Language of document : ECLI:EU:C:2009:588

M. POIARES MADURO

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2009. szeptember 30.1(1)

C‑135/08. sz. ügy

Janko Rottmann

kontra

Freistaat Bayern

(a Bundesverwaltungsgericht [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Európai polgárság – Elvesztés – A származási tagállam szerinti állampolgárság megszűnése valamely másik tagállam állampolgárságának megszerzésekor – Az új állampolgárság visszavonása annak csalárd módon történt megszerzése miatt”






1.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében első alkalommal merül fel a tagállamok állampolgáraik meghatározására irányuló mérlegelési jogkörének terjedelme. Amennyiben a kétségkívül valamely tagállam nemzeti állampolgárságának meglététől függő uniós polgárságot a Szerződés hozza létre, a tagállamok gyakorolhatják‑e az állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételek meghatározására irányuló hatáskörüket a közösségi jog figyelembevételére irányuló jogosultság mellőzésével? Lényegében ez képezi a jelen ügyben a vita tárgyát. A jelen ügyben tehát a bíróság a valamely tagállam állampolgársága és az uniós polgárság fogalmai közötti kapcsolat pontosítását kéri, amely kérdés – aligha kell hangsúlyozni – nagymértékben határozza meg az Európai Unió jellegét.

I –    Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

2.        J. Rottman, az alapügy felperese Grazban (Ausztria) született 1956‑ban, az osztrák állampolgárságot pedig az ezen állam területén való születéssel szerezte meg. Az Osztrák Köztársaságnak 1995. január 1‑jén az Európai Unióhoz történt csatlakozásával egyúttal – osztrák állampolgárként – uniós polgár is lett.

3.        A grazi szövetségi rendőrparancsnokság által súlyos, üzletszerűen elkövetett csalás gyanúja miatt ellene megindított nyomozást követően, 1995 júliusában a felperest a grazi Landesgericht für Strafsachen (büntetőbíróság) vádlottként hallgatta ki. Ezt követően kiutazott Ausztriából és Münchenben (Németország) létesített lakóhelyet. 1997 februárjában a grazi Landesgericht für Strafsachen nemzeti elfogatóparancsot adott ki ellene.

4.        Az alapügy felperese 1998 februárjában német állampolgárként történő honosítás iránti kérelmet nyújtott be München tartományi fővároshoz. Az e célra használt, a felperes által aláírt formanyomtatványon elhallgatta, hogy Ausztriában ellene büntetőeljárás indult. Az 1999. január 25‑én kelt honosítási okiratot 1999. február 5‑én kézbesítették a felperesnek. J. Rottman – a német állampolgárság megszerzése folyományaként – az állampolgárságról szóló osztrák törvénynek megfelelően(2) elvesztette osztrák állampolgárságát.

5.        Az osztrák hatóságok 1999 augusztusában tájékoztatták München tartományi fővárost, hogy J. Rottman ellen az országban elfogatóparancsot adtak ki, valamint hogy őt a grazi Landesgericht für Strafsachen 1995 júliusában már vádlottként hallgatta ki. Mindezen információk alapján Bajorország, az alapügy alperese, a honosítást 2000. július 4‑i határozatával visszavonta, mivel a felperes az osztrák nyomozást elhallgatta, és ezáltal csalárd módon érte el a honosítást. A német hatóságok a visszavonásról szóló határozat meghozatalát a közigazgatási eljárásról szóló bajor törvény (BayVwVfG) 48. cikkének (1) bekezdésére alapították, amelynek értelmében „valamely jogellenes közigazgatási aktus egészben vagy részben még akkor is visszavonható jövőbeni vagy visszamenőleges hatállyal, ha jogerőssé vált (…)”.

6.        A felperes e határozat ellen megsemmisítés iránti keresetet nyújtott be, arra hivatkozva, hogy honosításának visszavonása őt – a nemzetközi közjog megsértésével – hontalanná tette, valamint hogy hontalansága – a közösségi jog megsértésével – egyszersmind uniós polgárságának elvesztését is maga után vonja. Miután keresetét első fokon elutasították, J. Rottman felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Bundesverwaltungsgerichthez.

7.        A Bundesverwaltungsgericht – mivel az európai polgárságnak a német és az osztrák állampolgárság elvesztésével rendszeresen együtt bekövetkező elvesztése okán kételyei vannak a jogvita tárgyát képező, visszavonásról szóló határozatnak és a fellebbezésről döntő ítéletnek a közösségi joggal, és különösen az EK 17. cikk (1) bekezdésével való összeegyeztethetőségével kapcsolatban – felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      A közösségi joggal ellentétes‑e az uniós polgárság (és az ezzel összefüggő jogok és alapvető szabadságok) elvesztésének jogkövetkezménye, amely abból adódik, hogy egy tagállamban (Németország) megtévesztéssel, honosítás útján szerzett állampolgárságnak a nemzeti (német) jog alapján önmagában jogszerű visszavonása egy másik tagállam (Ausztria) nemzeti állampolgársági jogával együtthatásban – mint itt a felperes esetében az eredeti osztrák állampolgárság újra nem éledése következtében – hontalansághoz vezet?

2)      Arra az esetre, ha az első kérdésre igenlő válasz adandó: Köteles‑e az uniós polgárt honosító és a csalárd módon megszerzett állampolgárságot visszavonni szándékozó tagállam (Németország) a közösségi jog figyelembevételével az állampolgárság visszavonásától teljesen vagy átmenetileg eltekinteni, ha – vagy ameddig – a visszavonás az uniós polgárság (és az ezzel összefüggő jogok és alapvető szabadságok) elvesztésének az első kérdésben leírt jogkövetkezményével járna, vagy a korábbi állampolgárság tagállama (Ausztria) köteles a közösségi jog figyelembevételével nemzeti jogát oly módon értelmezni és alkalmazni, vagy akár módosítani, hogy e jogkövetkezmény ne álljon be?”

II – Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról

8.        Az előterjesztett kérdések megválaszolásának megkísérlése előtt el kell utasítani azt a bizonyos tagállamok és az Európai Közösségek Bizottsága által felhozott kifogást, miszerint az alapügy tárgyául szolgáló helyzet – mivel tisztán belső helyzetre vonatkozik – nem tartozik a közösségi jog hatálya alá, ezért az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem elfogadható.

9.        Igaz, hogy az uniós polgárságnak – noha a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállását” alkotja(3) – nem célja a Szerződés alkalmazási körének kiterjesztése olyan belső helyzetekre, amelyek semmilyen módon nem kapcsolódnak a közösségi joghoz.(4) Erre tehát nem lehet ilyen helyzetekben hivatkozni.

10.      Ugyanakkor nyilvánvalóan hiba lenne úgy vélni – amint az bizonyos tagállamok észrevételeiből kitűnik –, hogy a jelen ügyben tisztán belső helyzetről van szó, pusztán azon okból, hogy a jogvita tárgyát – jelen esetben az állampolgárság megszerzését és elvesztését – kizárólag a nemzeti jog szabályozza. Elegendő emlékeztetni arra, hogy a Bíróság korábban már kimondta azt, hogy az a tény, hogy a névviselés kérdésében irányadó szabályok tagállami hatáskörbe tartoznak, nem szükségképpen zárja ki e szabályokat a közösségi jog hatálya alól.(5) Igaz ugyan, hogy – amennyiben a cél nem a Szerződés tárgykörének kiszélesítése – az állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó nemzeti rendelkezések nem tartozhatnak a közösségi jog hatálya alá pusztán azon indok alapján, hogy azok az uniós polgárság megszerzését vagy elvesztését eredményezhetik. Ugyanakkor még abban az esetben is, ha egy helyzet olyan tárgyra vonatkozik, amelynek szabályozása a tagállamok hatáskörébe tartozik, arra kiterjed a közösségi jog tárgyi hatálya, amennyiben külföldi – azaz határokon átnyúló – elemet tartalmaz. Ugyanis csak egy olyan helyzet képez tisztán belső helyzetet, amelynek minden eleme egyetlen tagállamon belülre korlátozódik.(6)

11.      E tekintetben nem lehet a külföldi elem meglétét azzal az indokkal helytállóan vitatni, hogy a német állampolgárság megszerzésétől kezdve az alapügy felperesének Németországi Szövetségi Köztársasággal meglévő jogviszonya e tagállam állampolgárának jogviszonyává válik, továbbá különösen, hogy a honosítás visszavonása olyan német közigazgatási aktus, amelynek címzettje valamely, Németországban tartózkodó német állampolgár. Ez J. Rottman helyzete kiindulópontjának figyelmen kívül hagyását jelentené. J. Rottman az uniós polgársággal – amellyel osztrák állampolgárként rendelkezik – összefüggő szabad mozgás és tartózkodás kihasználásával utazott Németországba és létesített ott tartózkodási helyet 1995‑ben azért, hogy megindítsa a honosítási eljárást. Jóllehet a nemzeti jogban meghatározott feltételeknek megfelelően szerezte meg a német állampolgárságot és vesztette el az osztrák állampolgárságot, csak a közösségi jog által biztosított valamely alapvető szabadság(7) gyakorlását követően került erre sor. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Szerződés által szavatolt alapvető szabadságok gyakorlásának, különösen az EK 18. cikkben rögzített, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog gyakorlásának esetei nem tekinthetők a közösségi joghoz egyáltalán nem kapcsolódó, belső helyzeteknek.(8)

12.      Ily módon a közösségi jog hatálya alá tartozónak tekintették azon németországi illetőségű adóalany helyzetét, aki – a német szabályozás értelmében nem vonhatta le az e tagállamban adóköteles jövedelméből az Ausztriában tartózkodó volt feleségének kifizetett tartásdíjat, miközben ehhez joga lett volna, ha volt felesége még mindig Németországban tartózkodott volna. Ezt mondta ki a Bíróság – annak ellenére, hogy maga az adóalany nem élt a szabad mozgáshoz való jogával – azon az alapon, hogy volt házastársa gyakorolta az őt az EK 18. cikk alapján megillető, a más tagállam területén történő szabad mozgásra és tartózkodásra vonatkozó jogát, ami befolyásolta azt, hogy volt férje levonhatta‑e a Németországban adóköteles jövedelméből a volt feleségének fizetett tartásdíjat.(9) Ehhez hasonlóan nem képez tisztán belső helyzetet a háború polgári áldozatainak járó rokkantsági nyugdíj valamely lengyel állampolgár részére történő folyósításának a lengyel hatóságok általi elutasítása, mivel ezt azzal indokolták, hogy ez utóbbi Németországba helyezte át a lakóhelyét, valamint mert ennélfogva az uniós polgársággal összefüggő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogának általa történt gyakorlása hatással volt az említett ellátás folyósításához való jogra.(10)

13.      Igaz, hogy a jelen ügyben a honosítás jogvita tárgyát képező visszavonása és a közösségi alapvető szabadság közötti kapcsolat kevésbé közvetlen: a visszavonást nem az említett szabadság gyakorlásával, hanem az alapügy felperese által elkövetett szándékos csalással indokolták. Mindazonáltal továbbra is fennáll, hogy egy másik tagállam területén történő mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogának uniós polgárként történő, J. Rottman általi gyakorlása hatással volt polgári jogi jogállásának megváltozására: a német állampolgárság megszerzésére vonatkozó feltételeknek – jelesül az e területen meglévő jogszerű, szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos feltételnek – akként tudott eleget tenni, hogy lakóhelyét Németországba helyezte át. Az ehhez hasonló kapcsolat megléte elegendő a közösségi joggal való kapcsolat elfogadhatóságához. Ezt támasztja alá, hogy a vezetéknév megváltoztatásának megtagadása kapcsolódott a közösségi joghoz – jóllehet azt belga hatóságok tagadták meg Belgiumban született, mindig is Belgiumban tartózkodó, belga állampolgársággal rendelkező gyermekektől –, amiatt hogy a gyermekek spanyol állampolgárok is voltak, ily módon pedig valamely tagállam olyan állampolgárainak tekinthetők, akik jogszerűen tartózkodnak egy másik tagállam területén. A vezetéknév megváltoztatásának megtagadása azonban nem az uniós polgársággal összefüggő szabad mozgáshoz kapcsolódott, mivel arra az indokra alapult, hogy a belga jog hagyományosan csak az apa vezetéknevét ismeri el a gyermekek családneveként.(11)

III – Az állampolgársággal kapcsolatos kérdések „közösségi jog tekintetében” történő állami szabályozásáról

14.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem lényegében arra a kérdésre irányul, hogy a közösségi jog korlátozza‑e az állampolgársággal kapcsolatos kérdések szabályozására irányuló állami hatáskört, amikor az eredetileg valamely tagállam állampolgárságával rendelkező egyént – aki azt egy másik tagállam állampolgárságának honosítás útján történő megszerzését követően elveszítette – a csalárd módon megszerzett utóbbi állampolgárságtól megfosztják, következésképpen pedig hontalanná válik és elveszíti uniós polgárságát. Amennyiben erre igenlő válasz adandó: a közösségi jog figyelembevételével az eredeti állampolgárság vagy a visszavont állampolgárság szerinti jogrendnek kell biztosítania a hontalanság jogkövetkezményének elkerülését?

15.      A nemzeti bíróság által felvetett kérdések a következő megfontolásokon alapulnak. Az uniós polgárság az állampolgárság tekintetében származtatott és kiegészítő jelleggel bír, amint az az EK 17. cikk (1) bekezdéséből kitűnik, amelynek értelmében: „(…) Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára. Az uniós polgárság kiegészíti, és nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot”.(12) Ebből következik az, hogy az uniós polgárságot autonóm módon megszerezni és elveszteni nem lehet. Az uniós polgárság megszerzése és elvesztése valamely tagállam állampolgárságának megszerzéséhez és elvesztéséhez igazodik; az uniós polgárság előfeltétele valamely tagállam állampolgársága.

16.      A két jogállás (állami állampolgárság és uniós polgárság) közötti kapcsolat éppen az uniós polgárság jellegével és jelentőségével magyarázható. Míg hagyományosan a polgárságot – az állampolgársággal együtt – úgy tekintették, mint ami azt a jogi és politikai helyzetet jelöli, amely egy állam állampolgárait illeti meg politikai közösségükön belül, az európai polgárság az állami politikai közösségükön felül valamely állam állampolgárai részére biztosított jogi és politikai jogállásra utal. Az uniós polgárságnak a tagállami állampolgárság tekintetében meglévő, származtatott jellege annak „államközi polgárságként”(13) történő értelmezéséből fakad, amely polgárság valamely tagállam állampolgáraira jogokat – alapvetően a mozgáshoz és a tartózkodáshoz való jogot, valamint az egyenlő bánásmódhoz való jogot – ruház más tagállamokban,(14) és magával az Unióval szemben is. Így tehát igen logikus, hogy egy állam állampolgársága miatt válik valaki ezen állam, illetve ezzel egyidejűleg az Európai Unió polgárává. A tagállamok állampolgáraira az államon túlmutató polgárságot ruház.

17.      Ezzel összefüggésben egyetértés van a tekintetben, hogy az állampolgárság – így pedig az uniós polgárság – megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételek meghatározása a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartozik. Tudvalévő ugyanis, hogy az állampolgárság olyan közjogi jogviszonyként is meghatározható, amely az egyént az adott államhoz kapcsolja, és amely jogviszony eredményeként az említett egyén jogok és kötelezettségek összességének birtokosává válik. Ezen állampolgársági jogviszonyt az jellemzi, hogy az az államhoz kötődő különleges szolidaritási kapcsolaton, valamint a jogok és kötelezettségek kölcsönösségén alapul.(15) Az állam az állampolgárságon keresztül határozza meg népét. Az állampolgársági jogviszony révén valamely nemzeti közösség megteremtéséről van szó, és ennélfogva magától értetődik, hogy ennek korlátait a tagállam szabadon húzhatja meg annak meghatározásával, hogy kiket tekint állampolgárainak.

18.      A nemzetközi jog erről hagyományosan a következőképpen rendelkezik. Az Állandó Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az állampolgársággal kapcsolatos kérdések elvben az államok számára fenntartott hatáskörbe tartoznak.(16) A Nemzetközi Bíróság később megerősítette, hogy a nemzetközi jog az egyes államokra bízza az állampolgárság megszerzésének, valamint a saját szervei által a saját jogszabályainak megfelelően biztosított honosítás révén az említett állampolgárság odaítélésének szabályozását.(17) Végül pedig nemrégiben, az Európa Tanács által 1997. november 6‑án elfogadott és 2000. március 1‑jén hatályba lépett, az állampolgárságról szóló Európai Egyezmény 3. cikkének (1) bekezdésében újólag megismételte, hogy minden egyes állam maga határozza meg saját törvényei szerint, hogy kik az állampolgárai.

19.      Az Unió nem tér el a nemzetközi jogban elfogadott megoldástól, amelyet „nemzetközi szokásjogi elvnek” tekint.(18) Ez volt a tagállamok szándéka. Ez kifejezetten kitűnik az Európai Unióról szóló szerződés záróokmányához csatolt, a tagállami állampolgárságról szóló, 2. sz. nyilatkozatból,(19) az pedig nem vitatható érvényesen, hogy a Szerződésekhez csatolt nyilatkozatok – a jegyzőkönyvektől eltérően –nem osztanák azok jogi értékét. A közösségi ítélkezési gyakorlat ugyanis azokhoz legalábbis egyfajta, értelmezést elősegítő jelentőséget rendel.(20) Elegendő különösen arra emlékeztetni, hogy a Bíróság Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának egy egyoldalú nyilatkozata tekintetében – amelyben ez az állam meghatározta, hogy a közösségi jog értelmében mely személyeket kell az ő állampolgárainak tekinteni – kimondta, hogy azt figyelembe kell venni a Szerződés értelmezésekor, és – még közelebbről – ez utóbbi személyi hatályának meghatározása céljából.(21) Még inkább hasonló érvényt tulajdonítottak a tagállamok összessége által tett valamely olyan nyilatkozatnak, mint amilyen a tagállami állampolgárságról szóló, 2. sz. nyilatkozat. Ezen túlmenően sem elsődleges jogi rendelkezés, sem másodlagos jogi rendelkezés nem szabályozza a valamely tagállami állampolgárság vagy az uniós polgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó eljárást és feltételeket. Végül pedig és mindenek felett az állandó ítélkezési gyakorlat megerősíti, hogy a közösségi jog jelen állapotában ez a kérdés a tagállamok hatáskörébe tartozik.(22) A Bíróság ebből különösen arra következtetett, hogy az Egyesült Királyság a csatlakozási szerződéshez csatolt két, egymást követő nyilatkozatban szabadon határozhatta meg, hogy a közösségi jog értelmében és alkalmazása céljából melyek a polgárok azon csoportjai, akiket a közösségi jog értelmében az ő állampolgárainak kell tekinteni.(23)

20.      Ugyanakkor, amennyiben ez a helyzet a közösségi jog hatálya alá tartozik, nem lehet a tagállamok számára fenntartott hatáskörök általuk történő gyakorlása diszkrecionális. Azt a közösségi szabályok figyelembevételére irányuló kötelezettség korlátozza. Az ítélkezési gyakorlat ebben az értelemben állandó és jól ismert. Példálózó jelleggel az arra való emlékeztetésre szorítkoznék, hogy a Bíróság kimondta, hogy jóllehet a közvetlen adózással,(24) a vezetéknévvel,(25) a háború polgári áldozatai részére fizetendő nyugdíjjal(26) kapcsolatos kérdések nemzeti hatáskörbe tartoznak, azokat a tagállamoknak a közösségi jog figyelembevételével kell szabályozniuk. Teljesen logikus, hogy a megoldás nem tér el az állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételek tekintetében sem. A Bíróságnak a Micheletti‑ügyben már volt alkalma pontosítani, hogy a tagállamok által szabályozandó kérdések terén meglévő állami hatáskört is „a közösségi jog figyelembevételével kell gyakorolni”.(27)

21.      Mindazonáltal a Bíróság mindezidáig nem pontosította elégségesen e feltétel hatályát. Ebből egyszerűen azt az elvet vonta le, miszerint valamely tagállam nem korlátozhatja egy másik tagállam állampolgársága megadásának hatásait oly módon, hogy a Szerződés által előírt valamely alapvető szabadság gyakorlásához további feltételt ír elő ezen állampolgárság elismerésére vonatkozóan.(28)

22.      Milyen terjedelmű a közösségi jog figyelembevételére irányuló kötelezettség az alapügy felperese európai polgárságának elvesztése tekintetében, figyelembe véve azt, hogy ez a csalárd módon megszerzett német honosítása visszavonásának, valamint annak az eredménye, hogy nem tudja visszaszerezni a születéssel jogszerűen megszerzett osztrák állampolgárságát? Másként fogalmazva: milyen következtetést kell levonni az említett kötelezettségből egy olyan tagállami szabályozás vonatkozásában, amely csak a saját állampolgárságára vonatkozik, más tagállami állampolgárságra pedig nem, különösen abban az esetben, ha az említett szabályozás alkalmazása az első tagállam állampolgáraként jogszerűen megszerzett uniós polgári alapvető jogállás elvesztését vonja maga után?

23.      E kérdés megválaszolásának megkísérléséhez előfeltétel a tagállami állampolgárság és az uniós polgárság közötti viszony megfelelő megértése. Két, egymástól elválaszthatatlan, egyszersmind független fogalomról van szó.(29) Az uniós polgárság valamely tagállami állampolgárság meglétét feltételezi, de egyúttal az állampolgárságétól független jogi és politikai fogalom is. A tagállami állampolgárság nem csupán a közösségi jog által biztosított jogok élvezéséhez való hozzáférést nyújtja, hanem egyúttal az Unió polgáraivá is tesz bennünket. Az európai polgárság több, mint az e polgársággal nem rendelkezők számára is önmagukban biztosítható jogok összessége. Az uniós polgárság az európai polgárok közötti, politikai jellegű kapcsolat meglétét feltételezi, jóllehet itt nem egy, valamely néphez tartozást megtestesítő kapcsolatról van szó. Éppen ellenkezőleg, ez a politikai kapcsolat egyesíti Európa népeit. Saját politikai közösségeik más európai polgárok előtti megnyitására, valamint a polgári és politikai szolidaritás új formájának európai szintű kiépítésére irányuló kölcsönös kötelezettségvállaláson alapul. Nem teszi szükségessé egyetlen nép meglétét, hanem az európai politikai térség meglétére épül, amelyből jogok és kötelezettségek erednek. Amennyiben nem foglalja magába egyetlen európai nép meglétét, a polgárság fogalmilag az állampolgárságtól való szétválasztás eredménye. Amint azt egy szerző megjegyezte: az európai polgárság fogalmának radikálisan innovatív jellege abban rejlik, hogy „az Unió olyan polgároké, olyan polgárokból áll, akik – meghatározásuknál fogva – nem azonos állampolgársággal rendelkeznek”.(30) Éppen ellenkezőleg, a tagállamok azzal, hogy valamely tagállami állampolgárságot az európai polgárság feltételévé tették, azt kívánták jelezni, hogy a polgárságnak ez az új formája nem kérdőjelezi meg a nemzeti politikai közösségeinkhez való, elsődleges köteléket. Ily módon ez a különböző tagállamok állampolgárságával meglévő kapcsolat képezi annak elismerését, hogy létezhet (valójában létezik) olyan polgárság, amelyet nem az állampolgárság határoz meg. Ez uniós polgárságunk csodája: megerősíti azokat a kapcsolatokat, amelyek államainkhoz kötnek (amennyiben éppen azért vagyunk európai polgárok, mert államaink állampolgárai vagyunk), ugyanakkor pedig felszabadít minket az alól (amennyiben most már államainkon túli polgárok vagyunk). Az európai polgársághoz valamely tagállami állampolgárságon keresztül lehet hozzáférni, amely utóbbit a nemzeti jog szabályoz, de amely – a polgárság bármely formájához hasonlóan – olyan új politikai térség alapját képezi, amelyből a közösségi jog által rögzített és az államtól független jogok és kötelezettségek erednek. Ugyanakkor ez az, ami legitimmé teszi a közösségi jogrend autonómiáját és tekintélyét. Emiatt van, hogy noha igaz, hogy az uniós polgársághoz való hozzáférésnek feltétele valamely tagállami állampolgárság, az is igaz, hogy az előbbivel összefüggő jogok és kötelezettségek összességét az utóbbi indokolatlanul nem korlátozhatja. Másként fogalmazva nem az a helyzet, hogy a közösségi jog önmagában az állampolgárság (következésképpen pedig az uniós polgárság) megszerzését és elvesztését szabályozza, hanem az, hogy az állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételeknek összeegyeztethetőknek kell lenniük a közösségi szabályokkal, és tiszteletben kell tartaniuk az európai polgárok jogait.

24.      Ésszerűen azonban nem lehet ebből azt a következtetést levonni, hogy teljességgel lehetetlen az állampolgárságot visszavonni, amennyiben az említett visszavonás az uniós polgárság elvesztését vonná maga után. Ez a tagállamoknak a saját államuk állampolgárságára vonatkozó feltételek szabályozása terén meglévő hatásköre kizárását eredményezné, ekként pedig – az EK 17. cikk (1) bekezdésének megsértésével –a tagállamok e kérdésben meglévő autonómiájának lényegét érintené. Ily módon ugyanis az a paradox megoldás állna elő, hogy a járulékos határozná meg az alapjogviszonyt: az uniós polgárság megőrzése lehetővé tenné valamely tagállam állampolgársága megőrzésének megkövetelését.

25.      Egy ehhez hasonló megoldás az Unió ezen, a tagállamok nemzeti identitásának figyelembevételére vonatkozó, az EU 6. cikk (3) bekezdésében foglalt kötelezettségének is ellentmondana, amelynek a nemzeti közösség összetétele – nyilvánvaló módon – alapvető eleme.

26.      Megfordítva, nem lehet jóhiszeműen fenntartani – amint azt bizonyos tagállamok tették –, hogy csak valamely tagállami állampolgárság megléte miatt megszerzett unió polgárságból eredő jogok gyakorlása tartozik a közösségi jog ellenőrzési körébe, valamely tagállami állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételek pedig nem. Amennyiben valamely tagállami állampolgárság megléte határozza meg az uniós polgárság meglétét, következésképpen pedig az azzal a Szerződésnél fogva kifejezetten összefüggő jogok és szabadságok élvezetét, valamint azon szociális juttatások igénybevételét, amelyek igénylését az lehetővé teszi,(31) nem tagadható az állampolgárság terén meglévő tagállami hatáskör gyakorlása során a közösségi jog figyelembevételére irányuló bizonyos mértékű kötelezettség érvényesülése. Az említett kötelezettség tehát némiképp korlátozza az állampolgárság visszavonására irányuló állami aktust, amennyiben ez az uniós polgárság elvesztését is maga után vonja, anélkül, hogy érintené az Unió polgárai jogainak és kötelezettségeinek meghatározására irányuló hatáskörét.

27.      A szakirodalom ezen a véleményen van.(32) Az ítélkezési gyakorlatban is vannak már utalások arra, hogy a tagállamoknak az állampolgárságot a közösségi jog figyelembevételével kell szabályozniuk. A Bíróság különösen azt vetette el, hogy a személyzeti szabályzat alkalmazása céljából figyelembe vegye egy belga állampolgársággal rendelkező tisztviselő olasz honosítását azon az alapon, hogy – a férfi és női tisztviselők közötti egyenlő bánásmód közösségi elvének megsértésével – az olasz jog értelmében egy olasz állampolgárral történt házasságkötés miatt azt anélkül kapta meg, hogy arról lemondhatott volna.(33)

28.      Ebben az esetben is hiba lenne úgy vélni, hogy az állampolgárság szerinti jog sajátosságai miatt csak bizonyos közösségi szabályok – lényegében az általános jogelvek és az alapvető jogok – alkalmasak arra, hogy az e kérdésben meglévő állami hatáskör gyakorlásával szemben azokra hivatkozzanak. Elméletileg bármelyik közösségi jogrendbe tartozó normára lehet hivatkozni, amennyiben azzal valamely tagállam által az állampolgárság megszerzésére és elvesztésére vonatkozó feltételek ütköznek.

29.      Különösen, a tagállamoknak kétségkívül be kell tartaniuk a nemzetközi jogot. Az állampolgárság kérdésében határozó tagállamok vonatkozásában meglévő, a nemzetközi jog betartására irányuló kötelezettség ugyanis olyan általánosságban elfogadott szabályt képez, amelyet az állampolgársági törvények kollíziójának egyes kérdéseiről szóló, 1930. április 12‑i hágai egyezmény(34) 1. cikkében kodifikáltak. Márpedig az általános nemzetközi jogi szabályok és a nemzetközi szokásjog olyan normákat képeznek, amelyek vonatkoznak az Európai Közösségre, és amelyek a közösségi jogrend részét képezik.(35) Ez a helyzet tehát az azt előíró szabállyal is, hogy az állampolgárság kérdésében határozó tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a nemzetközi jogot. Nehéz azonban meghatározni, hogy mely nemzetközi jogi normát sértette meg a honosítás jelen ügyben érintett visszavonása. Való igaz – és annak feltételezése mellett is, hogy valamennyi uniós tagállam általi ratifikálás hiányában mindkét szöveg általános nemzetközi jogi szabály kifejeződésének tekinthető –, mind a hontalanság eseteinek csökkentéséről szóló, 1961. augusztus 30‑i egyezmény, mind pedig az 1997. november 6‑án az Európa Tanács által elfogadott, az állampolgárságról szóló európai egyezmény annak az elvnek a megállapítására törekszik, miszerint a hontalanságot el kell kerülni. Mindazonáltal kivételesen engedélyezik, hogy az államok megfosszanak valamely egyént az állampolgárságától, még akkor is, ha ezzel hontalanná válik, amennyiben az állampolgárságot – az alapügy tárgyát képező helyzethez hasonlóan – csalással, illetve hamis adatszolgáltatás révén szerezték meg.(36)

30.      A tagállamok állampolgárság kérdésében meglévő jogalkotási hatáskörének korlátozására képes szabályok között szerepelnek az elsődleges közösségi jogi normák és az általános közösségi jogi elvek. Ez így van – amint arra a szakirodalom(37) és észrevételeiben a Görög Köztársaság utal – az EK 10. cikkben megállapított, a közösségi ügyekben való jóhiszemű eljárás elve esetében, amely akkor sérülhetne, ha valamely tagállam a Bizottsággal és a többi tagállammal folytatott konzultáció nélkül végezné harmadik országok polgárainak indokolatlan, tömeges honosítását.

31.      Ami a honosítás jelen ügy tárgyát képező visszavonását illeti, azt lehetne a bizalomvédelem elvére hivatkozva kifogásolni az uniós polgári jogállás megtartása tekintetében. Nem világos azonban, hogy miként sérthették meg ezt az elvet az érdekelt személy vonatkozásában védelmet érdemlő bármiféle bizalom hiányában, aki hamis adatokat szolgáltatott, illetve csalásokat követett el, ily módon pedig jogellenesen szerezte meg a német állampolgárságot. Amint azt láttuk, a nemzetközi jog csalás esetén megengedi az állampolgárság elvesztését, az uniós polgárság pedig valamely tagállami állampolgárság meglétéhez kötődik.

32.      A honosítás jogvita tárgyát képező visszavonása különösen a Szerződés uniós polgárságra vonatkozó rendelkezéseibe, valamint az azzal összefüggő jogokba és szabadságokba is ütközhet. Az állampolgárságra vonatkozóan meglévő állami szabályok ugyanis nem korlátozhatják indokolatlanul az uniós polgársághoz kapcsolódó jogállást képező jogok és szabadságok élvezetét és gyakorlását. A szakirodalom ezt alátámasztja.(38) Úgy tűnik, hogy most már az ítélkezési gyakorlat is ebbe az irányba hajlik. Különösen a Micheletti és társai ügyben a közösségi jog figyelembevételére irányuló kötelezettségből levont következtetés indokolását kell megemlíteni: a Szerződésben előírt valamely alapvető szabadság gyakorlása céljából egy másik tagállam által biztosított állampolgárság elismerése tekintetében további feltétel valamely tagállam általi megállapításának tilalma nem csupán a tagállam nemzeti állampolgári minőség meghatározására irányuló hatáskörének védelmével, hanem a közösségi szabadságok személyi hatálya tagállamonként – az általuk az állampolgárság kérdése tekintetében megállapított szabályoktól függően meglévő – különféle módozatainak elkerülésével kapcsolatos aggályra is alapult.(39) Ily módon kétségkívül az EK 18. cikk alapján az uniós polgárokat megillető, a mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog megsértését képezné az az állami szabály, amely az állampolgárság elvesztését írná elő a lakóhelynek egy másik tagállamba történő áthelyezése esetére.(40)

33.      A jelen ügyben az állampolgárság visszavonása nem a Szerződésből eredő jogok és szabadságok gyakorlásához kapcsolódik, a Németországi Szövetségi Köztársaság által megállapított, a jelen ügyben az állampolgárság elvesztését meghatározó feltétel pedig semmilyen más közösségi szabályt nem sért. Épp ellenkezőleg: számomra úgy tűnik, hogy a csalással megszerzett állampolgárság valamely állam általi visszavonása megfelel egy jogos érdeknek, jelesül annak, hogy az állam biztosítsa a maga számára állampolgárainak lojalitását. Az állampolgársága szerinti állam irányában meglévő lojalitás bizonyítása ugyanis az egyén által állampolgári minőségében meglévő jogállását képező egyik kötelezettség, e kötelezettség pedig az állampolgárság megszerzésének pillanatában áll be. Márpedig nem tekinthető az általa választott állam irányában lojálisnak az, aki az állampolgárság megszerzésére irányuló eljárás során szándékosan hamis adatokat szolgáltatott. Ez az oka továbbá annak, hogy a nemzetközi jog ebben az esetben nem tiltja az állampolgárság elvesztését, még akkor sem, ha ez hontalansághoz vezetne.

34.      Végül, ami az osztrák állampolgárság visszaállítását illeti, a közösségi jog nem ír elő semmiféle ilyen jellegű kötelezettséget, jóllehet ennek hiányában az alapügy felperese hontalan, következésképpen pedig továbbra sem rendelkezik uniós polgárságával. Egy ettől eltérő döntés annak figyelmen kívül hagyását jelentené, hogy az osztrák állampolgárság elvesztése az uniós polgár szándékosan másik állampolgárság megszerzésére irányuló, saját döntésének eredménye,(41) valamint hogy nem ellentétes a közösségi joggal az az osztrák szabályozás sem, miszerint valamely osztrák állampolgár elveszti állampolgárságát abban az esetben, ha – kérelmére – másik állampolgárságot szerez.(42) Igaz ugyan, hogy lehetne úgy tekinteni, hogy – mivel a német honosítás visszavonása visszaható hatályú – J. Rottman soha nem rendelkezett német állampolgársággal, így az osztrák állampolgárság elvesztését kiváltó eseményre soha nem is került sor. Következésképpen joga volna az osztrák állampolgárságának automatikus visszaállításához. Itt azonban olyan érvelésről van szó, amelynek alkalmazhatóságáról az osztrák jognak kell döntenie. Erre egyetlen közösségi szabály sem kötelezhet. Csak akkor lenne más a helyzet, ha az osztrák jog már tartalmazna az ehhez hasonló esetekben alkalmazandó hasonló megoldást, ebben az esetben pedig az egyenértékűség közösségi elve alapján.

IV – Végkövetkeztetések

35.      A fenti szempontokra tekintettel a Bundesverwaltungsgericht által feltett kérdésekre a következő választ kell adni:

„1)      A közösségi joggal nem ellentétes az uniós polgárság (és az ezzel összefüggő jogok és alapvető szabadságok) elvesztésének jogkövetkezménye, amely abból adódik, hogy a valamely tagállamban megszerzett állampolgárságnak a visszavonása valamely másik tagállam nemzeti állampolgársági jogával együtthatásban – az eredeti állampolgárság újra nem éledése következtében – hontalansághoz vezet, amennyiben a honosítás visszavonásának indokául nem a Szerződésből eredő jogok és szabadságok gyakorlása szolgál, illetve az nem valamely, a közösségi jog által tiltott más indokon alapul.

2)      A közösségi jog nem írja elő az eredeti állampolgárság visszaállítását.”


1 – Eredeti nyelv: francia.


2 – Az állampolgárságról szóló osztrák szövetségi törvény (Staatsbürgerschaftsgesetz, StbG, BGBl 1985, 311. o.) 27. cikkének (1) bekezdése értelmében: Aki kérelemre, nyilatkozat vagy kifejezett beleegyezése révén külföldi állampolgárságot szerez, elveszti osztrák állampolgárságát, kivéve, ha kifejezetten biztosították számára osztrák állampolgársága megtartásának jogát.


3 – A C‑184/99. sz. Grzelczyk‑ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6193. o.) 31. pontja, valamint a C‑76/05. sz., Schwarz és Gootjes‑Schwarz ügyben 2007. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑6849. o.) 86. pontja.


4 – Lásd a C‑64/96. és C‑65/96. sz., Uecker és Jacquet egyesített ügyekben 1997. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3171. o.) 23. pontját, valamint a C‑148/02. sz. Garcia Avello‑ügyben 2003. október 2‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑11613. o.) 26. pontját; a C‑403/03. sz. Schempp‑ügyben 2005. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑6421. o.) 20. pontját; a C‑192/05. sz., Tas‑Hagen és Tas ügyben 2006. október 26‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑10451. o.) 23. pontját; a C‑212/06. sz., Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon kontra Gouvernement flamand ügyben 2008. április 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2008., I‑1683. o.) 39. pontját, valamint a C‑499/06. sz. Nerkowska‑ügyben 2008. május 22‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑3993. o.) 25. pontját.


5 – Lásd a fent hivatkozott Garcia Avello‑ügyben hozott ítélet 20–29. pontját.


6 – Lásd a C‑134/95. sz. USSL nº 47 di Biella ügyben 1997. január 16‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑195. o.) 23. pontját, a C‑95/99–C‑98/99. sz. és C‑180/99. sz., Khalil és társai egyesített ügyekben 2001. október 11‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑7413. o.) 69. pontját, valamint a C‑127/08. sz., Metock és társai ügyben 2008. július 25‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑6241. o.) 77. pontját.


7 – Amint azt a Bíróság kifejezetten ekként minősítette (lásd a C‑224/98. sz. D'Hoop‑ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑6191. o.] 29. pontját).


8 – Lásd a fent hivatkozott Garcia Avello‑ügyben hozott ítélet 24. pontját, a fent hivatkozott Schwarz és Gootjes‑Schwarz ügyben hozott ítélet 87. pontját; a C‑209/03. sz. Bidar‑ügyben 2005. március 15‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2119. o.) 33. pontját; a fent hivatkozott Schempp‑ügyben hozott ítélet 17. és 18. pontját, valamint a fent hivatkozott Nerkowska‑ügyben hozott ítélet 26–29. pontját.


9 – Lásd a fent hivatkozott Schempp‑ügyben hozott ítélet 13–25. pontját.


10 – Lásd a fent hivatkozott Nerkowska‑ügyben hozott ítélet 20–29. pontját.


11 – Lásd a fent hivatkozott Garcia Avello‑ügyben hozott ítélet 20–39. pontját.


12 – A szöveget az EK 17. cikk második mondatával az Amszterdami Szerződés egészítette ki.


13 – E tekintetben lásd Schönberger, C. elemzését „European Citizenship as Federal Citizenship. Some Citizenship Lessons of Comparative Federalism”, REDP, 19. kötet, 1. szám, 2007, 61. o.; uő, Unionsbürger: Europas föderales Bürgerrecht in vergleichender Sicht, Tübingen, 2005.


14 – E tekintetben lásd Iliopoulou, A. összefoglalását: Libre circulation et non‑discrimination, éléments du statut de citoyen de l’Union européenne, éd. Bruylant, 2008.


15 – Amint arra maga a Bíróság rávilágított (lásd a 149/79. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1980. december 17‑én hozott ítélet [EBHT 1980., 3881. o.] 10. pontját), és ahogyan azt a Nemzetközi Bíróság korábban kimondta (lásd a Nottebohm‑ügyben [második szakasz] 1955. április 6‑án hozott ítélet [ICJ Reports, 4. o.], különösen 23. pontja: „az állampolgárság egy jogi kötelék, amelynek alapja egy tényleges társadalmi kötődés, egy valódi, az életmódhoz, az érdekekhez és az érzelmekhez kötődő kapcsolat, amelyhez kölcsönös jogok és kötelezettségek járulnak”).


16 – Lásd a tunéziai és marokkói állampolgársági rendeletekről szóló, 1923. február 7‑i tanácsadó véleményt, B. sorozat, 4. sz. (1923), különösen a 24. pontját.


17 – Lásd a fent hivatkozott Nottebohm‑ügyet (második szakasz), különösen a 20. és 23. pontját.


18 – Lásd a C‑192/99. sz. Kaur‑ügyben 2001. február 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1237. o.) 20. pontját.


19 – Lásd a szöveget (HL 1992. C 191., 98. o.): „A Konferencia kijelenti, hogy az Európai Közösséget létrehozó szerződésben a tagállamok állampolgáraira történő utalás esetén azt a kérdést, hogy egy személy rendelkezik‑e valamely tagállam állampolgárságával, kizárólag az érintett tagállam nemzeti joga alapján kell eldönteni. A tagállamok az elnökséghez benyújtott nyilatkozat útján tájékoztatásul bejelenthetik, hogy a Közösség tekintetében kit kell állampolgáruknak tekinteni, és az ilyen nyilatkozatot szükség esetén módosíthatják.”


20 – A nyilatkozatok jogi hatálya tekintetében lásd a C‑64/05. P. sz., Svédország kontra Bizottság ügyben 2007. december 18‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑11389. o.) alapjául szolgáló indítványom 34. pontját.


21 – Lásd a fent hivatkozott Kaur‑ügyben hozott ítélet 24. pontját.


22 – Lásd a C‑369/90. sz., Micheletti és társai ügyben 1992. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4239. o.) 10. pontját, a C‑179/98. sz. Mesbah‑ügyben 1999. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑7955. o.) 29. pontját és a fent hivatkozott Kaur‑ügyben hozott ítélet 19. pontját.


23 – Lásd a fent hivatkozott Kaur‑ügyben hozott ítéletet.


24 – Lásd a C‑446/03. sz. Marks & Spencer ügyben 2005. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑10837. o.) 29. pontját.


25 – Lásd a fent hivatkozott Garcia Avello‑ügyben hozott ítélet 25. pontját.


26 – Lásd a fent hivatkozott Tas‑Hagen és Tas ügyben hozott ítélet 21. és 22. pontját, valamint a Nerkowska‑ügyben hozott ítélet 23. pontját.


27 – Lásd a fent hivatkozott Micheletti és társai ügyben hozott ítélet 10. pontját. Későbbi megerősítésként lásd még a fent hivatkozott Mesbah‑ügyben hozott ítélet 29. pontját, valamint a Kaur‑ügyben hozott ítélet 19. pontját.


28 – Lásd a fent hivatkozott Micheletti és társai ügyben hozott ítéletet. Emlékeztetni kell arra, hogy ebben az ügyben a Spanyol Királyság azon az alapon tagadta meg a letelepedési szabadságot egy olasz állampolgártól, aki ugyanakkor argentin állampolgársággal is rendelkezett, hogy a spanyol jogszabály értelmében argentin állampolgárnak minősül, amely országban szokásos tartózkodási helye van. Lásd még a fent hivatkozott Garcia Avello‑ügyben hozott ítélet 28. pontját, valamint a C‑200/02. sz., Zhu és Chen ügyben 2004. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑9925. o.) 39. pontját.


29 – Az állampolgárság és a polgárság közötti kapcsolatok és különbségek mélyrehatóbb elemzése tekintetében lásd Closa, C., „Citizenship of the Union and Nationality of the Member States”, CMLRev, 1995, 487. o.


30 – Weiler, J., The Constitution of Europe, Cambridge University Press, 1999, 344. o.


31 – Lásd különösen a fent hivatkozott D’Hoop‑ügyben hozott ítéletet; a C‑138/02. sz. Collins‑ügyben 2004. március 23‑án hozott ítéletet (EBHT 2004., I‑2703. o.); a C‑456/02. sz. Trojan‑ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítéletet (EBHT 2004., I‑7573. o.); a fent hivatkozott Bidar‑ügyben hozott ítéletet, valamint a C‑158/07. sz. Förster‑ügyben 2008. november 18‑án hozott ítéletet (az EBHT 2008., I‑8507. o.).


32 – E tekintetben lásd különösen: Hall, S., „Loss of Union Citizenship in Breach of fundamental Rights”, ELR, 1996, 129. o.; Kotalakidis, N., Von der nationalen Staatsangehörigkeit zur Unionsbürgerschaft: die Person und das Gemeinwesen, Nomos Verlagsgesellschaft, Baden‑Baden, 2000, különösen a 305–316. o.


33 – Lásd a 21/74. sz., Airola kontra Bizottság ügyben 1975. február 20‑án hozott ítéletet (EBHT 1975., 221. o.).


34 – E rendelkezés szövege ugyanis a következő: „Minden állam maga határozza meg jogszabályai útján, hogy kik az állampolgárai. E jogszabályokat más államoknak el kell ismerniük annyiban, amennyiben azok összhangban állnak a nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásokkal, valamint az állampolgárságra vonatkozólag általánosan elismert jogelvekkel.” (a Nemzetek Szövetsége szerződéseinek gyűjteménye, 179. kötet, 89. o.).


35 – Lásd különösen a C‑286/90. sz., Poulsen és Diva Navigation ügyben 1992. november 24‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑6019. o.) 9. és 10. pontját, valamint a C‑162/96. sz. Racke‑ügyben 1998. június 16‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑3655. o.) 45. és 46. pontját.


36 – Lásd a hontalanság eseteinek csökkentéséről szóló egyezmény 8. cikke (2) bekezdésének b) pontját, illetve az állampolgárságról szóló európai egyezmény 7. cikke (1) bekezdésének b) pontját.


37 – Lásd de Groot, G. R., „The relationship between nationality legislation of the Member States of the European Union and European citizenship”, in La Torre, M., (szerk.), European citizenship: an institutional challenge, Kluwer Law International 1998, 115. o., valamint különösen 123. és 128–135. o.; Zimmermann, A., „Europaïsches Gemeinschaftsrecht und Staatsangehörigkeitsrecht der Mitgliedstaaten unter besonderer Berücksichtigung der Probleme mehrfacher Staatsangehörigkeit”, EuR, 1995., ½. sz., 54. o., valamint különösen 62–63. o.


38 – Lásd de Groot, G. R., i.m., különösen 136–146. o.


39 – Lásd a fent hivatkozott Micheletti és társai ügyben hozott ítélet 10–12. o.


40 – Egyéb példák tekintetében lásd de Groot, G. R., i.m.


41 – Egy ettől eltérő döntés akár – bizonyos módon – azt is eredményezhetné, hogy úgy lehet tekinteni, hogy az eredeti állampolgársági kötelék nem szakadt meg teljes egészében a német állampolgárság megszerzésével. Máskülönben nehéz lenne megérteni, hogy – a hontalanság, és ennek eredményeként az uniós polgárság elvesztése elkerülésének ürügyével – miért az Osztrák Köztársaság legyen az egyetlen olyan tagállam, amelyre valamely tagállami állampolgárságnak az alapeljárás felperese általi visszaszerzésére irányuló kötelezettségek vonatkoznak.


42 – Elképzelhető, hogy a jövőben a tagállamok úgy döntenek majd, hogy valamely tagállam állampolgárságának megszerzése soha nem eredményezheti egy másik tagállam állampolgárságának elvesztését. Véleményem szerint azonban ez nem olyan kötelezettség, amely a jelenlegi Szerződésekből levonható lenne (a tagállamok ilyen irányú kezdeményezését esetlegesen igazoló indokok tekintetében lásd Kochenov, D., A Glance at State Nationality/EU Citizenship Interaction [Using the Requirement To Renounce One’s Community Nationality upon Naturalising in the Member State of Residence as a Pretext] talk at the 11th biannual EUSA Conference, 2009. április, Los Angeles CA, még nem jelent meg).