PEDRO CRUZ VILLALÓN
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2010. október 7.(1)
C‑235/09. sz. ügy
DHL Express (France) SAS
kontra
Chronopost SA
(A Cour de Cassation [Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Szellemi tulajdon – Védjegyjog – A 40/94/EK rendelet 98. cikke – Közösségi védjegybíróság által elrendelt eltiltás területi hatálya – Az eltiltáshoz fűződő kényszerítő bírság – A kényszerítő bírságok alkalmazása az elrendelő bíróság székhelyétől eltérő tagállamok területén”
1. A Cour de cassation (francia legfelsőbb bíróság) az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében négy kérdést tesz fel a Bíróságnak a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet 98. cikkének értelmezésével kapcsolatban(2). Mint ismeretes, az említett rendelkezés a közösségi védjegybíróság által elrendelt, a közösségi védjegy bitorlásával vagy annak kísérletével összefüggő cselekmények folytatásától történő eltiltásra, valamint azokra az intézkedésekre vonatkozik, amelyek az említett eltiltás végrehajtását biztosítják.
2. Általánosabb szempontból nézve a jelen ügy rávilágít, hogy milyen értelmezési nehézségeket hordoznak a 40/94 rendelet joghatóságra vonatkozó rendelkezései, különösen a közösségi védjegy bitorlását és annak kísérletét megállapító határozatok joghatását illetően. Az igazi kérdés lényegében az, hogy a felek kérelmeit elbíráló, adott tagállambeli közösségi védjegybíróság döntéseinek hatálya, ideértve a kiegészítő intézkedések elfogadását is, az Unió egész területére, vagy csak egyetlen, illetve több tagállam területére terjed ki.
I – Jogi háttér
3. A 40/94/EK rendelet bevezette a közösségi védjegyrendszert, amelynek célja, hogy egységes szellemi tulajdonjogi jogcímet biztosítson az Unió egész területén. Az egységesség biztosítása céljából a rendelet egy olyan jogcímet állapít meg, amelynek hatálya az Unió egész területére kiterjed, és egyúttal különbíróságokat hoz létre a tagállami bíróságok keretein belül.
4. 2009‑ben fogadták el a közösségi védjegyről szóló 207/2009/EK tanácsi rendeletet(3), amely egységes szerkezetbe foglalta a témában akkor hatályos rendelkezéseket. A jelen eljárás szempontjából, tekintettel arra, hogy a releváns tények időpontja megelőzi az új rendelet hatálybalépését, a jelen indítványban kizárólag a 40/94 rendeletre fogok hivatkozni.
5. A 40/94/EK rendelet tizenötödik és tizenhatodik preambulumbekezdése nem csak a jogcím egységességének, hanem a közösségi védjegybíróságok határozatai joghatásának a jelentőségét is hangsúlyozzák:
„mivel a közösségi védjegyek érvényessége és bitorlása tárgyában hozott határozatoknak a Közösség egész területére kiterjedő hatállyal kell bírniuk, ugyanis ez az egyetlen módja annak, hogy elkerülhetők legyenek a bíróságok, illetve a Hivatal [OHIM] által hozott határozatok közötti ellentmondások, továbbá, hogy megőrizhető legyen a közösségi védjegyek egységes jellege; mivel a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseit a közösségi védjegyekkel összefüggő valamennyi perre alkalmazni kell, kivéve, ha e rendelet az említett rendelkezésektől eltérően nem rendelkezik”;
„mivel az ugyanazon felek között azonos cselekmények tárgyában a közösségi védjegyoltalom és az azzal párhuzamos nemzeti védjegyoltalom alapján indult perekben el kell kerülni, hogy egymásnak ellentmondó ítéletek szülessenek; mivel ennek érdekében, ha a perek ugyanabban a tagállamban indultak, ezt a célt a nemzeti eljárási szabályok alapján kell megvalósítani, amelyeket e rendelet nem érint, ha a perek azonban különböző tagállamokban indultak, a fentiekben említett Brüsszeli Egyezménynek a perek felfüggesztésére és a kapcsolódó perekre vonatkozó szabályait követő rendelkezések alkalmazása tűnik megfelelőnek”.
6. A rendelet 1. cikkének (2) bekezdése is kiemeli a közösségi védjegy jogosultjának biztosított oltalom egységes jellegét:
„A közösségi védjegyoltalom egységes jellegű, és a Közösség egész területén azonos hatályú: csak a Közösség egésze tekintetében lajstromozható, ruházható át vagy lehet arról lemondani, illetve képezheti megszűnést megállapító vagy törlést kimondó, illetve használatát tiltó határozat tárgyát. Ha e rendelet eltérően nem rendelkezik, ezt az elvet és jogkövetkezményeit kell alkalmazni.”
7. Amennyiben a közösségi védjegybíróság a védjegy bitorlását vagy annak kísérletét állapítaná meg, a 40/94 rendelet 98. cikke az eltiltás és más kiegészítő intézkedések alkalmazásáról rendelkezik a következők szerint:
„(1) Ha a közösségi védjegybíróság úgy találja, hogy az alperes a közösségi védjegyet bitorolja, vagy azt megkísérelte, a bíróság – feltéve, hogy nyomós okból ettől el nem tekint – eltiltja az alperest a közösségi védjegy bitorlásával vagy annak kísérletével összefüggő cselekmények folytatásától. A közösségi védjegybíróság – nemzeti jogszabályaival összhangban – meghozza továbbá azokat az intézkedéseket, amelyek az említett eltiltás végrehajtását biztosítják.
(2) A közösségi védjegybíróság minden egyéb kérdésben annak a tagállamnak a nemzeti jogát – ideértve nemzetközi magánjogát is – alkalmazza, amelyben a bitorlást elkövették, vagy megkísérelték.”
8. Végül a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló 2004/48/EK irányelv(4) 11. cikke kifejezett rendelkezést tartalmaz a nemzeti bíróságok által alkalmazható intézkedések harmonizált szabályozásáról jogsértés megállapítása esetén:
„Bíróság által elrendelt eltiltó határozatok
A tagállamok biztosítják, hogy amennyiben bírósági határozat szellemi tulajdonjog megsértését állapítja meg, a bíróságok a jogsértőt eltiltó határozattal további jogsértéstől eltiltsák. Amennyiben a tagállam joga így rendelkezik, az eltiltó határozat be nem tartása esetén indokolt esetben pénzbírságot vethetnek ki a teljesítés kikényszerítése érdekében. A tagállamok emellett biztosítják, hogy a jogsértő magatartástól való eltiltást a jogosultak kérelmezhessék olyan közvetítők ellen, akiknek szolgáltatásait harmadik személy a szellemi tulajdonjog megsértése céljából veszi igénybe, a 2001/29/EK irányelv 8. cikke (3) bekezdésének sérelme nélkül.”
II – A tényállás és a nemzeti eljárás
9. A Chronopost társaság a „WEBSHIPPING” francia és közösségi védjegy jogosultja 2000. április 27‑től, illetve október 28‑tól. A lajstromozás a logisztikával és az információtovábbítással kapcsolatos különféle szolgáltatásokra, elsősorban küldemények átadásával és átvételével kapcsolatos postai szolgáltatásokra vonatkozik.
10. Az említett lajstromozást követően a DHL International, amelynek jogutódja jelenleg a DHL Express France, a „web shipping” és a „webshipping” kifejezéseket többek között az interneten elérhető sürgős küldemény kezelési szolgáltatás megjelölésére használta.
11. A tribunal de grande instance de Paris 2007. november 9‑én hozott ítéletet a Chronopost által a DHL Express France ellen a közösségi védjegy bitorlása miatt kezdeményezett eljárásban. Az említett bíróság közösségi védjegybíróságként járt el, és a felperes javára döntött, mikor megállapította a védjegybitorlást. A bíróság emellett határozott a védjegybitorlással összefüggő tevékenységektől való eltiltásról, és azt kényszerítő bírsággal egészítette ki.
12. A tribunal de grande instance döntése ellen benyújtott fellebbezés alapján a másodfokú közösségi védjegybíróságként eljáró cour d’appel de Paris helybenhagyta a vitatott ítéletet. A bíróság azonban elutasította a Chronopost azon kérelmét, hogy a DHL Express France társasággal szemben elrendelt eltiltást a Közösség egész területére terjessze ki. A másodfokú ítélet tehát megerősítette az elutasítás hatályának kizárólag francia területre történő korlátozását.
13. A DHL Express France a cour d’appel de Paris ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Cour de cassationhoz, amelyet az elutasított. A Chronopost csatlakozó fellebbezést terjesztett elő az eltiltás és a kényszerítő bírság területi hatályára vonatkozóan.
14. A Chronopost érvelése alapján a Cour de cassation megállapította, hogy a felmerült kérdés a Bíróság értelmezését teszi szükségessé, és ezzel indokolta a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését.
III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás
15. 2009. június 29‑én érkezett a Bírósághoz az előzetes döntéshozatal iránti kérelem, amely az alábbi kérdésekkel kapcsolatban kéri a Bíróság válaszát:
„1) Úgy kell‑e értelmezni a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK rendelet 98. cikkét, hogy a közösségi védjegybíróság által elrendelt eltiltás a Közösség teljes területén joghatállyal rendelkezik?
2) Nemleges válasz esetén jogosult‑e a közösségi védjegybíróság kiterjeszteni kifejezetten ezt az eltiltást azon más tagállamok területére, ahol a bitorlással összefüggő cselekményeket elkövették, illetve megkísérelhetik?
3) A fenti esetek valamelyikében azok a kényszerítő intézkedések, amelyekkel a bíróság a nemzeti joga alapján az általa meghatározott eltiltást kiegészítette, alkalmazhatók‑e azon tagállamok területén, ahol ez az eltiltás joghatást fejt ki?
4) Ellenkező esetben a bíróság elrendelhet‑e ilyen kényszerítő intézkedést –amely hasonlít, vagy különbözik az általa a nemzeti joga értelmében elfogadott kényszerítő intézkedéshez – azon államok nemzeti joga alapján, amelyekben ez az eltiltás joghatást fejt ki?”
16. A Bíróság alapokmányának 23. cikkében meghatározott határidőn belül a Chronoposton kívül a francia, a német, az angol és a holland kormány, illetve a Bizottság is előterjesztett észrevételeket.
17. A tárgyalást 2010. június 30‑án tartották, amelyen mind a Chronopost védelmében eljáró képviselő, mind a francia és a német kormány, illetve a Bizottság meghatalmazottja is részt vettek.
IV – Bevezetés: a közösségi védjegybíróságok mint az Unió különös bíróságai, amelyek beépültek a tagállamok bírósági rendszerébe
18. Az ügy megoldása érdekében előzetesen röviden ismertetni kell a közösségi védjegyekre vonatkozóan a 40/94 rendeletben felvázolt bírósági modellt, valamint a nemzetek feletti ipari tulajdonjogi jogcím megalkotásával elérni kívánt célokat.
19. Amint láttuk, a 40/94 rendelet egy sajátos jogi szabályozást ad a közösségi védjegyekre vonatkozóan, amely létrehozza a különbíróságok megosztott, vagyis kétszintű rendszerét. Az első szinten található a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (OHIM), amely nem rendelkezik bírósági hatáskörrel, és határozatai ellen a Törvényszékhez, illetve adott esetben a Bírósághoz lehet fordulni(5). E bírósági jogkör sajátos funkciója lényegében az, hogy az OHIM közösségi védjegyek lajstromozásával kapcsolatos határozatainak jogszerűségét vizsgálja. A második szintet a tagállami bíróságok képviselik, amelyek a közösségi védjegy jogosultjai által előterjesztett védjegybitorlási kereseteket bírálják el(6). Összefoglalva, míg az OHIM és az Unió bíróságai a magánszemélyek és a közösségi védjegyek lajstromozását végző hivatal közötti vertikális jogvitákban járnak el, addig a nemzeti bíróságok a magánszemélyek közötti horizontális jogviták elbírálására rendelkeznek teljes hatáskörrel(7).
20. Ki kell emelni azt a körülményt, hogy a nemzeti bíróságok kifejezetten közösségi védjegybíróságként járnak el. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy a nemzeti bíróságok az Unió általános szabályait alkalmazó bíróságok szerepét töltik be, ahogy azt egyébként is teszik, amikor az európai jogrendet alkalmazzák a joghatóságuk előtt felmerülő rendes jogvitákban. A közösségi védjegybíróságként eljáró nemzeti bíróság feladata eltér attól, amit uniós bíróságként eljárva lát el, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan vannak közös pontok. Az uniós jog szokásos bírói alkalmazásának esetétől eltérően a közösségi védjegyekkel kapcsolatos jogvita a nemzeti bíróságokat az Unió különös bíróságaivá minősíti egy különös uniós tulajdonjogi jogcímből eredő jogok védelme érdekében, az Unió joghatóságának keretein belül, amelynek helyes működése felett a tagállamok kötelesek őrködni(8).
21. Ebben az értelemben nem véletlen, hogy a 40/94 rendelet tizennegyedik és tizenötödik preambulumbekezdése emlékezteti a tagállamokat arra, hogy „a lehető legkorlátozottabb számban ki kell jelölniük a közösségi védjegyek bitorlásával és érvényességével összefüggő ügyekre hatáskörrel rendelkező első‑ és másodfokú nemzeti bíróságokat”, és az általuk hozott határozatoknak a „Közösség egész területére kiterjedő hatállyal kell bírniuk, ugyanis ez az egyetlen módja annak, hogy elkerülhetőek legyenek a bíróságok […] határozatai közötti ellentmondások”.
22. E hatáskör alapján meg kell állapítani, hogy az egyes tagállamok közösségi védjegybíróságai az Unió különös bíróságaiként biztosítják az alábbi célkitűzéseket.
23. Először is, a közösségi védjegybíróságok biztosítják a közösségi védjegyoltalom anyagi jogszabályainak egységességét, amelyet olyan közös és önálló jogi háttérnek tekinthetünk, amelynek rendelkezései lehetővé teszik egy olyan uniós tulajdonjog alapítását, átruházását és esetleges törlését, amely más tulajdonjogokkal, például az adott tagállam területére korlátozódó nemzeti védjegyekkel egyidejűleg létezik(9). Erre a felvetésre hivatkozik a 40/94 rendelet, amikor kimondja, hogy a „közösségi védjegyoltalom egységes jellegű”(10).
24. Másodsorban, a közösségi védjegybíróságok biztosítják a közösségi védjegyoltalom bírói jogvédelmének egységességét. Azáltal, hogy a 40/94 rendelet az Unió különös bíróságaivá alakítja a nemzeti bíróságokat, közvetlen hatályú, elsőbbséget élvező eljárási szabályokat, valamint a jogvita elbírálására illetékes hatóságot egyedi módon meghatározó joghatósági rendelkezéseket rendelve azok mellé, különös jelentőséggel ruházza fel a jogosultat megillető jogok bírói jogvédelmét. Mindenesetre a 40/94 rendelet arra törekszik, hogy elkerülje bírói szervek megtöbbszörözését, ami megnehezítené az egységes megoldások elérését, és jogbizonytalanságot okozna(11).
25. Végezetül, és ez most különös jelentőséggel bír, az egyes tagállamok közösségi védjegybíróságai kötelesek elősegíteni, hogy az anyagi és eljárásjogi szabályok hatékonyak és hatásosak legyenek. A közösségi védjegynek valójában nem célja, hogy légüres térben létezzen. Éppen ellenkezőleg, a közösségi védjegy lényegének része, hogy a gyakorlatban használják azzal a céllal, hogy oltalmat biztosítson azoknak a szakembereknek és vállalatoknak, amelyek gazdasági tevékenységük során jogszerűen hoznak létre és alkalmaznak megjelöléseket. Egy töredezett közösségi védjegy, amelyet a tagállamok szétszórt szabályozása határozna meg, és hozzájárulna a különböző nemzeti bíróságok előtti jogviták terjedéséhez, kevéssé vonzó tulajdonjogi jogcímnek minősülne, amely végül költségesebbnek bizonyulna, mint különböző nemzeti védjegyek lajstromoztatása. Erre figyelemmel a 40/94 rendelet célja az is, hogy a közösségi védjegy hatékony jogcímet biztosítson a jogosultjának, és annak használata, illetve oltalma ne jelentsen túlzott anyagi megterhelést.
26. Összefoglalva, a 40/94 rendelet 92–96. cikkében foglalt joghatósági szabályok egy olyan rendszert alkotnak, amelyben a nemzeti bíróságok az Unió különös szerveiként működnek, és arra hivatottak, hogy oly módon alkalmazzák az említett szabályokat, hogy biztosítsák a védjegy egységességét és védelmét, anélkül, hogy ez túlzott költséggel járna azok számára, akik ezekre hivatkoznak.
27. A fenti megfontolások alapján már felvázolhatjuk és megvizsgálhatjuk a Cour de cassation által előterjesztett kérdésekre a jelen előzetes döntéshozatali eljárásban álláspontom szerint adandó választ. Ezt megelőzően néhány észrevételt szükséges tenni a 40/94 rendelet 98. cikkével kapcsolatban, amely a közösségi védjegybíróságok által alkalmazható eltiltásról és a kiegészítő intézkedésekről rendelkezik, és végeredményben erre vonatkoznak az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdések is.
V – A 40/94 rendelet 98. cikkének tartalma, rendeltetése és hatálya
28. A 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy amennyiben a védjegybíróság a rendelet 9. cikke alapján megállapította a védjegybitorlást, „határozatával” el kell tiltania „a jogsértőt a közösségi védjegy bitorlásával vagy annak kísérletével összefüggő cselekmények folytatásától”. Következésképpen egy olyan döntésről van szó, amelyet a közösségi védjegybíróság meghoz a védjegybitorlás megállapításakor. Az egyetlen kivételt, ahogy maga a rendelkezés is kimondja, olyan esetekre alkalmazza, amelyekben „nyomós okból ettől eltekint”(12). A rendelkezés ugyancsak feljogosítja a védjegybíróságot arra, hogy meghozza „azokat az intézkedéseket, amelyek az említett eltiltás végrehajtását biztosítják”(13). Amint látható, e rendelkezés számos kérdést vet fel, amelyek többsége a jelen eljárás kiindulási pontjait alkotják.
29. Mindenekelőtt világosan kell látni, hogy bár a 40/94 rendelet 98. cikke a „Jogkövetkezmények” címet viseli, nem ezek képezik a rendelkezés egyetlen tárgyát, különösen nem az első bekezdését. Ez a cikk elsősorban azokra az intézkedésekre vonatkozik, amelyeket a közösségi védjegybíróság azzal a céllal alkalmaz, hogy a marasztaló ítélet hatékonyan érvényesüljön. A rendes polgári peres eljárások többségétől eltérően – amelyekben a marasztaló ítéletek végrehajtására a megállapítási ítéletek meghozatalát követően kerülhet sor – e cikk első bekezdése úgy rendelkezik, hogy a védjegybíróság az összes szükséges intézkedést meghozza a jövőbeni magatartásformák megakadályozására és megelőzésére. Ezért a rendelkezés az intézkedések két csoportját különbözteti meg: egyrészről az eltiltást, másrészről pedig az eltiltást biztosító intézkedéseket.
30. A védjegybitorlást vagy annak kísérletét megállapító jogerős határozat tehát egy kiindulópont, amelyet természetesen az eltiltás követ. A fentiek alapján az eltiltás a védjegybitorlás megállapításának azonnali természetes következménye. Továbbá az eltiltást valószínűleg elrendelik a védjegybitorlás megállapítása során, mivel csak ily módon biztosítható, hogy a megállapító ítélet teljes mértékben hatékony legyen. Ellenkező esetben, amint a Bíróság az említett Nokia‑ügyben is kiemelte, nem valósulna meg azon, a rendelet 98. cikkének (1) bekezdésében foglalt célkitűzés, hogy a közösségi védjegyeket a Közösség területének egészében egységes oltalomban kell részesíteni a bitorlással szemben(14). Az a tény, hogy a rendelkezés önálló fogalomként említi a „határozatot” olyan értelemben, mintha egy független döntésről lenne szó, nem jelenti szükségképpen azt, hogy az eltiltásról külön kellene határozni, illetve elrendelésének időben el kellene különülnie. A rendelkezés e hivatkozását bizonyos módon az eltiltás érdemi határozathoz viszonyított önállósága kifejeződésének lehet tekinteni, ha azt az alperesnek címzett egyéni parancsként értelmezzük, amely elkülönül az alanyi jogra vonatkozó határozattól.
31. A 98. cikkben foglalt biztosítási intézkedésekkel kapcsolatban szinte ugyanezt lehet megállapítani. A közösségi védjegybitorlást vagy annak kísérletét megállapító határozat meghozatalát követően a bíróságnak valójában lehet, hogy az előbb említett eltiltáson kívül az azt biztosító intézkedésekről is határoznia kell. Jóllehet olyan intézkedésről van szó, amelyet a közösségi védjegybíróság, ha célszerűnek lát, szabadon alkalmazhat, ugyanígy egyértelmű, hogy e tekintetben nagyon gyakran a megállapító határozat meghozatalával és az eltiltás elrendelésével egyidejűleg dönt.
32. Az eltiltás és az azt biztosító intézkedések tehát szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az előbbi a jogerős ítélet úgymond természetes és szükséges eredménye, azáltal, hogy az ítélet rendelkező részébe belefoglal egy, a közösségi védjegybitorlás elkövetőjének címzett kiegészítő tartózkodási kötelezettséget. Az eltiltás megsértése esetén az alperes jogsértő magatartásának következményeként életbe lépnek a kiegészítő intézkedések. Az ilyen intézkedéseknek tehát egyszerre megelőző és megtorló szerepe is van, vagyis azok olyan mechanizmusok, amelyek elsősorban a bírósági határozatban foglalt eltiltás megsértésének megakadályozására irányulnak, ugyanakkor szükség esetén szankcióként is működnek.
33. A fenti megállapításokat követően már nagyobb biztonsággal vizsgálhatjuk a Cour de cassation által előterjesztett kérdéseket. Egyrészt az eltiltással a kérdést előterjesztő bíróság által felvetett első és második kérdés foglalkozik, míg a további két kérdés az eltiltáshoz fűződő kiegészítő intézkedésekre összpontosul. Következésképpen, jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság négy különböző kérdéssel fordult az Európai Unió Bíróságához, úgy vélem, hogy a választ két részre lehet osztani; az első rész az eltiltásra összpontosít, és ennek folytatásaként a második az eltiltást biztosító intézkedések természetének és végrehajtási szabályainak vizsgálatával foglalkozik.
VI – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdés: a közösségi védjegybíróság által elrendelt eltiltások területi hatálya
34. A 40/94 rendelet egységes rendszert hoz létre, amelynek célja – mint korábban említettem –, hogy egységes anyagi és eljárási jogi hátteret teremtsen, amelyet kiegészítenek a rendszer hatékonyságát biztosító intézkedések. Továbbá abból a tényből kiindulva, hogy a nemzeti bíróságok az Unió különös bíróságainak szerepét töltik be, amelynek értelmében a védjegy egységességének biztosítása érdekében kiemelt hatáskörrel bírnak, jogosan lehetne arra következtetni, hogy a bíróságok határozatai a rendelet alapján automatikus és feltétlen joghatállyal rendelkeznek az egész Unióban.
35. Valójában ez a feltevés, amely szerint az ebben a tárgyban hozott valamennyi nemzeti határozat az Unió egész területén joghatállyal bíró határozattá válik, kapcsolódik leginkább a 40/94 rendelet alapvető elgondolásaihoz. Nem ez azonban az egyetlen értelmezési lehetőség. Valójában létezik egy másik, finoman árnyalt értelmezés is, amely mindenesetre a jogszabály célkitűzéseivel nagyobb összhangban van és szerintem helyénvalóbb.
36. Kiindulópontként hangsúlyozni kell, hogy a 40/94 rendelet 93. és 94. cikke értelmében a közösségi védjegybíróság kifejezett joghatósággal rendelkezik arra, hogy döntést hozhasson az Unió más tagállamainak területén elkövetett cselekmények tekintetében(15). E joghatósági szabály magyarázata a közösségi védjegyszabályozás megalkotását ösztönző, fent kifejtett célkitűzésekben rejlik, mivel az a célja, hogy a közösségi védjegy jogosultja számára elegendő legyen csak egyetlen bírósághoz fordulni, és ne kelljen több bíróságot megkeresnie a több tagállamot érintő védjegybitorlás esetén. Következésképpen, ha a védjegybíróság a 40/94 rendelet 93. cikke alapján rendelkezik joghatósággal, a bitorlás megállapítását követően, bárhol követték is azt el, rendelkezik az eltiltásról és az annak biztosítását szolgáló intézkedésekről(16).
37. A fentiek alapján egyetértek a Bizottság azon megállapításával, hogy az itt felmerült kérdés megoldásához az alanyi jogot megállapító bírói döntés joghatását meg kell különböztetni magának a bírósági határozatnak a joghatásától. A 40/94 rendelet valójában lehetővé teszi, hogy a közösségi védjegybíróság döntést hozzon az Unió másodlagos jogi aktusa által biztosított azon alanyi joggal kapcsolatban, amelyet egy vagy több tagállamban is megsértettek. A közösségi védjegybíróság döntése tehát az Unió által biztosított olyan alanyi jogra vonatkozik, amelynek bírói jogvédelmét az Unió különös bíróságaiként eljáró nemzeti bíróságok látják el. Következésképpen az alanyi jogot érintő bírósági döntés főszabályként az Unió egész területére kiterjedő joghatással rendelkezik.
38. Mindazonáltal minden jogvitát az adott ügy ténybeli és jogi körülményei határoznak meg, ebből következően előfordulhat olyan eset, amikor a felperes olyan bitorlással szemben lép fel, amelyet egyetlen tagállamban követtek el, így az ügyben hozott határozat egy adott területre korlátozódik(17). Hasonlóképpen ahhoz, amikor a bitorlást a tagállamok bizonyos csoportjában követik el, amint a jelen ügyből is következni látszik, ahol az összetéveszthetőség veszélye az adott területen használt nyelvtől függ(18). Ezt a gondolatmenetet követve, ha a felperes nem pontosítja – ebben az esetben – a bitorlás területi hatályát, az alperesnek kell bizonyítania, hogy a jogsértés egy konkrét földrajzi területre korlátozódik. Ezzel ellentétben az lenne a természetes, ha a közösségi védjegybíróság bitorlást megállapító határozata az Unió egész területén azonos joghatással rendelkezne.
39. Az előbbiek alapján az egyetlen, fent kifejtett érveléssel összhangban álló értelmezés szerint a 98. cikk (1) bekezdésében foglalt eltiltás területi hatálya megegyezik az alanyi jog megsértésének hatályával. Ezért, amennyiben a védjegybíróság a bitorlást egy nyelvi egységként jellemezhető területre korlátozza, az eltiltást is az említett földrajzi terület tekintetében állapítja meg. Ezzel szemben, ha a bitorlást megállapító határozat nem rendelkezik a területi hatályról, az eltiltás joghatása az Unió egész területére kiterjed.
40. A bírósági határozat joghatása, amint már említettük, eltér az alanyi jog rendelet által biztosított joghatásától. Mint az adott állam közhatalmi szervének döntése, az előbbi nem terjed ki automatikusan az Unió egész területére, hanem főszabály szerint a határozatot meghozó állam területén fejti ki joghatását, függetlenül attól, hogy érvényesülését a bírósági határozatok elismerésére irányadó gyors és hatékony szabályozás biztosítja, amely a 44/2001 rendeleten(19) alapul. A bíróság érdemi határozata tehát túlléphet az eljáró bíróság szerinti állam területén, oly módon, hogy a határozat mint egy nemzeti közhatalmi szerv által meghozott bírósági határozat joghatása az adott állam területére korlátozódik, és az e joghatások elismerésére irányadó privilegizált szabályoknak van alávetve.
41. A Cour de cassation által feltett első kérdést megválaszolva tehát úgy vélem, hogy a 40/94 rendelet 98. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a közösségi védjegybíróság által elrendelt eltiltás főszabály szerint – és kifejezett ellenkező rendelkezés hiányában – az Unió teljes területén joghatállyal rendelkezik. Következésképpen nem kell megválaszolni a kérdést előterjesztő bíróság által feltett második kérdést.
VII – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés: a közösségi védjegybíróság által az eltiltás végrehajtásának biztosítása céljából elrendelt intézkedések hatálya és az irányadó szabályozás
42. Az említett eltiltást biztosító intézkedések – amelyek a 98. cikk (1) bekezdése szerint „olyan intézkedések […], amelyek az […] eltiltás végrehajtását biztosítják” – elrendelése és hatálya a továbbiakban kifejtettek szerint újabb nehézségeket vet fel. E tekintetben konkrétan az a kétség merül fel, hogy az ilyen intézkedéseket egységesen kell‑e alkalmazni, vagy a rendelkezés ennél a pontnál az egyes tagállamok eljárási rendszereire hivatkozik. Az erre a kérdésre adandó választól függ a kiegészítő intézkedések hatályának kérdése is, és a Cour de cassation nem hiába fordul a Bírósághoz, választ keresve e két kérdésre.
43. Mind a 40/94 rendelet 98. cikke (1) bekezdésének, mind (2) bekezdésének alapos áttanulmányozása azt mutatja, hogy az uniós jogalkotó különböző típusú intézkedéseket állapít meg. Egyrészről az (1) bekezdés azokra az intézkedésekre hivatkozik, „amelyek az […] eltiltás végrehajtását biztosítják”, másrészről a (2) bekezdés általánosabban, kevésbé határozott módon utal más elrendelhető intézkedésekre. Az előbbieket illetően a rendelkezés előírja, hogy a közösségi védjegybíróság „a nemzeti jogszabályokat” alkalmazza, míg a (2) bekezdésben hivatkozott intézkedések esetén „annak a tagállamnak a nemzeti jogát […] alkalmazza, amelyben a bitorlást elkövették, vagy megkísérelték”.
44. Ez az eltérő eljárási mód vezette a Cour de Cassationt is arra, hogy előzetes döntéshozatalra terjessze elő a harmadik és negyedik kérdést, azonban lényegében mindkét kérdés esetén ugyanaz az aggodalom fogalmazódik meg: a kényszerítő bírságra mint az eltiltás megsértéséhez kapcsolódó biztosítási intézkedésre minden tekintetben az eljáró bíróság szerinti állam joga irányadó, vagy a jogsértés elkövetésének helye szerinti jog vonatkozik rá? Másképpen fogalmazva, a kényszerítő bírság „olyan intézkedés, amely az […] eltiltás végrehajtását biztosítja”, és ha ez így van, akkor a 98. cikk (1) bekezdésében hivatkozott „nemzeti jogszabály” vajon az eljáró bíróság szerinti állam joga és azt a kényszerítő bírság minden szakaszában alkalmazzák‑e?
45. Az e kérdésekre adandó válasz a rendeletből és annak célkitűzéseiből következik, de a kényszerítő bírságok sajátos rendszerét és természetét is tekintetbe kell venni.
A – A kényszerítő bírság és annak természete a 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdése fényében
46. A kényszerítő bírságok, különösen a védjegyek tekintetében, a tagállamok többségében ismert intézkedések. Rendeltetésük, mint ismeretes, egy kötelezettség teljesítésének, jelen esetben a 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott és korábban már részletezett eltiltásnak a biztosítása. Jóllehet minden nemzeti jogban jellemezhetik sajátosságok, a kényszerítő bírságot általában véve pénzbírságként alkalmazzák, összegét pedig a jogsértés időtartamának megfelelő napok száma alapján állapítják meg. A 98. cikk (1) bekezdése alapján elrendelt kényszerítő intézkedések esetén a szankció azt az alperest sújtja, aki figyelmen kívül hagyja a marasztaló ítéletben elrendelt eltiltást.
47. Tagadhatatlan, hogy a kényszerítő bírság jelentős mértékben összetett eszköz, összetettsége pedig fokozódik, ha az intézkedést országhatárokon átnyúló feltételek között kell elrendelni. A kényszerítő bírságnak valójában, a lehető legkifejezőbben szólva, három szakasza van, ezek mindegyikére önálló szabályozás irányadó, de mégis kapcsolódnak egymáshoz. Az első szakasz a kényszerítő bírság felépítése, amelynek során meghatározásra kerül a tényállás (feltételezhetően az eltiltás megsértése) és a szankciót megtestesítő jogkövetkezmény (a jogsértés időtartamától függően meghatározandó bírság, általában napokban kifejezve). Második lépésben, amikor ténylegesen megsértik az eltiltást, meg kell állapítani a pénzbírság összegét az irányadó számítási szabályok alapján. Harmadik és utolsó lépésben végre kell hajtani a bírságot, akár önkéntesen, akár kényszerítő erővel, ennek során a jogsértés elkövetője vagyonával felel a megállapított bírságért.
48. Megállapítható, a kényszerítő bírság alkalmazása során minden egyes időbeli szakaszra különböző szabályok és eljárások lehetnek irányadóak. Ez az összetettség azonban csak súlyosbodik, ha a jogsértésnek van egy országhatáron átnyúló eleme, mivel ilyen esetben különböző jogrendeket kell alkalmazni a kényszerítő bírság tekintetében a fent említett szakaszok közül egyet vagy akár többet illetően is. Pontosan ebben a helyzetben vetődik fel az utolsó két kérdés, amelyek keretében a Bíróságnak azt kell tisztáznia, hogy a 40/94 rendelet 98. cikkében foglalt eltiltás mennyiben határozza meg az említett rendelkezés alapján elrendelt kényszerítő bírság területi hatályát, és az arra nézve alkalmazandó szabályokat. Mielőtt azonban tovább vinnénk ezt a gondolatmenetet, két kiegészítő észrevételt kell tenni.
49. Először is nem hagyható figyelmen kívül, hogy a biztosítási intézkedések tekintetében fennálló sokféle nemzeti szabályozás ellenére az uniós jogalkotó e témában harmonizációval kapcsolatos előírásokat vezetett be, amelyek hozzájárulnak a nemzeti szabályozási rendszerek közelítéséhez. A 2004/48 irányelvnek a „bíróság által elrendelt eltiltó határozatokról” szóló 11. cikke a harmonizáció tárgyát képező nemzeti védjegyek tekintetében előírja, hogy „amennyiben a tagállam joga így rendelkezik, az eltiltó határozat be nem tartása esetén indokolt esetben pénzbírságot vethetnek ki a teljesítés kikényszerítése érdekében”(20). Ez a rendelkezés azt jelzi, hogy az átültetés jelenlegi szakaszában a tagállamok jogalkotás útján már biztosították, hogy bíróságaik kényszerítő bírságot alkalmazzanak, jóllehet az is igaz, hogy semmi sem képezi akadályát (más) alternatív és további intézkedések alkalmazásának.
50. A tagállamok jogszabályaikban rendelkezhetnek a kényszerítő bírságot kiegészítő vagy attól eltérő intézkedésekről, a 98. cikk (1) bekezdése éppen ezért nem említi konkrétan a kényszerítő bírságot, hanem általánosságban véve említi „azokat az intézkedéseket, amelyek az […] eltiltás végrehajtását biztosítják”. Ezt követi a brit modell, amint azt az Egyesült Királyság írásbeli észrevételében kifejtette, ott ugyanis nem ismerik a kényszerítő bírságot, és a büntető jellegű intézkedésként ismert contempt of court vert szilárd gyökeret.
51. Másodsorban, a fentiekből következően, különösen és kizárólagosan a 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott intézkedések azok, amelyek az eltiltást hivatottak biztosítani. E rendelkezés értelmében a közösségi védjegybíróság elrendeli az eltiltást, és adott esetben dönt a kizárólag az említett határozat végrehajtásának biztosítását szolgáló megfelelő intézkedésekről. Ezek azok az intézkedések tehát, amelyeket a hivatkozott (1) bekezdés értelmében a „nemzeti jogszabályokkal” összhangban rendelnek el, nem pedig a bíróság által alkalmazható bármely más intézkedés. Amennyiben egyéb intézkedést kell elrendelni, amelynek azonban nem célja az eltiltás végrehajtásának biztosítása, az alkalmazandó jogra a már annyiszor hivatkozott 98. cikk (2) bekezdésében foglalt rendelkezés irányadó.
52. Valójában a tagállamok fennálló szabályozásának sokféleségére figyelemmel a 40/94 rendelet helyesen tett különbséget az eltiltás biztosítását szolgáló intézkedések és az egyéb ‑ adott esetben az egyes nemzeti jogszabályok által elfogadott ‑ intézkedések között. A Bizottság ezt egy figyelemre méltó nyelvtani érvelésre hivatkozással megerősítette, hiszen a 98. cikk (2) bekezdése azzal a „maga részéről” kifejezéssel kezdődik, amely más nyelvtani változatok fényében erős választóvonalat képez az (1) bekezdésben, illetve a (2) bekezdésben hivatkozott intézkedések között(21). Amennyiben a 98. cikk (2) bekezdése eltérő intézkedésekre vonatkozik, arra kell következtetni, hogy miután az (1) bekezdés az eltiltásokról és az azt biztosító intézkedésekről szól, a (2) bekezdés általában véve és az előbbiektől eltérően, szankció jellegű intézkedésekre utal(22).
53. A fentiekre tekintettel nem kétséges, hogy a jelen ügyben a tribunal de grande instance de Paris által kiszabott kényszerítő bírság a 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdése értelmében a marasztaló ítéletben elrendelt eltiltás betartásának biztosítására irányuló döntés. A tribunal de grande instance de Paris tehát köteles volt a „nemzeti jogszabállyal összhangban” lévő intézkedést hozni.
54. Következésképpen most rátérek annak megvitatására, hogy a 98. cikk (1) bekezdése pontosan mit ért a „nemzeti jogszabályra” történő utalás alatt, illetve milyen gyakorlati következményt rejt magában az általam a Bíróságnak javasolt válasz.
B – Az alkalmazandó jogszabály és az „eltiltás végrehajtását biztosító […] intézkedések” joghatásai
55. A közösségi védjegybíróság eltiltást biztosító intézkedések elrendelése tekintetében fennálló joghatóságának elismerését követően a már hivatkozott 98. cikk (1) bekezdése kiegészül egy, az alkalmazandó jogra vonatkozó kétértelmű rendelkezéssel, a „nemzeti” jogra való hivatkozással, azonban nem határozza meg sem ennek hatályát, sem a kényszerítő bírság alkalmazásának azon szakaszát, amelyben az említett jog érvényesül, és azt sem, hogy pontosan melyik állam joga az irányadó.
56. Első megközelítésben az egyik értelmezés szerint az alkalmazandó jog a lex loci delicti commissi, tekintettel arra, hogy a rendelkezés közvetlenül megelőző mondata a „közösségi védjegy bitorlásával vagy annak kísérletével összefüggő cselekményekre” utal. Mivel a 40/94 rendelet 93. és 94. cikke értelmében a közösségi védjegybíróság joghatósággal rendelkezhet mind a saját területén, mind más tagállam területén elkövetett védjegybitorlás tekintetében, arra lehetne következtetni, hogy az imént kifejtettek folytatásaként a hivatkozott (1) bekezdés utolsó mondata a védjegybitorlás elkövetési helye szerinti tagállam jogrendje által meghatározott bíróságra utal. Ezen értelmezés alapján a megoldást hozzá lehetne igazítani valamennyi érintett nemzeti jogrendszer sajátosságaihoz, és esetleg megkönnyíthetné a határozat azon tagállamban történő elismerését, amelynek jogát alkalmazták. Mindazonáltal ez az olvasat számos ellenvetésbe ütközik, nem csak az ítélkezési gyakorlat szempontjából, hanem a nyelvtani és az érdemi értelmezés szempontjából is.
57. A már említett Nokia‑ügyben hozott ítéletben valójában a Bíróság – obiter dictumként – kimondta, hogy „a rendelet 98. cikke (1) bekezdésének második mondatában hivatkozott intézkedések jellegét az eljáró közösségi védjegybíróság szerinti tagállam nemzeti joga határozza meg, mint ahogyan ez az említett rendelkezés nemzeti jogszabályra való kifejezett utalásából is következik”(23). Ebből következően alapvetően a lex fori elve a kényszerítő bírság kivetésére irányadó releváns szabály. Mindazonáltal ki kell emelni, hogy a Bíróság határozata az intézkedések „természete” tekintetében alkalmazandó jogra utal, és úgy tűnik, hogy részben nyitva hagyta a kérdést.
58. Amennyiben mégis kétség merülne föl a Bíróság ezen megállapításával kapcsolatban, ezt egy rendszerezett érveléssel kellene eloszlatni. Így, ha az uniós jogalkotó azt szerette volna, hogy az eltiltás biztosítására szolgáló intézkedésekre alkalmazandó jog megegyezzen az egyéb elrendelendő intézkedésekre irányadó joggal, akkor a 98. cikk (2) bekezdésének rendelkezése felesleges lenne, mivel pontosan ez a rendelkezés funkciója, amit csak akkor lehet megérteni, ha az előző rendelkezés másról szólna. A hivatkozott bekezdés nagyon világosan rendelkezik a tekintetben, hogy az alkalmazandó jog – a biztosítási intézkedésektől eltérő intézkedéseken túlmenően – „annak a tagállamnak a nemzeti joga – ideértve nemzetközi magánjogát is – […], amelyben a bitorlást elkövették, vagy megkísérelték”. Az (1) bekezdésben foglalt „nemzeti jogszabály” puszta említése éles ellentétben áll a (2) bekezdésben hivatkozott lex loci delicti commissi elvével, ezért arra kellene következtetni, hogy eltérő kollíziós szabályokra vonatkoznak.
59. Végezetül más, inkább gyakorlati és teleologikus szempontú értékelésnek is helye van.
60. Valójában az eltiltás biztosítását szolgáló intézkedésre alkalmazandó jog elkülönült meghatározására irányuló dépeçage eljárás alkalmazása nehézségekbe ütközhet, különösen akkor, ha a kérdéses intézkedés egy kényszerítő bírság. A fentiekben kifejtettek szerint a kényszerítő bírság egyszerre megelőző és büntető jellegű eszköz, ez utóbbi esetében szükség van utólagos végrehajtási intézkedésekre, hogy megállapítsák a pénzbírság pontos összegét. Ebben az összefüggésben a jogsértés elkövetési helyének kritériuma problémás, mert a közösségi védjegybíróság akár több területtel is szembesülhet: az első, a védjegybitorlás elkövetési helye, amely megalapozza a bitorlás megállapítása iránti keresetet; a második az a terület, ahol megsértik a védjegybitorlással összefüggő cselekményektől való eltiltást, ez utóbbi el is térhet az előbbitől. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a bíróság nem tudhatja előre, hogy hol sértik meg az eltiltást, ha megsértik, és így a bíróságnak annyi fajta kényszerítő bírságot kellene alkalmaznia, ahány tagállam érintett. Abban a megszokott esetben, ha az érdemi határozat az Unió teljes területére kiterjedő hatállyal rendelkezne, a közösségi védjegybíróságnak huszonhét különböző kényszerítő intézkedést kellene alkalmaznia a huszonhét különböző jogrendszernek megfelelően.
61. Végeredményben a fentiekből következően a legmegfelelőbb választ akkor kapjuk, ha a 98. cikk (1) bekezdésében hivatkozott „nemzeti jogszabályt” az érdemi határozatot elfogadó közösségi védjegybíróság jogához társítjuk. Egyszóval a „nemzeti jogszabály”alatt a lex forit értjük.
62. Ennél a pontnál az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésre úgy kell válaszolni, miszerint a közösségi védjegybíróságok hatékonyan eljárhatnak a bitorlás megállapítása és az abból fakadó eltiltás által érintett területen a kényszerítő bírság kivetésének különböző momentumaiban, illetve szakaszaiban.
63. Ezek közül az első lépés nyilvánvalóan a kényszerítő bírság felépítése. A jelen indítvány 47. pontjában kifejtettekre tekintettel a közösségi védjegybíróság első lépésben saját nemzeti joga alapján meghatározza a kényszerítő bírságot. A védjegy jogosultja tehát egy jogcímmel fog rendelkezni, a védjegybitorlást vagy annak kísérletét megállapító bírósági határozattal, amely egyúttal, adott esetben az Unió egész területére kiterjedő hatályú parancsot és szabályt is alkot. Az eltiltást tartalmazó parancs a kényszerítő bírság felépítését szabályozó elemet foglal magában, amely bírság az eltiltás betartását biztosító büntető intézkedésnek minősül.
64. Mindazonáltal az a tény, hogy a közösségi védjegybíróság határozza meg a kényszerítő bírságot, nem jelenti szükségképpen azt, hogy adott esetben ugyanezen bíróságnak kell megállapítania annak összegét és végrehajtani azt. A kényszerítő bírság alkalmazásának minden egyes lépése ugyanazon bíróság eljárásában történik, ha az eltiltás megsértése az eljáró bíróság szerinti államban valósul meg. Más a helyzet azonban, ha az eltiltást az eljáró bíróság szerinti államtól különböző egy vagy több tagállamban sértik meg. Valójában ebben a helyzetben a közösségi védjegybíróság joghatósága korlátozott, mivel egy büntető jellegű hatáskörrel bővül, amely bizonyos mértékben megváltoztatja a 40/94 rendelet által a megoldások tekintetében – általában véve – megkívánt egységességet.
65. Egy ilyen jellegű értelmezésből következően, amennyiben az eljáró bíróság szerinti államtól eltérő tagállamban sértik meg az eltiltást, a hivatkozott jogsértés helye szerinti állam bíróságának kell megállapítania és végrehajtania a bírságot. Így az érdemi kérdésben döntő közösségi védjegybíróság köteles marasztalás esetén a kényszerítő bírság tekintetében határozni, míg a bírság összegének megállapítása és későbbi végrehajtása az eltiltás megsértésének helye szerinti állam bíróságának a feladata a 44/2001/EK rendeletben foglalt elismerési szabályok alkalmazásával.
66. Úgy vélem, hogy ez a megoldás áll leginkább összhangban a már annyiszor hivatkozott 98. cikk (1) bekezdésének szövegével, illetve a kényszerítő bírság büntető jellegével. A közösségi védjegybíróságok valójában széles körű joghatósággal rendelkeznek, amely a 40/94 rendelet 93. cikke értelmében biztosítja számukra, hogy a más tagállamok területén elkövetett védjegybitorlás vagy annak kísérlete tekintetében határozzanak. Mindazonáltal ez a joghatóság kimerül a védjegybitorlás vagy annak kísérlete megállapításában, mivel a 40/94 rendelet hallgat azon kényszerítő bírság összegének megállapításához kapcsolódó hatáskörről, amelynek tényállása (az eltiltás megsértése) nem az eljáró bíróság szerinti tagállamban következik be. Ez a megoldás továbbá a kényszerítő bírság természetével is összhangban van, amelyre inkább a büntető funkció jellemző, mint a védjegyet oltalmazó szerep. Az ilyen természetű intézkedéseknek – legalábbis tartalmuk meghatározása és az alkalmazási módjuk tekintetében – az adott jogrendszer sajátosságaihoz kell igazodniuk, és ebből következően a kényszerítő bírságot kiszabó és végrehajtó bíróságnak az eredeti bírósági határozatot a jogrendjében előírt azon egyenértékű intézkedések alkalmazásával kell végrehajtania, amelyek biztosítják az eredetileg elrendelt eltiltás hatékony végrehajtását.
67. Ily módon az eltiltás megsértésének elkövetési helye szerinti állam joghatósággal rendelkező bíróságának eljárása a közösségi védjegybíróság által elfogadott eredeti határozat elismerésére, és – amennyiben a bíróság által alkalmazott belső jog megengedi – a kényszerítő bírság konkrét esetre való alkalmazására korlátozódik. Ezzel ellentétben, ha a bíróság által alkalmazott belső jog nem rendelkezik ilyen természetű intézkedésről, az eltiltás betartatását szolgáló belső jogi rendelkezések szerint kell biztosítania a megtorlás célkitűzésének érvényesülését. E tekintetben fontos kiemelni, hogy a 2004/48 irányelv által megkövetelt jogharmonizáció ezeket az intézkedéseket is érintette oly módon, hogy jelenleg minden tagállam rendelkezik vagy rendelkeznie kell olyan szabályokkal, amelyek teljes mértékben biztosítják a kényszerítő bírság érvényesülését, adott esetben azzal egyenértékű intézkedések révén.
68. Következésképpen és a Cour de cassation által előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdést megválaszolva úgy vélem, hogy a közösségi védjegybíróság által az eltiltás betartása érdekében elfogadott kényszerítő intézkedések arra a területre terjednek ki, amelyre nézve megállapították a védjegybitorlást, és ennek következtében elrendelték az eltiltást. Az eltiltás megsértésének helye szerinti állam bírósága köteles elismerni a közösségi védjegybíróság által elrendelt kényszerítő bírság joghatását annak érdekében, hogy megállapítsa annak összegét és adott esetben végre is hajtsa azt a 44/2001 rendelet és a belső jog rendelkezései alapján. Amennyiben az általa alkalmazott belső jog nem rendelkezik ilyen természetű intézkedésről, az eltiltás betartatását szolgáló belső jogi rendelkezések szerint kell biztosítania a megtorlás célkitűzésének érvényesülését.
VIII – Végkövetkeztetések
69. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Cour de Cassation által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket az alábbiak szerint válaszolja meg:
1) Az első kérdést megválaszolva a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK tanácsi rendelet 98. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a közösségi védjegybíróság által elrendelt eltiltás főszabály szerint – és kifejezett ellenkező rendelkezés hiányában – a Közösség teljes területén joghatállyal rendelkezik.
2) A harmadik kérdést megválaszolva a 40/94 rendelet 98. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy:
– A közösségi védjegybíróság által az eltiltás betartása érdekében elfogadott kényszerítő intézkedések arra a területre terjednek ki, amelyre nézve megállapították a védjegybitorlást, és ennek következtében elrendelték az eltiltást.
– Az eltiltás megsértésének helye szerinti állam bírósága köteles elismerni a közösségi védjegybíróság által elrendelt kényszerítő bírság joghatását annak érdekében, hogy megállapítsa annak összegét, és adott esetben végre is hajtsa azt a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet és a belső jog rendelkezései alapján.
– Amennyiben az eltiltás megsértésének helye szerinti állam bírósága által alkalmazott belső jog nem rendelkezik ilyen természetű intézkedésről, az eltiltás betartatását szolgáló belső jogi rendelkezések szerint kell biztosítania a megtorlás célkitűzésének érvényesülését.