A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (harmadik tanács)

2012. december 12.(*)

„Verseny – Összefonódások – Összefonódás végrehajtásáért bírságot kiszabó határozat – Az összefonódás felfüggesztésére vonatkozó kötelezettség – Indokolási kötelezettség – Mérlegelési hiba – Elévülés – A bírság összege”

A T‑332/09. sz. ügyben,

az Electrabel (székhelye: Brüsszel [Belgium], képviselik: M. Pittie és P. Honoré ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: A. Bouquet és V. Di Bucci, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

elsődlegesen a 4064/89/EGK tanácsi rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértésével megvalósított összefonódás miatti bírság kiszabásáról (COMP/M.4994 – Electrabel/Compagnie nationale du Rhône ügy) szóló, 2009. június 10‑i C(2009) 4416 végleges bizottsági határozat megsemmisítése iránt benyújtott kérelme tárgyában, másodlagosan pedig az e határozatban a felperessel szemben kiszabott bírság összegének törlése vagy csökkentése iránt benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács),

tagjai: Czúcz O. elnök (előadó), I. Labucka és D. Gratsias bírák,

hivatalvezető: C. Kristensen tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. november 30‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás

1        A felperes Electrabel a belga jog szerint létrehozott társaság, amely lényegében a villamosenergia‑ és földgázágazatban folytat termelési, értékesítési, kereskedelmi és hálózatüzemeltetési tevékenységeket. A tényállás idején a Suez‑csoport tagja volt, amely ipari csoport a villamosenergia‑, a gázágazatban, az energetikai szolgáltatások ágazatában, a vízágazatban és a köztisztasági ágazatban látja el a közüzemi szolgáltatásokat az önkormányzatok, a vállalkozások és a magánszemélyek partnereként. A felperes 2008. július 22. óta a GDF Suez csoport tagja, amely a Gaz de France csoportnak a Suez‑csoporttal való egyesüléséből született. Tevékenységeit Franciaországban Electrabel France nevű leányvállalata révén végzi.

2        A Compagnie nationale du Rhône (CNR) francia közvállalkozás, amelynek feladata az, hogy a francia államtól elnyert koncesszió keretében a Rhône folyó folyógazdálkodását és hasznosítását biztosítsa, és amely különös jogszabályi keretek között működik, amint az – többek között – a CNR‑ről szóló, 1980. január 4‑i 80–3. sz. francia törvényből (JORF 1980. január 5., 41. o.) kitűnik. A CNR villamos energiát állít elő és forgalmaz. Továbbá folyómérnöki szolgáltatásokat nyújt Franciaországban és mintegy húsz másik országban. Létesítő okirata szerint közérdekű részvénytársaság, amely ugyanolyan feltételek mellett áll az állam irányítása alatt, mint a nemzeti közvállalkozások. A CNR felügyelőbizottsággal és igazgatósággal rendelkezik.

3        A gazdasági és pénzügyi jellegű, sürgős reformintézkedésekről szóló, 2001. december 11‑i 2001–1168. sz. francia törvény (JORF 2001. december 12., 19703. o., a továbbiakban: Murcef‑törvény) 21. cikkében kimondja, hogy a CNR olyan részvénytársaság, amely tőkéjének többségével és az e társaságon belüli szavazati jogok többségével területi önkormányzatok, valamint más, közjogi jogi személyek, illetve az állami szektorhoz tartozó vállalkozások rendelkeznek. A CNR tőkéje a 2003‑as évig kizárólag olyan közjogi jogalanyok és közvállalkozások tulajdonában volt, amelyek tőkéje abban az időszakban teljes egészében állami tulajdonban volt. A CNR két legfontosabb részvényese az említett időpontig a Société nationale des chemins de fer français (SNCF) és az Électricité de France (EDF) volt.

4        A német Energie Baden‑Württemberg AG társaság (a továbbiakban: EnBW) tervezett megszerzése keretében az EDF‑et az Európai Közösségek Bizottsága arra kötelezte, hogy az összefonódásnak a közös piaccal és az EGT‑Megállapodással való összeegyeztethetővé nyilvánításáról (COMP/M.1853 – EDF/EnBW‑ügy) szóló, 2001. február 7‑i bizottsági határozat (HL 2002. L 59., 1. o.; a továbbiakban: EDF/EnBW‑határozat) értelmében vállaljon kötelezettséget arra, hogy a CNR tőkéjében meglévő részesedését átruházza.

5        2003. június 24‑én a felperes a CNR tőkéjének 17,86%‑át és a CNR‑en belüli szavazati jogok 16,88%‑át képviselő értékpapírokat szerzett a CNR‑ben.

6        2003. június 27‑én az EDF és a felperes részvényeladási és ‑vételi opcióra vonatkozó szerződést írt alá, amely szerint az EDF a CNR tőkéjében meglévő részesedése teljes egészét a felperesre ruházza.

7        2003. július 24‑én a felperes a Caisse des dépôts et consignations‑nal (letéti és hitelpénztár; CDC) részvényesi megállapodást (a továbbiakban: megállapodás) kötött az SNCF‑nek a CNR tőkéjében meglévő részesedése CDC által történő megszerzése keretében. Az említett megállapodás értelmében különösen a következőkről rendelkeztek:

–        a CNR részvényeire vonatkozó eladási és vételi opció arra az esetre, ha a Murcef‑törvény 21. cikkében foglalt szabályt eltörölnék, amely által a felperes elsőbbségi jogot szerez arra, hogy valamely állami részvényes megszerezhetővé váló részvényeinek teljes egészét vagy egy részét, valamint a CDC részesedését megszerezze;

–        egyetértő szavazat a közgyűlésben és a felügyelőbizottságban a részvényesek felügyelőbizottságon belüli képviseletét ellátó személyek és a CNR igazgatóságának tagjai kijelölése tekintetében;

–        kölcsönös megtámadási jog arra az esetre, ha a másik fél egy vagy több másik részvényessel szavazásra vonatkozó megállapodást készülne kötni.

8        2003. december 23‑án a felperes birtokába kerültek azok az értékpapírok, amelyek addig az EDF, valamint Villefranche és Beaujolais (Franciaország) kereskedelmi és iparkamarájának birtokában voltak, és ezáltal a felperes a CNR tőkéjében 49,95%‑os, a CNR‑en belüli szavazati jogokban pedig 47,92%‑os részesedést szerzett.

9        2007. augusztus 9‑én a felperes a Bizottsághoz fordult, hogy kikérje véleményét a CNR feletti tényleges egyedüli irányítás általa történő megszerzésével kapcsolatban. A Bizottság szervezeti egységeivel párbeszéd kezdődött annak megállapítása érdekében, hogy valóban fennáll‑e az ilyen irányítás, valamint annak meghatározása érdekében, hogy milyen információk szükségesek a bejelentést tartalmazó nyomtatványnak a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló, 2004. január 20‑i 139/2004/EK tanácsi rendelet (HL L 24., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 40. o.) alapján történő benyújtásához. 2008. március 26‑án sor került a bejelentésre szolgáló hivatalos formanyomtatvány benyújtására (a továbbiakban: CO‑formanyomtatvány), amelyben a felperes közölte, hogy a 2007‑es év folyamán megszerezte a CNR tényleges egyedüli irányítását. 2008. április 29‑i határozatában (COMP/M.4994 – Electrabel / Compagnie nationale du Rhône ügy) (a továbbiakban: engedélyező határozat) a Bizottság a 139/2004 rendelet 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján az említett összefonódást nem kifogásolta, és azt a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánította, miközben megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy pontosan mikor szerezte meg a felperes a CNR feletti tényleges egyedüli irányítást.

10      2008. december 17‑én a felperes kifogásközlést vett kézhez, amely szerint a Bizottság ideiglenesen arra a következtetésre jutott, hogy a felperes és a CNR közötti összefonódás végrehajtására 2003. december 23‑án azt megelőzően került sor, hogy a Bizottságnak bejelentést tettek volna, és hogy az összefonódást a Bizottság a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánította volna, ami az 1997. június 30‑i 1310/97/EK tanácsi rendelettel (HL L 180., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 164. o.) módosított, a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló, 1989. december 21‑i 4064/89/EGK tanácsi rendelet (HL 1989. L 395., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 31. o.; helyesbítés: 8. fejezet, 4. kötet, 137. o.) 7. cikke (1) bekezdésének megsértését valósítja meg.

11      A felperes a kifogásközlésre 2009. február 13‑án válaszolt.

12      2009. március 11‑én meghallgatásra került sor.

13      2009. június 10‑én a Bizottság elfogadta a 4046/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértésével megvalósított összefonódás miatti bírság kiszabásáról (COMP/M.4994 – Electrabel / Compagnie nationale du Rhône ügy) szóló C(2009) 4416 határozatot (a továbbiakban: megtámadott határozat).

14      A megtámadott határozat rendelkező része a következőképpen rendelkezik:

„1. cikk

[A felperes] megsértette a [4064/89 rendelet] 7. cikkének (1) bekezdését azzal, hogy a 2003. december 23. és 2007. augusztus 9. közötti időszak tekintetében közösségi léptékű összefonódást hajtott végre még azt megelőzően, hogy azt bejelentette volna, és hogy azt a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánították volna.

2. cikk

Az 1. cikkben említett jogsértés miatt [a felperessel] szemben 20 000 000 euró bírság kiszabására kerül sor.

3. cikk

A 2. cikkben kiszabott bírságot […] három hónapon belül euróban kell megfizetni […]”

 Az eljárás és a felek kérelmei

15      A Törvényszék Hivatalához 2009. augusztus 20‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

16      A felperes keresetében lényegében azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        elsődlegesen teljes egészében semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        másodlagosan semmisítse meg a megtámadott határozat 2. és 3. cikkét, vagy legalábbis csökkentse a 2. cikkben vele szemben kiszabott bírság összegét;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

17      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

18      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (harmadik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról döntött, és a Törvényszék eljárási szabályzata 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében a felekhez írásbeli kérdéseket intézett, a felperest pedig bizonyos dokumentumok benyújtására kérte. E kéréseknek a megszabott határidőn belül eleget tettek.

19      A felek szóbeli előadásainak és a Törvényszék által feltett szóbeli kérdésekre adott válaszaiknak a meghallgatására a 2011. november 30‑i tárgyaláson került sor.

 A jogkérdésről

20      Keresetének alátámasztása végett a felperes elsődleges és másodlagos kereseti kérelmeket terjeszt elő. Az elsődleges kereseti kérelmeket a megtámadott határozat teljes egészében történő megsemmisítésére irányuló két jogalappal támasztja alá. Az első jogalap a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértésén és az EK 253. cikk megsértésén alapul, amennyiben a Bizottság a jogsértést tévesen minősítette, és amennyiben a megtámadott határozatot az indokolás ellentmondásossága jellemzi. A második jogalap a 4064/89 rendelet 3. cikke (3) bekezdésének és 7. cikke (1) bekezdésének, valamint annak az elvnek a megsértésén alapul, miszerint a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a saját maga számára előírt szabályokat. A másodlagos kereseti kérelmeket a felperes a bírság törlésére, illetve a bírság összegének csökkentésére irányuló két jogalappal támasztja alá. A harmadik jogalap az eljárások időtartamának korlátozásáról, valamint az Európai Gazdasági Közösség szállításra és versenyre vonatkozó szabályai alapján kezdeményezett szankciók végrehajtásáról [helyesen: az Európai Gazdasági Közösség szállításra és versenyre vonatkozó szabályai alapján folytatott eljárásokra és az azokban kiszabott szankciók végrehajtására vonatkozó elévülési időkről] szóló, 1974. november 26‑i 2988/74/EGK tanácsi rendelet (HL L 319., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 1. kötet, 61. o.) 1. cikkének megsértésén alapul, amennyiben elévült a Bizottságnak a felperessel szembeni szankció kiszabására vonatkozó jogköre. A negyedik jogalap a 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének, valamint az arányosság, a gondos ügyintézés és a bizalomvédelem elvének megsértésén alapul.

1.     A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló elsődleges kereseti kérelmekről

21      A Törvényszék szükségesnek tartja, hogy az első jogalap elemzését megelőzően a második jogalapot vizsgálja meg.

 A második jogalapról, amely a 4064/89 rendelet 3. cikke (3) bekezdésének és 7. cikke (1) bekezdésének, valamint azon elvnek a megsértésén alapul, miszerint a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a saját maga számára előírt szabályokat

22      A felperes lényegében azt állítja, hogy a Bizottság több hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a felperes 2003. december 23‑án a CNR felett tényleges egyedüli irányítást szerzett.

23      A Bizottság vitatja, hogy elemzése téves lenne.

24      Emlékeztetni kell arra, hogy a 4064/89 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése az összefonódás végrehajtását úgy határozza meg, mint amely két vagy több előzőleg független vállalkozás összeolvadásával valósul meg, vagy az egy vagy több vállalkozás egésze vagy részei feletti irányításnak legalább egy vállalkozást már irányító egy vagy több személy által, illetve egy vagy több vállalkozás által közvetlenül vagy közvetve – akár értékpapírok, akár vagyoni érdekeltség vásárlásával, szerződéssel vagy más úton – történő megszerzésével valósul meg. E rendelkezést az említett 3. cikk (3) bekezdése pontosítja, amelyből kitűnik, hogy az irányítást olyan jogok, szerződések vagy más egyéb eszközök testesítik meg, amelyek akár külön‑külön, akár együttesen és a jogi vagy ténybeli körülményekre tekintettel adnak lehetőséget egy vállalkozás tevékenysége feletti meghatározó befolyás gyakorlására.

25      A felperes kifogásai különösen a megtámadott határozat (40)–(173) preambulumbekezdésére vonatkoznak, amelyekben a Bizottság kifejti azon ténybeli és jogi körülményeket, amelyek alapján arra a megállapításra jutott, hogy a felperes 2003. december 23‑án megszerezte a CNR felett a 4064/89 rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti egyedüli irányítást, és hogy – különösen – ezen időpontban az irányításban tartós változás következett be. A Bizottság ebből a megtámadott határozat (174) preambulumbekezdésében azt a következtetést vonja le, hogy a felperes 2003. december 23‑tól közösségi léptékű összefonódást hajtott végre a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértésével, amelynek értelmében az említett rendelet hatálya alá tartozó összefonódás nem valósítható meg sem a bejelentése előtt, sem azelőtt, hogy a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánították volna.

26      A megtámadott határozatban a Bizottság a következtetésének alátámasztására hat ténykörülményt ad elő:

–        2003. december 23‑án a felperes az EDF részesedésének megszerzésével a CNR messze legelső részvényesévé vált, és bizonyos volt abban, hogy a CNR közgyűlésében ténylegesen abszolút többséggel rendelkezik, figyelembe véve – többek között – a CNR tőkéjében való 49,95%‑os részesedését, amely a szavazati jogok 47,92%‑át képviselte, figyelembe véve a (tőke 22%‑ával és a szavazati jogok 20%‑ával rendelkező) CDC‑n kívül a részvényesi szerkezet igen szétaprózott jellegét, amely a tőke 16,82%‑át birtokló közel 200 területi önkormányzatból és más helyi közjogi jogalanyokból tevődött össze, valamint figyelembe véve a CNR közgyűlésein a részvényesi jelenlét legutóbbi három évben jellemző mértékét (a megtámadott határozat (41)–(77) preambulumbekezdése);

–        a 2003‑as év óta a felperes a CNR igazgatóságában abszolút többséggel rendelkezett, valamint rendelkezett e többség megőrzésének eszközeivel (a megtámadott határozat (78)–(86) preambulumbekezdése);

–        a Murcef‑törvény nem akadályozta a felperest abban, hogy a CNR feletti irányítást megszerezze (a megtámadott határozat (87)–(93) preambulumbekezdése);

–        a 2003‑as év óta a felperes, az EDF által a CNR‑ben betöltött ipari szerepet átvéve, a CNR egyetlen ipari részvényese volt, és annak operatív irányításában központi szerepet játszott (a megtámadott határozat (94)–(126) preambulumbekezdése);

–        a 2004‑es évtől a CNR‑t mind a CNR, mind a Suez igazgatói ténylegesen a Suez‑csoporthoz tartozónak tekintették (a megtámadott határozat (127)–(158) preambulumbekezdése), és

–        a felperes a CNR többi részvényeit tekintve részvényjegyzési elsőbbséggel rendelkezett (a megtámadott határozat (159)–(164) preambulumbekezdése).

27      A felperes második jogalapja három részre oszlik. Az első részben a felperes azt állítja, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a CNR egyik alapvető jellemzőjét. A második részben a felperes azt állítja, hogy a Bizottság a saját „iránymutatásában” szereplő tesztet nem teljes körűen és tévesen alkalmazta, továbbá a CNR közgyűlésein meglévő többségre utaló ténykörülmény értékelését befolyásoló hibákat követett el. Végül a harmadik részben a felperes három olyan hibára hivatkozik, amely a Bizottság által a megtámadott határozatban alapul vett többi ténykörülményt befolyásolta, úgymint i. a 2003‑as év óta többség birtoklása a CNR igazgatóságában, ii. a CNR és a Suez‑csoport igazgatóinak nyilatkozatai, valamint iii. részvényjegyzési elsőbbség megléte a CNR bizonyos részvényeire vonatkozóan.

28      A Bizottság előzetesen megjegyzi, hogy a felperes második jogalapja hatástalan annyiban, amennyiben magával a jogsértés fennállásával szemben fogalmazódik meg. A felperes a Bizottság szerint nem a jogsértés fennállását vitatja, hanem legfeljebb annak időtartamát, ami nem indokolhatja a megtámadott határozat teljes egészében történő megsemmisítését. A Bizottság utal a felperes által egy 2008. január 17‑i CO‑nyomtatványtervezetben tett egyes kijelentésekre, valamint arra a körülményre, hogy a felperes, azáltal hogy az összefonódást bejelentette, mindenesetre elismeri, hogy anélkül szerezte meg a tényleges egyedüli irányítást a CNR felett, hogy arra engedélyt kapott volna. A Bizottság szerint a jogsértés időtartamának vitatása esetlegesen releváns lehet a bírság összegének megállapítása szempontjából, de nem lehet releváns a jogsértés tényállási elemeinek minősítése szempontjából.

29      E tekintetben a felperes azt állítja, hogy az összefonódásnak a 2007‑es év folyamán történő bejelentésével a 4064/89 rendelet 4. cikkéből eredő bejelentési kötelezettségnek kívánt eleget tenni.

30      Ez a cikk a közösségi léptékű összefonódások előzetes bejelentésére vonatkozik. (1) bekezdésében szerepel, hogy a közösségi léptékű összefonódásokat a Bizottságnál a megállapodás megkötését, vagy a nyilvános ajánlat bejelentését, vagy az irányítást biztosító részesedés megszerzését követő egy héten belül be kell jelenteni. Rá kell mutatni arra, hogy a felperes helyesen állítja, hogy az ügylet e rendelkezéssel összhangban történő bejelentésének ténye az olyan jogsértés tárgyában indult eljárásban, mint amilyen a jelen ügybeli eljárás, nem tekinthető úgy, mint a felperes részéről annak elismerése, hogy a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésében előírt felfüggesztési kötelezettségbe ütköző jogsértés történt.

31      A versenyjog területén ugyanis a jogsértés megtörténtével kapcsolatos jogviták esetén a Bizottságra hárul az általa megállapított jogsértések bizonyítása, és azon bizonyítékok előterjesztése, amelyek alkalmasak a jogsértést megvalósító tényállás fennállásának jogilag megkövetelt módon történő bizonyítására (lásd analógia útján a Bíróság C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑8417. o.] 58. pontját, valamint C‑2/01. P. és C‑3/01. P. sz., BAI és Bizottság kontra Bayer egyesített ügyekben 2004. január 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑23. o.] 62. pontját; a Törvényszék T‑201/04. sz., Microsoft kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 17‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑3601. o.] 688. pontját). Ennek érdekében kellőképpen pontos és egybehangzó bizonyítékokat kell előterjesztenie annak érdekében, hogy megalapozza azt a szilárd meggyőződést, miszerint az állítólagos jogsértés bekövetkezett (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság 29/83. és 30/83. sz., CRAM és Rheinzink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1984. március 28‑án hozott ítéletének [EBHT 1984., 1679. o.] 20. pontját, C‑89/85., C‑104/85., C‑114/85., C‑116/85., C‑117/85. és C‑125/85–C‑129/85. sz., Ahlström Osakeytiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1993., I‑1307. o.] 127. pontját, valamint a Törvényszék T‑185/96., T‑189/96. és T‑190/96. sz., Riviera Auto Service és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. január 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑93. o.] 47. pontját).

32      A Bizottságnak kell tehát a megtámadott határozatban kellőképpen pontos és egybehangzó bizonyítékokat előterjesztenie a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértés bizonyítása végett.

33      Kétségtelen, hogy a Bizottság által előzetes érvének alátámasztására felhozott bizonyítékok – úgymint az a tény, hogy a felperes bejelentette az összefonódást, illetve kijelentéseket tett egy CO‑nyomtatványtervezetben, valamint azon kérdés, hogy a Bizottság a Törvényszék előtt jogosan hivatkozhat‑e egy ilyen nyomtatványtervezetben tett kijelentésekre – adott esetben vizsgálhatók a jogsértés fennállására vonatkozó bizonyítékok elégségessége szempontjából. A Törvényszék előtti eljárásokban ugyanis a bizonyítékok szabad értékelésének elve érvényesül, a benyújtott bizonyítékok értékelése során pedig az egyetlen releváns szempont azok hitelessége (a Törvényszék T‑67/00., T‑68/00., T‑71/00. és T‑78/00. sz., JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2501. o.] 273. pontja).

34      Mindazonáltal ilyen érvek nem hozhatók fel azzal a céllal, hogy a felperest megfosszák attól a lehetőségtől, hogy a jogsértés azon tényállási elemeit – így például annak időtartamát – vitassa, amelyekre vonatkozóan a Bizottságra hárul a bizonyítási teher.

35      Ami különösen a Bizottság által a felperesnek egy 2008. január 17‑i CO‑nyomtatványtervezetben tett kijelentésére történő hivatkozást illeti, amely kijelentés alapján úgy tűnik, hogy a tényleges egyedüli irányítás a 2004‑es év óta állt fenn, miközben a felperes a végleges nyomtatványban az irányítás 2007‑es év folyamán való megszerzéséről nyilatkozott, egyrészt rá kell mutatni arra, hogy jóllehet a ténybeli vagy jogi elemeknek valamely vállalkozás által – a Bizottság előtt folyamatban lévő közigazgatási eljárás során – történő kifejezett vagy hallgatólagos elismerése kiegészítő bizonyítéknak minősülhet a kereset megalapozottságának megítélése során, nem korlátozhatja magát a Törvényszék előtti keresetindítás jogának gyakorlását, amellyel a természetes vagy jogi személyek az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján rendelkeznek (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑407/08. P. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑6371. o.] 90. pontját). Másrészt olyan mellékes körülményről van szó, amelyet a Bizottság a megtámadott határozat (166) preambulumbekezdésében azt követően említ, hogy a (165) preambulumbekezdésben megállapította a jogsértés 2003. december 23. óta való fennállását. E körülmények között a Bizottság azon érvét, amely szerint a felperes jogalapja hatástalan, mivel egy CO‑nyomtatványtervezetben elismerte a jogsértést, el kell utasítani, anélkül hogy dönteni kellene a felperes azon érvével kapcsolatban, amely szerint a Bizottság a Törvényszék előtt nem hivatkozhat egy CO‑nyomtatványtervezetben szereplő információra, mivel bizalmasként benyújtott iratról van szó.

36      Végül, még akkor is, ha a felperes a jogsértés időtartamának vitatására szorítkozna, érveinek elfogadása eredményezhetné a megtámadott határozat 1. cikkének részleges megsemmisítését (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Törvényszék T‑38/02. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2005. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4407. o.] 211–213. pontját), amint azt egyébként a Bizottság is elismeri.

37      E körülmények között a jogalapot mint hatástalant nem lehet elutasítani.

38      A Törvényszék célszerűnek tartja először a második jogalap második részében felhozott érveket megvizsgálni, mielőtt az említett jogalap első és harmadik részét elemezné. Egyébiránt az első rész és a harmadik rész keretében előterjesztett első kifogás, amelyek érvei egymáshoz közel állnak, együttesen kerül megvizsgálásra.

 A második jogalapnak a Bizottság „iránymutatásában” szereplő teszt Bizottság általi nem teljes körű és téves alkalmazására alapított második részéről, továbbá a CNR közgyűlésein meglévő többségre utaló ténykörülmény értékelését befolyásoló hibákról

39      A felperes az „iránymutatás” alkalmazása során elkövetett mérlegelési hibák említésekor a 4064/89 rendelet alapján az összefonódás fogalmáról szóló bizottsági közlemény (HL 1998. C 66., 5. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 195. o.; a továbbiakban: az összefonódás fogalmáról szóló közlemény) alkalmazására, és a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló 139/2004/EK tanácsi rendelet szerinti egységes jogalkalmazásról szóló bizottsági közleményre [helyesen: tanácsi rendelet szerinti hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt bizottsági közlemény] (HL 2008. C 95., 1. o.; a továbbiakban: hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény) hivatkozik. A felperes lényegében azt állítja, hogy a Bizottság az említett közleményekben ajánlott, a tényleges egyedüli irányítás kisebbségi részvényes által történő megszerzésére vonatkozó tesztet nem teljes körűen és tévesen alkalmazta, továbbá hogy a CNR közgyűlésein meglévő többségre utaló ténykörülmény értékelését befolyásoló hibákat követett el azáltal, hogy a tesztet alapvetően mennyiségi szempontok alapján alkalmazta, miközben e közlemények azt is meghatározzák, hogy annak megállapításához, hogy valamely ügylet összefonódásnak minősül‑e, előretekintő és átfogó elemzést kell végezni, valamint mennyiségi kritériumok helyett inkább minőségi kritériumokat kell alkalmazni.

40      E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy – amint a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében szerepel – a felperes nem hivatkozhat megalapozottan a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közleményre. Az igaz, hogy a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény (2) pontja kimondja, hogy az említett közlemény az összefonódás fogalmáról szóló közlemény helyébe lép. Azonban, míg a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény (1) pontja azt tartalmazza, hogy „[e] közlemény rendeltetése iránymutatást nyújtani [a 139/2004 rendelet] szerinti jogalkalmazási problémákkal kapcsolatban” [helyesen: e közleményben a Bizottság iránymutatást kíván nyújtani a hatáskörével kapcsolatos azon kérdések vonatkozásában, amelyek {a 139/2004 rendelet} keretében merülhetnek fel], az említett rendelet 26. cikkének (2) bekezdéséből – amelyet egyébiránt a megtámadott határozat érint – kitűnik, hogy a 4064/89 rendeletet továbbra is alkalmazni kell bármely olyan összefonódásra, amely 2004. május 1‑jét megelőzően e rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerinti megállapodás vagy közzététel tárgyát képezte, illetve amely e rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerinti irányításszerzés következtében jött létre. Márpedig a jelen ügyben a Bizottság, amely egy, a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző összefonódás megvalósítását kívánta szankcionálni, ténylegesen azt állapította meg, hogy a felperes a CNR tényleges egyedüli irányítását 2003. december 23‑án szerezte meg. Mivel az összefonódás fogalmáról szóló közlemény célja – 1. pontja értelmében – az, hogy iránymutatással szolgáljon a 4064/89 rendelet 3. cikkében használt összefonódás fogalmának Bizottság általi értelmezéséhez, meg kell állapítani, hogy a felperes a jelen ügyben kizárólag az összefonódás fogalmáról szóló közleményre hivatkozhat megalapozottan. E pontosítás azonban nincs hatással a jelen rész keretében elvégzendő elemzésre. Amint azt a felek is elismerik, a két közlemény szövege valójában érdemben nem tér el azon teszt tekintetében, amely valamely kisebbségi részvényes által gyakorolt egyedüli irányítás fennállásának bizonyítása céljából ajánlott. Akárcsak a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény, az összefonódás fogalmáról szóló közlemény is kimondja, hogy az összefonódás létének vagy nemlétének meghatározásakor a Bizottság sokkal inkább minőségi, semmint mennyiségi szempontokat alkalmaz, az irányítás fogalmára helyezve a hangsúlyt (4. pont).

41      Egyébiránt teljesen nyilvánvaló, amint arra a felperes is emlékeztet, és amint azt a Bizottság egyáltalán nem vitatja, hogy a Bizottságot kötik az összefonódások ellenőrzése területén elfogadott közleményei, feltéve hogy nem térnek el a Szerződés rendelkezéseitől és a 4064/89 rendelettől (lásd analógia útján a Törvényszék T‑282/06. sz., Sun Chemical Group és társai kontra Bizottság ügyben 2007. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑2149. o.] 55. pontját).

42      Végül pontosítani kell – szintén előzetesen –, hogy még akkor is, ha a felperes a Bizottság részéről elkövetett nyilvánvaló mérlegelési hibákra hivatkozik, valamely összefonódás megvalósítása körülményeinek a Bizottság által végzett elemzése a Törvényszék teljes körű felülvizsgálati jogkörébe tartozik. Az összefonódás fogalma ugyanis megalapozza a 4064/89 rendelet alapján a Bizottságot megillető hatáskört (lásd analógia útján a Törvényszék T‑411/07. sz., Aer Lingus Group kontra Bizottság ügyben 2010. július 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2010., II‑3691. o.] 62. pontját). A Bizottság különben sem utal arra, hogy a tárgyban mérlegelési mozgástere lenne.

43      Ezen elvekre tekintettel kell egymást követően megvizsgálni azt a három állítólagos mérlegelési hibát, amelyeket elkövetve a Bizottság azt állapította meg, hogy 2003. december 23‑án, az EDF részesedésének megszerzésével, a felperes a CNR messze legelső részvényesévé vált, és a felperes bizonyos abban, hogy a CNR közgyűlésében abszolút többséggel rendelkezik.

44      Először is a felperes azt állítja, hogy a 2003 decembere előtti évek közgyűléseinek szavazati struktúrája irreleváns. Szerinte a Bizottság nem vette figyelembe azt a tényt, hogy az adott időszakban a fő részvényes az EDF – egy állami irányítás alatt álló társaság – volt. Az EDF értékpapírjainak a felperes által történő felvásárlását megelőző három év folyamán a részvényeseknek a közgyűléseken való csekély részvétele azzal magyarázható, hogy a többi állami részvényes bízott abban, hogy az EDF képviseli az érdekeit. A felperes hozzáteszi ehhez, hogy az a tény, hogy az EDF/EnBW‑határozat óta az EDF már nem volt jogosult részt venni a CNR közgyűlései alkalmával a szavazásban, és hogy e célra meghatalmazottat jelölt ki, nincs hatással a kisrészvényesek bizalmára.

45      Rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság által a megtámadott határozatban végzett elemzés (a (41)–(77) preambulumbekezdés) a részvényeseknek a 2003. december 23‑i dátumot megelőző három év közgyűlésein való részvételén és magatartásán alapul, amely dátumot a Bizottság a CNR feletti tényleges irányítás felperes általi megszerzése időpontjának tekint, és ezekből vezeti le, hogy milyen helyzet fogja jellemezni a CNR jövőbeli közgyűléseit.

46      Főszabály szerint ez a megközelítés az összefonódás fogalmáról szóló közleménnyel és a 4064/89 rendelet 3. cikkének (3) bekezdésével összhangban van. Annak meghatározására szolgál ugyanis, hogy a felperesnek megvolt‑e a lehetősége arra, hogy 2003 decemberének végétől a CNR‑re meghatározó befolyást gyakoroljon, és – amint az az összefonódás fogalmáról szóló közleményből kitűnik – a felvásárolt társaság közgyűlésein való részvényesi jelenlét e tekintetben jelentős ténykörülmény.

47      Az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 14. pontja ugyanis kimondja, hogy az egyedüli irányítás megszerezhető „minősített kisebbséggel”, amelyet jogi, illetve de facto alapon is meg lehet határozni. Ami a kisebbségi részvényes által gyakorolt tényleges egyedüli irányítást illeti, az említett közlemény az említett 14. pontban kitér arra, hogy ilyen helyzet áll elő például akkor, ha a részvényes nagy valószínűséggel többséget ér el a közgyűlésen, mivel a fennmaradó részvények nagyon szétaprózottak. Ilyenkor az kevéssé valószínű, hogy az összes kisrészvényes jelen tud lenni, vagy képviseltetni tudja magát a közgyűlésen. Annak megállapítása, hogy létezik‑e egyedüli irányítás, vagy sem, azon alapul, hogy milyen volt az elmúlt években a részvényesi jelenlét. Ha a közgyűlésen megjelenő részvényesek száma alapján egy kisebbségi részvényes e közgyűlésen a szavazatok stabil többségével rendelkezik, az érintett kisebbségi részvényes esetében megvalósul a vállalkozás feletti egyedüli irányítás.

48      Az összefonódás fogalmáról szóló közlemény tehát egyértelműen ajánlja az elmúlt évek közgyűlésein tapasztalt részvényesi jelenlét elemzését a jövőbeli helyzet meghatározása céljából. Márpedig a Bizottság a megtámadott határozatban éppen így járt el. E tekintetben a Bizottság jogosan hangsúlyozza, hogy azon érv, miszerint az olyan tőkeemelést követően, amely szinte bizonyosan tényleges egyedüli irányítást biztosít, néhány éven át meg kellene figyelni a közgyűléseken tapasztalt helyzetet annak megerősítése végett, hogy valóban fennáll az ilyen irányítás, az említett közlemény téves értelmezésén alapul, továbbá egy olyan, „tényleges próbairányítás” rendszeréhez vezetne, amely ellentétes lenne a 4064/89 rendelettel bevezetett bejelentési és előzetes engedélyezési rendszerrel.

49      Pontosítani kell azonban, hogy a felperes azon kifogása, amely a 2003 decembere előtti közgyűlések szavazati szerkezetének irrelevanciáján alapul, valójában nem a 2000 és 2003 közötti időszak figyelembevételére, hanem az EDF által ezen időszak folyamán betöltött szerepre vonatkozik. A felperes ugyanis lényegében azt állítja, hogy az ügylet bejelentésével azért várt több mint három évet, mert a 2003‑as év végén nem valószínűsíthette nagymértékben azt, hogy a jövőben a CNR közgyűlésein többséggel fog rendelkezni. Szerinte a tényeket három éven át kellett figyelemmel kísérni ahhoz, hogy ez a nagymértékű valószínűsítés kialakulhasson.

50      A felfüggesztési kötelezettségbe ütköző jogsértés kezdő időpontjának jelen ügyben történő meghatározását illetően a felperes jogosan érvel azzal, hogy nem valósult meg összefonódás, és ennélfogva nem valósult meg a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértése sem, ha ő 2003 decemberében nem valószínűsítette nagymértékben azt, hogy a jövőbeli közgyűlések alkalmával megszerzi az irányítást. Ilyen körülmények között szerinte egyébként bejelentési kötelezettség sem áll fenn.

51      Ami e nagymértékű valószínűsítést illeti, a Bizottság a megtámadott határozatban abból indult ki, hogy a felperes arra vonatkozó bizonyossága, hogy a közgyűléseken abszolút többséget szerezhet, 2003. december 23‑án alakult ki, vagyis abban az időpontban, amikor az EDF részesedését (amely a tőke 22,22%‑át és a szavazati jogok 20%‑át képviselte) megszerezte, amellyel tőkerészesedését 17,86%‑ról 49,95%‑ra növelte, a CNR legelső részvényesévé válva ezáltal, és amely a szavazati jogok 47,92%‑át képviselte. Ez a bizonyosság többek között abból következett, hogy a CDC‑t (amely a tőke 22%‑ával és a szavazati jogok 20%‑ával rendelkezett) nem számítva, a részvényesi szerkezet nagyon szétaprózott volt, hiszen az adott időpontban mintegy 200 területi önkormányzat és más helyi közjogi jogalany birtokolta a tőke 16,82%‑át (a (41) preambulumbekezdés). A megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében a Bizottság készített egy számítást arról, hogy a közgyűléseken milyen szavazati jogi részesedése lenne annak a részvényesnek, amely 2003. december 23‑án a szavazati jogok 47,92%‑ának megfelelő részesedéssel rendelkezett, figyelembe véve az EDF részesedésének megszerzését megelőző négy év közgyűlésein tapasztalt részvényesi részvétel szintjeit. E szerint az e részvényes által birtokolt szavazati jogok mindvégig meghaladták volna a 60%‑ot.

52      A felperes által a kifogásközlésre adott válaszában előterjesztett azon érvekre válaszul, amelyek már eleve vitatták a 2000 és 2003 közötti időszak közgyűlései szavazati szerkezetének elemzését, a Bizottság a megtámadott határozat (57) és (58) preambulumbekezdésében még hozzátette, hogy annak, hogy a felperes a közgyűlések alkalmával abszolút többséggel rendelkezhessen, az a feltétele, hogy a részvényesi részvétel szintje ne érje el, illetve ne haladja meg a 95,84%‑ot, és hogy az ezen évek folyamán jóval e küszöb alatt maradó (43 és 76,6% között ingadozó) részvételi szintre tekintettel nagyon kevéssé valószínű, hogy a felperes 2003. december 23‑tól ne rendelkezne a CNR közgyűlésein abszolút többséggel.

53      A felperes ezen elemzéssel szemben egyrészt a kisrészvényesek ezen időszak alatt tapasztalt, EDF‑be vetett bizalmát hozza fel, amely magyarázatot ad a közgyűléseken való részvétel csekély szintjére, így a Bizottság ebből nem vonhatott le a jövőre vonatkozó következtetéseket, másrészt pedig azt hozza fel, hogy a Bizottság az EDF szavazati jogait gyakorló meghatalmazott szerepét illetően elemzési hibát követett el, amikor a megtámadott határozatban azt állapította meg, hogy az EDF 2001. április 1‑je óta már nem gyakorolta részvényesi jogait.

54      E két körülmény közül az elsővel kapcsolatban a Bizottság a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében és a Törvényszék előtt jogosan állítja azt, hogy nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a kisrészvényesek az időszak fő részvényese, az EDF iránt – amely a francia állam irányítása alatt lévő társaság – ilyen bizalommal lettek volna, ami magyarázatot adna arra, hogy az EDF‑részvények felperesre történő átruházását megelőző három év során a közgyűléseken a részvényesek részvétele miért volt csekély mértékű. Ez az érv tehát nem kérdőjelezheti meg azt, hogy a 2000 és 2003 közötti időszak részvételi szintjei a Bizottság elemzése szempontjából relevánsak.

55      A második körülménnyel kapcsolatban, amely arra vonatkozik, hogy a Bizottság állítólagos elemzési hibát követett el azon meghatalmazott szerepét illetően, aki az EDF/EnBW‑határozat nyomán az EDF szavazati jogait gyakorolta, a Bizottság a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében megállapította, hogy az EDF 2001. április 1‑je óta a közgyűléseken és az igazgatótanácsi üléseken már nem gyakorolja részvényesi jogait. A felperes állításával ellentétben, ez az elemzés nem téves. Azon a tényen alapul, hogy az EDF/EnBW‑határozat keretében tett kötelezettségvállalások rendelkeztek arról, hogy az EDF szavazati jogait a CNR közgyűlésein és igazgatótanácsi ülésein 2001. április 1‑jétől egy, a felekkel szemben teljesen függetlenül eljáró meghatalmazott gyakorolja.

56      Az említett kötelezettségvállalások ugyanis a CNR‑rel fennálló kapcsolatokról szóló A. részben előírják, hogy „tekintettel arra, hogy az EDF már nem fog részt venni a CNR üzletpolitikájában és piaci magatartásában, vállalja, hogy lemond a CNR‑ben meglévő szavazati jogainak gyakorlásáról, és 2001. március 31‑ig visszahívja képviselőjét a CNR igazgatótanácsából”. E részben az is szerepel, hogy „az EDF CNR‑beli részvényeinek gondnokaként egy meghatalmazott fog eljárni”. Ezenkívül az említett kötelezettségvállalások C. részének vége tartalmazza, hogy a meghatalmazott a feladatait nem kapcsolt, független harmadik félként látja el. E körülmények között a felperes azon érve, miszerint a kisrészvényesek ezen időszakban továbbra is úgy tekinthették, hogy az EDF részvényei az állami szektorban maradtak, nem meggyőző, mivel a meghatalmazott függetlensége alapján nem lehetett feltételezni, hogy tovább folytatódik az állami ágazat kizárólagos érdekeinek képviselete.

57      Az első kifogást tehát el kell utasítani.

58      Másodszor a felperes azt állítja, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor azt állapította meg, hogy neki 2003. december 23‑án pusztán azért volt matematikai bizonyossága a tekintetben, hogy a CNR közgyűlésein abszolút többséget szerez, mert javaslatai meghiúsításához a részvényesek részvételi szintjének 95,48%‑ot kellett volna elérnie. Ezen állításának alátámasztása céljából a felperes különösen a részvényeseknek az ügyletet megelőző közgyűléseken való részvétele szintjének állandó, 10%‑os mértékű növekedésére utal, valamint a Bizottság 2006. december 20‑i határozatára (COMP/M.4336 – MAN/Scania‑ügy) (a továbbiakban: MAN/Scania‑határozat), amelyben nem kifogásolt egy bejelentett összefonódást. A felperes arra hivatkozik, hogy ez utóbbi ügyben a Bizottság azzal kapcsolatban, hogy a Volkswagen társaság irányítást gyakorolt‑e a MAN társaság felett, megállapította, hogy a részvényesek közgyűlési részvétele szintjének 20%‑os mértékű növekedése elképzelhető abból az okból, hogy miután a Volkswagen a MAN tőkéjében növelte részesedését, a többi kisebbségi részvényes vele szemben fokozott óvatosságot tanúsított.

59      A CNR közgyűlésein a 2000 és 2003 közötti időszakban a részvényesi részvétel szintjének ingadozását illetően a felperes azt állítja, hogy a részvételi szint minden egyes új közgyűlés alkalmával hozzávetőleg 10%‑os állandó növekedést mutatott, és hogy a 20%‑os növekedés (a 2002 novemberében tapasztalt 76,6%‑ról a 2003 decembere utáni 95,84%‑ra) ezért nem volt valószínűtlen.

60      Meg kell állapítani, hogy ez az elemzés a tények szelektív bemutatásán alapul. Amint azt a Bizottság állítja, a felperes nem veszi figyelembe azon közgyűléseket, amelyek esetében a részvényesi jelenlét csökkenést mutatott. A megtámadott határozat 2. táblázatából és 31. lábjegyzetéből kitűnik, hogy a 2000 és 2003 közötti időszakban a CNR rendes, rendkívüli, illetve vegyes közgyűlésein a részvényesek részvételének szintje volt 72,2% (2000. június 27‑én), 43% (2000. december 21‑én), 55,2% (2001. június 28‑án), 62,9% (2002. június 21‑én), 76,6% (a 2002. november 28‑i rendes közgyűlésen), 72,6% (a 2002. november 28‑i rendkívüli közgyűlésen), 67% (a 2003. június 25‑i rendes közgyűlésen) és 68,5% (a 2003. június 25‑i rendkívüli közgyűlésen). A Bizottság által a Törvényszék előtt tett azon kijelentés tehát, amely szerint – a jelentős csökkenés ellenére, amelyet részleges növekedés követett – a részvényesek részvételének szintje a 2000 és 2003 közötti időszakban a 3,7%‑os csökkenés mellett összességében stabil maradt, nem téves.

61      Egyébiránt a megtámadott határozat 2. táblázatából az is kitűnik, hogy még akkor is, amikor a részvényesek közgyűlési részvétele a legnagyobb mértékű volt (76,6% a 2002. november 28‑i közgyűlésen), az a részvényes – így 2003 decemberének végétől a felperes –, amely a szavazati jogok 47,92%‑ával rendelkezett, bizonyos lehetett abban, hogy a jelen lévő, illetve magukat képviseltető részvényesek szavazati jogainak többségével rendelkezik.

62      Hasonlóképpen a felperes azon érve, amely a részvényesi részvétel szintjének 2004‑ben kezdődő 20%‑os mértékű lehetséges növekedésén alapul, nem meggyőző, mivel a 2000 és 2003 közötti időszakban tapasztalt növekedés nem volt állandó, amit például a részvényesi részvétel 2003. júniusi közgyűlésen történő, az SNCF távolmaradása miatti csökkenése is tanúsít. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy bár a 2003‑as év után sorra kerülő közgyűléseken tapasztalt részvételre vonatkozó adatok nem relevánsak annak bizonyítása szempontjából, hogy a felperes nagymértékben valószínűsítette azt, hogy 2003. december 23‑tól döntéseit érvényre juttathatja, ezek az adatok a részvétel ezen időpont utáni határozott növekedését erősítik meg. Mindamellett, amint azt a Bizottság kifejti, e növekedést az SNCF 20%‑os részesedését megszerző CDC jelenléte magyarázhatja. Mindenesetre, amint a megtámadott határozat 3. táblázatából kitűnik, még a 2006. júniusi közgyűlésen tapasztalt legmagasabb részvételi szint mellett is, a felperes továbbra is egyedül rendelkezett a szavazatok többségével.

63      Ezenkívül a fenti 58. pontban hivatkozott MAN/Scania‑határozatot illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottságot nem kötik a jelen ügyben olyan ténymegállapítások és értékelések, amelyeket a Bizottság egy korábbi határozata tartalmaz, a Törvényszéket pedig még kevésbé (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑210/01. sz., General Electric kontra Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑5575. o.] 118–120. pontját, valamint fenti 41. pontban hivatkozott Sun Chemical Group és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 88. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

64      Egyébként a Bizottság jogosan különbözteti meg egymástól a Volkswagen MAN/Scania‑határozatban vizsgált helyzetét és a felperes jelen ügybeli helyzetét. A felperes a MAN/Scania‑határozatot olyan ügy példájaként említi, amelyben a Bizottság valószínűnek tartotta a részvényesek közgyűlési részvételének 20%‑os mértékű növekedését. Ebben az ügyben a Volkswagen a MAN társaságon belüli szavazati jogok 21,6%‑át birtokolta, és a Bizottságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy e részesedés de facto irányítást eredményezett‑e. A Bizottság elfogadta a MAN azon érvelését, miszerint a közgyűlésein való részvétel szintjének 20%‑os növekedése, amely az említett szintet 40%‑ról 60%‑ra növelte, valószínű volt, és ez kizárta a Volkswagen általi irányítást.

65      Márpedig a jelen ügyben a felperes a 2003‑as év végén a szavazati jogok 47,92%‑ával – vagyis a Volkswagen szavazati jogainak több mint kétszeresével – rendelkezett. Ahhoz, hogy egy közgyűlésen 95,48%‑os részvételt lehessen elérni, és ily módon a felperes javaslatait meg lehessen hiúsítani, arra lett volna szükség, hogy a CNR közgyűlésein a részvényesi részvétel szintje még a 2000 és 2003 között tapasztalt legmagasabb részvételi szintekhez képest is több mint 20%‑kal emelkedjen. Egyébiránt, amint azt a Bizottság hangsúlyozza, a részvényesi részvétel 95,84%‑os szintje nagyon magas szint, míg az a részvényesi részvételi szint, amely a Volkswagennel szembeni vétójog potenciális gyakorlásához szükséges lett volna, még a 60%‑ot sem érte el.

66      A második kifogást tehát szintén el kell utasítani, mivel a Bizottság a megtámadott határozat (58) preambulumbekezdésében megalapozottan állapíthatta meg azt, hogy a felperes számíthatott arra, hogy a szavazati jogoknak már 2003. december 23‑án rendelkezésére álló 47,92%‑ával abszolút többséget szerez a jövőbeli közgyűléseken, hiszen a 95,84%‑ot elérő vagy meghaladó részvényesi részvételi szint valószínűsége rendkívül csekély volt.

67      Harmadszor a felperes azt állítja, hogy téves a Bizottság azon értékelése, amely tagadja a CNR állami részvényesei közötti strukturális és stratégiai kapcsolatokat.

68      Ez a bírálat a fennmaradó részvényesi szerkezet igen szétaprózott jellegének Bizottság általi figyelembevételére vonatkozik, amint az többek között a megtámadott határozat (45) és (57) preambulumbekezdéséből kitűnik.

69      A felperes szerint a Bizottságnak kevésbé kategorikus megközelítést kellett volna alkalmaznia, és el kellett volna ismernie, hogy a CNR‑en belül potenciálisan felmerülhetnek vétójog gyakorlását eredményező helyzetek. E potenciális, vétójog gyakorlását eredményező helyzetek adódhattak volna a CNR közérdekű feladata és üzleti célja közötti összeütközésből, a szétaprózott állami részvényesi szerkezetből, amely azonban ügyel arra, hogy a CNR közérdekű céljai és stratégiája közötti összhang fennmaradjon, valamint annak veszélyéből, hogy a közgyűlések alkalmával a leadott szavazatok szerkezetére tekintettel hiányzik a többség. A Bizottságnak ezenkívül az irányítás meglétét visszatekintve és a 2003‑as év óta bekövetkezett események alapján kellett volna értékelnie.

70      Ami a CNR állami részvényesei közötti állítólagos strukturális és stratégiai kapcsolatokat illeti, a megtámadott határozat (22) preambulumbekezdésében szereplő azon táblázat, amely a CNR tőkéjében több mint 2%‑os részesedéssel rendelkező részvényesek részvételének alakulását, valamint e részvényeseknek a 2001‑es év óta a közgyűléseken érvényesített szavazati jogokban való részesedése alakulását ábrázolja, azt mutatja, hogy a 2003‑as év végétől – a CDC‑t nem számítva, amely ekkor a szavazati jogok 29,80%‑át birtokolta – csupán három állami részvényes rendelkezett 2%‑ot meghaladó szavazati jogokkal, és e három részvényes összesítve a szavazati jogok 15,98%‑ával rendelkezett. E csekély szintre és a CNR‑en belül a szavazati jogok maradék részének nagyfokú szétaprózottságára tekintettel (a megtámadott határozat 23. lábjegyzete) aligha hihető, hogy az érdekeik képviselete miatt aggódó állami részvényesek közgyűlési részvételének hirtelen növekedése tényleges hatással lehetett volna a többségi szavazatra.

71      Ugyanis inkább úgy tűnik, hogy 2003. december 23. után kizárólag egy, a CDC által szervezett és egyébként a kisebbségi állami részvényesek között szétaprózott szavazatok 18,12%‑át magában foglaló „koalíció” akadályozhatta volna a felperest a közgyűlési szavazások alkalmával.

72      A Bizottság e tekintetben jogosan utal a megállapodás által betöltött szerepre. Amint az a fenti 7. pontban említést nyert, a felperes azért kötötte meg a megállapodást, hogy a CNR igazgatóságában biztosítsa többségét. Meg kell jegyezni, hogy 2003 augusztusától a CDC a szavazati jogok 29,80%‑ával rendelkezett, így a közgyűléseken a felperes és a CDC együtt összesen a szavazati jogok 77,72%‑át tudták magukénak.

73      A megállapodás kiköti, hogy „ha valamelyik fél egy vagy több másik részvényessel szavazásra vonatkozó megállapodást készül kötni, e megállapodás hatályát illetően, valamint azon másik részvényes(ek) személyét illetően, akivel/akikkel ilyen megállapodást készül kötni, a másik fél előzetes beleegyezését kell kérnie” (a megállapodás 10. cikke), és mindezt addig, amíg a felperes nem rendelkezett többséggel az igazgatóságban.

74      A Törvényszék írásbeli kérdésére adott válaszában a felperes benyújtotta a megállapodás másolatát, valamint 10. cikkének értelmezésére vonatkozó kiegészítő magyarázatot nyújtott be. Ezek alapján meg kell állapítani, hogy e rendelkezés hatálya nem egyértelmű. A felek azonban egyetértenek abban, hogy e rendelkezés kizárólag a közgyűlések során hozott egyedi határozatokkal – nevezetesen az igazgatósági és a felügyelőbizottsági tagok kinevezésével összefüggő határozatokkal – kapcsolatos szavazásra vonatkozó megállapodásra vonatkozik. Mindazonáltal, még ha a megállapodás csak egy ily módon korlátozott, szavazásra vonatkozó megállapodásról szólna is, aligha valószínű, hogy a megállapodás 2003. július 24‑i megkötését követően a CDC a CNR közgyűlései során a felperes javaslatait ellenezte volna.

75      Ez az elemzés megerősíti, hogy csekély volt a valószínűsége annak, hogy a felperes attól tarthatott, hogy 2003 decembere után a CNR közgyűlései alkalmával nem szerzi meg a többséget. Ilyen helyzet ugyanis csak akkor állhatott volna elő, ha a közgyűléseken a részvényesi részvétel elérte vagy meghaladta volna a 95,84%‑ot, és az állami részvényesek – köztük a CDC – a felperessel szemben közös álláspontra helyezkedtek volna.

76      Tehát kizárólag abban a kevéssé valószínű és a megtámadott határozat (72) preambulumbekezdésében elvetett esetben, ha úgy tekintjük, hogy a felperes 2003. december 23‑án számolhatott volna a CDC részéről ilyen magatartással, akkor releváns a CNR állami részvényesei közötti strukturális és stratégiai kapcsolatok értékelése.

77      E tekintetben a felperes azon alapuló érve, hogy egy közérdekű feladatnak a CNR létesítő okiratában való megjelenéséből következően az említett részvényesek között de facto érdekközösség áll fenn, nem meggyőző. Az ilyen érdekközösség fennállását konkrétan kell értékelni. A felperes ugyanakkor nem szolgáltat olyan konkrét bizonyítékokat, amelyek az érvét megalapozhatnák.

78      Ha a 2003. június 25‑én tartott rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyvének tartalmára utalunk, amelyre a felperes hivatkozik, akkor úgy tűnik, hogy jóllehet a területi önkormányzatok szerették volna, hogy a CNR stratégiája vegye figyelembe a közérdeket, ez nem feltétlenül vetítette előre az e stratégia konkrét módozatainak meghatározására vonatkozó egyetértést. Ily módon, a felügyelőbizottsági tagok megválasztását illetően egy önkormányzat képviselője azt állítja, hogy „a területi önkormányzatok igazgatótanácsbeli képviseletének felépítése” alapján, amelyet a francia kormány javasolt, „a CNR‑t kizárólag Montélimartól délre található önkormányzatok képviselik majd, amely földrajzi alapú képviselet teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az északi önkormányzatok fontos érdekeit”. A jegyzőkönyv beszámol továbbá egy, bizonyos önkormányzatok között létrejött részvényesi megállapodás, és egy, más önkormányzatokat tömörítő egyeztetőbizottság létezéséről is. A conseil général de la Haute‑Savoie (Haute‑Savoie megyei közgyűlésének) (Franciaország) elnökhelyettese egyébként kijelenti, hogy „a meghozandó döntés nem sok jóval kecsegtet az állami részvényesi szerkezet megállapodásának működése szempontjából”.

79      Az ügy irataiban foglaltak alapján nehéz tehát bizonyítani azt, hogy 2003 decembere folyamán bizonyosan léteztek erős és állandó stratégiai kapcsolatok az állami részvényesek között, mint ahogy az ilyen kapcsolatok teljes hiányát is, ezért ezek az érvek nincsenek kellőképpen alátámasztva.

80      Végül a Bizottság a megtámadott határozatban több preambulumbekezdést (a (65) és az azt követő preambulumbekezdések) szentel a felperes azon érvének cáfolatára, amely szerint a többi állami részvényes egymás közötti kapcsolataira és közös stratégiai érdekeire tekintettel még inkább elképzelhető volt az, hogy e részvényesek részéről jelentős reakcióra lehet számítani azzal kapcsolatban, hogy a felperes növelte a CNR tőkéjében meglévő részesedését. Ennek megvitatása keretében a két fél a 2003‑as év utáni körülményekre hivatkozik álláspontjának alátámasztása céljából. Márpedig a felfüggesztési kötelezettség hatályosulása attól függött, hogy 2003. december 23‑án valóban bekövetkezett‑e az irányítás tartós megváltozása. A 4064/89 rendelet hatálya alá tartozó összefonódás létezését a 2003 decembere folyamán rendelkezésre álló adatok alapján kell megállapítani. Még ha nem is lehet kizárni, hogy 2003 decembere utáni adatok is relevánsak lehetnek a jogsértés adott időtartam alatti megtörténtének megerősítése szempontjából, ezeket mellőzni kell az elemzésnek ezen a pontján, amikor azt kell megállapítani, hogy a felperes a 2003‑as év végén nagymértékben valószínűsítette‑e azt, hogy a jövőben a CNR‑en belül érvényt tud szerezni döntéseinek.

81      Végül, azon körülményeket is figyelembe véve, amelyek a megtámadott határozatban a CNR részvényesi szerkezetére és a megállapodásra vonatkozóan kerültek kifejtésre, azt a következtetést kell levonni, hogy a felperes egyáltalán nem terjesztett elő olyan bizonyítékot, amely megkérdőjelezte volna a fenti 26. pontban említett azon első ténykörülményt, miszerint a felperes 2003. december 23‑án nagymértékben valószínűsítette azt, hogy a közgyűléseken még anélkül is megszerzi a többséget, hogy a szavazati jogok többségét birtokolná. A második jogalap második részét tehát el kell utasítani.

 A második jogalapnak a CNR egyik alapvető jellemzője mellőzésére alapított első részéről, és a második jogalap harmadik részén belül a felperesnek a CNR igazgatóságában meglévő többségére utaló ténykörülményt befolyásoló hibára alapított első kifogásról

82      A felperes azt állítja, hogy a Bizottság mérlegelési hibát követett el, amikor elmulasztotta a megtámadott határozatban figyelembe venni mindazon tények összességét, amelyek a CNR‑re alkalmazandó, a részvénytársaságok szabályozásától eltérő különös jogszabályi háttérre vonatkoznak. E tekintetben a felperes a második jogalap első részében lényegében több olyan körülményre utal, amelyek azon ténnyel kapcsolatosak, hogy a CNR a 80–3. sz. törvény 7. cikke szerint ugyanolyan feltételek mellett áll a francia állam irányítása alatt, mint a nemzeti közvállalkozások, amely körülményeket a Bizottság nem kellőképpen vett figyelembe. A második jogalap harmadik részében a felperes egyrészt azt állítja, hogy a CNR igazgatósága összetételének meghatározásában őt megillető jogkör korlátozottabb volt, mint amelyet a megtámadott határozat megállapított – hiszen az a körülmény, hogy 2003. július 8. óta az igazgatóság három tagjából kettőt ő nevezett ki, inkább az állami befolyásnak volt betudható –, másrészt pedig, hogy a tizenhárom tagú felügyelőbizottságban csak három taggal képviseltette magát. A második jogalap első részében a felperes hozzáteszi, hogy a Bizottság nem vette kellőképpen figyelembe a Murcef‑törvény jelentőségét.

83      A Bizottság vitatja a felperes elemzését, továbbá felveti egyes olyan érvek és tények elfogadhatóságának kérdését, amelyeket a felperes a Törvényszék előtt terjesztett elő első alkalommal, jóllehet azokról a közigazgatási eljárás szakaszában is tudomása volt.

84      Ezek a kifogások a Bizottság által megállapított második és harmadik ténykörülménnyel (a fenti 26. pont) kapcsolatosak, amelyek egyike azon tényre vonatkozik, hogy a felperes már a 2003‑as évben abszolút többséggel rendelkezett az igazgatóságban, és megvoltak az ennek megőrzéséhez szükséges eszközei, a másik pedig azon tényre vonatkozik, hogy a Murcef‑törvény nem akadályozta a felperest abban, hogy a CNR feletti irányítást megszerezze. E körülmények az irányításszerzésnek inkább olyan minőségi aspektusai közé tartoznak, amelyekre az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 4. pontja olyan tényezőkként hivatkozik, amelyek relevánsak annak megállapítása szempontjából, hogy valamely ügylet összefonódásnak minősül‑e, amint arra a fenti 40. pont emlékeztetett.

85      A felperes érvei egyrészt a francia államnak a CNR irányítására (az igazgatóság és a felügyelőbizottság összetétele és szerepe, kormánybiztosok, állami felügyelő) gyakorolt befolyásával, másrészt a Murcef‑törvény hatásával kapcsolatosak.

–       A francia államnak a CNR irányítására (az igazgatóság és a felügyelőbizottság összetétele és szerepe, kormánybiztosok, állami felügyelő) gyakorolt befolyásáról

86      A megtámadott határozat (78)–(86) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy az egyedüli irányítás 2003 decemberében történő megszerzésére utaló egyik ténykörülmény az volt, hogy a felperes a 2003‑as év óta abszolút többséggel rendelkezett a CNR igazgatóságában, és rendelkezett az annak megőrzéséhez szükséges eszközökkel. E tézisének alátámasztása végett egyrészt a Bizottság rámutatott arra, hogy az igazgatósági tagok kinevezésének szabályai garantálták, hogy ezen alapvető, a CNR tevékenységeit irányító és üzletpolitikáját meghatározó szervben a három tagból kettő a felperes képviseletében legyen jelen, mivel a CDC és a felperes a felügyelőbizottságban, amely az igazgatósági tagok kinevezéséről döntő szerv, blokkoló kisebbséggel rendelkezett (a (78) és (83) preambulumbekezdés). E tekintetben a Bizottság arra a tényre is hivatkozik, hogy már 2003. július 8‑án, és azóta megszakítás nélkül, az igazgatóságot alkotó három tagból kettő ténylegesen a felperest képviselte, amit ez utóbbi sem a kifogásközlésre adott válaszában, sem a meghallgatás alkalmával nem vitatott (a (83) preambulumbekezdés). Másrészt a Bizottság megállapította, hogy azon tény, hogy a felügyelőbizottságnak az igazgatóság által javasolt bizonyos döntésekhez jóváhagyását kellett adnia, irreleváns maradt, mivel csupán olyan intézkedéseket érintett, amelyek nem voltak alkalmasak arra, hogy általuk a felügyelőbizottság a CNR stratégiájára meghatározó befolyást gyakorolhasson (a (79) és (80) preambulumbekezdés). E legutóbbi elemmel kapcsolatban a Bizottság a (81) preambulumbekezdésben mellékesen hozzátette, hogy az e két szerv közötti konfliktus esetén a vitát a közgyűlés keretében rendezik, amely szervben pedig a felperesnek módja volt álláspontját érvényre juttatni.

87      A felperes ezen elemzés megkérdőjelezése végett több érvet terjeszt elő.

88      Először is a felperes vitatja a Bizottság elemzését az igazgatóságon belüli irányítási helyzet vonatkozásában. Többek között azzal érvel, hogy két képviselőjének 2003. július 8‑tól igazgatósági tagként való kinevezése a kormánybiztosok ajánlása alapján, és nem a megállapodás idő előtti végrehajtása következtében történt, amelyre ezen időpontnál később került sor. A felperes szerint ez a körülmény, miközben aligha bizonyítja, hogy 2003. december 23. óta ténylegesen kizárólag ő gyakorolt irányítást a CNR felett, inkább annak bizonyítására alkalmas, hogy a 2003‑as év folyamán a CNR még mindig a francia hatóságok irányítása alatt állt, azok felügyeleti jogköréből következően.

89      E tekintetben először is el kell utasítani a Bizottság azon érvét, amely szerint olyan tényről van szó, amelynek előterjesztésére a keresetlevélben került sor első alkalommal. Amint ugyanis a felperes azt jogosan állítja, az igazgatósági tagoknak a kormánybiztosok ajánlása alapján 2003 júliusában történő kinevezésére vonatkozó információkat a felperes 2008. június 30‑án – a Bizottság 2008. június 17‑i tájékoztatáskérésére adott kiegészítő válaszában – a Bizottság tudomására hozta.

90      Fontos azonban rámutatni arra, hogy a felperes, legalábbis részben, módosította mondanivalóját. A CO‑formanyomtatványban ugyanis azt közölte, hogy „a gyakorlatban [ő maga] és a CDC, miközben a felügyelőbizottságban önként kisebbségben maradtak, 2003‑ban az igazgatóságba beválasztották, illetve beválasztatták […] [két képviselőjüket]”.

91      Egyébként, amint azt a Bizottság nem mulasztja el megjegyezni, a kormánybiztosok a felügyelőbizottság ülésein kizárólag konzultatív jelleggel vannak jelen. Ez a körülmény semmiképpen nem utalhat az összefonódásokra vonatkozó uniós jog szerinti irányítási helyzetre.

92      Ezenkívül a felperes által hivatkozott tény nem bizonyítja azt, hogy az érintett időszakban a kormánybiztosoknak olyan befolyásuk lett volna, amelyen a felperes (és a CDC) az igazgatósági tagok megválasztása tekintetében nem tudott volna felülkerekedni.

93      Végül, a felperes érve nem kérdőjelezi meg a Bizottság által a megtámadott határozat (83) preambulumbekezdésében megállapított azon tényt, amely szerint – már jóval 2003. december 23. előtt is – az igazgatóság három tagja közül kettő a felperes képviselője volt. Egyébként szintén nincs hatása e tekintetben annak az érvnek, miszerint az igazgatóság elnökét a Francia Köztársaság elnöke nevezi ki.

94      Hasonlóképpen, ezek az érvek nem állnak ellentmondásban a megtámadott határozat (78) preambulumbekezdésében említett, a felperes azon lehetőségére vonatkozó ténnyel, hogy a megállapodás alapján a jövőre nézve az igazgatóság összetételét meghatározza. Amint ugyanis a fentiekben ez már említést nyert, a megállapodás 10. cikke alapján a felperes és a CDC „meg fognak tenni minden tőlük telhetőt – többek között a közgyűlésbeli szavazati joguk gyakorlása révén, továbbá az ő javaslatukra kinevezett felügyelőbizottsági tagokat felkérve arra, hogy éljenek szavazati jogukkal a felügyelőbizottságban – annak érdekében, hogy a CNR igazgatósága három tagból, vagyis egy elnökből és két másik tagból álljon, akiket [a felperes] javaslatára neveznek ki”. Figyelembe véve továbbá azt a tényt is, hogy – amint a megtámadott határozat (78) és az azt követő preambulumbekezdéseiben szerepel – a CDC és a felperes a felügyelőbizottságon belüli tizenhárom tagból hatot adtak, hogy az igazgatósági tagok kinevezéséhez kétharmados többségre volt szükség, és hogy a felperes a megállapodás alapján megtámadási joggal rendelkezett abban az esetben, ha a CDC egy vagy több másik részvényessel szavazásra vonatkozó megállapodást készült kötni, nem lehet tagadni, hogy a felperes bizonyos volt abban, hogy a jövőre nézve az igazgatóság felett irányítást gyakorol.

95      Másodszor a felperes kétségbe vonja a megtámadott határozatban azon szerepnek tulajdonított jelentőséget, amelyet az igazgatóság a CNR irányításában betölt.

96      E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes nem vitatja a megtámadott határozat (38), (80) és (83) preambulumbekezdésében említett azon tényeket, amelyek szerint az igazgatóság az, amely a CNR üzletpolitikáját meghatározza, különösen azért, mert a költségvetéséről, valamint üzleti tervéről és a felső vezetéséről anélkül dönt, hogy e döntései a felügyelőbizottság jóváhagyásához lennének kötve. A felperes azt sem vitatja, hogy azok a – különösen a megtámadott határozat 19. lábjegyzetében felsorolt – döntések, amelyekhez a felügyelőbizottság jóváhagyása szükséges, nem teszik lehetővé ez utóbbi számára, hogy a CNR felett irányítást gyakoroljon.

97      Amint arról a Bizottság a megtámadott határozat 20. lábjegyzetében említést tesz, az összefonódás fogalmáról szóló közlemény a 21. és az azt követő pontjaiban kimondja, hogy a költségvetésre, az üzleti tervre és a felső vezetés kinevezésére vonatkozó döntések alapvetőek, mivel a vállalkozás üzleti stratégiáját határozzák meg. Ebből következően ezek az irányítás gyakorlásának tipikus mutatói. Egyébként, amint az említett közlemény 14. pontjában szerepel, egyedüli irányítást olyan kisebbségi részvényes is gyakorolhat, amely jogosult a társaság tevékenységeinek irányítására és üzletpolitikájának meghatározására.

98      E bizonyítékok tehát nem irrelevánsak annak megállapítása szempontjából, hogy irányítási helyzet áll‑e fenn.

99      Ezenkívül a Bizottság által a megtámadott határozat (81) preambulumbekezdésében tett azon megállapítás megkérdőjelezésére sem kerül sor, amely szerint az igazgatóság és a felügyelőbizottság közötti konfliktus esetén a vita rendezésére a közgyűlésen, a jelen lévő, illetve magukat képviseltető részvényesek szavazatának többségével kerül sor, és amely szerint tehát végeredményben a döntési jogkör a közgyűlésé. A CNR létesítő okirata 18–1. cikkének (3) bekezdése ugyanis kimondja, hogy „amennyiben a felügyelőbizottság ezen ügyletek valamelyikének engedélyezését megtagadja [ezeken olyan, a legkülönfélébb jellegű és formájú, a társaságra nézve kötelező erővel bíró aktusokat és szerződéseket kell érteni, amelyek az általuk érintett összeg vagy az időtartamuk okán a felügyelőbizottság jóváhagyásához kötöttek], az igazgatóság kivételesen rendes közgyűlést hívhat össze, amely megadhatja a szóban forgó engedélyt, és a társaság szervei között felmerült vitából bármilyen következtetést levonhat”. Következésképpen, jóllehet – amint az a második jogalap második részében megállapítást nyerhetett – a felperes 2003 decemberének végén ténylegesen bizonyos volt abban, hogy a közgyűlésen a szavazatok többségét megszerzi, meg kell állapítani, hogy abban is bizonyos volt, hogy az igazgatóság és a felügyelőbizottság közötti vita esetén számára kedvező döntés születik.

100    A felperes mindazonáltal azzal érvel, hogy egy közvállalkozásban egy magán gazdasági szereplő álláspontját az igazgatóságban meglévő többségi jelenlétre alapozva nem lehet érvényre juttatni. Amint azt a felperes a tárgyaláson előadta, előzetesen arra lenne szükség, hogy a magán gazdasági szereplő vegye a fáradságot ahhoz, hogy a hatóságokkal megbeszélésekbe bocsátkozzon. Egyébiránt a felperes szerint, tekintve a CNR irányítási struktuárját, vagyis azt, hogy egy igazgatósággal és felügyelőbizottsággal rendelkező részvénytársaságról van szó, a felügyelőbizottság maradt az igazgatóság felügyeletét ellátó szerv. Érvelésének alátámasztása végett a felperes arra hivatkozik, hogy a CNR mint nemzeti vállalkozás közigazgatási felügyelet, valamint gazdasági és pénzügyi felügyelet alatt áll, továbbá a francia Cour des comptes (számvevőszék) és a francia parlamenti bizottságok utólagos ellenőrzéseinek alanya. A közigazgatási felügyelet többek között a CNR felügyelőbizottságában ülő kormánybiztosok arra vonatkozó hatáskörét foglalja magában, hogy a felügyelőbizottságban hozott határozatok végrehajtásának felfüggesztését kérjék a felügyeletet ellátó miniszterhez fordulás céljából annak érdekében, hogy ő erősítse meg a francia kormány kifogását. A gazdasági és pénzügyi felügyelet pedig az állami felügyelő szerepéből következik, aki jelen van a felügyelőbizottság ülésein, a francia pénzügyminiszter számára véleményezi a CNR terveit, és e miniszter részére éves jelentést készít.

101    Ami mindenekelőtt a Cour des comptes és a parlamenti bizottságok által gyakorolt utólagos ellenőrzéseket illeti, meg kell állapítani, hogy a felperes semmilyen konkrét bizonyítékot nem terjeszt elő annak magyarázatára, hogy az ilyen jellegű beavatkozások mennyiben kérdőjelezhetik meg a valamely kisebbségi részvényes által birtokolt tényleges irányítás fennállását.

102    Ami a kormánybiztosok által betöltött szerepet, illetőleg az állami felügyelő szerepét illeti, a Bizottság azzal érvel, hogy olyan új körülményekről van szó, amelyekről a felperesnek tudomása volt, és amelyeket ezért a közigazgatási eljárás folyamán kellett volna közölnie. A felperes azt állítja, hogy olyan körülményekről van szó, amelyeket a Bizottságnak az elemzésében figyelembe kellett volna vennie.

103    Először is meg kell állapítani, hogy a felperes a CO‑formanyomtatványban a kormánybiztosok felügyelőbizottságbeli jelenlétéről „az állam képviseletében két, rendelettel kijelölt személy” címen tett említést, anélkül hogy ugyanakkor említést tett volna e kormánybiztosok arra vonatkozó hatásköréről, hogy a kormány kifogása esetén az igazgatóság határozatai végrehajtásának felfüggesztését kérjék. A kormánybiztosokra vonatkozó kiegészítő információk a CO‑formanyomtatvány mellékleteiben – vagy a társaság létesítő okiratában, vagy magában a Murcef‑törvényben – is megjelennek. Egyébként a felperes hangsúlyozza azt, hogy ő a tárgyalás során emlékeztetett a CNR állami jellegére, arra kérve a Bizottságot, hogy e körülményt elemzésében vegye figyelembe. E tekintetben a tárgyalás jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a felperes ott anélkül említi a kormánybiztosokat, hogy ugyanakkor hatáskörükről részleteket közölne, és hogy az állami felügyelő szerepéről egyáltalán nincs említés.

104    A felperes azonban lényegében azt állítja, hogy a Bizottság által e tények újdonságára vonatkozóan megfogalmazott állításokból kitűnik, hogy a Bizottság az ügy vizsgálatát nem teljes körűen folytatta le. A felperes szerint, még ha feltételeznénk is, hogy ő a CNR állami jellegét nem kellőképpen fejtette ki a Bizottság számára, a Bizottság mégis köteles volt az ügy elemzése során minden releváns tényt figyelembe venni.

105    A felperes e tekintetben arra az ítélkezési gyakorlatra hivatkozik, amely az uniós bíróság felülvizsgálati jogkörének azon határozatok vonatkozásában meglévő terjedelmével kapcsolatos, amelyek esetében valamely intézmény mérlegelési mozgástérrel rendelkezik. Ebben az összefüggésben a Bíróság valóban emlékeztetett arra, hogy az uniós bíróság felülvizsgálatának ki kell terjednie arra, hogy ez az intézmény gondossággal és pártatlanul megvizsgálta‑e az adott ügy valamennyi releváns bizonyítékát, amely alátámasztja a belőle levont következtetéseket (lásd a Bíróság C‑525/04. P. sz., Spanyolország kontra Lenzing ügyben 2007. november 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑9947. o.] 57. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

106    Mindazonáltal egy olyan esetben, mint amelyről a jelen ügyben szó van, amely a Bizottság által versenyjogi jogsértés miatt alkalmazott bírságkiszabással kapcsolatos, a Bizottság kötelezettsége – amelynek tiszteletben tartása a Törvényszék felülvizsgálati jogkörébe tartozik – nem más, mint hogy – a fenti 31. pont szerint – kellőképpen pontos és egybehangzó bizonyítékokat terjesszen elő annak érdekében, hogy megalapozza azt a szilárd meggyőződést, miszerint az állítólagos jogsértés megvalósult. A jogsértés fennállását ugyanis kizárólag a Bizottság által az említett jogsértést megállapító határozatban összegyűjtött bizonyítékokra tekintettel kell értékelni, az egyetlen releváns kérdés tehát lényegében az, hogy a jogsértést ezekre a bizonyítékokra tekintettel érdemben bizonyították‑e, vagy sem (lásd analógia útján a Törvényszék T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95., T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.] 726. pontját). Ha a Törvényszék arra a következtetésre jut, hogy e bizonyítási szabályt betartották, akkor az a kérdés, hogy kiegészítő bizonyítékokat figyelembe vettek‑e, hatástalan, kivéve ha olyan bizonyítékokról van szó, amelyek megkérdőjelezik azt a szilárd meggyőződést, hogy a jogsértés megvalósult. A felperes ugyanis jogosan emlékeztet arra, hogy a bíróságban felmerülő bárminemű kételynek a határozat címzettjeinek a javát kell szolgálnia (a fenti 36. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 215. pontja).

107    Ami a kormánybiztosok hatásköreire és az állami felügyelő szerepére vonatkozó tények újdonságát illeti, a Bizottság helyesen mutat rá arra, hogy nem lehet felróni neki, hogy a megtámadott határozatban bizonyos érveket több vagy kevesebb részletességgel fejt ki azon érvek függvényében, amelyeket a fél a közigazgatási eljárásban több vagy kevesebb súllyal adott elő. Ugyanakkor a kifogásközlés címzettje nem köteles a közigazgatási eljárás során annak terhe mellett vitatni az abban szereplő különböző ténybeli és jogi elemeket, hogy azt a bírósági eljárás szakaszában utólag többé nem teheti meg (a fenti 35. pontban hivatkozott Knauf Gips kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 89. pontja).

108    Ebből következik, hogy a kormánybiztosok hatásköreire és az állami felügyelő szerepére vonatkozó vitatott tények elfogadhatók. Egyébként a Törvényszék ezért kérte a felperestől, hogy e személyek szerepével kapcsolatban további magyarázatokat adjon.

109    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a felperes érvelésének bizonyító erejét korlátozza azon tény, hogy mivel a kormánybiztosok hatáskörei és az állami felügyelő szerepe 2003 és 2007 között nem változott, a felügyeleti szervek még 2007‑ben is léteztek, amikor a felperes azzal a céllal kereste meg a Bizottságot, hogy bejelentést tegyen részére a CNR feletti tényleges irányítás megszerzése tárgyában.

110    Egyébiránt a kormánybiztosok konkrét szerepét illetően meg kell állapítani, hogy hatásköreik korlátozottak. Amint az különösen a CNR létesítő okiratának 14. cikkéből és a 2003. június 16‑i 2003–512. sz. francia rendelet (JORF 2003. június 17., 10102. o.) 2. cikkével módosított, 1959. június 26‑i 59–771. sz. francia rendelet (JORF 1959. június 28., 6460. o.) 11. cikkéből kitűnik, amelyre a létesítő okirat említett 14. cikke visszautal, a CNR‑nél két kormánybiztos kinevezésére kerül sor, egyikük kinevezése a francia energiaügyi miniszter rendeletével, másikuké a francia közlekedési miniszter rendeletével történik. A megbízatásuk abban áll, hogy ügyeljenek arra, hogy a CNR tartsa magát a francia államtól kapott koncessziója keretében fennálló közérdekű feladathoz. Amint azt a Bizottság jogosan állítja, a kormánybiztosok megbízatása tehát kizárólag a CNR közérdekű feladatával, és nem az üzleti tevékenységével függ össze. Egyébként ami az említett kormánybiztosoknak a CNR felügyelőbizottságában és közgyűlésein betöltött konkrét szerepét illeti, ott csak konzultatív jelleggel vannak jelen, valamint a felügyelőbizottság többi tagjával azonos módon tájékoztatáshoz való joguk van. Ami azon hatáskörüket illeti, miszerint a koncesszió végrehajtásával összefüggő határozat felügyelőbizottságon belüli elfogadását követő nyolc napon belül kérhetik annak újratárgyalását, valamint az ezen újratárgyalást követő tizenöt napon belül kérhetik, hogy a határozat végrehajtásának felfüggesztésére kerüljön sor a miniszter megkeresése mellett, akinek ekkor tizenöt napja van arra, hogy adott esetben kifogását közölje, a felperes a Törvényszék írásbeli kérdésére adott válaszában elismerte, hogy a gyakorlatban a kormánybiztosok nem kényszerültek arra, hogy éljenek azon jogkörükkel, hogy valamely határozat végrehajtásának felfüggesztését kérjék, illetve arra, hogy a CNR szerveinek ülései keretében a 2000 és 2003 közötti, valamint a 2004 és 2007 közötti időszak folyamán előterjesztett valamely tervet kifogásoljanak.

111    Meg kell tehát állapítani, hogy a kormánybiztosok sem a rendelkezések, sem a gyakorlat szintjén nem akadályozzák, illetve nem akadályozhatják meg azt, hogy egy, az igazgatóságban és különösen a közgyűlésen olyan erőfölénnyel rendelkező kisebbségi részvényes, mint amilyen erőfölénnyel 2003. december 23. óta a felperes rendelkezik, tényleges irányítást gyakoroljon. A CNR szerveinek tanácskozásaiból készült, a felperes által hivatkozott kivonatok ezt a következtetést nem kérdőjelezik meg. Legfeljebb annyi derül ki ezekből, hogy a magánjogi részvényes fontolóra vette a francia állam álláspontját a CNR közérdekű feladata körébe tartozó stratégiai tervekkel kapcsolatban. Ily módon például a CNR közérdekű feladatainak megvalósítására vonatkozó, öt évet felölelő többéves terv tárgyában a felügyeletet ellátó miniszterek hozzájárulásának megszerzésével kapcsolatos, a CNR felügyelőbizottságának 2004. március 31‑i üléséről készült jegyzőkönyvben említett várakozásra történő hivatkozások nem tájékoztatnak arról a kérdésről, hogy a felperes a CNR ilyen tervét e hozzájárulás nélkül végre tudja‑e hajtatni, vagy sem, és még kevésbé tájékoztatnak arról a tényről, hogy a felperes akadályoztatva lenne abban, hogy a CNR üzleti stratégiáját illetően álláspontját érvényre juttassa.

112    Hasonló elemzés rajzolódik ki az állami felügyelő szerepét illetően is. Az 59‑771. sz. rendelet 5. cikkének és az 1955. május 26‑i 55‑733. sz. francia rendelet (JORF 1955. június 1‑je., 5547. o.) 2003. december 23‑án hatályos változata releváns rendelkezéseinek együttes olvasatából ugyanis kitűnik, hogy az állami felügyelő a felügyelőbizottság ülésein konzultatív jelleggel van jelen, és a francia állam vagyoni érdekeinek védelmét szolgálva gyakorol felügyeletet a felügyelete alatt álló személyek gazdasági tevékenysége és pénzügyi irányítása felett. E célból az állami felügyelő minden vizsgálati jogkörrel rendelkezik, tájékoztatáshoz való joggal bír, és a közgyűléseken is jelen lehet. Feladata az, hogy közölje állásfoglalását a gazdaságért és a költségvetésért felelős francia miniszterekkel a hozzájárulásuk végett eléjük terjesztett határozattervezetekre vonatkozóan, továbbá éves jelentést készítsen a felügyelete alatt álló vállalkozások gazdasági és pénzügyi helyzetéről. Egyébiránt a nemzeti közvállalkozások és egyes, gazdasági vagy szociális célú szervezetek feletti állami felügyeletről szóló, 1953. augusztus 9‑i 53‑707. sz. francia rendelet (JORF 1953. augusztus 10., 705. o.), amelyre a Törvényszék írásbeli kérdéseire adott válaszában a felperes szintén hivatkozik, előzetes ellenőrzésről tesz említést többek között a költségvetés, az átruházások, valamint a pénzügyi részesedések birtoklása, illetve bővítése vonatkozásában.

113    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes nem utal a CNR semmiféle olyan konkrét határozatára, amely a francia pénzügyminiszter és a francia energiaügyi miniszter együttes előzetes jóváhagyásához lenne kötve, és amelyről ezért az állami felügyelőnek előzetes állásfoglalást kellene megfogalmaznia. Egyébként a Törvényszék azon kérdésére adott válaszában, amely arra vonatkozott, hogy milyen lépéseket kell tenni adott esetben akkor, ha az állami felügyelő az állásfoglalásaiban és jelentéseiben esetlegesen negatív értékeléseket fogalmaz meg, a felperes arra az érvelésre szorítkozott, hogy a közigazgatás olyan belső dokumentumairól van szó, amelyekbe az érintett vállalkozások nem tekinthetnek be, és még kevésbé azok magánjogi részvényesei. E körülmények között, figyelembe véve az állami felügyelőnek a CNR szerveiben betöltött konzultatív szerepét, és olyan konkrét bizonyítékok hiányában, amelyek alapján az e felügyelőnek a felügyeletet ellátó miniszterek előtti eljárását a CNR tényleges határozataihoz lehetne kötni, nem nyert bizonyítást az, hogy az állami felügyelő olyan szerepet tölt be, amely a Bizottság elemzését megkérdőjelezné.

114    Ebből inkább az következik, hogy – akárcsak a kormánybiztosok esetében, és amint a Bizottság azt jogosan állítja – a francia állam által az állami felügyelő révén gyakorolt „felügyelet” nem esik egybe a 4064/89 rendelet szerinti ellenőrzés fogalmával.

115    Végül, ami a felperes azon érvét illeti, miszerint nem azt kívánta bizonyítani, hogy az állam ilyen ellenőrzést gyakorolt, hanem csupán azt, hogy volt a bizonyítékoknak egy olyan csoportja, amely megakadályozta őt abban, hogy nagymértékben valószínűsítse a tényleges egyedüli irányítással való rendelkezését, mindenesetre az általa említett bizonyítékok nem zárják ki, hogy a CNR operatív és üzletstratégiai vezetése felett irányítást gyakoroljon. Amint a fenti 109. pontban már említést nyert, a felperes érvelésének meggyőző erejét gyengíti az a tény, hogy ezek a felügyeleti szervek még 2007 folyamán is léteztek, amikor a felperes azzal a céllal kereste meg a Bizottságot, hogy bejelentést tegyen részére a CNR feletti tényleges egyedüli irányítás megszerzése tárgyában.

116    A teljesség kedvéért pontosítani kell, hogy a felperes érvelése végeredményben szükségessé teszi, hogy a Bizottság bizonyítsa, hogy részéről semmilyen kétség nem merül fel a CNR tevékenységeinek 2003. december 23‑tól történő irányítása lehetőségével kapcsolatban. A felperes azonban azzal, hogy a hangsúlyt ilyen mértékben az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 14. pontjában említett „nagy valószínűség” fogalmára helyezi, elferdíti a tényleges egyedüli irányítás fogalmát.

117    E körülmények között azokat a kifogásokat, amelyek azon alapulnak, hogy a Bizottság mérlegelési hibákat követett el, amikor figyelmen kívül hagyta az államnak a CNR irányítására gyakorolt – különösen a felügyelőbizottság szerepén, a kormánybiztosokon és az állami felügyelőn keresztül megvalósuló – befolyását, el kell utasítani.

–       A Murcef‑törvény hatásáról

118    A megtámadott határozat (87)–(93) preambulumbekezdésében a Bizottság lényegében megállapítja, hogy a Murcef‑törvény létezése nem módosítja azon elemzését, amelyet a fentiekben azzal kapcsolatban fejtett ki, hogy a felperes a CNR jövőbeni közgyűlésein előreláthatólag abszolút többséggel rendelkezik. Amint a (87) preambulumbekezdés felidézi, az említett törvény célja az, hogy a magán gazdasági szereplő számára megtiltsa, hogy a CNR tőkéjéből, illetve a CNR‑en belüli szavazati jogokból 50%‑ot meghaladó részesedéssel rendelkezzen. A Bizottság a (89) preambulumbekezdésben rámutat arra, hogy a francia jogalkotó azon szándékának kérdése, hogy a CNR szerkezetében az állami többséget megőrizze, elkülönül attól a kérdéstől, amely az irányítás uniós jog szerinti megszerzését érinti.

119    A felperes azzal érvel, hogy ő soha nem állította, hogy a Murcef‑törvény jogi akadályát képezte annak, hogy ő a CNR felett az uniós jog értelmében egyedüli irányítást szerezzen. Szerinte azonban a Bizottság elmulasztotta figyelembe venni e törvényt mint tényt azon bizonyítékok csoportjában, amelyek azt befolyásolták, hogy ő 2003 decemberében szinte teljes bizonyossággal rendelkezhetett.

120    Meg kell állapítani, hogy amikor a Bizottság a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében kijelenti, hogy „a francia jogalkotó azon szándékának kérdése, hogy a CNR szerkezetében az állami többséget megőrizze, elkülönül attól a kérdéstől, amely az irányításnak az összefonódásokra vonatkozó közösségi jog szerinti megszerzését érinti”, jogosan különbözteti meg a CNR feletti, jogi értelemben vett irányításra vonatkozó helyzetet – amely a Murcef‑törvényre tekintettel ténylegesen nem lehetséges – attól a ténytől, hogy e jogi akadály nem gátolja azt, hogy egy magánjogi részvényes a CNR legjelentősebb részvényese legyen, és – jóllehet kisebbségben lévőként – a CNR felett tényleges irányítást gyakoroljon. Egyébként, amennyiben a felperes annak bizonyítására törekszik, hogy a Murcef‑törvény befolyásolta, hogy ő nagymértékben valószínűsíthette‑e azt, hogy 2003 decemberétől a CNR felett tényleges irányítást fog gyakorolni, rá kell mutatni arra, hogy az ilyen érvelés tagadja, hogy lettek volna objektív tényezők, amelyek a felperes 2003. december 23‑i helyzetét jellemezték, ami nem lehet a 4064/89 rendelet 3. cikkének, illetve az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 14. pontjának értelme.

121    El kell tehát utasítani azt az érvet, amely azon alapul, hogy a Bizottság nem vette kellőképpen figyelembe a Murcef‑törvénynek mint olyan ténynek a létezését, amely befolyásolta azon szempont értékelését, amely azzal függ össze, hogy a felperes nagymértékben valószínűsítette, hogy a CNR felett tényleges irányítást fog gyakorolni.

122    E tekintetben a felperes hivatkozik továbbá a 4064/89 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének és 7. cikke (1) bekezdésének megsértésével megvalósított bejelentés elmulasztása és összefonódás végrehajtása miatti bírság kiszabásáról (IV/M.920 – Samsung/AST‑ügy) szóló, 1998. február 18‑i 1999/594/EK bizottsági határozatra (HL 1999. L 225., 12. o.). A felperes szerint a jelen ügybeli tényállás hasonló az 1999/594 határozat alapjául szolgáló tényálláshoz annyiban, amennyiben abban az ügyben nagy jelentőséghez jutott egy olyan szerződéses átmeneti rendelkezés, amely megakadályozta az AST társaság tőkéjében többségi részesedés szerzését.

123    Mindazonáltal emlékeztetni kell a fenti 63. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra, amelyből kitűnik, hogy a Bizottságot nem kötik a jelen ügyben olyan ténymegállapítások és értékelések, amelyeket a Bizottság egy korábbi határozata tartalmaz, a Törvényszéket pedig még kevésbé. Egyébként a Bizottság a felperes ezen érvét a megtámadott határozat (90) és (91) preambulumbekezdésében elutasította. Elemzését meg kell erősíteni. Ellentétben ugyanis azzal, amit a felperes állít, a Bizottság az 1999/594 határozatban azt állapította meg, hogy 1996 januárjában a Samsung az AST társaság felett tényleges egyedüli irányítást szerzett, miközben a részvényesek közötti megállapodás módosításának egyik záradéka – amely szerint a Samsung az AST tőkéjéből nem szerezhetett 49,9%‑nál többet – még egészen 1998 decemberéig alkalmazandó volt. A Bizottság többek között megállapította, hogy a tényleges irányítás megszerzése megtörtént, mivel az igazgatótanács tagjainak többségét a Samsung jelölte ki (az 1999/594 határozat (7) preambulumbekezdése). Következésképpen a tőkében való részesedés megszerzésének 49,9%‑ban rögzített szerződéses felső határa nem volt meghatározó bizonyíték annak értékelése szempontjából, hogy a Samsung képes volt‑e megszerezni az AST feletti tényleges egyedüli irányítást. Ennélfogva, a jelen ügyre hasonló érvelést alkalmazva nagyon is elképzelhető, hogy a felperes a CNR felett tényleges egyedüli irányítást szerezhetett akkor, amikor a Murcef‑törvény még hatályban volt. Egyébként a felperes – amint arra a Bizottság jogosan emlékeztet – éppen ezt vette fontolóra 2007 nyarán, amikor a Bizottságot a jelen ügyben szóban forgó ügylet tárgyában megkereste.

124    Végül a fenti 63. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat azon érv esetében is alkalmazandó, amely az összefonódásnak a közös piaccal való összeegyeztethetővé nyilvánításáról (COMP/M.3330 – RTL/M6‑ügy) szóló, 2004. március 12‑i bizottsági határozatra (a továbbiakban: RTL/M6‑határozat) vonatkozik, amelyre a Bizottság a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében utalt, és amelynek relevanciáját a felperes vitatja annyiban, amennyiben ő soha nem kérdőjelezte meg azt a tényt, hogy a Murcef‑törvény létezése önmagában nem akadálya a CNR feletti tényleges egyedüli irányítás megszerzésének.

125    Egyébként, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében kifejti, az RTL/M6‑határozatban egy olyan francia törvényről volt szó, amely megtiltotta, hogy természetes vagy jogi személy valamely nemzeti televíziócsatorna tőkéjének, illetve szavazati jogainak több mint 49%‑ával rendelkezzen. Még akkor is, ha az RTL az M6 társaság tőkéjének csak 48,8%‑ával, a társaságon belüli szavazati jogoknak pedig csak 34%‑ával rendelkezett, a Bizottság megállapította, hogy tényleges egyedüli irányítást gyakorolt, különösen a részvényesi szerkezet fennmaradó részének szétaprózottságára és a jövőre vonatkozóan végzett elemzésre tekintettel. A felperes állításával ellentétben, releváns a megtámadott határozatban szereplő azon hivatkozás, amely ezt az ügyet olyan precedens példájaként említi, amely azt mutatja, hogy a szavazati jogok abszolút többségének birtoklását valamely gazdasági szereplő számára megtiltó törvény nem összeegyeztethetetlen az e társaság feletti tényleges irányítás megszerzésével. Mindenesetre a felperes azon érve, amely lényegében azon alapul, hogy ez a hivatkozás „felesleges”, nem alkalmas arra, hogy a Murcef‑törvényből levonandó következtetéseket illetően a Bizottság elemzését megkérdőjelezze.

126    A Murcef‑törvény hatására vonatkozó kifogást tehát szintén el kell utasítani.

 A második jogalap harmadik részének a megtámadott határozatban alapul vett többi ténykörülményt befolyásoló hibákra vonatkozó többi kifogásáról

127    A felperes hibákra utal először is a maga, illetőleg az EDF által a CNR‑nél a 2004 és 2006 közötti időszakban betöltött ipari és üzleti szerepekkel kapcsolatban, másodszor a CNR igazgatóinak nyilatkozataival, a saját nyilatkozataival és a Suez nyilatkozataival kapcsolatban, harmadszor pedig az őt megillető jegyzési elsőbbséggel kapcsolatban.

–       Az EDF, illetőleg a felperes által a CNR‑nél a 2004 és 2006 közötti időszakban betöltött üzleti és ipari szerepekkel kapcsolatos ténykörülményre vonatkozó mérlegelési hibára alapított kifogásról

128    Ez a kifogás a Bizottság által annak bizonyítása végett alapul vett negyedik ténykörülményt érinti, hogy a CNR feletti irányításban a felperes javára tartós változás következett be 2003. december 23‑án (a fenti 26. pont).

129    A megtámadott határozat (94)–(126) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a felperes, az EDF által a CNR‑ben betöltött ipari szerepet átvéve, 2003‑tól a CNR egyetlen ipari részvényesévé vált, és annak operatív irányításában központi szerepet játszott. Ez az elemzés két részből áll: az egyik az EDF‑nek a CNR operatív irányításából való visszavonulására, a másik pedig ipari szerepének és az operatív irányításnak a felperes általi átvételére vonatkozik.

130    Ami az EDF visszavonulására vonatkozó első részt (a megtámadott határozat (95)–(102) preambulumbekezdése) illeti, a Bizottság többek között arra hivatkozik, hogy az EDF a 2001‑es év folyamán a fenti 4. pontban hivatkozott EDF/EnBW‑határozat keretében tett kötelezettségvállalások nyomán vonult vissza a CNR operatív irányításából. A kötelezettségvállalások különösen arra vonatkoztak, hogy egyrészt többé nem gyakorolja szavazati jogait a CNR közgyűlésén, és többé nem képviselteti magát annak igazgatótanácsában, másrészt pedig 2001 áprilisa és 2006 áprilisa között a CNR által termelt villamos energia egy részét ez utóbbi kérésére megvásárolja abból a célból, hogy az fokozatosan be tudjon lépni a villamosenergia‑piacra.

131    Ezen elemzéssel szemben a felperes azt állítja, hogy az EDF a 2003‑as évet követően a 2006‑os évig megőrizte a CNR‑nél betöltött jelentős operatív és üzleti szerepét. Szerinte befolyásának növekedése a 2004 és 2006 közötti időszakban következett be.

132    A Bizottság vitatja a felperes érveit, és azt állítja, hogy az a tény, hogy a felperes a 2003‑as év folyamán a CNR egyetlen ipari részvényesévé vált, releváns ténykörülmény.

133    Először is, ami az átfogó üzemeltetési szerződést és a CNR számára a villamos energiájának EDF általi felvásárlását garantáló szerződést illeti, amelyeket a 2001‑es év folyamán ötéves időtartamra kötöttek, a felperes többek között azzal érvel, hogy az EDF a tényállásban kellően jelentős szerepet játszott ahhoz, hogy a Bizottság ne juthasson arra a következtetésre, hogy a felperes már 2003. december 23‑án teljesen átvette az EDF‑re az idők során hárult operatív és üzleti szerepet. Az a tény, hogy a Bizottság az EDF/EnBW‑határozatban azt állapíthatta meg, hogy ezek a villamosenergia‑vásárlást garantáló szerződések szükséges kötelezettségvállalásnak minősülnek abból a célból, hogy „lehetővé tegyék a CNR számára a villamosenergia‑piacokra való belépést”, azt bizonyítja, hogy az EDF alapvető üzleti partneri szerepet töltött be e piacra lépés lehetővé tétele érdekében.

134    Ennek az érvnek nem lehet helyt adni. Amint arra a Bizottság a megtámadott határozat (100) preambulumbekezdésében kitér, az EDF és a CNR közötti megállapodások megléte nem mond ellent azon ténynek, hogy a CNR az ipar‑ és üzletpolitikáját az EDF‑től függetlenül határozhatja meg. E tekintetben a Bizottság megalapozottan hivatkozhatott a felperes azon állásfoglalásaira, amelyeket a jelen ügyben szóban forgó összefonódás bejelentésére irányuló eljárásban tett. A megtámadott határozat (100) preambulumbekezdése e tárgyban a felperesnek a 2008. március 26‑i tájékoztatáskérésre 2008. április 7‑én adott válaszára utal, amelyben a felperes többek között kijelentette, hogy „az EDF ugyanis 2001‑ben vesztette el a CNR feletti irányítást, amikor […] a Gentot‑bizottság megállapította a két vállalkozás ipari és üzleti kapcsolatait szabályozó jegyzőkönyvek felülvizsgálatának feltételeit abból a célból, hogy a CNR fokozatosan önálló és teljes kapacitással működő villamosenergia‑termelővé váljon”. Ebből a válaszból kitűnik, hogy a felperes maga is úgy tekintette, hogy a CNR a 2001‑es évtől került ki az EDF meghatározó befolyása alól.

135    Ellentétben azzal, amit a felperes állít, a megtámadott határozat 100. pontjában szereplő ezen elemzés nem jelenti azt, hogy a Bizottság tévesen vizsgálta azt a kérdést, hogy 2001 és 2006 között az EDF rendelkezett‑e a CNR feletti irányítással, ahelyett hogy azt vizsgálta volna meg, hogy a felperest lehet‑e úgy tekinteni, mint amely átvette az idők során az EDF‑re hárult operatív szerepet. Ez az érv a megtámadott határozat téves olvasatából ered, amely határozatban a Bizottság annak bizonyítása céljából, hogy a felperes a 2003‑as év végén megszerezte a CNR feletti irányítást, csupán a releváns ténykörülmények egyikeként vette alapul azt a tényt, hogy ebben az időszakban a felperes a CNR egyetlen ipari részvényese volt.

136    Egyébként tézisének alátámasztása végett a Bizottság szintén jogosan hivatkozik a megtámadott határozat 51. lábjegyzetében idézett CO‑formanyomtatvány (90) bekezdésére. Ott az EDF és a CNR 2001‑ben tett közös nyilatkozatára található utalás, amely megemlíti azt a tényt, hogy a CNR volt felelős az ipari irányításán belüli fő döntési lehetőségek tekintetében.

137    Másodszor, a CNR villamos energiájának EDF által történő megvásárlását illetően a Bizottság jogosan emlékeztet az EDF/EnBW‑határozat keretében tett kötelezettségvállalásokra. Amint ugyanis az a megtámadott határozat (102) preambulumbekezdésében említést nyert, a CNR által előállított villamos energia bizonyos mennyiségének megvásárlására vonatkozóan az EDF által adott garanciáról volt szó, abból a célból, hogy lehetővé tegye a CNR számára a villamosenergia‑piacra önálló szállítóként való belépést. Egyébként a felperes semmilyen számadatot nem szolgáltat azon érvének alátámasztása végett, amely az EDF‑fel fenntartott ezen folyamatos üzleti partnerség és az akár még ebből következő bizonyos fokú függőség jelentőségével kapcsolatos. Végül, bár a felperes azt állítja, hogy a Bizottság nem ugyanígy kezelte a közötte és a CNR között létrejött kereskedelmi szerződést, amely önkéntes értékesítésekre is vonatkozott, de amelyet mindazonáltal az ő meghatározó szerepére utaló ténykörülményként vett figyelembe, ezen érvnek nem lehet helyt adni, mivel az nem kérdőjelezi meg a Bizottság azon elemzését, miszerint az, hogy volt‑e lehetőség, vagy sem arra, hogy a CNR‑t kötelezzék, hogy villamos energiájának egy részét az EDF‑fel vásároltassa meg, nem állt ellentmondásban azon megállapítással, hogy a CNR már a 2003‑as év folyamán is az EDF‑től függetlenül határozta meg ipar‑ és üzletpolitikáját.

138    Harmadszor, amint azt a Bizottság nem mulasztja el megjegyezni, a felperes nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy a Suez‑csoport 2003‑as évről szóló éves beszámolója – amelynek relevanciáját nem vitatja – megemlítette, hogy a felperes megszerezte a CNR feletti operatív irányítást, és e beszámoló a CNR villamos erőműveit a felperes villamosenergia‑kapacitásai közé sorolta, amint arra a megtámadott határozat (101) preambulumbekezdése emlékeztet.

139    A fenti 134–138. pontból következik, hogy nem nyert bizonyítást, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor az EDF‑nek a CNR operatív irányításából való visszavonulását a megtámadott határozatban említett negyedik ténykörülményt alátámasztó tényként vette figyelembe, annak bizonyítása céljából, hogy a felperes 2003. december 23‑án a CNR feletti irányítást megszerezte.

140    Ami a második részt illeti, amely az EDF ipari szerepének a felperes általi átvételére és a CNR operatív irányításában a felperes által betöltött központi szerepre vonatkozik, a Bizottság a megtámadott határozat (103)–(126) preambulumbekezdésében megemlíti, hogy az EDF részesedésének a felperes által 2003. december 23‑án történő megszerzése és az EDF visszavonulására vonatkozó, az első rész keretében vizsgált tényezők egy, a felperes és a CNR között már 2000‑ben bevezetett együttműködésbe illeszkedtek.

141    E tekintetben a Bizottság egy, a CNR és a felperes között ebben az időszakban létrejött keretmegállapodásra hivatkozik, amelynek célja többek között egy közös leányvállalat, az Énergie du Rhône (EDR) létrehozása volt. A megtámadott határozat (106)–(110) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejti az EDR‑nek a CNR tevékenységében üzleti szempontból alapvető szerepét, valamint e közös leányvállalat irányításának részletes szabályait. Annak ellenére, hogy a CNR az EDR tőkéjének 51%‑ával és igazgatótanácsában abszolút többséggel rendelkezett, a bizonyos határozattípusoknál megkövetelt egyhangú szavazatot figyelembe véve a Bizottság a felperesnek meghatározó befolyást tulajdonít. A megtámadott határozat (111) preambulumbekezdésében a Bizottság megemlíti, hogy az EDR létrehozásáról szóló megállapodáson kívül a felperes és a CNR 2001 és 2004 között több műszaki és üzleti partnerségi megállapodást írt alá. A (112) preambulumbekezdésben a Bizottság a CNR elnökének egy 2003. június 25‑én tartott rendes közgyűlés alkalmával tett nyilatkozatára hivatkozik, amely szerint „a CNR az üzleti partnerség és az ipari partnerség közelítését már akkor fontolóra vette, amikor megtudta, [hogy a felperes] tőkerészesedést fog szerezni. [A felperes] ily módon az értékesítések 35%‑ával és növekvő befolyással az [EDR] első üzleti partnere lett”.

142    A felperes ezen elemzéssel szemben azt a tényt hozza fel, hogy a Bizottság a CNR és a felperes között létrejött olyan megállapodásokra támaszkodott, amelyek felének megkötésére a 2003‑as évet követően került sor. Ezenkívül a Bizottság nem fejti ki, hogy az EDR létrehozatala miként juttathatta a CNR feletti nagyobb befolyáshoz a felperest. A 2002‑es év folyamán az EDR létrehozatalát a Bizottságnak bejelentették, amelyet a Bizottság „kooperatív”, és nem „koncentratív” közös vállalkozás létrehozatalaként hagyott jóvá. A Bizottság „az EDF‑nek a CNR‑től való fokozatos elszakadása idejével megegyező időtartamra, vagyis 2006‑ig bezárólag” többek között az EK 81. cikk (3) bekezdése alapján egyedi mentesítést adott. A felperes szerint a Bizottságnak tehát arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy a felperes a jelentős ipari részvényes szerepét csak a 2006‑os évtől töltötte be.

143    A Bizottság vitatja a felperes érveit, és azt állítja, hogy a megtámadott határozatban szereplő azon ténykörülményeket, amelyek szerint a felperes már 2003. december 23. előtt elsődleges ipari és operatív szerepre tett szert, nem kérdőjelezték meg.

144    Először is, a felperes arra alapított érvét illetően, hogy a CNR és közötte létrejött, különösen a megtámadott határozat (111) preambulumbekezdésében és 55. lábjegyzetében említett szerződések egy része esetében a 2003‑as évet követően kötött megállapodásokról van szó, még ha a hat említett megállapodás közül három esetében ténylegesen ez is a helyzet, ugyanakkor három megállapodás – nevezetesen egy villamosenergia‑vásárlási határidős ügyletekről szóló opcióvásárlási keretszerződés, egy szállítási és garanciaszerződés, valamint egy elszállítási szerződés – a 2001‑es évben keletkezett, amelyek pedig bizonyítékául szolgálhatnak a CNR és a felperes közötti műszaki és üzleti partnerség jóval 2003 decembere előtti megerősödésének.

145    Másodszor, ami azon mentesítés hatályát illeti, amelyet a Bizottság az EDR‑re vonatkozó bejelentési eljárás lezárásáról szóló, 2002. november 29‑i hivatalos levélben adott meg, a Bizottság jogosan érvel azzal, hogy a felperes nem azért nem tudott már 2003 decemberétől tényleges irányítást gyakorolni a CNR felett, mert a Bizottság az EDR közös vállalkozást úgy tekintette, mint amely 2006‑ig mentesítésben részesíthető. Ugyanis, még ha a Bizottság az említett levélben ki is jelenthette, hogy „az EDF‑nek a CNR‑től való fokozatos elszakadása idejével megegyező időtartamra, vagyis 2006‑ig bezárólag” az EK 81. cikk (3) bekezdése alapján egyedi mentesítésben részesíti az EDR‑t, az EDF értékpapírjainak a felperes részére történő átruházása még nem történt meg. Márpedig valóban e bizonyítékok együttes olvasata teszi lehetővé a 2003‑as év végén fennálló tényleges egyedüli irányítás létezésének megállapítását.

146    Harmadszor rá kell mutatni arra, hogy a felperes nem kérdőjelezi meg a Bizottság által a megtámadott határozat (112) preambulumbekezdésében tett azon hivatkozást, amely a CNR elnökének 2003. június 25‑i – tehát jóval 2003 decembere előtti – nyilatkozatára vonatkozik, amelyben a felperesnek „az értékesítések közel 35%‑ával [jellemezhető] […] első üzleti partner[i]” szerepére utalt. Egyébiránt ugyanez a nyilatkozat utal arra, hogy a felperes CNR‑en belüli megerősített szerepével összefüggésben az EDR befolyása nőtt. Noha az e tekintetben a (112) preambulumbekezdésben hivatkozott számok egy része a 2003‑as év utáni adatokra vonatkozik, és így nem szolgálhatja annak bizonyítását, hogy a felperesnek 2003. december 23‑án milyen elképzeléssel kellett rendelkeznie a CNR‑hez viszonyított saját pozíciójáról, a szóban forgó nyilatkozat megtételére ezen időpontot megelőzően került sor.

147    Negyedszer meg kell vizsgálni a felperes azon érvét, miszerint a Bizottság jogellenesen megfordította a bizonyítási terhet azáltal, hogy a megtámadott határozatban azt állapította meg – anélkül, hogy ezt az engedélyező határozatban bizonyította volna –, hogy az összefonódás 2003 decemberének folyamán valósult meg. A felperes azt állítja, hogy ezáltal ő bizonyítani köteles azt, hogy az összefonódás csak a 2007‑es év folyamán valósult meg. A felperes különösen arra a tényre hivatkozik, hogy a Bizottság elutasította azon körülményre vonatkozó érvét, hogy a 2007‑es év folyamán a CNR‑rel egy közös védjegyet hozott létre, mivel a Bizottság úgy tekintette, hogy ez a körülmény nem elegendő annak bizonyítására, hogy a tényleges egyedüli irányítás megszerzésére a 2007‑es év folyamán, nem pedig a 2003‑as év folyamán került sor, és a Bizottság ezt az állásfoglalást nem indokolta.

148    Ennek az érvelésnek nem lehet helyt adni. Ugyanis, bár a Bizottság a megtámadott határozat (121) és az azt követő pontjaiban a felperes tárgyalás alkalmával felhozott azon érveiről, amelyek annak bizonyítására irányultak, hogy ő a CNR feletti irányítást csak a 2007‑es év folyamán szerezte meg, említést tesz azzal a céllal, hogy ezután elutasítsa azokat, úgy ítélve meg, hogy a felperes nem bizonyította, hogy az irányítás megszerzésére a 2007‑es év folyamán került sor, ez a körülmény nem minősül a bizonyítási teher jogellenes megfordításának. Ellenkezőleg, a Bizottság – a rá háruló bizonyítási teher tudatában – számos alapvető jelentőségű és részletes ténykörülményt adott elő a megtámadott határozatban a jogsértés megtörténtének és kezdő időpontjának bizonyítása céljából.

149    Végül, a felperes által a közigazgatási szakaszban a közös védjegy 2007‑ben történő létrehozatalát illetően előterjesztett érv elutasítása céljából a Bizottság a megtámadott határozat (126) preambulumbekezdésében azt állította, hogy a felperes nem fejtette ki, hogy az említett védjegy bevezetése mennyiben minősül olyan körülménynek, amely 2007 folyamán az irányítás megszerzését eredményezte, és hozzátette, hogy még azt is fel lehetne hozni ezzel szemben, hogy ezt a bevezetést a CNR feletti, már meglévő irányítás tehette lehetővé. A Bizottság által ily módon – viszonylag röviden, de a figyelembe vett többi ténykörülményre tekintettel kellő részletességgel – előterjesztett bizonyítékokat önmagukban nem lehet úgy tekinteni, mint amelyek a bizonyítási teher megfordítását valósítják meg.

150    A fentiekből következik, hogy a felperes azt sem bizonyította, hogy a Bizottság hibát követett el, amikor figyelembe vette az EDF ipari szerepének a felperes általi átvételét és a felperesnek a CNR operatív irányításában betöltött központi szerepét.

151    Teljes egészében el kell tehát utasítani azt a mérlegelési hibára alapított kifogást, amely azon ténykörülménnyel kapcsolatos, amely az EDF‑nek, illetőleg a felperesnek a CNR‑nél a 2004 és 2006 közötti időszakban betöltött üzleti és ipari szerepére vonatkozik.

–       A CNR, a felperes és a Suez igazgatóinak nyilatkozataira vonatkozó ténykörülménnyel kapcsolatos mérlegelési hibára alapított kifogásról

152    Ez a kifogás a Bizottság által annak bizonyítása végett alapul vett ötödik ténykörülményt érinti, hogy 2003 decemberében a CNR irányításában a felperes javára tartós változás következett be (a fenti 26. pont).

153    A megtámadott határozat (127)–(158) preambulumbekezdésében a Bizottság azon címszó alatt, hogy „[a] CNR‑t már 2004‑től mind a CNR igazgatói, mind a Suez igazgatói ténylegesen a Suez‑csoporthoz tartozónak tekintik”, a CNR és a Suez‑csoport több belső dokumentumára is hivatkozik, köztük az igazgatóság és a felügyelőbizottság jegyzőkönyveire, amelyekből kitűnik, hogy a CNR már 2004‑től a Suez tekintetében csoportlogikát követett. Továbbá a Suez‑csoport éves beszámolóiban a 2003‑as évtől találhatók a CNR‑re való bizonyos hivatkozások.

154    A felperes vitatja e nyilatkozatok ténykörülményértékét annak bizonyítása szempontjából, hogy ő 2003. december 23‑án tényleges irányítást szerzett, többek között utalva arra, hogy e nyilatkozatok többsége a 2003‑as év utáni.

155    A Bizottság egyrészt azt állítja, hogy jóllehet az idézett nyilatkozatok többsége 2006‑ból és 2007‑ből származik, az első ilyen nyilatkozatot 2004 elején tették, másrészt pedig azt állítja, hogy e nyilatkozatok azt a körülményt tükrözik, hogy a felperes már a 2003‑as év vége óta tényleges irányítással rendelkezett a CNR felett.

156    Mindenekelőtt pontosítani kell, hogy mivel a második jogalap keretében felhozott többi kifogás vizsgálata jogilag megkövetelt módon erősíti meg a Bizottság arra vonatkozó értékelését, hogy fennáll a felperes által 2003. december 23‑án a CNR felett történő tényleges egyedüli irányításszerzés (a fenti 22–151. pont), ez a kifogás hatástalan.

157    Továbbá, az a tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban 2003. december 23‑a utáni nyilatkozatokra hivatkozik, önmagában nem okoz problémát. A Bizottság egyébként jogosan jegyzi meg, hogy a felperes a megtámadott határozatban hivatkozott nyilatkozatokat önmagukban nem kérdőjelezi meg. E nyilatkozatok nem elegendők annak bizonyítására, hogy a felperes a 2003‑as év végén nagymértékben valószínűsítette, hogy tényleges irányítási helyzetben van, alkalmasak azonban a jogsértés azon kezdő időpontjának megerősítésére, amely a jogsértést megelőzően vagy azzal egy időben keletkezett bizonyítékokból kitűnik. Egyébiránt a később bekövetkező események a jogsértés folyamatos jellegére utaló ténykörülmények lehetnek. E tekintetben a Bizottságnak azért volt módja a 2003‑as év vége utáni eseményekre hivatkozni, mert a felperes csupán a 2007‑es év folyamán jelentette be neki az összefonódást.

158    Az igaz, hogy a felperes megalapozottan hangsúlyozza, hogy a megtámadott határozatban hivatkozott nyilatkozatok egyike sem tesz – még közvetve sem – említést arról, hogy 2003 és 2007 között a tényleges irányítás megszerzésére került volna sor.

159    Mindazonáltal a Bizottság jogosan jegyzi meg, hogy az a tény, hogy már 2004‑ben, a CNR igazgatóságának 2004. március 19‑i ülésén említést tettek „a csoport álláspontjáról”, illetve „egy nagy ipari csoport leányvállalatáról”, nem olyan társaságok helyzetét tükrözi, amelyek csupán „folyamatos üzleti partnerséget” tartanak fenn egymással.

160    Ugyanakkor, ezen idézettől eltekintve, a Bizottság által figyelembe vett idézetek többsége 2006‑ból vagy 2007‑ből származik, és a kormánybiztosnak egy 2007. december 13‑i felügyelőbizottsági ülés alkalmával tett, a megtámadott határozat (152) preambulumbekezdésében említett azon nyilatkozata, amely utalt „az egyrészt a Suez/Electrabel, másrészt a CNR által alkotott csoportosuláson belüli felelősségi körök oly módon történő tisztázására, hogy pontosan meg lehessen határozni a CNR jövőbeni szerepét”, alátámaszthatja a felperes azon tézisét, amely szerint csak 2007‑től valósult meg az irányításszerzés.

161    Ennélfogva, mivel az alkalmazott kifejezések nem voltak teljesen egyértelműek, az említett nyilatkozatok csak másodlagos ténykörülményként szolgálhatnak annak bizonyítására, hogy a tényleges egyedüli irányítás megszerzése 2003 decemberében, és nem a 2007‑es év folyamán következett be.

162    Rá kell mutatni azonban arra, hogy a felperes által hivatkozott bizonyítékok sem állnak ellentmondásban a Bizottság tézisével. Ily módon, amint azt a Bizottság jogosan állítja, a CNR felügyelőbizottságának elnökétől a 2007. június 28‑i közgyűlés alkalmával elhangzott azon mondat, amely arra utalt, hogy a CNR „mostantól a Suezen belül példaértékű helyet foglal el”, jelentheti azt, hogy a CNR a Suez‑csoporthoz a közelmúltban csatlakozott, de éppen ellenkezőleg azt is, hogy már régebben oda tartozik.

163    A kormánybiztos által a 2007. december 13‑i felügyelőbizottsági ülésen tett nyilatkozatot illetően, amelyet a felperes a közigazgatási eljárás keretében tévesen 2007. július 5‑re datált, és amelyet a fenti 160. pont említ, a Bizottság jogosan mutat rá a megtámadott határozat (154) preambulumbekezdésében arra, hogy az akként is értelmezhető, mint amely a felelősségi körök olyan tisztázására utal, amely nem teszi lehetővé következtetés levonását a CNR feletti tényleges irányítás felperes általi megszerzésének időpontját illetően.

164    Végül pontosítani kell, hogy a felperes már nem kérdőjelez meg bizonyos, a Bizottság által a Suez‑csoport éves beszámolóiból idézett és a megtámadott határozat (155)–(158) preambulumbekezdésében említett, a CNR‑re vonatkozó utalásokat, amelyek relevanciáját a közigazgatási eljárás folyamán még vitatta.

165    E körülmények között a CNR, a felperes és a Suez igazgatóinak nyilatkozataira vonatkozó ténykörülményt befolyásoló hibákra alapított kifogást el kell utasítani.

–       A felperest megillető jegyzési elsőbbség meglétére utaló ténykörülménnyel kapcsolatos mérlegelési hibára alapított kifogásról

166    Ez a kifogás a Bizottság által annak bizonyítása végett alapul vett hatodik ténykörülményt érinti, hogy 2003. december 23‑án a CNR irányításában a felperes javára tartós változás következett be (a fenti 26. pont).

167    A megtámadott határozat (159)–(164) preambulumbekezdésében a Bizottság megemlíti azt a körülményt, hogy a felperes a megállapodás alapján (a fenti 7. pont) már a 2003‑as év folyamán részvényjegyzési elsőbbséget szerzett a CNR többi részvénye felett arra az esetre, ha a Murcef‑törvény azon rendelkezését, amely előírja, hogy a közjogi jogalanyok a CNR tőkéjének több mint 50%‑ával rendelkezzenek, hatályon kívül helyeznék. A (163) preambulumbekezdés pontosítja, hogy ilyen esetben a megállapodás lehetővé teszi a felperes számára annak megakadályozását, hogy más magánjogi részvényes a CNR felett tartós egyedüli irányítást szerezhessen. A felperes ily módon bizonyos abban, hogy vagy a Murcef‑törvény keretében ténylegesen, vagy pedig annak hatályon kívül helyezése esetében a törvény erejénél fogva ilyen irányítással rendelkezik. A Bizottság a (164) preambulumbekezdésben azt állítja, hogy olyan, mérlegelési tényezőről van szó, amely más megfontolásokkal együtt arra enged következtetni, hogy az összefonódás fogalmáról szóló közlemény alapján fennáll az egyedüli irányítás.

168    A felperes azt állítja, hogy a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény alapján a vételi opció önmagában nem biztosíthat egyedüli irányítást, hanem csupán különleges körülmények között olyan ténykörülménynek minősülhet, amely más ténykörülményekkel együtt bizonyítja az irányítás létezését, és a felperes hangsúlyozza, hogy a jelen ügyben a részvényjegyzési elsőbbség fennállása nem vehető figyelembe a rendkívüli körülmények fogalmának azon meghatározására tekintettel, amely az összefonódásnak a közös piaccal való összeegyeztethetővé nyilvánításáról (IV/M.397 – Ford/Hertz‑ügy) szóló, 1994. március 7‑i bizottsági határozatban (a továbbiakban: Ford/Hertz‑határozat) szerepel.

169    A Bizottság álláspontja szerint ő soha nem állította, hogy a jelen ügyben a jegyzési elsőbbség önmagában biztosítja az irányítást. E ténykörülményt más ténykörülményekkel együtt tekintve, nem lehet vitatni, hogy ezt figyelembe vették.

170    Amint arra a fenti 40. pont már rámutatott, ha azt vesszük alapul, hogy a tényleges egyedüli irányítás megszerzésére 2003. december 23‑án került sor, akkor a jelen ügyben nem a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közleményben tárgyalt 139/2004 rendelet, hanem a 4064/89 rendelet alkalmazandó, amelynek alkalmazása az összefonódás fogalmáról szóló közlemény tárgyát képezi. Márpedig az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 15. pontja a következőt tartalmazza:

„A részvények vásárlására vagy konvertálására vonatkozó opció önmagában nem jelenti az egyedüli irányítás megszerzését, hacsak a jogilag kötelező erővel bíró megállapodások értelmében a közeljövőben nem kerül sor az opció érvényesítésére. Ennek az opciónak a valószínű érvényesítését azonban figyelembe lehet venni, mint olyan kiegészítő elemet [helyesen: mérlegelési tényezőt], amely más elemekkel együtt elvezethet egy olyan következtetéshez, hogy létezik az egyedüli irányítás.”

171    Még ha a hatáskörről szóló, egységes szerkezetbe foglalt közlemény (60) pontjával ellentétben e rendelkezések nem is használják kifejezetten a „különleges körülmények között” kifejezést, a Bizottság a megtámadott határozat (162) preambulumbekezdésében elismeri, hogy a két közleményben szereplő szabály lényegében azonos.

172    Először is meg kell jegyezni, hogy a felperes nem vitatja az őt a megállapodás alapján megillető részvényjegyzési jognak a megtámadott határozatban ismertetett részletes szabályait.

173    Egyébiránt, amint azt a Bizottság jogosan állítja, a felperes Ford/Hertz‑határozatra alapított érvének nem lehet helyt adni. Ugyanis túl azon, hogy a fenti 63. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlattal összhangban sem a Bizottságot, és még kevésbé a Törvényszéket, nem kötik a jelen ügyben olyan ténymegállapítások és értékelések, amelyeket a Bizottság egy korábbi határozata tartalmaz, az említett ügy eltér a jelen ügy körülményeitől. A Ford/Hertz‑határozat alapjául szolgáló ügyben a Bizottság megállapította, hogy azon tény, hogy a Ford a Hertzen belül a szavazati jogok 49%‑át birtokolta, és a Hertz igazgatótanácsában kisebbségi képviselettel rendelkezett, nem hozta őt irányítási helyzetbe, mivel alapvető döntések tekintetében semmilyen vétójoggal nem bírt. A Bizottság ugyanakkor megállapította, hogy azon tény, hogy a Ford olyan részvényjegyzési elsőbbséggel rendelkezett, amellyel bármiféle előzetes feltétel nélkül, bármikor, kizárólag saját belátása szerint élhetett – és ezáltal lehetősége volt nagyon rövid időn belül megszerezni a Hertz igazgatótanácsának irányítását –, olyan körülmény, amely a Ford számára tényleges irányítást biztosított. A részvényjegyzési elsőbbség tehát ebben az ügyben fontos tényező volt a tényleges egyedüli irányítás létezésének megállapítása szempontjából.

174    A jelen ügyben a felperes helyesen hangsúlyozza, hogy jegyzési elsőbbsége különösen a Murcef‑törvény módosításához kötött. Mindazonáltal a Bizottság a tényleges egyedüli irányítást nem a jegyzési elsőbbségből vezette le, hanem azt kizárólag kiegészítő ténykörülményként vette figyelembe. Ez egyértelműen következik a megtámadott határozat (163) preambulumbekezdéséből, amelyben a Bizottság azt állítja, hogy a felperes bizonyos volt abban, hogy „vagy a Murcef‑törvény keretében ténylegesen, vagy pedig e törvény hatályon kívül helyezése esetén a törvény erejénél fogva” a CNR felett tartós egyedüli irányítással rendelkezik. A jegyzési elsőbbség megléte – amelynek gyakorlása a Murcef‑törvény hatályon kívül helyezésétől függ – a Bizottság érvelésében tehát másodlagos ténykörülménynek minősül, mivel a tényleges egyedüli irányítás meglétének levezetésére más körülmények alapján került sor.

175    A Bizottság e megközelítése egyébként összhangban van az összefonódás fogalmáról szóló közleménnyel, amelyből kitűnik, hogy a kisebbségi részvényes által gyakorolt tényleges egyedüli irányítás a szavazati jogok szerkezetéből, illetve az érintett társaság tevékenységeinek irányítására és üzletpolitikájának meghatározására való jogosultságból vezethető le (az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 14. pontja), miközben a részvényjegyzési elsőbbség megléte nem egy megkövetelt kiegészítő feltétel, hanem az – mint bármely más tény – kiegészítő ténykörülménynek minősülhet (az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 15. pontja). Ezenkívül a teljesség kedvéért megjegyezhető, hogy azon tényt, hogy a felperes a szavazati jogok 47,92%‑ával rendelkezik, a fennmaradó részvényesi szerkezet összetételét, valamint a felperes igazgatóságbeli erőfölényét olyan különleges körülményeknek lehet tekinteni, amelyek indokolják a részvényjegyzési elsőbbség meglétének figyelembevételét. Mindenesetre a felperest megillető részvényjegyzési elsőbbség meglétére utaló ténykörülmény hiánya nem lenne alkalmas arra, hogy módosítsa azon tényleges irányítás meglétére vonatkozó következtetést, amely különösen a közgyűlésbeli szavazati jogok szerkezetén, valamint a felperesnek e szerven és az igazgatóságon belüli erőfölényén alapul.

176    A kifogást tehát, valamint a második jogalapot teljes egészében, el kell utasítani.

 A 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének és az EK 253. cikknek annyiban történő megsértésén alapuló első jogalapról, amennyiben a Bizottság a jogsértést tévesen minősítette, és amennyiben a megtámadott határozatot az indokolás ellentmondásossága jellemzi

177    A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat az indokolás és a rendelkező rész közötti ellentmondásban szenved, amelyből az EK 253. cikk alapján az indokolási kötelezettség megsértése következik. A felperes lényegében azzal érvel, hogy a megtámadott határozat indokolása nem támasztja alá a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértést megállapító rendelkező részt, hanem az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértés megállapítását teszi lehetővé.

178    A Bizottság vitatja a felperes érveit. Lényegében azt állítja, hogy a megtámadott határozat semmilyen ellentmondást nem tartalmaz.

179    Emlékeztetni kell arra, hogy az EK 253. cikkben előírt indokolási kötelezettség olyan lényeges eljárási szabálynak minősül, amelyet külön kell választani az indokolás megalapozottságának kérdésétől, amely a vitatott jogi aktus érdemi jogszerűségére vonatkozik (a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 67. pontja, C‑17/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2001. március 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., I‑2481. o.] 35. pontja és C‑521/09. P. sz., Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2011., I‑8947. o.] 146. pontja).

180    Az ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy az EK 253. cikk által megkövetelt indokolást a szóban forgó jogi aktus jellegéhez kell igazítani, és abban világosan és egyértelműen kell megfogalmazni a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelését, hogy az az érdekeltek számára a meghozott intézkedés indokait megismerhetővé, a hatáskörrel rendelkező bíróság számára pedig a felülvizsgálati jogkört gyakorolhatóvá tegye. Nem követelmény az indokolással szemben, hogy valamennyi releváns ténybeli és jogi elemre kitérjen, mivel azt a kérdést, hogy egy jogi aktus indokolása megfelel‑e az EK 253. cikkben foglalt követelményeknek, nemcsak a szövege, hanem összefüggései, valamint az érintett területre vonatkozó jogszabályok összessége alapján kell megítélni (lásd a fenti 179. pontban hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 63. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a Törvényszék T‑304/02. sz., Hoek Loos kontra Bizottság ügyben 2006. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑1887. o.] 58. pontját).

181    Ezenkívül az EK 253. cikken alapuló indokolási kötelezettség megköveteli, hogy a határozatot megalapozó érvelés világos és egyértelmű legyen. Ily módon a jogi aktus indokolásának logikusnak kell lennie, és különösen nem tartalmazhat olyan belső ellentmondást, amely megakadályozza e jogi aktus indokainak megfelelő megértését (a fenti 179. pontban hivatkozott Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 151. pontja).

182    A jelen ügyben, amint azt a Bizottság jogosan állítja, a felperesnek felrótt jogsértést a megtámadott határozat különböző részeiben – többek között, a rendelkező rész 1. cikkén kívül a határozat (40)–(173), (174)–(179), (191), (192), (205), (206), (211), (212) és (223) preambulumbekezdésében – egyértelműen az összefonódás olyan idő előtti végrehajtásának minősíti, amely a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütközik.

183    A második jogalap fenti vizsgálatából kitűnik, hogy a Bizottság – különösen a megtámadott határozat (40)–(173) preambulumbekezdésében – azon jogelveket és azon ténybeli megállapításokat egyaránt kifejtette, amelyekre azt az állítását alapozta, hogy a felperes 2003. december 23‑án anélkül valósított meg egy összefonódást, hogy azt bejelentette volna, és ahhoz engedélyt szerzett volna, valamint hogy az ügy érdemét illetően a Bizottság e tárgyú elemzésének helyt kell adni.

184    Először is, a megtámadott határozatban szereplő állítólagos ellentmondások bizonyítása végett a felperes a határozat (59) preambulumbekezdésére hivatkozik, amelynek megfogalmazása szerint:

„[…] [a felperesnek] valóban legkésőbb 2003 decemberében, vagyis abban a hónapban, amikor a CNR tőkéjében való összrészesedését 49,95%‑ra, a CNR‑en belüli szavazati jogokban való összrészesedését pedig 47,92%‑ra növelve kiegészítő részesedést szerzett, kellett volna megkeresnie a Bizottságot, adott esetben konzultáció keretében, ahogyan azt 2007‑ben tette. A Bizottság ekkor, ahogyan azt 2007‑ben tette, az állandó határozathozatali gyakorlatot alkalmazva, megerősítette volna a CNR feletti egyedüli irányítás [felperes által történő] megszerzését, és ebből következően az ügylet bejelentésére vonatkozó kötelezettséget.”

185    A felperes szerint ez a preambulumbekezdés egyértelműen arra utal, hogy a Bizottság azt kifogásolja, hogy ő elmulasztotta a bejelentést, vagy legalábbis késedelmesen teljesítette, ami ellentmondásban van a határozat rendelkező részének 1. cikkével, amely az összefonódás idő előtti végrehajtásában megnyilvánuló jogsértésre utal. Márpedig, amint azt a Bizottság jogosan állítja, azon tény, hogy a megtámadott határozat említett pontjában arra hivatkozott, hogy a felperesnek korábban kellett volna hozzá fordulnia, nem jelenti azt, hogy a bejelentési kötelezettség megsértése lenne a bírsággal szankcionált, megállapított jogsértés alapja, mivel a felfüggesztési kötelezettség megsértése – amint az a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megfogalmazásából kitűnik – attól függetlenül fennállhat, hogy történik‑e bejelentés, vagy sem.

186    Másodszor, a felperes azzal érvel, hogy a megtámadott határozatban a jogsértés időtartamára vonatkozóan szereplő bizonyos, mérlegelési tényezők a határozat ellentmondásosságát erősítik meg. Ily módon, a Bizottság a 4064/89 rendelet 4. cikkének (1) bekezdésébe ütköző, a bejelentés elmulasztásával összefüggő jogsértést állapított meg azáltal, hogy a jogsértést úgy minősítette, mint amely akkor vette kezdetét, amikor a felperes az EDF által birtokolt értékpapírokat 2003. december 23‑án megszerezte, és 2007. augusztus 9‑ig, az előzetes bejelentés időpontjáig tartott. A felperes szerint, ha a Bizottság az említett rendeletnek az összefonódás idő előtti végrehajtására vonatkozó 7. cikke (1) bekezdésébe ütköző jogsértésre irányuló minősítést kívánt volna tenni, a szavazati jogok tényleges gyakorlásától, vagyis a 2004. június 29‑i közgyűléstől kezdve az ügylet Bizottság általi engedélyezésének időpontjáig, vagyis 2008. április 29‑ig kellett volna figyelembe vennie a jogsértés létezését. A 2003. december 23‑i és a 2007. augusztus 9‑i időpont nem releváns az összefonódás idő előtti végrehajtásának való minősítés szempontjából. E tényt a Bizottság hallgatólagosan elismerte azon kijelentésében, hogy az elévülési idő csak a jogsértés befejezésének napjától, vagyis 2008. április 29‑től számítandó.

187    E tekintetben, amint azt a Bizottság felveti, mivel a 4064/89 rendelet 4. cikkében előírt bejelentési kötelezettség egy konkrét időpontban valósul meg, az a tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a jogsértés időtartamát igyekezett bizonyítani, arra utal, hogy nem – vagy legalábbis nem kizárólag – a bejelentés elmulasztását próbálta bizonyítani.

188    Ami a felperes azon érvét illeti, miszerint a Bizottság nem jelölhette volna meg 2003 decemberének végét a jogsértés kezdeteként, mivel az összefonódás idő előtti végrehajtása csak a szavazati jogok tényleges gyakorlásakor következhet be, amely csupán a 2004. június 29‑i közgyűlés alkalmával történt meg, a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése az összefonódásnak a bejelentése, illetve jóváhagyása előtti végrehajtására vonatkozó tilalomra utal.

189    A 4064/89 rendelet 3. cikkének (1) és (3) bekezdése (a fenti 24. pont) az összefonódás végrehajtását úgy határozza meg, mint az irányításban bekövetkező olyan változást, amely az érintett vállalkozás tevékenysége feletti meghatározó befolyás gyakorlására való lehetőséget biztosít, vagyis mint az ezen irányítás formális értelemben vett megszerzését, és nem mint az ilyen irányítás tényleges gyakorlását. Ezt egyébként az összefonódás fogalmáról szóló közlemény 9. pontjának második bekezdése is megerősíti. E rendelkezés második mondata szerint ugyanis a 4064/89 rendelet „kifejezetten úgy határozza meg az irányítást, mint a »meghatározó befolyás gyakorlásának lehetőségét«, nem pedig az ilyen befolyás tényleges gyakorlásaként”. A felperes érvének tehát nem lehet helyt adni. Azon kérdés pedig, hogy a bejelentés elmulasztása – amint azt a Bizottság állítja – 2003. december 23‑a előtti időpontban valósult‑e meg, e jogalap vizsgálata szempontjából nem releváns.

190    Ami a jogsértés időszakának végét illeti, amellyel kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy annak az előzetes bejelentés időpontjában, vagyis 2007. augusztus 9‑ében való megjelölése arra utal, hogy a szóban forgó jogsértés valóban a bejelentés elmulasztása volt, rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság e lépését a megtámadott határozat (211) és az azt követő preambulumbekezdéseiben indokolja. Ezekben kifejti, hogy amint valamely összefonódás végrehajtása megtörténik, és mindaddig, ameddig az működik, a 4064/89 rendelet 7. cikkébe ütköző jogsértés csak akkor érhet véget, ha a Bizottság az ügyletet engedélyezi, vagy adott esetben a felfüggesztési kötelezettségtől való eltérést enged. A Bizottság, miután a (212)–(214) preambulumbekezdésben megállapította, hogy az egyedüli irányítás megszerzésének időpontjaként alapul vett 2003. december 23. és az engedélyező határozat között jelentős idő telt el, a (215) preambulumbekezdésben közli, hogy diszkrecionális jogköre keretében és elvi álláspontjának sérelme nélkül nem fogja figyelembe venni azt az időszakot, amely a 2007. augusztus 9‑én – tehát a jogsértés végének tekintett időpontban – történő előzetes bejelentést követően sorra kerülő, az összefonódásra vonatkozó megbeszéléseket és vizsgálatot foglalja magában.

191    Az előző pontban említett preambulumbekezdésekből egyértelműen kitűnik, hogy abból, hogy a Bizottság a jogsértés befejezéseként az előzetes bejelentés időpontját jelölte meg, nem vezethető le az, hogy ezáltal a bejelentési kötelezettségbe ütköző jogsértésre vonatkozó minősítést tett. Az érvnek tehát nem lehet helyt adni.

192    Harmadszor, jóllehet a felperes azt állítja, hogy a Bizottság, miután 2007 nyarán elé került az ügy, nem kérte tőle az ügylet idő előtti végrehajtása joghatásainak felfüggesztését – ami azt erősíti meg, hogy nem a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértését vette alapul –, a Bizottság elemzését kell jóváhagyni, amely szerint e körülmény a jogsértés jogi minősítésére nincs hatással.

193    Ugyanis, bár a felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazza a jogot, amikor kijelenti, hogy e lépésről a 4064/89 rendelet nem rendelkezik, mivel 2007 nyarán már a 139/2004 rendeletet kellett alkalmazni – ami egyébként kitűnik az engedélyező határozatból, amely azt tartalmazza, hogy „meghozatala a 139/2004 rendelet 6. cikke (1) bekezdés[ének b) pontja] alapján történt” –, amikor a Bizottság, amint azt maga hangsúlyozza, az összefonódásra engedélyt adott, a jelen ügyben alkalmazandó rendelet meghatározására még nem került sor, mivel a tényleges egyedüli irányítás megszerzésének időpontja még nem nyert megállapítást. Az igaz, hogy az engedélyező határozat az összefonódást a 139/2004 rendelet alapján nyilvánította a közös piaccal összeegyeztethetőnek, de a Bizottság annak (18) preambulumbekezdésében kifejezetten kitért arra, hogy az említett engedélyező határozat szempontjából az egyedüli irányítás megszerzése pontos időpontjának kérdése nyitva maradhat annyiban, amennyiben ez nem befolyásolja az ügylet versenyjogi elemzését. E megközelítést el kell fogadni, mivel – amint arra a fenti 40. pont emlékeztetett – a 139/2004 rendelet 26. cikkének (2) bekezdéséből kitűnik, hogy a 4064/89 rendeletet továbbra is alkalmazni kellett bármely olyan összefonódásra, amely 2004. május 1‑jét megelőzően az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerinti megállapodás vagy közzététel tárgyát képezte, illetve amely az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerinti irányításszerzés következtében jött létre.

194    Egyébiránt, amint arra a Bizottság rámutat, csupán a 139/2004 rendelet biztosítja kifejezetten – 8. cikkének (5) bekezdésében – a lehetőséget a Bizottság számára arra, hogy megfelelő ideiglenes intézkedéseket rendeljen el. A 4064/89 rendelet ilyen lehetőséget nem biztosított. Mindenesetre, még a 139/2004 rendelet keretében is csupán arról van szó, hogy a Bizottságnak lehetősége nyílik ilyen intézkedés elfogadására. E körülmények között a jelen ügyben a jogsértés minősítésének kérdését illetően semmilyen következtetés nem vonható le abból, hogy a Bizottság nem kérte a szóban forgó ügylet felfüggesztését.

195    Negyedszer a felperes azt állítja, hogy a Bizottság érvelésén belüli összhang hiánya már a kifogásközlésben is érezhető volt, továbbá hogy az erre adott válaszában ő a jogsértés minősítésére vonatkozó problémát jelzett, és hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem adott magyarázatot arra, hogy érveit miért utasította el. A kifogásközlésre adott válaszból azonban nem derül ki, hogy a felperes ilyen érveket adott volna elő.

196    Az igaz, hogy az említett válasz tartalmaz egy, a „jelen ügyben a jogsértés jogszerű minősítésének elmulasztásáról és [a] jogsértés bizonyításának hiányáról” szóló szakaszt, amelyben a felperes hangsúlyozza azt a tényt, hogy a kifogásközlés nem bizonyítja azon jogsértés legfőbb elemét, nevezetesen a 4064/89 rendelet szerinti összefonódás 2003. december 23‑án való fennállását, amelyet a Bizottság neki felró. Mindazonáltal, jóllehet a felperes ily módon támadja azt, hogy hiányzik a tényállásnak a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésére tekintettel jogszerű minősítése, nem állítja, hogy a Bizottság által alapul vett tényállás az ugyanazon rendelet 4. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértést valósított meg. Ennélfogva ebben a dokumentumban a felperes – saját állításával ellentétben – nem hangsúlyozza azt, hogy a Bizottság más jogsértést minősített, mint amelyet alapul venni szándékozott. Mindenesetre a felperes a válaszban finomítja érvét, pontosítván, hogy cáfolta bármiféle jogsértés elkövetését. Ily módon azt állítja, hogy a kifogásközlésre adott válaszában nem tehetett volna olyan kijelentést, miszerint megítélése szerint a 4064/89 rendelet 4. cikke szerinti jogsértés valósult meg, anélkül hogy önmagával ellentmondásba ne került volna, mivel mindig is azt állította, hogy semmilyen jogsértést nem követett el. Megalapozatlan tehát az a kifogás, miszerint a felperes a kifogásközlésre adott válaszban a jogsértés minősítésével összefüggő olyan problémát vetett fel, amelyet a Bizottság a megtámadott határozatban elmulasztott megvizsgálni.

197    Mindebből következik, hogy a megtámadott határozat jogilag megkövetelt módon indokolja azt a tényt, hogy a felperes a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértést követett el, valamint azt, hogy e tekintetben ezt a határozatot az indokolás semmilyen ellentmondásossága nem jellemzi.

198    Az első jogalapot, valamint a megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló elsődleges kereseti kérelmeket tehát el kell utasítani.

2.     A bírság törlésére, illetve összegének csökkentésére irányuló másodlagos kereseti kérelmekről

 A harmadik jogalapról, amely a 2988/74 rendelet 1. cikkének azáltal történő megsértésén alapul, hogy a Bizottságnak a felperessel szemben az állítólagos jogsértés miatti szankció kiszabására vonatkozó jogköre elévült

199    E jogalap keretében a felperes azt állítja, hogy a Bizottság arra vonatkozó jogköre, hogy őt szankcióval sújtsa, elévült, mivel egyrészt eljárási jogsértésről, másrészt pedig egyetlen időpontban megvalósuló jogsértésről volt szó. A felperes szerint a jelen ügyben a 2988/74 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének a) pontjával összhangban alkalmazandó hároméves elévülési idő eltelt, mivel a jogsértés kezdő időpontját 2003. december 23‑ban állapították meg, és mivel az elévülési idő folyásának megszakítására érdemben alkalmas első jogi aktus 2008. június 17‑én, vagyis a jogsértés kezdete után öt évvel következett be.

200    A Bizottság vitatja, hogy szankciókiszabási jogköre elévült volna.

201    A megtámadott határozat (179)–(183) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság megállapította, hogy a 2988/74 rendelet 1. cikkének (1) bekezdése értelmében öt év az elévülési idő az olyan – a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző összefonódás végrehajtására vonatkozó – jogsértés esetében, mint amelyről a jelen ügyben szó van, amely jogsértés nem egyszerűen a bejelentés elmulasztásában áll, hanem olyan magatartásban, amely a versenyfeltételek szerkezeti változását idézi elő. A Bizottság arra is rámutat, hogy a jogsértéssel kapcsolatos előzetes vizsgálat céljából a felperes részére 2008. június 17‑én megküldött első tájékoztatáskérés, majd ezt követően a 2008. december 17‑i kifogásközlés az elévülést a 2988/74 rendelet 2. cikke alapján megszakította.

202    A jogalap lényegében a 2988/74 rendelet 1. cikkének Bizottság általi alkalmazására vonatkozik. Ez a rendelkezés a következőket írja elő:

„(1) A Bizottságnak az Európai Gazdasági Közösség szállításra vagy versenyre vonatkozó szabályainak megsértése miatti bírságok vagy szankciók kiszabását érintő jogkörére a következő elévülési időszakok érvényesek:

a)      három év a vállalkozások vagy a vállalkozások társulásainak kérelmeire vagy bejelentéseire, a tájékoztatás kérésére vagy a vizsgálatok végzésére vonatkozó rendelkezések megsértése esetén;

b)      öt év minden más jogsértés esetén.

(2) Az elévülési időszak azon a napon kezdődik, amelyen a jogsértést elkövették. Folyamatos vagy ismétlődő jogsértés esetén azonban az elévülési időszak csak attól a naptól [helyesen: azon a napon] kezdődik, amelyen a jogsértés megszűnik.”

203    Meg kell állapítani, hogy a felperes érvei részben megegyeznek az első jogalap keretében előadott érvekkel, amennyiben az első jogalap azon alapult, hogy a jogsértést a bejelentés 4064/89 rendelet 4. cikkébe ütköző elmulasztásának, nem pedig az említett rendelet 7. cikke (1) bekezdésében előírt felfüggesztési kötelezettségbe ütköző jogsértésnek kellett volna minősíteni. Az első és a második jogalap vizsgálatából azonban az tűnik ki, hogy a Bizottság – anélkül, hogy önmagának ellentmondott volna – helyesen minősítette a jogsértést az említett rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző olyan jogsértésnek, amely 2003. december 23‑án vette kezdetét.

204    Először is a felperes ugyanakkor azzal érvel, hogy ha a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértésről van is szó, a 2988/74 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének a) pontjával összhangban mégis a hároméves elévülési időt kellene alkalmazni, mivel az összefonódás végrehajtásának jogellenes jellegét meghatározó alapvető kritérium elsődlegesen attól a kérdéstől függ, hogy az ügyletet előzetesen bejelentették‑e. A megtámadott határozat több hivatkozást is tartalmaz a bejelentés hiányára vonatkozóan, ami azt bizonyítja, hogy a Bizottság az összefonódás olyan végrehajtását rója fel a felperesnek, amelyre nem csupán az összefonódás engedélyezése előtt, hanem annak bejelentése előtt került sor.

205    Ezt az elemzést el kell utasítani. Ahogyan azt a Bizottság jogosan állítja, és amint arra az első jogalap elemzése emlékeztetett, a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy az e rendelkezésbe ütköző jogsértés akkor valósul meg, ha valamely közösségi léptékű összefonódást azt megelőzően hajtanak végre, hogy bejelentették volna, vagy hogy a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánították volna, a bejelentés pedig önmagában nem döntő jelentőségű az összefonódás megtörténtének bizonyítása szempontjából, és nem is elegendő annak megszüntetéséhez.

206    E tekintetben a Bizottság helyesen emlékeztet arra, hogy a 2988/74 rendeletben két különböző elévülési időt eredményező különbségtétel a jogsértés jellegével is összefüggésben van, mivel az említett rendelet 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja egy hároméves rövid határidőt ír elő azon jogsértések esetére, amelyek a vállalkozásoknak vagy a vállalkozások társulásainak a kérelmeivel vagy bejelentéseivel, a tájékoztatás kérésével vagy a vizsgálatok végzésével kapcsolatosak, az említett cikk (1) bekezdésének b) pontja pedig egy ötéves hosszabb határidőt ír elő a többi jogsértés esetére. Világos, hogy a jogsértések első kategóriája, amelyet az a) pont tárgyal, a formai vagy eljárási jellegű jogsértéseket foglalja magában. Márpedig az összefonódásnak a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésébe ütköző, idő előtti végrehajtása olyan jogsértés, amely nem minősíthető tisztán formainak vagy eljárásinak, hiszen – amint arra a megtámadott határozat (182) preambulumbekezdése emlékeztetett – alkalmas arra, hogy a versenyfeltételek alapvető változását idézze elő.

207    Ami a felperes azon érvét illeti, miszerint a jogsértés a Bizottságnak az összefonódások előzetes vizsgálatára vonatkozó kizárólagos hatásköre megsértését valósítja meg, így tehát egy hatásköri szabály megsértésének minősül, rá kell mutatni arra, hogy még ha hatásköri kérdésről van is szó, az más jogsértést érint, mint amelyeket a 2988/74 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja említ.

208    A felperes azon érvei, amelyek a jogsértés időtartamára, és különösen a jogsértés befejező időpontjának tekintett időpontra vonatkoznak, amint az első jogalap vizsgálata keretében a fenti 191. pont rámutatott, önmagukban nem minősülnek ténykörülményeknek.

209    Ebből következik, hogy a Bizottság a jelen ügyben jogosan alkalmazta a 2988/74 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének b) pontját abból a célból, hogy ötéves elévülési időt vegyen alapul.

210    Másodszor a felperes azt állítja, hogy az alapul vett jogsértés egyetlen időpontban megvalósuló jogsértés, hiszen elkövetése egyetlen cselekedettel – az összefonódás megvalósításával – történt, és csak eredményének van időbeli terjedelme. Ezen elemzés alapján az elévülési időt a 2003. december 23‑i időponttól kellene számítani. Tézisének alátámasztása végett a felperes különösen arra hivatkozik, hogy többek között a francia versenyjogban különbséget tesznek az állandó folyamatos jogsértések és az egymást követő folyamatos jogsértések között. A felperes szerint az első kategóriába tartozó jogsértéseket egyetlen cselekedettel követik el, még akkor is, ha azok hatásai és eredménye időben elhúzódnak, így esetükben az egyetlen időpontban megvalósuló jogsértésre vonatkozó szabályozás alkalmazandó. A jelen ügyben szóban forgó jogsértés ebbe az első kategóriába tartozik, mivel megállapítást nyert, hogy gondatlanságból követték el, és mivel ez a jellemző nem alkalmazható a második kategóriára, amely a jogsértésre irányuló szándék időbeli ismétlődését feltételezi. Egyébként a felperes úgy ítéli meg, hogy az eltérő következtetés azt eredményezné, hogy a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértések gyakorlatilag vég nélkülivé válnának, így pedig az elévülési idő soha nem tudna letelni.

211    Ezen érvelésnek, amely a 2988/74 rendelet 1. cikke (2) bekezdésének alkalmazásával kapcsolatos – amely szerint az elévülési idő azon a napon kezdődik, amelyen a jogsértést elkövették, kivéve a folyamatos, illetve az ismétlődő jogsértések esetét, amikor is az elévülési idő csak azon a napon kezdődik, amelyen a jogsértés megszűnt –, nem lehet helyt adni.

212    A meghatározó befolyásnak az irányítás alatt álló vállalkozás tevékenységére való gyakorlásának lehetősége ugyanis szükségképpen abban az időtartamban érvényesül, amely az irányítás megszerzésének időpontjában veszi kezdetét, és ezen irányítás megszűnéséig tart. Amint azt a Bizottság jogosan állította a Törvényszék azon írásbeli kérdésére adott válaszában, amelyben a Törvényszék a jogsértés folyamatos jellegére vonatkozó érvelésének pontosítását kérte tőle, az a jogalany, amely a vállalkozás feletti irányítást megszerezte, azt folyamatosan a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdéséből eredő felfüggesztési kötelezettség megsértésével gyakorolja mindaddig, amíg a Bizottság engedélyét megszerezve vagy az irányításról lemondva, annak véget nem vet. Így tehát a jogsértés annyi ideig áll fenn, ameddig az említett 7. cikk (1) bekezdésének megsértésével megszerzett irányítás fennmarad, és ameddig az összefonódást a Bizottság nem engedélyezi. A Bizottság tehát megalapozottan minősítette a jogsértést úgy, mint amely az összefonódás engedélyezésének időpontjáig, illetve adott esetben egy korábbi, a jelen ügy körülményeire tekintettel figyelembe vett időpontig folyamatos jellegű. Ezt meghaladóan a Bizottság jogosan érvel azzal, hogy a folyamatos jogsértések és az egymást követő folyamatos jogsértések közötti, a felperes által hivatkozott különbségtétel az uniós versenyjogban nem alkalmazható, így azt nem szükséges továbbvizsgálni.

213    Ami a felperes azon érvét illeti, miszerint e körülmények között az elévülési idő „vég nélkül” tarthatna, rá kell mutatni arra, hogy az olyan jogsértés egyetlen időpontban megvalósulónak minősítése, mint amelyről a jelen ügyben szó van, a büntetőpolitika szemszögéből nézve nem védhető, mivel a piacra gyakorolt érezhető hatások hiányában az ilyen jogsértés miatti szankcionálásra vonatkozó hatáskör elévülési ideje elég könnyen lejárna.

214    Végül, mindenesetre még ha egyetlen időpontban megvalósuló jogsértésről lenne is szó, ami azt jelentené, hogy az elévülési idő kezdete 2003. december 23. lett volna, az elévülési időt, amelyet – amint a fenti 209. pontból kitűnik – öt évben állapítottak meg, megszakította volna a 2008. június 17‑i tájékoztatáskérés és a 2008. december 17‑i kifogásközlés, a 2988/74 rendelet 2. cikkének megfelelően, amelyből kitűnik, hogy az eljárások elévülési idejét minden olyan intézkedés megszakítja, amelyet a Bizottság a jogsértéssel kapcsolatos előzetes vizsgálat vagy eljárás céljából foganatosít, amint azt egyébként a megtámadott határozat (180) preambulumbekezdése is kimondta.

215    A fentiekből következik, hogy a Bizottságnak a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértés miatti szankció kiszabására vonatkozó jogköre a megtámadott határozat időpontjáig nem évült el.

216    A harmadik jogalapot tehát el kell utasítani.

 A 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének, valamint az arányosság, a gondos ügyintézés és a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított, negyedik jogalapról

217    A jelen jogalap keretében a felperes két részt fejt ki a bírság törlésére, illetve csökkentésére irányuló másodlagos kérelmének alátámasztása végett. Az első részben nyilvánvaló mérlegelési hibákra, és arra hivatkozik, hogy az egyedi jogsértés megtorlásának céljához viszonyítva aránytalan a bírság összege. A második részben előadja, hogy a bírság az elrettentés céljához viszonyítva aránytalan, és a Bizottság versenypolitikájából hiányzik a koherencia.

 A negyedik jogalap első részéről, amely nyilvánvaló mérlegelési hibákon és a bírság összegének az egyedi jogsértés megtorlása céljához viszonyított aránytalanságán alapul

218    A felperes azt állítja, hogy a 20 millió euró összegű bírság kiszabása teljes mértékben aránytalan és méltánytalan. Ezenkívül a felperes először is azzal érvel, hogy az állítólagos jogsértés nem minősülhet olyan súlyos jogsértésnek, amely ennyire szigorú bírságot vonhatna maga után. Másodszor, a Bizottságnak a jogsértés időtartamára vonatkozó értékelése nyilvánvaló hibákat tartalmaz. Harmadszor, a felperes megkérdőjelezi az enyhítő körülmények Bizottság általi értékelését.

219    A Bizottság a felperes érveinek elutasítását kéri. Megjegyzi, hogy a felperes az értékelésének bizonyos fontos aspektusait nem vitatja, hogy a felperes összekeveri a jogsértés jellegét és súlyát, továbbá hogy a megtámadott határozatnak a jogsértés időtartamával és az enyhítő körülmények figyelembevételével kapcsolatos indokolása nem tartalmaz hibákat, még kevésbé nyilvánvaló hibákat.

220    A Bizottság szóban forgó elemzése a megtámadott határozat (184)–(227) preambulumbekezdésében található. A Bizottság a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdésében közli, hogy a jogsértés jellegét és súlyát a 4064/89 rendelet 14. cikkének (3) bekezdésével összhangban figyelembe vette, valamint figyelembe vette a jogsértés időtartamát, továbbá az esetleges súlyosító és enyhítő körülményeket.

221    Előzetesen rá kell mutatni arra, hogy a 4064/89 rendelet 16. cikke szerint a Bíróság korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkezik az olyan határozatok ellen benyújtott keresetek esetén, amelyekben a Bizottság bírságot vagy kényszerítő bírságot szabott ki; a Bíróság a kiszabott bírságot vagy kényszerítő bírságot törölheti, csökkentheti vagy növelheti. E jogkör feljogosítja a bíróságot arra, hogy a szankció jogszerűségének egyszerű vizsgálatán túl a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesítse, és következésképpen a kiszabott bírságot vagy kényszerítő bírságot törölje, csökkentse vagy növelje (lásd ebben az értelemben analógia útján a Bíróság C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P–C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o.] 692. pontját).

222    Hangsúlyozni kell azonban, hogy a korlátlan felülvizsgálati jogkör gyakorlása nem egyezik meg a hivatalból való vizsgálattal, és emlékeztetni kell arra, hogy az uniós bíróságok előtti eljárás kontradiktórius. A közrenden alapuló jogalapok kivételével, amelyeket – úgymint a megtámadott határozat indokolásának hiányát – a bíróságnak hivatalból kell megvizsgálnia, a felperesnek kell felhoznia a megtámadott határozattal szembeni jogalapokat, és neki kell bizonyítékokat előterjesztenie e jogalapok alátámasztása érdekében.

223    Mielőtt a felperes azon érveit megvizsgálnánk, amelyek a Bizottság által a bírság összegének megállapítása során figyelembe vett tényezőkre vonatkoznak, elemezni kell egyrészt a Bizottság azon tényre alapozott előzetes érveit, hogy a megtámadott határozatban a felperes összesített forrásaira vonatkozóan szereplő elemzésének a Törvényszék előtti megkérdőjelezésére nem került sor, másrészt pedig azt, hogy a felperes hivatkozott bizonyos módszerekre, illetve elvekre, amelyeket kartellügyekben kiszabott bírságok megállapítása során alkalmaznak.

224    A felperes összesített forrásaira a megtámadott határozat (196), (197) és (225) preambulumbekezdése tartalmaz utalást. A (196) és (197) preambulumbekezdés egyaránt említi a felperes méretét és a rendelkezésére álló „jelentős jogi elemzési eszközöket”. A megtámadott határozat (197) preambulumbekezdése tartalmazza többek között azon közösségi léptékű összefonódások felsorolását, amelyekben a felperes vagy a Suez‑csoport érintett volt. Egyébiránt a megtámadott határozat (225) preambulumbekezdésében a Bizottság kitér arra, hogy figyelembe veszi azt, hogy a bírságoknak elrettentő jellegűeknek kell lenniük, és hogy egy olyan méretű vállalkozás esetében, mint amilyen a felperes, szükséges, hogy a bírság kellő nagyságú legyen ahhoz, hogy elrettentő hatása lehessen.

225    Az előző pontban említett értékelést a felperes a keresetében ténylegesen nem vitatja, vagy legalábbis nem közvetlenül. A Bizottság közli, hogy e megfontolások fontos szerepet játszottak a bírság összegének megállapításában, különösen annak elrettentő jellegét biztosítandó. A Bizottság azzal érvel – és e tekintetben a felperes nem támadja –, hogy a kiszabott 20 millió eurós összeg a jogszerű maximális összegnek csak 0,42%‑át, a Suez által a 2007‑es év folyamán elért forgalomnak (nevezetesen 47,5 milliárd eurónak) pedig csak 0,04%‑át teszi ki.

226    Meg kell jegyezni, hogy a bírság összege jóval azon 10%‑os jogszerű felső határ alatt marad, amelyet a 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének b) pontja előír, amely szerint a Bizottság az érintett vállalkozások teljes forgalmának 10%‑át meg nem haladó mértékű bírságot szabhat ki a vállalkozásokra, ha azok akár szándékosan, akár gondatlanul, az említett rendelet 7. cikkének (1) bekezdését megsértve összefonódást valósítanak meg. Ez szintén igaz, ha kizárólag a felperes egyedül elért forgalmát vesszük figyelembe, amely, a CNR‑t is beleértve, a 2007‑es év folyamán 15,2 milliárd euró, a 2008‑as év folyamán pedig 14,6 milliárd euró volt.

227    Azt illetően, hogy a felperes hivatkozott a bírságok kiszámításához használt bizonyos elvekre, illetve bizonyos módszerekre, amelyeket az 1/2003/EK rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján kiszabott bírságok megállapításáról szóló iránymutatás (HL 2006. C 210., 2. o., a továbbiakban: új iránymutatás), valamint a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az [ESZAK 65. cikk] (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatás (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.; a továbbiakban: régi iránymutatás) fejt ki, különösen a jogsértés időtartamának és az enyhítő körülményeknek a megítélését illetően, a Bizottság jogosan állítja, hogy ezek a szövegek kizárólag [az EK 81 cikk] és [az EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) keretében, továbbá [az EUMSZ 101. cikkben] és [az EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) keretében alkalmazandók, és hogy ennélfogva ezek nem alkalmazandók a 4064/89 rendelet alapján kiszabott bírságokra. A felperes azon érvének tehát, miszerint az említett szövegek azért alkalmazandók, mert meghatározzák „a versenyügyekben kiszabott bírságok Bizottság általi megállapításának általános módszerét”, nem lehet helyt adni.

228    Még akkor is, ha kétségtelenül lehet párhuzamot vonni különösen bizonyos versenyjogi alapelvekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazását illetően, nem kifogásolható az, hogy a Bizottság a bírság összegének a jelen ügyben történő megállapítása során nem valamely, a régi iránymutatásban vagy az új iránymutatásban meghatározott módszert alkalmazta. Elemzésének keretét a 4064/89 rendelet 14. cikke (3) bekezdésének kellett adnia, amely szerint a bírság összegének megállapításakor tekintettel kell lenni a jogsértés jellegére és súlyára. E rendelkezést illetően ugyanis a Bizottság nem fogadott el olyan iránymutatást, amely tartalmazná azt a számítási módszert, amelyet abban az esetben kellene alkalmaznia, ha e rendelkezés alapján állapítja meg a bírságokat. Ugyanakkor a Bizottság köteles a megtámadott határozatban világosan és egyértelműen megfogalmazni a bírság összegének megállapítása során figyelembe vett körülményeket.

–       A jogsértés súlyáról

229    A jogsértés súlyára vonatkozóan a felperes lényegében három érvet terjeszt elő:

230    E tekintetben előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértés súlyát számos tényező alapján kell meghatározni, amelyekre vonatkozóan a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik (lásd analógia útján a Bíróság C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5425. o.] 240–242. pontját, valamint C‑328/05. P. sz., SGL Carbon kontra Bizottság ügyben 2007. május 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑3921. o.] 43. pontját).

231    A felperes első érve azon a tényen alapul, hogy a jogsértés elkövetése gondatlanságból történt, és hogy ezt semmiképpen nem lehet a jogsértés súlyát növelő tényezőnek tekinteni. A Bizottság a megtámadott határozatban e tekintetben egymásnak ellentmondó megállapításokat tesz, így a súly értékelése teljes egészében hibás. A felperes szerint a Bizottság, mivel úgy tekintette, hogy a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző minden jogsértés jellegénél fogva súlyos jogsértésnek minősül, nem tartotta tiszteletben különösen az említett rendelet 14. cikkének (2) bekezdését, amely megkülönbözteti a „szándékosan” elkövetett jogsértéseket a „hanyagságból [helyesen: gondatlanságból]” elkövetett jogsértésektől.

232    A megtámadott határozat (186)–(191) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a jogsértés azért súlyos, mert rontja az összefonódások közösségi ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések tényleges érvényesülését. A Bizottság pontosítja, hogy az a vállalkozás, amely anélkül hajt végre közösségi léptékű összefonódást, hogy arra engedélyt kapott volna, egyoldalúan kivonja magát azon kötelező ellenőrzés alól, amelyet a jogalkotó a Bizottság kizárólagos hatáskörébe utalt, és ily módon az uniós jogrendet gyengíti. A Bizottság szerint tehát a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző valamennyi jogsértés jellegénél fogva súlyos jogsértés.

233    A Bizottság a Törvényszék előtt azzal érvel, hogy e megközelítés megfelel azon, ítélkezési gyakorlatból leszűrt tanulságoknak, amelyek más, előzetes bejelentési és előzetes engedélyezési mechanizmusokhoz kapcsolódó végrehajtási tilalmakra vonatkoznak. Említi többek között az állami támogatások rendszerét, és a műszaki szabványoknak a műszaki szabványokra és rendeletekre vonatkozó tájékoztatási eljárás előírásáról szóló, 1983. március 28‑i 83/189/EGK tanácsi irányelvvel (HL L 109., 8. o.) bevezetett bejelentési rendszerét. A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy magára az előzetes bejelentési rendszer logikájára tekintettel az e kötelezettségbe ütköző jogsértés súlyos, függetlenül attól, hogy szándékosan vagy gondatlanul követték‑e el, és függetlenül attól, hogy az érintett versenyre nézve milyen következményekkel jár.

234    E tekintetben, még akkor is, ha az állami támogatások bejelentésének rendszere, vagy a műszaki szabványokra vonatkozó bejelentési rendszer önmagában nem igazolhatja a megtámadott határozatban előadott érvelést, mivel – amint azt a felperes nem mulasztja el megjegyezni – az említett rendszerek nem rendelkeznek bírságkiszabásról, a Bizottság a megtámadott határozat (193) preambulumbekezdésében jogosan állítja, hogy az a tény, hogy a 4064/89 rendelet ilyen súlyos – az érintett vállalkozások forgalmának 10%‑át elérő mértékű – bírságokat ír elő, azt bizonyítja, hogy a jogalkotónak szándékában állt a közösségi léptékű összefonódás végrehajtását megelőző bejelentés és jóváhagyás rendszerét védelemben részesíteni. Végezetül meg kell jegyezni, hogy a 139/2004 rendelet a 14. cikkének (2) bekezdésében az összefonódás felfüggesztési kötelezettség megsértésével történő megvalósítására vonatkozó jogsértések esetében fenntartotta a bírságok eme szintjét, egyébként pedig e súlyos szankciórendszert kiterjesztette a bejelentési mulasztásokra, míg ezeket a 4064/89 rendelet kizárólag 1000 eurótól 50000 euróig terjedő bírságokkal sújtotta.

235    A Bizottság ennélfogva jogosan fogalmaz a megtámadott határozat (187) preambulumbekezdésében úgy, hogy „[a] közösségi jogalkotó azzal, hogy a közösségi léptékű összefonódásokat előzetes bejelentéshez és előzetes engedélyezéshez kötötte, a közösségi léptékű összefonódások Bizottság általi ellenőrzésének tényleges érvényesülését kívánta biztosítani, lehetővé téve ez utóbbi számára, hogy adott esetben megakadályozza, hogy ezeket az összefonódásokat a végleges határozat elfogadása előtt megvalósítsák, következésképpen pedig megelőzze a nem orvosolható és állandósult versenytorzításokat”. A Bizottság tehát hiba elkövetése nélkül minősíthette a jogsértést – jellegére tekintettel – súlyosnak.

236    Ami a gondatlanság szerepét illeti, a megtámadott határozat (195)–(206) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság a jogsértést egyébiránt arra hivatkozva minősítette súlyosnak, hogy a felperes gondatlanságról tett tanúbizonyságot. Márpedig ez utóbbi szerint a gondatlanságból elkövetett jogsértést nem lehet súlyosnak minősíteni.

237    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 4064/89 rendelet 14. cikkének (2) bekezdése nem tesz különbséget aszerint, hogy a jogsértést szándékosan vagy gondatlanságból követték‑e el, hanem a bírságkiszabás e két feltételét vagylagosan említi (lásd analógia útján a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésével kapcsolatban a Bíróság C‑137/95. P. sz., SPO és társai kontra Bizottság ügyben 1996. március 25‑én hozott végzésének [EBHT 1996., I‑1611. o.] 56. pontját). Ezen túlmenően a gondatlanságból elkövetett jogsértések a versenyre gyakorolt hatásaikat tekintve nem kevésbé súlyosak, mint a szándékosan elkövetett jogsértések (lásd analógia útján a fent hivatkozott SPO és társai kontra Bizottság ügyben hozott végzés 55. pontját).

238    Következésképpen a Bizottság megalapozottan állapította meg, hogy a jogsértés a jellegénél fogva súlyos, anélkül hogy ez azt jelentené, hogy ennek szándékos jogsértésnek kell lennie.

239    Egyébként az a tény, miszerint a régi iránymutatás és az új iránymutatás egyaránt enyhítő körülményként említi a gondatlanságot az EK 81. cikkbe és az EK 82. cikkbe ütköző jogsértések miatti bírságok tárgyában, hatástalan egyrészt a fenti 227. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel, másrészt azért, mert az a kérdés, hogy a Bizottságnak figyelembe kellett volna‑e vennie a gondatlanságot mint enyhítő körülményt, elkülönül attól a kérdéstől, hogy jellegére és súlyára tekintettel helyesen minősítette‑e a jogsértést.

240    Végül rá kell mutatni arra, hogy a megtámadott határozat összefüggéseiből és a megtámadott határozat (196)–(206) preambulumbekezdésében szereplő, a felperes magatartásának gondatlanná minősítése alátámasztására előterjesztett indokolásból kitűnik, hogy a Bizottság úgy tekinti, hogy a menthető tévedéstől nagyon távol álló és a körülményekre tekintettel nem helyénvaló magatartásról van szó, amint arra a Bizottság egyébként a Törvényszék előtt emlékeztetett.

241    A felperes azon érvét, amely szerint a Bizottság megsérti a 4064/89 rendelet 14. cikkét, és a megtámadott határozatban egymásnak ellentmondó megállapításokat tesz, mivel úgy minősíti súlyosnak a jogsértést, hogy közben megállapítja, hogy azt gondatlanságból követték el, tehát el kell utasítani.

242    A felperesnek a jogsértés súlyos jellegét megkérdőjelező második érve arra a – Bizottság által elismert – tényre vonatkozik, hogy az semmilyen versenytorzítást nem okozott. A felperes emlékeztet arra, hogy még az EK 81. cikkbe és az EK 82. cikkbe ütköző jogsértéseket, amelyek eleve a legsúlyosabb versenytorzításokat idézhetik elő, sem tekintik automatikusan súlyosnak. Mivel az összefonódások előzetes ellenőrzésének végső célja a nem orvosolható és állandósult versenytorzítások megelőzése, és mivel a megtámadott határozat (194) preambulumbekezdésében maga a Bizottság is elismeri, hogy a versenyre gyakorolt tényleges hatás releváns kritérium, a Bizottság érvelése inkoherenciában szenved azáltal, hogy a szóban forgó jogsértést súlyosnak minősíti akkor, amikor e jogsértésnek sem célja, sem hatása nem abban állt, hogy torzítsa a versenyt.

243    Ez az érv a megtámadott határozatnak a jogsértés súlyára vonatkozó (192)–(194) preambulumbekezdését érinti, amelyben a Bizottság abból indult ki, hogy az a tény, hogy a jogsértés nem okozott versenybeli problémákat, nem befolyásolhatja annak súlyos jellegét.

244    E tekintetben a szóban forgó jogsértésnek az EK 81. cikkbe és az EK 82. cikkbe ütköző jogsértésekkel való összehasonlítását árnyalni kell, akárcsak az arra vonatkozó érvet, hogy milyen szerepet kellett volna játszania – a felperes szerint – annak, hogy a neki felrótt jogsértés a versenyre nem volt hatással.

245    Nem vitatott, hogy az összefonódások ellenőrzésére irányuló uniós szabályozás célja a nem orvosolható és állandósult versenytorzítások megelőzése, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (187) preambulumbekezdésében maga is elismeri. A 4064/89 rendelet első preambulumbekezdése a közös piacon belüli torzulásmentes versenyt jelöli meg célként. Végső soron az ily módon védett jogtárgy nem más, mint a közös piacon belül a szabad verseny védelme, amely az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontja alapján az Unió alapvető célkitűzése, csakúgy mint egyébként a Bizottságnak az EK 81. cikkbe és EK 82. cikkbe ütköző jogsértésekkel összefüggő vizsgálati és szankcionálási hatáskörei esetében is (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑308/04. P. sz., SGL Carbon kontra Bizottság ügyben 2006. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑5977. o.] 31. pontját).

246    A 4064/89 rendeletből azonban az is kitűnik, hogy az általa bevezetett, az összefonódások ellenőrzésére szolgáló rendszer célja az, hogy lehetővé tegye a Bizottság számára valamennyi összefonódás hatékony, a verseny szerkezetére kifejtett hatása tekintetében történő ellenőrzését (hetedik preambulumbekezdés), és hogy e rendszer tényleges érvényesülését a közösségi léptékű összefonódások hatásai előzetes ellenőrzésének bevezetése biztosítja. A 4064/89 rendelet tizenhetedik preambulumbekezdéséből, valamint 4. cikkéből és 7. cikke (1) bekezdéséből az következik, hogy ezen ellenőrzés hatékonysága azon alapul, hogy a vállalkozások kötelesek az ilyen összefonódásokat előzetesen bejelenteni és azok megvalósítását felfüggeszteni mindaddig, amíg a Bizottság azokat határozatban a közös piaccal összeegyeztethetővé nem nyilvánítja. Ráadásul a 7. cikkben foglalt felfüggesztési kötelezettségtől való eltérés lehetőségét övező korlátozások és az e cikk megsértéséhez fűzött, a 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének b) pontjában foglalt szankciók szigorúsága megerősítik, hogy a jogalkotó az összefonódások ellenőrzése keretében a felfüggesztési kötelezettségnek alapvető jelentőséget tulajdonított, amely megközelítés igazolható, mivel az összefonódás megvalósítása befolyásolja a verseny szerkezetét, és megnehezítheti a Bizottság azon döntéseit, amelyek adott esetben a hatékony verseny helyreállítására irányulnak. E háttérre tekintettel a Bizottság jogosan állítja azt, hogy valamely összefonódás piaci hatása hiányának utólagos elemzése ésszerűen nem lehet meghatározó tényező az előzetes ellenőrzés rendszerét érő sérelem súlyának minősítése szempontjából.

247    Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a piacra gyakorolt hatások hiányát releváns körülményként vegyék figyelembe a bírság összegének megállapításakor, amint azt a Bizottság a megtámadott határozat (194) preambulumbekezdésében elismeri. Egyébiránt a Bizottság ugyanezen preambulumbekezdésben azt is jogosan állítja, hogy a versenyben okozott kár megléte a jogsértést még súlyosabbá tenné. Végül meg kell jegyezni, hogy még ha a Bizottság azt tovább nem is elemzi, a megtámadott határozat (225) preambulumbekezdésében szereplő végkövetkeztetésben közli, hogy figyelembe vette, hogy az összefonódás a versenyben nem okozott károkat.

248    A felperesnek a jogsértés súlyos jellegét vitató harmadik érve azon a körülményen alapul, hogy a tényleges egyedüli irányítás kérdése a 2003‑as év folyamán összetett ténybeli és jogi elemzést igényelt. A felperes szerint a Bizottság tehát nem hivatkozhatott volna annak állítólagos előreláthatóságára, annál is kevésbé, mivel a megtámadott határozatban idézett precedenseket – többek között az 1999/594 határozatot (a fenti 122. pont), valamint a 4064/89 rendelet 4. cikkének és 7. cikke (1) bekezdésének megsértésével megvalósított bejelentés elmulasztása, és három összefonódás végrehajtása miatti bírság kiszabásáról (IV/M.969 – A. P. Møller‑ügy) szóló, 1999. február 10‑i 1999/459/EK bizottsági határozatot (HL L 183., 29. o.) – a felperes tekintetében nem lehetett volna alapul venni.

249    Az érv a megtámadott határozat (195)–(206) preambulumbekezdését érinti, amelyben a Bizottság a jogsértés súlyának értékelése keretében három tényező alapján találta úgy, hogy a felperes gondatlanságról tett tanúbizonyságot, nevezetesen elsőként az alapján, hogy olyan jelentős vállalkozás, amelynek a jogi elemzés jelentős eszközei álltak rendelkezésére, és amely több alkalommal is szembesült már az összefonódásokra vonatkozó uniós joggal, másodszor az alapján, hogy az irányítás megszerzése előre látható volt, harmadszor pedig a precedensek létezése alapján.

250    Mindenekelőtt hangsúlyozni kell azonban, hogy amint az a fenti 224. és 225. pontban említést nyert, a felperes nem vitatja a Bizottság által említett három tényező közül – amelyek alapján a Bizottság a felperesnek a gondatlanságát felrótta – az elsőt, nevezetesen azt, hogy olyan jelentős vállalkozás, amelynek a jogi elemzés jelentős eszközei álltak rendelkezésére, és amely számos alkalommal szembesült már az összefonódásokra vonatkozó uniós joggal.

251    Ami a Bizottság által alapul vett második tényezőt, nevezetesen az irányítás megszerzésének előreláthatóságát illeti, a felperes lényegében azt állítja, hogy a tényleges egyedüli irányítás javára való fennállásának kérdése a 2003‑as év folyamán összetett ténybeli és jogi elemzést igényelt. A felperes a CNR‑nek mint közérdekű részvénytársaságnak a különleges jellegére is hivatkozik.

252    A megtámadott határozat (198) és az azt követő preambulumbekezdéseiben a Bizottság számos bizonyítékot sorol fel azon érvének megalapozására, amely szerint, mivel az irányítás megszerzése előre látható volt, a felperes gondatlanságból követett el jogsértést. Meg kell állapítani, hogy releváns bizonyítékokról van szó, amelyek – legalábbis a felperesnek az összefonódások terén és a bejelentési eljárások tárgyában szerzett tapasztalatával együtt – aligha teszik meggyőzővé azon érvelését, miszerint nem lehet neki gondatlanságot felróni.

253    Különösen ugyanis az EDF‑nek egy másik összefonódás Bizottság általi engedélyezése keretében tett kötelezettségvállalásait követően kötött a felperes 2003 júniusa folyamán megállapodást az EDF‑fel abból a célból, hogy annak CNR‑beli részesedését megszerezze. Ily módon a felperes a CNR tőkéjéből és a CNR‑en belüli szavazati jogokból közel 50%‑os részesedést szerzett, egy olyan környezetben, amelyet a részvényesi szerkezet szétaprózottsága és egy megállapodásnak a CDC‑vel való megkötése jellemzett. Egyébként az igazgatóság három tagjából kettőt már eleve a felperes adott. Tekintettel a felperes saját, forgalomban kifejezett méretére, a CNR forgalomban kifejezett méretére és az irányítási szerkezettel kapcsolatos tényezőkre, teljes mértékben releváns volt a Bizottság részéről annak megállapítása, hogy a felperes gondatlanul járt el, amikor legkésőbb 2003 decemberében nem fordult hozzá annak megállapítása érdekében, hogy versenyjogi értelemben ténylegesen összefonódásról van‑e szó. Az, hogy a felperes az alkalmazandó jogszabályi keret más értelmezéséből indult ki, nem jelenti azt, hogy e keret nem volt egyértelmű, illetve hogy a felperes nem láthatta előre, hogy kockázatot vállal, ha értelmezését a Bizottsággal megfelelő időben nem vitatja meg.

254    Kétségtelen, hogy a felperesnek felrótt jogsértés elkövetéséhez és az emiatt történő szankciókiszabáshoz nem elegendő a gondatlan magatartás. A Bizottságnak ugyanis bizonyítania kell, hogy ténylegesen összefonódás valósult meg, amely megalapozza hatáskörét, és adott esetben a felfüggesztési kötelezettségbe ütköző esetleges jogsértés kezdetét. Márpedig a második jogalap fenti vizsgálatából kitűnik, hogy a Bizottság e körülményeket jogilag megkövetelt módon bizonyította.

255    Ráadásul a Bizottság azt is jogosan állítja, hogy még ha az irányítás bizonyítása különösen összetett volt is, a felperes részéről a megfelelő magatartás – amelyet a Bizottság ésszerűen jogosan várt el – a Bizottsághoz fordulás lett volna.

256    Végül az a tény, hogy a Bizottságnak magának is sok idejébe telt a jogsértés kezdő időpontjának meghatározása, nem releváns, mivel az eljárás időtartamát legalább részben a felperes lépéseinek lassúsága határozta meg.

257    Ebből következik, hogy a felperesnek az összefonódás előre nem látható jellegére alapított érvelését el kell utasítani.

258    Ami a felperes gondatlanságának bizonyítása végett alapul vett harmadik tényezőt illeti, nevezetesen a megtámadott határozat (205) preambulumbekezdésében hivatkozott precedenseket, különösen az 1999/594 határozatot (a fenti 122. pont) és az 1999/459 határozatot (a fenti 248. pont), vagyis a Bizottság első olyan határozatait, amelyek a 4064/89 rendelet 4. cikkének és 7. cikke (1) bekezdésének be nem tartásáért szabtak ki bírságot, a felperes állításával ellentétben az, hogy azok a jogsértés kezdő időpontjában már régóta léteztek, a Bizottság azon következtetését erősíti meg, amely a felperes gondatlanságának meglétére vonatkozott. E határozatokra tekintettel ugyanis a felperes nem hivatkozhatott arra, hogy hiányzik az ilyen tárgyú határozathozatali gyakorlat.

259    Végül, ami az összefonódásnak a közös piaccal és az EGT‑Megállapodás működésével való összeegyeztethetősége megállapításáról (COMP/JV.55 – Hutchison/RCPM/ECT‑ügy) szóló, 2001. július 3‑i 2003/625/EK bizottsági határozatot (HL 2003. L 223., 1. o.) illeti, amelyre a felperes hivatkozott, amelynek keretében a Bizottság úgy döntött, hogy nem szab ki bírságot egy koncentratív közös vállalkozásra vonatkozó bejelentés elmulasztása miatt, többek között azért, mert a ténybeli és jogi elemeknek az ilyen típusú összefonódás esetében jellemző elemzése különösen összetett volt, elegendő rámutatni arra, hogy ezen ügy körülményei eltértek a jelen ügy körülményeitől. E határozat ugyanis egy olyan együttműködési megállapodás problémakörével foglalkozott, amelyet eredetileg a 17. rendelet rendszerében kooperatív közös vállalkozásként jelentettek be a Bizottságnak, de azt a Bizottság a későbbiekben koncentratívnak minősítette. Ebben az ügyben tehát a bírság kiszabásának mellőzéséről szóló döntés meghozatalára teljesen sajátos helyzetben került sor. Egyébként a Bizottság jogosan emlékeztet arra, hogy mindenesetre korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgál a versenyjogi bírságok jogi kereteként (lásd analógia útján a Törvényszék T‑203/01. sz., Michelin kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑4071. o.] 292. pontját).

260    Ebből következik, hogy a felperes által a jogsértés súlyának vitatása végett előterjesztett három érvet el kell utasítani.

–       A jogsértés időtartamáról

261    A megtámadott határozat (207)–(217) preambulumbekezdésében a Bizottság abból indult ki, hogy a bírság összegének megállapítása során figyelembe veendő időszak 2003. december 23‑tól 2007. augusztus 9‑ig, vagyis három év, hét hónap és tizenhét napig tartott, és ezt az időtartamot „nagyon jelentősnek” minősítette.

262    A felperes szerint a Bizottság, mivel úgy ítéli meg, hogy a három év, hét hónap és tizenhét napos időtartam az 1999/459 határozatban (a fenti 248. pont) alapul vett rövidebb időtartamot figyelembe véve jelentős, nem tartja tiszteletben saját gyakorlatát, amelynek értelmében sokkal súlyosabb és hosszabb időtartamú jogsértéseket közepes időtartamúnak tekint. A régi iránymutatást sem tartja tiszteletben, amely szerint az egy évtől öt évig terjedő időtartamú jogsértések közepes időtartamúak. Egyébként a Bizottság azzal, hogy a megtámadott határozat (217) preambulumbekezdésében arra emlékeztetett, hogy a jogsértés időtartamával együtt nő a fogyasztókra gyakorolt káros hatás veszélye, szintén hibát követett el, mivel kifejezetten elismerte, hogy az alapul vett jogsértés a versenyre, illetve a fogyasztókra semmilyen káros hatást nem gyakorolt.

263    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

264    Először is meg kell állapítani, hogy a felperes által e rész keretében előterjesztett érvelés nem a jogsértés időtartamának kiszámítására mint olyanra irányul, hanem arra szorítkozik, hogy egyrészt megkérdőjelezze a Bizottság által alapul vett időtartam nagyon jelentősnek minősítését, másrészt pedig vitassa a jogsértés időtartama jelen ügyben történő figyelembevételének relevanciáját.

265    Másodszor, amint az a fenti 227. pontban már említést nyert, a Bizottság helyesen vitatja a régi iránymutatás jelen ügybeli relevanciáját. Egyébként a Bizottság jogosan jegyzi meg, hogy a valamely összefonódás idő előtti megvalósítására vonatkozó jogsértés valószínűleg rövidebb ideig tart, mint egy titkos kartell, ezért a jogsértések időtartamának az e különböző típusú jogsértések vonatkozásában történő értékelésével összefüggő párhuzamok mindenképpen csekély relevanciával bírónak tűnnek.

266    Harmadszor, a felperes nem vitatja, hogy a jelen ügyben a jogsértés időtartama jóval hosszabb volt, mint az 1999/459 határozatban (a fenti 248. pont) alapul vett időtartam. A Bizottság tehát a megtámadott határozat (217) preambulumbekezdésében érvényesen hivatkozhatott erre az időtartam jelen ügybeli minősítésének alátámasztása céljából.

267    Negyedszer, a megtámadott határozat (217) preambulumbekezdésében szereplő azon általános érvényű kijelentés, miszerint a fogyasztókra gyakorolt káros hatás veszélye az időtartammal együtt nő, semmilyen ellentmondásban nem szenved. Amint azt ugyanis a Bizottság helyesen állítja, ily módon pusztán arra emlékeztetett, hogy a versenytorzítás veszélye nő, ha a jogszerűtlen helyzet fennmarad, és hogy az összefonódás felfüggesztésére vonatkozó kötelezettség megszegését illetően, a fenti 246. pontban kifejtettekre tekintettel, e veszélyt az ügylet jövőbeli hatásainak elemzésétől elvonatkoztatva, elsőként kellett értékelni. Ellentétben azzal, amit a felperes állít, a jogsértés időtartama a jelen ügyben releváns. Amint azzal a Bizottság helyesen érvelt a Törvényszék írásbeli kérdésére adott válaszában, ha a jogsértést úgy határozzuk meg, mint egy jogellenes tény vagy tevékenység megvalósítását, jogos figyelembe venni a szóban forgó tény vagy tevékenység terjedelmét, valamint a tevékenység gyakorlásának időtartamát, akkor is, ha a jogsértés elkövetése utáni körülményekről van szó.

268    E körülmények között a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottságnak a jogsértés időtartamára vonatkozó értékelése téves.

–       Az enyhítő körülményekről

269    Amint az a megtámadott határozat (218)–(224) preambulumbekezdéséből kitűnik, a Bizottság enyhítő körülményként vette figyelembe azt, hogy a felperes a saját kezdeményezésére fordult hozzá, megjegyezve emellett, hogy ezt csak három és fél évvel az EDF részesedésének megszerzése után tette meg, valamint a bejelentési eljárás folyamán és azon túl tanúsított együttműködését, kitérve mindamellett arra, hogy az előzetes bejelentés időszaka hosszúra nyúlt. Ami a CNR‑ben a 2004 és 2007 közötti éveket magában foglaló időszak folyamán való részvétel el nem leplezését illeti, a Bizottság megállapítja, hogy ez nem minősülhet enyhítő körülménynek, és hogy azon tény, hogy a Bizottság ezt a szempontot nem vizsgálta, nem keletkeztethet e tekintetben a felperes javára jogszerűségi vélelmet. Az el nem leplezés legfeljebb arra utalhat, hogy a felperes jóhiszeműen vélte úgy, hogy nem kell bejelentenie az ügyletet. A Bizottság súlyosító körülményeket nem állapított meg.

270    A felperes emlékeztet arra, hogy a régi és az új iránymutatás kimondja, hogy a Bizottságnak a bírságösszeg meghatározása során figyelembe kell vennie az enyhítő körülményeket. A felperes – a gondatlanság mint enyhítő körülmény figyelembevételének elmulasztásán kívül – megkérdőjelezi azt a tényt, hogy a Bizottság megtagadta a leplezés hiányának ilyen körülményként való figyelembevételét abból az okból, hogy e tekintetben nem folytatott vizsgálatot. Ezáltal a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, mivel összekeverte az enyhítő körülmény fogalmát a jogszerűségi vélelem fogalmával.

271    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

272    Meg kell állapítani, hogy a Bizottság ismét jogosan emlékeztet arra, hogy a régi és az új iránymutatásban követett megközelítés a fenti 227. pontban szereplő okokból nem meghatározó. Egyébiránt a Bizottságnak van bizonyos mérlegelési mozgástere a tekintetben, hogy bizonyos körülményeket – úgymint a megszerzés el nem leplezését vagy a gondatlanságot – enyhítő körülményként figyelembe veszi‑e, vagy sem.

273    Ami különösen a gondatlanság mint enyhítő körülmény figyelembevételének hiányát illeti, a fentiekben már megállapítást nyert, hogy a Bizottság nem követett el hibát, amikor a jogsértés súlyosként való jellemzése során a gondatlanságot figyelembe vette. Egyébiránt, amint azt a Bizottságnak a tárgyaláson ismét alkalma volt hangsúlyozni, az összefonódás idő előtti végrehajtásában megnyilvánuló jogsértés az olyan jogsértés példája, amelynek szándékos jellegét nehéz bizonyítani.

274    Azon tényt illetően, hogy az 1999/594 határozatban (a fenti 122. pont) a gondatlanságot enyhítő körülményként vették figyelembe, a jelen ügyben azonban nem, emlékeztetni kell arra, hogy azon körülmény, hogy a Bizottság bizonyos esetekben a korábbi határozathozatali gyakorlatában bizonyos intézkedéseket enyhítő körülményként vett figyelembe, nem keletkeztet a Bizottság számára kötelezettséget arra, hogy a jelen ügyben azonos módon járjon el, még akkor sem, ha a Bizottság köteles tiszteletben tartani az egyenlő bánásmód elvét, amely olyan általános jogelv, amely szerint nem kezelhet hasonló helyzeteket eltérő módon vagy eltérő helyzeteket ugyanolyan módon, kivéve ha e bánásmód objektív módon indokolt (lásd analógia útján a Törvényszék T‑30/05. sz., Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 205. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig az 1999/594 határozatot a jelen esettől az a körülmény különbözteti meg egyértelműen, hogy az említett határozat az első volt, amelyet a Bizottság a 4064/89 rendelet 14. cikke alapján fogadott el. Mindenesetre a Bizottság nem lehet tehát köteles arra, hogy a jelen ügyben ugyanazt a megoldást alkalmazza.

275    Ezenkívül, amint a fenti 240. és 248–259. pontban kifejtésre került, a Bizottság a megtámadott határozatban több olyan érvet ad elő, amelyből kitűnik, hogy a felperesnek felrótt gondatlanság a menthető tévedéstől nagyon távol álló, és a körülményekre tekintettel nem helyénvaló magatartásnak felelt meg.

276    A Bizottság tehát jogosan és jogszerűen állapíthatta meg, hogy azon tény, hogy a jogsértést gondatlanságból követték el, nem eredményezheti a bírság összegének csökkentését.

277    Ezenkívül, jóllehet a Bizottság a felperesnek a CNR‑ben való részvétele el nem leplezését nem volt hajlandó enyhítő körülményként figyelembe venni, lényegében abból az okból, hogy mivel e tekintetben nem folytatott vizsgálatot, nem „alkalmaz[hat] egy ilyen helyzetre jogszerűségi vélelmet”, ezt az elemzést jóvá kell hagyni. A Bizottság ugyanis ily módon – jogosan – azt állította, hogy a leplezés olyan, szándékosságra utaló körülménynek minősül, amely a bírság összegének növelését indokolhatta volna. Az a tény, hogy a Bizottság a 2003/625 határozatban azt állapíthatta meg, hogy a jogsértés leplezésének hiánya a bírság kiszabásának mellőzéséhez vezethet, nem releváns, hiszen – amint arra a fenti 259. pont már emlékeztetett – eltérőek voltak az e határozat alapjául szolgáló ügy ténybeli körülményei. A Bizottság jogosan emlékeztet arra, hogy olyan ügyletről volt szó, amelyet neki eredetileg együttműködési megállapodásként jelentettek be mentesülés végett, amelyet azonban ő azután koncentratív közös vállalkozásnak minősített.

278    Ebből következik, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság az enyhítő körülmények megítélése során túllépte mérlegelési jogkörének korlátait.

–       A bírság arányos jellegéről

279    Ami az arányosság elvét illeti, az megköveteli, hogy az uniós intézmények aktusai ne haladják meg a szóban forgó szabályozás által kitűzött jogos célok elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket; így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (a Bíróság C‑180/96. sz., Egyesült Királyság kontra Bizottság ügyben 1998. május 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑2265. o.] 96. pontja, valamint a fenti 274. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 223. pontja). Ebből következik, hogy a bírságok összegei a kitűzött célokhoz, azaz a versenyszabályok tiszteletben tartásához képest nem lehetnek aránytalanul nagyok, és a valamely vállalkozással szemben versenyjogi jogsértés címén kiszabott bírság összegének arányban kell állnia az összességében értékelt jogsértéssel, és különösen figyelembe kell vennie annak súlyát (lásd a fenti 274. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 224. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

280    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ügyben, függetlenül attól a kérdéstől, hogy a szankcionált jogsértést gondatlanságból követték‑e el, és hogy annak a versenyre nem volt‑e hatása, súlyos jogsértésről van szó, amely a közösségi léptékű összefonódások Bizottság általi ellenőrzésének tényleges érvényesülését sérti, és amelynek időtartama nagyon jelentős.

281    Ezenkívül, a felperesnek felrótt gondatlanságot illetően, olyan magatartásról van szó, amely a menthető tévedéstől távol áll, és a körülményekre tekintettel nem helyénvaló.

282    Egyébiránt a bírságok összegének meghatározásánál a Bizottság megalapozottan veszi figyelembe azt, hogy biztosítani kell a bírságok kellően elrettentő hatását (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 108. pontját, valamint a Törvényszék T‑304/94. sz., Europa Carton kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑869. o.] 89. pontját). Ezen túlmenően, az egyrészről a vállalkozások mérete és összesített forrásai, másrészről pedig annak szükségessége közötti kapcsolat, hogy biztosítsák a bírság elrettentő hatását, nem vitatható. Így a Bizottság a bírság összegének kiszámítása során figyelembe veheti különösen az érintett vállalkozás méretét és gazdasági erejét (lásd ebben az értelemben analógia útján a Bíróság C‑413/08. P. sz., Lafarge kontra Bizottság ügyben 2010. június 17‑én hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑5361. o.] 112. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig, amint arra a fenti 225. és 226. pont emlékeztetett, a 20 millió eurós összeg a Suez‑csoport által a 2007‑es év folyamán elért forgalomnak (47,5 milliárd eurónak) csupán körülbelül 0,04%‑át teszi ki – e csoport a 4064/89 rendelet 14. cikkének (2) bekezdése értelmében az összefonódás által érintett vállalkozás, mivel a felperes révén a CNR felett tényleges egyedüli irányítást szerzett –, és a felperes által a 2007‑es év folyamán elért konszolidált forgalomnak (15,2 milliárd euró a 2007‑es év folyamán és 14,6 milliárd euró a 2008‑as év folyamán, beleértve a CNR forgalmát is) körülbelül 0,13%‑át teszi ki.

283    Mindezen körülményekre, és különösen azon tényre tekintettel, hogy a bírság 20 millió eurós összege – bár magas – teljesen egyértelműen az alján helyezkedik el azon összegek skálájának, amelyeket a 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésében előírt, az érintett vállalkozás forgalmának 10%‑át kitevő felső határra tekintettel ki lehetett volna szabni, ez az összeg nem tűnik aránytalanul nagynak a kitűzött célhoz képest, amely nem más, mint a közösségi léptékű összefonódás végrehajtását megelőző bejelentés és jóváhagyás rendszerének védelme, továbbá arányban áll az összességében értékelt jogsértéssel.

284    A felperes azonban azt állítja, hogy a bírság aránytalan jellege különösen az 1999/594 határozatban (a fenti 122. pont) és az 1999/459 határozatban (a fenti 248. pont) kiszabott, lényegesen alacsonyabb bírságokra tekintettel, sőt a 2003/625 határozatban, illetve az összefonódásnak a közös piaccal és az EGT‑Megállapodással való összeegyeztethetővé nyilvánításáról (COMP/M.2650 – Haniel/Cementbouw/JV‑ügy) szóló, 2002. június 26‑i 2003/754/EK bizottsági határozatban (HL 2003. L 282., 1. o.) a bírság mellőzésére tekintettel nyer bizonyítást. Ami az utóbbi ügyben hozott határozatot illeti – csakúgy, mint a fenti 259. pontban már hivatkozott, a 2003/625 határozat alapjául szolgáló ügy esetében –, a szóban forgó ténybeli körülmények alapvetően különböztek a jelen ügyéitől. Miközben ugyanis az érintett felek eredetileg a holland versenyhatóság értékelésére hagyatkoztak, amely szerint a szóban forgó ügylet nem volt összefonódás, a Bizottság a későbbiekben azt állapította meg, hogy közösségi léptékű összefonódásról volt szó, amelyet nála be kellett volna jelenteni.

285    Az 1999/594 határozat (a fenti 122. pont) és az 1999/459 határozat (a fenti 248. pont) alapjául szolgáló ügyekben kiszabott, 33 000 eurós, illetőleg 219 000 eurós bírságokat illetően, ténylegesen igen jelentős az eltérés ezen összegek és a jelen ügyben kiszabott 20 millió eurós összeg között. A Bizottság azonban jogosan érvel azzal, hogy ezek a precedensek a 4064/89 rendelet 14. cikke alkalmazásának jóval korábbi szakaszában keletkeztek, amely körülményt egyébként az említett határozatok is megemlítik. Egyébként e két határozatban a bírság egy részének kiszabására a bejelentés elmulasztása miatt, egy másik – jelentősebb – részének kiszabására pedig a felfüggesztési kötelezettség megsértése miatt került sor, annak pontosítása mellett, hogy az említett összegek tekintettel vannak ezen ügyek sajátos körülményeire, az említett 14. cikk alkalmazásának későbbi eseteit pedig nem befolyásolják.

286    Mindenesetre, amint arra a fentiek már emlékeztettek, a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgál a versenyjogi bírságok jogi kereteként (lásd analógia útján a fenti 259. pontban hivatkozott Michelin kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 292. pontját). Egyébként az a tény, miszerint a Bizottság a múltban bizonyosfajta jogsértésekre bizonyos szinten szabta ki a bírságokat, nem fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy ezt a szintet a 4064/89 rendeletben jelzett korlátok között felemelje, ha ez az uniós versenypolitika végrehajtásának biztosítása érdekében szükséges. Az uniós versenyszabályok hatékony alkalmazása ugyanis megkívánja, hogy a Bizottság bármikor e politika igényeihez tudja igazítani a bírságok mértékét (lásd analógia útján a fenti 230. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 169. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

287    A negyedik jogalap első részét tehát el kell utasítani.

 A negyedik jogalap második részéről, amely a bírságnak az elrettentés céljához viszonyított aránytalanságán, és a Bizottság versenypolitikája koherenciájának hiányán alapul

288    A felperes egyrészt arra hivatkozik, hogy a kiszabott bírság a kartellügyekben alkalmazandó szabályokhoz viszonyítva aránytalan és inkoherens, másrészt pedig arra, hogy a kiszabott összeg a Bizottság határozathozatali gyakorlatához és az összefonódások ellenőrzésének céljaihoz viszonyítva inkoherens.

289    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

290    Először is, ami a kiszabott bírság kartellügyekben alkalmazandó szabályokhoz viszonyított aránytalanságát és inkoherenciáját illeti, a felperes lényegében azt állítja, hogy a kartellügyekben alkalmazandó engedékenységi politikára tekintettel – amely szerint az a vállalkozás, amely kartellben vett részt, és annak létezését a Bizottságnál feljelenti, teljes bírságmentességben részesülhet – neki ilyen mentességben kellett volna részesülnie. Megjegyzi továbbá, hogy a Bizottság más jogi eszközöket is biztosított magának ahhoz, hogy alternatív módokon vethessen véget a jogsértéseknek, nevezetesen az 1/2003 rendelet keretében kötelezettségvállalásokat és ügyleteket kötelezővé tevő határozatokat, amelyek azon az elven alapulnak, hogy az együttműködő vállalkozás esetében a pénzügyi szankciót enyhíteni lehet, illetve el lehet törölni. A felperes egy olyan, a megtámadott határozattal egy időben keletkezett bizottsági határozatban kiszabott, hasonló összegű bírság létezését is megemlíti, amelynek kiszabására olyan vállalkozással szemben került sor, amely körülbelül tizenhárom éven keresztül vett részt az árak rögzítésére és a földrajzi piacok felosztására irányuló titkos kartellben, továbbá a felperes egyes más kartellügyekben megállapított bírságösszegeket tartalmazó összefoglaló táblázatot nyújt be.

291    Rá kell mutatni arra, hogy a kartellügyekben folytatott engedékenységi politikával való összehasonlítást illetően a Bizottság jogosan állítja azt, hogy az hatástalan. E politika ugyanis a kartellek felderítésének sajátos nehézségeire ad válaszokat, a kartellek pedig jellegüknél fogva titkos jogsértések. Az engedékenységi politika és az ügyletek az e kontextushoz kapcsolódó egyedi eszközök, a közösségi léptékű összefonódások rendszerén belül pedig – amely bejelentési kötelezettségen és a Bizottság előzetes engedélyezésre vonatkozó kizárólagos hatásköre tiszteletben tartásának kötelezettségén alapul – minden, analógia útján történő alkalmazásukat el kell utasítani. Hasonlóképpen, ami a Bizottság arra vonatkozó hatáskörét illeti, hogy az 1/2003 rendelet alapján kötelezővé tegyen vállalkozások által felkínált kötelezettségvállalásokat, és megállapítsa, hogy valamely jogsértést nem kell üldözni, az ilyen határozatok az érintett megállapodások, illetve magatartások piacra gyakorolt negatív hatásainak megszüntetését célozzák. Mivel a jelen ügyben szóban forgó összefonódás jóváhagyása megtörtént, az e mechanizmussal való bármiféle analógia irreleváns.

292    Meg kell még vizsgálni a felperes arra alapított érvét is, hogy a vele szemben kiszabott bírsághoz hasonló összegű, nevezetesen 19,8 millió eurós bírság kiszabására került sor a spanyol Repsol társasággal szemben az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikke értelmében indított eljárásról (COMP/C.39181 – „gyertyaviasz”‑ügy) szóló, 2008. október 1‑jei C(2008) 5476 végleges bizottsági határozatban, amelynek összefoglalóját az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2009. december 4‑i számában (HL C 295., 17. o.) tették közzé. A felperes megjegyzi, hogy a Repsolt egy titkos kartellben való, hosszú ideig tartó részvételéért bírságolták meg, míg őt a Bizottság kizárólag olyan jogsértéssel vádolja, amelynek elkövetése gondatlanságból történt, és amely nem gyakorolt hatást a piacra. A felperes kartellügyekben hozott más határozatokban kiszabott, hasonló bírságösszegek egyéb példáira is hivatkozik. Ennek az összehasonlításnak azonban ugyanazon okból nem lehet helyt adni, mint amely az előző pontban kifejtésre került. Ezek a kartellek különös tárgykörében hozott határozatok ugyanis, amelyek e tárgykörnek a kartellek titkos jellegével összefüggő saját céljait és saját módszertanát követik, érdemben nem hozhatók fel a jelen ügyben kiszabott bírság arányos jellegének megítélése céljából. Egyébként, mivel a Bizottság az idők folyamán alakíthatja bizonyos típusú jogsértésre vonatkozó bírságolási politikáját – amint arra a fenti 286. pont is emlékeztetett –, láthatólag semmi nem gátolja abban, hogy az összefonódások tárgykörében sajátos logikát követő bírságolási politikát alakítson ki.

293    Másodszor, ami a kiszabott összegnek a Bizottság határozathozatali gyakorlatához és az összefonódások ellenőrzésének céljaihoz viszonyított inkoherenciáját illeti, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság azáltal, hogy ennyire szigorúan szankcionál egy olyan vállalkozást, amely a saját kezdeményezésére fordult hozzá, és azáltal, hogy kijelenti, hogy saját szankcionálási hatásköre öt év után elévült, olyan üzenetet fogalmaz meg, amely ellentétes a versenypolitikáján belül az összefonódások ellenőrzése tárgyában történő gondos ügyintézéssel. A felperes szerint az arányosság és a gondos ügyintézés elvét jobban tiszteletben tartotta volna egy olyan megközelítés, ha a 4064/89 rendelet 7. cikkének (1) bekezdésébe ütköző jogsértés megállapítására anélkül került volna sor, hogy az bírság kiszabását eredményezte volna. A felperes egyébiránt emlékeztet arra, hogy a Bizottság az 1999/594 határozatban (a fenti 122. pont) egyértelműen kijelentette, hogy csak szerény mértékű bírságokat fog kiszabni azon vállalkozásokra, amelyek egyszerű gondatlanságból mulasztották el az összefonódás bejelentését, és a saját kezdeményezésükre fordultak hozzá. A felperes ennélfogva azt állítja, hogy a Bizottság nem tartotta tiszteletben a bizalomvédelem elvét.

294    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

295    E tekintetben, azon érvet illetően, miszerint a jelen ügyben kiszabott bírság ellentétes a versenypolitikán belül az összefonódások ellenőrzése tárgyában történő gondos ügyintézéssel, a felperes által valószínűsített forgatókönyv, amely szerint az ügylet bejelentésére vonatkozó kötelezettségbe ütköző jogsértés esetleges elkövetői jobban járnak, ha az ötéves elévülési idő letelte előtt nem keresik meg a Bizottságot, főként akkor, ha a kérdéses ügylet a versenyt torzítja, semmiképpen nem hihetőbb, mint a Bizottság által előadott forgatókönyv. A Bizottság azt állítja, minden oka megvan azt hinni, hogy ha a 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének megsértéseiért jelentős összegű bírságokat szab ki, annak mindenekelőtt az lesz a hatása, hogy elrettenti a vállalkozásokat az ilyen jogsértések elkövetésétől. Ténylegesen hihetőnek tűnik, hogy a 20 millió eurós bírság lehetséges kiszabásának puszta bejelentése, ha a bírságot ténylegesen nem alkalmaznák, nyilvánvalóan nem eredményezné ugyanazt az elrettentő hatást.

296    Ami a bizalomvédelem megsértését illeti, a Törvényszék írásbeli kérdést intézett a Bizottsághoz a fenti 122. pontban említett 1999/594 határozat felperes által e tekintetben kifejezetten hivatkozott (18) preambulumbekezdésének hatályával kapcsolatban, amely a következőt tartalmazza:

„[…] A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a Samsung által ismertetett körülmények között, vagyis akkor, ha egy ügylet bejelentését gondatlanságból mulasztották el, anélkül hogy a versenyre nézve hátrányos következmények mutatkoznának, és anélkül, hogy az irányítás kérdése különösebb problémákat okozna, a vállalkozásnak abszolút érdekében áll, hogy a Bizottságot tájékoztassa, és a kérdéses ügyletet bejelentse, ahogyan azt ténylegesen a Samsung is megtette. A vállalkozás ily módon ugyan vállalja annak kockázatát, hogy a Bizottság (az ügy sajátos körülményei függvényében) viszonylag szerény mértékű bírsággal sújtja, ugyanakkor azonban elkerüli azokat a súlyosabb következményeket, amelyeket azon határozat hordozhat, amelyet a Bizottság az összefonódásokról szóló rendelet 14. cikke alapján hozhat akkor, ha bizonyítást nyer, hogy a vállalkozás rosszhiszeműen jár el […]”

297    Különösen azon kérdést illetően, hogy figyelembe véve e kijelentések általános jellegét, és azt, hogy e téren nincs a bírságolásra vonatkozó iránymutatás, az említett kijelentések vajon érthetők‑e úgy, mint azon módszer megnyilvánulásai, amelyet a Bizottság a 4064/89 rendelet 14. cikkének alkalmazása során követni kívánt, a Bizottság közölte, hogy az említett szakasz a Samsung által felvetett azon javaslat elutasítására irányult, amely szerint a Bizottságnak az amnesztia politikáját kellene alkalmaznia azon esetekben, amelyekben a bejelentés nem szándékos elmulasztása a versenyt érintő hátrányos következmények nélkül következett be, és amelyekben a felek spontán módon hívták fel hibájukra a Bizottság figyelmét, és törekedtek annak orvoslására. A Bizottság ily módon azt kívánta jelezni, hogy az amnesztia politikája nem szükséges, és nem is célszerű, mert a vállalkozásoknak mindenképpen érdekükben állhat, hogy a Bizottságot tájékoztassák. A Bizottság – álláspontja szerint – ebben az összefüggésben utalt arra, hogy a vállalkozás vállalja annak kockázatát, hogy viszonylag szerény mértékű bírsággal sújtják, miközben pontosította, hogy ez csak az ügy sajátos körülményei függvényében érvényes.

298    Meg kell állapítani, hogy a Bizottság ezen magyarázata elfogadható, még akkor is, ha az említett szakasz végén található azon utalás, miszerint a 4064/89 rendelet 14. cikke alapján csak akkor kell szankciót kiszabni, ha rosszhiszeműség áll fenn, téves értelmezése e rendelkezésnek, amely a bírságolást még rosszhiszeműség hiányában – nevezetesen gondatlanság esetén – is lehetővé teszi, amint az e rendelkezés fenti elemzéséből kitűnik.

299    Egyébiránt a Bizottság helyesen emlékeztet arra, hogy a felperes nem hivatkozhat arra, hogy jogosan bízott azon bírságok mértékének fenntartásában, amelyeket tíz évvel korábban, a 4064/89 rendelet alkalmazásának korai szakaszában szabtak ki. A fentiekben ugyanis már említést nyert, hogy az ítélkezési gyakorlat elismeri annak szükségességét, hogy a Bizottságnak lehetősége legyen a bírságok mértékét a versenypolitika igényeihez igazítani, ami kizárja, hogy a piaci szereplők jogosan bízhassanak egy meglévő helyzet fenntartásában, annál is inkább, mivel a versenypolitikára a Bizottság széles mérlegelési jogköre jellemző, különösen ami a bírság összegének meghatározását illeti (a fenti 230. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 169–173. pontja). Ez az elemzés minden bizonnyal még inkább alkalmazandó – iránymutatás hiányában – a 4064/89 rendelet alapján szankcionált jogsértésekre. Ennélfogva a kérdéses szakaszt nem lehet úgy érteni, mint azon módszer megnyilvánulását, amelyet a Bizottság a 4064/89 rendelet 14. cikkének alkalmazása során a jövőben követni kívánt.

300    Ezenkívül a Bizottság által a Törvényszék előtt a Törvényszék T‑99/04. sz., AC‑Treuhand kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletére (EBHT 2008., II‑1501. o.) történő hivatkozás nem irreleváns. Ebben az ügyben a Törvényszék az említett ítélet 164. pontjában megállapította, hogy a Bizottság több mint húsz éven át követett határozathozatali gyakorlata, amely csupán a kartellekben közreműködő tanácsadó vállalkozások elítélésétől és szankcionálásától tartózkodott, anélkül hogy elvetette volna azt az elképzelést, hogy azok jogsértésért való felelőssége megállapítható, nem kelthetett olyan megalapozott elvárást, hogy a Bizottság a jövőben tartózkodni fog a tanácsadó vállalkozásokkal szembeni eljárás folytatásától és velük szemben szankció kiszabásától, ha azok kartellben vesznek részt. Az a tény, hogy az ezen ügyben kiszabott bírság összege nagyon csekély volt, a jelen ügy szempontjából nem meghatározó, mivel – amint azt a Bizottság helyesen állítja – olyan jogalanyok – konkrétan tanácsadó társaságok – szankcionálásáról volt szó, amelyek tekintetében a múltban az a döntés született, hogy kartelltevékenységekben való esetleges közreműködésüket nem szankcionálják.

301    Végül azon, nemzeti hatóságok által hozott határozatok, amelyeket a Bizottság azért említ, mert azok szintén összefonódások végrehajtásának tilalmába ütköző jogsértések miatti, nem elhanyagolható bírságok kiszabásával kapcsolatosak, semmiképpen nem relevánsak a jelen ügybeli bírság arányos jellegének megítélése szempontjából, mivel egyébként könnyen megállapíthatók ténybeli különbségek a Bizottság által idézett ügyek és a jelen ügy között.

302    Következésképpen a negyedik jogalap második részét, valamint ennélfogva a negyedik jogalapot teljes egészében, el kell utasítani.

303    Ami a másodlagos kereseti kérelmeket illeti, amennyiben azok a bírság összegének csökkentése iránti kérelemmel kapcsolatosak, a Törvényszék – korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében – mindenesetre megállapítja, hogy nincs ok arra, hogy e jogkörével élve a bírság összegét csökkentse, mivel úgy ítéli meg, hogy ez az összeg, amely teljesen egyértelműen az alján helyezkedik el azon összegek skálájának, amelyeket elméletileg ki lehetett volna szabni, az ügynek a Bizottság által megállapított jogsértés súlyával és időtartamával kapcsolatos körülményei, továbbá a felperes összesített forrásai szempontjából megfelelő.

304    A fentiek összességére tekintettel a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

 A költségekről

305    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, kötelezni kell a saját költségein túl a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére is, ez utóbbi kérelmének megfelelően.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék az Electrabelt kötelezi a költségek viselésére.

Czúcz Labucka Gratsias

Kihirdetve Luxembourgban, a 2012. december 12‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita alapját képező tényállásII – 2

Az eljárás és a felek kérelmeiII – 5

A jogkérdésrőlII – 5

1.  A megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló elsődleges kereseti kérelmekrőlII – 6

A második jogalapról, amely a 4064/89 rendelet 3. cikke (3) bekezdésének és 7. cikke (1) bekezdésének, valamint azon elvnek a megsértésén alapul, miszerint a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a saját maga számára előírt szabályokatII – 6

A második jogalapnak a Bizottság „iránymutatásában” szereplő teszt Bizottság általi nem teljes körű és téves alkalmazására alapított második részéről, továbbá a CNR közgyűlésein meglévő többségre utaló ténykörülmény értékelését befolyásoló hibákrólII – 10

A második jogalapnak a CNR egyik alapvető jellemzője mellőzésére alapított első részéről, és a második jogalap harmadik részén belül a felperesnek a CNR igazgatóságában meglévő többségére utaló ténykörülményt befolyásoló hibára alapított első kifogásrólII – 20

–  A francia államnak a CNR irányítására (az igazgatóság és a felügyelőbizottság összetétele és szerepe, kormánybiztosok, állami felügyelő) gyakorolt befolyásárólII – 21

–  A Murcef‑törvény hatásárólII – 29

A második jogalap harmadik részének a megtámadott határozatban alapul vett többi ténykörülményt befolyásoló hibákra vonatkozó többi kifogásárólII – 31

–  Az EDF, illetőleg a felperes által a CNR‑nél a 2004 és 2006 közötti időszakban betöltött üzleti és ipari szerepekkel kapcsolatos ténykörülményre vonatkozó mérlegelési hibára alapított kifogásrólII – 31

–  A CNR, a felperes és a Suez igazgatóinak nyilatkozataira vonatkozó ténykörülménnyel kapcsolatos mérlegelési hibára alapított kifogásrólII – 37

–  A felperest megillető jegyzési elsőbbség meglétére utaló ténykörülménnyel kapcsolatos mérlegelési hibára alapított kifogásrólII – 39

A 4064/89 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének és az EK 253. cikknek annyiban történő megsértésén alapuló első jogalapról, amennyiben a Bizottság a jogsértést tévesen minősítette, és amennyiben a megtámadott határozatot az indokolás ellentmondásossága jellemziII – 41

2.  A bírság törlésére, illetve összegének csökkentésére irányuló másodlagos kereseti kérelmekrőlII – 46

A harmadik jogalapról, amely a 2988/74 rendelet 1. cikkének azáltal történő megsértésén alapul, hogy a Bizottságnak a felperessel szemben az állítólagos jogsértés miatti szankció kiszabására vonatkozó jogköre elévültII – 46

A 4064/89 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének, valamint az arányosság, a gondos ügyintézés és a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított, negyedik jogalaprólII – 50

A negyedik jogalap első részéről, amely nyilvánvaló mérlegelési hibákon és a bírság összegének az egyedi jogsértés megtorlása céljához viszonyított aránytalanságán alapulII – 50

–  A jogsértés súlyárólII – 53

–  A jogsértés időtartamárólII – 59

–  Az enyhítő körülményekrőlII – 60

–  A bírság arányos jellegérőlII – 62

A negyedik jogalap második részéről, amely a bírságnak az elrettentés céljához viszonyított aránytalanságán, és a Bizottság versenypolitikája koherenciájának hiányán alapulII – 65

A költségekrőlII – 69

* Az eljárás nyelve: francia.