A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)
2013. január 22.(*)
„Közösségi védjegy – Felszólalási eljárás – A BUD közösségi szó‑ és ábrás védjegyek bejelentése – »Bud« megjelölések – Feltétlen kizáró ok – A 40/94/EK rendelet 8. cikkének (4) bekezdése (jelenleg a 207/2009/EK rendelet 8. cikkének (4) bekezdése)”
A T‑225/06. RENV., T‑255/06. RENV., T‑257/06. RENV. és T‑309/06. RENV. sz. egyesített ügyekben,
a Budějovický Budvar, národní podnik (székhelye: České Budějovice [Cseh Köztársaság], képviselik: F. Fajgenbaum, C. Petsch, S. Sculy‑Logotheti és T. Lachacinski ügyvédek)
felperesnek
a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) (képviseli: A. Folliard‑Monguiral, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
a beavatkozó a Törvényszék előtti eljárásban, korábban Anheuser‑Busch, Inc., másik fél a fellebbezési tanács előtti eljárásban:
az Anheuser‑Busch LLC (székhelye: Saint Louis, Missouri [Egyesült Államok], képviselik: V. von Bomhard, B. Goebel és A. Renck ügyvédek),
az OHIM második fellebbezési tanácsa által 2006. június 14‑én (R 234/2005‑2. sz. ügy), 2006. június 28‑án (R 241/2005‑2. sz. és R 802/2004‑2. sz. ügyek) és 2006. szeptember 1‑jén (R 305/2005‑2. sz. ügy) a Budějovický Budvar, národní podnik és az Anheuser‑Busch, Inc. közötti felszólalási eljárásokkal kapcsolatban hozott határozatok ellen benyújtott keresetei tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: N. J. Forwood elnök, F. Dehousse (előadó) és J. Schwarcz bírák,
hivatalvezető: C. Heeren tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2012. szeptember 11‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 A beavatkozó, az Anheuser‑Busch Inc., jelenleg Anheuser‑Busch LLC, 1996. április 1‑jén, 1999. július 28‑án, 2000. április 11‑én és 2000. július 4‑én a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK módosított tanácsi rendelet (HL 1994. L 11., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.; helyébe lépett a közösségi védjegyről szóló, 2009. február 26‑i 207/2009/EK tanácsi rendelet [HL L 78., 1. o.]) alapján négy közösségi védjegybejelentési kérelmet nyújtott be a Belső Piaci Harmonizációs Hivatalhoz (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM).
2 A védjegybejelentéseket a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15‑i Nizzai Megállapodás szerinti 16., 21., 25., 32., 33., 35., 38., 41. és 42. osztályba tartozó áruk és szolgáltatások egyes fajtái, köztük a sörök vonatkozásában tették, és azok a BUD szómegjelölésre és a következő ábrás megjelölésre vonatkoztak:
3 1999. március 5‑én, 2000. augusztus 1‑jén, 2000. május 22‑én és 2001. június 5‑én a Budějovický Budvar, národní podnik felperes a 40/94 rendelet 42. cikke (jelenleg a 207/2009 rendelet 41. cikke) alapján felszólalt a bejelentett védjegyeknek a lajstromozás iránti kérelmekben felsorolt valamennyi áru tekintetében történő lajstromozásával szemben.
4 Felszólalásainak alátámasztására a felperes először is a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja (jelenleg a 207/2009 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja) alapján a 361 566. számon „valamennyi típusú világos és barna sör” tekintetében lajstromozott alábbi korábbi nemzetközi ábrás védjegyre hivatkozott, amely lajstromozásának hatálya Ausztriára, a Benelux államokra és Olaszországra terjed ki:
5 Másodszor a felperes a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján az egyrészt az eredetmegjelölések oltalmára és nemzetközi lajstromozására vonatkozó, 1958. október 31‑én elfogadott, felüllvizsgált és módosított Lisszaboni Megállapodás (a továbbiakban: Lisszaboni Megállapodás) alapján Franciaországra, Olaszországra és Portugáliára kiterjedő hatállyal, másrészt Ausztriában az eredetjelzők, az eredetmegjelölések és a mezőgazdasági és ipari termékek eredete egyéb elnevezéseinek oltalmára vonatkozó, Ausztria és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között 1976. június 11‑én aláírt szerződés (a továbbiakban: kétoldalú egyezmény) és a kétoldalú egyezmény alkalmazásáról szóló, 1979. június 7‑én aláírt megállapodás (a továbbiakban: kétoldalú megállapodás) (a továbbiakban együttesen: szóban forgó kétoldalú szerződések) alapján oltalomban részesülő „bud” megjelölésre hivatkozott.
6 Az OHIM felszólalási osztálya 2004. július 16‑i határozatával helyt adott a bejelentett védjegy lajstromozása elleni felszólalásnak a 2000. július 4‑i lajstromozás iránti kérelemben szereplő „éttermek, bárok és tavernák szolgáltatásai” (42. osztály) tekintetében, mivel többek között úgy vélte, hogy a felperes bizonyította, hogy Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában joga van a „bud” eredetmegjelölésre.
7 A 2004. december 23‑i és a 2005. január 26‑i határozatokkal a felszólalási osztály elutasította a másik három lajstromozás iránti kérelemben szereplő védjegyek lajstromozása elleni felszólalásokat, mivel lényegében úgy ítélte meg, hogy nem bizonyították, hogy a „bud” eredetmegjelölés Franciaországgal, Olaszországgal, Ausztriával és Portugáliával kapcsolatban a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban használt megjelölés.
8 Ahhoz, hogy erre a következtetésre jusson, a felszólalási osztály úgy vélte, hogy ugyanazokat a kritériumokat kell alkalmaznia, mint a közösségi védjegyről szóló 40/94 rendelet végrehajtásáról szóló, 1995. december 13‑i 2868/95/EK bizottsági rendelet (HL L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.) 22. szabályának (2) és (3) bekezdésével összefüggésben értelmezve a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) bekezdésében a felszólalás alapjául szolgáló korábbi közösségi védjegyek „tényleges használatára” vonatkozóan előírt kritériumok.
9 A felperes 2005. február 21‑én és 2005. március 18‑án a 40/94 rendelet 57–62. cikke (jelenleg a 207/2009 rendelet 58–64. cikke) alapján három fellebbezést nyújtott be az OHIM‑hoz a felszólalási osztály 2004. december 23‑i és a 2005. január 26‑i határozataival szemben.
10 Az Anheuser‑Busch 2004. szeptember 8‑án a 40/94 rendelet 57–62. cikke alapján fellebbezést nyújtott be a felszólalási osztály 2004. július 16‑i határozatának azon részével szemben, amelyben az részben helyt adott a felperes által benyújtott felszólalásnak. A felperes a felszólalási osztály határozatának a hatályon kívül helyezését abban a részében kérte, amelyben az elutasította a felszólalást a 35., 38., 41. és 42. osztályba tartozó egyéb szolgáltatásokkal kapcsolatban.
11 Az OHIM második fellebbezési tanácsa 2006. június 14‑i, 2006. június 28‑i és 2006. szeptember 1‑jei határozataival elutasította a felperes által az OHIM felszólalási osztályának 2004. december 23‑i és 2005. január 26‑i határozataival szemben benyújtott fellebbezéseket, 2006. június 28‑i határozatával pedig helyt adott az Anheuser‑Busch által benyújtott fellebbezésnek, és teljes egészében elutasította a felperes által tett felszólalást (a továbbiakban: megtámadott határozatok).
12 A fellebbezési tanács először is megjegyezte, hogy úgy tűnik, hogy a felperes felszólalásainak alátámasztására már nem a 361566. sz. nemzetközi ábrás védjegyre, hanem kizárólag a „bud” eredetmegjelölésre hivatkozott.
13 Másodszor a fellebbezési tanács lényegében azt állapította meg, hogy nehéz megérteni, hogy hogyan lehetne a BUD megjelölést eredetmegjelölésnek, vagy akár a földrajzi eredet közvetett jelölésének tekinteni. A fellebbezési tanács ebből arra a következtetésre jutott, hogy egy felszólalás a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése szerint nem lehet eredményes egy eredetmegjelölésként fennálló jog alapján, amely ráadásul még csak nem is eredetmegjelölés.
14 Harmadszor a fellebbezési tanács, értelemszerűen alkalmazva a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdését (jelenleg a 207/2009 rendelet 42. cikkének (2) és (3) bekezdése), és a 2868/95 rendelet 22. szabályát, úgy vélte, a felperes által a „bud” eredetmegjelölés Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában és Portugáliában történő használatára vonatkozóan benyújtott bizonyítékok nem kielégítőek.
15 Negyedszer a fellebbezési tanács úgy ítélte meg, hogy a felszólalást azon indokokkal is el kell utasítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a szóban forgó eredetmegjelölés olyan jogot biztosít számára, amely alapján megtilthatja a „bud” kifejezésnek Franciaországban vagy Ausztriában védjegyként történő használatát.
A Törvényszék és a Bíróság előtti eljárás
16 A Törvényszék Hivatalához 2006. augusztus 26‑án (T‑225/06. sz. ügy), 2006. szeptember 15‑én (T‑255/06. és T‑257/06. sz. ügyek) és 2006. november 14‑én (T‑309/06. sz. ügy) benyújtott keresetlevelekkel a felperes a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezése iránt nyújtott be keresetet.
17 A Törvényszék első tanácsának elnöke a 2008. február 25‑én hozott végzéssel elrendelte a T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06. és T‑309/06. sz. ügyeknek a Törvényszék eljárási szabályzata 50. cikke alapján a szóbeli szakasz lefolytatása céljából történő egyesítését.
18 A felek szóbeli előadásainak és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszaiknak a meghallgatására a 2008. április 1‑jei tárgyaláson került sor.
19 A Törvényszék a T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06. és T‑309/06. sz., Budějovický Budvar kontra OHMI – Anheuser‑Busch (BUD) ügyben 2008. december 16‑án hozott ítéletével (EBHT 2008., II‑3555. o.; a továbbiakban: a Törvényszék ítélete) a Törvényszék eljárási szabályzatának 50. cikke alapján ítélethozatal céljából egyesítette a T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06. és T‑309/06. sz. ügyeket. A Törvényszék kötelezte az OHIM‑ot a saját költségein kívül a felperes költségei kétharmadának a viselésére. Továbbá az Anheuser‑Buscht kötelezte a saját költségein kívül a Budějovický Budvar, národní podnik költségei egyharmadának a viselésére
20 Először is a Törvényszék a felperes által hivatkozott egyetlen jogalap első része keretében úgy ítélte meg, hogy a fellebbezési tanács megsértette a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését azáltal, hogy mindenekelőtt úgy vélte, hogy a hivatkozott, a Lisszaboni Megállapodás és a kétoldalú egyezmény alapján lajstromozott korábbi jog nem „eredetmegjelölés”, majd hogy „másodlagos jelentőségű” az a kérdés, hogy a BUD megjelölést többek között Franciaországban és Ausztriában oltalom alatt álló eredetmegjelölésként kezelik‑e, és végül annak megállapításával, hogy a felszólalás ezen az alapon nem lehet sikeres (a Törvényszék ítéletének 92 és 97. pontja).
21 Másodszor a Törvényszék a felperes által hivatkozott egyetlen jogalap második része keretében kételyeket támasztott a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel fellebbezési tanács általi alkalmazásával kapcsolatban.
22 A Törvényszék mindenekelőtt úgy ítélte meg, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy döntött, hogy analógia útján a korábbi védjegy „tényleges” használatára vonatkozó európai uniós jogi rendelkezéseket különösen annak meghatározása céljából alkalmazza, hogy a szóban forgó megjelölések „kereskedelmi forgalomban” történő használat tárgyát képezték‑e, és mindezt külön‑külön Ausztriával, Franciaországgal, Olaszországgal és Portugáliával kapcsolatban tette. A Törvényszék szerint a fellebbezési tanácsnak meg kellett volna vizsgálnia, hogy a felperes által a közigazgatási eljárás során benyújtott bizonyítékok a szóban forgó megjelölések gazdasági előnyre törekvő kereskedelmi tevékenység keretében történő és nem magáncélú használatát tükrözték‑e, az e használattal érintett területre való tekintet nélkül (a Törvényszék ítéletének 168. pontja). Egyébiránt ezzel kapcsolatban a Törvényszék kifejtette, hogy a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdéséből nem következik, hogy a felszólalónak bizonyítania kell, hogy a szóban forgó megjelölést a közösségi védjegybejelentés előtt használták. Legfeljebb azt lehet megkövetelni, hogy a szóban forgó megjelölést a védjegybejelentés Közösségi Védjegyértesítőben történő meghirdetése előtt használják (a Törvényszék ítéletének 169. pontja). A Törvényszék a felperes által az OHIM‑hoz benyújtott összes dokumentumra tekintettel azt állapította meg, hogy a felperes bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a szóban forgó megjelöléseket a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése értelmében a kereskedelmi forgalomban használták, ami ellentétes a fellebbezési tanács következtetésével (a Törvényszék ítéletének 177. pontja).
23 A Törvényszék ezt követően azt állapította meg, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot akkor is, amikor Franciaország tekintetében kapcsolatot létesített az érintett megjelölés használatára vonatkozó bizonyíték és azon tényre vonatkozó feltétel között, hogy a szóban forgó jognak a helyi jelentőségűt meghaladó mértékűnek kell lennie. A Törvényszék úgy ítélte meg, hogy e tekintetben elegendő megállapítani, hogy a hivatkozott korábbi jogok jelentősége meghaladja a helyi mértéket annyiban, amennyiben azok oltalma a Lisszaboni Megállapodás 1. cikkének (2) bekezdése és a kétoldalú egyezmény 1. cikke alapján túlterjed a származási területükön (a Törvényszék ítéletének 181. pontja).
24 Harmadszor a felperes által hivatkozott egyetlen jogalap második részében foglalt második kifogása keretében a Törvényszék megállapította, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot, amikor nem vette figyelembe az összes releváns ténybeli és jogi elemet annak meghatározása céljából, hogy a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján az érintett tagállam joga biztosítja‑e a felperesnek a későbbi védjegy használata megtiltásának a jogát (a Törvényszék ítéletének 199. pontja).
25 A Bíróság Hivatalához 2009. március 4‑én benyújtott beadványával az Anheuser‑Busch a Bíróság alapokmányának 56. cikke alapján fellebbezést nyújtott be a Törvényszék ítélete ellen, amellyel azt kérte, hogy a Bíróság – az ügyek ítélethozatal céljából történő egyesítéséről rendelkező 1. cikke kivételével – helyezze hatályon kívül az említett ítéletet.
26 A C‑96/09. P. sz., Anheuser‑Busch kontra Budějovický Budvar ügyben 2011. március 29‑én hozott ítéletével (a továbbiakban: a fellebbezés tárgyában hozott ítélet) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot azáltal, hogy helyt adott a felperes egyetlen jogalapja második részében foglalt második kifogás első részének, viszont úgy ítélte meg, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az egyetlen jogalap második részében foglalt első kifogás tárgyát illetően, vagyis a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel alkalmazásával kapcsolatban (lásd a fenti 21–23. pontot).
27 Következésképpen a Bíróság hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét „annyiban, amennyiben a Törvényszék a [40/94] rendelet 8. cikke (4) bekezdésének az értelmezésével kapcsolatban tévesen állapította meg mindenekelőtt azt, hogy a szóban forgó megjelölés jelentőségét, amely nem lehet csak helyi mértékű, kizárólag a szóban forgó megjelölés oltalma területének a kiterjedése alapján kell értékelni, figyelmen kívül hagyva annak az e területen történő használatát, ezt követően azt, hogy az említett megjelölés használatának értékelése céljából érintett terület nem szükségszerűen annak oltalmának a területe, végül pedig azt, hogy ugyanezen megjelölést nem kell szükségszerűen a közösségi védjegy lajstromozása iránti kérelem benyújtásának a napja előtt használni” (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet rendelkező részének 1. pontja).
28 Bíróság a fellebbezést az ezt meghaladó részében elutasította.
29 Egyébiránt a Bíróság rámutatott arra, hogy „a [felperes] által az azon feltételnek a fellebbezési tanács általi alkalmazására alapított jogalap értékelése céljából, amely egy olyan megjelölés, amelynek jelentősége meghaladja a helyi mértéket, kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozik, értékelni kell az annak a bizonyítására alkalmas ténybeli elemek bizonyító erejét, hogy a jelen ügyben e feltétel a jelen ítéletben elfogadott meghatározása alapján teljesül, amely ténybeli elemek között szerepelnek különösen a [felperes] által benyújtott és a megtámadott ítélet 171. és 172. pontjában említett dokumentumok” (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 219. pontja). Mivel a per állása nem engedte meg, hogy a Bíróság döntést hozzon, így visszautalta a T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06. és T‑309/06. sz. ügyet a Törvényszék elé, a költségekről pedig nem határozott.
30 A szóban forgó ügyeket a Törvényszék második tanácsa elé utalták.
31 A felek az előírt határidőn belül előterjesztették észrevételeiket az eljárás folytatására vonatkozóan.
32 2011. október 19‑én az Anheuser‑Busch a Törvényszék Hivatala elé terjesztette az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) által 2011. augusztus 9‑én hozott ítélet másolatát. A többi fél észrevételt tehetett erre a dokumentumra vonatkozóan, amelyet az ügy irataihoz csatoltak.
33 A szóbeli eljárás lefolytatása, valamint az eljárást befejező határozat meghozatala érdekében a Törvényszék második tanácsának elnöke 2012. június 22‑i végzésével az eljárási szabályzat 50. cikke alapján egyesítette a T‑225/06. RENV, T‑255/06. RENV, T‑257/06. RENV és T‑309/06. RENV sz. ügyeket.
34 A felek szóbeli előadásainak és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszaiknak a meghallgatására a 2012. szeptember 11‑i tárgyaláson került sor.
A feleknek az ügy visszautalását követően előterjesztett kérelmei
35 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék
– hagyja helyben a Törvényszék ítéletét;
– kötelezze az OHIM‑ot és az Anheuser‑Buscht a költségek viselésére.
36 Az OHIM és az Anheuser‑Busch azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
A jogkérdésről
37 Elöljáróban rá kell mutatni arra, hogy a felperesnek a Törvényszék ítéletének helybenhagyására irányuló kereseti kérelme a megtámadott határozatok hatályon kívül helyezésére vonatkozik, ahogyan ezt az általa benyújtott keresetek keretében kérte.
38 Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a felperes keresetlevelében lényegében egyetlen, a 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalapra hivatkozik. A felperes egyetlen jogalapja két részből áll. Az első részben a felperes megkérdőjelezi a fellebbezési tanács azon következtetését, miszerint a bud megjelölés nem tekinthető eredetmegjelölésnek. A második részben a felperes vitatja a fellebbezési tanács azon megállapítását, miszerint a 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének feltételei a jelen ügyben nem teljesülnek.
39 A fellebbezés tárgyában hozott ítéletben a Bíróság a Törvényszék több olyan megállapítását is helybenhagyta, amely a fellebbezési tanács által a megtámadott határozatokban elkövetett hibákra vonatkozott.
40 A fellebbezés tárgyában hozott ítéletből többek között az következik, hogy a Bíróság nem vonta kétségbe a Törvényszék azon megállapítását, miszerint az egyetlen jogalap első részének helyt kell adni. A Bíróság ugyanis azt mondta ki, hogy miután megállapítást nyert, hogy a hivatkozott korábbi jogok hatályát jogerősen nem érvénytelenítették Franciaországban és Ausztriában, és hogy e jogok érvényesek maradtak a vitatott határozatok elfogadásakor, a Törvényszék a megtámadott ítélet 90. és 98. pontjában ebből helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a fellebbezési tanácsnak figyelembe kellett volna vennie a hivatkozott korábbi jogokat, anélkül hogy megkérdőjelezte volna e jogok minősítését (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 92. és 93. pontja).
41 Az egyetlen jogalap második részével kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor azt állapította meg, hogy a „kereskedelmi forgalomban használt” kifejezést – a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdésében a felszólalás alátámasztására hivatkozott korábbi védjegyek esetében előírt tényleges használat analógiájára – a tényleges használatra utaló kifejezésként kell értelmezni, ahogyan ezt a fellebbezési tanács a megtámadott határozatokban állította (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 142–146. pontja).
42 Egyébiránt a Bíróság – emlékeztetve a Törvényszék azon megállapítására, miszerint az a tény, hogy a bud megjelölést „védjegyként” használták, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezt a megjelölést kereskedelmi forgalomban nem használták, ahogyan ezt a fellebbezési tanács a megtámadott határozatokban állította – kifejtette, hogy a felszólalás alátámasztásául hivatkozott megjelölést olyan értelemben kell megkülönböztető elemként használni, hogy annak a jogosultja által gyakorolt gazdasági tevékenység azonosítását kell szolgálnia, amely kérdés a jelen ügyben nem vita tárgya (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 148. és 149. pontja).
43 A Bíróság ezután rámutatott arra, hogy a Lisszaboni Megállapodás alapján lajstromozott bud eredetmegjelölés Franciaországban fennálló oltalmával kapcsolatban a Törvényszék ítélete 195. pontjában helyesen állapította meg, hogy a fellebbezési tanács nem támaszkodhatott arra a tényre, amely az e tagállamban hozott bírósági határozatból derül ki, hogy a felperes abban az időpontban nem tudta megakadályozni, hogy az Anheuser‑Busch forgalmazója a sört a BUD védjeggyel értékesítse Franciaországban, hogy ebből azt a következtetést vonja le, hogy a felperes nem bizonyította, hogy teljesül az azon jogra vonatkozó feltétel, hogy a hivatkozott megjelölés alapján egy későbbi védjegy használatát megtiltsa (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 193. pontja).
44 Végül, mivel a fellebbezési tanács által említett francia és osztrák bírósági határozatok egyike sem vált jogerőssé, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Törvényszék ítélete 192. pontjában helyesen állapította meg, hogy a fellebbezési tanács következtetése megalapozásához nem támaszkodhat kizárólag e határozatokra, és figyelembe kellett volna vennie a felperes által a felszólalási eljárás keretében hivatkozott nemzeti jogi rendelkezéseket is annak vizsgálata céljából, hogy e rendelkezések alapján a felperest megilleti‑e annak joga, hogy a hivatkozott megjelölés alapján megtiltsa egy későbbi védjegy használatát (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 195–197. pontja).
45 Jóllehet a megtámadott határozatokban több hiba is található, ezek nem elegendőek ahhoz, hogy a Törvényszék az egyetlen jogalap második részének is helyt adjon, és az említett határozatokat hatályon kívül helyezze. A fellebbezési tanács a megtámadott határozatokban ugyanis azt állapította meg, hogy a felszólalás alátámasztásául hivatkozott megjelölés nem felel meg a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltételnek. A fellebbezési tanács ezen megállapítása önmagában elegendő a felperes által a bejelentett közösségi védjegyek lajstromozásával szemben benyújtott felszólalások elutasításához. Erre vonatkozóan a Bíróság rámutat arra, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot (lásd a fenti 27. pontot).
46 Következésképpen értékelni kell a felperes által az OHIM előtt ismertetett, annak a bizonyítására alkalmas ténybeli elemek bizonyító erejét, hogy – a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben elfogadott meghatározása alapján – a jelen ügyben teljesül a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel.
47 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel célja a megjelölések közötti összeütközések korlátozása, megakadályozva azt, hogy egy korábbi jog, amely nem eléggé jellegzetes, vagyis fontos és jelentős a kereskedelmi forgalomban, akadályát képezhesse egy új közösségi védjegy lajstromozásának. A felszólalás lehetőségét azon megjelölések esetében kell fenntartani, amelyek ténylegesen és valóban jelen vannak az érintett piacon. Abból a célból, hogy a felszólalás alátámasztására hivatkozott megjelölés egy új megjelölés lajstromozásának az akadályát képezhesse, a kereskedelmi forgalomban történő használatának valóban eléggé jelentősnek kell lennie, és olyan földrajzi kiterjedéssel kell rendelkeznie, amely nem lehet csupán helyi jelentőségű, ami magában foglalja azt – amennyiben e megjelölés oltalmának területe a helyi mértékűtől eltérőnek tekinthető –, hogy e használatnak e terület jelentős részén kell történnie. Annak meghatározása céljából, hogy ez‑e a helyzet, figyelembe kell venni e megjelölés, mint egy a címzettjei számára megkülönböztető elem, használatának időtartamát és intenzitását, amely címzettek lehetnek mind a vásárlók és fogyasztók, mind a szállítók és versenytársak. E tekintetben különösen releváns a megjelölés reklámokban és üzleti levelezésben történő használata. Továbbá a kereskedelmi forgalomban történő használatra vonatkozó feltétel értékelését külön‑külön kell elvégezni az egyes olyan területek esetében, amelyeken a felszólalás alátámasztására hivatkozott jog oltalom alatt áll. Végül a szóban forgó megjelölés kereskedelmi forgalomban történő használatát a közösségi védjegy lajstromozása iránti kérelem benyújtásának időpontja előtt kell bizonyítani (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 156–169. pontja).
48 A jelen ügyben a fellebbezési tanács lényegében úgy ítélte meg, hogy a felperes által az OHIM elé terjesztett bizonyítékok alapján nem lehet Franciaországgal, Olaszországgal, Ausztriával és Portugáliával kapcsolatban egy megjelölésnek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára következtetni. Az eljárás folytatásáról szóló észrevételekből kitűnik, hogy a felperes a megtámadott határozatokat kizárólag azon részükben vitatja, amelyben azok – mint nem kielégítőeket – elutasítják a szóban forgó megjelölések franciaországi és ausztriai használatára vonatkozó bizonyítékokat.
49 Az eljárás folytatásáról szóló észrevételek keretében a felperes bevezetésképpen előadja, hogy a hivatkozott megjelölés jelentőségére vonatkozó feltételt nem lehet a különböző jellegű jogok tekintetében ugyanúgy értékelni. Így az eredetmegjelölések esetében – még ha úgy is tűnik, hogy a Bíróság szabott ilyen követelményt – az oltalomhoz nem kapcsolódik használatra vonatkozó feltétel. Az ezzel ellentétes értelmezés azt vonná maga után, hogy az eredetmegjelöléseket visszavonható jogoknak kellene tekinteni, ami ellentétes lenne a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek földrajzi jelzéseinek és eredetmegjelöléseinek oltalmáról szóló, 2006. március 20‑i 510/2006/EK tanácsi rendelet (HL L 93., 12. o.) szellemével. Amint bejegyeznek egy eredetmegjelölést, a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében foglalt feltételek teljesülnek. Annak megállapításához, hogy a szóban forgó megjelölés jelentősége nem csupán helyi mértékű, elegendő erről a bejegyzésről bizonyítékot szolgáltatni. Ezenkívül a jelen ügyben a szóban forgó eredetmegjelölés nemzeti, bilaterális és nemzetközi szinten is oltalmat élvez. Ezen eredetmegjelölés jelentősége tehát nem csupán helyi mértékű. A felperes egyébiránt hangsúlyozza, hogy valamely terméknek egy eredetmegjelöléshez kapcsolódó előállítása korlátozott mértékű, és az exportja is az. Az eredetmegjelöléssel jelölt árut valójában nagyrészt a származási országon belül állítják elő. A felperes azt is előadja, hogy a sörök piaca sajátos piac, és emlékeztet arra, hogy a Cseh Köztársaság előtti politikai rezsim korlátozta az exportot. Végül a felperes azt állítja, hogy a hivatkozott megjelölés kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozó feltétel minőségi és nem mennyiségi feltétel. A Törvényszéknek a jelen ügy tényállásának értékelése során figyelembe kellett volna vennie ezeket az elemeket.
50 A hivatkozott megjelölés franciaországi használatával kapcsolatban a felperes előadja, hogy ugyanazon, az említett megjelölés használatára vonatkozó bizonyítékokat terjesztette elő, mint a Törvényszék T‑60/04–T‑64/04. sz., Budějovický Budvar kontra OHMI – Anheuser‑Busch (BUD) ügyben 2007. június 12‑én hozott ítélete (az EBHT‑ban nem tették közzé) alapjául szolgáló ügyekben. Márpedig ezekben az ügyekben mind a fellebbezési tanács, mind pedig a Törvényszék előtt az OHIM elismerte, hogy a felperes Franciaország tekintetében bizonyította a hivatkozott megjelölés helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatát.
51 A hivatkozott megjelölés ausztriai használatával kapcsolatban a felperes mindenekelőtt azt emeli ki, hogy a C‑478/07. sz. Budĕjovický Budvar ügyben 2009. szeptember 8‑án hozott ítéletben (EBHT 2009., I‑7721. o.) a Bíróság kimondta, hogy „az EK 30. cikk […] az elnevezések származási országban történt használatának jellegét és tartamát illetően nem támaszt olyan konkrét követelményt, amely feltétele annak, hogy az elnevezések oltalma e cikk alapján indokolt legyen”. A felperes ezután előadja, hogy az általa az OHIM elé tárt bizonyítékok a csupán helyi mértékű használattól eltérő jellegű ausztriai használatot igazolnak.
52 Az OHIM és az Anheuser‑Busch vitatja a felperes érveit. Egyébiránt, amennyiben az nyerne megállapítást, hogy a felperes által előadott bizonyítékok elegendőek annak bizonyítására, hogy létezik olyan, kereskedelmi forgalomban használt megjelölés, amelynek jelentősége meghaladja a helyi mértéket, úgy az OHIM és az Anheuser‑Busch azt kéri a Törvényszéktől, hogy más elemeket is vegyen figyelembe. Az OHIM és az Anheuser‑Busch – a fenti 51. pontban hivatkozott Budĕjovický Budvar ügyben hozott ítéletre utalva – különösen azt állítja, hogy az a tény, hogy a bud megjelölést az 510/2006 rendelet alapján nem jegyezték be, egyúttal azt is jelenti, hogy az említett megjelölés ausztriai és franciaországi oltalma a szóban forgó kétoldalú szerződésekre, illetve a Lisszaboni Megállapodásra tekintettel nem lépett életbe ezekben a tagállamokban a megtámadott határozatok elfogadásának időpontjában. Ausztriára vonatkozóan ezt az értelmezést az Oberster Gerichtshof fenti 32. pontban hivatkozott, 2011. augusztus 9‑én hozott ítélete is megerősítette. A Törvényszéket köti a hatályos uniós jog.
53 Először is, azt feltételezve, hogy a felperes érvei arra irányulnak, hogy a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel Franciaország tekintetében teljesül, mivel a fellebbezési tanács úgy ítélte meg, hogy ez a feltétel az OHIM előtt ugyanazon felek között, ugyanazon hivatkozott megjelölés tárgyában folyamatban volt korábbi ügyek keretében teljesült, ezeket az érveket el kell utasítani. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a fellebbezési tanácsok a megjelölések közösségi védjegyként történő lajstromozására vonatkozó, a 40/94 rendelet alapján meghozandó határozatai nem diszkrecionális jogkörben, hanem mérlegelést nem engedő hatáskörben hozott határozatok. Ennek megfelelően a fellebbezési tanácsok határozatainak jogszerűségét kizárólag az uniós bíróság által értelmezett ezen rendelet alapján lehet értékelni, és nem a fellebbezési tanácsok korábbi határozathozatali gyakorlata alapján (a Bíróság C‑412/05. sz., Alcon kontra OHIM ügyben 2007. április 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑3569. o.] 65. pontja és a Törvényszék T‑435/11. sz., Universal Display kontra OHIM [UniversalPHOLED] ügyben 2012. május 2‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 37. pontja). Másfelől azt vélelmezve, hogy a felperes érvei valójában az egyenlő bánásmód elvének megsértésére irányulnak, emlékeztetni kell arra, hogy ezen elv tiszteletben tartását össze kell egyeztetni a jogszerűség tiszteletben tartásával (lásd a Bíróság C‑51/10. P. sz., Agencja Wydawnicza Technopol kontra OHIM ügyben 2011. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2011., I‑1541. o.] 75. pontját). Végeredményben a jogbiztonságon és a gondos ügyintézésen alapuló indokok miatt a védjegybejelentések vizsgálatának szigorúnak és teljes körűnek kell lennie, és ezt a vizsgálatot minden egyes konkrét esetben el kell végezni (a fent hivatkozott Agencja Wydawnicza Technopol kontra OHIM ügyben hozott ítélet 77. pontja). Ennek a szigorú és teljes körű vizsgálatnak a felszólalás alátámasztásául hivatkozott megjelölésekre is vonatkoznia kell. Márpedig – az alábbiakban ismertetett indokok miatt – a fellebbezési tanács nem követett el hibát, amikor azt állapította meg, hogy a jelen ügyben hivatkozott megjelölés nem felel meg a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltételnek. Következésképpen a felperes nem hivatkozhat eredményesen az OHIM korábbi határozataira avégett, hogy megcáfolja a fellebbezési tanácsnak a megtámadott határozatban foglalt megállapítását (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Agencja Wydawnicza Technopol kontra OHIM ügyben hozott ítélet 78. és 79. pontját és a fent hivatkozott UniversalPHOLED‑ügyben hozott ítélet 39. pontját). Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy a felperes által hivatkozott korábbi ügyekben bejelentett védjegyek vagy más védjegyekre, vagy más árukra vonatkoztak, mint a jelen ügyben, és a felszólalási eljárások is eltérőek voltak.
54 Másodszor rá kell mutatni arra, hogy a felek között már nem vitatott, hogy a felperes az OHIM elé terjesztett bizonyítékokkal igazolni tudta a hivatkozott megjelölés kereskedelmi forgalomban történő használatát abban az értelemben, hogy a megjelölést gazdasági előnyre törekvő kereskedelmi tevékenység keretében és nem magáncélra használták.
55 Harmadszor, konkrétan a T‑309/06. RENV sz. ügyben benyújtott keresetben szereplő közösségi védjegybejelentéssel kapcsolatban elegendő azt megállapítani, hogy a felperes nem terjesztett az érintett közösségi védjegybejelentés napjánál (1996. április 1‑je) korábbi bizonyítékot az OHIM elé. Következésképpen nem teljesül a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozóan a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt feltétel. A fellebbezési tanács tehát nem követett el hibát ezzel kapcsolatban. Mivel a fellebbezési tanács erre vonatkozó megállapítása elegendő volt a szóban forgó felszólalás elutasításához (lásd a fenti 45. pontot), a T‑309/06. RENV sz. ügyben benyújtott keresetet el kell utasítani.
56 Negyedszer, ami azokat a felszólalásokat illeti, amelyek keretében a felperes a bud megjelölés franciaországi oltalmára hivatkozott (a T‑225/06. RENV, T‑255/06. RENV és T‑257/06. RENV sz. ügyek), az OHIM elé terjesztett dokumentumok négy, dátummal ellátott számlából álltak. Ezek közül azonban bizonyos számlákat ki kell zárni a vizsgálat köréből, mivel az érintett közösségi védjegy bejelentésének napjánál később állították ki őket. Ez a helyzet a 2000. április 11‑én és 2000. július 4‑én benyújtott közösségi védjegybejelentésekre vonatkozó T‑225/06. RENV és T‑257/06. RENV sz. ügy keretében benyújtott, 2000. október 10‑i számla esetében. Szintén ez a helyzet az 1999. július 28‑án benyújtott védjegybejelentésre vonatkozó T‑255/06. RENV sz. ügy keretében benyújtott, 2000. március 3‑i és 2000. október 10‑i két számla esetében. Az egyes ügyekben érintett számlákra tekintettel meg kell állapítani, hogy azok igen korlátozott mennyiségre (legfeljebb 0,87 hektoliterre, azaz 87 literre) vonatkoznak, amely 1997. december és 2000. március között két vagy három szállítás között oszlott meg. Ezenkívül a szóban forgó szállítások legfeljebb három franciaországi városra – Thiais, Lille és Strasbourg városára – korlátozódtak. Végül a felperes semmilyen bizonyítékot nem terjesztett elő annak igazolására, hogy a hivatkozott megjelölést a releváns területen reklám céljára használták. Ezekre az elemekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a megjelöléseknek a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozó feltétel Franciaország vonatkozásában nem teljesül.
57 Minthogy a T‑257/06. RENV sz. ügy alapjául szolgáló felszólalás keretében a felperes csak a BUD megjelölés franciaországi oltalmára hivatkozott, a megjelölés ausztriai oltalmára pedig nem, a fellebbezési tanácsnak a megjelölések helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban történő használatára vonatkozó feltételre irányuló megállapítása elegendő volt a szóban forgó felszólalás elutasításához (lásd a fenti 45. pontot). Ilyen feltételek mellett a T‑257/06. RENV sz. ügyben benyújtott keresetet el kell utasítani.
58 Ötödször, azokkal a felszólalásokkal kapcsolatban, amelyek keretében a felperes a bud megjelölés ausztriai oltalmára hivatkozott (a T‑225/06. RENV és T‑255/06. RENV sz. ügy), a következő dokumentumokat terjesztették az OHIM elé:
– a felperes egyik alkalmazottjának 2001 júniusában eskü alatt tett nyilatkozata, amelyhez kilenc, a „Bud Super Strong” termékre vonatkozó, 1997 májusa és szeptembere közötti osztrák újságkivágást csatoltak;
– egy ausztriai sörimportőr vállalat vezérigazgatójának 2001. augusztus 9‑én eskü alatt tett nyilatkozata, amelyhez csatolták a felperes négy (1997. május 26‑án, 1997. július 22‑én, 1997. november 21‑én és 1998. január 23‑án kelt) számláját, tizenegy számlát, amelyet az importőr vállalat ausztriai vállalkozásoknak állított ki a továbbértékesítésről, valamint egy értékesítési árlistát, amelyen a „Bud Strong” termék is szerepel;
– ugyanezen ausztriai sörimportőr vállalat vezérigazgatójának 2001. december 7‑én eskü alatt tett nyilatkozata, amelyhez csatolták a felperes nyolc (1998. június 5‑én, 1998. december 11‑én, 1999. március 1‑jén, 1999. május 18‑án, 1999. november 16‑án, 1999. november 23‑án, 2000. április 14‑én és 2000. június 20‑án kelt) számláját, és nyolc számlát, amelyet az importőr vállalat ausztriai vállalkozásoknak állított ki a továbbértékesítésről;
– a felperes egyik alkalmazottjának 2005 április 15‑én eskü alatt tett nyilatkozata, amely a „Bud Super Strong” termék 1997 és 2004 közötti ausztriai értékesítésének forgalmára vonatkozik, és amelyhez több olyan, korábban már bemutatott számlát csatoltak, amelyet a felperes az előzőekben hivatkozott ausztriai sörimportőr vállalatnak állított ki, valamint egy újabb (1999. október 21‑én kelt) számlát és az előzőekben hivatkozott ausztriai sörimportőr vállalat felé irányuló exporttal kapcsolatos, 1998‑as, 1999‑es, 2001‑es és 2002‑es szállítójegyzék‑mintákat.
59 Először is az OHIM‑hoz és az Anheuser‑Buschhoz hasonlóan rá kell mutatni arra, hogy a felperes által a közigazgatási eljárás során bemutatott dokumentumok mind mennyiség, mind forgalom tekintetében igen gyenge értékesítést mutatnak. Így az ügy irataihoz csatolt számlák tanúsága szerint az érintett áruból 1997 és 1998 között 22,96 hektolitert értékesítettek. Az 1999‑es évre vonatkozóan a számlák az 1999. július 28‑át megelőző (a T‑255/06. RENV sz. ügyben releváns) időszak tekintetében 15,5 hektoliter és 5,14 hektoliter értékesítését igazolják. Ebből következően a szóban forgó értékesítések évente átlagosan 12,82 hektoliterrel nőttek. Feltételezve, hogy figyelembe kell venni a felperes alkalmazottjának eskü alatt tett nyilatkozatában említett, 1999‑re vonatkozó eladási mennyiségeket, az erre az évre vonatkozó eladási mennyiség 51,48 hektoliter, azaz évente átlagosan 24,81 hektoliter. Ezt az eladási mennyiséget az átlagos ausztriai sörfogyasztáshoz kell viszonyítani, amely a releváns időszakban a megtámadott határozatokban szereplő – a felperes által nem vitatott – adatok szerint több mint 9 millió hektoliter évente. Ami a forgalmat illeti, az a felperes alkalmazottjának eskü alatt tett nyilatkozata szerint az 1999‑es évben 44 546,76 cseh koronának (CZK), azaz körülbelül 1200 eurónak felelt meg (1999. december 31‑én). Az ügy irataiban található adatok szerint ez az összeg az 1997‑es és az 1998‑as évet illetően még alacsonyabb volt.
60 Másodszor, ami az ügy irataihoz csatolt újságkivágásokat illeti, ezek csak egy rövid – az 1997. május és szeptember közötti – időszakra vonatkoznak. Ezenkívül nem mutattak be olyan bizonyítékot, amely alapján pontosan meg lehetne állapítani, hogy ezek a reklámhirdetések milyen földrajzi területet vagy érintett vásárlóközönséget fedtek le.
61 Harmadszor, ami az importőr vállalat által ausztriai vállalkozásoknak kiállított számlákat illeti, ezek nyolc ausztriai városra vonatkoznak (illetve hétre, ha csak az 1999. július 28. előtti értékesítéseket vesszük figyelembe a T‑255/06 RENV sz. ügy keretében). E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy bár az érintett árut több osztrák városban értékesítették, a Bécsen kívüli eladások a számlák tanúsága szerint elhanyagolható mennyiséget képviselnek (24 eladott üveg hat városban és 240 eladott üveg egy városban). Ezt az elhanyagolható mértékű értékesítést azzal összefüggésben kell értékelni, hogy az érintett áru forgalmazása jelentős ideig (ügytől függően két‑három évig) tartott, és hogy az átlagos ausztriai sörfogyasztás több mint 9 millió hektoliter évente.
62 Negyedszer, ami a felperes alkalmazottjának eskü alatt tett nyilatkozatában említett forgalmazási költségeket illeti, ezek a felperes által Ausztriában forgalmazott valamennyi árura vonatkoznak. Ezért ez alapján nem lehet – ahogyan azt a felperes a tárgyaláson elismerte – megállapítani azt az összeget, amelyet a jelen esetben az érintett áru forgalmazására fordítottak.
63 Ötödször, ami az ausztriai sörimportőr vállalat vezérigazgatójának eskü alatt tett nyilatkozatához csatolt árlistát illeti, amelyen a „Bud Strong” termék is szerepel, azonkívül, hogy ez az árlista számos sörmárkát tartalmaz, nem terjesztettek elő olyan bizonyítékot, amely alapján meg lehetne állapítani a szóban forgó áru értékesítésének mértékét vagy időtartamát.
64 Mindezekre az elemekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a felperes a jelen ügyben nem bizonyította, hogy Ausztria tekintetében a hivatkozott megjelölés jelentősége a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése értelmében meghaladja a helyi mértéket.
65 A felperes által előadott többi érv alapján sem cáfolható ez a következtetés. Konkrétan, ami a felperes azon érvét illeti, miszerint valamely terméknek egy eredetmegjelöléshez kapcsolódó előállítása korlátozott mértékű, és az exportja is az, rá kell mutatni arra, hogy éppen a felperes esetében – miként ezt a tárgyaláson elismerte – az éves termelési mennyiség több mint egymillió hektoliter, amelynek a felét exportálják a Cseh Köztársaságon kívülre. A felperes érvének tehát a jelen ügyre jellemző sajátos helyzetet illetően nincsen ténybeli alapja.
66 Ezért a fentiekre tekintettel, és anélkül, hogy az OHIM és az Anheuser‑Busch által a beadványaikban előadott többi érvről határozni kellene, a T‑225/06. RENV és T‑255/06. RENV sz. ügyben benyújtott kereseteket is el kell utasítani.
A költségekről
67 A fellebbezés tárgyában hozott ítéletében a Bíróság a költségekről nem határozott. Ezért az eljárási szabályzat 121. cikkének megfelelően a Törvényszéknek kell a jelen ítéletben határoznia az egyes eljárásokkal kapcsolatos valamennyi költségről.
68 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a értelmében a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Az eljárási szabályzat 87. cikkének 3. §‑a alapján pedig részleges pernyertesség esetén vagy különleges indokból a Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.
69 A jelen ügyben, bár a felperes pervesztes lett, hangsúlyozni kell, hogy a megtámadott határozatok több szempontból is hibásak voltak. A Törvényszék ítéletében e hibák miatt adott helyt az egyetlen jogalap első részének és az egyetlen jogalap második részében foglalt második kifogásnak. (lásd a fenti 20–24. pontot). A Törvényszék által ezzel kapcsolatban feltárt hibákat a Bíróság a fellebbezés tárgyában hozott ítéletében is megerősítette. Ezekre a szempontokra tekintettel a jelen ügy körülményeinek helyes mérlegelése azt kívánja, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a kereseteket elutasítja.
2) A felek maguk viselik saját költségeiket.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2013. január 22‑i nyilvános ülésen.
Aláírások