Language of document : ECLI:EU:C:2008:14

DÁMASO RUIZ-JARABO COLOMER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2008. január 16.1(1)

C‑102/07. sz. ügy

Adidas AG és

Adidas Benelux BV

kontra

Marca Mode CV,

C&A Nederland,

H&M Hennes & Mauritz Netherlands BV és

Vendex KBB Nederland BV

(A Hoge Raad der Nederlanden [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Védjegy – Egy védjegy vagy az áru díszítésére szolgáló megjelölések megkülönböztető jellege – A rendelkezésre állás követelménye”





I –    Bevezetés

1.        A híres sportfelszerelés-gyártó Adidas AG (a továbbiakban: Adidas) és holland leányvállalata ismét(2) vitában állnak más vállalkozásokkal a jól ismert háromsávos védjegyükhöz hasonló bizonyos megjelölések használata miatt, és azzal vádolják e vállalkozásokat, hogy azok megsértették az e védjegyhez fűződő ipari tulajdonjogaikat.

2.        Ez alkalommal az Adidas más olyan sportruházat-forgalmazókkal szemben hivatkozik a védjegyére, akik a termékek alapszínével kontrasztot alkotó két sávot szándékoznak alkalmazni az egyes ruhadarabok varrásának elrejtése és kihangsúlyozása érdekében. Ebben az összefüggésben a Hoge Raad der Nederlanden (Hollandia) kérelme a rendelkezésre állás követelményének alkalmazására vonatkozik a védjegyjogosultat megillető jogok gyakorlásának behatárolása érdekében.

3.        Lényegében a háttérben egy olyan harcról van szó, amely egy olyan piacra való jutás útjának kitaposásáért folyik, amelyet a vállalkozások által remélt jelentős nyereségek által táplált komoly rivalizálás jellemez. Érthető tehát, hogy ami egy laikus számára közhelynek tűnik, mégpedig az egymás felett elhelyezkedő és meghatározott módon színezett két vagy három sáv kisajátítása, drámai jelentőséget ölt, amennyiben sportruházatról van szó.

4.        A teljesítménysport világában a sztárok győzelme jelenti az őket – nyilvánvalóan jelentős pénzösszeggel – támogató sportmez- és sportcipőgyártók számára a legjobb reklámot; ugyanakkor vannak olyan futók, akik még hosszútávon is győzni tudtak mezítláb, mint az etióp Abebe Bikila(3).

II – Jogi háttér

5.        Bevezetésképpen meg kell jegyezni, hogy a 89/104/EGK irányelv(4) (a továbbiakban: az irányelv) és a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet(5) (a továbbiakban: a rendelet) tartalmának hasonlóságára tekintettel az irányelv értelmezése érdekében célszerűnek tűnik a Bíróságnak az említett rendelet rendelkezéseivel kapcsolatos egyes ítéleteire hivatkozni(6).

6.        Az irányelvnek „A védjegyoltalomban részesíthető megjelölés” című 2. cikke szerint védjegyoltalomban részesülhet minden grafikailag ábrázolható megjelölés, így különösen szó – beleértve a személyneveket –, ábra, kép, alakzat, betű, szám, továbbá az áru vagy a csomagolás formája, ha e megjelölés alkalmas arra, hogy valamely vállalkozás áruit vagy szolgáltatásait megkülönböztessen más vállalkozások áruitól vagy szolgáltatásaitól.

7.        A „Kizáró, illetve törlési okok” címet viselő 3. cikk az (1) bekezdésében ezen okok kimerítő felsorolását tartalmazza:

„(1)      A megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, illetve a védjegy törlésének van helye, ha a megjelölés

a)      nem képezheti védjegy részét;

b)      nem alkalmas a megkülönböztetésre;

c)      kizárólag olyan jelekből vagy adatokból [helyesen: megjelölésekből vagy jelölésekből] áll, amelyeket a forgalomban az áru vagy a szolgáltatás fajtája, minősége, mennyisége, rendeltetése, értéke, földrajzi származása, előállítási vagy teljesítési ideje, illetve egyéb jellemzője feltüntetésére használhatnak;

d)      kizárólag olyan jelekből vagy adatokból [helyesen: megjelölésekből vagy jelölésekből] áll, amelyeket az általános nyelvhasználatban, illetve a tisztességes üzleti gyakorlatban állandóan és szokásosan alkalmaznak;

e)      kizárólag olyan formából áll, amely

– az áru jellegéből következik, vagy

– a célzott műszaki hatás eléréséhez szükséges, vagy

– az áru értékének a lényegét hordozza;

[...]”

8.        A 3. cikk (3) bekezdése a megkülönböztető képességnek a megjelölés használata révén való megszerzését a következőképpen szabályozza:

„Az (1) bekezdés b), c) és d) albekezdése alapján a megjelölés nincs kizárva a védjegyoltalomból, illetve a védjegy nem törölhető, ha a megjelölés használata révén a bejelentés bejelentési napját megelőzően megszerezte a megkülönböztető képességet. Ezen túlmenően bármelyik tagállam előírhatja, hogy ezt a szabályt akkor is alkalmazni kell, ha a megjelölés a megkülönböztető képességet a bejelentés bejelentési napját vagy a lajstromozás napját követően szerezte meg.”

9.        Az irányelvnek „A védjegyoltalom tartalma” című 5. cikke meghatározza az ipari tulajdon jogosultját megillető valamennyi előjogot; az (1) és (2) bekezdése többek között így fogalmaz:

„(1) A védjegyoltalom a jogosult számára kizárólagos jogokat biztosít. A kizárólagos jogok alapján a jogosult bárkivel szemben felléphet, aki engedélye nélkül gazdasági tevékenység körében használ

a)      a védjeggyel azonos megjelölést olyan árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban, amelyek azonosak a védjegy árujegyzékében szereplő árukkal, illetve szolgáltatásokkal;

b)      olyan megjelölést, amelyet a fogyasztók a védjeggyel összetéveszthetnek a megjelölés és a védjegy azonossága vagy hasonlósága, valamint az érintett áruk, illetve szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága miatt; az összetéveszthetőség magában foglalja azt az esetet is, ha a fogyasztók a megjelölést gondolati képzettársítás (asszociáció) útján kapcsolhatják a korábbi védjegyhez.

(2) Bármelyik tagállam előírhatja továbbá, hogy a jogosult bárkivel szemben felléphet, aki hozzájárulása nélkül gazdasági tevékenység körében a védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló megjelölést használ az árujegyzékben szereplő árukhoz, illetve szolgáltatásokhoz nem hasonló árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban, feltéve, hogy a védjegy a tagállamban jó hírnevet élvez, és a megjelölés alapos ok nélkül történő használata sértené vagy tisztességtelenül kihasználná a védjegy megkülönböztető képességét vagy jó hírnevét.”

10.      Ezzel szemben az irányelv 6. cikke a „védjegyoltalom korlátai”-val foglalkozik; az előzetes döntéshozatalra előterjesztett jelen kérdés szempontjából releváns (1) bekezdése a következőket mondja ki:

„(1) A védjegyoltalom alapján a jogosult nem tilthat el mást attól, hogy gazdasági tevékenysége körében – az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban – használja

a)      saját nevét vagy címét;

b)      az áru vagy a szolgáltatás fajtájára, minőségére, mennyiségére, rendeltetésére, értékére, földrajzi eredetére, előállítási, illetve teljesítési idejére vagy egyéb jellemzőjére vonatkozó jelzést;

c)      a védjegyet, ha az szükséges az áru vagy a szolgáltatás rendeltetésének jelzésére,

különösen tartozékok vagy alkatrészek esetében.”

III – Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

11.      Az Adidas AG a Benelux-államok területén hét, a Benelux-államokra kiterjedő, nemzetközi bejegyzés alapján jogosultja azoknak a három, egyenlő hosszúságú, függőleges párhuzamos vonalból álló ábrás védjegyeknek, amelyeket ruházati termékek vállapjára, a kéz vagy nadrágszár egész hosszára, illetve a ruhadarab oldalsó varrása mentén helyeznek el, és amelyek színe e ruházati cikkek alapszínével kontrasztot alkot. A védjegyet sport- és szabadidő-ruházatra jegyezték be.

12.      A fent említett német vállalkozás, amely leányvállalata, az Adidas BV (a továbbiakban mindkettő: Adidas) számára kizárólagos használati engedélyt adott a termékeinek a Benelux-államok területén való forgalmazására vonatkozóan, jogait illetően vitában áll a Marca Mode, a C&A Nederland (a továbbiakban: C&A), a Hennes & Mauritz Netherlands (a továbbiakban: H&M) és a Vendex KBB Nederland BV (a továbbiakban: Vendex) (a továbbiakban együttesen: a négy alperes társaság) Hollandiában szintén telephellyel rendelkező textilipari vállalkozásokkal.

13.      Az Adidas 1986‑ban megállapította, hogy a Marca Mode és a C&A két, egyenlő hosszúságú, függőleges párhuzamos, és a ruházati termék alapszínével kontrasztot alkotó (fekete-fehér) vonallal ellátott sport- és szabadidő-ruházati termékek értékesítésébe kezdett.

14.      Kétségtelen, hogy a vitában álló felek között a jogvitát megelőzően volt valamiféle kapcsolat, hiszen az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy a peres eljárás előtt a Marca Modénak és a C&A‑nak nem állt szándékában, hogy felhagyjon a két egyértelműen eltérő színű, egymással párhuzamos, függőleges vonal használatával.

15.      Egy, a H&M elleni ideiglenes intézkedés iránti eljárásban, és egy másik, a Marca Mode és a C&A elleni érdemi eljárásban – mindkettőt a Rechtbank Breda (a bredai kerületi bíróság) előtt kezdeményezték – a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő fél az ipari tulajdonjogainak sérelmére hivatkozva azt kérte, hogy a bíróság tiltsa el a négy alperes társaságot minden olyan megjelölés használatától, amely az Adidas kérelmére lajstromozott három sávból vagy az annak megfelelő olyan mintázatból áll, mint például az e vállalkozások által használt két párhuzamos vonalból álló, fent ismertetett díszítőelem.

16.      Úgy a H&M, mint a Marca Mode, a C&A és a Vendex tiltakozásukat fejezték ki ez ellen. Elsőként egy ellenkérelem, majd pedig önálló eljárás keretében a négy alperes társaság annak megállapítását kérte a Rechtbanktól, hogy jogukban áll a sport- és ruházati cikkeken díszítőelemként két vonalat szerepeltetni.

17.      Az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban eljáró bíró az 1997. október 2‑i határozatával, illetve az ügy érdemében megkeresett Rechtbank az 1998. október 13‑i közbenső ítéletében azt állapította meg, hogy bizonyos szempontból az Adidas védjegyhez fűződő jogok tekintetében védjegybitorlás történt.

18.      A négy alperes társaság a hivatkozott határozatok ellen külön-külön fellebbezést nyújtott be a Gerechtshof te’s‑Hertogenboschhoz (fellebbezési bíróság; a továbbiakban: Gerechtshof), aki hivatalból elrendelte az ügyek egyesítését.

19.      Ez a bíróság a 2005. március 29‑én hozott ítéletében elutasította az Adidas kérelmét, a Marca Mode és a C&A ellenkérelmét, valamint a négy alperes társaságnak az önálló eljárásban előterjesztett kérelmét, és hatályon kívül helyezte az 1997. október 2‑i határozatot.

20.      A Gerechtshof lényegében úgy ítélte meg, hogy a négy alperes társaság magatartása nem sértette az Adidas által hivatkozott védjegyhez fűződő jogokat; ugyanakkor nem adott helyt a megállapítás iránti kereseti kérelemnek a két sáv használatával kapcsolatban, azzal az indokkal, hogy a kérelmek e kérdést illetően általános jellegűek voltak, és egyáltalán nem vették figyelembe a védjegyoltalom terjedelmét, amely nem állandó, hanem olyan körülményektől függ, amelyek időben és térben változhatnak, és amelyeket a jogsértés fennállásának megállapíthatósága érdekében vizsgálni kell.

21.      A Gerechtshof véleménye szerint a háromsávos védjegy önmagában véve nem tekinthető erős védjegynek, mivel csupán enyhe megkülönböztető képességgel bír. Az Adidas által kifejtett reklámtevékenységnek köszönhetően azonban 1996‑ban a megjelölés a használat révén megkülönböztető képességre tett szert, amely szélesebb körű oltalmat eredményez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vonalakra és az egyszerű sávokból álló díszítőelemekre is kiterjed az oltalom, mivel ezeknek mindenki számára hozzáférhetőeknek kell maradniuk, mint olyan általános megjelöléseknek, amelyek nem keletkeztethetnek kizárólagos jogot.

22.      Az Adidas a Gerechtshof ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Hoge Raadhoz, mivel azt hibában szenvedőnek tartotta. A harmadik személyek számára való rendelkezésre állás jelentőségét teljes mértékben elismerve, amelyet a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében az irányelv 3. cikkében meghatározott feltétlen kizáró okok között figyelembe kell venni, nem bocsátkozott újabb vitába a rendelkezésre állás követelménye jelentését illetően azon oltalom meghatározása érdekében, amelyben a védjegy olyan esetben részesül, amikor a megjelölés nem tartozik a fent említett 3. cikkben meghatározott kizáró okok valamelyikének körébe.

23.      A Hoge Raad a felülvizsgálati eljárás keretében bizonyosnak tekintette, hogy az Adidas háromsávos védjegye a közismertség révén jelentős megkülönböztető képességre tett szert; ezzel szemben kétségei voltak az olyan védjegy oltalmának terjedelmét illetően, amely olyan megjelölésből áll, amely az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében nem rendelkezik önmagában vett megkülönböztető képességgel, amely azonban közismertté vált, majd ezt követően lajstromozták; különösen arra keresi a választ, hogy szükséges‑e figyelembe venni az ahhoz fűződő közérdeket, hogy bizonyos megjelöléseknek az adott árut vagy szolgáltatást kínáló többi gazdasági szereplő számára való rendelkezésre állása ne legyen jogosulatlanul korlátozható (a rendelkezésre állás követelménye; németül: Freihaltebedürfnis).

24.      Ilyen körülmények között a Hoge Raad der Nederlanden úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Figyelembe kell‑e venni a védjegyoltalom terjedelmének meghatározásakor a közérdeket – amely alapján bizonyos megjelölések rendelkezésre állása a piac többi, ilyen árut vagy szolgáltatást kínáló szereplője számára jogosulatlanul nem korlátozható (a rendelkezésre állás elve) – egy eredendően megkülönböztető képességgel nem rendelkező, egy jelből vagy egy, az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti leírásnak megfelelő megjelölésből kialakult, a forgalomban védjegyként ismertté vált és lajstromozott védjegy esetében?

2)      Amennyiben az első kérdésre igenlő a válasz, számít‑e az, hogy a kérdéses, rendelkezésre tartandó megjelöléseket az érintett vásárlóközönség az áruk megkülönböztető megjelölésének vagy ezen áruk egyszerű díszítésének tekinti‑e?

3)      Amennyiben az első kérdésre igenlő a válasz, számít‑e továbbá az, hogy a védjegyjogosult által kifogásolt megjelölés az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint nem alkalmas a megkülönböztetésre, illetve az, hogy a megjelölés az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti jellemzőt tartalmazza‑e?”

IV – A Bíróság előtti eljárás

25.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot 2007. február 21‑én nyújtották be a Bíróság Hivatalához. A Marca Mode, a H&M, az Adidas, az olasz kormány és az Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága a Bíróság alapokmányának 23. cikke értelmében meghatározott határidőn belül írásbeli észrevételeket nyújtottak be.

26.      A 2007. december 6‑án tartott tárgyaláson az Adidas, a Marca Mode és a H&M képviselői, valamint az olasz kormány, az Egyesült Királyság Kormánya és a Bizottság képviselői meghatalmazotti minőségben vettek részt, hogy a szóbeli észrevételeiket előadják.

V –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elemzése

A –    Kérdésfeltevés

27.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat a védjegyoltalom terjedelméről kérdez; a válasz az irányelv 5. és 6. cikke által az ipari tulajdon oltalma körében biztosított előjogok gyakorlása körvonalainak vizsgálatát feltételezi.

28.      A szóban forgó védjegy az Adidas általi használat révén jelentős megkülönböztető képességre tett szert, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, éppen ezért azon védjegyekre vagy megjelölésekre vonatkozó rendelkezéseket is alkalmazni kell, amelyek az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b), c) és d) pontja értelmében nem lajstromozhatók.

29.      Mivel azonban a Hoge Raad különös hangsúlyt fektet a rendelkezésre állás követelményére, mint a hivatkozott rendelkezések értelmezése szempontjából esetlegesen hasznos szövegmagyarázó kritériumra, az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja különös jelentőséggel bír a jogvita megoldása szempontjából, mivel nem csupán a védjegyoltalom korlátainak rendszerére vonatkozik, hanem a megszövegezése tekintetében az irányelvnek a leíró védjegyekre vonatkozó 3. cikke (1) bekezdésének c) pontjával is egyezést mutat.

30.      Ebben az összefüggésben fel kell hívni a kérdéseket előterjesztő bíróság figyelmét arra, hogy tisztázni szükséges azt, hogy az Adidas megjelölése az alapügyben az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontjának vagy a c) pontjának hatálya alá tartozik‑e, mivel ez utóbbi pontban meghatározott esetektől eltérően az előbbi pontban meghatározott kizáró vagy adott esetben törlési okok nem szerepelnek a 6. cikk (1) bekezdése által hivatkozott védjegyoltalmi korlátok között. Ebből következik, hogy a döntés eltérően alakul attól függően, hogy a megjelölés már eredendően alkalmatlan volt‑e a megkülönböztetésre (az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja), vagy hogy a termékre vonatkozó jellemzőket tüntet‑e fel (az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja). Ennek megállapítása a tényállással kapcsolatos jellegére tekintettel kizárólag a Hoge Raad feladata, vagy amennyiben ez a felülvizsgálati eljárásban nem állapíthat meg tényeket, úgy annak a bíróságnak a feladata, amelynek az ítéletét megtámadták.

31.      Az ezen esetek között fennálló szoros kapcsolatra tekintettel osztom az olasz kormány azon véleményét, hogy ezeket együttesen kell megvizsgálni, jóllehet az első esetre kell összpontosítani, amellyel a holland legfelsőbb bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy egy meghatározott megjelölés rendelkezésre állásához fűződő közérdek a védjegy által a védjegyjogosult számára az ipari tulajdon bitorlása miatt indult eljárásban biztosított jogok terjedelme értelmezésének egyik kritériuma‑e.

32.      Jóllehet, a Bíróság(7) számos alkalommal hivatkozott a rendelkezésre állás követelményére, – ha nem tévedek vagy nem hagyok valamit figyelmen kívül – soha nem tért ki ezen német eredetű jogintézmény részletes vizsgálatára, ami engem egy kimerítőbb, más főtanácsnoki indítványaimban szolgáltatott egyszerű fogalom-meghatározáson túlmutató vizsgálat elvégzésére ösztönöz.

B –    Bevezetés: a rendelkezésre állás követelményéről

1.      Eredet: a német jog

33.      A Koninklijke KPN Nederland ügyben ismertetett főtanácsnoki indítványomban(8) hivatkoztam a „német jogtudomány által kidolgozott úgynevezett rendelkezésre állás követelményé”-re, amely szerint „a megkülönböztető képesség esetleges hiányára vonatkozó akadályok mellett olyan más közérdekű megfontolások is [léteznek], amelyek tanácsosnak mutatják bizonyos megjelölések lajstromozhatóságának korlátozását, mivel azokat minden gazdasági szereplő szabadon alkalmazhatja”(9).

34.      Ebből következik egyrészt a német eredete, a megnevezését (Freihaltebedürfnis) is e nyelvből vette(10), másrészt pedig a közérdekkel való szoros kapcsolata. Mindazonáltal, e nemzeti jog ezen elvének, és annak a közösségi rendszeren belüli jelentésének jobb megértése érdekében célszerűnek tűnik mindkét jogrendbeli fejlődésének részletesebb bemutatása.

35.      A Freihaltebedürfnis kezdeteinek vizsgálata arra az időszakra vezet vissza, amelyben még a régi német védjegytörvény volt hatályban (Warenzeichengesetz, a továbbiakban: WZG)(11). A gyakorlat úgy tekintette, hogy a 4. cikke (2) bekezdésének 1. pontja túlságosan megszorító értelmű volt, mivel csakis a kizárólag számokból, betűkből vagy az előállítás jellegére, idejére, helyére, illetve az áru minőségére, rendeltetésére, árára, mennyiségére vagy súlyára utaló szavakból álló megjelölések lajstromozását tiltotta(12).

36.      Egyes nehézségek feloldása érdekében olyan ítélkezési gyakorlat alakult ki, amely a lajstromozás alól kizárt megjelölések körét kiterjesztette mindazokra, amelyek tekintetében abból kell kiindulni, hogy kizárólagos jogként való egyedi elismerésük sértené a versenytársak érdekeit(13); ezt a védjegybejelentések vizsgálata eredményezte, mivel a rendelkezésre állás követelményére alapító elutasítás a német hatóságot felmentette a lajstromoztatni kívánt megjelölés megkülönböztető jellegének vizsgálata alól(14).

37.      A hagyományos német értelmezés a rendelkezésre állás követelményét három feltételhez kötötte: valósnak, fennállónak és komolynak kell lennie(15). Ezen ismérvek alatt az értendő, hogy kizárólag a védjegybejelentés árujegyzékében szereplő árukra vagy szolgáltatásokra vonatkozhatott (valós jelleg), nem lehetett csupán hipotetikus jellegű, és nem vonatkozhatott csupán valamely lehetséges veszélyre, hanem bizonyítható és meghatározott adatokra alapított jövőbeli veszélyt kellett a tekintetében valószínűsíteni (fennálló jelleg), ezenkívül a súlya és jelentősége tekintetében magas szintet kellett, hogy tanúsítson (komolyság)(16).

38.      Ezen német ítélkezési gyakorlat és közigazgatási gyakorlat eredményeképpen(17) a védjegybejelentő feladata volt mind a megjelölés megkülönböztető képességének, mind pedig annak bizonyítása, hogy azt nem szükséges a versenytársak által való használat számára fenntartani(18).

39.      Összegezve, a német védjegyjogban a Freihaltebedürfnis a bejelentés íratlan, az ítélkezési gyakorlatból eredő és a WGZ által meghatározott jogi feltételeket kiegészítő feltételévé vált(19).

40.      Az 1995‑ben az irányelv által ihletett új német védjegytörvénynek ezen év január 1‑jén történt hatályba lépésével bekövetkezett jogszabályváltozás kihatott a WZG 4. cikkének (2) bekezdésére, hiszen annak feltétlen kizáró okait az új törvény 8. cikke átvette.

2.      A közösségi joggal való összeegyeztethetetlenség

41.      A Landgericht München I (1. számú müncheni regionális bíróság) a Windsurfing Chiemsee-ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekkel kereste meg a Bíróságot(20). Az 1995. évi rendelkezések szövegére tekintettel egyáltalán nem meglepő, hogy a bajor bíróság többek között a Freihaltebedürfnisnek az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontjával való összeegyeztethetőségével kapcsolatban tett fel kérdést.

42.      Tudvalevő, hogy a jogvita földrajzi árujelzőkre vonatkozott, ami egyáltalán nem csökkenti a Bíróság azon megállapításának jelentőségét vagy súlyát, miszerint „[...]az irányelv 3. cikke (1) bekezdése c) pontjának alkalmazása nem [...] a német ítélkezési gyakorlat szerinti [...] konkrét, valós és komoly rendelkezése állás követelményének meglététől függ”(21)– amely kijelentés a német jogtudományban nem maradt észrevétlen(22).

43.      A Bíróság azonban nem utasította el teljes egészében a Freihaltebedürfnis elméletet, hanem elismerte a szóban forgó müncheni bíróság által értelmezni kért szabály alapjául szolgáló közérdekkel fennálló kapcsolatát(23). Ily módon megalapozott az a nézet, miszerint az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében vett leíró jellegű megjelölések vagy jelölések lajstromozásának megtagadása azon gondolat kifejeződése, hogy azok monopolizációját meg kell akadályozni annak érdekében, hogy a társadalomnak azok akadálytalan használatára irányuló jogos törekvését ne korlátozza(24).

44.      Azóta a közösségi ítélkezési gyakorlat ismételten hangsúlyozta a rendelkezésre állás közérdekű követelménye alkalmazásának szükségességét, és meghatározta annak körvonalait a fent hivatkozott rendelkezés céljára hivatkozva, amely a bejelentés elbírálásának időpontjában a megjelölés vagy jelölés bárki által történő szabad használatának lehetővé tétele(25), átültetve ezt a nézetet ugyanezen 3. cikk b) és e) pontjára(26).

45.      Ezen a ponton véget kell vetni a rendelkezésre állás követelménye vizsgálatának, mivel szükségtelen olyan másodlagos kérdésekkel kapcsolatban állást foglalni, amelyek a Hoge Raad által előzetes döntéshozatal végett előterjesztett kérdések elemzése szempontjából irrelevánsak, és amelyek a jelen főtanácsnoki indítvány érthetőségét megnehezíthetik. Ezen jogintézménnyel kapcsolatosan előadott releváns ismeretek alapján most meg kell vizsgálni az irányelv 6. cikkét, és meg kell állapítani, hogy ez a közérdekhez fűződő íratlan szabály milyen módon jut kifejezésre.

C –    Az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szövegmagyarázata

46.      E rendelkezés vizsgálatának megkezdése előtt jeleznem kell, hogy az a gondolat, miszerint az alapügy megoldása érdekében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elemzését csupán az irányelv 5. cikkének értelmezésére kell korlátozni, amint azt a felülvizsgálati kérelem előterjesztői és az Egyesült Királyság Kormánya az írásbeli beadványaikban javasolják, számomra nem tűnik meggyőzőnek.

47.      Nem hagyhatom figyelmen kívül az irányelvnek ezen 5. és 6. cikke között fennálló logikai és rendszertani kapcsolatot, amelynek a végeredményre kifejtett szövegmagyarázó hatása valószínűsíthető, nem feledhető el azonban a 6. cikk (1) bekezdése sem, különösen amikor a védjegyjogosultat megillető ius prohibendi határainak ezen cikk címének megfelelő vizsgálatáról van szó(27). Még az irányelv 5. cikkével foglalkozó ítélkezési gyakorlat széles köre is elégtelennek bizonyul ahhoz, hogy a kérdéseket előterjesztő bíróság megfelelő választ kapjon, amely – annak megemlítése nélkül – a szóban forgó közösségi jogszabály 6. cikkére hivatkozik.

48.      Az irányelv 5. cikke határozza meg a védjegyjogosultat megillető előjogokat. Két érv szól a rendelkezésre állás követelményének e téren való alkalmazhatósága ellen: elsősorban a Freihaltebedürfnis eredete, amely egyértelműen a védjegy lajstromozásához, és nem pedig a védjegyjogosultat megillető előjogok gyakorlásához fűződik; másodsorban az irányelv rendszere, amely a 6. cikkben kifejezetten ezen előjogok korlátait állapítja meg, oly módon, hogy a német jogelvnek az 5. cikk értelmezése érdekében való elismerése egy olyan íratlan feltétel beillesztését jelentené, amely a jogbiztonsággal és a közösségi jogszabály szellemével ellentétes.

49.      Ugyanakkor, az irányelv 3. cikkének (1) bekezdése és a 6. cikkének (1) bekezdése közötti nyilvánvaló hasonlóságok és kifejezett különbségek a két rendelkezés vizsgálatára ösztönöznek, elkerülve azonban a 6. cikk (1) bekezdése azon a) pontjának közelebbi vizsgálatát, amely az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések érdemi vizsgálatát nem érinti, és amellyel a Bíróság legutóbbi ítélkezési gyakorlata részletesen foglalkozott(28).

1.      A megkülönböztetésre nem alkalmas megjelölések kizárása az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében

50.      Ezen rendelkezés és a 6. cikk (1) bekezdésének összehasonlítása jelentős különbségeket fed fel, amelyek abból adódnak, hogy a 6. cikk a védjegynek harmadik személyek általi „használattól való eltiltás”-ának tagadására vonatkozik, és nem a hasonló védjegyek lajstromozása elleni tiltakozás körében helyezkedik el.

51.      Ily módon, azon megjelölések között, amelyek használatától a 6. cikk (1) bekezdése értelmében az ipari tulajdon jogosultja nem tilthat el mást, szerepel a név [a) pont], a leíró jelzések [b) pont] és a rendeltetés jelzésére használt védjegy [c) pont], feltéve, hogy azokat „az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban […] használja”.

52.      A 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében a megkülönböztetésre nem alkalmas megjelölésekre történő hivatkozás itt nem szerepel. Abból, hogy ugyanezen 3. cikk a (3) bekezdése értelmében lehetővé teszi az ilyen fajta megjelölések lajstromozását, arra lehet következtetni, hogy ilyen esetekben a használat révén megszerzett megkülönböztető képesség csökkenti az eredendő megkülönböztetésre alkalmatlanság hiányosságából eredő akadályt, és hogy a jogalkotó a védjegyjogosultnak ezen küszöb átlépésére irányuló erőfeszítéseit azáltal jutalmazza, hogy számára lehetővé teszi az az elleni tiltakozást, hogy a versenytársak annak előnyeit élvezzék.

53.      Ezen jelentős kihagyás oka azon tézisben rejlik, amellyel régóta egyetértek, márcsak a rendelet alapján is(29), miszerint a rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja (az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja) alkalmazásánál nem lehet olyan közérdekű megfontolásokra tekintettel lenni, amelyek bizonyos megjelölések lajstromozhatóságának korlátozására irányulnak annak érdekében, hogy azok a gazdasági szereplők összessége számára rendelkezésre álljanak (a rendelkezésre állás követelménye).

54.      E gondolatmenet abból indul ki, hogy az e rendelkezésekben megállapított feltétlen kizáró okok célja az, hogy a ténylegesen megkülönböztetésre alkalmatlan megjelölések lajstromozhatóságát kizárja, vagyis azon megjelölésekét, amelyek tekintetében a szokásosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó nem képes azokat az eredeti vállalkozástól származó, megbízható jelölésként azonosítani; így, amint az helyesen megállapításra került, a szokásossá vált jelölések a védjegy ellenpólusát képezik(30).

55.      A rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c), d) és e) pontja (az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének ugyanezen pontjai) az annak elkerülésére irányuló közérdek kifejeződése, hogy egyes gazdasági szereplők esztétikai vagy műszaki szempontból hasznos, magát a terméket, annak tényleges vagy vélt tulajdonságait, vagy más ismérveket, mint a származási helyét leíró megjelöléseket vagy az általános nyelvhasználatban, illetve a tisztességes üzleti gyakorlatban állandóan és szokásosan alkalmazott megjelöléseket sajátítsanak ki.

56.      Nem tűnik azonban úgy, hogy ezt az oltalmat ki kellene terjeszteni azon megjelölésekre, amelyek – anélkül, hogy leíróak lennének – más okokból sajátos megkülönböztető képességgel egyáltalán nem rendelkeznek. Logikátlan lenne a közérdeket arra használni, hogy a szabad alkalmazhatóság területét olyan megjelölések számára is fenntartsa, amelyek nem teszik lehetővé az általuk megjelölt áruk vagy szolgáltatások ipari eredetének felismerhetőségét. Amennyiben ugyanis egy kereskedő elérte a célját, és egy jelentéktelen megjelölésből a használata és reklámozása révén elérte, hogy a vásárlóközönség előtt a védjegy jól ismertté vált, úgy az ipari tulajdonjog rendszere a megjutalmazására kötelez, amiért sikerült a megjelölése megkülönböztetésre alkalmatlanságának hibáját kiküszöbölnie azáltal, hogy az áruk vagy szolgáltatások ipari eredetére vonatkozó információ hordozójának feladatára alkalmassá tette. Az irányelv 3. cikkének (3) bekezdése képezi a bagatellből a szellemi tulajdonba való átmenet megvalósításának eszközét.

57.      A mindezidáig kifejtettek hasznosak lehetnek a Hoge Raad számára, amennyiben a jelen főtanácsnoki indítvány 30. pontjában meghatározott tényállási alternatívára tekintettel elfogadja, hogy az Adidas három sávja az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében eredendően nem volt alkalmas a megkülönböztetésre. Amennyiben azonban az a véleménye, hogy a szóban forgó védjegy a termék minőségének feltüntetésére használt adatokból áll, úgy az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontját kell megvizsgálni.

2.      Az irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának terjedelme

58.      Ezen rendelkezés magyarázata szükségessé teszi, hogy röviden visszatérjünk a Bíróságnak az erre hivatkozó ítéleteire.

a)      A Bíróság ítélkezési gyakorlatának tanulmányozása

59.      A Bíróság a BMW-ügyben hozott ítéletben(31) meghatározta ezen rendelkezés ratio legis-ét, mégpedig amely a védjegyoltalom alapvető érdekei, valamint az áruk szabad mozgása és a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapvető érdekeinek a közös piacon való összeegyeztetésére irányul oly módon, hogy a védjegyoltalom betölthesse alapvető szerepét a torzulásmentes verseny rendszerében, amelyet a Szerződés kíván létrehozni és fenntartani(32).

60.      A Bíróság véleménye szerint az ipari tulajdon oltalmának jogosultja számára elismert előjogok gyakorlását össze kell egyeztetni a Szerződés célkitűzéseivel, amely a vállalkozások közötti ésszerű és rendezett verseny biztosítására irányul.

61.      A már idézett Windsurfing Chiemsee-ügyben a kérdéseket előterjesztő bíróság valójában a Bíróságot nem az irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezésével kapcsolatban kérdezte, hanem annak a 3. cikkre vonatkozóan adandó értelmezésre kifejtett esetleges hatásáról. A Bíróság e befolyás lehetőségét kizárta, azonban az elsőként említett rendelkezés terjedelmét akként írta le, hogy rögtön hozzátette, hogy a 6. cikk (1) bekezdésének b) pontja nem ruházza harmadik felekre a név védjegyként történő használatának jogát, hanem pusztán azon jogukat biztosítja, hogy azt leíróan – azaz földrajzi eredet-megjelölésként – használják, feltéve, hogy azt az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban használják(33).

62.      Ezen vizsgálatra tekintettel a lajstromozható leíró megjelölésnek a versenytársak által történő használata azon kettős feltételtől függ, hogy a használat nem védjegyként, illetve hogy az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban történik(34).

63.      A 6. cikk (1) bekezdése b) pontjának alkalmazására vonatkozó módszertant illetően a Gerolsteiner Brunnen-ügyben hozott ítélet tartalmaz néhány pontosítást erre vonatkozóan. Annak megállapítását követően, hogy ez a cikk nem tesz különbséget az általa említett jelzések lehetséges alkalmazásai között, annak funkciójára összpontosít: annak érdekében, hogy ezen cikk tárgyi hatálya alá essen, elegendő, ha egy ilyen jelzés az itt felsorolt ismérvek egyikére, mint például a földrajzi eredet-megjelölésre vonatkozzon(35). Ezen minősítés elvégzése, mint a tényállásra vonatkozó kérdés, a nemzeti bíróság feladata, mivel rá hárul az összes releváns körülmény átfogó mérlegelése(36).

64.      Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a harmadik személyek magatartása az „üzleti tisztesség” feltételére tekintettel mérlegelhető, amely az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a védjegyjogosult jogos érdekében történő tisztességes eljárás kötelezettségét fejezi ki(37), és különösen arra kötelez, hogy ne rontsa a védjegy hitelét, vagy becsmérelje a védjegyet(38).

65.      Mindezek az ítéletek nem tartalmaznak az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja és a rendelkezésre állás követelménye között fennálló kapcsolatra való utalást. Ezt a hiányosságot részben két megállapítás egyenlíti ki, egy a közösségi védjegy terjedelmére, a másik a színek védjegyként való lajstromozására vonatkozóan.

66.      Ezen ügyek közül az elsőben(39) Jacobs főtanácsnok a rendelkezésre állás követelményét a rendelet 12. cikkével (az irányelv 6. cikkének alter ego-ja) hozza összefüggésbe(40); a Procter & Gamble kontra OHIM ügyben hozott ítélet lényegében a főtanácsnoki indítványt követve(41) a rendelet 7. és 12. cikkének (az irányelv 3. és 6. cikke) együttes értelmezéséből arra következtetett, hogy a kizárólag leíró jellegű megjelölések vagy jelölések védjegyként való lajstromozása tilalmának célja annak elkerülésében áll, hogy olyan megjelölések vagy jelölések legyenek védjegyként lajstromozhatók, amelyek az érintett áruk vagy szolgáltatások, illetve ezek jellemzői szokásos leírásának módjával való azonosságuk miatt nem töltenék be az azokat a piacon forgalmazó vállalkozás beazonosításával kapcsolatos funkciót, és ezáltal nem lennének alkalmasak az e funkció által feltételezett megkülönböztetésre(42).

67.      Ezen ügyek közül a másodikban, a fent hivatkozott Libertel-ügyben hozott ítéletben a Bíróság a Freihaltebedürfnist óvatosan közelíti meg. Annak elismerését követően, hogy a közösségi védjegyjog területén fennáll „egy közérdek, hogy a más gazdasági szereplők számára a színek rendelkezésre állása ne legyen jogosulatlanul korlátozható”, cáfolta a Bizottság állítását, aki valószínűleg az előző pontban hivatkozott főtanácsnoki indítvány által vezérelve azt az álláspontot képviselte, hogy a rendelkezésre állás követelményének gondolata az irányelv 6. cikkében jut kifejezésre(43).

68.      A Bíróság ebben annak veszélyét látta, hogy az irányelv 3. cikkében meghatározott kizáró okok ellenőrzése a bejelentés elbírálása során a minimumra csökkenne, és a vizsgálat során elkövetett hibákat a védjegyhez fűződő jogok gyakorlásának a 6. cikkben meghatározott rendelkezésre állás követelménye értelmében való korlátozásával állítanák helyre. A Bíróság véleménye szerint ez a javaslat egyenlő lenne a védjegybejelentés elbírálásának a hatáskörrel rendelkező hatóságokra háruló feladatának a bíróságokra való ruházásával; ezt a megközelítést az irányelv azon rendszerével összeegyeztethetetlennek tartja, amely a lajstromozást megelőző és nem az azt követő ellenőrzésen nyugszik(44).

69.      Összefoglalva, a Bíróság nem foglalt állást a rendelkezésre állás követelményével, mint az irányelv 6. cikkére vonatkozó magyarázó feltétellel kapcsolatban, hanem csupán – a fent összefoglalt pontok szerint – a Bizottság azon érvelését cáfolta, miszerint a német eredetű jogintézmény kizárólag ezen rendelkezés keretein belül alkalmazható, anélkül azonban, hogy bármilyen irányban állást foglalt volna a védjegyjogosultat megillető jogokat korlátozó feltételként való alkalmazásával kapcsolatban.

70.      Következésképpen, ezen probléma jogi megoldását meg kell keresnünk.

b)      A javasolt tézis

71.      Már hivatkoztam az irányelv 3. cikkének (1) bekezdése és 6. cikkének (1) bekezdése között fennálló kapcsolatra; ugyanakkor hangsúlyoztam az irányelv rendszere szempontjából az őket egymástól elválasztó különbségeket, lévén, hogy az első rendelkezés a lajstromozásra vonatkozik, míg a második a védjegyjogosultat megillető ius prohibendi gyakorlására.

72.      Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül a két rendelkezés b) és c) pontjainak szövege közötti kivételes hasonlóság. A 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjában szereplő „kizárólag olyan [...] álló” kifejezéstől eltekintve a szövegezés azonos.

73.      Ez a különbség azzal magyarázható, hogy mivel a 3. cikk a lajstromozásra vonatkozik, ebből a contrario az következik, hogy az olyan összetett védjegyek lajstromozhatók, amelyek többek között a 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott leíró adatokat tartalmaznak; ezzel szemben, ez a kizárólagosság elveszti jelentőségét a védjegyjogosultat megillető jogoknak a 6. cikk értelmében vett gyakorlása esetén, mivel ez csupán arra irányul, hogy mindenki számára elérhetőek maradjanak az (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott eseteknek megfelelő jelzések. Az irányelv 5. cikke az összetett védjegyek további tényezőire korlátozások nélkül vonatkozik.

74.      Ugyanakkor az irányelv rendszerének szemszögéből a 6. cikk (1) bekezdésének b) pontja az irányelven belüli azon triász egyike, amelyhez egyaránt hozzátartozik a lajstromozást kizáró és a törlési okok vizsgálata is. Éppen ezért annak vizsgálata során, hogy egy megjelölés a 6. cikk (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott jelzések valamely csoportjába tartozik‑e, az irányelvben semmi nem utal arra, hogy ennek a lajstromozott védjegyre kifejtett következményeit a 3. cikk (1) bekezdésének c) pontja alapján a védjegybejelentés következményeivel vagy a törlési okokkal szemben enyhítené.

75.      Még azt is megkockáztatom, hogy a 6. cikk megszorító értelmezésének sincs helye, csupán amiatt, hogy az 5. cikk által biztosított jogokat korlátozó rendelkezésről van szó. Éppen az a rendkívüli ebben az esetben, hogy olyan megjelöléshez való jogosultságról van szó, amely a feltételek szigorú értelmében mindenki számára rendelkezésre állnak. Az, hogy ez később azért, mert egy összetett védjegy része, vagy tévedés alapján kizárólagos jogosultságot szerzett(45), éppoly kevéssé hozható fel azon gazdasági szereplőkkel szemben, akik a szóban forgó leíró jelzéseket szabadon kívánják használni, mint az irányelv által érintett másik csoporttal, a fogyasztókkal szemben, akik olyan átlátható és valós információkat kívánnak, amelyeket szokás szerint pontosan ezek a jelzések szolgáltatnak(46).

76.      A 6. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében az ipari tulajdon jogosultjától megkövetelt áldozat a bíróságot arra kötelezi, hogy az irányelv 5. cikke által ezen jogosultra ruházott előjogok és a más vállalkozások, illetve a fogyasztók ellenirányú jogai közötti egyensúlyt megkeresse, ezzel szemben azonban az előjogokat korlátozó rendelkezések megszorító értelmezésének szabályát ne alkalmazza gépiesen.

77.      Mindamellett, hogy ezt a megközelítést a jogtudomány alátámasztja(47), ez tökéletesen összeegyeztethető a Bíróságnak a rendelkezés és annak azon céljának ratio legis-e tárgyában hivatkozott ítélkezési gyakorlatával, amely a védjegyoltalom és a közös piac alapelveinek összebékítésére irányul oly módon, hogy a védjegy betölthesse alapvető szerepét a torzulásmentes verseny rendszerében, amelyet a Szerződés kíván létrehozni és fenntartani(48), mindemellett figyelemmel arra, hogy a versenytársakra nem ruházza a megjelölés védjegyként történő használatának jogát, hanem pusztán azok leíró használatát(49).

78.      Következésképpen, mindezen érvek amellett szólnak, hogy célszerű a rendelkezésre állás követelménye révén a közérdekre hivatkozni, beleértve az irányelv 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának vizsgálata érdekében.

79.      Ez az értékelés ugyanakkor nem tűnik összeegyeztethetetlennek a Libertel-ügyben hozott ítélet 57. és azt követő pontjaival, amelyben – amint azt már ismertettem – a Bíróság nem foglalt állást azzal kapcsolatban, hogy a Freihaltebedürfnist az irányelv 6. cikke keretében kell‑e értékelni; csupán a Bizottság azon érvét cáfolta, amely annak alkalmazási területét egyedül ezen cikkre korlátozta.

80.      Összegezve, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre vonatkozóan az általam javasolt válasz abból indul ki, hogy hivatkozni kell a rendelkezésre állás követelményére egy olyan védjegyre kiterjedő oltalom terjedelmének meghatározása érdekében, amelyet az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontjában leírt valamely jelölésnek megfelelő megjelölés alkot, amennyiben az a használat révén megkülönböztető képességre tett szert, és mint ilyet lajstromoztak; ezzel szemben nem hívható segítségül a rendelkezésre állás követelménye akkor, ha a megjelölés az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében eredendően nem alkalmas a megkülönböztetésre, és azt csupán a használat révén utólagosan szerezte meg.

81.      Végül, a Hoge Raad által feltett második kérdést illetően meg kell jegyezni, hogy az, hogy egy olyan megjelölésre, amelyre a rendelkezésre állás követelménye vonatkozik, a vásárlóközönség hogyan tekint, csakis az ezt megelőző stádiumban kap bizonyos jelentőséget, azaz annak megállapítása során, hogy az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott jelzések valamelyikének körébe tartozik‑e.

82.      Amennyiben az átlagos fogyasztó annak csakis egyszerű díszítő funkciót tulajdonít, akkor a jelképet nem fogja az áruk vagy szolgáltatások ipari eredetének megjelölésével azonosítani, ily módon nem alkalmas arra, hogy fő célját betöltse, és a védjegyként képviselt értéke megkérdőjeleződik(50); ellenkező esetben, ha az átlagos fogyasztó az áruk vagy szolgáltatások eredetét be tudja azonosítani, akkor a védjegy eléri célját.

83.      Amennyiben azonban megállapításra kerül, hogy az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett jelzések vagy ismérvek valamelyikének körébe tartozik, akkor nem tekinthető úgy, hogy a fogyasztók felfogása bármiféle hatást gyakorolhatna a közérdek értelmezésére.

84.      Éppen ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó választ illetően nem szükséges megvizsgálni a H&M érvelését, aki a Freihaltebedürfnis alkalmazása mellett foglal állást, legalábbis az irányelv hatályba lépését megelőzően lajstromozott védjegyek tekintetében. Hiszen az a Benelux-államok területén a lajstromozásnak abban az időben fennálló liberális gyakorlatára hivatkozik, amikor a nem harmonizált védjegyjog érvényesült. Ez a helyzet azonban a megkülönböztetésre nem alkalmas védjegyek érvénytelenségének területére tartozik, amely az irányelv 5. cikke által biztosított előjogok gyakorlásától és az ezeknek a 6. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében való korlátozásától távol áll. Az elemzésem eredményére tekintettel tehát nem szükséges a második kérdés vizsgálatát elvégeznem.

VI – Végkövetkeztetések

85.      A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Hoge Raad der Nederlanden által feltett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

„Valamely olyan védjegy oltalma terjedelmének értékelésekor, amely kizárólag a védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1988. december 21‑i 89/104/EGK tanácsi irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti leírásnak megfelelő olyan megjelölésből áll, amely a használat révén megkülönböztető képességre tett szert, és mint ilyet lajstromoztak, figyelembe kell venni az ahhoz fűződő közérdeket, hogy bizonyos megjelöléseknek a hasonló árukat vagy szolgáltatásokat kínáló gazdasági szereplők számára való rendelkezésre állása ne legyen jogosulatlanul korlátozható.

Ezzel szemben, amennyiben ugyanezen megjelölés eredendően nem rendelkezett megkülönböztető képességgel, és arra csupán később, a használat révén szert tett, akkor a védjegyjogosult jogai nem vizsgálhatók a rendelkezésre állás követelménye szempontjából.”


1 – Eredeti nyelv: spanyol.


2 – A védjegyek terén a következő ítéletek alapjául szolgáló ügyekben vett részt: a C‑425/98. sz. Marca Mode-ügyben 2000. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4861. o.) és a C‑408/01. sz., Adidas-Salomon AG és Adidas Benelux ügyben 2003. október 23‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑12537. o.). A közösségi vámrendszert illetően lásd még a C‑223/98. sz. Adidas-ügyben 1999. október 14‑én hozott ítéletet (EBHT 1999., I‑7081. o.).


3 – Mezítláb a maratoni futásban az 1960. évi Római nyári olimpiai játékokon aranyérmet szerzett, majd 1964‑ben Tokióban is, bár ekkor megfelelő cipőben. Nem tisztázott, hogy azért futott‑e mezítláb, hogy gyorsabb legyen, vagy pedig hogy ezáltal azon kontinens szegénységére hívja fel a figyelmet, ahonnan származik; az újkori olimpiai játékok történetében az első afrikai olimpiai bajnok volt. (http://de.wikipedia.org/wiki/Abebe_Bikila; a wikipedia magyar oldala is megemlíti a http://hu.wikipedia.org/wiki/nyari_olimpiai_jatekok(maratoni_futas) cím alatt). Más sporthősök is akadtak, akik hozzá hasonlóan cselekedtek, és még ma is néhány abesszín atléta, mint Haile Gebrselassie, mezítláb edz (http://www.elmundo.es/1997/02/24/deportes/24N0150.html).


4 – A védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1988. december 21‑i 89/104/EGK első tanácsi irányelv (HL 1989. L 40., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 92. o.).


5 – A közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK tanácsi rendelet (HL L 11., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.), amelyet az Uruguayi Forduló keretében megkötött megállapodások végrehajtása érdekében történő módosításáról szóló, 3288/94/EK tanácsi rendelet (HL L 349., 83. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 185. o.), illetve legutóbb a 422/2004/EK tanácsi rendelet (HL L 70., 1. o.; 17. fejezet, 2. kötet, 3. o.) módosított.


6 – Konkrétan e rendelet 4., 7., 9. és 12. cikke.


7 – Példaképpen és alapvetően a C‑108/97. és C‑109/98. sz. Windsurfing Chiemsee-ügyben 1999. május 4‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2779. o.); a C‑104/00. P. sz., DKV kontra OHIM ügyben 2002. szeptember 19‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑7561. o.); a C‑53/01‑C‑55/01. sz., Linde és társai ügyben 2003. április 8‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3161. o.), és a C‑465/01. P. és C‑457/01. P. sz., Henkel kontra OHIM ügyben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑5089. o.).


8 – 2002. január 31‑én felolvasva (a C‑363/99. sz. ügyben 2004. február 12‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑1619. o.]).


9 – Az előző lábjegyzetben hivatkozott főtanácsnoki indítvány 52. pontja.


10 – A német jogtudomány egyaránt alkalmazza ezt a kifejezést, például, Sosnitzas, O. és Fröhlich, S., „Freihaltebedürfnis bei mehrdeutigen Zeichen – Unterschiede in der Beurteilung durch EuGH, BGH und BPatG?”, Markenrecht, 09/2006., 383. és azt követő oldalak, és a „Freihaltungsbedürfnis” változatot, például: Bender, A., „Absolute Eintragungshindernisse – Art. 7 GMV”, in: Ekey, F. és Klippel, D., Heidelberger Kommentar zum Markenrecht, Ed. C.F. Müller, Heidelberg, 2003., 893. o.


11 – Az 1936. évi jogszabályt 1968‑ban mélyreható reform módosította (az 1968. január 2‑i Bekanntmachung; BGB1. I., 1/29. o.), amely változat az új törvény, az 1994. október 25‑i Markenrechtsreformgesetz (BGB1. I, 3082. o.) hatályba lépéséig volt érvényben.


12 – Ströbele, P., „Vom Freihaltungsbedürfnis zum Allgemeininteresse im Markenrecht”, in Ahrens, H.‑J., Bornkamm, J. és Kunz-Hallstein, H.‑P., Festschrift für Eike Ullmann, juris GmbH Kiadó, Saarbrücken, 2006., 425. és azt követő oldalak, magyarázata értelmében. A hivatkozott szerző hozzáteszi, hogy a Bundesgerichtshof (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság) az elvet a WZG 8. cikke (2) bekezdésének 2. pontjára kiterjesztette.


13 – Lásd a Freihaltebedürfnis elméletének fejlődését illetően Fezer, K.–H., Markenrecht, C.H. Beck Kiadó, 2. kiadás, München, 1999., 402. o.


14 – Ströbele, P., i. m., 427. o.


15 – Eisenführ, G., „Artikel 12”, in Eisenführ, G. és Schennen, D., Gemeinschaftsmarkenverordnung –Kommentar, Heymanns Kiadó, Köln, 2003., 230. o.


16 – Fezer, K. ‑H., i. m. 401. és azt követő oldalak, aprólékosan írja le mindezen szempontokat.


17 – A Bundespatentgerichtshof (szövetségi szabadalmi- és védjegybíróság) is átvette a Bundesgerichtshof által felállított szabályokat.


18 – Lobato, M., Comentario a la Ley 17/2001, de marcas, Thomson Kiadó – Civitas, 2. kiadás, Pamplona, 2007., 238. o.


19 – Ströbele, P., i. m. 429. o.


20 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott ítélet.


21 – A fent hivatkozott Windsurfing Chiemsee-ügyben hozott ítélet 35. pontja.


22 – Fezer, K.‑H., i. m. 402. o., kétségbe vonta a Freihaltebedürfnisszel kapcsolatos, a Windsurfing Chiemsee-ügyben hozott ítéletet megelőző német ítélkezési gyakorlat érvényességét.


23 – A fent hivatkozott Windsurfing Chiemsee-ügyben hozott ítélet 26. és 27. pontja.


24 – Ströbele, P., i. m. 431. o.


25 – Az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontját illetően a fent hivatkozott Windsurfing Chiemsee-ügyben, illetve a Linde és társai ügyben hozott ítéleteken kívül lásd a C‑104/01. sz. Libertel-ügyben 2003. május 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3793. o.) 52. pontját és a C‑218/01. sz. Henkel-ügyben 2004. február 12‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑1725. o.) 40. és 41. pontját.


26 – Az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének b) pontját illetően a fent hivatkozott Henkel kontra OHIM ügyben hozott ítéleten kívül lásd még a C‑329/02. P. sz., Sat.1 kontra OHIM ügyben 2004. szeptember 16‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8317. o.) 26. és 27. pontját; a 3. cikk (1) bekezdésének e) pontját illetően lásd a fent hivatkozott Libertel-ügyben hozott ítélet mellett a C‑299/99. sz. Philips-ügyben 2002. június 18‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5475. o.) 80. pontját.


27 – Idézet a jelen főtanácsnoki indítvány 10. pontjában.


28 – A C‑17/06. sz. Céline-ügyben 2007. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑7041. o.) 29. és azt követő pontjai.


29 – A következő megfontolások megtalálhatók a fent hivatkozott Henkel kontra OHIM ügyben 2003. november 6‑án benyújtott főtanácsnoki indítványomban, különösen annak 48. és 78–82. pontjában.


30 – Fernández-Nóvoa, C., El sistema comunitario de marcas, Montecorvo Kiadó, Madrid, 1995., 119. o., amely az amerikai jogtudományra hivatkozik, amely a „fajta” és a „védjegy” kifejezéseket egymást kölcsönösen kizáró kifejezésekként állítja szembe.


31 – A C‑63/97. sz. ügyben 1999. február 23‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑905. o.).


32 – A BMW-ügyben hozott ítélet 62. pontja, amely pedig a C‑10/89. sz. Hag GF, ún. „HAG II”, ügyben 1990. október 17‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3711. o.) 13. pontjára hivatkozik.


33 – A Windsurfing Chiemsee-ügyben hozott ítélet 28. pontja.


34 – Ezt megerősíteni látszik legutóbb a C‑48/05. sz. Adam Opel-ügyben 2007. január 25‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑1017. o.) 43. pontja.


35 – A C‑100/02. sz. ügyben 2004. január 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑691. o.) 19. pontja.


36 – A fent hivatkozott Gerolsteiner Brunnen-ügyben hozott ítélet 26. pontja.


37 – A C‑228/03. sz., Gilette Company és Gilette Group Finland ügyben 2005. március 17‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2337. o.; a továbbiakban: a Gilette-ügyben hozott ítélet) 41. pontja; valamint a fent hivatkozott BMW-ügyben hozott ítélet 61. pontja és a fent hivatkozott Gerolsteiner Brunnen-ügyben hozott ítélet 24. pontja.


38 – A Gilette-ügyben hozott ítélet 44. pontja.


39 – A C‑383/99. P. sz., Procter & Gamble kontra OHIM, ún. Baby Dry-ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6251. o.).


40 – A főtanácsnoki indítványának 77. és azt követő pontjai.


41 – Ezen a ponton egyetértek Eisenführ, G., i. m. 230. o.


42 – A Baby Dry-ügyben hozott ítélet 37. pontja.


43 – A Libertel-ügyben hozott ítélet 57. és azt követő pontjai.


44 – A Libertel-ügyben hozott ítélet 58. és 59. pontja.


45 – Helyesen hivatkoztak arra, hogy a védjegybejelentések jelentős száma a bejelentések elbírálásának sürgőssége miatt a fajta vagy leíró megjelölések téves lajstromozásához vezet; Hacker, F., „§23”, in Ströbele, P. és Hacker. F., Markengesetz, Heymanns Kiadó, 8. kiadás, Köln, 2006., 917. o.


46 – Ebben a vonatkozásban az alábbi szerző a felhasználókra hivatkozik a spanyol védjegytörvény (Ley de marcas) 33. cikkének kommentálása alkalmával: Fernández-Nóvoa, C., Tratado sobre Derecho de marcas, Marcial Pons Kiadó, Madrid, 2001., 367. o.


47 – Az alábbi szerzők több-kevesebb meggyőződéssel a védjegyjogosult jogai ezen korlátozásának a rendelkezésre állás követelménye értelmében való megítélését javasolták: Eisenführ, G., „Artikel 7”, in Eisenführ, G. és Schennen, D., id. m., 113. és azt követő oldalak; és Fezer, K.‑H., i. m. 402. o.


48 – A BMW-ügyben hozott ítélet 62. pontja és a Gerolsteiner Brunnen-ügyben hozott ítélet 16. pontja.


49 – A fent hivatkozott Windsurfing Chiemsee-ügyben hozott ítélet 28. pontja.


50 – A fent hivatkozott Adidas-Salomon és Adidas Benelux ügyben hozott ítélet 39–41. pontja.