó, az eszközök bruttó újrabeszerzési értékén alapuló módszer nem igazolható dokumentumokkal, az, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok – a bejelentett üzemeltető költségeit igazoló dokumentumai hiányában – alulról felfelé építkező elméleti költségmodell alapján határozzák meg a bejelentett üzemeltető értékcsökkenését és kamatait, abban az esetben, ha a bejelentett üzemeltető még működőképes helyi hálózata már jelentősen amortizálódott, összeegyeztethetetlen a helyi hurok hozzáférési díja költségalapúságának elvével. Lényegében ezt javasolom a Bíróságnak a negyedik kérdésre adandó válaszként.

F –    Az ötödik kérdésről

91.      Ez a kérdés arra vonatkozik, hogy melyek a nemzeti szabályozó hatóság mérlegelési mozgástérének a határai a költségalapúság vizsgálatakor, illetve vannak–e korlátai a határozataik bírósági felülvizsgálatának.

92.      A rendelet 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok gondoskodnak arról, hogy a helyi hurok átengedéséért felszámított árak a tisztességes és fenntartható versenyt erősítsék. Ennek megfelelően e cikk (2) bekezdése szerint a nemzeti szabályozó hatóságok hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy változtatást rendeljenek el, többek között a bejelentett üzemeltető helyi hurokjának átengedéséért kért árak tekintetében.(49) A bejelentett üzemeltető hozzáférési díjainak ilyen módosítása természetesen megalapozott akkor, ha a nemzeti szabályozó hatóság megállapítja, hogy a díjak nem felelnek meg a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság elvének.

93.      A jelen kérdésre adandó válasz szorosan összefügg az előző kérdések kapcsán kifejtett elemzéssel. Ez az elemzés egyértelművé tette, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok vitathatatlanul széles jogkörrel rendelkeznek a költségalapúság elvének alkalmazása tekintetében, mind annak meghatározásában, hogy a helyi hurok üzemeltetőjének mely különleges költségelemeit lehet figyelembe venni, mind abban, hogy mely módszert alkalmazzák a helyi hurok átengedése során felmerülő költségek számításakor. Az előző kérdések elemzése keretében tett megállapítások fényében nem látom okát annak, hogy ez a kiterjedt jogkör ne vonatkozzon a számított kamatok meghatározására és azon időtartam megállapítására, amelyen belül ésszerű értékcsökkenés következhet be. Mint ahogy azt ez utóbbi vonatkozásában az Arcor az észrevételeiben állítja, az a tény, hogy az értékcsökkenés időtartama az eszközök jövőbeni használati idejének becslésén alapul, önmagában egy előrejelzés értékelését, ennélfogva mérlegelési mozgástér gyakorlását jelenti.

94.      A nemzeti szabályozó hatóságok ilyen mérlegelési jogkörét mindenképpen a már hivatkozott átláthatóság, megkülönböztetésmentesség és egyenlő bánásmód követelménye, valamint a költségalapúság közösségi fogalmának a rendelet keretében megállapított jelentésének és terjedelmének értelmezéséből eredő korlátok tiszteletben tartásával kell gyakorolni. Különösen fontos, hogy a díjengedélyt megadó határozat a helyi hurok hozzáférésének piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó alapvető cél és az infrastrukturális beruházások megfelelő biztosítására vonatkozó cél közötti egyensúlyt tiszteletben tartsa.

95.      Most annak kérdése merül fel, hogy mi a terjedelme a nemzeti bíróságoknak a nemzeti szabályozó hatóságok ilyen mérlegelési mozgástere keretében elfogadott határozataira vonatkozó bírósági felülvizsgálatának.

96.      Sem a rendelet, sem a régi keretszabályozás vonatkozó irányelvei nem tűzték ki célul a bírósági eljárásokkal kapcsolatos nemzeti rendszerek harmonizációját, pontosabban a nemzeti hatóságoknak a mérlegelési mozgásterük gyakorlása keretében elfogadott határozataira vonatkozó bírósági felülvizsgálat terjedelmének és céljának meghatározását. Erre a kérdésre a választ így először is a nemzeti eljárási rendszerek hatáskörének vizsgálata alapján lehet megadni.

97.      Általában azoknak a nemzeti eljárási szabályoknak, amelyek a nemzeti szabályozó hatóságok határozataira vonatkozó bírósági felülvizsgálat terjedelmét és célját határozzák meg, tiszteletben kell tartaniuk az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét. Ezek a szabályok, amelyek a közösségi jogból eredő jogokat biztosítják, nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek hasonló nemzeti keresetekre vonatkoznak, és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását.(50)

98.      Pontosabban a közösségi jog kifejezetten előírja, hogy a tagállamok kötelesek jogorvoslati lehetőségeket biztosítani a távközlési ágazatban a szabályozó hatóságok határozatai ellen. Ilyen kötelezettséget már a korábbi keretszabályozás is előírt. Ugyanis az 1997. október 6–i 97/51/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított 90/387 irányelv(51) 5a. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] tagállamok nemzeti szinten olyan megfelelő eljárásokat biztosítanak, amelyek lehetővé teszik a nemzeti szabályozó hatóság határozatával érintett félnek, hogy az érdekelt felektől független fórumhoz forduljon”(52). A közösségi jog olyan alapelvének megnyilvánulásáról van szó, amely szerint a tagállamokat terheli a felelősség azért, hogy minden esetben biztosítsák a közösségi jogból származó jogok hatékony bírói védelmét.(53)

99.      Ugyanakkor nem írható elő, hogy az a bírósági felülvizsgálat, amelyet a közösségi rendelkezésekből származó jogok hatékony bírói védelme érdekében a közösségi jog a nemzeti bíróságoknak előír, nem lehet szélesebb a hasonló ügyekben a közösségi bíróságok által gyakorolt bírósági felülvizsgálatnál. A Bíróság e tekintetben emlékeztet arra, hogy amikor összetett értékeléseket végző közösségi intézmények határozatainak bírósági felülvizsgálatáról van szó, ezek az intézmények széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, amelynek gyakorlása általában korlátozott bírósági felülvizsgálat alá esik.(54) Az ilyen korlátozott bírósági felülvizsgálatot azok a gyakorlati indokok támasztják alá, amelyek figyelemmel vannak bizonyos területeken végzett összetett gazdasági és technikai értékelésekre, amelyek ráadásul gyors fejlődést mutatnak.(55) Mindenesetre az a tény, hogy az alkalmazandó nemzeti eljárási jog korlátozza a bírósági felülvizsgálatot, nem járhat azzal a hatással, hogy a szabályozó hatóságok megkerüljék a hatékony bírósági felülvizsgálatot. A Bíróság e tekintetben hangsúlyozza, hogy a szabályozó hatóság valamely határozatának bírósági felülvizsgálatára vonatkozó valamennyi nemzeti eljárásnak mindenképpen biztosítania kell a fellebbezéssel megkeresett bíróságnak, hogy „e határozat jogszerűségi vizsgálatának keretében hatékonyan alkalmazza a vonatkozó közösségi jogi elveket és szabályokat”(56).

100. Egy olyan díjengedélyt megadó határozat elleni fellebbezés során, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, az illetékes nemzeti bíróságoknak tehát lehetőségüknek kell, hogy legyen annak ellenőrzésére, hogy a nemzeti szabályozó hatóság a mérlegelési mozgástere gyakorlása során tiszteletben tartotta‑e a költségalapúság fogalmának értelmezéséből eredő korlátokat, és hogy a díjengedélyt megadó határozat tiszteletben tartotta‑e a rendeletben megállapított feltételeket és célkitűzéseket. E tekintetben különbséget kell tenni a mérlegelési mozgástér gyakorlása és a vonatkozó jogi feltételek értelmezése között, amelyek pontosan e mérlegelési mozgástér korlátait jelölik ki. Ennélfogva az illetékes nemzeti bíróságoknak a bírósági felülvizsgálat során azt kell vizsgálniuk, hogy valamely nemzeti szabályozó hatóság által kiállított díjengedélyt megadó határozat az engedélyezés időpontjában fennálló körülmények között a helyi hálózat piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó alapvető cél és az infrastrukturális beruházások megfelelő szintjének biztosítására vonatkozó cél közötti megfelelő egyensúlyon alapul‑e.

101. Így a Bíróságnak a kérdést előterjesztő bíróságnak adandó válaszára azt javasolom, hogy a nemzeti szabályozó hatóság a költségalapúság vizsgálata során mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, amely többek között a költségszámítás módszerére, valamint a számított kamatok és az ésszerű értékcsökkenés időtartamának meghatározására is kiterjed. A díjengedélyt megadó határozat tényleges bírósági felülvizsgálatának lehetővé kell tennie annak vizsgálatát, hogy a szóban forgó díjengedélyt megadó határozat megsértette–e a rendelet célkitűzéseit és a megkülönböztetésmentesség, illetve az egyenlő bánásmód követelményét. Lehetővé kell továbbá tennie annak vizsgálatát, hogy tiszteletben tartották–e a költségalapúság közösségi fogalmának értelmezéséből eredő korlátokat, és többek között azt, hogy a határozat a helyi hálózat piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó alapvető cél és az infrastrukturális beruházások megfelelő szintje biztosítására vonatkozó cél megfelelő egyensúlyán alapul‑e.

G –    A hatodik kérdésről

102. Ezzel a kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a bejelentett üzemeltető versenytársai mint a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjei ‑ noha nem ők nemzeti szabályozó hatóság díjengedélyt megadó határozatának címzettjei ‑ keresetet indíthatnak–e a határozat ellen, ha szerintük e díjak nem költségalapúak.

103. A Tele2 UTA Telecommunication ügyre(57) vonatkozó 2007. február 15–i indítványomban az új szabályozási keret piacelemzési eljárásával összefüggésben olyan problémával foglalkoztam, amely nagyon hasonlít a jelen kérdés tárgyát képező problémára. A bővebb kifejtés érdekében utalok a fent hivatkozott Tele2 UTA Telecommunication ügyre vonatkozó indítványomra.(58)

104. A jelen indítványomban már megállapítottam, hogy a rendelet által kiegészíteni kívánt, régi távközlési keretszabályozásba tartozó 90/387 irányelv 5a. cikke szerint a tagállamok „nemzeti szinten olyan megfelelő eljárásokat biztosítanak, amelyek lehetővé teszik a nemzeti szabályozó hatóság határozatával érintett félnek, hogy az érdekelt felektől független fórumhoz forduljon”.(59) A fent hivatkozott Connect Austria ügyben hozott ítéletben a Bíróság ezen utóbbi rendelkezésre támaszkodva arra emlékeztetett, hogy a tagállamokat terheli a felelősség azért, hogy minden esetben biztosítsák „a közösségi jogrendből származó egyéni jogok” hatékony védelmét,(60) és hogy a 90/387 irányelv 5a. cikkének (3) bekezdése azt írja elő, hogy „a tagállamok nemzeti szinten olyan megfelelő eljárásokat biztosítanak, amelyek lehetővé teszik a nemzeti szabályozó hatóság határozatával érintett félnek, hogy az érdekelt felektől független fórumhoz forduljon”. A Bíróság ezt követően arra a következtetésre jutott, hogy „a nemzeti jognak a 90/387 irányelvvel összhangban lévő értelmezésének, valamint a jogalanyok jogai hatékony védelmének követelménye annak vizsgálatára kötelezi a nemzeti bíróságokat, hogy a nemzeti joguk vonatkozó rendelkezései elismerik–e a jogalanyok nemzeti szabályozó hatóság határozatai elleni keresetindítási jogát, a 90/387 irányelv 5a. cikkének (3) bekezdése követelményének megfelelően”(61).

105. Az 5a. cikk, csakúgy mint a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése a közösségi jog azon általános jogelvének kifejeződése, amely szerint a tagállamokat terheli a felelősség azért, hogy biztosítsák a magánszemélyeknek a közösségi jogrendből származó jogaik hatékony bírói védelmét.(62) Márpedig a nemzeti szabályozó hatóság olyan díjengedélyt megadó határozata, mint amilyen az alapügyben szerepel, amely a bejelentett üzemeltető által a kedvezményezett versenytárs üzemeltetőknek felszámítható díjakat határozza meg, olyan határozatnak minősül, amelyet – a közösségi jog értelmében – független bírói fórum előtt vitatni lehet. A jelen ügyben az a pontosabb kérdés merül fel ugyanakkor, hogy a versenytársak mint a hozzáférés kedvezményezettjei, akárcsak az Arcor, annak ellenére, hogy nem minősülnek ezen díjengedélyt megadó határozat címzettjének, jogosultak arra, hogy bíróság előtt azon alapon vitassák a hozzáférési díjakat, hogy azokat nem a költségalapúság követelményének megfelelően állapították meg, megsértve ezzel a rendelet 3. cikkének (3) bekezdését.

106. Először is fontos emlékeztetni arra, hogy a Deutsche Telekom és az Arcor szerződéses kapcsolatban álltak a díjazás 2001. március 30–i engedélyezésének időpontjában. A kérdést feltevő bíróság szerint a jelen ügyben a nemzeti szabályozó hatóság által engedélyezett díjakat a Deutsche Telekom és az Arcor – a szerződéses kapcsolatuk keretében – közös megegyezéssel állapították meg. Következésképpen, amikor a nemzeti szabályozó hatóság határozata a díjakat a rendeletnek megfelelően állapítja meg, valójában azt a díjat határozza meg, amelyet az Arcornak a Deutsche Telekom helyi hurokjához való hozzáférésért köteles fizetni. Az Arcor által a Deutsche Telekomnak fizetendő többé-kevésbé magas ár nem a Deutshe Telekom és az Arcor közötti tárgyalás, hanem a nemzeti szabályozó hatóság döntésének eredménye, amely tiszteletben tartja a rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság követelményét.

107. Ellentétben azzal, amit a Deutsche Telekom, a német kormány és a Németországi Szövetségi Köztársaság a kérdést előterjesztő bíróság előtt a jogvita feleiként állítanak, azon a véleményen vagyok, hogy a közösségi jog biztosítja a versenytársaknak mint a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjeinek ‑ akárcsak a jelen ügyben az Arcor ‑ azt a jogot, hogy bíróság előtt vitassák a nem a költségalapúság alapján megállapított díjakat.

108. A rendelet 3. cikkének (3) bekezdése, amikor a díjak költségalapú meghatározását követeli meg, olyan természetű, hogy nem csupán a bejelentett üzemeltető érdekeit védi, azáltal hogy biztosítja, hogy a költségei megtérüljenek, hanem a bejelentett üzemeltető helyi hurokjához való hozzáféréssel kedvezményezett versenytársakét is.(63)

109. A Deutsche Telekom, csakúgy mint az Arcor szerződéses kapcsolatban állnak egymással, a szabályozó hatóság díjakat rögzítő határozata mindkettőjük szerződéses kapcsolatát érinti.(64) Mindkettő azon az alapon rendelkezik azzal a joggal, hogy ezt a határozatot bíróság előtt vitassa, hogy e határozat olyan díjakat engedélyez, amelyek nem tartják tiszteletben a rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében előírt költségalapúság követelményét.

110. A rendeletnek az a célja, hogy a helyi hurok piacán ösztönözze a versenyt. A díjak költségalapú meghatározásának követelménye e cél megvalósításának az egyik eszköze, és mint ahogy arra a rendelet 4. cikkének (1) bekezdése kifejezetten emlékeztet, a nemzeti szabályozó hatóságok gondoskodnak arról, hogy a helyi hurok átengedéséért felszámított árak a tisztességes és fenntartható versenyt erősítsék. E célok fényében állítható, hogy a bejelentett üzemeltető bíróság előtt vitathatja azokat a díjakat, amelyek nem egyeztethetők össze a költségalapúság követelményével, ugyanakkor a versenytárs üzemeltetők, akik újonnan érkezett piaci szereplők, és akik a szabályozó hatóság által rögzített díjakat fizetik, nem rendelkeznek ugyanazzal a joggal.(65) Ebből következik, hogy amikor a bejelentett üzemeltető helyi hurokjához való hozzáférés érdekében valamely versenytárs üzemeltető szerződéses kapcsolatot tart fenn e bejelentett üzemeltetővel, amelynek keretében a díjakat a nemzeti szabályozó hatóság engedélyező határozata állapítja meg, a hozzáféréssel kedvezményezett üzemeltetőnek rendelkeznie kell az e határozat elleni keresetindítási jogával, annak érdekében, hogy vitatni tudja azt, hogy a díjak nem felelnek meg a rendeletben előírt költségalapúság követelményének.

111. Ezenkívül azt gondolom, hogy tekintettel a rendeletnek a verseny ösztönzésére vonatkozó célkitűzésére, és arra, hogy e cél megvalósításában a költségalapúság követelménye is szerephez jut, még azoknak a versenytárs üzemeltetőknek is, akik nem állnak szerződéses kapcsolatban a bejelentett üzemeltetővel, szintén tényleges lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a nem a költségalapúság követelménye alapján megállapított díjakat bíróság előtt vitathassák. Az ilyen versenytárs üzemeltetők, akik még nem állnak szerződéses kapcsolatban a bejelentett üzemetetővel, közvetlen kedvezményezettjei annak a rendeletnek, amelynek az a célja, hogy a távközlési piac ezen szegmensében, azaz a helyi hálózathoz való hozzáférés területén ösztönözze a versenyt.(66) Vagyis semmilyen hozzáférésre vonatkozó, bejelentett üzemeltetővel fennálló szerződéses kapcsolat nem szükséges a rendelet értelmében vett, helyi hurokhoz való hozzáférés „kedvezményzettjeként” történő elismeréshez.(67)

112. Márpedig, amikor valamely díjengedélyt megadó határozat olyan díjakat engedélyez, amelyek nem költségalapúak, e határozat hátrányosan érinti azokat a versenytárs üzemeltetőket, akik hozzá szerettek volna férni a bejelentett üzemeltető helyi hurokjához. Ugyanis abban az esetben, amikor valamely versenytárs egy olyan díjengedélyt megadó határozattal szembesül, amely megnehezíti a tervezett szerződéses kapcsolat létrehozását a bejelentett üzemeltetővel, akkor rendelkeznie kell azzal a lehetőséggel is, hogy bíróság előtt vitathassa a szóban forgó díjak költségalapúság követelményével való megfelelőségét. Ennélfogva a versenytárs üzemeltetők, csak úgy, mint a bejelentett üzemeltetővel már szerződéses kapcsolatban álló üzemeltetők, rendelkeznek jogorvoslati joggal.

113. Így a azt javasolom Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak azt válaszolja, hogy a közösségi jog megköveteli, hogy a bejelentett üzemeltető versenytársai mint a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjei rendelkezzenek azzal a joggal, hogy a nemzeti szabályozó hatóság határozatában engedélyezett hozzáférési díjakat bíróság előtt azon az alapon vitathassák, hogy azok nem felelnek meg a költségalapúság követelményének.

H –    A hetedik kérdésről

114. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy kit terhel a költségalapú díjmeghatározás bizonyításának terhe akár a díjengedélyt megadó határozatot megelőző közigazgatási eljárásban, akár a versenytárs által a nemzeti szabályozó hatáság e határozata ellen kezdeményezett bírósági eljárásban.

115. A díjak költségalapúsága elvének tiszteletben tartására vonatkozó bizonyítási terhet illetően a rendelet nem tartalmaz egyetlen rendelkezést sem. A rendelet által kiegészíteni kívánt, a távközlési keretszabályozásba tartozó 97/33 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése az, amelyik kifejezetten előírja, hogy „[a]nnak bizonyítása, hogy a díjak meghatározása a valós költségek – ideértve a beruházások ésszerű megtérülését is – alapulvételével történt, az összekapcsolást berendezéseivel biztosító szervezetet terheli”(68).

116. Tekintettel arra a tényre, hogy a költségalapúság fogalma a bejelentett üzemeltető költségeire vonatkozik, vagyis a saját, már működő helyi hurokjának átengedésével kapcsolatban „felmerülő” költségekre, így természetesen ő van a legkedvezőbb helyzetben, hogy információkkal szolgáljon a költségeiről. Így a rendelet 4. cikkében előírt nemzeti szabályozó hatóság felügyeleti eljárása keretében a bejelentett üzemeltető feladata bizonyítani a helyi hurokjának átengedésével kapcsolatban felmerülő azon költségeit, amelyek alapján a versenytárstól kért díjakat meg kell állapítani.

117. Ami azon problémát illeti, hogy kit terhel a költségalapú díjmeghatározás bizonyításának terhe a díjengedélyt megadó határozat ellen kezdeményezett bírósági eljárásban, e tekintetben sem a rendelet, sem a régi keretszabályozás más jogi eszközei nem tartalmaznak iránymutatást. Ennélfogva a közösségi jog nem írja elő, hogy az a szabály, amely szerint a bejelentett üzemeltető feladata bizonyítani a nemzeti szabályozó hatóság díjengedélyt megadó határozatát megelőző közigazgatási eljárásban azon költségeit, amelyek alapján a kért hozzáférési díjakat meg kell állapítani, egy eshetőleges későbbi bírósági eljárásban is alkalmazandó. A vonatkozó nemzeti eljárásjogi rendelkezések feladata az alkalmazandó bizonyítási szabályokat, beleértve a bizonyítási tehernek a díjak engedélyezésére vonatkozóan határozatot hozó nemzeti szabályozó hatóság és az e határozattal érintett azon fél közötti megosztását, aki vitatja, hogy az engedélyezett díjakat a bejelentett üzemeltető költségei alapján állapították meg.

118. Annak a nemzeti jognak, amelyik az onus probandi megosztását szabályozza, mindenképpen tiszteletben kell tartania a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség közösségi elveit. Így a tagállamoknak meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a közösségi jog megsértésével kapcsolatos jogvitákra vonatkozó keresetekre alkalmazandó bizonyítási szabályok – különösen a bizonyítási teher megosztására vonatkozó szabályok – először is nem kevésbé kedvezőek, mint a belső jellegű, hasonló keresetekre vonatkozó szabályok, másrészt pedig a gyakorlatban nem teszik lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé a jogalany számára a közösségi jogrend által biztosított jogai gyakorlását.(69)

119. Így azt javasolom a Bíróságnak, hogy a hetedik kérdésre azt válaszolja, hogy a rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a rendelet 4. cikkében előírt nemzeti szabályozó hatóság felügyeleti eljárásának keretében a bejelentett üzemeltető feladata bizonyítani a helyi hurokjának átengedésével kapcsolatban felmerülő azon költségeit, amelyek alapján a versenytárstól kért díjakat meg kell állapítani. A nemzeti eljárási jog feladata – a hatékony érvényesülés és a bírói védelem egyenértékűsége közösségi elveinek tiszteletben tartásával – megállapítani a bizonyítási teher megosztásának a nemzeti szabályozó hatóság határozatában rögzített hozzáférési díjak költségalapúságának bírósági előtti vitatása során alkalmazandó szabályait.

III – Végkövetkeztetések

120. Az előző megállapításokra tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Verwaltungsgericht Köln előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire a következő válaszokat adja:

1)         „1)      A helyi hurok átengedéséről szóló, 2000. december 18–i 2887/2000/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 1. cikkének (4) bekezdését és 3. cikkének (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a díjak költségalapú meghatározásának fogalma korlátozza a bejelentett üzemeltető által a helyi hurokjához való hozzáférésért kért díjak összegét, amelytől – azon mozgástér ellenére, amelyet a nemzeti szinten történő konkrét megvalósításhoz nyújt – a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjének terhére nem lehet eltérni.

2)         2)      A számított kamat és a számított értékcsökkenés beletartoznak azokba a költségekbe, amelyeket figyelembe kell venni a helyi hurok hozzáférési díjai költségalapúságának a 2887/2000 rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében előírt követelményének megfelelően.

3)         3)      A 2887/2000 rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti költségalapúság fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az azt írja elő, hogy egy olyan díjengedélyt megadó határozat, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, a díj engedélyezésének időpontjában fennálló körülmények függvényében a rendeletnek a helyi hurok hozzáférésének piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó központi célja és az infrastrukturális beruházások megfelelő szintje biztosításának szükségessége közötti egyensúlyon és arányosságon alapuljon. A fenti megállapítások fényében a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a vitatott díjengedélyt megadó határozat megfelelő bizonyítékokat tartalmaz‑e arra nézve, hogy a díjakkal fedezendő értékcsökkenés és kamatok számítására olyan módszert fogadtak el, amely kizárólag az eszközöknek az értékelés időpontjában irányadó napi árban kifejezett jelenlegi újrabeszerzési értékén alapul. Ilyen bizonyítékok hiányában a költségalapúság közösségi fogalma megköveteli, hogy a hozzáférés díjait alacsonyabb összegben állapítsák meg, mint amely a pénzügyi költségek ilyen számítási módszeréből következne, többek között oly módon, hogy az értékelés időpontjáig már megtörtént értékcsökkenést levonják.

4)         4)      Az előző kérdésre adott válasz fényében, ha a nemzeti bíróság azt állapítja meg, hogy az értékcsökkenés és a kamatok számítására vonatkozó, az eszközök bruttó újrabeszerzési értékén alapuló módszer nem igazolható dokumentumokkal, az, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok – a bejelentett üzemeltető költségeit igazoló dokumentumai hiányában – alulról felfelé építkező elméleti költségmodell alapján határozzák meg a bejelentett üzemeltető értékcsökkenését és kamatait, abban az esetben, ha a bejelentett üzemeltető még működőképes helyi hálózata már jelentősen amortizálódott, összeegyeztethetetlen a helyi hurok hozzáférési díja költségalapúságának elvével.

5)         5)      A nemzeti szabályozó hatóság a költségalapúság vizsgálata során mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, amely többek között a költségszámítás módszerére, valamint a számított kamatok és az értékcsökkenés ésszerű időtartamának meghatározására is kiterjed. A díjengedélyt megadó határozat tényleges bírósági felülvizsgálatának lehetővé kell tennie annak vizsgálatát, hogy a szóban forgó díjengedélyt megadó határozat megsértette–e a 2887/2000 rendelet célkitűzéseit és a megkülönböztetésmentesség, illetve az egyenlő bánásmód követelményét. Lehetővé kell továbbá tennie annak vizsgálatát, hogy tiszteletben tartották‑e a költségalapúság közösségi fogalmának értelmezéséből eredő korlátokat, és többek között azt, hogy a határozat a helyi hálózat piacán a verseny ösztönzésére vonatkozó alapvető cél és az infrastrukturális beruházások megfelelő szintjének biztosítására vonatkozó cél megfelelő egyensúlyán alapul‑e.

6)         6)      A bejelentett üzemeltető versenytársai mint a helyi hurokhoz való hozzáférés kedvezményezettjei rendelkeznek azzal a joggal, hogy a nemzeti szabályozó hatóság határozatában engedélyezett hozzáférési díjakat bíróság előtt azon az alapon vitathassák, hogy azok nem felelnek meg a költségalapúság követelményének.”

7)         7)      A 2887/2000 a rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a rendelet 4. cikkében előírt nemzeti szabályozó hatóság felügyeleti eljárásának keretében a bejelentett üzemeltető feladata bizonyítani a helyi hurokjának átengedésével kapcsolatban felmerülő azon költségeit, amelyek alapján a versenytárstól kért díjakat meg kell állapítani. A nemzeti eljárási jog feladata – a bírói védelem hatékony érvényesülése és egyenértékűsége közösségi elveinek tiszteletben tartásával – megállapítani a bizonyítási teher megosztásának a nemzeti szabályozó hatóság határozatában rögzített hozzáférési díjak költségalapúságának bírósági előtti vitatása során alkalmazandó szabályait.”

1 – Eredeti nyelv: portugál.

2 – HL L 336., 4. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 26. kötet, 83. o.; a továbbiakban: rendelet.

3 – BGBl. 1996 I., 1120. o.; a továbbiakban: TKG 1996.

4 – BGBl. 1996 I, 1492. o.; a továbbiakban: TEntgV.

5 – Az egyetemes szolgáltatásnak és az együttműködési képességnek a nyílt hálózatellátás (ONP) elvei alkalmazása révén történő biztosítását szolgáló távközlési összekapcsolásról szóló 1997. június 30–i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 199., 32. o.).

6 – A nyílt hálózatellátás (ONP) beszédalapú telefóniára történő alkalmazásáról, valamint a távközlési egyetemes szolgáltatás versenykörnyezetben történő bevezetéséről szóló 1998. február 26–i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 101., 24. o.).

7 – E cikk ugyanis úgy rendelkezik, hogy „[a] vállalkozások között az e rendeletben szabályozott kérdésekkel kapcsolatban felmerülő jogvitákra a 97/33/EK irányelvnek megfelelően megállapított nemzeti vitarendezési eljárásokat kell alkalmazni, és e jogvitákat gyorsan, tisztességes és átlátható módon kell rendezni”.

8 – Az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7–i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („keretirányelv”) (HL L 108., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 349. o.) 27. cikke szerint „[a] helyhez kötött nyilvános telefonhálózatok azon üzemeltetői, amelyeket nemzeti szabályozó hatóságuk […] helyhez kötött, nyilvános telefonhálózatok és ‑szolgáltatások nyújtásában jelentős piaci erővel rendelkezőnek ismert el, […] továbbra is »bejelentett üzemeltetőnek« minősülnek mindaddig, amíg a 16. cikkben említett piacelemzési eljárás be nem fejeződik”. Ezt követően a rendelet alkalmazásában már nem minősülnek „bejelentett üzemeltetőnek”. A keretirányelv (43) preambulumbekezdése többek között pontosítja, hogy a Bizottság megfelelő időben javaslatot tehet a rendelet hatályon kívül helyezésére. Ennélfogva a rendeletben előírt kötelezettségek mindaddig hatályban maradnak, amíg értékelik a verseny helyzetét, és ezen értékelés alapján eldöntik, hogy a szóban forgó kötelezettségek fennmaradnak‑e, vagy sem. Lásd továbbá az elektronikus hírközlő hálózatok és kapcsolódó eszközökhöz való hozzáférésről, valamint azok összekapcsolásáról szóló, 2002. március 7–i 2002/19/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („hozzáférési” irányelv) (HL L 108., 7. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 29. kötet, 323. o.) (12) preambulumbekezdését.

9 – Lásd a C‑392/04. és C‑422/04. sz., Germany és Arcor egyesített ügyekben 2006. szeptember 19‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑8559. o.) 24. pontját, amelyben a Bíróság emlékeztet arra, hogy a keretirányelv csak azokra a jogesetekre vonatkozik, amelyek 2003. július 25‑től keletkeztek.

10 – Lásd a Bíróság C‑33/04. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2005. december 8–án hozott ítéletének (EBHT 2005., I‑10629. o.) 81. és 82. pontjában kifejtett hasonló érvelést.

11 – Lásd a rendelet (1) preambulumbekezdését.

12 – Lásd a rendelet (3) preambulumbekezdését és a helyi hurok átengedéséről szóló európai parlamenti és tanács rendeletre vonatkozó javaslatot (COM[2000] 394 végleges, HL C 365 E., 212. o.).

13 – Lásd a rendelet (2) preambulumbekezdését.

14 – Amely lényegében megismétli az előfizetői hurok átengedéséről: az elektronikus hírközlési szolgáltatások, ezen belül a szélessávú multimédia és a nagysebességű internetszolgáltatások teljes skálája kompetitív biztosításának lehető tételéről szóló, 2000. május 25‑i 2000/417/EK bizottsági ajánlás (8) preambulumbekezdését (HL L 156., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 25. kötet, 280. o.).

15 – Erre a helyzetre a rendelet (3) preambulumbekezdése kifejezetten emlékeztet, amikor hangsúlyozza, hogy a helyi hozzáférési hálózat piacán a verseny hiánya annak tudható be, hogy az üzemeltetők hosszú idő alatt építették ki fémes helyi hozzáférési infrastruktúrájukat úgy, hogy ez idő alatt kizárólagos jogokat élveztek, és a beruházási költségeket a monopolbevételekből tudták fedezni.

16 – Lásd a rendelet (11) preambulumbekezdését. A jelen ügy alapjául szolgáló tényállás időpontjában hatályos 97/33 irányelv 7. cikke hasonló iránymutatással szolgál. Úgy rendelkezik, hogy az összekapcsolási díjakat a valós költségek alapján kell meghatározni, ideértve a beruházások ésszerű megtérülését is.

17 – E fogalom a közösségi távközlési keretszabályozás keretében először a 90/387 irányelv II. melléklete 4. pontjának második bekezdésében jelenik meg, amely előírja, hogy „a díjaknak objektív kritériumokon kell alapulniuk, és főszabály szerint […] költségalapúaknak kell lenniük […]”.

18 – Lásd ebben az értelemben a „méltányos díjazás” hasonló fogalmáról a C‑245/00. sz. SENA‑ügyben 2003. február 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑1251. o.) 23. és 24. pontját. Lásd továbbá különösen Tizzano főtanácsnok erre az ügyre vonatkozó indítványának 32. és 45–48. pontját.

19 – Lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott SENA‑ügyben hozott ítélet 23. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot. Legutóbb a C‑156/98. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2000. szeptember 19‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6857. o.) 50. pontját; a C‑373/00. sz. Adolf Truley‑ügyben 2003. február 27‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑1931. o.) 3. pontját; a C‑497/01. sz. Zita Modes‑ügyben 2003. november 27‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑14393. o.) 34. pontját; a C‑53/05. sz., Bizottság kontra Portugália ügyben 2006. július 6‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6215. o.) 20. pontját és a C‑306/05. sz. SGAE‑ügyben 2006. december 7‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑11519. o.) 34. pontját.

20 – A C‑146/00. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2001. december 6‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑9767. o.) 60. pontján túlmenően.

21 – A C‑109/03. sz. ügyben hozott ítélet (EBHT 2004., I‑11273. o.).

22 – A C‑438/04. sz. ügyben hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6675. o.).

23 – Ugyanott, 37. pont.

24 – Ugyanott, 35. pont.

25 – Kiemelés tőlem.

26 – A 97/33 irányelv keretében az egyetemes szolgáltatás nettó költségeinek számítási módjáról ebben az értelemben lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Franciaország ügyben hozott ítélet 60. pontját. A Bíróság azt is megállapította, hogy az egyetemes szolgáltatás nettó költségeinek számítása során a 97/33 irányelv tiltja, hogy a költségeket „általányban vagy pontatlanul, speciális számítás nélkül” állapítsák meg.

27 – A rendeletnek a verseny rövid idő alatti fellendítésére vonatkozó ezen központi célja és a díjak költségalapú meghatározásának követelménye közötti kapcsolatot a rendelet 4. cikkének (4) bekezdése teszi egyértelmű, amikor kifejezetten előírja, hogy amennyiben a nemzeti szabályozó hatóság megállapítja, hogy a helyi hozzáférés piacán megfelelő mértékű a verseny, mentesíti a bejelentett üzemeltetőket azon kötelezettségük alól, hogy az árakat a költségalapúságnak megfelelően határozzák meg.

28 – A rendelet (10) preambulumbekezdése ugyanis azt fejti ki, hogy annak ellenére, hogy a helyi hurokkal való hozzáféréssel kapcsolatos […] árképzési kérdésekben való megállapodásnak a kereskedelmi tárgyalás az előnyben részesített módja, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újonnan piacra lépő és a bejelentett üzemeltető tárgyalóereje közötti egyensúly hiánya nem teszi lehetővé az ilyen piaci megoldás alkalmazását.

29 – Lásd Nihoul, P. és Rotford, P., EU electronic communications law: competition and regulation in the European telecommunications market, Oxford, 2004., 396. és 417. o., amely emlékeztet a díjak stratégiai jelentőségére. Ugyanis a bejelentett üzemeltetők a magas díjakkal próbálják fenntartani előnyös helyzetüket, anélkül hogy formálisan megtagadnák a hálózataikhoz való hozzáférést.

30 – A 97/33 irányelv V. mellékletének 4. pontja mutatja be, hogyan tartoznak bele a költségszámítási rendszerbe az értékcsökkenés és a pénzügyi költségek.

31 – Az előfizetői hurok átengedéséről: elektronikus hírközlési szolgáltatások, ezen belül a szélessávú multimédia és nagy sebességű internetszolgáltatások teljes skálája kompetitív biztosításának lehetővé tételéről (HL C 272., 55. o.).

32 – Lásd az ajánlás 15. lábjegyzetét, kiemelés tőlem. Egy korábbi ajánlás – a 97/33 irányelv alapján elfogadott 1998. április 8–i 98/322/EK bizottsági ajánlás (HL L 141., 6. o.) – függelékében az aktuális költségek eltérő meghatározását találjuk. Az aktuális költséget úgy írja le, mint amely akár az eszközök helyettesítési értéke, akár az újrabeszerzés nettó értéke is lehet, aszerint hogy melyik értéke kisebb. Az eszköz aktuális értékét az újrabeszerzés nettó értékének összege korlátozza, amely alatt a következőket érti: „azon hasonló tulajdonságokkal és korral rendelkező másik eszközért fizetendő összeg, amellyel az eszközt helyettesítik”, kiemelés tőlem. Lényegében erre az 1998. évi ajánlásra alapozza az Arcor az álláspontját.

33 – Hasonló értelemben lásd a Bíróság fent hivatkozott SENA‑ügyben hozott ítélet 36. pontjában elfogadott álláspontját, és legutóbb a C‑192/04. sz. Lagardère Active Broadcast ügyben 2005. július 14–én hozott ítéletének (EBHT 2005., I‑7199. o.) 49. pontját.

34 – A Bizottság EK 82. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban 2003. május 21‑én hozott határozata (COMP/C‑1/37.578., 37.579. sz. ügyek – Deutsche Telekom AG) (HL L 263., 9. o.). Lásd többek között e határozat (24), (199), (207) és (211) preambulumbekezdését és az 1., 2. és 3. cikkét.

35 – A T‑271/03. sz., Deutsche Telekom kontra Bizottság ügy.

36 – Maga a rendelet állapítja ezt meg, amikor a (6) preabulumbekezdésében kimondja, hogy „[a]z újonnan piacra lépők számára nem lenne gazdaságilag megvalósítható az, hogy a már működő üzemeltetők fémes helyi hozzáférési infrastruktúráival megegyező infrastruktúrát teljes egészében és ésszerű időn belül reprodukálják”. Ezenkívül a 4. cikk (3) bekezdése kifejezetten utal azon központi célkitűzésre, hogy „a gazdasági hatékonyságot és a felhasználók számára a lehető legtöbb előnyt biztosítsa”.

37 – A rendelet (6) preambulumbekezdése pontosan azt fejti ki, hogy „[a]z olyan alternatív infrastruktúrák, mint a kábeltelevízió, a műhold, a vezeték nélküli helyi hurok, jelenleg általában nem rendelkeznek ugyanazzal a funkcionalitással, és nem olyan elterjedtek, bár az egyes tagállamokban a helyzet eltérő lehet”.

38 – Lásd a fenti 52. pontot.

39 – Lásd többek között a 98/322 ajánlás függelékének 1. pontja szerinti eszközök jelenlegi költségének értékére vonatkozó számítási módszert.

40 – Lásd kifejezetten a rendelet (11) preambulumbekezdését.

41 – Lásd a 98/322 ajánlás (5) preambulumbekezdését, amely pontosan az alulról felfelé építkező gazdasági/technikai modellekre hivatkozik, mint amelyek egyre tökéletesebbé válnak, mégis hiányosak maradnak. Ugyanezen ajánlás 5. pontja szintén kifejezetten hivatkozik arra, hogy ezek az alulról felfelé építkező modellek hatékony költségmutatóként szolgálnak.

42 – Lásd az 5. pontot, 1. lábjegyzetet.

43 – Az elektronikus hírközlési szolgáltatások keretszabályozása értelmében megvalósuló számviteli elkülönítésről és a költségelszámolási rendszerekről szóló, 2005. szeptember 19–i 2005/698/EK bizottsági ajánlás (8) preambulumbekezdése, 3. pontja és 3. lábjegyzete láthatóan ajánlja az ilyen összehangolt alkalmazást. Az európai szabályozók csoportja 2005. évi ERG (05) 29. számú „Guidelines for implementing the Commission recommendation C (2005) 3480 on Accounting Separation & Cost Accounting Systems under the regulatory framework for electronic communications” közös álláspontja az ilyen összehangolt megközelítést részesíti előnyben.

44 – Lásd a fent hivatkozott Mobistar‑ügyben hozott ítélet 35. pontját.

45 – Lásd például a számviteli elkülönítésről és a költségelszámolási rendszerekről szóló 98/322 ajánlást. Lásd továbbá Nihoul, P. és Rodford, P., EU electronic communications law, i.m., 240. és 241. o., amely jelzi, hogy a távközlési piac liberalizációját megelőzően Európában a monopolhelyzetben lévő üzemeltetők, mint állami üzemeltetők, nem voltak kötelesek tiszteletben tartani a költségszámítási rendszereket, pontosan azért, mert a céljuk nem a nyereségszerzés, hanem a szolgáltatásnyújtás volt.

46 – Az egyetemes szolgáltatásról, valamint az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és elektronikus hírközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó felhasználói jogokról szóló, 2002. március 7‑i 2002/22/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 108., 51. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 367. o.) jól állapítja meg a költségalapúság és a bejelentett üzemeltető költségszámítási rendszere közötti kapcsolatot, amikor a VII. mellékletének 2. pontjában a következőképpen rendelkezik: „A nemzeti szabályozó hatóságoknak […] gondoskodniuk kell arról, hogy az […] említett bérelt vonalak díjszabásai a költségalapúság alapelvét kövessék. E célból a nemzeti szabályozó hatóságoknak gondoskodniuk kell arról, hogy […] jelentős piaci erővel rendelkezőként azonosított vállalkozások megfelelő költségszámítási rendszert alakítsanak ki és vezessenek be”.

47 – Mint ahogy azt a rendelet (11) preambulumbekezdése egyértelműen kifejti. Természetesen a 97/33 irányelv 7. cikkének (2) bekezdéséből is ez következik, amely szerint annak bizonyítása, hogy a díjak meghatározása a valós költségek alapulvételével történt, az összekapcsolást berendezéseivel biztosító szervezetet terheli. A 97/33 irányelv 7. cikkének (5) bekezdése alapján fogadták el a liberalizált távközlési piacon a hálózatok összekapcsolásáról (1. rész – Az összekapcsolás árkalkulációja) szóló, 1998. január 8‑i 98/195/EK bizottsági ajánlást (HL L 73., 42. o.), amely a 2. pontjában úgy rendelkezik, hogy „a hálózatok összekapcsolása esetén a költségalapúság elve azt jelenti, hogy az összekapcsolási díjaknak a hálózatok összekapcsolásának tényleges költségeit kell tükrözniük”.

48 – Olyan kontextusban ahol az alternatív infrastruktúrákba való beruházás ösztönzése igazoltan döntő fontosságú azon célkitűzés érdekében, hogy rövid távon fellendítsék a helyi hálózatokhoz való hozzáférés piacán a versenyt, a bejegyzett üzemeltető tényleges pénzügyi költségeinek hátrányára egy új, modern és hatékony hálózatba való beruházás értékének előnyben részesítése összeegyeztethető a költségalapúság elvével.

49 – A rendelet 4. cikkének (3) bekezdése elég széles jogot biztosít arra, hogy a nemzeti szabályozó hatóságok saját kezdeményezésre beavatkozhassanak annak érdekében, hogy a megkülönböztetésmentességet, a tisztességes versenyt, a gazdasági hatékonyságot és a felhasználók számára a lehető legtöbb előnyt biztosítsák.

50 – Lásd általában ezekről az elvekről a C‑312/93. sz. Peterbroeck‑ügyben 1995. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4599. o. ) 12. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; a C‑231/96. sz. Edis‑ügyben 1998. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑4951. o.) 19. és 34. pontját; a C‑326/96. sz. Levez‑ügyben 1998. december 1‑jén hozott ítélet (EBHT 1998., I‑7835. o.), 18. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; a C‑453/99. sz., Courage és Crehan ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6297. o.) 29. pontját; a C‑255/00. sz. Grundig Italiana ügyben 2002. szeptember 24‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑8003. o.) 33. pontját; a C‑276/01. sz. Steffensen‑ügyben 2003. április 10‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3735. o.) 60 pontját; a C‑63/01. sz. Evans‑ügyben 2003 december 4‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑14447. o.) 45. pontját és a C‑30/02. sz. Recheio-Cash & Carry ügyben 2004. június 17‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑6051. o.) 17. pontját.

51 – HL L 295., 23. o. A 90/387 irányelv 5a. cikkének (3) bekezdését a keretirányelv 26. cikke – annak hatálybalépésével egyidejűleg – hatályon kívül helyezte, és annak helyébe a keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése lépett.

52 – Hasonló módon a helyébe lépő keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] tagállamok gondoskodnak arról, hogy nemzeti szinten olyan hatékony mechanizmusok létezzenek, amelyek keretében a nemzeti szabályozó hatóság határozata által érintett minden felhasználó, illetve elektronikus hírközlő hálózatokat szolgáltató vagy elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújtó vállalkozás a határozata ellen a felektől független jogorvoslati szervnél jogorvoslattal élhet. E szervnek, amely lehet bírság, rendelkeznie kell a feladatai elvégzését lehetővé tevő megfelelő szakértelemmel. A tagállamok gondoskodnak az ügyek érdemi elbírálásáról, és arról, hogy hatékony jogorvoslati mechanizmus álljon rendelkezésre”.

53 – Lásd többek között a C‑462/99. sz. Connect Austria ügyben 2003. május 22–én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑5197. o.) 35. pontját.

54 – A C‑120/97. sz. Upjohn‑ügyben 1999. január 21‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑223. o.) 34. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint 35. pontja.

55 – Lásd többek között Léger főtanácsnok fent hivatkozott Upjohn‑ügyre vonatkozó indítványának 50. és 51. pontját.

56 – A fent hivatkozott Upjohn‑ügyben hozott ítélet 36. pontja.

57 – A Bíróság előtt jelenleg folyamatban lévő C‑426/05. sz. ügy.

58 – Pontosabban a 14–40. pont.

59 – A keretirányelv 4. cikkének (1) bekezdése azonos garanciát tartalmaz, amely grosso modo az új távközlési keretszabályozás keretében a 90/387 irányelv 5a. cikkének (1) bekezdését váltja fel.

60 – 35. pont

61 – Ugyanott, 42. pont.

62 – Lásd a fent hivatkozott Tele2 UTA Telecommunication ügyre vonatkozó indítványomat.

63 – Ugyanis ez a követelmény, mint ahogy azt a fenti 37. pontban láttuk, korlátozza a túlzott mértékű díjak kiszabásának lehetőségét.

64 – Lásd analógia útján a 11/82. sz., Piraiki-Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben 1985. január 17‑én hozott ítélet (EBHT 1985., 207. o.) 19. és 31. pontját.

65 – Lásd ebben az értelemben Geelhoed főtanácsnok fent hivatkozott Connect Austria ügyre vonatkozó indítványának 48. pontját, amelyben azt fejti ki, hogy „egyáltalán nem érthető, ha a határozattal közvetlenül érintett harmadik személyek nem indíthatnak keresetet ellene. Annál is inkább, mivel a [90/387 irányelv] 5a. cikkének (3) bekezdése pontosan a piacra újonnan érkezett szereplők, mint a Connect Austria érdekeit is védeni kívánja”.

66 – Lásd szintén a fent hivatkozott Tele2 UTA Telecommunications ügyre vonatkozó indítványom 37–40. pontját.

67 – E tekintetben elegendő annak megállapítása, hogy a rendelet 2. cikkének b) pontja értelmében „kedvezményezett”: olyan harmadik fél, aki, illetve amely […] megfelelően felhatalmazott arra, vagy […] jogosult arra, hogy hírközlési szolgáltatásokat nyújtson, és aki, illetve amely megfelel a helyi hurok átengedésére vonatkozó feltételeknek”.

68 – Az új szabályozási keretben a 2002/19 irányelv 13. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]mennyiben egy üzemeltetőt az árai költségalapúságára vonatkozó kötelezettség terhel, az érintett üzemeltetőnek kell bizonyítania, hogy a díjai a költségekből következnek, beleértve a befektetések ésszerű megtérülését”.

69 – Lásd ebben az értelemben a 199/82. sz. San Giorgio ügyben 1983. november 9‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 3595. o.) 14. pontját, a C‑343/96. sz. Dilexport‑ügyben 1999. február 9‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑579. o.) 48. és 54. pontját és a C‑228/98. sz. Dounias‑ügyben 2000. február 3‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑577. o.) 69. pontját.