PAOLO MENGOZZI

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2013. szeptember 19.(1)

C‑231/11. P–C‑233/11. P. sz. egyesített ügyek

Európai Bizottság

kontra

Siemens Österreich és társai (C‑231/11. P. sz. ügy),

Siemens Transmission & Distribution Ltd (C‑232/11. P. sz. ügy),

Siemens Transmission & Distribution SA

és

Nuova Magrini Galileo SpA (C‑233/11. P. sz. ügy)

kontra

Európai Bizottság

„Fellebbezés – Verseny – Kartellek – A gázszigetelt kapcsolóberendezésekre vonatkozó projektek piaca – A bírság megfizetése tekintetében fennálló egyetemleges felelősség – A Bizottság és a nemzeti bíróságok hatásköre – A vállalkozás fogalma – A személyes felelősség elve, valamint a büntetések és szankciók egyéniesítésének elve – A Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogköre – A ne ultra petita szabály – A kontradiktórius eljárás elve – Az arányosság elve és az egyenlő bánásmód elve”

1.        A jelen egyesített ügyek tárgyát képező három fellebbezés mindegyikében a Törvényszéknek a Siemens AG Österreich és társai kontra Bizottság ügyben 2011. március 3‑án hozott ítéletének(2) (a továbbiakban: megtámadott ítélet) részleges hatályon kívül helyezését kérik. A Törvényszék ezen ítéletében részlegesen megsemmisítette és következésképpen módosította a C(2006) 6762 végleges bizottsági határozatot(3) (a továbbiakban: vitatott határozat), amelyben a Bizottság megállapította a gázszigetelt kapcsolóberendezések („gas insulated switch gear”; a továbbiakban: GIS)(4) ágazatában létrejött versenyellenes kartell fennállását, és különböző bírságokat szabott ki a kartellben részt vevő vállalkozásokkal szemben.

2.        Az első, a C‑231/11. P. sz. ügyben a Bizottság által előterjesztett fellebbezés fontos jogi kérdést vet fel, amelynek megválaszolása egyrészt érintheti az uniós és a tagállami szervek közötti intézményi egyensúlyt, mivel a Bizottság és a nemzeti bíróságok hatáskörére vonatkozik, másrészt jelentős hatással lehet az uniós versenyszabályok Bizottság általi gyakorlati alkalmazására. A Bizottság fellebbezésében különösen a tekintetben kifogásolja a Törvényszék ítéletét, hogy amikor a Bizottság a versenyszabályok megsértése miatt több személyt egyetemlegesen szankcionál, a Törvényszék a Bizottságnak arra vonatkozó hatáskört és kötelezettséget tulajdonít, hogy meghatározza az általa kiszabott bírság megfizetésére köteles adóstársak közötti belső jogviszonyokat (vagyis az úgynevezett egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyokat(5)), és hogy ily módon meghatározza a bírságösszegnek az egyes egyetemlegesen kötelezett adósokra eső részét.(6)

3.        Ezzel szemben a második (C‑232/11. P. sz. ügy) és a harmadik (C‑233/11. P. sz. ügy) fellebbezést három, a GIS‑kartellben való részvételéért szankcionált társaság nyújtotta be, és e fellebbezésekben a társaságok lényegében a Törvényszék által korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében velük szemben kiszabott bírságokat kifogásolják.

I –    Tényállás

A –    A fellebbezők

4.        A szóban forgó második és harmadik fellebbezést három olyan fellebbező társaság terjesztette elő, amelyeknek a kartellben való részvétele nem vitatott, és amelyek a kartell működése alatt, vagyis 1988 és 2004 között több összetett társasági átalakuláson mentek át, amelyet szükséges röviden összefoglalni.

5.        Így különösen, a C‑232/11. P. sz. ügy fellebbezője, a Siemens Transmission & Distribution Ltd (korábbi Reyrolle Ltd, majd VA Tech Reyrolle Ltd, a továbbiakban: Reyrolle) 1988 és 1998 között a Rolls‑Royce csoport leányvállalataként működött. 1998. szeptember 20‑án a társaságot felvásárolta a VA Technologie AG (a továbbiakban: VA Technologie), amely ezt követően a Reyrollét 2001. március 13‑án egy új társaság, a VA Tech Schneider High Voltage GmbH (a továbbiakban: VAS) alapítását szolgáló ügylet keretében – a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatán, a VA Tech Transmission & Distribution GmbH & Co. KEG‑en (a továbbiakban: KEG) keresztül – vagyoni hozzájárulásként bevitte e társaságba. A VAS kezdetben a VA Technologie AG 60%‑os és a Schneider Electric SA (a továbbiakban: Schneider) 40%‑os tulajdonában lévő leányvállalatként működött.(7)

6.        A C‑233/11. P. sz. ügy két fellebbezője, a Siemens Transmission & Distribution SA (a továbbiakban: SEHV) és a Nuova Magrini Galileo SpA (a továbbiakban: Magrini) 2001. márciusig a Schneider 100%‑os tulajdonában álló leányvállalataiként működtek. Ekkor a VAS alapítása során a Schneider e két társaságot vagyoni hozzájárulásként bevitte a társaságba.(8)

7.        2004 októberében a VA Technologie a KEG‑en keresztül megszerezte a VAS tőkéjében való részesedésének egészét.(9) Végül 2005‑ben a Siemens AG az egyik leányvállalata, a Siemens AG Österreich (a továbbiakban: Siemens Österreich) által meghirdetett nyilvános vételi ajánlat útján kizárólagos irányítást szerzett a csoport felett, amelynek a VA Technologie volt az anyavállalata (és amely magában foglalta a VAS‑t, a Reyrollét, az SEHV‑t, a Magrinit és a KEG‑et; a továbbiakban együtt: VA Tech‑csoport). Ezen irányításszerzést követően a VA Technologie, majd a VAS összeolvadt a Siemens Österreichhel.(10)

B –    A közigazgatási eljárás és a vitatott határozat

8.        A megtámadott ítélet 4–11. pontjából kiderül, hogy a bírság alóli mentesség iránt 2004 márciusában benyújtott, a GIS‑ágazatban fennálló versenyellenes magatartásokra vonatkozó bejelentést tartalmazó kérelem(11) alapján a Bizottság vizsgálatot indított, amelynek során többek között helyszíni ellenőrzést végzett a VA Tech csoporthoz tartozó társaságok – amely csoport részét képezik a jelen ügyek fellebbezői is – telephelyein, majd kifogásközlést küldött 20 társaságnak, többek között a felpereseknek.

9.        A Bizottság 2007. január 24‑én elfogadta a vitatott határozatot. E határozatában a Bizottság megállapította, hogy a GIS‑ekre vonatkozó kartell keretében a részt vevő társaságok többek között a piacok világszinten történő felosztásában,(12) az árak rögzítésében és szenzitív piaci információk cseréjében állapodtak meg. A Bizottság megállapította továbbá, hogy a kartell 1988. április 15‑től 2004. május 11‑ig tartott, ám a VA Tech csoport társaságainak a kartellben való részvétele 2000 decembere és 2002 áprilisa között megszakadt.(13) E megállapításokat követően a Bizottság különböző bírságokat szabott ki a kartellben részt vevő vállalkozásokkal szemben.

10.      Így különösen, a Bizottság a megtámadott határozat 1. cikkének m), q) és r) pontjában megállapította, hogy a Reyrolle, az SEHV és a Magrini 1988. április 15. és 2000. december 13. között, valamint 2002. április 1. és 2004. május 11. között vett részt a jogsértésben. A Bizottság a megtámadott határozat 1. cikkének p) és t) pontjában megállapította, hogy a Siemens Österreich és a KEG 1998. szeptember 20. és 2000. december 13. között, valamint 2002. április 1. és 2004. május 11. között vett részt a jogsértésben. A Bizottság a megtámadott határozat 1. cikkének n) pontjában megállapította, hogy a Schneider 1988. április 15. és 2000. december 13. között vett részt a jogsértésben.

11.      A megtámadott határozat 2. cikke alapján a fent említett jogsértések miatt a Bizottság a következő bírságok kiszabásáról határozott:

„[…]

j) [Schneider]: 3 600 000 euró;

k) [Schneider]: az [SEHV‑vel] és a [Magrinivel] egyetemlegesen: 4 500 000 euró;

l) [Reyrolle]: 22 050 000 euró, amiből

i.      az [SEHV‑vel] és a [Magrinivel] egyetemlegesen: 17 550 000 euró, és

ii.       a [Siemens Österreichhel] és a [KEG‑gel] egyetemlegesen: 12 600 000 euró.”

C –    Az elsőfokú bírósági eljárás

12.      A VA Tech csoport részét képező társaságok által a vitatott határozattal szemben előterjesztett keresetek tárgyában való döntéshozatalra jogosult Törvényszék – amint azt a későbbiekben részletesebben látni fogjuk – először is e határozatot a felperesekkel szemben kiszabott bírságokra vonatkozó részeiben megsemmisítette,(14) valamint ezt követően korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében módosította e határozatot, és a különböző bírságok tekintetében meghatározta azon összegeket, amelyeket az egyes társaságoknak az egyetemleges adóstársaikkal fennálló belső jogviszonyuk alapján viselniük kell.(15)

13.      A megtámadott ítélet rendelkező részének 2) és 3) pontja tehát a következőképpen szól:

„2)      A [vitatott] határozat 2. cikkének j), k) és l) pontját meg kell semmisíteni.

3)      A [vitatott] határozat 1. cikkének m), p), q), r) és t) pontjában megállapított jogsértésekért az alábbi bírságok kerülnek kiszabásra:

–        a[z SEHV] és a [Magrini] és a [Schneider] esetében egyetemlegesen: 8 100 000 euró;

–        a [Reyrolle], a [Siemens Österreich], a [KEG], a[z SEHV] és a [Magrini] esetében egyetemlegesen: 10 350 000 euró;

–        a [Reyrolle], a [Siemens Österreich] és a [KEG] esetében egyetemlegesen: 2 250 000 euró;

–        a [Reyrolle] esetében: 9 450 000 euró.”

II – A Bíróság előtti eljárás

14.      A Bizottság 2011. május 13‑i beadványával fellebbezést terjesztett elő a C‑213/11. P. sz. ügyben, és a megtámadott ítélet részleges hatályon kívül helyezését kérte. A 2011. május 17‑i külön beadványaikkal egyrészt a Reyrolle, másrészt az SEHV és a Magrini ugyancsak fellebbezést terjesztett elő a C‑232/11. P. sz., valamint a C‑233/11. P. sz. ügyben, és a megtámadott ítélet részleges hatályon kívül helyezését kérte.

15.      A Bíróság elnöke 2011. július 1‑jei végzésével a három ügyet az írásbeli és szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette.

16.      A tárgyalást 2013. május 2‑án tartották.

III – A Bizottság által a C‑231/11. P. sz. ügyben előterjesztett fellebbezésről

17.      Fellebbezésének alátámasztásaként a Bizottság hét jogalapra hivatkozik, amelyek mindegyike a megtámadott ítélet azon részét kifogásolja – még ha más‑más nézőpontból is –, amelyben a Törvényszék azt állapította meg, hogy kizárólag a Bizottság feladata a különböző jogalanyokkal szemben a versenyjogi szabályok megsértése miatt egyetemlegesen kiszabott bírság megfizetéséért felelős adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározása, valamint azon részét, amelyben a Törvényszék ezen elvi megállapításból konkrét következtetéseket levonva megállapította a bírságok összegeinek az azok megfizetésére egyetemlegesen kötelezett különböző társaságokra eső részét.

18.      Még mielőtt azonban a Bizottság által hivatkozott különböző jogalapokkal részletesebben foglalkoznék, emlékeztetni kell röviden a Törvényszéknek az ítélet fellebbezés tárgyát képező részeiben követett érvelésének főbb pontjaira, valamint ezt követően meg kell vizsgálni a fellebbezés tárgyára és terjedelmére vonatkozó előzetes kérdéseket, amelyek megválaszolása befolyásolhatja annak elfogadhatóságát és érvényességét.

A –    A megtámadott ítélet

19.      A megtámadott ítélet 137–167. pontjában a Törvényszék először is kifejti azon indokokat, amelyek a megtámadott határozat felperesekkel szemben kiszabott bírságokra vonatkozó részének megsemmisítéséhez vezettek. Így különösen, miután a Törvényszék megvizsgálta és elfogadta a Bizottság annak meghatározására vonatkozó elemzését, hogy mely társaságoknak tudható be a kartellben részt vevő vállalkozások magatartása,(16) az e társaságokkal szemben kiszabandó bírságok összegének kiszámítására vonatkozó kérdéssel foglalkozott.(17) A Törvényszék a megtámadott ítélet 150. és 151. pontjában az ítélkezési gyakorlatból eredő elvekből kiindulva az ítélet 153–159. pontjában az egyetemleges adóstársak egymás közötti viszonyára vonatkozóan von le számos következtetést. Éppen e következtetésekkel szemben terjesztette elő a Bizottság fellebbezését.

20.      A Törvényszék megállapítja különösen, hogy a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvéből következik, hogy minden egyes társaságnak meg kell tudnia állapítani a vele szemben egy vagy több másik társasággal együtt egyetemleges felelősség alapján megfizetendő bírságot kiszabó határozat alapján, hogy mekkora az a részösszeg, amelyet az egyetemleges adóstársaival szemben neki kell viselnie, miután a bírságot megfizették a Bizottság részére. Ennek érdekében a Bizottságnak kifejezetten meg kell határoznia azon időszakokat, amelyek tekintetében az érintett társaságok (együttesen) felelősek a kartellben részt vevő vállalkozások jogsértő magatartásáért, és adott esetben az említett társaságok e magatartásokkal kapcsolatos felelősségének szintjét. A Törvényszék továbbá úgy véli, hogy a „bírságok megfizetésére vonatkozó egyetemleges felelősség” önálló uniós jogi fogalom, amelyet a versenyjog céljaira hivatkozással kell értelmezni.(18)

21.      Ezen összefüggésben a Törvényszék véleménye szerint az a határozat, amelyben a Bizottság több társasággal szemben szab ki egyetemlegesen megfizetendő bírságot, szükségszerűen minden olyan hatást kifejt, amely jogilag a versenyjogi bírságok megfizetésének jogi rendszeréhez kapcsolódik, mind a hitelező és az egyetemleges adóstársak közötti (külső) viszony, mind az egyetemleges adóstársak egymás közötti (belső) viszonya vonatkozásában. Ezért kizárólag a Bizottság feladata – az 1/2003 rendelet(19) 23. cikkének (2) bekezdése szerinti bírságkiszabási jogkörének keretében – a különböző társaságokra vonatkozó részösszegeknek a velük szemben egyetemlegesen kiszabott bírságok összegéből való meghatározása, amennyiben egyetlen vállalkozás részét képezték, és e feladat nem bízható a nemzeti bíróságokra.(20)

22.      A bizottsági határozatban szereplő olyan megállapítás hiányában, amely szerint egy adott időszak vonatkozásában bizonyos társaságokat a többieknél nagyobb felelősség terhel azon vállalkozás jogsértésben való részvételéért, amelynek részét képezik vagy képezték, a Törvényszék véleménye szerint azt kell feltételezni, hogy azok egyenlő mértékben felelősek, és ennélfogva a velük szemben kiszabott egyetemlegesen megfizetendő bírság összege egyenlően oszlik meg közöttük.(21)

23.      Miután a Törvényszék ily módon meghatározta az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetéséért való egyetemleges felelősség jogi rendszerét, a jelen üggyel kapcsolatban a megtámadott ítélet 161–165. pontjában a bírság Bizottság általi meghatározása tekintetében három jogsértést állapít meg.(22) Figyelemmel arra, hogy a Bizottság megsértette a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvét, a Törvényszék – amint azt az ítélet rendelkező részének 2) pontja meghatározza, és amint azt a fenti 13. pont is említi – részlegesen megsemmisítette a vitatott határozat 2. cikkét.

24.      Másodsorban a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében a megtámadott ítélet 236–264. pontjában megváltoztatja a vitatott határozatot. E tekintetben elegendő kiemelni ezzel kapcsolatban, hogy a Törvényszék az elsőfokú eljárás felperesei által a Bizottság részére egyetemlegesen megfizetendő bírságösszegek megállapításán túl a 245., 247., 261. és 263. pontban konkrétan meghatározta, hogy mekkora az a bírságösszeg, amelyet az egyes társaságoknak az egyetemleges adóstársaikkal szemben viselniük kell. A Törvényszék ennek megállapítását kifejezetten a megtámadott ítélet (fenti 22. pontban összefoglalt) 158. és 159. pontjában levezetett megfontolásaira alapozta, és kimondta, hogy a bizottsági határozatnak az egyes társaságok felelőssége mértékére vonatkozó eltérő rendelkezésének hiányában a bírságot az annak megfizetésére egyetemlegesen kötelezett társaságok egyenlő részben kötelesek viselni.

B –    A fellebbezés tárgyáról

25.      A Bizottság fellebbezésében kifejezetten megerősíti, hogy az általa előterjesztett fellebbezés kizárólag a megtámadott ítélet (fenti 20–22. pontban összefoglalt) 153–159. pontja, valamint az ebből eredően az egyes társaságok által az egyetemleges adóstársaikkal szemben viselendő bírságösszegnek a Törvényszék által e megfontolások alapján a megtámadott ítélet 245., 247., 262. és 263. pontjában történő meghatározása ellen irányul. A Bizottság fellebbezése tárgyának a megtámadott ítélet e két elemére történő korlátozását egyébként az intézmény kérelmei is megerősítik.(23)

26.      Mindazonáltal meg kell állapítani – amint azt egyébként a Bizottság maga is elismeri –, hogy sem a megtámadott ítélet 153–159. pontjában az adóstársak egyetemleges felelősségével kapcsolatos szabályra vonatkozóan kifejtett megfontolások, sem a Törvényszék által a megtámadott ítélet 245., 247., 262. és 263. pontjában a korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében a bírságok újbóli megállapítsa érdekében e megfontolásokból levont következtetések nem tükröződnek formálisan a megtámadott ítélet rendelkező részében. Amint ugyanis a fenti 13. pontból kiderül, a megtámadott ítélet rendelkező része nem tartalmaz kifejezett utalást annak meghatározására vonatkozóan, hogy mekkora az a bírságösszeg, amelyet a bírság egyetemleges megfizetésére kötelezett egyes társaságoknak viselniük kell.

27.      Ezen túlmenően, a megtámadott ítélet 153–159. pontjában a Törvényszék által kifejtett megfontolások véleményem szerint nem támasztják alá közvetlenül a vitatott határozatnak az ítélet rendelkező részének 2) pontjában kinyilvánított részleges megsemmisítését. A Törvényszék által a megtámadott ítélet 161–165. pontjában meghatározott és a Bizottság által a Bíróság előtt nem vitatott, a büntetések egyéniesítése elve megsértésének három aspektusa(24) ugyanis a megbírságolt társaságok egyetemleges felelősségének külső vonatkozásaira, vagyis a bírság Bizottság részére történő megfizetése tekintetében fennálló felelősségükre, és nem a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adósok közötti belső jogviszonyokkal kapcsolatos kérdésekre vonatkozik.(25) Noha – amint azt a későbbiekben részletesen bemutatom – e belső jogviszonyok képezik a bírság részösszegeinek a Törvényszék által a megtámadott ítélet 245., 247., 262. és 263. pontjában történő konkrét meghatározásának alapját, úgy tűnik, hogy az ugyanazon ítélet 153–159. pontjában szereplő megfontolások obiter dictumot képeznek a Törvényszéknek a vitatott határozat megtámadott ítélet rendelkező része 2) pontjában kinyilvánított részleges megsemmisítéséhez vezető elemzésében. Nem értek tehát egyet a Bizottság azon állításával, miszerint e megfontolások a részleges megsemmisítés alapját képező lényeges indokoknak minősülnek, függetlenül attól, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 160. pontjában azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe „a fent kifejtett elveket”.

28.      E megfontolások tükrében meg kell tehát állapítani, hogy még ha a Bíróság teljes egészében helyt is ad a Bizottság által előterjesztett fellebbezésnek, és hatályon kívül helyezi az ítélet kifogásolt pontjait, semmi esetre sem szükséges az ítélet rendelkező részének formális módosítása. Ez a helyzet számos olyan kérdést vet fel, amelyek alaposabb elemzést érdemelnek.

1.      A Bizottságnak a fellebbezéssel kapcsolatos eljáráshoz fűződő érdeke fennállásának szükségességéről

29.      Először is abban az esetben, ha a fellebbező a fellebbezésében ténylegesen nem kérheti a megtámadott ítélet rendelkező részének hatályon kívül helyezését, felmerül a fellebbezéssel kapcsolatos eljáráshoz fűződő érdek kérdése. E tekintetben fontosnak tartom kiemelni, hogy nem egységes az ítélkezési gyakorlat a tekintetben, hogy az intézménynek vagy még általánosabban az olyan privilegizált fellebbezőnek, mint a Bizottság, igazolnia kell‑e a Törvényszék ítéletével szemben a Bíróság elé terjesztett fellebbezéssel kapcsolatos eljáráshoz fűződő érdekének fennállását.

30.      Az ítélkezési gyakorlat első vonalából ugyanis – amelynek eredete az Anic‑ügyben hozott ítéletre(26) vezethető vissza –, egyértelműen az derül ki, hogy a közösségi intézményeknek, függetlenül attól, hogy az elsőfokú eljárásban részt vettek‑e, „semmilyen érdeket nem kell bizonyítaniuk ahhoz, hogy a [Törvényszék] ítélete ellen fellebbezhessenek”(27). Ezen elvi megállapítást, amelynek alapja a Bíróság Alapokmánya 56. cikkének harmadik bekezdésében foglalt rendelkezésre(28) vezethető vissza, a Bíróság számos ezt követő ítélete,(29) köztük a Bíróság nagytanácsban hozott egyik ítélete is(30), kifejezetten megerősítette.

31.      Ennek ellenére a Bíróság a Törvényszék ítéleteivel szemben előterjesztett fellebbezések elbírálása során számos ítéletében elemezte a privilegizált fellebbezőnek, különösen a Bizottságnak az eljáráshoz fűződő érdeke követelményének fennállását, és jutott egyenesen arra, hogy részlegesen elfogadhatatlannak minősítette a Bizottság egyes fellebbezéseit az eljáráshoz fűződő érdek hiánya miatt.(31)

32.      Mindazonáltal az ítélkezési gyakorlat fent említett két megközelítéséből én az első felé hajlok. Egyrészről ugyanis úgy tűnik számomra, hogy az e megközelítésre visszavezethető ítéletek a másik megközelítésre visszavezethető ítéletekkel szemben a Bíróság egyértelmű választását jelzik, amely később megerősítést nyert egy nagytanácsban hozott ítéletben is. Másrészről úgy vélem, hogy a megsemmisítés iránti kereset esetében előírtakhoz hasonlóan – amelyet az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a privilegizált felperesek az eljáráshoz fűződő érdek igazolásának kötelezettsége nélkül benyújthatnak(32) –az e felpereseknek a Törvényszék ítéletével szembeni fellebbezés tekintetében történő kedvezőbb elbánásban részesítését azoknak az uniós szabályozásban elfoglalt különös helyzete indokolja, ami az eljáráshoz fűződő érdekük igazolásától függetlenül igazolhatja a fellebbezés előterjesztéséhez való sajátos joguk elismerését.(33)

33.      Ezen indok szerepel egyébként a Bíróság Alapokmánya 56. cikkének második és harmadik bekezdésének azon rendelkezéseiben is, amelyek az uniós intézmények és a tagállamok tekintetében kivételt írnak elő a fellebbezés gyakorlására vonatkozó feltételek alól, annak megkönnyítése érdekében. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy – amint azt egyébként a következő pontban kifejtem –, e fellebbezők a Törvényszék ítéleteivel szemben korlátlanul terjeszthetnek fellebbezést a Bíróság elé.(34)

2.      A fellebbezésnek való esetleges helyt adásnak a megtámadott ítélet rendelkező részére vonatkozó joghatásairól

34.      Másodsorban – és az eljáráshoz fűződő érdekre vonatkozó kérdéstől függetlenül – egy, a fenti 28. pontban ismertetetthez hasonló helyzetben az a kérdés merül fel, hogy mennyiben lehetséges olyan fellebbezés előterjesztése, akár privilegizált fellebbezőként is, amely anélkül irányul a megtámadott ítélet indokolása egyes részeinek hatályon kívül helyezésére, hogy a hatályon kívül helyezés formálisan befolyásolná annak rendelkező részét. Egyrészről ugyanis az ítélkezési gyakorlat alapján mint hatástalant el kell utasítani az indokolás azon pontjai ellen előterjesztett fellebbezést, amelyek a megtámadott ítélet rendelkező részére nem gyakorolnak hatást.(35) Egyébiránt éppen a kizárólag a Törvényszék ítéletének indokolását kifogásoló fellebbezés benyújtása megakadályozásának célja épült be a Bíróság új eljárási szabályzatának 169. cikkébe.(36) Másrészről az ítélkezési gyakorlat nagyon szigorú korlátokat állít az indokolás Bíróság általi megváltoztatása iránti kérelem tekintetében.(37)

35.      Mindazonáltal véleményem szerint nem tekinthető úgy, hogy a jelen ügyben a fellebbezés az indokolás azon pontjai ellen irányul, amelyek nem befolyásolják a megtámadott ítélet rendelkező részét. Ugyanis még ha – amint azt a fenti 25. pontban kiemeltem – a Bizottság fellebbezése kizárólag a megtámadott ítélet indokolásában foglalt jogi megfontolások, valamint a Törvényszék által a konkrét ügyre e megfontolásokból levont következtetések ellen is irányult – olyan megfontolásokról és következtésekről van szó, amelyek nem úgy tükröződnek kifejezetten a megtámadott ítélet rendelkező részében, hogy ha a Bíróság a fellebbezésnek helyt adna, az ne járna szükségszerűen a megtámadott ítélet rendelkező részének formális megváltoztatásával –, úgy vélem, hogy mind a megfontolások, mind a következtetések, még ha nem is tükröződnek kifejezetten a rendelkező részben, a megtámadott ítéletben foglalt jogi döntés szerves részét képezik,(38) és így az ítélet, illetve különösen annak rendelkező része szövegének és értelmezésének szükséges elemét képezik.

36.      Amikor ugyanis az ítélet rendelkező részének 3) pontja úgy rendelkezik, hogy a különböző társaságok „egyetemlegesen” kötelesek a – Törvényszék által módosított összegű – bírságok megfizetésére, az nem értelmezhető a megtámadott ítélet 245., 247., 262. és 263. pontjában foglaltaktól függetlenül, amely pontokban a Törvényszék meghatározta a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett társaságokra az egyetemleges adótársaikkal fennálló belső jogviszonyaik alapján a bírság összegéből rájuk eső részt. A jelen ügyben ugyanis, noha a rendelkező rész nem tartalmaz kifejezett utalást a bírságnak az egyetemleges adóstársak közötti belső megoszlására vonatkozóan, a társaságoknak a Törvényszék által kinyilvánított egyetemleges felelőssége kizárólag a megtámadott ítélet fent említett pontjaiban foglaltak tükrében értelmezhető, amely pontok alapját egyébiránt kifejezetten és szükségszerűen a megtámadott ítélet 153–159. pontjában a Törvényszék által kifejtett jogi megfontolások képezik, és amely pontok így elválaszthatatlanok e megfontolásoktól.

37.      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján az ítélet rendelkező részét az annak alapját és szükséges alátámasztását képező indokolás tükrében kell értelmezni, mivel anélkül nem lehet megállapítani a rendelkező részben foglaltak pontos értelmét.(39)

38.      Egyébiránt szintén az ítélkezési gyakorlat alapján a megtámadott ítélet rendelkező részének szükséges alátámasztását alkotó és attól ennélfogva elválaszthatatlan indokolás az ítélt dolog jogerejével bír,(40) és a Bizottság köteles ezen indokolást figyelembe venni, mivel nélküle nem lehet megállapítani az ítélet rendelkező részében foglaltak pontos értelmét.(41) Amint tehát arra a Bizottság is hivatkozik, a megtámadott ítélet azon részei, amelyek a fellebbezés tárgyát képezik, és amelyek a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározására irányuló hatáskörére vonatkoznak, jogerőre emelkedhetnek, és a Bizottságra nézve kötelező jogerővel bírhatnak a versenyjogi szankciókra vonatkozó szabályozás jövőbeli alkalmazása során.

39.      Végkövetkeztetésként a fentiekben kifejtettek alapján úgy vélem, hogy a Bizottság fellebbezése elfogadható, de hatástalan(42) azon részében, amely a megtámadott ítélet rendelkező része 2) pontjának hatályon kívül helyezésére irányul. Amint ugyanis azt a fenti 27. pontban megjegyeztem, a fellebbezésben kifejezetten kifogásolt, a megtámadott ítélet 153–159. pontjában szereplő megfontolások nem támasztják alá a vitatott határozat 2. cikkének megsemmisítését, oly módon, hogy még ha a Bíróság a fellebbezésnek helyt adva hatályon kívül is helyezné az ítélet e pontjait, az sem befolyásolná az ítélet rendelkező részének 2) pontját.

40.      Ezzel szemben úgy vélem, hogy a Bizottság fellebbezése elfogadható és releváns azon részében, amely a megtámadott ítélet rendelkező része 3) pontjának hatályon kívül helyezésére irányul. Amint ugyanis az a fenti 35–38. pontban kifejtett megfontolásokból következik, amennyiben a Bíróság esetlegesen helyt ad a kérelemnek, és hatályon kívül helyezi a bírság részösszegének a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörében történő megállapítását, az hatással lenne a megtámadott ítélet rendelkező része 3) pontjában foglaltak pontos értelmének értelmezésére. Ezzel összefüggésben elfogadhatónak és relevánsnak kell tekinteni a Bizottság másodlagosan előterjesztett kérelmét is, amely arra hivatkozással irányul a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezésére, hogy az a 153–159. pontjában azt állapítja meg, hogy ezen intézmény feladata a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső bírság részösszegeinek megállapítása, mivel ezen állítás szükséges és elválaszthatatlan alapját képezi a hivatkozott bírságösszegeknek a hatályon kívül helyezni kért ítélet rendelkező része 3) pontjában foglalt megállapításának.

41.      Ebből az következik, hogy a továbbiakban a Bizottság fellebbezésének elemzése e két kérdésre, vagyis a bírság részösszegeinek a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörében történő megállapítására, valamint a megtámadott ítélet 153–159. pontjában kifejtett jogi megfontolásokra korlátozódik, mivel az utóbbiak a megállapítás szükséges és elválaszthatatlan alapját képezik.

C –    A fellebbezés érdeméről

1.      Az 1/2003 rendelet 23. cikkének a Bizottság és a nemzeti bíróságok hatáskörével összefüggő értelmezésével kapcsolatos téves jogalkalmazásra vonatkozó első fellebbezési jogalapról

42.      A Bizottság úgy véli, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az 1/2003 rendelet 23. cikkének értelmezésekor, mivel a Törvényszék azzal, hogy a megtámadott ítéletben kimondta, hogy a Bizottság köteles az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső részösszegek megállapítására, olyan hatáskörrel ruházta fel a Bizottságot, illetve olyan kötelezettséget írt elő számára, amely túllépi az e szabályok megsértésének szanckionálásához szükséges mértéket, és ennélfogva sérti az egyes tagállamok jogrendjét. A Bizottság véleménye szerint az adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározása – beleértve a közöttük fennálló követelések megtérítését is – a tagállami jog alkalmazásának hatálya alá tartozik, és ennélfogva az erre vonatkozó jogviták eldöntése a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik.

43.      A jelen fellebbezés első jogalapja az uniós szervek, és különösen a Bizottság és a tagállamok – különösen a nemzeti bíróságok – közötti hatáskörmegosztásra, valamint az uniós és a tagállami jog alkalmazásának hatályára vonatkozó kérdéseket vet fel.

44.      E tekintetben hasznos emlékeztetni arra – amint arra már a fenti 21. és 22. pontban rámutattam –, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 153–156. pontjában kifejtett megfontolások alapján az ítélet 157. pontjában kimondta, hogy kizárólag a Bizottság feladata – az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése szerinti bírságkiszabási jogkörének keretében – a velük szemben egyetemlegesen kiszabott bírságok összegéből a különböző társaságokra vonatkozó részösszegek meghatározása, amennyiben egyetlen vállalkozás részét képezték, és e feladat nem bízható a nemzeti bíróságokra. Mindazonáltal a megtámadott ítélet 158. és 159. pontjából az következik, hogy az ítélet olyan rendelkezésének hiányában, miszerint bizonyos társaságokat a többieknél nagyobb felelősség terhel, azt kell feltételezni, hogy azok egyenlő mértékben felelősek, és ennélfogva a velük szemben kiszabott egyetemlegesen megfizetendő bírság összege egyenlően oszlik meg közöttük.

45.      Mindennek tükrében előzetesen meg kell jegyezni, hogy noha a Bizottság a fellebbezésében több alkalommal utal arra, hogy a Törvényszék „kötelezettségként” írta elő számára a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározását,(43) a Törvényszék ítéletének szövege valójában egyáltalán nem egyértelmű a tekintetben, hogy a Törvényszék valóságos kötelezettséget ír‑e elő. Ugyanis, noha úgy tűnik, hogy a 153. pontban használt kifejezések(44) e kötelezettség fennállására engednek következtetni, a 157. pontban szereplő, „a Bizottság feladata” szövegrész(45) kétségeket támaszt a Törvényszék azon szándéka tekintetében, hogy valós kötelezettséget kívánt‑e előírni ezen intézmény számára, annál is inkább, hogy mindenesetre úgy tűnik, hogy a Törvényszék által felvázolt rendszerben e hatáskör gyakorlásának elmulasztása semmi esetre sem jár a határozat megsemmisítésével, hanem azon szabály automatikus alkalmazását eredményezi, miszerint úgy kell tekinteni, hogy a felelősség (és így a bírság részösszegei) egyenlően oszlik meg az adóstársak között.

46.      A fenti feltételezés alapján kétségtelen, hogy a Törvényszék által felvázolt rendszerben a Bizottság kizárólagos hatáskörébe tartozik ennek megállapítása, ami a nemzeti bíróságok hatáskörének kizárásával jár. Ezenfelül ebben a rendszerben főszabályként e hatáskör minden olyan esetben gyakorolandó, amikor a Bizottság a versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetésére több jogalanyt kötelez egyetemlegesen, e hatáskör gyakorlásának elmulasztása ugyanis a felelősség és a bírság egyenlő megoszlása szabályának alkalmazásával jár.

47.      Az első fellebbezési jogalapot a fentiekben kifejtettek tükrében kell elemezni.

a)      A Bizottság hatásköréről

48.      Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a hatáskör‑átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében (az EUSZ 5. cikk (2) bekezdésének első mondata). Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad (az EUSZ 4. cikk (1) bekezdése és az 5. cikk (2) bekezdésének második mondata). Így különösen, az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében az Unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása területén.

49.      Az Unió hatásköreinek gyakorlása az arányosság elvén alapul, amelynek értelmében az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon, ami a Szerződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges. Az Unió intézményei kötelesek ezen elv alkalmazására (EUSZ 5. cikk (4) bekezdése). Ezen túlmenően az egyes intézmények a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök határain belül járnak el (EUSZ 13. cikk (2) bekezdésének első mondata).

50.      Az uniós versenyjogi rendelkezések megsértésének szankcionálására vonatkozó bizottsági hatáskör jogszabályi alapja az EUMSZ 103. cikk (korábban EK 83. cikk) alapján elfogadott 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében található. Az EUMSZ 103. cikk (2) bekezdésének a) pontjából az következik, hogy a pénzbírság előírására vonatkozó uniós hatáskör célja az EUMSZ versenyjogi rendelkezéseiben megállapított tilalmak betartásának biztosítása. A Bíróság kimondta továbbá, hogy e rendelkezés célja különösen az, hogy biztosítsa a kartellek és az erőfölénnyel való visszaélések ellenőrzésének hatékonyságát.(46)

51.      A Bizottságnak az EUMSZ 101. cikket és az EUMSZ 102. cikket szándékosan vagy gondatlanságból megsértő vállalkozásokkal szemben történő bírságkiszabásra vonatkozó hatásköre a Szerződés rendelkezéseiből ered.(47) E hatáskör egyike azoknak a Bizottságra ruházott eszközöknek, amelyek lehetővé teszik az uniós jog által rábízott felügyeleti feladat ellátását,(48) valamint az uniós versenypolitika orientációjának végrehajtásáért felelős intézmény szerepének betöltését.(49)

52.      Így különösen a Bizottság azon lehetősége, hogy a vállalkozást képező gazdasági egység keretében jogsértésben közvetlenül vagy közvetetten részt vevő társaságokat egyetemlegesen kötelezze a bírság megfizetésére, egyik uniós versenyjogi normában sem kerül kifejezetten előírásra. Mindazonáltal az ítélkezési gyakorlat elismerte a Bizottság e lehetőségét, mivel az egyetemlegesség az uniós versenyjogi normák végrehajtásának eredményességét és megsértésük megakadályozását biztosító bizottsági aktusok hatékonyságának biztosítása szükségességéből fakadó kiegészítő jogi eszköz.(50) Az egyetemlegesség ugyanis a szankció hatékony végrehajtását mozdítja elő azon személyek körének kibővítésével, akiktől a Bizottság a bírság teljes összegének megfizetését követelheti, valamint csökkenti a behajthatatlanság és a bírság megfizetésének elkerülésére irányuló csalás kockázatát, és ennélfogva – amint azt egyébként a megtámadott ítélet 151. pontja is kiemelte – hozzájárul az annak biztosítására irányuló elrettentési célhoz, hogy a vállalkozások tiszteletben tartsák az uniós versenyjogi szabályokat.(51)

53.      Véleményem szerint tehát az ugyanazon vállalkozáshoz tartozó több társaságnak az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt történő szankcionálására irányuló hatáskör a társaságok közötti egyetemleges (külső) kötelem létrehozásával kétségtelenül a Bizottságnak az EUMSZ 103. cikk (2) bekezdésének a) pontjában meghatározott és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében pontosított szankcionálási jogkörébe tartozik, amely egyébként a jelen ügyben nem képezi vita tárgyát.

54.      Különösen az úgynevezett egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyokat meghatározását illetően megjegyzem, hogy sem az EUMSZ 103. cikk (2) bekezdése a) pontjának szövegében, sem annak céljában nem található olyan utalás, amely megtiltaná a Bizottság részére, hogy a versenyjogi szabályokat megsértő vállalkozásokkal szembeni bírságkiszabási jogkörének gyakorlása keretében meghatározza a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső részösszegét, amennyiben adott esetben azt szükségesnek ítéli a szankcionálási jogkörének gyakorlásával összefüggő cél elérése, azaz az uniós versenyjogi rendelkezésekben megállapított tilalmak betartásának biztosítása érdekében. Véleményem szerint tehát az e cél eléréséhez szükséges mértékig elvileg nem vitatható a Bizottság arra vonatkozó hatásköre, hogy szankcionálási jogköre keretében meghatározza a bírságnak az egyetemleges adósok közötti belső megoszlását.(52)

55.      Ezzel szemben úgy tűnik számomra, hogy bizonyos esetekben a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adósokra eső részösszegek megállapítását szükségessé teszik az olyan elvek tiszteletben tartásával szemben támasztott követelmények, mint a jogbiztonság vagy a büntetések egyéniesítésének elve, például azon, a harmadik fellebbezési jogalap keretében részletesen elemzett(53) esetben, amikor a jogsértést elkövető gazdasági egység a bizottsági határozat elfogadásakor már nem létezik abban a formában, mint amelyben a jogsértés elkövetésekor létezett, és a Bizottság mérlegelési jogkörében e jogsértésért egyetemlegesen kívánja szankcionálni azokat a jogi személyeket, amelyek között már nem állnak fenn olyan szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatok, amelyek a versenyjog alapján igazolnák a vállalkozáshoz való tartozásukat.

56.      Ugyanakkor a fentiek alapján véleményem szerint nem tekinthető úgy, hogy a Bizottság feladata rendszerszerűen meghatározni a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyokat, és még kevésbé úgy, hogy e tekintetben kötelezettsége állna fenn. Általánosságban és az egyedi eseteket kivéve ugyanis e megállapítást nem támasztja alá a fenti 52. pontban említetthez hasonló, a külső egyetemleges kötelem előírását igazoló indok. Amennyiben ugyanis a vállalkozás részét képező, egyetemlegesen kötelezett jogi személyek egyike megfizeti a bírságot, és ennélfogva megvalósul az uniós versenyjogi normák megsértése miatt kiszabott bírság konkrét behajtása, az e normák hatékony alkalmazásának biztosítására és a jövőbeli jogsértésektől való elrettentésre irányuló, a Bizottságra ruházott szankcionálási jogkört jellemző célok rendszerint úgy valósulnak meg, hogy a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározása általánosságban nem tűnik szükségesnek e célok elérése érdekében.

57.      E tekintetben emlékeztetni kell arra is, hogy – amint azt az ítélkezési gyakorlat folyamatosan megerősíti – az uniós versenyjog a vállalkozások tevékenységére vonatkozik,(54) amely vállalkozások az uniós versenyjogi normák címzettjei. E normák tehát főszabályként nem szabályozzák a vállalkozást alkotó jogalanyok közötti jogviszonyokat.

58.      Gyakorlati oldalról nézve továbbá meg kell állapítani, hogy az olyan általános kötelezettség előírása, miszerint a Bizottság minden esetben határozza meg a jogsértést elkövető gazdasági egység részét képező, a vonatkozó bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett jogi személyek felelősségének megoszlását, azzal a veszéllyel járna, hogy jelentősen megnehezítené a Bizottság vizsgálatát, és veszélyeztetné az uniós jogi normák hatékony végrehajtását,(55) amelyet – amint az a fenti 52. pontban kiemelésre került – éppen az egyetemlegesség jogi eszköze szolgál.

59.      Végkövetkeztetésként úgy vélem tehát, hogy elviekben nem zárható ki, hogy a Bizottság szankcionálási jogkörében eljárva meghatározza a bírságnak az egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső megoszlását (vagyis az egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyokat). Ugyanakkor, mivel a Szerződések által a Bizottságra ruházott hatáskör gyakorlása keretében hozott intézkedés a fent említett arányosság elvére figyelemmel e hatáskör céljának eléréséhez kötött, a Bizottság kizárólag akkor határozhatja meg a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyait, ha azt e cél elérése, vagyis az uniós versenyjogi rendelkezésekben megállapított tilalmak betartásának biztosítása szükségessé teszi. A Bizottság feladata annak az esetről esetre történő vizsgálata, hogy szükséges‑e ezen hatáskör gyakorlása, kivéve a fenti 55. pontban és a lenti 83. és azt követő pontokban említetthez hasonló esetekben, amikor a hatáskör gyakorlása elengedhetetlen.

60.      Véleményem szerint a fentiekből az következik, hogy egyrészről nem fogadható el a Bizottságnak az ilyen jellegű jogköre fennállását teljes mértékben elutasító álláspontja, és másrészről arról sem beszélhetünk, hogy – amint az a megtámadott ítélet 153–159. pontjának szövegéből következik – a Bizottságnak általános kötelezettsége állna fenn a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak részösszegeinek megállapítása.

b)      A nemzeti bíróságok hatásköréről

61.      Ezzel szemben a nemzeti bíróságok hatáskörét illetően meg kell állapítani, hogy azok a releváns nemzeti szabályozásban rájuk ruházott hatáskör alapján különböző jogcímeken vehetnek részt az uniós versenyjogi szabályok alkalmazásában.(56) A nemzeti bíróságok ugyanis a magánszemélyek közötti jogvitákban, valamint az állami jogérvényesítő szerepében az e normák végrehajtásáért felelős szervként vagy a közigazgatási határozatok tekintetében eljáró felülvizsgálati bíróságként alkalmazhatják e szabályokat.

62.      Mindazonáltal a nemzeti bíróságoknak az uniós versenyszabályok alkalmazásában betöltött sajátos szerepe az, hogy a magánszemélyek közötti jogviták keretében megvédje az e normák szerinti alanyi jogokat.(57) A nemzeti bíróságok e tekintetben kiegészítő és eltérő szerepet töltenek be ahhoz a szerephez képest, amelyet valamely közigazgatási hatóság az uniós versenyszabályok közérdekből, közigazgatási úton történő alkalmazása során tölt be.(58)

63.      Márpedig előzetesen megjegyzem, hogy mind a Törvényszék által a megtámadott ítéletben követett megközelítés,(59) mind a Bizottság által a fellebbezésben képviselt álláspont abból indul ki, hogy a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső részösszegek megállapítása tekintetében kizárólagos hatáskör áll fenn, e hatáskör címzettje a Törvényszék szerint a Bizottság, míg az utóbbi úgy véli, hogy annak megállapítása a nemzeti bíróságok feladata. Nem látok azonban indokot arra, hogy miért lenne mindenképpen szükséges olyan megközelítéssel élni, amely egyetlen szerv kizárólagos hatáskörét megállapítva kizárná a másik szerv jogkörének fennállását. E tekintetben ugyanakkor megjegyzem, hogy a versenyjogi normák végrehajtásának rendszere – még inkább e normák alkalmazásának az 1/2003 rendelet útján történő megújítását követően – a Bizottságot és a tagállamok nemzeti hatóságait (beleértve a nemzeti bíróságokat) megillető, egymással versengő és párhuzamos jogkörök rendszerén alapul.(60)

64.      Ebből a szempontból úgy vélem tehát, hogy amikor valamely, a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő ügyben olyan kérdések merülnek fel, amelyek az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetésével kapcsolatos egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyokra vonatkoznak, és az adóstárs alanyi jogainak védelmét teszik szükségessé, a nemzeti bíróság rendelkezik hatáskörrel e kérdések megválaszolására azzal a feltétellel, hogy azok nem képezték már a Bizottság erre vonatkozó hatásköre gyakorlásának tárgyát.

65.      E ponton azonban pontosítani kell, hogy az egyetemlegesen kötelezett és a Bizottság részére a bírság egészét megfizető adóstárs alanyi joggal rendelkezik‑e – és milyen jogcímen – arra, hogy a nemzeti bíróság előtt fellépjen adóstársaival szemben a bírság rájuk eső részének megfizetése érdekében, abban az esetben, ha a Bizottság nem foglalkozott az egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyok kérdésével.

66.      E tekintetben előrebocsátva, hogy egyetértek a Törvényszékkel, amikor az a megtámadott ítélet 155. pontjában kimondja, hogy a „»bírságok megfizetésére vonatkozó egyetemleges felelősség« önálló [uniós jogi] fogalom, amelyet a versenyjog – amelynek e fogalom részét képezi – céljaira és rendszerére hivatkozással kell értelmezni”. A fenti 52–59. pontban kifejtett megfontolásaimból egyebekben egyértelműen következik, hogy az egyetemleges felelősség fogalmát e célok és e rendszer tükrében kell értelmezni.(61)

67.      Mindazonáltal ettől függetlenül meg kell jegyezni, hogy a Bizottság határozata, amely több jogalanyt egyetemlegesen kötelez a bírság megfizetésére, kétségtelenül olyan joghatásokat vált ki, amelyek a jogalanyok között adósi/hitelezői jogviszonyt hoznak létre. A Bizottság határozata ugyanis e jogalanyokkal szemben a bírság megfizetésére vonatkozó együttes és egyetemleges kötelezettséget keletkeztet. A bírság egészének a más jogalanyokkal együttesen kötelezett jogalany által a Bizottság részére történő megfizetéséből – amely valamennyi adóstárs mentesülését eredményezi – a bírságot megfizető adóstársnak megtérítési joga keletkezik. Úgy tűnik számomra, hogy e jog keletkezése logikai következménye annak, hogy az adósságot kizárólag az annak megfizetésére az uniós (különösen versenyjogi) szabályok megsértését magában foglaló ugyanazon jogsértő magatartás tanúsítása miatt együtt és egyetemlegesen kötelezett jogalanyok egyike fizeti meg.

68.      Mindazonáltal véleményem szerint ezen megtérítési jog nem tekinthető az uniós jog által az egyes jogalanyokra ruházott olyan jognak, amely tekintetében a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján a [nemzeti] bíróságok kötelesek a bírói jogvédelem biztosítására.(62) Úgy vélem ugyanis, hogy nem vonható le az a következtetés, hogy az uniós versenyjogi szabályok közvetlenül megtérítési jogot ruháznának az egyetemlegesen kötelezett adóstársra a többi adóstárssal szemben az előbbi által teljes egészében megfizetett bírságnak az utóbbiakra eső részére vonatkozóan. Ugyanis úgy tűnik számomra, hogy egy olyan kötelezettség teljesítéséből eredő egyszerű követelésről van szó, amely uniós jogszabályból ered, és együttesen több jogalanyt kötelez. A követelés érvényesítésére irányuló jog fennállását és gyakorlását tehát véleményem szerint nem az uniós jog szabályozza, hanem az a nemzeti jog hatálya alá tartozik.

69.      A megtérítési kereset elbírálására hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság feladata tehát, hogy a saját nemzeti jogi rendelkezései alapján meghatározza a bírság egészét megfizető, egyetemlegesen kötelezett adóstárs megtérítési jogának esetleges fennállásához szükséges feltételeket, valamint hogy alkalmazza az e jog gyakorlásához szükséges anyagi és eljárási jogi rendelkezéseket. A nemzeti bíróság, amennyiben szükséges, e hatáskörének gyakorlása során kétségtelenül alkalmazhatja a Bizottsággal történő együttműködésnek az 1/2003 rendelet által részére biztosított eszközeit.

70.      A nemzeti bíróság nyilvánvalóan csak akkor állapíthatja meg az adóstárs megtérítési jogát, és ennélfogva a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyokat, ha a Bizottság a hatáskörének a fenti 59. pontban meghatározott kritériumnak megfelelő gyakorlása során még nem határozta meg azt. Az utóbbi esetben ugyanis a nemzeti bíróság szerepe a végrehajtásért felelős bíróság szerepére korlátozódik.

c)      Az első fellebbezési jogalapra vonatkozó végkövetkeztetés

71.      Végkövetkeztetésként, a jelen ügyet illetően a fentiekből véleményem szerint az következik, hogy a Törvényszék, azáltal hogy a megtámadott ítélet 157. pontjában megállapította, hogy kizárólag a Bizottság feladata, hogy bírságkiszabási hatáskörének gyakorlása keretében megállapítsa a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett különböző társaságokra eső részösszegeket, és hogy e hatáskör nem ruházható a nemzeti bíróságokra, tévesen alkalmazta a jogot. E téves jogalkalmazás konkrét következményeit a következőkben a 125. és azt követő pontokban ismertetem.

2.      A harmadik és a hetedik fellebbezési jogalapról, amelyek a büntetések és szankciók egyéniesítése elvének, valamint a vállalkozások uniós versenyjogi normák megsértéséért fennálló felelőssége elvének értelmezése tekintetében fennálló téves jogalkalmazásra vonatkoznak, amelynek következtében sérül a Bizottság arra vonatkozó hatásköre, hogy meghatározza azokat a jogalanyokat, amelyeknek a jogsértésért való felelősség betudható

72.      Miután tisztázásra kerültek a hatáskörre vonatkozó kérdések – amelyek a többi kérdést logikailag megelőzik –, úgy vélem, hogy most a Bizottság által felhozott harmadik fellebbezési jogalapot, valamint ehhez kapcsolódóan azon hetedik fellebbezési jogalapot kell megvizsgálni, amely szerintem a harmadik jogalap kiegészítését képezi. E fellebbezési jogalapok ugyanis olyan alapvető elvi kérdéseket vetnek fel, amelyeket véleményem szerint előzetesen, a többi jogalap elemzését megelőzően kell megvizsgálni.

73.      A Bizottság harmadik fellebbezési jogalapjában arra hivatkozik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításával, hogy a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvéből következik, hogy valamely, a versenyjogi szabályok megsértése miatt bírságot egyetemlegesen kiszabó határozat minden egyes címzettjének meg kell tudnia állapítani a határozat alapján, hogy mekkora az a részösszeg, amelyet az egyetemleges adóstársaival szemben neki kell viselnie, miután a bírságot megfizették a Bizottság részére. A Bizottság véleménye szerint valamely társaság személyes felelősségének megállapítása, amely alapján a Törvényszék a Bizottság feladataként határozta meg az egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső részösszegeknek megállapítását, összeegyeztethetetlen az EUMSZ 101. cikk és EUMSZ 102. cikk szerinti tilalmak címzettjét képező és az e rendelkezésekben előírt tilalmak megsértéséért felelős vállalkozás fogalmával. A Bizottság hetedik fellebbezési jogalapjában arra hivatkozik, hogy a Törvényszék által a Bizottság számára előírt kötelezettség ugyancsak kétségtelenül sérti az intézmény arra vonatkozó hatáskörét, hogy meghatározza azokat a jogalanyokat, amelyeknek a vállalkozáson belül a jogsértésért való felelősség betudható.

74.      Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a büntetések és szankciók egyéniesítésének elve, amelyre – amint az a fenti 20. pontból következik – a Törvényszék a megtámadott ítélet 153. pontjában azon megállapítását alapozta, hogy a Bizottság köteles a bírság megfizetésére kötelezett adóstársak részösszegeinek meghatározására, a személyes felelősség elvéből ered, és azzal együtt a büntetőjog egyik alapvető garanciáját jelenti, amely a hatóságok büntetőhatalmának korlátját képezi.(63) Ezen elvek a Bizottság által a versenyellenes magatartások megbüntetése céljából kiszabható szankciók „büntetőjogi” jellegére tekintettel(64) a versenyjog területén a jogi személyek tekintetében is(65) alkalmazandóak.

75.      Így különösen, a vétkesség elvében(66) gyökerező személyes felelősség elve alapján mindenki csak a saját cselekményeiért felel.(67) Még közelebbről a büntetések és szankciók egyéniesítésének elve értelmében egy személy csak a neki személyesen felróható tények miatt szankcionálható.(68) Ezen elv alapján tehát a jogsértésért(69) csak a jogsértés elkövetőjével szemben alkalmazható szankció, és következésképpen a büntetés csak a vétkes személyt sújthatja.(70)

76.      Ezenfelül – amint azt már a fenti 57. pontban hangsúlyoztam – az uniós versenyjog a vállalkozások tevékenységére vonatkozik. Az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjától.(71) E tekintetben a Bíróság azt is megállapította, hogy ugyanebben az összefüggésben a vállalkozás fogalmát úgy kell értelmezni, mint amely a szóban forgó megállapodás szempontjából gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll.(72)

77.      Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében továbbá, ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért.(73) Ebből az következik, hogy a személyes felelősség elvét elsődlegesen a vállalkozásra kell alkalmazni, amelynek, ha az uniós versenyszabályok címzettjeként szándékosan vagy gondatlanul megsérti e szabályokat, egyetlen gazdasági egységként személyesen kell felelnie, még ha nem is rendelkezik saját jogalanyisággal.(74)

78.      Mindazonáltal, amennyiben a versenyszabályokat megsértő vállalkozás több jogi személyből áll, felmerül a kérdés, hogy ki az a személy vagy kik azok a személyek, aki(k) a bírságkiszabás címzettjeként ténylegesen felel(nek) a jogsértésért. Ugyanis még ha a versenyjogi szabályok a vállalkozásokra is vonatkoznak, és szervezetüktől és jogi formájuktól függetlenül közvetlenül is alkalmazhatóak rájuk, e normák hatékony végrehajtásának szükségességéből az következik, hogy a jogsértés megszüntetésére és szankcionálására irányuló bizottsági határozat címzettjének olyan konkrét jogalanynak kell lennie, akivel szemben a szóban forgó bírság megfizetése érdekében a végrehajtást el lehet rendelni.(75)

79.      Éppen ez, egyrészről a versenyjogi szabályok címzettjének minősülő vállalkozás fogalma, másrészről pedig a jogsértésért konkrétan felelős egyes jogi személyek közötti kettőség az, amely bizonyos fokú bizonytalanságot idéz elő a fentiekben hivatkozott elvek konkrét alkalmazásakor, amely elveket a Bíróságnak a fenti 77. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlata ellenére gyakran nem magával a vállalkozással, hanem az annak részét képező egyes jogi személyekkel összefüggésben alkalmaznak.(76)

80.      E tekintetben ugyanakkor úgy kell tekinteni, hogy a több jogi személyből álló vállalkozás esetében a kartellben részt vevő jogalanyok, valamint az azokra meghatározó befolyást gyakorló személy az uniós versenyjog értelmében együttesen alkotják azon egyetlen vállalkozást, amelyért felelősséggel tartoznak.(77) Ennélfogva a Bizottság, amennyiben megállapítja, hogy a vállalkozás szándékosan vagy gondatlanságból megsérti az uniós versenyszabályokat, megállapíthatja a gazdasági egységet alkotó, az egységes magatartás révén a jogsértés elkövetésében közvetlenül vagy közvetetten részt vevő(78) valamennyi jogi személy együttes személyes felelősségét.(79)

81.      A Bíróság éppen ezen okból úgy vélte, hogy a személyes felelősség elve és a versenyjogi szabályok hatékony érvényesítésének célja azt kívánja, hogy a jogsértésben részt vevő valamennyi jogi személyt a felettük meghatározó befolyást gyakorló jogalannyal együtt egyetemlegesen felelősségre vonják, és minderre azért kerül sor, mivel e jogalanyok ugyanazon gazdasági egység részét képezik, és így a fenti 76. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében egyetlen vállalkozást alkotnak.(80) Ugyanígy, az ugyanahhoz a vállalkozáshoz való tartozás miatt és a szankció hatékony végrehajtásának biztosítása céljából a Bíróság elismerte a Bizottság annak eldöntésére vonatkozó mérlegelési jogkörét, hogy csak a jogsértésben részt vevő leányvállalattal vagy csak a jogsértéssel érintett időszakban e társaság felett meghatározó befolyást gyakorló irányító társasággal,(81) vagy egyetemlegesen mindkettővel szemben szab‑e ki bírságot.(82)

82.      A fenti megfontolásokból, valamint az egyetemlegesség intézményének a fenti 52. pontban kifejtett céljából következik, hogy az ítélkezési gyakorlat által megállapított azon lehetőség, hogy a Bizottság több személyt egyetemlegesen kötelezzen az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetésére, magából a vállalkozás fogalmából ered, és csak abban az esetben igazolható, ha a szóban forgó jogalanyok a jogsértésért felelősségre vont gazdasági egység részét képezik vagy képezték. Más szóval ahhoz, hogy a Bizottság egyetemlegesen kötelezhessen több jogalanyt az uniós versenyjogi szabályok megsértése miatt kiszabott bírság megfizetésére, az egyetemlegesen kötelezett jogalanyoknak az e jogsértést elkövető, és ennélfogva személyes felelősséggel tartozó gazdasági egységhez kell – vagy kellett – tartozniuk.(83) A versenyjog értelmében egyetlen vállalkozást alkotó jogi személyek tehát személyesen és esetlegesen egyetemlegesen tartoznak felelősséggel a vállalkozásért.(84)

83.      Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy ha a versenyjogi normák megsértésében valamely gazdasági egység részeként részt vevő egy vagy több jogi személy például a kartell működésének ideje alatt kiválik e vállalkozásból – amint jelen ügyben az SEHV és a Magrini esetében történt –, e jogi személy(ek)nek megszűnik‑e a részvétele azzal, hogy a Bizottság határozatának elfogadásakor már nem alkotja (nem alkotják) a jogsértést elkövető gazdasági egység részét. A Bizottság e jogsértés miatt kötelezheti‑e még e jogi személyt azon jogalanyokkal egyetemlegesen, amelyekkel egyetlen vállalkozást alkotott?

84.      Mindenekelőtt úgy vélem, hogy ebben az esetben a fenti 80. pontban kifejtettek alkalmazásával a gazdasági egységet alkotó jogalanyok továbbra is együttes személyes felelősséggel tartoznak azon gazdasági egység által elkövetett jogsértésért, amelynek fennállása alatt részét képezték.(85) Emellett, mivel a gazdasági egység által a piacon tanúsított magatartás egységes jellege igazolja a jogellenes magatartás egészének a valamennyi azon jogi személynek való egyetemleges betudhatóságát, amelyek a gazdasági egység részét képezik vagy e magatartás megvalósulásakor a részét képezték, e jogi személyek a közvetlen vagy közvetett tényleges részvételük alapján tartoznak felelősséggel a Bizottság irányába a vállalkozás által elkövetett teljes jogsértésért és így a bírság teljes összegének megfizetéséért.(86)

85.      Mindazonáltal, amennyiben a gazdasági egység a Bizottság határozatának elfogadásakor a jogsértés elkövetésekor fennálló formájában már nem létezik, véleményem szerint a bírság egyetemleges megfizetésére való kötelezés esetén a büntetések egyéniesítésének elve megkívánja a szankciónak a gazdasági egység részét már nem képező jogalannyal szemben a kiszabott bírság megállapításához viszonyított arányos megállapítását. E jogalany a Bizottsággal szemben továbbra is felelős a vállalkozás által elkövetett jogsértés miatt kiszabott bírság teljes összegének megfizetéséért, ám mivel a határozat elfogadásakor már nem képezi a vállalkozás részét, meg kell tudnia állapítani, hogy mekkora az a részösszeg, amelyet neki kell viselnie azon egyetemleges adóstársaival szemben, amelyekkel már nem áll fenn olyan szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolata, amely igazolná a gazdasági egységhez való tartozását.(87)

86.      A fentiekből az következik, hogy olyan esetben, amikor a Bizottság a fent említett mérlegelési jogkörében arról határoz, hogy mely jogalanyokat kötelezze azon magatartásért, amelyért a vállalkozás felelős, és a jogsértés elkövetésekor gazdasági egységet alkotó, de a határozat meghozatalakor annak részét már nem képező jogalanyok egyetemleges felelősségét kívánja megállapítani, köteles megállapítani a bírság azon részösszegét, amelyet az egyetemleges adóstársaival szemben viselnie kell azon jogalanynak, amelynél már nem állnak fenn a gazdasági egységbe tartozását indokoló kapcsolatok. E tekintetben ki kell emelni, hogy a jogalanyok egyetemleges kötelezése csupán egy lehetőség a Bizottság mérlegelési jogkörének gyakorlása során.(88)

87.      E tekintetben úgy vélem, hogy amennyiben a Bizottság ezen megközelítést követi, a jogalanynak a vállalkozás magatartásáért való felelőssége fokának megállapítása érdekében a Bizottságnak esetről esetre kell a vizsgálatot lefolytatnia. E tekintetben maga a Bizottság is számos körülményt említ, amelyek – még ha azokat az ítélkezési gyakorlat el is utasította az anyavállalatnak a leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyása fennállásának megállapítása tekintetében – figyelembe vehetők az anyavállalat és a leányvállalat felelőssége megoszlásának megállapításakor. A Bizottság különösen említést tesz azon körülményekről, hogy az anyavállalat nem vett részt közvetlenül a jogsértésben, hogy a kartellel érintett ágazatban nem bír érdekeltséggel, hogy nem volt tudomása a jogsértésről, illetve hogy a leányvállalatok az e magatartás tanúsításától való eltiltás ellenére vettek részt abban.(89) Továbbá úgy vélem, hogy a bírságok megállapításához hasonlóan el kell ismerni a Bizottság bizonyos mértékű mérlegelési mozgásterét az egyes ügyek sajátosságaira figyelemmel annak értékelése tekintetében, hogy e körülmények milyen relevanciával bírnak, amelyek véleményem szerint nem képezhetik taxatív és kötelező felsorolás tárgyát.

88.      Úgy tűnik számomra, hogy az esetről esetre lefolytatott vizsgálat szükségessége – amely közvetlenül a személyes felelősség és a büntetések egyéniesítése elvének alkalmazásából ered – kizárja a Törvényszék által a megtámadott ítélet 158. és 159. pontjában megállapított azon szabály előírásának lehetőségét, miszerint az egyes társaságok a jogsértésben való részvételük miatt fennálló felelősségének mértékére vonatkozó információk hiányában úgy kell tekinteni, hogy azt a társaságok egyenlő részben kötelesek viselni. E szabály – amelyet úgy tűnik, hogy a Törvényszék az egyes tagállamok szabályozásában előírt polgári jogi egyetemleges kötelezettség jogi rendszeréből vett át(90) – véleményem szerint nemcsak, hogy összeegyeztethetetlen a személyes felelősség és a büntetések egyéniesítésének fent említett elvével(91) – tekintettel arra, hogy egyfajta vélelmet állít fel a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti egyenlő felelősséggel kapcsolatosan a vállalkozás egységes magatartásában való azon részvételük tekintetében, amely nem feltétlenül egyezik meg mindegyik szóban forgó résztvevő esetében –, hanem minden jogi, de legalábbis megfelelő elvi alapot is nélkülöz. Véleményem szerint ugyanis egy ilyen szabály megalapozásához nem elegendő a polgári jogi kötelezettség jogi rendszerére történő általános utalás bármilyen olyan indokokra utaló egyéb magyarázat nélkül, amelyek alapján az e rendszerből levont elvek a versenyjogban is alkalmazandók, miközben – amint azt maga a Törvényszék is kiemeli – a Bizottság által a versenyjogi szabályok megsértése miatt egyetemlegesen megfizetendő bírságra kötelezett társaságokra háruló fizetési kötelezettség természete különbözik a polgári jogi adóstársak között fennálló fizetési kötelezettség természetétől.

89.      E tekintetben egyebekben be kell vallanom, hogy nehézséget okoz számomra az Aristrain kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 100. és 101. pontjára történő, a megtámadott ítélet 158. pontjában foglalt hivatkozás relevanciájának elismerése.(92) A Bíróság ugyanis ezen ítéletében egyáltalán nem ismerte el a Törvényszék által a hivatkozott ítélet említett pontjában megállapított elvet, hanem azt kifogásolta, hogy a Törvényszék nem szankcionálta azon bizottsági határozat indokolásának hiányát, amelyben az anélkül kötelezett egy társaságot bírság fizetésére egy hozzá tartozó társaság magatartása miatt, hogy bizonyítást nyert volna a közöttük fennálló gazdasági egység megléte.(93) Ebben az ügyben a Bizottság még több jogalany egyetemleges kötelezéséről sem határozott.

90.      Ezzel szemben úgy tűnik számomra, hogy a fenti 85. pontban említett szankció megállapítására vonatkozó jog szükségessége meglehetősen korlátozott mértékben áll fenn abban az esetben, ha a Bizottság határozatának elfogadásakor az egyetemlegesen kötelezett adóstársak továbbra is ugyanazon gazdasági egység, azaz a jogsértést elkövető ugyanazon vállalkozás részét képezik. Ugyanis, még ha nem is zárható ki teljes mértékben, hogy jogvita merül fel az ugyanazon gazdasági egységhez tartozó, egyetemlegesen kötelezett jogalanyok között az általuk külön‑külön megfizetendő bírság részösszegére vonatkozóan, e kérdések általában a csoporton belüli viszonyok körébe tartoznak. Mindaddig, amíg a gazdasági egység nem bomlik fel, mindenekelőtt maga a vállalkozás tartozik személyes felelősséggel a jogsértés elkövetéséért, és nem alkalmazható a gazdasági egység felbomlása esetén fennálló arányossági követelmény a Bizottság arra vonatkozóan elismert jogára, hogy egyetemlegesen kötelezzen a bírság megfizetésére. Mindazonáltal, amint azt már a fenti 57. és 76. pontban kiemeltem, az uniós versenyszabályok főszabályként nem szabályozzák a vállalkozást alkotó egységek közötti jogviszonyokat.

91.      Valamennyi fenti megfontolás tükrében úgy vélem, hogy a megtámadott ítéletben a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvéből az következik, hogy a határozatban a versenyszabályok megsértése miatt bírságfizetésre kötelezett valamennyi jogalanynak minden esetben meg kell tudnia állapítani a határozat alapján, hogy mekkora az a részösszeg, amelyet az egyetemleges adóstársaival szemben neki kell viselnie, miután a bírságot megfizették a Bizottság részére, és amikor a későbbiekben e megfontolás és a felek közötti egyenlő megoszlás szabálya alapján konkrétan meghatározta az ügyben érintett egyes társaságokra eső bírság részösszegét.(94) Mindazonáltal a fenti megfontolásokból az is következik, hogy az olyan jogalanyok egyetemleges kötelezése esetén, amelyek a határozat meghozatalakor már nem tartoznak a jogsértést elkövető gazdasági egységhez, szükséges a bírság részösszegeinek megállapítása. A téves jogalkalmazás következményeit a továbbiakban a 125. és azt követő pontokban ismertetem.

3.      A második fellebbezési jogalapról, amelynek értelmében a Törvényszék túllépte a korlátlan felülvizsgálati jogkör keretében ráruházott hatáskört

92.      A Bizottság arra hivatkozik, hogy a Törvényszék az 1/2003 rendelet 23. cikkének olyan értelmezésével, miszerint a Bizottság hatáskörrel rendelkezik arra vonatkozóan, vagy egyenesen kötelezettsége, hogy a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyokra vonatkozó kérdéseket megválaszolja, valamint ennek alapján az egyes fellebbező társaságokra eső bírság részösszegei konkrét meghatározásával túllépte a korlátlan felülvizsgálati jogkör keretében ráruházott hatáskört. A jelen fellebbezési jogalappal a Bizottság lényegében azt vitatja, hogy azon bírság részösszegeinek meghatározása, amelyet az egyes adóstársaknak az egyetemleges adóstársaikkal szemben viselniük kell, az EUMSZ 261. cikk és az 1/2003 rendelet 31. cikke által az Európai Unió Bíróságára ruházott korlátlan felülvizsgálati jogkör hatálya alá tartozna.

93.      E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az időközben állandósult ítélkezési gyakorlat alapján a korlátlan felülvizsgálati jogkör a kizárólag a megsemmisítés iránti kereset elutasítását vagy a megtámadott határozat megsemmisítését lehetővé tevő egyszerű jogszerűségi vizsgálaton túl feljogosítja a Törvényszéket arra, hogy megváltoztassa a határozatot, vagyis hogy akár megsemmisítés nélkül, valamennyi körülményt figyelembe véve a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesítse a kiszabott bírság összegének törlése, csökkentése vagy növelése céljából.(95) A korlátlan felülvizsgálati jogkör a vállalkozások számára a célból nyújtott további biztosíték szerepét tölti be, hogy a velük szemben kiszabott bírságösszeg független és pártatlan bíróság általi maximális terjedelmű felülvizsgálat tárgyát képezze.(96)

94.      Az ítélkezési gyakorlatból tehát az következik, hogy amikor a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörét gyakorolja, a bírság megállapítására vonatkozó valamennyi kérdésre kiterjedő teljes hatáskörrel bír. Úgy vélem azonban, hogy amikor a Törvényszék e hatáskörének gyakorlása keretében jogosult, hogy „a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesítse”(97), arra csak a Szerződések által ezen intézményre ruházott hatáskör keretei között kerülhet sor. Más szóval a Törvényszék a szankció megváltoztatásával nem gyakorolhatja úgy a hatáskörét, hogy túllépi a Bizottságra ruházott hatáskört.

95.      Márpedig, amint az első fellebbezési jogalap vizsgálata keretében kiemeltem,(98) a Bizottság csak akkor jogosult a bírság egyetemleges adóstársak közötti belső megoszlásának megállapítására, ha azt az uniós versenyjogi rendelkezésekben megállapított tilalmak betartásának biztosítása szükségessé teszi, és hogy különös esetekben, így például amikor a Bizottság olyan társaságokkal szemben kíván bírságot kiszabni, amelyek a jogsértés elkövetésekor ugyanazon gazdasági egységhez tartoztak, de a határozat elfogadásakor már nem képezték annak részét, a Bizottság köteles azt megállapítani. Véleményem szerint tehát a Törvényszék csak e korlátok között jogosult korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlására az egyetemleges adóstársak közötti belső jogviszonyok megállapítása tekintetében.

96.      Így különösen, a jelen ügyben véleményem szerint különbséget kell tenni a megvásárlásukat megelőző időszak tekintetében a kezdetben a Schneider csoport részét képező, majd 2001‑ben a VA Tech csoport által felvásárolt társaságok (vagyis az SEHV és a Magrini) és a VA Tech csoporthoz tartozó egyéb társaságok esete között.(99)

97.      A vitatott határozat elfogadásakor ugyanis az SEHV és a Magrini már nem képezte a Bizottság által az 1988. április és 2000. december közötti időszakban elkövetett jogsértésért szankcionálni kívánt Schneider által irányított vállalkozás részét. Az első és a harmadik fellebbezési jogalap vizsgálata keretében kifejtett megfontolásokból az következik, hogy ilyen körülmények között, amennyiben a Bizottság e társaságokat a korábbi anyavállalattal (vagyis a Schneiderrel) egyetemlegesen kívánta kötelezni, meg kellett állapítania, hogy mekkora a bírság azon részösszege, amelyet e társaságoknak a vállalkozáshoz már nem tartozó egyetemleges adóstársaikkal szemben viselniük kell.

98.      A Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása során a bírság megváltoztatása keretében a Schneidert, az SEHV‑t és a Magrinit egyetemlegesen kötelezte a 8,1 millió euró összegű bírság megfizetésére, és meghatározta a belső jogviszonyuk alapján viselendő bírság részösszegeit. Mivel az előző pontban kifejtettek tükrében a Bizottság ilyen esetben köteles a bírság részösszegeinek megállapítására, véleményem szerint nem tekinthető úgy, hogy a Törvényszék az egyetemleges adóstársak közötti belső jogviszonyok megállapításával túllépte volna korlátlan felülvizsgálati jogkörét.(100) Úgy vélem ugyanakkor – amint azt a fenti 87. és 88. pontban kiemeltem –, hogy a Törvényszék a bírság egyenlő megoszlásának szabályát alkalmazva, amelyet maga is megállapít a megtámadott ítélet 158. és 159. pontjában, tévesen alkalmazta a jogot a bírság részösszegeinek megállapítása során.

99.      Ezzel szemben a VA Tech csoporthoz tartozó társaságokat illetően semmi sem indokolja annak megállapítását, hogy a bírság e társaságokra eső részeinek meghatározása az uniós versenyjogi rendelkezésekben megállapított tilalmak betartása biztosításának szükségességéhez kapcsolódik. A Törvényszék ráadásul erre vonatkozóan nem tett semmiféle utalást. E körülmények között úgy vélem tehát, hogy a Törvényszék azzal, hogy meghatározta a bírság azon részösszegeit, amelyeket az egyes társaságoknak a belső jogviszonyaik alapján viselniük kell, túllépte a korlátlan felülvizsgálati jogkörének kereteit.

100. Végezetül még foglalkozni kell azon kérdéssel, amely a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörének jelen ügyben való gyakorlására vonatkozik. A Bizottság ugyanis rámutat, hogy noha a Törvényszék megváltoztatta a bírság összegét, végül érintetlenül hagyta a két kötelezett vállalkozással (a VA Tech csoporthoz tartozó társaságokból álló vállalkozás,(101) valamint az azok kiválását megelőzően a Schneider, az SEHV és a Magrini társaságokból álló vállalkozás(102)) szemben kiszabott bírság teljes összegét. A Törvényszék tehát lényegében csupán a bírság összegének az egyetemleges adóstársak közötti „belső megoszlását” változtatta meg.(103) E feltételek mellett felmerül az a kérdés, hogy mindez az 1/2003 rendelet 31. cikkében – amely cikk lehetővé teszi, hogy a Bíróság a kiszabott bírság összegét törölje, csökkentse vagy növelje – az Európai Unió Bíróságára ruházott jogkör hatálya alá tartozik‑e.

101. Úgy vélem, hogy erre a kérdésre igenlő választ kell adni. A korlátlan felülvizsgálati jogkör ugyanis lehetővé teszi, hogy a Törvényszék „módosítsa” a kiszabott bírság összegét.(104) Márpedig, noha igaz, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése alapján a versenyszabályok megsértése miatt a vállalkozásokkal mint a versenyszabályok címzettjeivel szemben kerül sor a bírság kiszabására, az is igaz – amint azt a fenti 78. pontban kiemeltem –, hogy amennyiben a vállalkozás több jogi személyből áll, ezekkel szemben állapítható meg a jogsértés. Következésképpen a bírságnak a Bizottság téves jogalkalmazásának megállapítását követő törlése esetén véleményem szerint a bírság összegének ismételt meghatározása, amely ugyan nem érinti a Bizottság által a vállalkozással szemben meghatározott bírság összegét, ugyanakkor az annak megfizetésére ténylegesen köteles jogi személyekre eső részösszegeit megváltoztatja, a Törvényszék felülvizsgálati jogkörébe tartozik, amely – amint láttuk – teljes körű, és a szankció megállapításának valamennyi kérdésére kiterjed.

102. Továbbá különösen a jelen ügyet illetően azt is meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a jogsértést elkövető vállalkozáshoz már nem tartozó két társaság által megfizetendő bírság összegét annak megemelésével változtatta meg. A Törvényszék ugyanis azzal, hogy az SEHV‑t és a Magrinit arra kötelezte, hogy a Bizottság részére 4,5 millió euró helyett egyetemlegesen 8,1 millió euró összeget fizessen, az e társaságok által fizetendő bírság összegét annak megemelésével megváltoztatta.

103. A fenti megfontolások tükrében úgy vélem, hogy a második jogalapnak is helyt kell adni, mivel egyrészt a VA Tech csoporthoz tartozó társaságokat illetően a Törvényszék túllépte korlátlan felülvizsgálati jogkörét, és másrészt a Schneider, valamint az SEHV és a Magrini 2001‑ben történő kiválásukat megelőző részvételével kapcsolatosan pedig a Törvényszék jogkörének gyakorlása során tévesen alkalmazta a jogot. E megállapítás konkrét következményeit a következőkben a 125. és azt követő pontokban ismertetem.

4.      A ne ultra petita elv megsértésére vonatkozó negyedik fellebbezési jogalapról

104. A negyedik fellebbezési jogalapjával a Bizottság úgy véli, hogy a Törvényszék megtámadott ítéletében megsértette a ne ultra petita elvet. A Törvényszék ugyanis saját kezdeményezésre és a felperesek erre irányuló kérelme nélkül állapította meg egyrészt a megtámadott ítélet 157. pontjában, hogy a Bizottság feladata a bírság egyetemleges adóstársakra eső részösszegeinek megállapítása, másrészt pedig korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében a megtámadott ítélet 245., 247. 262. és 263. pontjában ugyanígy határozta meg konkrétan a felperesekre eső részek összegét.

105. E tekintetben nem vitás, hogy a megsemmisítés iránti kereset elbírálására hatáskörrel rendelkező uniós bíróságot köti a ne ultra petita elve, amelynek értelmében a megsemmisítésről nem határozhat a felperes által kért megsemmisítésen túlmenően.(105)

106. Mindazonáltal – amint arra a fenti 41. pontban rámutattam – a korlátlan felülvizsgálati jogkör gyakorlása keretében a fellebbezés vizsgálata kizárólag a bírság részösszegeinek a Törvényszék által történő megállapítására, valamint– csupán abban a mértékben, amennyire azok szükségesek és elválaszthatatlanok azok megállapításától – a megtámadott ítélet 153–159. pontjában szereplő jogi megfontolásokra korlátozódik.

107. Márpedig, amint azt már a közelmúltban módom volt kifejteni, úgy vélem, hogy a ne ultra petita szabálya és ebből eredően a bíróság jogköreinek a felek által hozzá előterjesztett kérdésekre történő korlátozása szinte semmi szerepet nem játszik az uniós bíróságot az EUMSZ 261. cikk alapján megillető korlátlan felülvizsgálat gyakorlásával összefüggésben.(106) Ha ugyanis a felek kérték(107) a bírságösszeg újbóli megállapítását, a Törvényszék jogköre keretei között jogosult a bírságösszeg teljes körű „korlátlan” felülvizsgálatának lefolytatására, amely túlterjed a jogszerűségi felülvizsgálattal szorosan összefüggő kötöttségeken.

108. A jelen körülmények között, attól eltekintve, hogy a bírság egyes jogalanyokra eső részének meghatározása álláspontom szerint a bírság megváltoztatására irányuló kérelemnek tekinthető, mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők mindegyike a Bizottság által egyetemlegesen kiszabott szankcióra hivatkozva kérte a vele szemben kiszabott bírság összegének csökkentését, többé‑kevésbé kifejezetten(108) az egyetemleges felelősségen belüli belső jogviszonyok kérdésére utalva ezzel.

109. Ebből az következik szerintem, hogy a jelen ügyben a ne ultra petita elve nem akadályozhatja a Törvényszéket abban, hogy a megtámadott ítélet 157. pontjában szereplő megfontoláshoz hasonló jogi megfontolásokat tegyen, és következésképpen korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében e megfontolásból a bírságösszeg megváltoztatásakor levonja a megfelelő következtetéseket. Mindez nem von le semmit azon vélekedésemből, hogy e megfontolás és a hivatkozott megállapítás a téves jogalkalmazás eredménye, és hogy a Törvényszék részben túllépte korlátlan felülvizsgálati jogkörét.(109)

110. A fentiekből véleményem szerint az következik, hogy a negyedik fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

5.      A kontradiktórius eljárás elvének megsértésére vonatkozó ötödik fellebbezési jogalapról

111. A Bizottság véleménye szerint a Törvényszék megsértette a kontradiktórius eljárás elvét azzal, hogy nem biztosított lehetőséget arra, hogy véleményt nyilvánítson az 1/2003 rendelet 23. cikkével kapcsolatos azon értelmezése tekintetében, miszerint a Bizottság kötelezettsége az egyetemleges adóstársak közötti jogviszonyok megállapítása. Ily módon a Törvényszék anélkül hárított teljesen új kötelezettségeket a Bizottságra, hogy az utóbbinak lehetősége lett volna a kérdésben megfelelő módon állást foglalni.

112. Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a kontradiktórius eljárás elve – amely a védelemhez való jog részét képezi, és amelynek betartásáról az uniós bíróságok kötelesek gondoskodni – főszabály szerint magában foglalja az eljárásban részt vevő felek jogát arra, hogy megismerjék a bírósághoz benyújtott bizonyítékokat és észrevételeket, és hogy azokat megvitathassák.(110) A tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó követelmények tiszteletben tartása érdekében ugyanis fontos, hogy a felek mind az olyan tényállási elemeket, mind pedig az olyan jogi kérdéseket megvitathassák, amelyek az eljárás kimenete szempontjából meghatározóak.(111) Ez az elv főszabály szerint a felek azon jogát is magában foglalja, hogy tudomást szerezzenek a bíróság által hivatalból felhozott azon jogi természetű jogalapokról, amelyekre a határozatát alapítani szándékozik, és azokat megvitassák.(112)

113. A Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében is köteles a kontradiktórius eljárás elvének tiszteletben tartására.(113)

114. A kontradiktórius eljárás elvének előnyeit a közösségi bíróság előtti eljárásban részes minden félnek élveznie kell, bármilyen jogállása is legyen. Következésképpen az uniós intézmények is hivatkozhatnak erre az elvre, amennyiben félként vesznek részt az ilyen eljárásban.(114)

115. A jelen ügyben a megtámadott ítélet 30. pontjából az következik, hogy a Törvényszék által tartott tárgyalás során az SEHV és a Magrini benyújtotta a tribunal de commerce de Grenoble (grenoble‑i kereskedelmi bíróság, Franciaország) ítéletét, amely a Schneider által az utóbbi általa teljes egészében megfizetett azon bírság rájuk eső részének visszatérítése iránti indított ügyre vonatkozik, amelyért e társaságok egyetemleges felelősséggel tartoztak.(115) A Törvényszék az ítélet benyújtását követően Bizottság kérelmére engedélyezte részére, hogy erre vonatkozóan észrevételeket tegyen. A Bizottság a 2010. március 26‑án benyújtott észrevételeiben – miután kifejtette azon indokokat, amelyek alapján úgy vélte, hogy ez az ítélet irreleváns a felperesek által a Törvényszék előtt kezdeményezett ügyekben való döntéshozatal szempontjából – számos olyan, az egyetemleges felelősségre általában vonatkozó megfontolást terjesztett elő, amely a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti jogviszonyok meghatározására vonatkozóan is tartalmazott néhány észrevételt. Pontosabban a Bizottság az adótársak közötti belső jogviszonyok meghatározására vonatkozóan már ebben az összefüggésben is megállapította hatáskörének hiányát, és észrevételeket tett a nemzeti bíróságok hatáskörére nézve. Hatodik fellebbezési jogalapjának első részében maga a Bizottság állítja, hogy ezen észrevételek között olyan érveket hozott fel, amelyek azt kifogásolták, hogy a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti jogviszonyokat neki kellene meghatározni.

116. Ilyen körülmények között mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a Bizottságnak lehetősége volt a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározására vonatkozó álláspontjának kifejtésére.(116) Márpedig igaz, hogy a Törvényszék kifejezetten nem kérte fel a Bizottságot arra, hogy fejtse ki a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározására vonatkozó hatáskörének megállapításával kapcsolatosan az 1/2003 rendelet 23. cikkének általa kívánt értelmezésre vonatkozó álláspontját. Véleményem szerint ugyanakkor ezen értelmezés a releváns jogszabályoknak a Törvényszék általi jogi mérlegelését jelenti, amely nem minősül a kontradiktórius eljárás elve megsértésének,(117) különösen abban az esetben nem, amikor – amint a jelen ügyben is – a Bizottságnak lehetősége volt a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározásával összefüggő kérdésekre vonatkozó álláspontjának kifejezett kifejtésére.(118)

117. A fentiek tükrében úgy vélem, a Bizottság által felhozott ötödik fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

6.      Az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó hatodik fellebbezési jogalapról

118. A Bizottság két részből álló hatodik fellebbezési jogalapjában arra hivatkozik, hogy a Törvényszék a megtámadott ítéletében nem tett eleget a rá háruló indokolási kötelezettségnek. Először is, a Törvényszék nem vizsgálta megfelelően a Bizottság által a fent hivatkozott, 2010. március 26‑án előterjesztett észrevételekben az egyetemleges adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározásával szemben előadott érveket. Másodsorban a Törvényszék nem fejtette ki a következtetéseit megalapozó indokokat, és olyan általános megfontolások kijelentésére szorítkozott, hogy azokat nem lehet az e következtetések alátámasztására szolgáló érveknek tekinteni.

119. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Törvényszék ítéleteinek indokolására vonatkozó kötelezettsége nem értelmezhető úgy, hogy a Törvényszék köteles részletekbe menően válaszolni a felek minden egyes érvére.(119) Elegendőnek tekinthető ugyanis, ha az ítélet indokolásából – amely néhány pont tekintetében akár közvetett is lehet – világosan és egyértelműen kitűnik a Törvényszék érvelése oly módon, hogy az lehetővé teszi az érdekeltek számára, hogy megismerjék a hozott határozat indokolását, és a Bíróságnak, hogy a bírósági felülvizsgálatot gyakorolja.(120)

120. Márpedig a jelen jogalap első részét illetően az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Törvényszék nem köteles a Bizottság 2010. március 26‑án benyújtott észrevételeiben szereplő minden egyes érvre kifejezetten és részletekbe menően válaszolni. A megtámadott ítélet 153–159. pontjában szereplő érvelésből egyébként az következik, hogy a Törvényszék elutasította a Bizottság által javasolt megközelítést, amelyet a Törvényszék mindazonáltal – amint az a 157. pont utolsó mondatából következik – vizsgálata során figyelembe vett.

121. A jelen jogalap második felét illetően a fenti 45. pontban már megjegyeztem, hogy a Törvényszék által használt kifejezések alapján nem derül ki egyértelműen, hogy a Törvényszék valós kötelezettségként kívánta‑e előírni a Bizottság számára a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársakra eső részösszegek meghatározását. A Törvényszék a 153. pontban ugyanis megállapította, hogy a Bizottságnak „adott esetben” meg „kell” azt határoznia, de azt nem állapította meg, hogy a megállapítás mely esetben kötelező, míg a 157. pontban kimondta, hogy a Bizottság „feladata” annak megtétele.(121) Szerintem e kifejezések miatt a Törvényszék megállapításai és a Bizottságra háruló kötelezettség terjedelme kétértelműek.

122. A fenti 88. pontból az következik továbbá, hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 155. pontjában annak alátámasztásaként a polgári jogi egyetemleges kötelezettség jogi rendszerére tett arra vonatkozó általános utalást nem találtam kielégítőnek, hogy az egyetemlegesen kötelezett társaságok felelősségi fokára vonatkozó rendelkezés hiányában a felelősség, és így a bírság egyenlően oszlik meg az egyetemleges adóstársak között. Véleményem szerint a Törvényszéknek magyarázatot kellett volna adnia arra, hogy az e rendszerből levezetett elvek mely indokok alapján alkalmazandóak a versenyjogra is, miközben – amint arra maga is rámutatott – a versenyjog megsértése miatt a bírságok megfizetésére egyetemlegesen kötelezett társaságokra háruló fizetési kötelezettség természete különbözik a polgári jogi adóstársak között fennálló fizetési kötelezettség természetétől.

123. Mindazonáltal, még ha – amint azt az első, második és harmadik fellebbezési jogalap keretében megjegyeztem – véleményem szerint a Törvényszék tévesen is alkalmazta a jogot érvelésének levezetése során, és annak ellenére, hogy az indokolást a fent említett ellentmondásos és hiányos elemek jellemzik, úgy vélem, hogy a Törvényszék érvelése általában kellően világos ahhoz, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára – beleértve a Bizottságot is –, hogy megismerjék a hozott határozat indokolását, és a Bíróság számára, hogy a felülvizsgálati jogkörét gyakorolja. Egyébként nekem úgy tűnik, hogy mindezt azon tény is megerősíti, hogy a Bizottság egy nagy terjedelmű fellebbezéssel támadta meg az ítéletet a Bíróság előtt.

124. Véleményem szerint mindebből az következik, hogy a hatodik fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

D –    Végkövetkeztetés

125. Az eddigi megfontolások összességére tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet abban a részében, amelyben a Törvényszék kimondta, hogy kizárólag a Bizottság feladata, hogy bírságkiszabási hatáskörének gyakorlása keretében megállapítsa a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett különböző társaságokra eső részösszegeket, továbbá e hatáskör nem ruházható a nemzeti bíróságokra, valamint abban a részében, amelyben a Törvényszék ezen elvre támaszkodva és azon szabály alapján, miszerint a határozatban szereplő eltérő rendelkezés hiányában a felelősség egyenlően oszlik meg a felek között, korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása során megállapította a bírságnak az elsőfokú eljárásban felperes társaságokra eső részösszegét.

126. A fenti 55., 85. és 86. pontból azonban az következik, hogy amikor a Bizottság a jogsértés elkövetésekor a gazdasági egységet alkotó, de a határozat elfogadásakor már annak részét nem képező jogalanyok egyetemleges felelősségét kívánja meghatározni, köteles megállapítani a bírság azon részösszegét, amelyet az egyetemleges adóstársaival szemben azon jogalanynak kell viselnie, amelynek már nem állnak fenn a gazdasági egységbe tartozását igazoló kapcsolatai.

127. Márpedig meg kell állapítani egyrészről, hogy a vitatott határozat elfogadásakor a Schneider, az SEHV és a Magrini nem ugyanazon gazdasági egység részét képezte, másrészről pedig azt, hogy a Bizottság anélkül kötelezte e társaságokat a bírság egyetemleges megfizetésére, hogy meghatározta volna a bírság SEHV‑re és Magrinire eső részösszegét. Mindazonáltal az e megállapításból levonandó következtetések a két társaság által előterjesztett fellebbezés elbírálásától függnek, amelyet tehát ezen fellebbezés elemzésekor alább, vagyis a 169. és azt követő pontokban ismertetek.

IV – A Reyrolle által a C‑232/11. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésről

128. A Reyrolle fellebbezésének alátámasztásaként két fellebbezési jogalapot terjesztett elő.

A –    A büntetések és szankciók egyéniesítése elvének megsértésére vonatkozó első jogalapról

129. A Reyrolle első fellebbezési jogalapjában arra hivatkozik, hogy a Törvényszék azzal, hogy korlátlan felülvizsgálati jogkörében megváltoztatta a bírság összegét, megsértette a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvét. A Reyrolle szerint a Törvényszéknek a VA Technogolie által irányított vállalkozás forgalma és piaci részesedése figyelembevételével nemcsak egyetlen kiindulási összeget kellett volna kiszámítania, hanem a Reyrolle tekintetében elkülönült összeget is számítania kellett volna azon időszakra, amikor az a Rolls‑Royce leányvállalataként működött, vagyis az 1988. április 15. és 1998. szeptember 20. közötti időszak tekintetében.(122) A Reyrolle társaságnak a VA Tech csoportba lépését megelőző időszakra vonatkozó kiindulási összeget a Rolls‑Royce vállalkozás piaci részesedése és kizárólag a Reyrolle forgalma alapján kellett volna meghatározni. Ezért a Reyrolle társasággal szemben kiszabott bírság teljes összege legfeljebb 2,05 millió eurót kitevő összeg lehetett volna.

130. A Reyrolle által felhozott jogalap abból az előfeltevésből indul ki, hogy a kartellben való részvétele során – amely 1988. április 15‑től 2000. december 13‑ig, valamint 2002. április 1‑jétől 2004. május 11‑ig tartott(123) – két különböző vállalkozás részét képezte, azaz kezdetben, vagyis a VA Tech általi felvásárlását megelőző, 1988. április 15. és 1998. szeptember 20. közötti időszakban a Rolls‑Royce által irányított vállalkozás, majd ezt követően a VA Technologie által irányított vállalkozás részét képezte. Állítása szerint mindez indokolja, hogy a két időszakra és a szóban forgó két vállalkozás tekintetében két különböző kiindulási összeg kerüljön meghatározásra.

131. Véleményem szerint ezt az előfeltevést mindenesetre a megtámadott ítélet nem támasztja alá.

132. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Reyrolle 1998. szeptember 20‑ig önállóan vett részt a jogsértésben, majd a VA Tech‑csoport leányvállalataként folytatta a jogsértő tevékenységét.(124)

133. Mivel ugyanis a Rolls‑Royce anyavállalat tekintetében – amelyhez a Reyrolle 1998. szeptember 20‑ig tartozott – a jogsértés elévült,(125) sem a vitatott határozat, sem a megtámadott ítélet nem állapította meg a Reyrolle és a Rolls‑Royce között fennálló gazdasági egység meglétét, amely igazolhatná az előbbi társaságnak az azon vállalkozáshoz való tartozását, amelynek irányítója a Rolls‑Royce volt. E tekintetben egyebekben azt is ki kell emelni, hogy a Rolls‑Royce nem címzettje sem a vitatott határozatnak, sem valamely szankciónak, mivel e társasággal szemben a Bizottság nem állapított meg jogsértést.

134. E körülmények között a megtámadott ítéletből kitűnik, hogy az először a Bizottság, majd a Törvényszék által szankcionált jogsértést egyetlen vállalkozás követte el, amely kezdetben, vagyis 1998. szeptember 20. előtt kizárólag a Reyrolle társaságból állt, majd annak a VA Tech csoport általi felvásárlását követően kibővült, és a VA Technogolie által irányított gazdasági egységet foglalta magában, amelynek köre később kibővült a VAS‑ba vagyoni hozzájárulásként bevitt SEHV‑vel és Magrinivel.(126)

135. Tehát a Törvényszék jogosan állapíthatott meg egyetlen kiindulási összeget a VA Technogolie vállalkozás anyavállalatával szemben annak a jogsértéssel érintett utolsó teljes évi, vagyis 2003. évi forgalma alapján,(127) és osztotta meg ezt követően a jogsértésért fennálló felelősséget az egyes társaságok között azon időszakok tekintetében, amikor azok részt vettek a kartellben. Ezzel az eljárásával a Törvényszék nem sértette meg a büntetések egyéniesítésének elvét.

136. A fenti megfontolások tükrében úgy vélem, hogy a Reyrolle által felhozott első fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

B –    Az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértésére vonatkozó második fellebbezési jogalapról

137. A Reyrolle úgy véli, hogy a Törvényszék a kiszabandó bírság korlátlan felülvizsgálati jogkör keretében történő meghatározása során megsértette az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét. Először is hátrányos megkülönböztetés érte a Schneider csoporthoz tartozó társaságokra (a Schneider, az SEHV és a Magrini) alkalmazott megközelítés miatt, amelyek tekintetében a Törvényszék a különböző vállalkozásokhoz való tartozás minden egyes időszakára különböző kiindulási összegeket állapított meg.(128) Az eltérő bánásmód következménye az, hogy a Bizottság a Reyrolle társasággal szemben aránytalan bírságot állapított meg. Másodsorban a Reyrolle társaságot azon japán társaságokra alkalmazott számítási módszer miatt is hátrányos megkülönböztetés érte, amelyek vonatkozásában a Bizottság a GIS ágazatban folytatott tevékenységük egy közös vállalkozásba történő beolvadását megelőző időszakra különböző kiindulási összegeket állapított meg.

138. A Bizottság úgy véli, hogy a második fellebbezési jogalap elfogadhatatlan, mivel azt a fellebbező csak a fellebbezés keretében, új jogalapként terjesztette elő. A Bizottság kiemeli, hogy a Törvényszék a bírságnak a korlátlan felülvizsgálati jogkör keretében történő meghatározása során a Bizottság által alkalmazott számítási módszertant alkalmazta. A bírság összegének a Törvényszék általi meghatározása tehát önmagában nem képezheti a vélelmezett hátrányos megkülönböztetés alapját, amely megkülönböztetés esetlegesen a vitatott határozatból közvetlenül ered. A Reyrolle azonban első fokon nem hivatkozott a vélelmezett hátrányos megkülönböztetésre, az tehát új jogalapot képez.

139. E tekintetben igaz, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a fellebbezési eljárás keretében a Bíróság hatásköre főszabályként az első fokon eljáró bíróság előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik.(129) Emellett igaz, hogy a Reyrolle az elsőfokú eljárásban nem hozta fel a jelen fellebbezési jogalapban hivatkozott állítólagos hátrányos megkülönböztetést. Mindazonáltal az ítélkezési gyakorlatból az is következik, hogy a fellebbező olyan fellebbezést terjeszthet elő, amelyben a Bíróság előtt a megtámadott ítéletből következő olyan jogalapokra hivatkozik, amelyek az előbbi jogi megalapozottságának kifogásolását célozzák.(130)

140. Márpedig meg kell állapítani, hogy a jelen jogalapban a Reyrolle arra hivatkozik, hogy a Törvényszék a megtámadott ítéletben hátrányosan kezelte, amikor korlátlan felülvizsgálati jogkörében megállapította a bírságot. Ezért, noha a Törvényszék a bírság megváltoztatása során a Bizottság által követett és nem vitatott számítási módszert alkalmazta, a Reyrolle által kifogásolt állítólagos hátrányos megkülönböztetés közvetlenül a bírságnak a Törvényszék általi megváltoztatásából, és ennélfogva a megtámadott ítéletből ered. Ezzel összefüggésben úgy vélem, hogy a jelen jogalap elfogadhatónak tekinthető.

141. A jelen jogalap érdemét illetően az ítélkezési gyakorlat alapján a korlátlan felülvizsgálati jogkörnek a bírságok összegének meghatározása során való gyakorlása nem okozhat megkülönböztetést azok között a vállalkozások között, amelyek az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével ellentétes megállapodásban vettek részt.(131) Továbbá az egyenlő bánásmód elve is sérül, ha hasonló helyzeteket eltérő módon kezelnek, vagy eltérő helyzeteket ugyanolyan módon kezelnek, kivéve ha e bánásmód objektíve indokolt.(132)

142. Márpedig a Reyrolle és a Schneider csoporthoz tartozó társaságok helyzetét illetően meg kell állapítani, hogy azok nem hasonlíthatóak össze. Ugyanis a Reyrolle‑lal ellentétben, amely – amint azt a fenti 134–136. pontban megállapítottam – egyetlen társaságként vett részt a jogsértésben – és ez indokolja, hogy a Törvényszék a VA Tech vállalkozásra vonatkozó egyetlen kiindulási összegből kiindulva e vállalkozás forgalma alapján határozta meg a bírság összegét –, az SEHV és a Magrini a kartellben két különböző vállalkozás részeként vett részt; először a Schneider által irányított vállalkozás részeként, majd miután a VA Technologie társaság megszerezte felettük az irányítást, a VA Technologie által irányított vállalkozás részeként. Úgy vélem, hogy a szóban forgó helyzetek eltérőek, a Reyrolle nem hivatkozhat az egyenlő bánásmód elvének megsértésére.

143. Úgy vélem, hogy ugyanígy nem hasonlítható össze a Reyrolle és a japán gyártók helyzete sem. A megtámadott határozatból ugyanis az következik, hogy egyrészről mind a Fuji és a Hitachi, másrészről mind a Mitsubishi Electric és a Toshiba kezdetben egymástól függetlenül vettek részt a jogsértésben, és 2002. október 1‑jén a GIS tevékenységet két közös vállalkozásban, a Japan AE Power Systems Corporation és a TM T & D Corporation vállalkozásban egyesítették.(133) E társaságok azonban a közös vállalatok létrejöttét követően a Reyrolle‑tól eltérően továbbra is önálló és független vállalkozásként léteztek. Ezért meg kell állapítani, hogy ez a helyzet nyilvánvalóan eltér a Reyrolle helyzetétől, amely – amint azt a fenti 134. pontban vázolta – a VA Technologie vállalkozás részéve vált. Ezen eltérő helyzetek indokolják a különböző bánásmódot.

144. Az arányosság elvének állítólagos megsértését illetően mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Bíróságnak nem feladata, amikor a Törvényszék ítéletével szembeni fellebbezés keretében jogkérdésekről határoz, hogy méltányossági okból saját értékelésével helyettesítse a Törvényszék értékelését, amely teljes körű bírói felülvizsgálati jogkörében dönt a vállalkozásokra az uniós versenyjog megsértése miatt kiszabott bírságok összegéről.(134) Ennélfogva a Bíróság csupán annyiban állapíthatná meg, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amennyiben a bírság megállapításával kapcsolatosan úgy ítélné meg, hogy a szankció nemcsak, hogy nem megfelelő, de még túlzott is, sőt, aranytalan. A jelen ügyben azonban meg kell állapítani, hogy a Reyrolle a bírság aránytalan jellegére vonatkozó kifogását egyébként kizárólag azon, a fenti pontokban hivatkozott állítólagos hátrányos megkülönböztetésre alapozta, amely szerintem nem áll fenn.

145. A fentiek tükrében úgy vélem, hogy a második fellebbezési jogalapot, és ennélfogva a Reyrolle fellebbezését teljes egészében el kell utasítani.

V –    Az SEHV és a Magrini által a C‑233/11. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésről

146. Az SEHV és a Magrini fellebbezésükben három fellebbezési jogalapra, a ne ultra petita elv megsértésére vonatkozó első, a res iudicata elvének megsértésére vonatkozó második, és a kontradiktórius eljárás elvének megsértésére vonatkozó harmadik jogalapra hivatkoznak.

147. Ugyanakkor mindenekelőtt a Bizottság által a fellebbezés egészének elfogadhatatlanságára vonatkozóan előterjesztett kifogást kell megvizsgálni. A Bizottság úgy véli ugyanis, hogy a fellebbezés elfogadhatatlan, mivel az SEHV és a Magrini által a Bírósághoz benyújtott kérelem pontosan az elsőfokú eljárásban előadott kérelemmel ellentétes.

148. Az elsőfokú eljárásban az SEHV és a Magrini azt kérte, hogy a Törvényszék „semmisítse meg a [vitatott] határozat 2) pontját annyiban, amennyiben az a felperesekre vonatkozik”, amely megfogalmazás magában foglalta e cikknek a két társaságra vonatkozó k) és l) pontját is.

149. Ezzel szemben a Bíróság előtt a társaságok egyrészt azt kérték, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet annyiban, amennyiben az megsemmisíti a vitatott határozat 2. cikkének j) és k) pontját, valamint másrészről hogy hagyja helyben a határozat 2. cikkének j) és k) pontját, és a határozat 2. cikkének k) pontjára tekintettel mondja ki, hogy az adóstársaival való viszonyában az egyetemleges adósok mindegyike a 4 500 000 euró összeg egyharmadának megfizetéséért felel.

150. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a fellebbezésben foglalt kérelmeknek arra kell irányulniuk, hogy egészben vagy részben adjanak helyt az első fokon előterjesztett kérelmeknek,(135) ennélfogva az elsőfokú eljárásban benyújtott kérelemmel teljesen ellentétes kérelem nyilvánvalóan nem tekinthető elfogadhatónak. Ezen okból úgy vélem, hogy a fellebbezőknek a 2. cikk k) pontjának helybenhagyására vonatkozó kérelme elfogadhatatlan, ugyanis e pont megsemmisítését kérték az elsőfokú eljárásban. A szóban forgó 2. cikk j) pontja pedig az SEHV‑től és a Magrinitől eltérő jogalanyra, azaz a Schneiderre vonatkozik, ennélfogva véleményem szerint szintén elfogadhatatlannak minősül a társaságok arra vonatkozóan benyújtott kérelme, hogy a Bíróság hagyja helyben a határozat rendelkező részének e részét. A kérelem álláspontom szerint elfogadható a fennmaradó részében.

A –    A ne ultra petita elv megsértésére vonatkozó első és a res iudicata elvének megsértésére vonatkozó második fellebbezési jogalapról

151. A szerintem együttesen vizsgálandó első és második jogalap keretében az SEHV és a Magrini arra hivatkozik, hogy a Törvényszék elé terjesztett keresetük kizárólag a Schneiderrel egyetemlegesen megfizetendő 4,5 millió euró összegű bírságra irányult. A Törvényszék a vitatott határozat Schneiderrel szemben bírságot kiszabó 2. cikke j) pontjának megsemmisítésével és az SEHV‑vel, valamint a Magrinivel szemben kiszabott bírság összegének újbóli megállapításával tehát a kereseten túlterjeszkedően hozott határozatot.

152. Továbbá, mivel a Schneider nem támadta meg a vitatott határozatot az őt érintő részében, a határozat a 3,6 millió euró összegű bírság megállapítására vonatkozó részében jogerőssé vált. A Törvényszék az SEHV és a Magrini kérelmén túlterjeszkedve tehát a Schneiderre vonatkozóan megsértette a Bizottság határozatához kapcsolódó jogerő elvét is.

153. A Bizottság úgy véli, hogy a Törvényszék nem sértette meg a ne ultra petita elvét, mivel nem a Schneider felelőssége tárgyában határozott, ugyanis az utóbbira kiszabott bírság teljes összege (8,1 millió euró, vagyis a 3,6 millió euró és a 4,5 millió euró összege) változatlan maradt. A megtámadott ítélet – amint azt az SEHV és a Magrini maga is megállapította – csak azokat, az adóstársak között az egyetemleges felelősségen belül fennálló jogviszonyokat változtatta meg, amelyek az elsőfokú eljárás tárgyának részét képezték. Ezzel összefüggésben a Bizottság azt is vitatja, hogy a Törvényszék megsértette volna a res iudicata elvét.

154. E tekintetben a fenti 105. pontban emlékeztettem már arra, hogy a megsemmisítés iránti kereset elbírálására jogosult uniós bíróságot köti a ne ultra petita elve, amelynek értelmében nem határozhat a megsemmisítésről a felperes által kért megsemmisítésen túlmenően.(136)

155. Ha tehát valamely határozat címzettje megsemmisítés iránti keresetet nyújt be, az uniós bíróság a határozatnak csupán olyan elemeiről ítélkezik, amelyek vele kapcsolatosak. A többi címzettel kapcsolatos egyéb, meg nem támadott elemek azonban nem képezik az uniós bíróság által eldöntendő jogvita tárgyát.(137) Továbbá az olyan határozat, amelyet annak címzettje nem támadott meg az EUMSZ 263. cikk által előírt határidőn belül, vele szemben jogerőssé válik.(138)

156. A jelen ügyben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a megtámadott ítélet rendelkező részének 2) pontjából az következik, hogy a Törvényszék többek között megsemmisítette a vitatott határozat 2. cikkének j) pontját, amelynek értelmében a Bizottság a Schneidert egyedül 3,6 millió euró összegű bírság megfizetésére kötelezte, valamint 2. cikkének k) pontjának egészét, amelynek értelmében a Schneider, az SEHV és a Magrini felelős a 4,5 millió euró összegű bírság megfizetéséért.

157. Mindazonáltal – amint arra a fenti 148. pontban rámutattam – az elsőfokú eljárásban az SEHV és a Magrini azt kérte, hogy a Törvényszék „semmisítse meg a [vitatott] határozat 2) pontját annyiban, amennyiben az a felperesekre vonatkozik”. Ráadásul nem vitatott, hogy a Schneider nem terjesztett keresetet az uniós bíróságok elé a vitatott határozattal szemben, ennélfogva az vele szemben jogerőssé vált.

158. Márpedig meg kell állapítani, hogy mivel a vitatott határozat 2. cikkének j) pontjában kiszabott bírság kizárólag a Schneiderre vonatkozik, az nem képezhette az SEHV és a Magrini által benyújtott megsemmisítés iránti kérelem tárgyát, és így a Schneider jogorvoslati kérelmének hiányában nem képezhette a Törvényszék előtti eljárás tárgyát sem. E feltételek mellett a Törvényszék szerintem nem semmisíthette volna meg a vitatott határozat 2. cikkének j) pontját anélkül, hogy ne a kereseten túlterjeszkedően hozott volna határozatot. Hasonló érvelés vonatkozik a vitatott határozat 2. cikkének k) pontjára is annyiban, amennyiben az a Schneiderre és nem az SEHV‑ra, illetve a Magrinire vonatkozott.

159. Az a Bizottság által nyilvánvalóvá tett tény, hogy a Törvényszék a megsemmisítést követően korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében anélkül változtatta meg a Schneider egyes társaságaival szemben kiszabott bírság összegét, hogy módosította volna a Schneiderrel szemben kiszabott bírság teljes összegét, semmit nem csorbít azon, hogy a Törvényszék nem semmisíthette volna meg a vitatott határozat 2. cikkének j) pontját, valamint 2. cikkének k) pontját azon részében, amely a Schneiderre vonatkozik, mivel e pontok nem képezhették a jogvita tárgyát. A bírság összegének megváltoztatása ugyanis, amely a megtámadott ítéletben a megsemmisítést követi, nem orvosolhat egy olyan hibát, mint amilyen a ne ultra petita elv megsértése.

160. A fenti megfontolásokra tekintettel az első és második jogalapnak helyt kell adni.

B –    A kontradiktórius eljárás elvének megsértésére vonatkozó harmadik jogalapról

161. Az SEHV és a Magrini végezetül arra hivatkozik, hogy a Törvényszék megsértette a kontradiktórius eljárás elvét. A Törvényszék előtti eljárás egésze folyamán nem volt lehetőségük arra, hogy a Törvényszéknek a 3,6 millió euró összegű bírság – amely bírságot a Schneidernek egyedül kellett viselnie, és amelynek megsemmisítése következményeként a rájuk eső bírságrész összege megnövekedett – új felosztására vonatkozó megállapításai tekintetében kifejthessék álláspontjukat.

162. A fenti 112. és 114. pontban már emlékeztettem az ítélkezési gyakorlatban a kontradiktórius eljárás elvére vonatkozóan kidolgozott elvekre.

163. A jelen ügyben mindenekelőtt el kell oszlatni a Bizottság által az arra vonatkozóan felhozott kétségeket, hogy a jelen ügyben az SEHV és a Magrini élhet‑e a kontradiktórius eljáráshoz való jogával. E kétségek abból erednek, hogy a Törvényszék valójában csökkentette azon bírság teljes összegét, amelynek megfizetéséért az SEHV és a Magrini volt felelős, így az a 22,05 millió euró összegről 18,45 millió euró összegre változott.

164. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a Bizottság által hivatkozott teljes összeg azon két különböző bírság összegéből tevődik össze, amelyeket a szóban forgó két társasággal szemben eltérő jogcímen szabott ki, vagyis egyrészről azon összegből, amelyet velük szemben a Schneider által irányított vállalkozás részeként, másrészt azon összegből, amelyet velük szemben a VA Technologie vállalkozás részeként a VA Technologie által irányított csoportba való beolvadásuk utáni időszakra nézve szabott ki. Márpedig ugyan a Törvényszék a második bírság összegét ténylegesen csökkentette az SEHV és a Magrini tekintetében,(139) ezzel szemben megnövelte az első bírság összegét a szóban forgó két társaság tekintetében, amelyek a szankciónak a Törvényszék által történő megváltoztatását követően a Schneiderrel együtt nem a határozatban előírt 4,5 millió euró, hanem 8,1 millió euró összeg megfizetéséért váltak felelőssé. Álláspontom szerint e körülmények között a fellebbezők e bírság tekintetében kétségtelenül hivatkozhatnak a kontradiktórius eljárás elvének megsértésére.

165. A jogalap érdemét illetően az ügy irataiból kiderül, hogy a Törvényszék előtti eljárás során megvitatásra került azon kérdés, amely a határozat 2. cikke j) pontja megsemmisítésének alapját képezi; e rendelkezés azon bírság kiszabására vonatkozik, amelyet a Bizottság kizárólag a Schneiderrel szemben egyéb kifogás hiányában a kartellben az SEHV és a Magrini leányvállalatain keresztül történő részvétele miatt szabott ki.

166. Így különösen az ügy irataiból az következik, hogy a tárgyalást megelőzően a Törvényszék számos kérdést intézett a felekhez, és ezek egyike, amelyet a Bizottságnak címzett, azon indokok megismerésére irányult, hogy miért nem volt az SEHV és a Magrini a Schneiderrel együtt egyetemlegesen felelős az utóbbival szemben kiszabott bírság teljes összege tekintetében.(140) Válaszában a Bizottság kifejtette, hogy a 3,6 millió euró összegű bírságnak kizárólag a Schneider társasággal szembeni kiszabását annak elkerülése indokolja, hogy az SEHV‑nek és a Magrininek kétszer kelljen megfizetniük a kiindulási összeget, mivel e társaságok már felelősséggel tartoznak a VA Technologie vállalkozással szemben kiszabott kiindulási összeg megfizetéséért. A Törvényszék ezt követően a megtámadott ítélet 249. és azt követő pontjaiban kifejezetten elutasította ezt az érvelést.

167. Márpedig megállapítható, hogy az SEHV és a Magrini a tárgyaláson e kérdésre vonatkozó véleményük ismertetésekor megfelelően kifejthették álláspontjukat.(141)

168. E megfontolások tükrében véleményem szerint a kontradiktórius eljárás elvének megsértésére vonatkozó harmadik fellebbezési jogalapot el kell utasítani.

C –    Az SEHV és a Magrini által a C‑233/11. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezésre vonatkozó végkövetkeztetés

169. Álláspontom szerint a fentiekből az következik, a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni azon részében, amelyben a Törvényszék a kereseten túlterjeszkedően semmisítette meg a vitatott határozat 2. cikkének j) pontját, valamint 2. cikkének k) pontjának egészét, ideértve a Schneiderre vonatkozó részt is. A vitatott határozat e részei a Schneider által benyújtott kereset hiányában vele szemben jogerőssé váltak.

170. Következésképpen az 1988. április 15. és 2000. december 13. közötti időszakra vonatkozó bírságnak a Törvényszék által korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében a megtámadott ítélet 246. és 247. pontjában a Schneider által irányított vállalkozás – vagyis a Schneider, az SEHV és a Magrini – tekintetében történő megváltoztatását, amelyről a megtámadott ítélet rendelkező része 3) pontjának első albekezdése rendelkezik, hatályon kívül kell helyezni, mivel a megtámadott ítélet 2) pontjának az előző pontban említett hatályon kívül helyezése a bírság megváltoztatásának lényeges alapját képezi, amint arról a Törvényszék a jelen ügyben határozott.

171. A Bíróság alapokmánya 61. cikke első bekezdésének értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, és a Bíróság a Törvényszék határozatát hatályon kívül helyezi, az ügyet érdemben maga is eldöntheti, amennyiben a per állása megengedi, vagy azt határozathozatalra visszautalhatja a Törvényszékhez.

172. Úgy vélem, hogy a jelen ügyben a per állása szerint végleges ítélet hozható.

173. Amint azt a fenti 148. pontban megjegyeztem, az SEHV és a Magrini első fokon azt kérte, hogy a Törvényszék „semmisítse meg a [vitatott] határozat 2) pontját annyiban, amennyiben az a felperesekre vonatkozik”. Pontosabban e társaságok fellebbezésükben kifejezetten arra hivatkoztak, hogy érthetetlen a vitatott határozat 2. cikkének k) pontja által megállapított egyetemleges felelősség.

174. Amint az a fenti 126–127. pontból következik, a vitatott határozat elfogadásakor a Schneider, az SEHV és a Magrini már nem a Schneider által irányított ugyanazon gazdasági egység részét alkotta. Ilyen feltételek mellett a Bizottságnak, amennyiben a jogsértés időpontjában a gazdasági egység részét alkotó, de a határozat elfogadásakor annak részét már nem képező jogalanyok egyetemleges felelősségét kívánja megállapítani, meg kell határoznia, hogy mekkora az a bírságösszeg, amelyet azon egyetemleges adóstársaikkal szemben kell viselniük, amelyekkel már nem áll fenn a gazdasági egységhez való tartozásukat igazoló kapcsolatuk.

175. Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a Bizottság, miközben a Magrinivel és az SEHV‑vel egyetemlegesen kötelezte Schneidert, nem állapította meg a bírság rájuk eső részösszegét. E feltételek mellett helyt kell adni a Magrini és az SEHV kérelmének, és meg kell semmisíteni a vitatott határozat 2. cikkének k) pontját.

VI – A költségekről

176. Amennyiben a Bíróság egyetért az egyesített fellebbezésekkel kapcsolatban kifejtett értékelésemmel, akkor a Bíróság eljárási szabályzata 137., 138. és 184. cikkének együttes olvasata alapján azt javasolom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon a költségek tárgyában. A C‑231/11. P. sz. ügyben, mivel a Bizottság fellebbezésének csak részben kell helyt adni, úgy vélem, hogy úgy kell rendelkezni, hogy valamennyi fél maga viseli a saját költségeit. A C‑232/11. P. sz. ügyben, mivel a Reyrolle a pervesztes fél, véleményem szerint őt kell kötelezni az eljárási költségek viselésére. A C‑233/11. P. sz. ügyben, mivel a Bizottság a pervesztes fél, véleményem szerint őt kell kötelezni az eljárási költségek viselésére.

VII – Végkövetkeztetések

177. A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a következőképpen határozzon:

178. A C‑231/11. P. sz. ügyben:

„1)       A Bíróság hatályon kívül helyezi a Törvényszék T‑122/07–T‑124/07. sz., Siemens Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2011. március 3‑án hozott ítéletét abban a részében, amelyben a Törvényszék azon elv alapján, miszerint kizárólag a Bizottság feladata, hogy bírságkiszabási hatáskörének gyakorlása keretében megállapítsa a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett különböző társaságokra eső részösszeget, továbbá e hatáskör nem ruházható a nemzeti bíróságokra, valamint azon szabály alapján, miszerint a határozatban szereplő eltérő rendelkezés hiányában a felelősség egyenlően oszlik meg a felek között, megállapította a bírságnak az elsőfokú eljárásban felperes társaságokra eső részösszegét.

2)       A Bíróság a fellebbezést az ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      Az Európai Bizottság, a Siemens Transmission & Distribution Ltd, a Siemens Transmission & Distribution SA és a Nuova Magrini Galileo S.p.A. maguk viselik a saját költségeiket.”

179. A C‑232/11. P. sz. ügyben:

„1)      A Bíróság elutasítja a Siemens Transmission & Distribution Ltd által benyújtott fellebbezést.

2)      A Bíróság a Siemens Transmission & Distribution Ltd‑t kötelezi a költségek viselésére.”

180. A C‑233/11. P. sz. ügyben:

„1)      A Bíróság hatályon kívül helyezi a Törvényszék T‑122/07–T‑124/07. sz., Siemens Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2011. március 3‑án hozott ítélete rendelkező részének 2) pontját annyiban, amennyiben a Törvényszék megsemmisíti az [EK] 81. cikk és az EGT‑megállapodás 53. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban 2007. január 24‑én hozott C(2006) 6762 végleges bizottsági határozat (COMP/38.899. – »gázszigetelt kapcsolóberendezések«‑ügy) 2. cikkének j) és k) pontját, valamint ugyanezen ítélet rendelkező része 3) pontjának első albekezdését.

2)      A Bíróság megsemmisíti a C(2006) 6762 végleges bizottsági határozat 2. cikkének k) pontját a Siemens Transmission & Distribution SA‑ra és a Nuova Magrini Galileo S.p.A.‑ra vonatkozó részében.

3)      A Bíróság az Európai Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.”

1 – Eredeti nyelv: olasz.

2 –      A T‑122/07–T‑124/07. sz. egyesített ügyek (EBHT 2011., II‑793. o.).

3 –      Az [EK] 81. cikk és az EGT‑megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban 2007. január 24‑én hozott C(2006) 6762 végleges bizottsági határozat (COMP/38.899 – „Gázszigetelt kapcsolóberendezések”‑ügy).

4 –      A GIS‑eket a villamosenergia‑hálózatokon áramló energia ellenőrzésére használják. A berendezéseket a kulcsrakész villamossági alállomások fő alkotórészeként használják. Lásd a megtámadott ítélet 4. pontját.

5 –      Az „egyetemleges felelősségen belüli jogviszonyok” az egyetemleges adóstársak közötti kapcsolatokra vonatkoznak, szemben az úgynevezett „egyetemleges felelősség külső jogviszonyaival”, amelyek az egyetemleges adóstársak és a hitelező (jelen esetben a Bizottság mint a bírságfizetés jogosultja) közötti kapcsolatokra vonatkoznak.

6 –      E tekintetben megjegyzem, hogy ugyanez a kérdés több, a C‑451/13. sz. ügyben a Bíróság elé később (2013. augusztus 12‑én) terjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát is képezi.

7 –      Lásd a megtámadott ítélet 1. pontját és a vitatott határozat 73. pontját.

8 –      Lásd a megtámadott ítélet 1. pontját és a vitatott határozat 74. pontját.

9 –      Lásd a megtámadott ítélet 2. pontját.

10 –      Lásd a megtámadott ítélet 3. pontját.

11 –      A kérelem a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló, 2002. február 19‑i bizottsági közleménynek (HL 2002. C 45., 3. o.) megfelelően került benyújtásra.

12 –      Többek között a megtámadott ítélet 14–17. pontjából következik, hogy a kartellben részt vevő vállalkozások különösen az ajánlattételi eljárások manipulálásával hangolták össze világszinten a GIS‑projektek odaítélését azon szabályok szerint, amelyekben különösen a történeti piaci részesedéseket tükröző kvóták fenntartása érdekében állapodtak meg.

13 –      A megtámadott határozat 188–189. pontjából kitűnik, hogy 2000 decemberében a kartell többi tagja ünnepséget szervezett a kartell látszólagos megszüntetése alkalmából, amelynek valós célja a VA Tech csoport kartellből való kizárása volt. E csoport ugyanakkor 2002‑ben ismét csatlakozott a kartell tevékenységéhez. A VA Tech csoport jogsértésben való részvétele újrakezdésének időpontjára vonatkozóan lásd a megtámadott ítélet 63–72. pontját.

14 – Lásd a megtámadott ítélet 137–167. pontját. A megtámadott ítéletben a Törvényszék a megtámadott határozatot azon részében is megsemmisítette, amelyben a Bizottság a 2002. április 1. és június 30. közötti időszak tekintetében a VA Tech csoporthoz tartozó társaságok jogsértésben való részvételét állapította meg (lásd a megtámadott ítélet 63–72. pontját és rendelkező részének 1) pontját). Ugyanakkor a Bíróság elé terjesztett fellebbezések egyikének tárgyát sem képezi e megsemmisítés.

15 – Lásd a megtámadott ítélet 236–264. pontját.

16 – Lásd a megtámadott ítélet 138–147. pontját.

17 – Lásd a megtámadott ítélet 148–167. pontját.

18 –      Lásd különösen a megtámadott ítélet 153–155. pontját.

19 –      A Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.).

20 –      Lásd különösen a megtámadott ítélet 156. és 157. pontját.

21 –      Lásd különösen a megtámadott ítélet 158. és 159. pontját.

22 –      A Törvényszék azt kifogásolta különösen, hogy a Bizottság i. az SEHV‑ét, a Magrinit és a Reyrolle‑t egyetemlegesen tette felelőssé a 17 550 000 euró összeget kitevő bírság megfizetéséért, amely nyilvánvalóan meghaladja azon összeget, amely velük szemben az ugyanazon vállalkozás részét képező társaságokként a kartellben való részvételükért kiszabható; ii. akkora összegben határozta meg a Reyrolle által a többi társasággal egyetemlegesen fizetendő teljes összeget, hogy az egyértelműen meghaladja a vele szemben kiszabott bírság teljes összegét, és a Reyrolle‑lal nem mint az egyetlen felelőssel szemben szabott ki bírságot az 1988 és 1998 közötti időszak tekintetében, amikor pedig egyedül vett részt a jogsértésben; valamint iii. úgy vélte, hogy a Siemens Österreich és a KEG, azon időszak tekintetében, amelynek során e társaságok ugyanazon vállalkozás részét alkották, nem felelősek egyetemlegesen az SEHV‑vel és a Magrinivel szemben kiszabott bírság egy részéért.

23 –      A Bizottság ugyanis azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül elsődlegesen a rendelkező rész 2) pontját annyiban, amennyiben az a megtámadott ítélet 157. pontjában foglalt azon megállapításon alapul, hogy a Bizottság köteles meghatározni, hogy az egyes társaságokat milyen részben terhelik a velük mint a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adósokkal szemben megállapított összegek; másrészről a rendelkező rész 3) pontját annyiban, amennyiben az a megtámadott ítélet 245., 247., 262. és 263. pontjával összefüggésben értelmezett 158. pontjában tett megállapítások szerint a bírságokat – ideértve a bírságösszeg egyes társaságokra eső részének meghatározását is – újból megállapította. A Bizottság másodlagosan ugyanezen indokok alapján az ítélet hatályon kívül helyezését kéri.

24 –      Lásd a fenti 22. lábjegyzetet.

25 –      Úgy tűnik, hogy a Törvényszék által a második jogellenességi kifogás (amellyel a Törvényszék a Bizottság elemzését kifogásolta, lásd a megtámadott ítélet 164. pontját és a fenti 22. lábjegyzetet) keretében meghatározott két elem közül csak az első vonatkozik az egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyokra (is). A megtámadott ítélet 164. pontjának első részében ugyanis a Törvényszék azt kifogásolta, hogy a Bizottság megsértette a bírságok egyes kötelezett társaságokra eső részösszegei meghatározásának rá háruló kötelezettségét. Meg kell ugyanakkor állapítani egyrészről, hogy a jogellenesség ezen első eleme a külső jogviszony tekintetében fennálló egyetemlegességre is vonatkozik, valamint másrészről, hogy a határozat jogellenességének e pontban meghatározott második elemét, vagyis azt, miszerint a Bizottság a Reyrolle‑lal nem mint egyedüli felelőssel szemben szabott ki bírságot azon időszak tekintetében, amikor egyedül vett részt a jogsértésben, semmi esetre sem alapozzák meg az egyetemleges adósok közötti belső jogviszonyokra vonatkozó megállapítások, és az csak a Reyrolle‑lal szemben kiszabott bírság megsemmisítésének igazolására alkalmas.

26 –      A C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4125. o.).

27 – Ugyanott, 171. pont.

28 –      E rendelkezés alapján „[a]z Unió és az alkalmazottai közötti jogviták esetét kivéve fellebbezést nyújthatnak be azok a tagállamok és uniós intézmények is, amelyek a Törvényszék előtt folyó perbe nem avatkoztak be […]”.

29 –      A C‑141/02. P. sz., Bizottság kontra max.mobil ügyben 2005. február 22‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑1283. o.) 48. pontja, valamint a C‑27/09. P. sz., Franciaország kontra People’s Mojahedin Organization of Iran ügyben 2011. december 21‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑13427. o.) 45. pontja. Ebben az értelemben lásd még Kokott főtanácsnok C‑337/09. P. sz., Tanács kontra Zhejiang Xinan Chemical Industrial ügyre vonatkozó, 2012. január 19‑i indítványának (2012. július 19‑én hozott ítélet) 35. pontját, valamint a C‑413/06. P. sz., Bertelsmann és Sony Corporation of America kontra Impala ügyre vonatkozó, 2007. december 13‑i indítványának (2008. július 10‑én hozott ítélet, EBHT 2008., I‑4951. o.) 88. pontját.

30 –      A Bíróság az előző lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra max.mobil ügyben hozott ítéletét nagytanácsban hozta. Annak jelentőségére vonatkozóan, hogy a Bíróság az ítéletét nagytanácsban hozza, lásd Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok C‑408/08. P. sz., Lancôme kontra OHIM ügyre vonatkozó, 2009. október 15‑i indítványának (2010. február 25‑én hozott ítélet, EBHT 2010., I‑1347. o.) 89. pontját.

31 –      Lásd többek között legutóbb a C‑405/11. P. sz., Bizottság kontra Buczek Automotive és Lengyelország ügyben 2013. március 21‑én hozott ítélet 14–20. pontját. A C‑501/06. P., C‑513/06. P., C‑515/06. P. és C‑519/06. P. sz., GlaxoSmithKline kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. október 6‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑9291. o.) 23–26. pontjában a Bíróság részlegesen elfogadhatatlannak minősítette a Bizottság önálló fellebbezését, mivel a Bizottság által felhozott jogalapokból nem származhatott előny az intézmény számára, mivel azok nem lehettek hatással az ezen ügyben megtámadott ítélet rendelkező részére. A C‑329/09. P. sz., Iride kontra Bizottság ügyben 2011. december 21‑én hozott ítéletének 48–51. pontjában a Bíróság elfogadhatatlannak minősítette a Bizottságnak az ezen ügyben megtámadott ítélet indokolásának megváltoztatása iránti kérelmét, mivel az intézmény által előterjesztett jogalapokból „nem származhat olyan előny számára, amely az eljáráshoz fűződő érdekét megalapozza”. A privilegizált fellebbező eljáráshoz fűződő érdeke fennállásának szükségessége tekintetében lásd még Trstenjak főtanácsnok C‑505/09. P. sz., Bizottság kontra Észtország ügyre vonatkozó, 2011. november 17‑i indítványának (2012. március 29‑én hozott ítélet) 17–19. pontját.

32 –      E tekintetben lásd a Bíróság C‑208/99. sz., Portugália kontra Bizottság ügyben 2001. november 27‑én hozott végzésének (EBHT 2001., I‑9183. o.) 22–24. pontját, valamint a Bíróság C‑463/10. P. sz. és C‑475/10. P. sz., Deutsche Post és Németország kontra Bizottság egyesített ügyekben 2011. október 13‑án hozott ítéletének (EBHT 2011., I‑9639. o.) 36. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

33 –      Így különösen az uniós intézmények kedvezőbb elbánásban részesítését az ezen intézmények uniós jogrend védelmében betöltött szerepe igazolja, ugyanis ezen intézmények meghatározásuknál fogva nem képviselnek az uniós érdekektől eltérő érdekeket. A tagállamok kedvezőbb elbánásban részesítését az a körülmény igazolja, hogy a nemzetközi jog Uniót létrehozó alanyaiként a Bíróság előtti bírói jogvédelem útján biztosítják, hogy az általuk létrehozott szervek, beleértve a Törvényszéket is, tiszteletben tartsák a jogszabályokat.

34 –      E tekintetben lásd a Poiares Maduro főtanácsnok fenti 29. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra max.mobil ügyre vonatkozó indítványának 21–24. pontjában foglalt megállapításokat.

35 –      Lásd a C‑302/99. P. és C‑308/99. P. sz., Bizottság és Franciaország kontra TF1 egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑5603. o.) 27. és 29. pontját, valamint a C‑236/03. P. sz., Bizottság kontra CMA CGM és társai ügyben 2004. október 28‑án hozott végzés (az EBHT‑ban nem tették közzé) 25. és azt követő pontjait. Ezenfelül az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a fellebbező által az elsőfokú ítélet tárgyhoz nem tartozó egyik indokával szemben felhozott kifogás nem vezethet az ítélet hatályon kívül helyezéséhez, ezért azt mint hatástalant el kell utasítani. Lásd többek között a C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5425. o.) 148. pontját.

36 –      E cikk értelmében „a fellebbezésben foglalt kérelmeknek a Törvényszék határozatarendelkező részében szereplő döntésének egészben vagy részben történő hatályon kívül helyezésére kell irányulniuk” (kiemelés tőlem).

37 –      E tekintetben lásd Kokott főtanácsnok C‑439/11. P. sz., Ziegler kontra Bizottság ügyre vonatkozó, 2012. december 13‑i indítványának (a Bíróság 2003. július 11‑én hozott ítélete) 20–26. pontját.

38 –      Ebben az értelemben lásd még Poiares Maduro főtanácsnoknak a fenti 29. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra max.mobil ügyre vonatkozó indítványának 24. pontját.

39 –      A 97/86., 193/86., 99/86. és 215/86. sz., Asteris kontra Bizottság egyesített ügyekben 1988. április 26‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 2181. o.) 27. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑275/94. sz., CB kontra Bizottság ügyben 1995. július 14‑én hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑2169. o.) 62. pontja.

40 –      A C‑310/97. P. sz., Bizottság kontra AssiDomän Kraft Products és társai ügyben 1999. szeptember 14‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5363. o.) 54. pontja, valamint a C‑442/03. P. és C‑471/03. P. sz., P & O European Ferries (Vizcaya) és Diputación Foral de Vizcaya kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. június 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2006., I‑4845. o.) 44. pontja.

41 –      Lásd ebben az értelemben a fenti 39. lábjegyzetben hivatkozott Asteris‑ügyben hozott ítélet 27. pontját, valamint a C‑458/98. P. sz., Industrie des poudres sphériques kontra Tanács ügyben 2000. október 3‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑8147. o.) 81. pontját.

42 –      A felhozott indok hatástalan jellege ugyanis arra utal, hogy alkalmas‑e a fellebbezés alátámasztására, és nem vonatkozik annak elfogadhatóságára. Lásd a C‑76/01. P. sz., Eurocoton és társai kontra Tanács ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑10091. o.) 52. pontját, a C‑203/07. P. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 2008. november 6‑án hozott ítélet (EBHT 2008., I‑8161. o.) 42. és 43. pontját, valamint a C‑520/09. P. sz., Arkema kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑8901. o.) 31. pontját.

43 –      Mindez kifejezetten a Bizottság fellebbezésének 6., 21., 30., 37., 40., 50., 56., 67., 69. és 70. pontjából, valamint a Bizottság kérelmeiből ered (lásd e tekintetben a fenti 23. lábjegyzetet).

44 –      „[A] Bizottságnak kifejezetten meg kell határoznia […] adott esetben az említett társaságok e magatartásokkal kapcsolatos felelősségének szintjét” (kiemelés tőlem).

45 –      „Es obliegt der Kommission” az eljárás hivatalos nyelvén, németül, valamint „Il appartient à la Commission” az ítélet szövegezésének nyelvén, franciául.

46 –      Lásd a C‑429/07. sz. X‑ügyben 2009. június 11‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑4833. o.) 34. pontját. Lásd még az ezen ügyre vonatkozó, 2009. március 5‑i indítványom 34. pontját.

47 –      E tekintetben lásd az Elsőfokú Bíróság T‑279/02. sz., Degussa kontra Bizottság ügyben 2006. április 5‑én hozott ítéletének (EBHT 2006., II‑897. o.) 86. és 87. pontját.

48 –      Lásd a fenti 46. lábjegyzetben hivatkozott X‑ügyben hozott ítélet 35. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot. E tekintetben lásd még az erre az ügyre vonatkozó, 2009. március 5‑i indítványom 37. pontját.

49 –      Lásd a 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 1825. o.) 105. pontját, a C‑234/89. sz., Delimitis kontra Henninger Bräu ügyben 1991. február 28‑án hozott ítélet (EBHT 1991., I‑935. o.) 44. pontját, valamint a C‑344/98. sz. Masterfoods‑ügyben 2000. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑11369. o.) 46. pontját.

50 –      Az egyetemlegességnek a tartozások beszedésére irányuló közigazgatási aktusok hatékonyságának megerősítésére irányuló célja tekintetében lásd a C‑78/10. sz., Berel és társai ügyben 2011. február 17‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑717. o.) 48. pontját, amely ügy egy vámtartozás adósainak egyetemleges kötelezettségére vonatkozik.

51 –      A Bíróság ítélkezési gyakorlata több alkalommal megerősítette az elrettentés célját. Lásd többek között a fenti 49. lábjegyzetben hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 106. pontját; a C‑289/04. P. sz., Showa Denko kontra Bizottság ügyben 2006. június 9‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑5859. o.) 61. pontját; a C‑3/06. P. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2007. február 8‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑1331. o.) 37. és 47. pontját; a C‑510/06. P. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. március 19‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑1843. o.) 63., 72. és 149. pontját.

52 –      Úgy tűnik egyébként számomra, hogy a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyokra vonatkozó kérdések nem tekinthetők úgy, hogy – ahogyan a Bizottság véli – teljesen kívül esnek a Bizottságra ruházott szankcionálási jogkörön. E kérdések ugyanis úgy is tekinthetők, mint „az érem másik oldala” a bírság vonatkozásában, amely egyrészről a vállalkozással mint a jogsértésért felelős gazdasági egységgel szemben került kiszabásra, de amely másrészről konkrétan, esetlegesen egyetemlegesen az azt megfizetni képes jogalanyokat terheli. E tekintetben lásd a harmadik fellebbezési jogalap keretében a lenti 78. és 79. pontban kifejtett megfontolásokat.

53 –      Lásd a lenti 83. és azt követő pontokat.

54 –      Lásd a C‑280/06. sz., ETI és társai ügyben 2007. december 11‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑10893. o.) 38. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, a C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑8237. o.) 54. pontját, valamint legújabban többek között a C‑628/10. P. és C‑14/11. P. sz., Alliance One International és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2012. július 19‑én hozott ítélet 42. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, továbbá a C‑508/11. P. sz., ENI kontra Bizottság ügyben 2013. május 8‑án hozott ítélet 82. pontját.

55 –      Az ítélkezési gyakorlat szerint jelentőséggel bírhat a Bizottság vizsgálati tevékenysége indokolatlan megnehezítése elkerülésének követelménye a célból, hogy az uniós versenyjogi normák Bizottság általi hatékony végrehajtása ne ütközzön akadályba: lásd e tekintetben a C‑125/07. P., C‑133/07. P., C‑135/07. P. és C‑137/07. P. sz., Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 24‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑8681. o.) 82. pontjának végét.

56 – Lásd a Bizottság és a tagállami bíróságok közötti, az EK 81. és EK 82. cikk alkalmazására vonatkozó együttműködésről szóló bizottsági közlemény (HL 2004. C 101., 54. o.) 2. pontját.

57 –      Lásd az 1/2003 rendelet (7) preambulumbekezdését, valamint a fenti 49. pontban hivatkozott Masterfoods‑ügyben hozott ítélet 47. pontját. E szerep illeszkedik az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében előírt együttműködés elvének megfelelően az ítélkezési gyakorlat által a nemzeti bíróságoknak a közösségi jog közvetlen hatályából eredő jogvédelem jogalanyok számára történő biztosítása tekintetében elismert tágabb szerepkörébe. E tekintetben lásd a C‑432/05. sz. Unibet‑ügyben 2007. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑2271. o.) 38. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

58 –      Lásd a T‑24/90. sz., Automec kontra Bizottság ügyben 1992. szeptember 18‑án hozott ítélet (EBHT 1992., II‑2223. o.) 85. pontját, valamint a fenti 56. lábjegyzetben hivatkozott bizottsági közlemény 4. pontját.

59 –      Lásd a megtámadott ítélet 157. pontját.

60 –      Lásd az 1/2003 rendelet (22) és (31) preambulumbekezdését, valamint II. fejezetét. Lásd még a fenti 49. lábjegyzetben hivatkozott Masterfoods‑ügyben hozott ítélet 56. pontját is.

61 –      E megállapításokból ugyanis az egyetemleges felelősség „belső” vonatkozásait illetően az következik különösen, hogy az egyetemleges felelősség fogalma csak akkor tartozik az uniós jog hatálya alá és a Bizottság hatáskörébe, ha az a Bizottságra ruházott bírságkiszabási hatáskör gyakorlása tekintetében a Szerződésekben meghatározott különös célok elérését szolgálja.

62 –      Lásd a fenti 57. lábjegyzetet.

63 –      Lásd Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. február 11‑én ismertetett indítványának (2004. január 7‑én hozott ítélet, EBHT 2004., I‑123. o.) 63. pontját, valamint Bot főtanácsnok C‑201/09. P. és C‑216/09. P. sz., ArcelorMittal Luxembourg kontra Bizottság és Bizottság kontra ArcelorMittal Luxembourg és társai egyesített ügyekre vonatkozó 2010. október 26‑i indítványának (2011. március 29‑én hozott ítélet, EBHT 2011., I‑2239. o.) 181. pontját, és C‑352/09. P. sz., ThyssenKrupp Nirosta és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó 2010. október 26‑i indítványának (2011. március 29‑én hozott ítélet, EBHT 2011., I‑2359. o.) 162. pontját.

64 –      A szankciók „büntetőjogi” jellegét illetően lásd Kokott főtanácsnok C‑681/11. sz., Schenker und Co AG és társai ügyben 2013. február 28‑án ismertetett indítványának 40. pontját, itt további széles körű utalások találhatóak arra vonatkozóan, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a Bíróság az európai versenyjog területén is alkalmazhatja a büntetőjog elveit. Ki kell emelni továbbá, hogy az EJEB a 2011. szeptember 27‑i Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletében (43509/08. sz. kereset, 38–45. §) az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése alapján a verseny védelméről szóló olasz szabályozás alapján kimondta az Autorità garante della concorrenza e del mercato (olasz versenyhivatal) által kiszabott bírság büntetőjogi jellegét.

65 –      E tekintetben lásd Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok 63. lábjegyzetben hivatkozott Aalborg Portland egyesített ügyekre vonatkozó indítványának 65. pontjában kifejtett megfontolásokat.

66 –      Lásd az utóbbiakban Kokott főtanácsnoknak a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott ETI‑ügyre vonatkozó, 2007. július 3‑i indítványának 71. pontját, valamint a büntetések és szankciók egyéniesítésének elve tekintetében Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnoknak a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott Aalborg Portland egyesített ügyekre vonatkozó indítványának 63. pontját. E tekintetben emlékeztetni kell arra is, hogy a vétkesség elvét különösen az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének tekintetében kell figyelembe venni, amely a szándékosság vagy a gondatlanság fennállását határozza meg a versenyjogi normák megsértése miatt történő bírságkiszabás előfeltételeként.

67 –      Lásd Bot főtanácsnok fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott ThyssenKrupp Nirosta ügyre vonatkozó indítványának 162. pontját. E tekintetben továbbá lásd Cosmas főtanácsnok 26. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyre vonatkozó, 1997. július 15‑i indítványának 74. pontját.

68 –      A büntetések és szankciók egyéniesítésének elve a Törvényszék számos ítéletében ily módon került meghatározásra, így a megtámadott ítéletben is (lásd a 122. pontot és az ítélkezési gyakorlatra való hivatkozásokat). A Bíróság a C‑65/02. P. és C‑73/02. P. sz., ThyssenKrupp Stainless és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. július 14‑én hozott ítéletének (EBHT 2005., I‑6773. o.) 82. pontjában ily módon határozta meg ezen elvet, noha nem minősítette kifejezetten a büntetések és szankciók egyéniesítése elvének.

69 –      Lásd Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnoknak a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott Aalborg Portland egyesített ügyekre vonatkozó indítványának 63. pontját.

70 –      Lásd Bot főtanácsnoknak a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott ArcelorMittal Luxembourg ügyre vonatkozó indítványának 181. pontját, valamint a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott ThyssenKrupp Nirosta ügyre vonatkozó indítványának 162. pontját.

71 –      Lásd e tekintetben a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

72 –      Lásd különösen a 170/83. sz. Hydroterm‑ügyben 1984. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 2999. o.) 11. pontját, valamint a C‑217/05. sz., Confederación Española de Empresarios de Estaciones de Servicio ügyben 2006. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑11987. o.) 40. pontját. Lásd továbbá újabban többek között a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Alliance One International kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 42. pontját, valamint a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott ENI kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 82. pontját.

73 –      A fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyben hozott ítélet 56. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint többek között a C‑90/09. P. sz., General Química és társai kontra Bizottság ügyben 2011. január 20‑án hozott ítélet (EBHT 2011., I‑1. o.) 36. pontja, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott ArcelorMittal Luxembourg ügyben hozott ítélet 95. pontja; a C‑520/09. P. sz., Arkema kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑8901. o.) 37. pontja.

74 –      E tekintetben lásd még újabban a 101. és azt követő pontokban foglalt megfontolásokat, valamint a C‑501/11. sz., Schindler Holding és társai kontra Bizottság ügyben 2013. július 18‑án hozott ítélet 129. pontját. Ezt egyébként közvetetten megerősíti az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének szövege, amely előírja, hogy a vállalkozással szemben akkor vethető ki bírság, ha szándékosan vagy gondatlanul követi el a versenyszabályok megsértését. Ebben az összefüggésben a Bíróság megállapította, hogy amikor a jogsértést több vállalkozás követi el, a bírság összegének meghatározása keretében a Bizottságnak meg kell vizsgálnia az egyes vállalkozások részvételének relatív súlyát (lásd a fenti 26. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 150. pontját, valamint a C‑51/92. P. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet [EBHT 1999., I‑4235. o.] 110. pontját), valamint ennélfogva egyéniesítenie kell a szankciót az érintett vállalkozások sajátos magatartása és jellemzői alapján (lásd a C‑76/06. P. sz., Britannia Alloys & Chemicals kontra Bizottság ügyben 2007. június 7‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑4405. o.] 44. pontját).

75 –      Lásd a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyben hozott ítélet 57. pontját. Lásd e tekintetben Kokott főtanácsnoknak a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott ETI‑ügyre vonatkozó indítványának (különösen) 68. és 69. pontjában, valamint a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyre vonatkozó indítványának (különösen) 36. és 37. pontjában előadott megfontolásait. E tekintetben lásd még a főtanácsnokként eljáró Vesterdorf bírónak a T‑1/89. sz. ügyre vonatkozó, 1991. július 10‑i indítványát, amely ügyben az Elsőfokú Bíróság 1991. október 24‑én hozott ítéletet (EBHT 1991., II‑867. o. és különösen a II‑916. o.). A vállalkozások által elkövetett jogsértések miatt a természetes és jogi személyekkel szemben történő bírságkiszabás gyakorlatát az EUMSZ 299. cikkre való hivatkozással lehet magyarázni, amely kimondja, hogy a Bizottság által elfogadott azon jogi aktusok, amelyek – az államokat kivéve – a jogalanyokra vagyoni kötelezettséget rónak, végrehajthatók, és a végrehajtásra annak az államnak a hatályos polgári eljárási szabályai vonatkoznak, amelynek területén a végrehajtásra sor kerül. E cikk tehát olyan (természetes és jogi) személyekre vonatkozik, akik/amelyek jogalanyisággal rendelkeznek, és nem olyan személyekre, amelyek adott esetben olyan vállalkozások, amelyek nem rendelkeznek jogalanyisággal (e tekintetben lásd Kokott főtanácsnoknak a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyre vonatkozó indítványának 24. lábjegyzetét).

76 –      Példaként a megtámadott ítéleten túl a Törvényszék T‑146/09. sz., Parker és társai kontra Bizottság ügyben 2013. május 17‑én hozott legújabb ítéletének 83. és azt követő pontjaira lehet hivatkozni, amelyekből nyilvánvalóan következik, hogy a Törvényszék a személyes felelősség elvét a vállalkozás részét képező egyes társaságokra és nem (kizárólag) magára a vállalkozásra alkalmazta (lásd különösen a 101. pontot). Feltétlenül fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy az ítélkezési gyakorlatban nyilvánvaló ellentmondás áll fenn, amikor a Törvényszék a felperesek által felhozott érvek elutasítására vonatkozóan kimondja, hogy „a személyes felelősség elve nem a társaságokra, hanem a vállalkozásokra alkalmazandó” (lásd a Törvényszék T‑356/06. sz., Koninklijke Volker Wessels Stevin kontra Bizottság ügyben 2012. szeptember 27‑én hozott ítélet 38. pontjának végét, valamint a T‑347/06. sz., Nynäs Petroleum és társai kontra Bizottság ügyben 2012. szeptember 27‑én hozott ítélet 40. pontjának végét).

77 –      Lásd Kokott főtanácsnok fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyre vonatkozó indítványának 97. pontját. E tekintetben lásd még a C‑90/09. P. sz., General Química és társai kontra Bizottság ügyben 2011. január 20‑án hozott ítélet (EBHT 2011., I‑1. o.) 38. pontját.

78 –      Olyan szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatok révén, amelyek lehetővé teszik, hogy e jogalanyok meghatározó befolyást gyakoroljanak a jogsértést közvetlenül elkövető személyekre (lásd a következő lábjegyzetben hivatkozott Metsä‑Serla ügyben hozott ítélet 34. pontját).

79 –      Lásd ebben az értelemben a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyben hozott ítélet 77. pontját, valamint Kokott főtanácsnok ezen ügyre vonatkozó indítványának 97. pontját. Lásd még a C‑294/98. P. sz., Metsä‑Serla és társai kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑10065. o.) 34. pontját.

80 –      Lásd ebben az értelemben a 6/73. és 7/73. sz., Istituto Chemioterapico Italiano és Commercial Solvents kontra Bizottság egyesített ügyekben 1974. március 6‑án hozott ítélet (EBHT 1974., 223. o.) 41. pontját és a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyben hozott ítélet 61. pontjával összefüggésben értelmezett 59. pontját, valamint Kokott főtanácsnoknak a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyre vonatkozó indítványának 97. pontját.

81 –      Lásd a fenti 55. lábjegyzetben hivatkozott Erste Group Bank egyesített ügyekben hozott ítélet 81–84. pontját, amely megerősítette az Elsőfokú Bíróság T‑259/02–T‑264/02. és T‑271/02. sz., Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. december 14‑én hozott ítéletének (EBHT 2006., II‑5169. o.) 331. pontját.

82 –      Lásd többek között a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Akzo Nobel ügyben hozott ítélet 59. és 61. pontját, valamint a fenti 73. lábjegyzetben hivatkozott General Química ügyben hozott ítélet 38. és 40. pontját. Lásd Kokott főtanácsnoknak a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Alliance One International kontra Bizottság egyesített ügyekre vonatkozó, 2012. január 12‑i indítványát.

83 –      Lásd ugyanebben az értelemben a Törvényszék T‑40/06. sz., Trioplast Industrier kontra Bizottság ügyben 2010. szeptember 13‑án hozott ítéletének (EBHT 2010., II‑4893. o.) 167. pontját.

84 –      A T‑405/06. sz., ArcelorMittal Luxembourg ügyben 2009. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 2009., II‑789. o.) 117. pontjában az Elsőfokú Bíróság kiemelte, hogy az egyetemlegesség az egyik társaság magatartásáért való felelősség másik társaságnak való betudásának természetes következménye, különösen akkor, amikor e két társaság ugyannak a vállalkozásnak a részét képezi.

85 –      Lásd e tekintetben a megtámadott ítélet 139–141. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

86 –      E tekintetben úgy vélem, hogy ilyen esetben az 52. pontban hivatkozott, a szankció hatékony végrehajtására vonatkozó indokok is igazolhatják a bírság megfizetésére történő egyetemleges kötelezést.

87 –      Azon jogi személyeknek az anyavállalattól történő eltérő kezelésének szükségessége, amelyek a bírságot kiszabó határozat elfogadásakor már nem képezik a jogsértést elkövető vállalkozás részét, a forgalom 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében foglalt 10%‑os felső határa alkalmazásának előírásában is tükröződik, amely forgalom e jogi személyre és nem az anyavállalatra vonatkozik. E tekintetben lásd Sharpston főtanácsnok C‑50/12. P. sz., Kendrion kontra Bizottság ügyre vonatkozó, 2013. május 30‑i indítványának 84–87. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

88 –      Lásd a fenti 81. pont végét.

89 –      Ezt a vizsgálatot vélhetően megkönnyítheti az e csoporthoz már nem tartozó egyes társaságok arra irányuló érdekeltségének fennállása, hogy olyan hasznos, rendelkezésükre álló, nyilvánvalóan a mentességüket igazoló információkat szolgáltassanak a Bizottság számára, amelyek lehetővé teszi a felelősségük pontos megállapítását.

90 –      Lásd a megtámadott ítélet 155. pontját.

91 –      Ezen elvek nem szükségszerűen alkalmazandóak a polgári jogban, de – amint az a fenti 74. pontból kitűnik – az uniós versenyjogban alkalmazandók.

92 –      A C‑196/99. P. sz. ügyben 2003. október 2‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑11005. o.).

93 –      Így különösen, ezen ítélet 100. pontja egy olyan belső ellentmondásra vonatkozik, amely az ezen ügyben vitatott határozatban áll fenn, és nem képezheti alapját egy olyan általános elv elismerésének, miszerint a bírságot kiszabó bizottsági határozat eltérő rendelkezésének hiányában a határozat az egyetemleges adóstársaknak egyenlő mértékben rója fel a jogellenes magatartást.

94 –      A bírság részösszegeinek konkrét megállapítására vonatkozóan lásd a lenti 96. és azt követő pontokat.

95 –      Lásd ebben az értelemben a C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P–C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑8375. o.) 692. pontját; a fenti 51. lábjegyzetben hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontját; a C‑272/09. P. sz., KME és társai kontra Bizottság ügyben 2011. december 8‑án hozott ítélet (EBHT 2011., I‑12789. o.) 103. pontját, valamint a C‑286/11. P. sz., Bizottság kontra Tomkins ügyre vonatkozó indítványom 38. pontját (2013. január 22‑én hozott ítélet).

96 –      Lásd az előző lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Tomkins ügyre vonatkozó indítványom 40. és 41. pontját.

97 –      A 95. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlaton túl lásd még a C‑511/06. P. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyre vonatkozó, 2008. november 6‑i indítványom 175. pontját (2009. július 9‑én hozott ítélet, EBHT 2009., I‑5843. o.).

98 –      Lásd különösen a fenti 59. pontot.

99 –      Lásd a fenti 5–7. pontot.

100 –      E megállapítás nem von le ugyanakkor semmit azon indítványból, amelyet a C‑233/11. P. sz. ügy vonatkozásában azon érv tekintetében javasolok, miszerint a Törvényszék a vitatott határozat 2. cikke j) pontjának megsemmisítésével hatáskörét túllépve határozott. Lásd a lenti 151. és azt követő pontokat.

101 –      A Bizottság által a VA Tech csoportba tartozó társaságokkal (nem számítva az SEHV‑t és a Magrinit, amikor azok a Schneider vállalkozás részét képezték) szemben kiszabott bírság teljes összegét, vagyis a 22,05 millió eurót kitevő összeget ugyanis nem változtatta meg. Lásd a fenti 11. és 13. pontot.

102 –      Ami ezzel szemben a Schneiderrel szemben – az SEHV‑vel és a Magrinivel együtt – azon időszak alatt elkövetett jogsértés miatt kiszabott bírságot illeti, amikor az utóbbi két társaság még a VA Tech csoport általi felvásárlásukat megelőzően a Schneider 100%‑os leányvállalata volt, a Törvényszék egyetlen, 8,1 millió euró összegű bírságot szabott ki a Schneiderrel szemben a Bizottság által kiszabott két különböző bírság helyett, miközben a Bizottság az első bírságot (3,6 millió euró) egyedül a Schneiderrel szemben, a második bírságot (4,5 millió euró) a Schneiderrel szemben az SEHV‑vel és a Magrinivel egyetemlegesen szabta ki. A 8,1 millió eurót kitevő végső összeg ugyanakkor nem más, mint a Bizottság által kiszabott két bírság együttes összege.

103 –      Lásd a fenti 11. és 13. pontot, valamint a megtámadott ítélet 258. és azt követő pontjait.

104 –      Lásd a 95. lábjegyzetben hivatkozott Limburgse Vinyl Maatschappij egyesített ügyekben hozott ítélet 692. pontját.

105 –      Lásd a fenti 40. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra AssiDomän Kraft Products ügyben hozott ítélet 52. pontját, a C‑239/99. sz., Nachi Europe ügyben 2001. február 15‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1197. o.) 24. pontját, valamint a C‑240/03. P. sz., Comunità montana della Valnerina kontra Bizottság ügyben 2006. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑731. o.) 43. pontját. Lásd továbbá a 46/59. és 47/59. sz., Meroni kontra Főhatóság egyesített ügyekben 1962. december 14‑én hozott ítéletet (EBHT 1962., 763. o., különösen 780. o.), valamint Kokott főtanácsnok C‑441/07. P. sz., Bizottság kontra Alrosa ügyre vonatkozó, 2009. szeptember 17‑i indítványának (2010. június 29‑én hozott ítélet, EBHT 2010., I‑5949. o.) 146–148. pontját.

106 –      Lásd a fenti 95. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Tomkins ügyben ismertetett indítványom 37. pontját. Lásd ebben az értelemben Poiares Maduro főtanácsnoknak az 51. lábjegyzetben hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben ismertetett indítványának 49. pontját.

107 –      A Bíróság mindenesetre hangsúlyozta, hogy a korlátlan felülvizsgálati jogkör nem egyezik meg a hivatalból történő felülvizsgálattal (ld. különösen a fenti 95. lábjegyzetben hivatkozott KME és társa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 104. pontját), és a felek azok, akiknek a Törvényszéket el kell igazítaniuk a korlátlan felülvizsgálati jogköre gyakorlása során.

108 – Ezzel kapcsolatosan különösen rá kell mutatni, hogy az SEHV és a Magrini beadványukban azon fellebbezési jogalapjukban, amelyben arra hivatkoznak, hogy „érthetetlen”, hogy a Bizottság miért állapított meg velük szemben egyetemleges felelősséget, kifejezetten a Törvényszék értésére adták, hogy azon állásponton vannak, hogy az utóbbinak meg kellene határoznia, hogy a nem ugyanahhoz a csoporthoz tartozó társaságokkal szembeni egyetemleges kötelezés esetén „melyik jogalany milyen mértékben felelős”.

109 –      Véleményem szerint az a tény, hogy meg kell állapítani, miszerint a Törvényszék túllépte korlátlan felülvizsgálati jogkörét, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a kereseten túlterjedően határozott. Ha a Törvényszék a felek kérelmére egyszer már jogosult a bírságösszeg megváltoztatására irányuló hatáskör gyakorlására, úgy tűnik számomra, hogy az a tény, hogy a Törvényszék túllépte e hatáskörét, nem egyenlő azzal, hogy a felperes kérelmén túlterjeszkedett.

110 –      Lásd ebben az értelemben a C‑89/08. P. sz., Bizottság kontra Írország és társai ügyben 2009. december 2‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑11245. o.) 50–52. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

111 –      Lásd az előző lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Írország ügyben hozott ítélet 56. pontját, valamint a C‑197/09. RX‑II. sz., M kontra EMEA felülvizsgálati ügyben 2009. december 17‑én hozott végzés (EBHT 2009., I‑12033. o.) 41. pontját.

112 –      Lásd ebben az értelemben a 110. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Írország ügyben hozott ítélet 55. pontját.

113 –      Lásd a fenti 95. lábjegyzetben hivatkozott KME és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 104. pontját, valamint a fenti 95. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Tomkins ügyben ismertetett indítványom 66–68. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

114 –      A 110. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Írország ügyben hozott ítélet 53. pontja.

115 –      A grenoble‑i kereskedelmi bíróság a 2009. december 18‑án hozott ítéletében kimondta, hogy a Törvényszék hatáskörére tekintettel az ügyben nem rendelkezik hatáskörrel.

116 –      Továbbá úgy tűnik számomra, hogy azt a tényt, hogy a Bizottság megfelelő módon kifejthette a bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett adóstársak közötti belső jogviszonyok meghatározásával kapcsolatos kötelezettségére vonatkozó ellentétes álláspontját, megerősíti az a körülmény is, hogy a Bizottság hatodik fellebbezési jogalapjának első részében kifogásolta, hogy a Törvényszék nem adott választ az erre irányuló érveire.

117 –      Lásd a fenti 95. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Tomkins ügyben hozott ítélet 61. pontját.

118 –      Felmerül bennem továbbá a kérdés, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének szóban forgó értelmezése mennyiben minősülhet a fenti 112. pontban említett, „az eljárás kimenete szempontjából meghatározó” jogi kérdésnek. Amint ugyanis arra a fenti 27. pontban rámutattam, a megtámadott ítélet 153–159. pontjában kifejtett megfontolások véleményem szerint nem támasztják alá sem a vitatott határozat megsemmisítését, sem a bírságnak a Törvényszék általi megváltoztatását, hacsak nem azon részében, amelyben a Törvényszék megállapította az általa meghatározott bírság egyetemleges adóstársak közötti belső megoszlását.

119 –      Lásd a C‑274/99. P. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 2001. március 6‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1611. o.) 121. pontját; a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 372. pontját; a C‑202/07. P. sz., France Télécom kontra Bizottság ügyben 2009. április 2‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑2369. o.) 30. pontját, valamint a C‑440/07. P. sz., Bizottság kontra Schneider Electric ügyben 2009. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑6413. o.) 135. pontját.

120 –      A C‑259/96. P. sz., Tanács kontra de Nil és Impens ügyben 1998. május 14‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑2915. o.) 32. és 33. pontja; a fenti 63. lábjegyzetben hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 372. pontja, az előző lábjegyzetben hivatkozott France Télécom kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontja, valamint az előző lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Schneider Electric ügyben hozott ítélet 135. pontja.

121 –      E tekintetben lásd a fenti 44–46. pontot.

122 –      Lásd a fenti 5. pontot.

123 –       Lásd a fenti 10. pontot.

124 –      Lásd a megtámadott ítélet 140., 144. pontját és 163. pontjának végét.

125 –      Lásd a megtámadott ítélet 144. pontját.

126 – Lásd a fenti 5–7. pontot, valamint a megtámadott ítélet 1. pontját.

127 –      E tekintetben a Reyrolle fellebbezéséből kifejezetten következik, hogy nem vitatta azt a tényt, hogy a Törvényszék a bírság megállapítása során a jogsértéssel érintett utolsó teljes év forgalmát vette figyelembe.

128 –      Vagyis az 1988. április 15. és 2000. december 13. közötti időszakra, amikor a két társaság a Schneider csoport részét képezte (lásd a megtámadott ítélet 246. pontját), és a 2002. július 1. és 2004. május 11. közötti időszakra, amikor e két társaság a VA Tech csoport leányvállalataként működött (lásd a megtámadott ítélet 243. pontját).

129 –      Az ítélkezési gyakorlat alapján ugyanis, ha valamely félnek megengednék, hogy először a Bíróság előtt hozzon fel olyan jogalapot, amelyet a Törvényszéknél nem terjesztett elő, az azt jelentené, hogy az a Törvényszék által eldöntött jogvitán túlterjedő fellebbezéssel fordulhatna a Bírósághoz. Lásd a fenti 54. lábjegyzetben hivatkozott Alliance One International és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 111. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

130 –      A C‑176/06. sz., Stadtwerke Schwäbisch Hall és társai kontra Bizottság ügyben 2007. november 29‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑170. o.) 17. pontja. Lásd még a Törvényszék T‑17/08. P. sz., Andreasen kontra Bizottság ügyben 2010. szeptember 9‑én hozott ítéletének 96. pontját.

131 –      Lásd a C‑70/12. P. sz., Qiunn Barlo kontra Bizottság ügyben 2013. május 30‑án hozott ítélet 46. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

132 –      A C‑76/06. sz., Britannia Alloys & Chemicals kontra Bizottság ügyben 2007. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑4405. o.) 40. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

133 –      Lásd a vitatott határozat 28–48. és 61–68. pontját.

134 –      A C‑89/11. P. sz., E.ON Energie konta Bizottság ügyben 2012. november 22‑én hozott ítélet 125. és 126. pontja.

135 –      E tekintetben lásd a Bíróság új eljárási szabályzatának 170. cikkét. Ez a cikk [a jelen eljárásban is] alkalmazandónak tekinthető az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében, amely szerint az eljárási szabályok hatálybalépésüktől kezdve általában alkalmazandók minden folyamatban lévő ügyben. E tekintetben lásd a 212/80–217/80. sz., Meridionale Industria Salumi és társai egyesített ügyekben 1981. november 12‑én hozott ítélet (EBHT 1981., 2735. o.) 9. pontját, a C‑61/98. sz., De Haan ügyben 1999. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5003. o.) 13. pontját, valamint a C‑450/06. sz. Varec‑ügyben 2008. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑581. o.) 27. pontját.

136 –      Lásd a fenti 106. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

137 –      Lásd a fenti 40. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra AssiDomän Kraft Products ügyben hozott ítélet 53. pontját.

138 – Ugyanott, 57. pont.

139 –      A bírság teljes összege ugyanakkor nem csökkent a VA Tech vállalkozással szemben. Lásd a fenti 101. lábjegyzetet.

140 –      Lásd a Törvényszék által a felek részére 2010. január 21‑én megküldött kérdések közül az 5. sz. kérdést.

141 –      Lásd a fenti 51. lábjegyzetben hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74–76. pontját.