POIARES MADURO
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2007. május 23.1(1)
C‑438/05. sz. ügy
International Transport Workers’ Federation
és
Finnish Seamen’s Union
kontra
Viking Line ABP
és
OÜ Viking Line Eesti
(A Court of Appeal [England & Wales] [Civil Division] [Egyesült Királyság] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
1. A Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) (Egyesült Királyság) a High Court of Justice (Commercial Court) határozata ellen benyújtott fellebbezéssel kapcsolatos eljárásban egy sor olyan kérdést terjesztett előzetes döntéshozatalra, amely a Bíróságtól egy jogilag rendkívül összetett és ugyanakkor szociálpolitikai szempontból nagyon érzékeny probléma elbírálását várja el. Néhány esetben az összetett kérdésekre egyszerű válasz adható. Ez azonban nem ilyen eset. A jelen ügyre okot adó helyzet – néhány szóban – a következő. Egy Helsinki és Tallinn közötti kompközlekedést működtető finn társaság Észtországba kívánta áthelyezni a székhelyét az olcsóbb bérekkel járó előnyök kihasználása érdekében, illetve azért, hogy onnan nyújtsa szolgáltatásait. Az egyik finn szakszervezet – egy nemzetközi szakszervezeti szövetség támogatásával – ennek megakadályozására törekedett, és sztrájkkal, valamint bojkottal fenyegetett arra az esetre, ha a társaság a jelenlegi bérszint megtartása nélkül helyezné át székhelyét. Az ezen helyzet által felvetett jogi problémák az EK‑Szerződésnek a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezései horizontális hatályát, valamint a szociális jogok és a szabad mozgáshoz való jogok közötti kapcsolatot érintik.
I – Tényállás és előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
A felek
2. A Viking Line ABP (a továbbiakban: Viking) utasszállító komphajókat működtető finn társaság. Az OÜ Viking Line Eesti ennek észt leányvállalata. A Viking tulajdonában áll a Rosella nevű hajó, amely finn lobogó alatt az Észtország és Finnország közötti Tallinn–Helsinki útvonalon közlekedik. A Rosella legénységének tagjai a Finnish Seamen’s Union (a továbbiakban: FSU) szakszervezethez tartoznak.
3. A Helsinkiben működő FSU nemzeti tengerész‑szakszervezet. Mintegy 10 000 tagja van, köztük a Rosella legénységének tagjai is. Az FSU tagja az International Transport Workers’ Federationnek (a továbbiakban: ITF).
4. Az ITF 140 ország 600, a szállítási ágazatban dolgozó munkavállalókat tömörítő szakszervezetéből álló szövetség, amelynek székhelye Londonban van. Az ITF által végrehajtott egyik fő politika az olcsó lobogókkal szembeni küzdelem. A Commercial Court előtt tartott tárgyaláson az ITF elnöke elmondta, hogy „az olcsó lobogókkal szembeni küzdelem céljai egyrészt az olcsó lobogók megszüntetése, és a tényleges kapcsolat megállapítása valamely hajó lobogója és a tulajdonos állampolgársága között, másrészt az olcsó lobogók alatti hajók legénysége munkakörülményeinek védelme és javítása”. Az olcsó lobogókkal kapcsolatos politikát lefektető dokumentum szerint valamely hajó akkor minősül olcsó lobogó alattinak, „ha a hajó tényleges tulajdona és a hajó feletti ellenőrzés a hajó lajstromozása szerinti lobogó államától eltérő állambeli”. Ugyanezen dokumentum előírja, hogy „csak azok a szakszervezetek jogosultak az e hajóra vonatkozó kollektív szerződések megkötésére, amelyeknek a székhelye abban az államban van, ahol a hajó tényleges tulajdonosa található”. Az olcsó lobogókkal szembeni küzdelem bojkottokban és más szolidaritási akciókban konkretizálódik.
Tényállás
5. A Rosella üzemeltetése veszteséges volt a Tallinn és Helsinki között ugyanezt az összeköttetést biztosító észt hajók konkurenciája miatt. Az észt legénység bére alacsonyabb a finn legénység bérénél. Mivel a Rosella finn lobogó alatt hajózik, a Viking a finn jog és az alkalmazandó kollektív munkaszerződés értelmében köteles a legénységnek a finnországi bérszint szerinti bért fizetni.
6. 2003 októberében során a Viking azt tervezte, hogy a Rosellát Észtországban átlajstromoztatja annak érdekében, hogy valamely Észtországban székhellyel rendelkező szakszervezettel új kollektív szerződést köthessen. A tervéről tájékoztatta a Rosella legénységét és az FSU‑t. Az FSU egyértelműen tájékoztatta a Vikinget arról, hogy ellenzi a Rosella átlajstromozását.
7. 2003. november 4‑én küldött e‑mailjében az FSU kérte az ITF‑et, hogy juttassa el ezt az információt valamennyi tagszakszervezethez, és szólítsa fel azokat, hogy ne folytassanak tárgyalásokat a Vikinggel. 2003. november 6‑án az ITF – a kérésnek megfelelően – az olcsó lobogókkal kapcsolatos politikával összhangban körlevelet intézett a tagjaihoz. A körlevél szerint a Rosella tényleges tulajdona finnországi, tehát az FSU‑nak fennmarad a joga a tárgyalásra. Felhívta a tagszakszervezeteket, hogy ne folytassanak tárgyalásokat a Vikinggel. A tagszakszervezetek a szolidaritás elvére tekintettel követték a körlevélben foglaltakat. Ennek be nem tartása szankciókhoz, legrosszabb esetben az ITF‑ből való kizáráshoz vezethet.(2) A körlevél így hatékonyan akadályozott meg minden olyan lehetőséget, hogy a Viking megkerülje az FSU‑t, és közvetlenül valamely észt szakszervezettel tárgyaljon.
8. Továbbá, az FSU arra hivatkozott, hogy a Rosellára alkalmazandó létszámról szóló megállapodás 2003. november 17‑én lejárt, ezért ettől az időponttól rá már nem vonatkozik a munkabékére vonatkozó kötelezettség. Az FSU bejelentette a 2003. december 2‑án a Rosella vonatkozásában sztrájk kezdeményezésére vonatkozó szándékát. Követelte, hogy a Rosella legénységének létszámát nyolc fővel emeljék meg, és hogy a Viking vagy hagyjon fel az e hajó átlajstromozására vonatkozó tervével, vagy, átlajstromozás esetén, a legénységet a finn munkakörülmények között foglalkoztassa. A Viking a helsinki Suomen työtuomiostuin (munkaügyi bíróság) előtt eljárást indított annak megállapítása iránt, hogy a létszámról szóló megállapodás továbbra is hatályban van, valamint a helsinki käräjäoikeus (elsőfokú bíróság) előtt a sztrájk megtiltása céljából. Egyik bíróság sem tudta azonban időben meghallgatni a Vikinget.
9. A Viking december 2‑án a sztrájkfenyegetés miatt megállapodást kötött. A Viking jóváhagyta a legénység bővítését, és beleegyezett, hogy 2005. február 28. előtt nem indítja meg az átlajstromozási eljárást. Abba is beleegyezett, hogy visszavonja a Suomen työtuomiostuin és a helsinki käräjäoikeus előtti kereseteit.
10. Az ITF soha nem vonta vissza a körlevelet, ezért érvényben maradt a tagszakszervezetekhez intézett kérés a Vikinggel való tárgyalásoktól való tartózkodásra. A Rosella azonban továbbra is veszteségesen működött. A Viking, mivel a hajót továbbra is Észtországban kívánta átlajstromoztatni, a tervét 2005. február 28‑át követően, a legénységi létszámról szóló megállapodás lejárta után kívánta megvalósítani.
11. Azt várva, hogy a Rosella átlajstromozására tett újabb kísérlet ismét az ITF és az FSU kollektív fellépését váltja ki, a Viking 2004. augusztus 18‑án keresetet nyújtott be a londoni Commercial Court előtt annak megállapítása iránt, hogy az ITF‑et kötelezzék a körlevél visszavonására, és az FSU‑t kötelezzék arra, hogy ne akadályozza a Vikinget a Rosella átlajstromozásával kapcsolatos szabad mozgás gyakorlásában. Miközben az eljárás folyamatban volt, a Rosellára vonatkozó létszámról szóló megállapodást 2008 februárjáig meghosszabbították. Ennek következtében a 2005. február 28‑i határidő már nem bírt alapvető fontossággal, a Rosella azonban annak eredményeképpen továbbra is veszteségesen működött, hogy a munkakörülmények a Viking számára kedvezőtlenebbek voltak, mint az észt munkakörülmények. Ezért a helyzet rendezése továbbra is lényeges maradt. 2005. június 16‑i ítéletével a Commercial Court arra kötelezte a Vikinget, hogy az átlajstromozás következtében ne bocsásson el munkavállalókat.
12. Az ITF és az FSU 2005. június 30‑án fellebbezést nyújtottak be az említett ítélet ellen a Court of Appealhez (Civil Division). 2005. november 3‑án hozott határozatával a Court of Appeal előzetes döntéshozatal céljából aprólékosan kidolgozott kérdések sorát terjesztette a Bíróság elé.(3) Remélem, nem egyszerűsítem le túlságosan a helyzetet, amikor ezeket a kérdéseket a rövidség érdekében három kulcskérdésre tömörítem.
13. Az első kérdés az Albany‑ügyben(4) hozott ítélet analógiájára az, hogy a jelen ügyhöz hasonló kollektív fellépés az EK 43. cikk és a 4055/86/EGK(5) tanácsi rendelet 1. cikkének (1) bekezdése hatályán kívül esik‑e, tekintettel a közösségi szociálpolitikára.
14. Másodsorban a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy ugyanezen rendelkezéseknek van‑e „horizontális közvetlen hatálya, amely olyan jogokat biztosít egy magánvállalkozásnak, amelyekre az egy [...] szakszervezettel vagy szakszervezeti szövetséggel szemben a szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség kollektív fellépése vonatkozásában hivatkozhat”.
15. Végül, a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a jelen ügy tárgyát képező körülmények között a jelen ügyben megfontolásra váró fellépés a szabad mozgás korlátozásának minősül‑e, és amennyiben igen, az objektíven igazolható‑e, megfelelő‑e, arányos‑e, valamint „igazságos egyensúlyt teremt‑e a kollektív fellépés alapvető szociális joga és a letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadsága között”. Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság azt is megkérdezi, hogy a jelen megfontolás tárgyát képező fellépés közvetlen hátrányos megkülönböztetést megvalósító, közvetett hátrányos megkülönböztetést megvalósító vagy hátrányos megkülönböztetéssel nem járó fellépésnek minősül‑e, és ez mennyiben befolyásolja a szabad mozgásra vonatkozó irányadó szabályok alapján való megítélését.
II – Értékelés
A – Előzetes megjegyzések
16. A nemzeti bíróság által feltett kérdések a 4055/86 rendelet 1. cikkének (1) bekezdésére és az EK 43. cikkre vonatkoznak.
17. A 4055/86 rendelet a tagállamok közötti, illetve a tagállamok és harmadik országok közötti tengeri szállításban a szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének szabályait állapítja meg. Ez a rendelet „a Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadsága elvére vonatkozó összes szabályát” alkalmazni rendeli a tagállamok közötti tengeri szállítás területén.(6) A rendelet 1. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a „tagállamok közötti […] tengeri szállításban a szolgáltatásnyújtás szabadságát kell alkalmazni a tagállamok összes olyan állampolgára tekintetében, akik egy olyan tagállamban telepedtek le, amely nem azonos a szolgáltatásokat igénybe vevő személy tagállamával”. Ez a rendelkezés lényegében a tengeri szállítás területén a Szerződés 49. cikkében biztosított szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének kifejeződése(7).
18. A jelen ügy azonban elsősorban az EK 43. cikkben biztosított letelepedés szabadságára vonatkozik. A Rosellának a Viking általi átlajstromozása a letelepedés szabadságára vonatkozó jog gyakorlásának minősülne. Ahogyan azt a Bíróság a Factortame és mások ügyben megállapította, „az érintett államban állandó telephellyel rendelkező gazdasági tevékenység gyakorlásá[ra]” szolgáló hajó lajstromozása az EK 43. cikk értelmében vett letelepedésnek minősül.(8)
19. Így a Viking először a szabad letelepedéshez való jogát kívánja gyakorolni annak érdekében, hogy ezt követően a szabad szolgáltatásnyújtáshoz való jogát is gyakorolhassa. Az ITF és az FSU viszont a Viking szabad letelepedéshez való jogának gyakorlása tekintetében kíván bizonyos feltételeket szabni, és a Viking személyszállítási szolgáltatásainak bojkottjával fenyegetett arra az esetre, ha a Viking a Rosellát követeléseik teljesítése nélkül átlajstromoztatná.
B – A szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések alkalmazhatósága a fellépések tekintetében
20. Az FSU és az ITF álláspontja szerint a valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség általi olyan kollektív fellépés, amely a közösségi szociálpolitika célkitűzéseinek megvalósítására irányul, nem tartozik az EK 43. cikk és a 4055/86 rendelet hatálya alá. Azzal érvel, hogy a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések alkalmazása aláásná a munkavállalóknak a kollektív szerződéskötés érdekében folytatott kollektív tárgyalási, valamint sztrájkjogát. E tekintetben kiemeli, hogy az egyesülési jogot és a sztrájkjogot különböző nemzetközi egyezmények alapvető jogként védik. Továbbá hogy a kollektív szerződésekkel kapcsolatos sztrájkjog tiszteletben tartása a tagállamok közös alkotmányos hagyománya, ezért a közösségi jog alapelvének tekintendő. Az FSU és az ITF – a Bíróságnak az Albany‑ügyben(9) hozott ítélete érvelésének analógiájára támaszkodva – előadja, hogy a Szerződés XI. címében foglalt szociális tárgyú rendelkezések kizárják az EK 43. cikk és a 4055/86 rendelet alkalmazását a jelen ügy tárgyát képezőhöz hasonló munkaügyi viták terén.
21. Első kérdésével a nemzeti bíróság lényegében arra vár választ, hogy helyes‑e ez az álláspont. Véleményem szerint a kérdést nemlegesen kell megválaszolni.
22. Az FSU és az ITF valójában feltételezi, hogy a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezéseknek a valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség általi kollektív fellépés összefüggésében való alkalmazása aláásná a közösségi szociálpolitika célkitűzéseit, és megtagadná az egyesülési jog és a sztrájkjog alapvető jellegét. Ez a feltételezés azonban nem helytálló.
23. A letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezések semmi esetre sem összeegyeztethetetlenek az alapvető jogok védelmével vagy a közösségi szociálpolitikai célkitűzések elérésével. Sem a Szerződésnek a szabad mozgásra vonatkozó szabályai, sem az egyesülési jog és a sztrájkjog nem feltétlen. Továbbá, a Szerződésben semmi sem utal arra, hogy a Közösség szociálpolitikai célkitűzései minden esetben megelőzik a megfelelően működő közös piac célkitűzését. Ellenkezőleg, mivel a Szerződésben mindkét politikai célkitűzés benne foglaltatik, ez arra utal, hogy a Közösség e politikák összehangolására törekszik. Ebből következőleg az a tény, miszerint a szabad mozgásnak a korlátozása valamely alapvető jog, vagy szociálpolitikai rendelkezés hatálya alá tartozó magatartás gyakorlásából ered, nem zárja ki a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések alkalmazását.
24. Az ítélkezési gyakorlat is ezt a következtetést igazolja. A Schmidberger‑ügyben az osztrák kormány az áruk szabad mozgását korlátozó demonstrációt engedélyezett; úgy ítélte meg, hogy a demonstráció megtiltása megsértette volna a szólás szabadságához és a gyülekezési szabadsághoz való jogot.(10) Az Omega‑ügyben a Bíróságnak az emberi méltóság védelmét célzó, de a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó intézkedést kellett megítélnie.(11) A Bíróság mindkét ügyben elismerte, hogy olyan alapvető jogokról van szó, amelyeket a közösségi jog alapelveként tiszteletben kell tartani.(12) A Bíróság azt azonban egyik ügyben sem mondta ki, hogy az elbírált korlátozásokra nem vonatkoznának a szabad mozgásra vonatkozó szabályok. A Bíróság azt állapította meg, hogy ezen szabályok alkalmazhatósága ellenére a szabad mozgásnak a korlátozása nem haladta meg azt a törvényes mértéket, ami a szóban forgó alapvető jogok védelméhez szükséges.(13)
25. A Bíróság hasonlóképpen következetesen elismerte, hogy a szociálpolitikához fűződő közérdek igazolhatja a szabad mozgásnak a bizonyos korlátozásait, amennyiben ezek a korlátozások nem haladják meg a szükséges mértéket.(14) A Bíróság azt azonban sohasem fogadta el, hogy ezek a korlátozások egyáltalán nem tartoznak a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések hatálya alá. Valójában, az ítélkezési gyakorlatból csak néhány példát említve, a környezetvédelemmel(15), a fogyasztókkal(16), a sajtó sokszínűségével(17) és a közegészséggel(18) kapcsolatos intézkedésekről egyaránt megállapították, hogy azok a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések hatálya alá tartoznak. Bizonyára furcsa lenne azt a következtetést levonni, hogy a szociálpolitika érdekében tett intézkedések – ezzel ellentétben – nem vizsgálhatók a szabad mozgáshoz való jog szempontjából.
26. Végül, nem győzött meg az Albany‑ügyben hozott döntéssel kapcsolatos állítólagos analógia sem.(19) Az Albany‑ügy munkáltatókat és munkavállalókat képviselő szervezetek közötti, egy ágazati nyugdíjalapot létrehozó kollektív szerződést érintett, amely kötelező belépést írt elő. A Bíróság megállapította, hogy a szóban forgó szerződés, természetéből és céljából kifolyólag, nem tartozik az EK 81. cikk hatálya alá. Az a tény azonban, hogy valamely megállapodás vagy tevékenység nem tartozik a versenyjogszabályok hatálya alá, nem jelenti szükségképpen azt, hogy a szabad mozgásra vonatkozó szabályok hatálya alá sem tartozik. Ellenkezőleg, a Wouters‑ügy(20) és a Meca‑Medina ügy(21) azt bizonyítja, hogy miközben valamely megállapodás vagy tevékenység egy szabályrendszer alá tartozik, ugyanakkor képezhet kivételt egy másik szabályrendszer alól(22).
27. Továbbá, az Albany‑üggyel kapcsolatos mögöttes megfontolás a Szerződés esetleges ellentmondásainak kiküszöbölése volt. A Szerződés ösztönzi a munkafeltételekre és bérekre vonatkozó kollektív szerződések megkötéséhez vezető társadalmi párbeszédet. Komolyan aláásná azonban ezt a célkitűzést, ha a Szerződés ugyanakkor az ilyen kollektív szerződéseket a versenyre gyakorolt hatásaiból kifolyólag megtiltaná.(23) Következésképpen a kollektív szerződéseknek „korlátozott versenyjogi mentességet” kell élvezniük.(24) Ezzel ellentétben a Szerződésnek a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezései nem valósítják meg az ellentmondás ilyen kockázatát, mivel – ahogyan azt fent már kifejtettem – ezeket a rendelkezéseket össze lehet egyeztetni a szociálpolitikai célkitűzésekkel.(25)
28. Következésképpen javaslom, hogy a Bíróság a nemzeti bíróság által feltett első kérdésre az alábbi választ adja: „Valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség általi olyan kollektív fellépés, amely a közösségi szociálpolitika célkitűzéseinek megvalósítására irányul, kizárólag ezen okból kifolyólag nincs kivéve az EK 43. cikk és a 4055/86 rendelet hatálya alól”.
C – A szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések horizontális alkalmazása
29. A nemzeti bíróság által feltett második kérdés az EK 43. cikk és az EK 49. cikk horizontális hatályára vonatkozik.(26) Az FSU és az ITF azzal érvel, hogy ezek a rendelkezések nem rónak rájuk kötelezettségeket, mivel ezek a közjogi intézkedésekre vonatkoznak. Kiemelik, hogy mind az FSU, mind az ITF szabályozási hatáskörrel nem rendelkező magán jogi személy. A Viking – ezzel szemben – előadja, hogy a kérdéses rendelkezésekre való hivatkozást lehetővé kell tenni számára, különösen annak fényében, hogy a szakszervezetek képesek akadályozni a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását.
30. A kérdést négy szakaszban vizsgálom. Először, kiindulási pontként kifejtem, hogy a szóban forgó rendelkezések magánfelek tekintetében is alkalmasak kötelezettségek keletkeztetésére. Másodszor, megkísérlem egyértelművé tenni, hogy a szabad mozgásra vonatkozó szabályok milyen jellegű magáncselekményekre alkalmazandók. Harmadszor, egy gyakran elhanyagolt, de annál lényegesebb problémát érintek: a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések horizontális hatálya hogyan egyeztethető össze azzal a móddal, ahogyan a nemzeti jog a magánautonómiát védelmezi és a magánfelek közötti konfliktusokat megoldja? Végül, a fenti általános természetű megállapításokat követően választ javasolok arra a kérdésre, hogy valamely vállalkozás egy szakszervezettel vagy szakszervezeti szövetséggel szembeni bírósági eljárásban hivatkozhat‑e az EK 43. cikkre és a 4055/86 rendelet 1. cikkének (1) bekezdésére.
A szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések keletkeztetnek‑e kötelezettséget a magánfelek tekintetében?
31. A Szerződés nem oldja meg kifejezetten az EK 43. és 49. cikk horizontális hatályának kérdését. Ezért figyelmet kell fordítani ezen rendelkezéseknek a Szerződés rendszerében elfoglalt helyére és funkciójára.
32. A szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések a versenyjogszabályokhoz hasonlóan koherens rendszert alkotnak, amely célját az EK 3. cikk írja körül.(27) Ez a cél a tisztességes verseny körülményei között az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke tagállamok közötti szabad mozgásának biztosítása.(28)
33. A szabad mozgásra és a versenyre vonatkozó szabályok ezt a célt elsősorban azzal érik el, hogy a piaci szereplők számára jogokat biztosítanak. A piaci szereplőket lényegében azzal védik, hogy feljogosítják őket a közös piacon egyenlő esélyekkel való versenyzés lehetőségének útjában álló bizonyos akadályok megtámadására.(29) Ezen lehetőség létezése alapvető eleme az allokációs hatékonyságra való törekvésnek a Közösség egészében. A szabad mozgásra és a versenyre vonatkozó szabályok nélkül lehetetlen lenne a Közösség alapvető céljaként megjelölt működő közös piac megvalósítása.
34. A tagállamok általában abban a helyzetben vannak, hogy a piaci szereplők tevékenységének korlátozásával beavatkozhatnak a közös piac működésébe. Ugyanez mondható el a közös piac jelentős részén összehangolt magatartást megvalósító, vagy erőfölényben lévő egyes vállalkozások tekintetében. Nem meglepő módon ezért a Szerződés a piaci szereplőkre olyan jogokat ruház, amelyekre a tagállamok hatóságaival és az ilyen vállalkozásokkal szemben hivatkozni lehet. Ez utóbbiak tekintetében a versenyszabályok elsődleges szerepet játszanak; a tagállamok hatóságai tekintetében pedig ezt a szerepet a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések töltik be(30). Így a piaci szereplők jogainak hatékony biztosítása érdekében a versenyszabályok horizontális hatállyal rendelkeznek,(31) míg a szabad mozgásra vonatkozó szabályoknak vertikális hatályuk van.(32)
35. Ez azonban nem erősíti meg azt az a contrario érvet, miszerint a Szerződés kizárja a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések horizontális hatályát. Ellenkezőleg, a horizontális hatály logikusan következne a Szerződésből, ha ez szükséges lenne annak biztosítása érdekében, hogy a piaci szereplők az egész Közösségben egyenlő lehetőségeket élvezhessenek a közös piac bármely részére való bejutás tekintetében.
36. A probléma középpontjában így a következő kérdés áll: a Szerződés magában foglalja‑e azt, hogy a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések a közös piac megfelelő működésének biztosítása érdekében a piaci szereplők jogait nemcsak a tagállamok hatóságai hatáskörének korlátozása, hanem mások autonómiájának korlátozása révén védik.
37. Néhány szakértő határozottan nemleges választ javasolt erre a kérdésre – a fő érvük az volt, hogy a versenyjogszabályok elegendőek a közös piac megfelelő működésébe beavatkozó magánszereplőkkel szembeni védelemre.(33) Mások azonban kiemelték, hogy a magánszemélyek cselekményei – azaz az olyan cselekmények, amelyek végső soron nem az államtól erednek, és amelyekre nem vonatkoznak a versenyjogszabályok – igencsak beavatkozhatnak a közös piac megfelelő működésébe, ezért nem lenne helyes, ha az ilyen cselekményeket kategorikusan kizárnánk a szabad mozgásra vonatkozó szabályok alkalmazása alól.(34)
38. Úgy vélem, ez utóbbi álláspont a valószerűbb. Az ítélkezési gyakorlat is ezt támasztja alá. A Bíróság – nevezetesen a Bizottság kontra Franciaország(35) és a Schmidberger‑ügyben(36) hozott döntéseiben – elismerte, hogy a szabad mozgásra vonatkozó szabályok korlátozhatják az egyének autonómiáját. Mindkét ügy alapvetően arra az érvelésre hivatkozik, hogy a magáncselekmények veszélyeztethetik a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések célkitűzéseit. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy a magánszemélyek számára sem megengedhető, hogy más magánszemélyeknek a szabad mozgásra vonatkozó szabályokból eredő jogaira való kellő figyelem nélkül járjanak el. A fent említett Bizottság kontra Franciaország ügyben a francia mezőgazdasági termelők erőszakos tiltakozó cselekményének eredményeképpen megakadályozták a más tagállamokból származó gyümölcsök és zöldségek szabad értékesítését és importját. A Schmidberger‑ügyben az áruk szabad mozgásának akadályozása közel sem volt ennyire komoly. A Bíróság azonban döntő módon mérte össze egy demonstráló csoport szólásszabadsághoz való jogát egy szállítóvállalatnak ahhoz való jogával, hogy egyik tagállamból a másik tagállamba szabadon szállítson árut, és ilyen módon az áruk szabad mozgásának alapvető elvét horizontálisan alkalmazta.
39. Meg lehet jegyezni, hogy a Schmidberger‑ügyben egy magánszemély nyújtott be keresetet az állammal szemben. Az ilyen eljárások sok – vagy talán minden – nemzeti jogrendszerben általánosak, ahol az alkotmány valamely rendelkezésére a polgári eljárásokban nem lehet önálló jogalapként hivatkozni. Ez az alkotmányos jogok horizontális hatálya kiváltásának vagylagos módja, azaz ezen jogokból az állam számára olyan kötelezettséget vezetve le, amely alapján be kell avatkoznia azokban a helyzetekben, amikor valamely magánszemély alkotmányos jogait egy másik magánszemély cselekedetei veszélyeztetik.(37) Az alkotmányos jogoknak a horizontális viszonyokban normatív erőt tulajdonító származtatott és hasonlóképpen általános módszer, hogy ezeket kötelezőnek tekintik a bíróságok számára a magánfelek közötti eljárások elbírálása során. A bíróság akár szerződéses kikötést értelmez, kártérítési keresetről határoz, vagy bírósági meghagyás iránt kérelemről dönt, az állam szerveként olyan döntést kell hoznia, amely tiszteletben tartja a felek alkotmányos jogait.(38) A magánszemélyek jogainak ilyen módon való elhatárolása „mittelbare Drittwirkungként” vagy közvetett horizontális hatályként ismert. Az eredmény az, hogy az államnak címzett alkotmányos szabályokat magánfelek között alkalmazandó jogszabályokká kell lefordítani annak ábrázolásaként, hogy „a kormány jogszabályok és az azt alkalmazó bíróságok formájában minden magánügyben megjelenik harmadik félként.”(39)
40. A jogok egyes területeinek elhatárolása tekintetében a közvetett horizontális hatály formájában különbözhet ugyan a közvetlen horizontális hatálytól; azonban a lényeget illetően nincs különbség.(40) Ez magyarázatot ad arra, miért tekinthető úgy, hogy a Defrenne‑ügyben hozott döntés elismerte az EK 141. cikk „közvetlen horizontális hatályát” még úgy is, hogy a Bíróság e rendelkezés horizontális hatályát a nemzeti bíróságok kötelezettségeként értelmezte.(41) Azt is megmagyarázza, hogy az ítélkezési gyakorlat miért cáfolta meg a Bizottságnak a tárgyaláson elhangzott érvét, miszerint a Bíróságnak el kell utasítania a közvetlen horizontális hatályt, mivel a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezéseket és az attól való eltéréseket nem magánfelekre való alkalmazásra szabták. Ha a Schmidberger‑ügyet a szállítóvállalat és a demonstrálók közötti magánügyként bírálták volna el, a Bíróságnak akkor is össze kellett volna vetnie az előbbi szabad mozgáshoz való jogát az utóbbi demonstráláshoz való jogával.(42) Valóban, a jelen ügy elméletileg a finn hatóságok elleni eljárás keretében is eljuthatott volna a Bírósághoz, miszerint elmulasztották a Viking elleni kollektív fellépés megakadályozását. A probléma lényegét ez azonban nem érintette volna: miszerint hogyan egyeztethető össze a Viking szabad mozgáshoz való joga az FSU és az ITF egyesülési és sztrájkhoz való jogával.(43)
A magánszemélyek milyen cselekményeire alkalmazandók a szabad mozgásra vonatkozó szabályok?
41. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a szabad mozgásra vonatkozó szabályokat minden esetben szerephez lehet juttatni a magánszemélyek elleni eljárásokban. Az állami hatóságok szabályozási és szociális‑gazdasági hatáskörei magukban foglalják, hogy e hatóságok – fogalmilag – jelentős potenciállal rendelkeznek a közös piac megfelelő működésének akadályozására. Ezt az a tény is súlyosbítja, hogy – formális szempontból – általános természetüktől eltekintve az állami hatóságok cselekedetei soha nem állnak önmagukban. Szélesebb politikai választásokat fejeznek ki, ezáltal hatást gyakorolnak mindenkire, aki illetékességi területükön belül a szabad mozgáshoz való jogát kívánja gyakorolni. Továbbá, az állam hatóságok – a magán gazdasági szereplőktől eltérően – magatartásukat kevésbé igazítják a piac megfelelő működését biztosító kereskedelmi ösztönzőkhöz.(44) Ebből következőleg a szabad mozgásra vonatkozó szabályok hatálya kiterjed az állam minden olyan cselekedetére vagy mulasztására, amely alkalmas arra, hogy a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását zavarja, vagy kevésbé vonzóvá tegye.(45)
42. Ezzel ellentétben a magánszereplők sok esetben egyszerűen nem tudnak elegendő hatást kifejteni ahhoz, hogy másokat sikeresen megakadályozzanak a szabad mozgáshoz való joguk gyakorlásában. Az az egyéni kereskedő, aki nem hajlandó más tagállamokból származó árukat vásárolni, nem volna képes a közös piac működésének akadályozására. Ennek oka, hogy a más tagállamokból származó szállítóknak alternatív csatornákon keresztül továbbra is lehetőségük volna az áruik értékesítésére. Továbbá, a kereskedő minden bizonnyal kénytelen lenne a versenyt elviselni azoktól a kiskereskedőktől, akiknek kevesebb aggályuk volna a külföldről származó áruk megvásárlásával kapcsolatosan, és akik ennek eredményeképpen alacsonyabb árakat és nagyobb áruválasztékot tudnának a fogyasztók számára kínálni. Ez a lehetőség valószínűleg önmagában elegendő ahhoz, hogy az ilyen magatartást megakadályozza. Azaz a piac ezt „megoldja”. Az ilyen esetekben nincsen alapja a közösségi jog beavatkozásának.
43. Ez azt jelenti, hogy a szabad mozgásra vonatkozó szabályok közvetlenül alkalmazandók minden olyan magáncselekményre, amely alkalmas mások szabad mozgáshoz való joga gyakorlásának hatékony akadályozására. Hogyan állapítható meg azonban, hogy ez a helyzet áll‑e fenn? Erre a kérdésre nem adható egyszerű válasz. A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában óvatosan járt el azzal, hogy különös esetekben elismerte a szabad mozgásra vonatkozó szabályok közvetlen horizontális hatályát.
44. Számos ilyen eset a szellemi tulajdonjogok gyakorlását érintette.(46) E jogok jogosultjainak törvényes üzleti érdeke fűződik ahhoz, hogy jogaikat a saját választásuknak megfelelő módon gyakorolják.(47) Mindazonáltal ezeket az érdekeket össze kell vetni az áruk szabad mozgásának elvével.(48) Máskülönben a szellemi tulajdonjogok jogosultjának „lehetősége lenne a nemzeti piacok elszigetelésére, és arra, hogy így korlátozást valósítson meg a tagállamok közötti kereskedelemben”.(49)
45. Hasonlóképpen, a Bíróság a nemzeti és a nemzetközi professzionális sportszövetségek esetében is alkalmazta a szabad mozgásra vonatkozó szabályokat.(50) Ennek miértje egyszerűen megérthető. A kérdéses szövetségek a professzionális sport mint határokon átnyúló gazdasági tevékenység szervezése tekintetében meghatározó befolyással rendelkeznek. Kötelező erővel bíró szabályokat állíthatnak fel csaknem minden, e tevékenységet gyakorolni kívánó személy tekintetében. Ahogyan a Bíróság a Deliège‑ügyben megjegyezte, „[a] személyek szabad mozgását és a szolgáltatásnyújtás szabadságát gátló akadályok tagállamok közötti eltörlése veszélyeztetve volna, ha az állami eredetű akadályok eltörlését hatástalanítani lehetne a magánjogi egyesületek vagy szervezetek jogi autonómiájának gyakorlásából eredő korlátok által.”(51)
46. A szabad mozgásra vonatkozó szabályoknak a magáncselekményekre való alkalmazása különös jelentőséggel bír a munkafeltételek és a munkához jutás területén.(52) A Bíróság az Angonese‑ügyben hozott ítéletében ezt ismerte el, amikor egy Bolzanóban lévő magánbank tekintetében az EK 39. cikket alkalmazta.(53) Roman Angonese egy állást kívánt megpályázni ennél a banknál. A pályázaton való részvétel feltételei között egy hatóság által kiállított kétnyelvű bizonyítvány is szerepelt, amelyet csak Bolzano tartományban lehetett megszerezni. Ez a feltétel a közszolgálatban már korábban is létező követelményt ismételt meg, és ilyen értelemben egy bevett gyakorlatot terjesztett ki. Ahogyan azt a Bíróság megjegyezte, a bolzanói tartományban lakó állampolgárok a szóban forgó bizonyítványt általában a munkavállalás érdekében szerzik meg, és azt „a szokásos képzés során szinte kötelező szakasznak tekintik”.(54) R. Angonese ugyan nem rendelkezett ilyen bizonyítvánnyal, de tökéletesen beszélt mindkét nyelven, és ennek bizonyítására más diplomái voltak. Ennek ellenére nem engedélyezték számára a pályázaton való részvételt.
47. A munkavállalók nem tudják olyan könnyen megváltoztatni a szakmai képzettségüket, vagy nem tudnak olyan könnyen más munkát szerezni, mint ahogy a kereskedők más termékekre áttérhetnek, vagy alternatív értékesítési módokat találhatnak. Az Angonese‑ügy tárgyát képezőhöz hasonló alkalmazási feltételek ezért károsak a közös piac működésére még abban az esetben is, ha azokat egy magánbank a helyi bevett gyakorlat részeként szabja meg. Az a lehetőség, hogy a gazdasági kezdeményezések hosszú távon meghiúsítják az ilyen hátrányosan megkülönböztető alkalmazási gyakorlatot, nem nyújt vigaszt annak a személynek, aki aktuálisan munkát keres. A munkavállalók szabad mozgásának területén talán minden más területnél igazabban cseng az a mondás, miszerint „a piac tovább marad irracionális, mint ameddig meg tudjuk őrizni fizetőképességünket”(55).
48. A fentiekből következik, hogy a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések az olyan magáncselekményekre vonatkoznak, amelyek – a szabad mozgásnak a jogosultjaira gyakorolt általános hatásuk révén – ésszerűen el nem kerülhető akadályok felállítása útján alkalmasak e jogok gyakorlásának akadályozására.
A szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések horizontális hatálya és a magánautonómia tiszteletben tartása a helyi jog által védett formában
49. Természetesen az a megállapítás, miszerint egyes magánszereplők a szabad mozgásra vonatkozó szabályok hatálya alá esnek, nem jelenti magánautonómiájuk végét. Azt sem jelenti szükségszerűen, hogy pontosan ugyanazzal a mércével kell őket mérni, mint az állami hatóságokat. A Bíróság – a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásának útjában álló akadályok forrásától és komolyságától, valamint a magánautonómiák egymással versengő igényeinek erejétől és érvényességétől függően – eltérő mértékű vizsgálatot alkalmazhat. Másképpen fogalmazva, a magánfelek gyakran cselekedhetnek úgy, ahogy a közhatalmi szervek nem.(56)
50. A Bíróság elismerte azt is, hogy a tagállamoknak mérlegelési joguk van a magánszereplők magatartásából eredően a szabad mozgás előtt álló akadályok leküzdése tekintetében.(57) A Bíróság megállapította, hogy „nem a közösségi intézmények feladata, hogy a tagállamok helyébe lépve előírják, milyen intézkedéseket kell a tagállamoknak meghozniuk és ténylegesen alkalmazniuk annak érdekében, hogy területükön biztosítsák” a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását.(58) Így a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések nem nyújtanak minden esetre különös megoldást, hanem egyszerűen bizonyos határokat szabnak, amelyeken belül a két magánfél közötti konfliktus megoldható.(59)
51. Ennek azonban lényeges következménye van: a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezések még a hatályuk alá tartozó esetekben sem helyettesítik a helyi jogot, mint a magánszereplők közötti konfliktusok megítélésének irányadó szabályozási rendszerét. Ehelyett a tagállamok – a közösségi jog által felállított keretek között – szabadon szabályozhatják a magánszereplők magatartását.
52. A tagállamok számára biztosított szabadság ilyen fokának eljárásjogi következményei vannak. A polgári eljárásjog szabályai ugyan különbözőek az egyes nemzeti jogrendszerekben, az azonban közös bennük, hogy a jogvita tartalmának és terjedelmének körülhatárolása az eljárásban részt vevő felek elsődleges kötelezettsége. Ha megengedett volna, hogy a felek a nemzeti bíróságok előtt csupán a Szerződésnek a szabad mozgásra vonatkozó irányadó szabályaira való hivatkozással eljárást indíthassanak, felmerülne az a veszély, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok kimaradnának az értékelésből. Ennek megakadályozása érdekében a tagállamok – az eljárási autonómia elvével összhangban – előírhatják, hogy valamely magánfél ellen a szabad mozgáshoz való jog megsértése miatt a nemzeti jog keretén belül, a nemzeti jog által meghatározott jogalapokra – például jogellenes károkozásra vagy szerződésszegésre – hivatkozással kell az eljárást megindítani.
53. A nemzeti bíróságnak az előtte indított jogviták során a helyi jogot a Szerződésnek a szabad mozgásra vonatkozó szabályaival összhangban kell alkalmaznia.(60) Ha ez nem lehetséges, és a helyi jog ellentétes a szabad mozgásra vonatkozó szabályokkal, ez utóbbi rendelkezik elsőbbséggel.(61) Amennyiben jogorvoslatra azért nincs lehetőség, mert a helyi jogban nincsen a szabad mozgás joga megsértésének kifogásolására alkalmas jogalap, ebben az esetben – a hatékony érvényesülés elvével összhangban – a keresetet közvetlenül a Szerződés irányadó rendelkezésére lehet alapítani.(62)
54. A nemzeti jogrendszer értékein alapuló nemzeti jog ennek megfelelően őrzi meg helyét a magánfelek közötti jogvitákat szabályozó rendszerben. Ugyanakkor a közösségi jog érvényesülése is biztosítva van.
A jelen ügy elemzése
55. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban előadott tényekből következik, hogy az FSU és az ITF összehangolt fellépésének – különösen az ITF észtországi tagszakszervezeteivel való tárgyalás megtiltásának – az a gyakorlati hatása, hogy a Viking letelepedés szabadságához való jogának gyakorlását az FSU egyetértésétől teszi függővé. Együttesen vizsgálva az FSU és az ITF fellépése alkalmas arra, hogy megakadályozza a Vikinghez hasonló vállalkozásokat a letelepedés szabadságához való joguk gyakorlásában.
56. Következésképpen javaslom, hogy a Bíróság a nemzeti bíróság által feltett második kérdésre a következő választ adja: „Az EK 43. cikk és a 4055/86 rendelet 1. cikkének (1) bekezdése az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló körülmények között valamely vállalkozás és valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség közötti nemzeti bírósági eljárás során horizontális hatállyal rendelkezik”.
D – A letelepedés szabadsághoz való jog és a kollektív fellépéshez való jog közötti egyensúly létrehozása
57. A Viking, világos üzleti megfontolásokból kifolyólag, elsősorban a letelepedés szabadságához való jogát kívánja gyakorolni. A Szerződés védi ezt a jogot, mivel az a lehetőség, hogy valamely társaság olyan tagállamba helyezze át székhelyét, ahol a működési költségei alacsonyabbak, sarkalatos a Közösségen belüli hatékony kereskedelem megvalósítása szempontjából. Ha a társaságok kizárólag a valamely országban vagy régióban rendelkezésre álló forrásokat vehetnék igénybe, ez akadályozná az adott régió, valamint azon régiók gazdasági fejlődését, ahol a források jobban elérhetők. A letelepedés szabadságához való jog gyakorlása ezért hozzájárul valamennyi tagállam gazdasági jólétének fejlődéséhez.(63)
58. Miközben azonban a letelepedés szabadsága általában véve előnyöket hoz létre, gyakran fájdalmas következményekkel is jár, különösen az áttelepedést választó társaságok munkavállalói számára. A Közösségen belüli kereskedelmen keresztül megvalósuló gazdasági fejlődés – elkerülhetetlen módon – a munkavállalók számára az egész Közösségben magában foglalja a munkakörülmények megváltozásának, vagy akár a munkájuk elvesztésének kockázatát. Pontosan ez az a kockázat, amely – amikor a Rosella legénysége számára is érzékelhetővé vált – kiváltotta az FSU és az ITF fellépését.
59. Habár a Szerződés megteremti a közös piacot, nem huny szemet azon munkavállalók fölött sem, akiket ennek negatív hatásai hátrányosan érintenek. Éppen ellenkezőleg, az európai gazdasági rend erőteljesen támaszkodik arra a társadalmi szerződésre, miszerint a munkavállalóknak Európa‑szerte el kell fogadniuk a közös piac által létrehozott növekvő jóléttel járó, visszatérő negatív következményeket, amelyért cserébe a társadalomnak el kell köteleznie magát az élet‑ és munkakörülmények általános javítása, és azon munkavállalók gazdasági támogatása mellett, akiknek a piaci erőviszonyok következtében nehézségekkel kell szembenézniük.(64) Ahogyan az a preambulumból is kitűnik, ez a szerződés testesül meg az EK‑Szerződésben.
60. Az egyesüléshez és a kollektív fellépéshez való jog a munkavállalók alapvető eszköze arra, hogy hangjukat hallassák és a kormányokat, valamint a munkáltatókat a társadalmi szerződés rájuk eső részének betartására késztessék. Ezek szolgáltatják az annak hangsúlyozására szolgáló eszközt, hogy az áttelepedés – miközben az a társadalom egészének hosszú távon előnyös – az áthelyezett munkavállalók számára költségekkel jár, és ezeket a költségeket nem kizárólag ezen munkavállalóknak kell viselniük. Ennek megfelelően az egyesülési jog és a kollektív fellépéshez való jog a közösségi jogrendszeren belül alapvető jelleggel bír, ahogyan azt az Európai Unió alapjogi chartája is megerősíti.(65) A jelen ügy mögött megbúvó kulcskérdés azonban az, hogy a kollektív fellépés milyen cél érdekében használható, és milyen messzire mehet. Ez a Közösség és a tagállamok számára egyaránt alapvető kihívást jelent: gondoskodni kell a közös piac működése következtében hátrányos helyzetbe került munkavállalókról, a Közösségen belüli kereskedelemből származó általános előnyök biztosítása mellett.
61. A kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést teszi fel, hogy az ITF és az FSU fellépése „igazságos egyensúlyt teremt‑e a kollektív fellépés alapvető szociális joga és a letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadsága között”. A kérdés szélesebb összefüggésekben történő vizsgálatát követően lehetségessé vált, hogy a jelen ügy tárgyát képező kollektív fellépés formáját és célját közelebbről vizsgáljuk.
62. A szakszervezetek közötti kollektív fellépés összehangolt politikája rendszerint a tengerjáró személyzet bére és munkafeltételei védelmének törvényes eszköze. Az olyan kollektív fellépés azonban, amelynek a munkaerőpiac felosztása és – a más tagállamban dolgozó tengerjáró személyzet munkájának védelme érdekében – a tengerjáró személyzet bizonyos tagállamokból való alkalmazásának megakadályozása a következménye, a közös piacot megalapozó hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének lényegét támadná meg.
63. Annak megállapítása érdekében, hogy a jelen eljárásban megfontolás tárgyát képező kollektív fellépés összehangolt politikájának van‑e a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvével ellentétes, a munkaerőpiac felosztását eredményező hatása, a jelen eljárás tárgyát képező kollektív fellépés kétféle típusát kell megkülönböztetni: arra irányuló kollektív fellépés, hogy a Vikinget meggyőzze a jelenlegi legénység létszámának és munkafeltételeinek fenntartásáról, és a tengerjáró személyzet alkalmazási feltételeinek a Közösség egészében történő javítására irányuló kollektív fellépés.
A jelenlegi legénység létszáma és munkafeltételei érdekében folytatott kollektív fellépés
64. Az ITF és az FSU általi kollektív fellépés első oka a Rosella átlajstromozásának a jelenlegi legénységre gyakorolt hátrányos hatásai enyhítése. Az összehangolt kollektív fellépés ennek megfelelően szolgálhatja például a bérük és a munkafeltételeik rögzítését, az elbocsátások megakadályozását vagy a méltányos kompenzáció elérését.
65. A közösségi jog által a tagállamok részére biztosított mérlegelési jog alapján a nemzeti bíróságnak – a kollektív fellépésre való jog gyakorlására irányadó helyi jogszabályok fényében – kell azt meghatározni, hogy a megfontolás tárgyát képező fellépés túlmegy‑e azon, amit a helyi jog a jelenlegi legénység érdekei védelmének céljából jogszerűnek tekint. A meghatározás során azonban a nemzeti bíróság a közösségi jog alapján köteles biztosítani, hogy a székhely Közösségen belüli áthelyezése nem esik kedvezőtlenebb elbírálás alá, mint a nemzeti határokon belüli székhelyáthelyezés.
66. Ezért, elvileg, a közösségi jog nem tiltja a szakszervezetek általi olyan kollektív fellépést, amelynek hatása a székhelyét más tagállamba áthelyezni kívánó vállalkozás letelepedési jogának korlátozása, az adott vállalkozás munkavállalóinak védelme érdekében.
67. A valamely vállalkozásnak a jelenlegi létszám és a munkafeltételek fenntartásáról való meggyőzését szolgáló kollektív fellépést nem szabad összekeverni azzal a kollektív fellépéssel, amely valamely vállalkozást a székhelyének külföldre történő áthelyezését követően a szolgáltatás nyújtásában kíván megakadályozni. A kollektív fellépés első típusa a munkavállalók jogai védelmének törvényes eszköze, és megfelel annak, ami a tagállamon belüli székhely áthelyezés esetén általában történne. Ez azonban nem mondható el arról a kollektív fellépésről, amely a máshova elköltözött vállalkozást pusztán a szolgáltatás törvényes nyújtásában kívánja megakadályozni abban a tagállamban, ahol előzőleg székhelye volt.
68. Valamely tagállamban letelepedett vállalkozásnak egy másik tagállamban a szolgáltatás törvényes nyújtásában kollektív fellépés útján történő akadályozását vagy az azzal való fenyegetést a Bíróság a Bizottság kontra Franciaország ügyben(66) lényegében a Szerződéssel össze nem egyeztethető kereskedelmi korlátnak minősítette, mivel az teljes mértékben tagadja a közös piac lényegét. Továbbá az ilyen fellépés megengedése magában hordozza annak kockázatát, hogy a különböző tagállamokban a társadalmi csoportok között az állandó megtorlás légköre alakul ki, amely súlyosan fenyegetné a közös piacot, és az ebbe ágyazódott szolidaritás szelemét.
69. Az ITF és az FSU állításával ellentétben ezt a megállapítást a legkisebb mértékben sem befolyásolja a Bíróságnak a kiküldött munkavállalókra vonatkozó ítélkezési gyakorlata. A Bíróság a kiküldött munkavállalók különös összefüggésében megállapította, hogy a szabad mozgásra vonatkozó rendelkezésekkel nem ellentétes, ha valamely tagállam a területén ideiglenes jelleggel dolgozó kiküldött munkavállalók munkafeltételei, és minimálbére tekintetében a nemzeti jogszabályokat alkalmazza.(67) A tagállamok a kiküldött munkavállalók tekintetében a munkavédelemre vonatkozó nemzeti szabályokat alkalmazhatják, amennyiben az a kiküldött munkavállalók és a fogadó tagállam munkavállalóinak egyenlő mértékű védelem nyújtása érdekében szükséges és arányos.(68) Ez az ítélkezési gyakorlat azonban főként a munkavállalók egyenlő bánásmódjával és társadalmi kohéziójával kapcsolatos megfontolásból ered. A kiküldött munkavállalókra vonatkozó ítélkezési gyakorlat célja nem az, hogy engedje rákényszeríteni a másik tagállamban letelepedett vállalkozásokra a helyi munkafeltételek és bérek alkalmazását (habár az bizonyos fokig ilyen hatással járhat), hanem annak biztosítása, hogy a valamely tagállam területén ideiglenesen dolgozó munkavállalók a fogadó tagállamban dolgozó kollégáikkal egyenlő mértékű munkavédelmet élvezzenek, akikkel egyébként a munkájukat gyakran együtt is végzik. Ez a kérdés a jelen ügyben egyszerűen fel sem merül.
Kollektív fellépés a tengerjáró személyzet alkalmazási feltételeinek az egész Közösségen belül történő javítása érdekében
70. Az FSU az ITF‑fel és más szakszervezetekkel együtt természetesen használhatja az összehangolt kollektív fellépést mint a tengerjáró személyzet egész Közösségen belüli alkalmazási feltételei javításának eszközét. A tengerjáró személyzet számára bizonyos szintű jogok elérése érdekében folytatott, a nemzeti szakszervezetek összehangolására irányuló politika összeegyeztethető a kollektív fellépéshez való jogukkal. Elvileg ez ésszerű módszer arra, hogy a szabad mozgáshoz való jogot a munkával kapcsolatos költségek csökkentésére felhasználó vállalkozások cselekményeit ellensúlyozza. E tekintetben nem elhanyagolható az a tény, hogy a munkavállalók mobilitása alacsonyabb, mint a tőkéé vagy a vállalkozásoké. Amikor elégedetlenségüket nem tudják távozásukkal kifejezni, a munkavállalóknak együttesen kell fellépniük. A kollektív fellépéshez való joguk európai szintű elismerése ezért egyszerűen európai színtérre ülteti át a kollektív fellépés nemzeti logikáját. A kollektív fellépéshez való jog nemzeti szinten történő gyakorlásának korlátaihoz hasonlóan e jog európai szinten történő gyakorlásának is ugyanolyan korlátai vannak.
71. Az összehangolt kollektív fellépés politikája könnyen hátrányosan megkülönböztetővé válhat, amennyiben valamennyi nemzeti szakszervezet számára kötelező módon előírják a valamely társszakszervezet általi kollektív fellépés támogatását. Ez lehetővé tenné, hogy bármelyik nemzeti szakszervezet a többi szakszervezet segítségéhez folyamodjon annak érdekében, hogy a székhely más tagállamba való áthelyezését a munkavállalók védelmére vonatkozó saját elvárásaitól tegye függővé, még a székhelyáthelyezést követően is. Végeredményben ezért az ilyen politika alkalmas arra, hogy néhány nemzeti szakszervezet kollektív szerződéskötési képességét mások érdekeinek árán védelmezze, és a munkaerőpiacot a szabad mozgás jogára vonatkozó szabályokat megsértve felossza.
72. Ezzel ellentétben, ha más szakszervezetek egy adott helyzetben szabadon eldönthetik, hogy részt vesznek‑e valamely kollektív fellépésben, vagy sem, elkerülhető az összehangolt politika hátrányosan megkülönböztetővé válásának veszélye. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak eldöntése, hogy a jelen ügy körülményei között ez a helyzet áll‑e fenn.
III – Végkövetkeztetések
73. A fenti megfontolások fényében javaslom, hogy a Bíróság a Court of Appeal által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérdéseket az alábbiak szerint válaszolja meg:
1) Valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség általi olyan kollektív fellépés, amely a közösségi szociálpolitika célkitűzéseinek megvalósítására irányul, kizárólag ezen okból kifolyólag nincs kivéve az EK 43. cikk és a tagállamok közötti, illetve a tagállamok és harmadik országok közötti tengeri szállításban a szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének alkalmazásáról szóló, 1986. december 22‑i 4055/86/EGK tanácsi rendelet hatálya alól.
2) Az EK 43. cikk és a 4055/86 rendelet 1. cikkének (1) bekezdése az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló körülmények között valamely vállalkozás és valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség közötti nemzeti bírósági eljárás során horizontális hatállyal rendelkezik.
3) Az EK 43. cikk nem tiltja a szakszervezetek vagy a szakszervezetek szövetségei általi olyan kollektív fellépést, amelynek hatása a székhelyét más tagállamba áthelyezni kívánó vállalkozás letelepedési jogának korlátozása, az adott vállalkozás munkavállalóinak védelme érdekében. A nemzeti bíróságnak kell meghatározni, hogy az ilyen fellépés jogszerű‑e a kollektív fellépésre való jog gyakorlására irányadó nemzeti jogszabályok fényében, feltéve hogy a székhely Közösségen belüli áthelyezése nem esik kedvezőtlenebb elbírálás alá, mint a nemzeti határokon belüli székhely áthelyezés.
4) Ellentétes az EK 43. cikkel valamely szakszervezet vagy szakszervezetek szövetségének olyan kollektív fellépésre irányuló összehangolt politikája, amelynek a letelepedés szabadságához való jog korlátozásával, a munkaerőpiac felosztása és – a más tagállamban dolgozó munkavállalók munkájának védelme érdekében – a munkavállalók bizonyos tagállamokból való alkalmazásának megakadályozása a következménye.