P. CRUZ VILLALÓN
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2011. február 3.(1)
C‑446/09. sz. ügy
Koninklijke Philips Electronics NV
kontra
Lucheng Meijing Industrial Company Ltd,
Far East Sourcing Ltd,
Röhlig Hong Kong Ltd,
Röhlig Belgium NV
(A Rechtbank van eerste aanleg te Antwerpen [Belgium] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
C‑495/09. sz. ügy
Nokia Corporation
kontra
Her Majesty's Commissioners of Revenue and Customs
(A Court of Appeal of England and Wales [Egyesült Királyság] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Külső árutovábbítási eljárás alá vont áruk – Szellemi tulajdonjogok – A 3295/94/EK és az 1383/2003/EK rendelet – A tranzitáruk hasonlósága az Unió területén gyártott árukhoz (»gyártás fikciója«) – A vámhatóságok intézkedésének feltételei hamisított vagy kalóz tranzitáruk esetén – Szellemi tulajdonjog megsértésének gyanúja”
Tartalomjegyzék
I – Bevezetés
II – Jogi háttér
A – A 3295/94 rendelet
B – Az 1383/2003 rendelet
III – Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
A – A Philips‑ügy
B – A Nokia‑ügy
IV – A Bíróság előtti eljárás
V – Egy előzetes kérdés: hasonlóságok és különbségek a Nokia- és a Philips‑ügy között
VI – A Philips‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata
A – A hivatkozott rendelkezés szövegéből nem következik a „gyártás fikciója”
B – A Philips által képviselt értelmezés túlmutat a vámrendelet céljain
C – A korábbi ítélkezési gyakorlat nem támogatja a „gyártás fikcióját”
D – Következtetés
VII – A Nokia‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata
A – Előzetes megállapítások
B – A rendelet 1., 4. és 9. cikke sajátos szempontot vezet be az intézkedés igazolására: a jogsértés „gyanúját”
C – A vámhatóságok nem előlegezhetik meg az ügy érdemére vonatkozó, jövőbeli döntést
D – A bizonyítással kapcsolatos túlzott követelmények értelmetlenné tehetik a rendelet alkalmazási körét
E – A rendelet bevezeti a „gyanú” szempontját
VIII – Végkövetkeztetések
A – A Rechtbank van eerste aanleg te Antwerpen által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre (C‑446/09. sz. ügy):
B – A Court of Appeal of England and Wales által előzetes döntéshozatalra elterjesztett kérdésre (C‑495/09. sz. ügy):
I – Bevezetés
1. A jelen egyesített ügyekben két nemzeti bíróság terjesztett elő – eredetileg külön‑külön – előzetes döntéshozatalra a vámhatóságok szellemi tulajdonjogok feltehető megsértése esetén alkalmazott eljárásáról szóló uniós szabályozás értelmezésére vonatkozó kérdéseket.
2. Egész pontosan, mindkét ügyben olyan feltehetően hamisított vagy kalózárukról van szó, amelyek vámjogi szempontból „külső árutovábbítás” alatt állnak, amely a (vám)felfüggesztő eljárás olyan módszere, amely a Közösségi Vámkódex(2) 91. cikke (1) bekezdése a) pontjának megfelelően lehetővé teszi „az alábbiakban meghatározott áru elszállítását a Közösség vámterületén belül egy adott pontról egy másikra: nem közösségi áru anélkül, hogy arra behozatali vámok és más terhek, vagy kereskedelempolitikai intézkedések vonatkoznának”. Amint az ítélkezési gyakorlat megállapította, e „külső árutovábbítás” egy jogi fikción alapul, mivel a nem közösségi árukat úgy kezelik, mintha soha nem léptek volna be valamely tagállam területére(3).
3. Az első, C‑446/09. sz., Koninklijke Philips Electronics NV kontra Lucheng Meijing Industrial Company Ltd. és társai ügyben (a továbbiakban: Philips‑ügy) az alapeljárás felperese azt kéri, hogy a külső árutovábbítás esetének jogi fikciójának keretén belül egy másik, az úgynevezett „gyártás fikciója” érvényesüljön, amelynek értelmében a nem közösségi tranzitárukat úgy kezelik, mintha abban a tagállamban gyártották volna, amelyben találhatók, következésképpen az adott tagállamban érvényes, szellemi tulajdon oltalmát biztosító normák hatálya alatt állnak. Ily módon elkerülhető a bizonyítás arra vonatkozóan, hogy az adott árukat az Unióban fogják értékesíteni, amely főszabály szerint elengedhetetlen feltétele bármely szellemi tulajdonjogi oltalomban való részesülésnek.
4. A második, C‑495/09. sz., Nokia Corporation kontra Her Majesty's Commissioners of Revenue and Customs ügyben (a továbbiakban: Nokia‑ügy) a brit vámhatóságok elutasították a vállalkozás intézkedés iránti kérelmét néhány nyilvánvalóan hamisított áru vonatkozásában, arra való hivatkozással, hogy az áruk rendeltetési helye Kolumbia volt, és nem volt bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az áruk az Európai Unió piacára kerülnének. A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy e tényező értékelése a vámjogi szabályozás szempontjából elengedhetetlen‑e az áruk „hamisítottnak” minősítéséhez, és végső soron ahhoz, hogy a vámhatóságok eljárhassanak azok lefoglalása érdekében.
5. Mindezek alapján a jelen egyesített ügyek lehetővé teszik a Bíróság számára, hogy meghatározza, hogy a vámjogi szabályozás érvényesül‑e a szellemi tulajdonra vonatkozó anyagi jogban az árutovábbítás alatti áruk vonatkozásában, továbbá a vámhatóságok eljárási lehetőségeit az említett helyzetben lévő árukkal kapcsolatban, mindezt egy meglehetősen szövevényes ítélkezési gyakorlat alapján.
II – Jogi háttér
6. A jelen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tárgya a vámhatóságok szellemi tulajdonjogok lehetséges megsértésével szembeni eljárására vonatkozó közösségi szabályozás.
7. A Philips‑ügy tárgya főként az 1994. december 22‑i 3295/94/EK tanácsi rendelet, amely a bizonyos szellemi tulajdonjogokat sértő áruk Közösségbe való behozatalával, Közösségből történő kivitelével és újrakivitelével kapcsolatban állapít meg bizonyos intézkedéseket (a továbbiakban: régi vámrendelet vagy 1994‑es rendelet)(4). A C‑495/09. sz. Nokia‑ügyben viszont az egyes szellemi tulajdonjogokat feltehetően sértő áruk elleni vámhatósági intézkedésekről és az ilyen jogokat ténylegesen sértő áruk ellen hozandó intézkedésekről szóló, 2003. július 22‑i 1383/2003/EK tanácsi rendeletet kell alkalmazni (a továbbiakban: új vámrendelet vagy 2003‑as rendelet)(5), amely hatályon kívül helyezte és felváltotta a korábbit.
8. Mindkét rendeletet a közös kereskedelempolitikáról szóló EK 133. cikk(6) alapján fogadták el, amelynek (1) bekezdése a következők szerint rendelkezett: „A közös kereskedelempolitika egységes elveken alapul; ez vonatkozik különösen a vámtarifák módosításaira, az áruk és szolgáltatások kereskedelméhez kapcsolódó vámtarifa‑ és kereskedelmi megállapodások megkötésére, valamint a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásaira, továbbá a külföldi közvetlen befektetésekre, a liberalizációs intézkedések egységesítésére, az exportpolitikára és az olyan kereskedelempolitikai védintézkedésekre, mint a dömping vagy szubvenció esetén meghozandó intézkedések.”(7)
9. A régi és az új vámrendelet is azokra a felmerülhető különféle vámjogi esetekre hivatkozással határozza meg alkalmazási körét, amely esetek alá az intézkedéssel esetlegesen érintett áruk tartozhatnak, és e célból meghatározza a „szellemi tulajdonjogot sértő áruk” fogalmát.
10. Mindkét rendelkezés szabályozza a vámhatóságok első, előzetes intézkedését (mindkét rendelet 4. cikke), amely a jogosult erre irányuló kérelmét követi (a régi rendelet 3. cikke és az új rendelet 5. cikke), a kérelem esetleges elfogadását, a megfelelő intézkedések elfogadását, és adott esetben „az érdemi” eljárás megindítását az illetékes hatóság előtt.
A – A 3295/94 rendelet(8)
11. Az 1. cikk a rendelet hatályát határozza meg:
„(1) E rendelet megállapítja:
a) azokat a feltételeket, amelyek alapján a vámhatóságok intézkednek, amennyiben gyaníthatóan a (2) bekezdés a) pontjában említett árukat:
– szabad forgalomba bocsátás, kivitel vagy újrakivitel céljából a Közösségi Vámkódexet létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i, 2913/92/EGK tanácsi rendelet 61. cikke szerint jelentettek be,
– a 2913/92/EGK tanácsi rendelet 37. cikke értelmében vámfelügyelet alatt álló árukon végzett ellenőrzés során találtak meg, az említett rendelet 84. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében felfüggesztő eljárás alá vontak, azok bejelentési kötelezettség alá eső újrakivitelre kerültek, vagy azokat vámszabad területen, illetve vámszabad raktárban helyeztek el az említett rendelet 166. cikke értelmében;
és
b) azokat az intézkedéseket, amelyeket az illetékes hatóságok tesznek azon árukkal kapcsolatban, amelyekről megállapítják, hogy azok valóban a (2) bekezdés a) pontjában említett áruk.
(2) E rendelet alkalmazásában:
a) »szellemi tulajdonjogot sértő áruk« alatt a következőket kell érteni:
– a hamisított áruk, nevezetesen
– olyan áruk, beleértve azok csomagolását is, amelyek engedély nélkül olyan védjeggyel vagy megjelöléssel vannak ellátva, amely megegyezik az ugyanolyan típusú árukra érvényesen bejegyzett védjeggyel, vagy amely lényeges jellemzőit tekintve nem különböztethető meg az ilyen védjegytől, és amely ezáltal sérti a kérdéses védjegy jogosultjának jogait a közösségi jog, vagy annak a tagállamnak a jogszabályai alapján, amelyben a vámhatóság eljárása iránti kérelmet benyújtották
[...],
– a kalóz áruk, nevezetesen olyan másolt vagy másolatokat magukban foglaló áruk, amelyek a szerzői vagy szomszédos jogok, vagy a formatervezési mintaoltalom jogosultjának – akár be vannak jegyezve a nemzeti jogszabály alapján, akár nincsenek –, vagy a gyártó országban a jogosult által felhatalmazott személynek a beleegyezése nélkül készültek, amennyiben ezeknek a másolatoknak a készítése sérti a fennálló jogokat a közösségi jog vagy annak a tagállamnak a jogszabályai alapján, amelyben a vámhatóság eljárása iránti kérelmet benyújtották.
[...]”,
12. A 6. cikknek megfelelően:
„(1) Ha a vámhivatal, amelyhez a jogosult által benyújtott kérelemnek helyt adó határozatot az 5. cikk értelmében továbbították, szükség esetén a kérelmezővel történt konzultációt követően, megbizonyosodik arról, hogy az 1. cikk (1) bekezdésének a) pontjában felsorolt helyzetek valamelyike alá eső áruk megfelelnek a hamisított vagy kalózáruknak az említett határozat 1. cikke (2) bekezdésének a) pontjában található leírásának, a vámhatóság köteles felfüggeszteni az áruk forgalomba bocsátását vagy lefoglalni azokat.
[...]
(2) Az alábbiak tekintetében annak a tagállamnak az érvényes jogszabályait kell alkalmazni, amelynek területén az árukkal kapcsolatban az 1. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett esetek alapján eljárás indult:
a) az érdemi határozat meghozatalára illetékes hatósághoz való utalásra, illetve az ezen utalásról történő, az (1) bekezdésében említett vámszerv vagy vámhivatal azonnali értesítésére, hacsak az utalást nem az a szerv vagy hivatal foganatosította;
b) a hatóság által hozandó határozatra. Erre vonatkozó közösségi szabályok hiánya esetén a határozat meghozatalára alkalmazandó kritériumoknak ugyanazoknak kell lenniük, mint amelyeket annak meghatározására alkalmaznak, hogy az érintett tagállamban gyártott áruk sértik‑e a jogosult jogait. Az illetékes hatóság által hozott határozatokat meg kell indokolni. […]”
B – Az 1383/2003 rendelet
13. A 1. cikk a következőket mondja ki:
„(1) E rendelet megállapítja azokat a feltételeket, amelyek alapján a vámhatóságok intézkednek, amennyiben árukkal kapcsolatban valamely szellemi tulajdonjog megsértésének gyanúja merül fel az alábbi helyzetekben:
a) ha azokat a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet 61. cikkével összhangban szabad forgalomba bocsátás, kivitel vagy újrakivitel céljából bejelentik,
b) ha azokat a 2913/92/EGK rendelet 37. és 183. cikke szerint a Közösség vámterületére belépő vagy onnan kilépő, az említett rendelet 84. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett felfüggesztő eljárás alá vont, az említett rendelet 182. cikkének (2) bekezdése szerint értesítés melletti újrakivitel alatt álló vagy az említett rendelet 166. cikkének értelmében vámszabad területre beléptetett vagy vámszabad raktárban betárolt árukon végzett ellenőrzések során találják meg.
(2) E rendelet meghatározza azokat az intézkedéseket is, amelyeket az illetékes hatóságoknak kell megtenniük, amennyiben az (1) bekezdésben említett árukról megállapítják, hogy azok szellemi tulajdonjogokat sértenek.”
14. A 2. cikk (1) bekezdése meghatározza, hogy a rendelet alkalmazásában melyek a „szellemi tulajdonjogot sértő áruk”:
„a) hamisított áruk, azaz:
i. olyan áruk, beleértve azok csomagolását is, amelyek engedély nélkül olyan védjeggyel vagy megjelöléssel vannak ellátva, amely megegyezik az ugyanolyan típusú árukra érvényesen bejegyzett védjeggyel, vagy amely lényeges jellemzőit tekintve nem különböztethető meg az ilyen védjegytől, és amely ezáltal sérti a védjegy jogosultjának jogait a közösségi jog, így különösen a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK tanácsi rendelet szerint, vagy azon tagállam jogszabályai szerint, amelyben a vámhatóságok intézkedése iránti kérelmet benyújtották;
[…]
b) kalózáruk, […]”
15. A 9. cikk a vámhatóságok intézkedésének feltételeit szabályozza. E cikk (1) bekezdése a következők szerint rendelkezik: „Ha a vámhivatal, amelyhez a jogosult kérelmének helyt adó határozatot a 8. cikk szerint továbbították, szükség szerint a kérelmezővel folytatott konzultációt követően meggyőződik arról, hogy az 1. cikk (1) bekezdésében említett helyzetek egyikében lévő áruk feltehetően sértik a kérdéses határozat által érintett szellemi tulajdonjogot, felfüggeszti az áruk kiadását, vagy lefoglalja őket. […]”
16. A 10. cikkel összhangban „annak megállapításánál, hogy egy szellemi tulajdonjogot a nemzeti jog szerint megsértettek‑e, azoknak a tagállamoknak a hatályos jogát kell alkalmazni, amelyek területén az áruk az 1. cikk (1) bekezdésében említett helyzetek valamelyikébe kerültek. […]”
III – Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
A – A Philips‑ügy
17. 2002. november 7‑én az Antwerpse opsporingsinspectie van de Administratie der Douane en Accijnzen (antwerpeni vám‑ és illetéknyomozási hivatal) feltartóztatott egy elektromos borotvakészülékekből álló rakományt, amely Sanghajból érkezett. Azt gyanították, hogy az áruk sérthetik a Koninklijke Philips Electronics NV (a továbbiakban: Philips) szellemi tulajdonjogait, különösen a Szellemi Tulajdon Világszervezeténél (WIPO) az elektromos borotvakészülékek tekintetében többek között a Benelux államokra kiterjesztve 1995. június 9‑én DM‑034.562. számon és 1998. július 29‑én DM‑045.971. számon lajstromozott formatervezési mintákat és a borotvakészülékek külső megjelenéséhez fűződő szerzői jogokat.
18. A felperes 2002. november 12‑én lefoglalás iránti általános kérelmet nyújtott be a Centrale Administratie der Douane en Accijnzen te Brusselnél (brüsszeli központi vám‑ és illetéknyomozási hivatal), amelynek 2002. november 13‑án helyt adtak.
19. Ezt követően a vámhatóságok átadták a Philipsnek a „Golden Shaver” megnevezésű borotvakészülék egy fényképét, és közölték, hogy a lefoglalt készülékek gyártásában, illetve forgalmazásában a következő cégek vettek részt: a borotvakészülékek kínai gyártójaként a Lucheng Meijing Industrial Company Ltd; az áruk fuvarozójaként a hongkongi székhelyű Far East Sourcing Ltd; az áruk hongkongi feladójaként a nyilatkozattevő, illetve az áruk címzettjének megbízásából eljáró Röhlig Hong Kong Ltd; az áruk belgiumi feladójaként a nyilatkozattevő, illetve az áruk címzettjének megbízásából eljáró Röhlig Belgium NV.
20. A Röhlig Belgium NV képviselőjének 2003. január 29‑én Antwerpenben kiállított vámáru‑nyilatkozata alapján az árukat ideiglenes behozatali eljárásra jelentették be, a rendeltetési ország feltüntetése nélkül. Előzetesen, pontosabban az áruk Antwerpenbe érkezésekor az áruk a Közösségi Vámkódex 49. cikke szerinti gyűjtő vámáru‑nyilatkozat hatálya alá tartoztak.
21. 2002. december 11‑én a Philips keresetet indított a Rechtbank van eerste aanleg te Anwerpen (antwerpeni elsőfokú bíróság) előtt abból a célból, hogy a bíróság állapítsa és erősítse meg szellemi tulajdonjogai megsértését. A felperes álláspontja szerint a Rechtbanknak a 3295/94 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja alkalmazása során abból a fikcióból kell kiindulnia, hogy a lefoglalt borotvakészülékeket Belgiumban gyártották, és ezt követően a belga jogot kell alkalmaznia a jogsértés fennállásának bizonyítása során.
22. A megalapozottságról való döntéshozatal előtt a Rechtbank a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„Az 1994. december 22‑i 3295/94/EK rendelet (a régi vámrendelet) 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja a közösségi jog olyan egységes rendelkezése‑e, amely köti azt a tagállami bíróságot, amelyhez a jogosult a rendelet 7. cikke alapján fordul, és azt jelenti‑e e rendelkezés, hogy a bíróság az értékelése során nem veheti figyelembe, hogy az áruk átmeneti megőrzés vagy árutovábbítási eljárás alatt állnak, hanem abból a fikcióból kell kiindulnia, hogy az árukat ebben a tagállamban gyártották, és e tagállam joga alapján kell arról döntenie, hogy ezen áruk sértik‑e az adott szellemi tulajdonjogot?”
B – A Nokia‑ügy
23. 2008 júliusában a Her Majesty's Commissioners of Revenue and Customs (az Egyesült Királyság adó‑ és vámhivatala; a továbbiakban: HMRC) a Heathrow repülőtéren visszatartott és vizsgálat alá vont egy Hongkongból érkező és Kolumbiába tartó áruszállítmányt, amely körülbelül négyszáz mobiltelefont, töltőt, használati útmutatót, dobozt és kézhasználat nélküli kiegészítőt tartalmazott, melyek mindegyikén a „Nokia” védjegy szerepelt.
24. 2008. július 30‑án a HMRC levelet küldött a Nokia Corporation (a továbbiakban: Nokia) részére, amelyhez mintákat mellékelt az említett termékekből. Azok megvizsgálását követően a Nokia értesítette a HMRC‑t, hogy hamisított árukról van szó, és érdeklődött, hogy sor kerül‑e az áruk lefoglalására.
25. 2008. augusztus 6‑án a HMRC megállapította, hogy jogi tanácsadás igénybevételét követően kétségei támadtak afelől, hogy bizonyos termékeket miként lehet „hamisítottnak” tekinteni az 1383/2003 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján anélkül, hogy bizonyítást nyerne, hogy az Unió piacára szánták volna azokat. A HMRC arra a következtetésre jutott, hogy ilyen bizonyítékok hiányában nem jogszerű elvenni az árukat a tulajdonosától.
26. 2008. augusztus 20‑án a Nokia kérelmet nyújtott be a HMRC előtt, kérve a feladó és a címzett nevének és székhelyének, továbbá bármely olyan dokumentumnak a kiadását, amely a szállítmánnyal kapcsolatban a HMRC rendelkezésére áll. Bár átadták neki e dokumentációt, a Nokia sem az áruk feladóját, sem a címzettjét nem tudta azonosítani, amelyből arra a következtetésre jutott, hogy mindketten intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy személyük rejtve maradjon.
27. Egy újabb kérelem HMRC‑hez való benyújtását követően a Nokia 2008. október 31‑én bírósághoz fordult.
28. 2009. július 29‑i ítéletével Kitchin bíró, a High Court of England and Wales (Chancery Division) bírája megállapította, hogy a rendelet nem jogosította, és nem is kötelezte a vámhatóságokat a hamis tranzitáruk lefoglalására vagy elkobzására, mivel nem volt arra utaló bizonyíték, hogy a tagállamok piacára szánták volna az árukat, így azok nem tekinthetők az 1383/2003 rendelet 2. cikke (1) bekezdése a) pontjának i. alpontja szerinti „hamisított árunak”.
29. Kirchin bíró döntésével szemben fellebbezést nyújtottak be a Court of Appeal of England and Wales (a továbbiakban: Court of Appeal) előtt, amely éppen a Philips‑ügyre és az egyes nemzeti bíróságok által alkalmazott eltérő eljárásokra, valamint „a hivatkozott rendelet szisztematikus és egységes értelmezésének szükségességére” tekintettel a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:
„A közösségi védjeggyel ellátott, valamely tagállamban vámhatósági felülvizsgálat alatt álló olyan nem közösségi tranzitáruk, amelyeket egy harmadik országból egy másik harmadik országba továbbítanak, az 1383/2003/EK rendelet 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett »hamisított árunak« minősülhetnek‑e, amennyiben nincs arra utaló bizonyíték, hogy ezen árukat az Európai Közösség területén fogják forgalomba hozni akár a vámeljárás betartásával, akár jogellenes forgalomba hozatal útján?”
IV – A Bíróság előtti eljárás
30. A Philips‑ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság Hivatalánál 2009. november 17‑én vették nyilvántartásba. A Nokia‑ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet 2009. december 2‑án vették nyilvántartásba.
31. Írásbeli észrevételeket terjesztett elő: a Philips‑ügyben a felperes (Philips), a Far East Sourcing, a belga, a brit és az olasz kormány, valamint a Bizottság; a Nokia‑ügyben a felperes (Nokia), az International Trademark Association, a brit, a portugál, a lengyel, a cseh, a finn és az olasz kormány, valamint a Bizottság.
32. A 2010. november 18‑án tartott tárgyaláson szóbeli észrevételeik előadása érdekében megjelentek: a Philips‑ügyben a felperes, a Far East Sourcing, a belga, cseh és a brit kormány, valamint a Bizottság; a Nokia‑ügyben a felperes cég, az International Trademark Association, a brit, a cseh, a francia, a lengyel és a finn kormány, valamint a Bizottság.
33. A 2011. január 11‑i végzéssel a Bíróság elrendelte az ügyeknek az indítványok ismertetése és az ítélethozatal céljából történő egyesítését.
V – Egy előzetes kérdés: hasonlóságok és különbségek a Nokia- és a Philips‑ügy között
34. A jelen egyesített ügyek között mutatkozó bárminemű egyezéstől függetlenül kezdettől fogva rendkívül fontos felhívni a figyelmet a két ügy között fennálló lényegi különbségre, az egyes ügyek sajátosságainak tisztázása céljából.
35. Először is rögzíteni kell, hogy a jogi háttér eltérő, az Unió vámjogi szabályozásában végbement fejlődés következtében. Így a Philips‑ügyben a tényállásra a régi 3295/94 rendelet az irányadó, míg a Nokia‑ügyben az új 1383/2003 rendeletet kell alkalmazni. Ráadásul az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések e két jogszabály eltérő rendelkezéseire hivatkoznak.
36. Másodszor, a két ügy különbözik a szóban forgó szellemi tulajdonjog fajtáját illetően: szerzői jog és formatervezési mintaoltalom a Philips‑ügyben(9), és védjegyjog a Nokia‑ügyben(10).
37. Azonban a két ügy közötti legfőbb különbség a per tárgya, ami miatt az egyes kérdéseket előzetes döntéshozatalra utalták, és amelyben a Bíróság válaszát várják. A tényállás mindkét ügyben az árutovábbítás hatálya alatt lévő áruk vámügyi lefoglalásáról szól, de míg az alapeljárás a minket másodikként foglalkoztató Nokia‑ügyben a brit vámhatóságok eljárásának jogszerűségéről szól, amely hatóságok felfüggesztették az áruk lefoglalását annak megállapítását követően, hogy nem került sor a védjegy „tényleges” vagy „valós” megsértésére, az első, Philips‑ügy egy későbbi és minőségében különböző szakaszban került a Bíróság elé, amikor a belga vámhatóságoknak az ilyen típusú és az említett helyzetben lévő áruk vonatkozásában foganatosított intézkedését követően a vélelmezhetően megsértett szellemi tulajdonjog jogosultja azért fordult a bírósághoz, hogy az állapítsa meg a jogsértés tényleges megtörténtét, a megfelelő következményekkel együtt.
38. Ez a megjegyzés annál is inkább szükséges, mert a tárgyalt ügyekben benyújtott észrevételek közül néhány bizonyos fokú félreértést mutat a szellemi tulajdonjogok oltalmának e két dimenziója között. Emiatt szükségesnek tartom már a jelen előzetes észrevételektől kezdve megkülönböztetni a szóban forgó rendeletek alapján egy tagállam hatóságai által az árutovábbítás hatálya alatti áruk vonatkozásában megvalósuló lehetséges szellemi tulajdonjogsértés esetén megtehető három egymást követő lépést.
39. Az első, „előkészítő” jellegű szakasz akkor kezdődik, amikor a szellemi tulajdonjog megsértésének „alapos gyanúja” esetén a vámhatóságok „előzetes intézkedéseket” fogadnak el, amely az áruk kiadásának felfüggesztése vagy lefoglalása lehet, mindkét esetben három munkanapon belül(11).
40. A második szakasz akkor veszi kezdetét, amikor a vélelmezhetően megsértett jog jogosultjának kérelmére(12), amennyiben fennáll a gyanú, a hatóságok megerősítik az áruk kiadásának felfüggesztését vagy lefoglalását(13). E szakasz még mindig közigazgatási és ideiglenes jellegű, azonban az előzőnél „tartósabb” intézkedést feltételez.
41. Ettől az időponttól kezdve a harmadik és utolsó szakaszban a következő esetek állhatnak elő: a) az intézkedéssel érintett áruk tulajdonosa lemond az árukról, amely esetben a vámhatóság ellenőrzése mellett lehet intézkedni a megsemmisítésük iránt(14); b) a második szakasz szerinti eljárásról szóló értesítéstől számított tíz napon belül a vélelmezhetően megsértett szellemi tulajdonjog jogosultja az „illetékes hatósághoz” (általában a bírósághoz) fordul annak érdekében, hogy az az ügy érdemét vizsgáló eljárásban megállapítsa a jogsértés megtörténtét(15); c) a jogosult nem tesz semmit a fenti 10 napos határidőn belül (tehát az a) és a b) eset hiányában), amely esetben engedélyezik az áruk kiadását, vagy megszüntetik lefoglalásukat(16).
42. Végső soron és a lehető legtömörebben összefoglalva, a Nokia‑ügyben azt kérdezik a Bíróságtól, hogy az általunk „második szakasznak” minősített helyzetben lévő áruk lefoglalásához a vámhatóságoknak rendelkezniük kell‑e bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy az említett árukat valamilyen módon az Unió piacán fogják forgalmazni; míg a Philips‑ügyben a kérdés végső soron arra irányul, hogy ez a vizsgálat elengedhetetlen‑e, vagy sem annak – a „harmadik szakasz” végén esetlegesen következő, az ügy érdeméről szóló eljárás keretében történő – megállapításához, hogy megsértettek egy szellemi tulajdonjogot.
43. Nem szabad szem elől téveszteni e lényegi különbséget az egyes nemzeti bíróságok számára történő érdemi válaszadás során. A két ügy eltérő sajátosságai miatt az előterjesztett kérdésekre célszerű külön válaszolni, a számozás sorrendjének alapulvételével, még akkor is, ha így felcserélődik a hamisított vagy kalózárukkal szembeni védelem két módjának időbeli sorrendje.
VI – A Philips‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata
44. A Rechtbank van eerste aanleg te Anwerpen (a továbbiakban: Rechtbank) azt kérdezi a Bíróságtól, hogy miként kell eljárni a szellemi tulajdonjogok megsértésének bizonyításánál abban az esetben, amikor a szóban forgó, intézkedéssel érintett áruk az árutovábbítás alatt vannak.
45. Amint jeleztem, a vámhatóságok jelen ügyben foganatosított eljárásán túlmenően, a jelen első ügy tárgya annak a ténynek a – jelen esetben bíróság általi – megállapítása, hogy valós és tényleges szellemi tulajdonjogsértés történt‑e, minden ezzel járó következménnyel együtt(17).
46. Pontosabban, a Rechtbank azt kérdezi, hogy a 3295/94 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontjából az következik‑e, hogy az értékelést attól elvonatkoztatva kell végezni, hogy az áruk vámjogi szempontból milyen helyzetben vannak, különösen azt a fikciót alkalmazva – amely álláspontja szerint közvetett módon benne rejlik a hivatkozott rendelkezésben – miszerint az említett árukat abban a tagállamban gyártották, amelyben találhatók(18).
47. Így kifejezetten annak a fikciónak az Unió jogával való összeegyeztethetőségét kérdezi, ami a „gyártás fikciójaként” vált ismertté, és amelynek legfontosabb következménye annak lehetséges megállapítása, hogy egy nem közösségi tranzitáru oly módon sérthet meg egy szellemi tulajdonjogot, mintha abban a tagállamban jogellenesen gyártott áruról lenne szó, amelyben a tranzitáru található, függetlenül attól, hogy az adott terméket az Unió piacára szánták‑e, vagy sem(19).
48. E jogi fikció, amely a kérdés lényegét adja, lehetővé teszi mindenekelőtt a „gazdasági tevékenység körében való használat” követelményének kijátszását, amelyet mind a 40/94 rendelet 9. cikke, mind a 89/104 irányelv 5. cikke, illetve a 98/71 irányelv 12. cikke valamely közösségi védjegy, nemzeti védjegy, illetve formatervezési mintaoltalmi jog megsértésének megállapításához előír.
49. A szellemi tulajdonjogok sajátos tárgya valójában a védjegy, a formatervezési minta jogosultjának biztosított kizárólagos használati jog, továbbá harmadik személyek eltiltása azok „gazdasági tevékenység körében való használatától”. Ily módon az anyagi jog a szellemi tulajdonjogok védelmét a szóban forgó termékek vagy szolgáltatások értékesítéséhez köti.
50. A hivatkozott 6. cikk (2) bekezdése b) pontjának értelmezésére vonatkozó javaslatra irányuló válasz megadása előtt rá kell mutatni, hogy az ítélkezési gyakorlat miként tette világossá, hogy az árutovábbítás önmagában nem eredményezi az érintett áruk értékesítését, és következésképpen nem sérti a védjegyjog sajátos célját(20).
51. Ilyen feltételek mellett annak megállapításához, hogy bizonyos tranzitáruk szellemi tulajdonjogot sértenek, elengedhetetlen annak bizonyítása, hogy értékesítésre fognak kerülni azon a területen, ahol e jog védelmet élvez. Az úgynevezett „gyártási fikció” alkalmazása azt feltételezné, hogy a vámrendeletek kiterjesztették e jogok védelmét a már hivatkozott anyagi jogi rendelkezésekben foglaltakra, azzal, hogy lehetővé tették a tényleges „értékesítéstől” és a „gazdasági tevékenység körében való használattól” elkülönült védelmét az érintett tagállam területén.
52. A fentiek alapján nehéz azt állítani – amint azt a Philips írásbeli észrevételeiben teszi –, hogy a „gyártás fikciója” nem jelent új szempontot a szellemi tulajdonjog megsértésének meghatározásánál, és nem módosítja az e jogokra vonatkozó anyagi jogot(21).
53. Álláspontom szerint, amint látni fogjuk, a „gyártás fikcióján” alapuló értelmezés nem következik az ennek alátámasztására hivatkozott cikkek szövegéből, túllép a vámrendelet céljain, és ellentmond a tárgykörben rendelkezésre álló ítélkezési gyakorlatnak.
A – A hivatkozott rendelkezés szövegéből nem következik a „gyártás fikciója”
54. Először is, álláspontom szerint az úgynevezett „gyártás fikciója” nehezen építhető fel a 3295/94 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontjából, amelynek pontos szövegét szükséges megismételni: „Az alábbiak tekintetében annak a tagállamnak az érvényes jogszabályait kell alkalmazni, amelynek területén az árukkal kapcsolatban az 1. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett esetek alapján eljárás indult: […] b) a hatóság által hozandó határozatra. Erre vonatkozó közösségi szabályok hiányában a határozat meghozatalára alkalmazandó kritériumoknak ugyanazoknak kell lenniük, mint amelyeket annak meghatározására alkalmaznak, hogy az érintett tagállamban gyártott áruk sértik‑e a jogosult jogait”.
55. Mindenekelőtt az a tény, hogy a rendelkezésnek megfelelően az „illetékes hatóságnak” az ügy érdeméről hozott döntése meghozatalakor ugyanazokat a szempontokat kell alkalmaznia, amelyek annak eldöntésére szolgálnak, hogy az érintett tagállamban gyártott áruk sértik a jogosult jogait, nem jelenti azt, hogy a nem közösségi tranzitárukat minden tekintetben úgy kell kezelni, mintha a szóban forgó államban jogellenesen gyártott áruk lennének.
56. Ellenkezőleg, a rendelkezés alapos tanulmányozása rámutat arra – amint a Bizottság és az Egyesült Királyság jelezte –, hogy e megfogalmazással a közösségi jogalkotó „vonatkozó közösségi szabályozás hiányában” a jogszabályok ütközése esetén alkalmazandó szubszidiárius szabályt kívánt létrehozni, amely lehetővé teszi annak az anyagi jogi szabálynak a meghatározását, amelyet az illetékes hatóságnak (a jelen ügyben a belga bírónak) alkalmaznia kell az ügy érdeméről való döntés, és ily módon annak értékelése során, hogy fennáll‑e a szellemi tulajdon megsértése. Ennek tisztázása elengedhetetlen (amint a Bizottság megjegyezte, 27 eltérő nemzeti szabályozást lehetne alkalmazni a jelen ügyben), és az e jogokat szabályozó területi elv természetes alkalmazását eredményezi(22).
57. Másrészt, csak ebben a formában nyer értelmet a rendelkezés említett, szubszidiárius jellegű megfogalmazása: „vonatkozó közösségi szabályozás hiányában”. Elfogadva, hogy a 6. cikk bevezeti az úgynevezett „gyártás fikcióját”, ki kell‑e zárni alkalmazását például a 40/94 rendelettel szabályozott közösségi védjegyek vonatkozásában, ily módon a többi szellemi tulajdonjog számára biztosítottnál alacsonyabb szintű védelmet nyújtva?
58. Az előző következtetést támasztják alá az új 1383/2003 rendelet 10. cikkében foglaltak, amelyek nagy részben megismétlik 3295/94 rendelet 6. cikke (2) bekezdése b) pontjának rendelkezéseit. E 10. cikk egyértelműbben fogalmazva kimondja, hogy „annak megállapításánál, hogy egy szellemi tulajdonjogot a nemzeti jog szerint megsértettek‑e, azoknak a tagállamoknak a hatályos jogát kell alkalmazni, amelyek területén az áruk az 1. cikk (1) bekezdésében említett helyzetek valamelyikébe kerültek”. Az új rendelet megfelelő rendelkezése tehát elhagyja a „gyártásra” hivatkozó megfogalmazást annak érdekében, hogy egyértelműen inkább a jogszabályok ütközése esetén alkalmazandó normát fogadjon el(23).
B – A Philips által képviselt értelmezés túlmutat a vámrendelet céljain
59. Másodszor, egyértelműnek tűnik, hogy a „gyártás fikciójának” az áruk e típusára való alkalmazása magában foglalhatja a felfüggesztő eljárás (árutovábbítás vagy átmeneti megőrzés) alá vonásuk megtiltásának lehetőségét is, rendeltetési helyükre való tekintet nélkül, ami egyértelműen túllépi az Unió vámjogi szabályozásának céljait.
60. A 3295/94 rendelet második preambulumbekezdésének megfelelően a rendeletben foglalt szabályozás célja, „amennyire csak lehetséges, megakadályozni a [hamisított vagy kalóz] áruk forgalomba hozatalát, és intézkedéseket bevezetni az ilyen jogellenes tevékenység hatékony kezelése céljából anélkül, hogy ezek a jogszerű kereskedelem szabadságát korlátoznák”, mivel az ilyen áruk forgalomba hozatala „jelentős sérelmet okoz a törvényeket betartó gyártóknak és kereskedőknek, valamint a szerzői és szomszédos jogok jogosultjainak, és félrevezeti a fogyasztókat”(24).
61. E második preambulumbekezdés tehát a közösségi jogalkotó azon szándékát tükrözi, hogy összeegyeztesse a vámjogi szabályozás rendelkezéseit a szellemi tulajdonjogok védelmére vonatkozó általános szabályozással, amint láttuk, a „gazdasági tevékenység körében való használat” alapján.
62. Valójában a hamisított és kalózáruk Unióban való „forgalomba hozatalának” elkerüléséről van szó, nem pedig az árutovábbítás megtiltásáról, amikor még azt sem lehet tudni, hogy mi lesz az áruk rendeltetési helye. E jogosultság biztosítása a vélelmezhetően megsértett jog jogosultja számára akadályozná a jogszerű kereskedelem szabadságát, amelyet a rendelet minden esetben fenn kíván tartani, és kibővítené a szellemi tulajdonjogok általános tartalmát.
63. Nem vitás, hogy az 1994‑es rendelet harmadik preambulumbekezdésében foglaltakat („amennyiben hamisított vagy kalózárukat és hasonló termékeket harmadik országból importálnak, fontos a Közösségben való szabad forgalomba bocsátásukat vagy felfüggesztő eljárás alá vonásukat megtiltani”) nem lehet figyelmen kívül hagyni.(25) E harmadik preambulumbekezdés, különösen utolsó fordulata nem értelmezhető tehát az előbbiekben idézett második preambulumbekezdés nélkül. Az előzővel együttesen olvasva ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy az illetékes hatóság által alkalmazható tilalomra hivatkozik, amennyiben az végül megállapítja a szellemi tulajdonjog megsértésének fennállását, annak megállapítását megelőzően, hogy az áruk ténylegesen az Unió piacán kerülnek forgalomba hozatalra. Kizárólag ily módon értelmezhető a vámhatóságok eljárásának lehetősége, amelynek célja – amint a továbbiakban e preambulumbekezdés kimondja –, „hogy az ilyen tiltás megfelelőképpen kikényszeríthető legyen”.
64. A Philips, valamint belga és az olasz kormány azt állítja, hogy a „gyártás fikciója” elengedhetetlen a 3295/94 rendeletnek (és az új 2003‑as rendeletnek) az 1. cikkben foglalt külső árutovábbítás alá vont árukra való alkalmazásának biztosításához; vagyis végeredményben ahhoz, hogy a vámhatóságok a jelenlegihez hasonló ügyekben eljárhassanak. Azonban, amint azt már jeleztem, az ilyen jellegű érvek a vámhatóságok beavatkozásához szükséges követelmények és a szellemi tulajdonjog megsértésének az illetékes hatóság általi jogerős megállapításához szükséges szigorúbb feltételek összekeveréséből erednek.
65. Másrészt nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szellemi tulajdonjogok oltalma a territorialitás elvén nyugszik. Ezen elv értelmében a jogosultak kizárólag azokban az államokban tilthatják meg a jogosultságukhoz fűződő jogsértő használatot, amelyekben e jog oltalmat élvez(26). Mivel az árutovábbítás nem eredményez „gazdasági tevékenység körében való használatot”, a gyártás fikciójára hivatkozás fontos kivétel lenne a területi elv alól, amely ebből a szempontból szintén túllépne a vámrendelet céljain(27).
C – A korábbi ítélkezési gyakorlat nem támogatja a „gyártás fikcióját”
66. A Philips‑ügyben előterjesztett kérdés megválaszolása során különös tekintettel kell lenni a tárgyban fennálló korábbi ítélkezési gyakorlatra, amelyre egyesek gyakran hivatkoznak érdekeik alátámasztása érdekében. Bizonyos módon megelőlegezve e pont következtetését, álláspontom szerint az úgynevezett „gyártás fikciója” nem felel meg a tárgyban fennálló, elsődlegesen a Class International(28) és a Montex Holdings ügyekben hozott ítéletek által képviselt legutóbbi ítélkezési gyakorlatnak(29).
67. 2005‑ben a Class International ügyben a Bíróság kimondta, hogy a 89/104 irányelvet és a 40/94 rendeletet oly módon kell értelmezni, hogy egy védjegyjogosult nem léphet fel a külső árutovábbítási eljárás vagy a vámraktározási eljárás során az ezzel a védjeggyel ellátott olyan eredeti termékek Közösségbe való beléptetésével szemben, amelyeket korábban nem ő hozott vagy nem az ő beleegyezésével hoztak forgalomba a Közösségben. Ilyen esetekben a védjegyjogosultat terheli a tilalmi jog gyakorlását alátámasztó körülmények bizonyítása, a védjegyével ellátott nem közösségi áruk szabad forgalomba bocsátása vagy a felkínálásuk, illetve eladásuk bizonyításával, ha szükségszerűen kapcsolódik a Közösségben történő forgalomba hozatalukhoz.
68. E válasz szorosan kapcsolódik a már hivatkozott Rioglass és Transremar ügyben hozott ítélethez, amely kimondta, hogy az áruk puszta továbbítása nem eredményezi azok „forgalmazását” a védjegyekről szóló anyagi jogi szabályozás által biztosított védelem szempontjából.
69. Egy évvel később ugyanezen gondolat mentén a Montex‑ügyben hozott ítélet kimondta, hogy a 89/104 irányelv 5. cikkének (1) és (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a védjegyjogosult nem tilthatja meg a védjegyet viselő és külső árutovábbítási eljárás alá vont olyan áruk továbbítását abban a tagállamban, ahol e védjegy oltalom alatt áll, amelyek végállomása egy másik olyan tagállamban van, ahol nem áll fenn az oltalom, hacsak e termékek „olyan cselekmény tárgyát nem képezik, amelyet harmadik fél végez, és amelynek során azokat olyan külső árutovábbítási eljárás alá vonják, ami szükségszerűen maga után vonja azok forgalomba helyezését az árutovábbítás tagállamában”.
70. Összegezve mindkét ítélet egyértelműen megállapítja, hogy a „gazdasági tevékenység körében való használat” alapvető követelmény a szellemi tulajdonjogok védelmének megadásához, nem engedve teret a „gyártás fikciója” hivatkozott elvének. Nyilvánvaló, hogy a védjegyek anyagi jogi szabályozásának (89/104 irányelv és 40/94 rendelet) értelmezésére hozott ítéletekről van szó, amelyek nem érintik a vámhatóságok eljárását szabályozó rendeleteket. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az említett rendeletek előírásai – amelyek értelmezését vizsgáljuk – kivételesen e hivatkozott jogok alkalmazási körébe tartoznak.
71. E tekintetben hivatkozni kell a Montex‑ügyben hozott ítélet 40. pontjára, amely kifejezetten kimondja, hogy „a 3295/94 rendelet semelyik rendelkezése nem állapít meg új feltételt az arról való meggyőződéshez, hogy fennáll‑e a védjegyjog sérelme, vagy annak megállapításához, hogy olyan védjegyhasználatról van‑e szó, amely megtiltható annak folytán, hogy az veszélyezteti e jogot”. Az ítélkezési gyakorlat e pontosítása fényében a „gyártás fikciójának” nincs helye a vámrendeletben, mivel ez – amint jeleztem – a szellemi tulajdonjogok újbóli meghatározását feltételezi.
72. Van azonban egy korábbi ítélkezési gyakorlat, amely sajátosan hivatkozik a vámrendeletekre, amelynek a Class International és Montex ügyekben foglalt ítélkezési gyakorlattal való feszült viszonya alapvetően nem tagadható, és amelyre a jelen ügyben széles körben hivatkoznak a „gyártás fikciója” elvének támogatói. Különösen a 2000‑ben a Polo/Lauren ügyben(30) hozott ítéletről és 2004‑ben a Montres Rolex ügyben hozott ítéletről(31) van szó.
73. Valójában a Polo/Lauren ügyben és a Rolex‑ügyben a Bíróság kimondta, hogy az 1994‑es vámrendelet alkalmazandó az egy tagállamban található és harmadik ország felé tartó nem közösségi tranzitárukra, különösebb hivatkozás nélkül a bizonyítás szükségességére a tekintetben, hogy a közösségi piacra szánták azokat. Ily módon az ítéletek két csoportja közötti nyilvánvaló eltérések megmagyarázzák, hogy miért bírálták azokat gyakran ellentmondásos jellegük miatt(32).
74. Először is, e tekintetben ki kell jelenteni, hogy a Bíróság tudatában volt e feszültségnek, ezért foglalkozott annak tisztázásával, hogy a Class International és Montex‑ügyekben hozott ítéletek indokolásai ne cáfolják az azt megelőző ítélkezési gyakorlatot(33).
75. Másodszor figyelembe kell venni, hogy az első két ítéletben olyan kérdésekre helyeződött át a hangsúly, mint a vámrendelet érvényessége és jogalapja (a Polo/Lauren ügyben), valamint egy büntetőjogi lex previa fennállása a Rolex‑ügyben hozott ítéletben, viszonylag alárendelt szerepet szánva azon kérdés vizsgálatának, hogy az áruk az Unió területére irányulnak‑e.
76. Végül hangsúlyozni kell, hogy a Polo/Lauren ügyben hozott ítélet nagy jelentőséget tulajdonít a hamisított áruk Unió piacára való jogellenes behozatala kockázatának, amelyből levezeti, hogy az említett árutovábbítás „hatással lehet a belső piacra”(34).
77. Tehát, mindezen körülményektől függetlenül a folytonosság bizonyos fokú megszakadását kell megállapítani az ítéletek két csoportja között. Amennyiben e feszültségnek jelentőséget kívánunk tulajdonítani, álláspontom szerint a Bíróság legutóbbi ítéletei (a Class International ügyben és a Montex‑ügyben hozott ítéletek) azok, amelyek leginkább tükrözik a Bíróság álláspontját.
78. Mindenesetre és álláspontom szerint a számos ítélet értelmezésével kapcsolatos félreértés nagy részben abból ered, hogy eddig a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben hivatkozott normák vonatkozásában anélkül adta meg válaszait, hogy szükségszerűen figyelembe vette volna a jogvita tárgyát, amelyben a kérdés felmerült.
79. A Bíróság elé terjesztett jelen ügyekben annak tisztázása a feladat, hogy e rendelkezések milyen körülmények fennállása esetén alkalmazandók, továbbá azon küszöb átlépéséhez szükséges feltételek pontosítása, amely lehetővé teszi egyrészt a vámhatóságok eljárását, másrészt a jogsértés (általában a bíróság általi) megállapítását(35).
D – Következtetés
80. A fentiek értelmében azt a választ javaslom a Rechtbank által előterjesztett kérdésre, hogy a 3295/94 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy a tagállami (jelen esetben bírósági) szerv, amelyhez egy szellemi tulajdonjog jogosultja a hivatkozott rendelet 7. cikke alapján fordul, figyelmen kívül hagyhatja, hogy a szóban forgó áruk átmeneti megőrzés vagy árutovábbítási eljárás alatt állnak; következésképpen úgy sem lehet értelmezni, hogy abból a fikcióból kell kiindulnia, hogy az árukat ebben a tagállamban gyártották, és e tagállam joga alapján kell azt megállapítania, hogy ezen áruk sértik‑e az adott szellemi tulajdonjogot.
VII – A Nokia‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés vizsgálata
A – Előzetes megállapítások
81. Amint az megállapításra került, az előzőekben vizsgált ügytől eltérően a Nokia‑ügyben a Court of Appeal egy olyan eljárásban terjesztette elő a kérdését, amelyben a brit vámhatóságok azon döntésének jogszerűségét vitatták, amellyel elutasították a Nokia kérelmét bizonyos tranzitáruk lefoglalása iránt.
82. Formálisan, az előterjesztett kérdés a „hamisított áruk” új 1383/2003 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjában foglalt fogalmának értelmezési kérdéseként merül fel: „olyan áruk, beleértve azok csomagolását is, amelyek engedély nélkül olyan védjeggyel vagy megjelöléssel vannak ellátva, amely megegyezik az ugyanolyan típusú árukra érvényesen bejegyzett védjeggyel, vagy amely lényeges jellemzőit tekintve nem különböztethető meg az ilyen védjegytől, és amely ezáltal sérti a védjegy jogosultjának jogait a közösségi jog, így különösen [...] a 40/94/EK rendelet szerint, vagy azon tagállam jogszabályai szerint, amelyben a vámhatóságok intézkedése iránti kérelmet benyújtották”.
83. Mindezek alapján a Bíróság feladata annak tisztázása, hogy e rendelkezés megalkotja‑e a hamisított áruk önálló fogalmát, függetlenül a vámhatóságok eljárására vonatkozó anyagi jogi szabályozástól.
84. Álláspontom szerint tehát a szóban forgó rendelkezésnek a védjegyekről szóló anyagi jogra való hivatkozása – annak ellenére, hogy az „ezáltal”(36) kifejezéssel kezdődik – feltétlen, és következésképpen az egyes beavatkozók által hivatkozott „önálló fogalom” elvének nem lehet helyt adni. Így ahhoz, hogy az 1383/2003 rendelet értelmében vett „hamisított árukról” beszélhessünk, azt kell bizonyítani, hogy az érintett árukat az Európai Unió piacára szánták. Ellenkező esetben a tranzitáruk nem felelnének meg a „gazdasági tevékenység körében való használat” követelményének, amelyet a 40/94 rendelet és a védjegyekről szóló nemzeti szabályozások megkívánnak.
85. Amint az előző ügyben láttuk, e követelmény elengedhetetlen, amikor egy védjegyjog megsértésének – bíróság általi vagy egyéb módon történő – megállapításáról van szó az ügy érdeméről szóló eljárásban. Tehát a jelen ügy annak megállapítására irányul, hogy a fentiek bizonyítása szintén szükséges‑e a vámhatóságok eljárását esetlegesen megelőző szakaszban.
86. Utóbbi az az érv, amelyre hivatkozással az 1383/2003 rendelet 2. cikke alapján a brit vámhatóságok megtagadták az eljárást a tranzitáruk vonatkozásában, mivel nem állt fenn tényszerű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az Unió piacára szánták azokat.
87. Amennyiben azonban annak tisztázásáról van szó, hogy a rendelet szempontjából mik a „hamisított áruk”, vagy ami ezzel megegyezik, hogy mely feltételeknek kell fennállniuk a vámhatóságok eljárásához, egyértelmű, hogy az 1383/2003 rendelet 2. cikkét, amelyben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés összpontosul, nem lehet elkülönítetten vizsgálni.
88. Ellenkezőleg, álláspontom szerint különös tekintettel kell lenni a rendelet 1. cikkére, amely meghatározza alkalmazási körét, valamint a 4. és 9. cikkre, amelyekben a vámhatóságok eljárásának feltételeit határozzák meg. E rendelkezések mindegyike – amint a későbbiekben látni fogjuk – a „gyanú” fogalmát használja ezen eljárás előfeltételeként(37).
89. Másrészt a 2. cikk kiterjesztő és elkülönült, a vámhatóságok eljárási lehetőségét megállapító egyedüli rendelkezésként történő értelmezése aligha összeegyeztethető a rendelet céljaival és az említett hatóságok számára a rendelet által biztosított hatáskörökkel, továbbá a tárgyban rendelkezésre álló ítélkezési gyakorlattal(38).
B – A rendelet 1., 4. és 9. cikke sajátos szempontot vezet be az intézkedés igazolására: a jogsértés „gyanúját”
90. A 2. cikkel szemben, amely annak meghatározására korlátozódik, hogy a „rendelet szempontjából” melyek a szellemi tulajdonjogot sértő áruk, az 1., 4. és 9. cikk kifejezetten arra az esetre rendelkezik a vámhatóságok eljárásának lehetőségéről, amikor felmerül a „gyanúja”, hogy a bármilyen vámjogi helyzetben lévő áruk valamely szellemi tulajdonjogot „sértenek” vagy „feltehetően sértenek”.
91. A fent kifejtettek alapján az 1383/2003 rendelet (és azt megelőzően a 3295/94 rendelet) egyértelműen megkülönbözteti a vámhatóságok eljárásának és a jogsértés tényleges megállapításának szakaszát. Az első tipikusan közigazgatási, megelőző jellegű szakasz, míg a második jellemzően bírósági természetű szakasz, és minden esetben az ügy érdemében hozott, általában végleges döntést eredményez.
92. Tehát, ahogy a rendelet különböző hatóságokra ruházza a döntési jogosultságot a fenti szakaszok mindegyikében, eltérő feltételekhez is köti azokat, szigorúbb követelményeket határozva meg az ügy érdeméről szóló döntés esetében, mivel ez vezethet a szóban forgó védjegynek az Unió gazdasági tevékenysége körében való használatának megtiltásához(39). Ezzel szemben a vámhatóságok által alkalmazható intézkedések átmenetiek és megelőző jellegűek, ezért logikus, hogy azt a küszöböt, amely felett lehetségessé válik ezen eljárás, alacsonyabb követelményi szinten határozzák meg.
93. Így magyarázható, hogy az 1383/2003 rendelet 5. cikkének (5) bekezdése, amely kimerítően szabályozza a vámhatóságok eljárása iránti kérelem tartalmát, kizárólag azt követeli meg, hogy tartalmazza „mindazon adatokat, amelyek a vámhatóság számára lehetővé teszik, hogy az árukat könnyen felismerjék”, így különösen, „pontos adatokat a csalás típusáról vagy módjáról, amelyről a jogosultnak esetlegesen tudomása van”(40).
94. Egyidejűleg a rendelkezés megköveteli a kérelmezőtől „annak igazolását, hogy a kérelmező az árukkal […] kapcsolatban érvényesített jogok jogosultja”, és egy nyilatkozatot ír elő, amellyel felelősséget vállal az érintett személyek felé arra az esetre, ha az eljárás a jogosult cselekménye vagy mulasztása miatt megszakad, vagy a kérdéses árukról később megállapítást nyer, hogy nem sértenek szellemi tulajdonjogot (a 6. cikk (1) bekezdése). Az áruk „szándékolt rendeltetési helyét”, más adatokhoz, mint például „az áruk tervezett érkezési vagy indulási dátumához” hasonlóan csak abban az esetben kell a kérelemben feltüntetni „tájékoztató jelleggel, […] ha a jogosultnak esetlegesen rendelkezésére áll”.
95. A cél tehát a gyanús áruk helyének meghatározása, valamint a kérelem bizonyos fokú komolyságának biztosítása, és természetesen nem a hivatkozott jog megsértésének megállapítása. Amennyiben a jogalkotó már ebben a szakaszban a jogsértés fennállását alátámasztó bizonyítékokat követelt volna (bár eshetőleges jelleggel), kifejezett formában tette volna.
C – A vámhatóságok nem előlegezhetik meg az ügy érdemére vonatkozó, jövőbeli döntést
96. Másrészt egyértelmű, hogy nem a vámhatóságok feladata annak végleges megállapítása, hogy fennáll‑e a szellemi tulajdonjogok megsértése. Amennyiben a 2. cikkből az következne, hogy a rendelet a jogsértés ugyanolyan szintű bizonyítását írja elő az áruk vámjogi lefoglalásához, továbbá a forgalomból való kivonásukhoz vagy megsemmisítésükhöz, a vámhatóságok döntése bizonyos értelemben megelőlegezné az ügy érdeméről szóló eljárás eredményét, amelyre egy későbbi időpontban és egy másik hatóság döntése révén kerül sor.
97. A megelőző ellenőrzés tehát nem függhet a szellemi tulajdonjog megsértésének előzetes megállapításától. Megelőző eszközként átmeneti jellegű (nem több, mint tíz nap) és természetes, hogy átmeneti adatok vagy „gyanú” alapján kerül alkalmazásra(41).
D – A bizonyítással kapcsolatos túlzott követelmények értelmetlenné tehetik a rendelet alkalmazási körét
98. A bizonyítással kapcsolatos ilyen típusú követelmények a gyakorlatban megakadályozhatnának bármilyen típusú beavatkozást a külső árutovábbítás alatt álló árukkal kapcsolatban annak ellenére, hogy ezek kifejezetten a rendelet alkalmazási körébe tartoznak.
99. A vámjogi szabályozás fejlődése bizonyítja leginkább egyértelműen annak jelentőségét, hogy a közösségi jogalkotó minden olyan vámjogi helyzetet szabályozni kívánt, amelybe a hamisított vagy kalózáruk kerülhetnek.(42) Így az 1383/2003 rendelet 1. cikke szerint a rendelet alkalmazási körébe tartoznak a szabad forgalomba bocsátásra, kivitelre vagy újrakivitelre bejelentett áruk, az Unió területére való behozatal vagy kivitel alatt álló áruk, az értesítés melletti újrakivitel hatálya alá tartozó áruk, a vámszabad területre beléptetett, vagy vámszabad raktárba betárolt áruk és a felfüggesztő eljárás alá vont áruk. A Közösségi Vámkódex 84. cikk (1) bekezdésének a) pontjával összhangban a felfüggesztő eljárás magában foglalja többek között a külső árutovábbítást, a vámraktározást és az ideiglenes behozatalt.
100. A vámjogi eljárások e fajtáját csalárd módon olyan áruk behozatalára is alkalmazni lehet, amelyeket jogellenesen kívánnak értékesíteni az Unióban, mivel az első pillanatban semmi nem kötelezi a feladót arra, hogy nyilatkozzon az áru rendeltetési helyét illetően, vagy felfedje személyét.
101. Az ilyen helyzetek által teremtett bizonyítási nehézségekre tekintettel, amennyiben a szabálytalanságok gyanúja nem lenne elegendő a vámhatóságok megelőző jellegű beavatkozásának megindításához, akkor értelmetlenné válna az a terjedelem, amellyel a rendelet 1. cikke meghatározza annak alkalmazási körét, és megnövekedne a felfüggesztő eljárások – az áruk elkobzásának elkerülése céljából történő – visszaélésszerű alkalmazásának kockázata.
E – A rendelet bevezeti a „gyanú” szempontját
102. A fentiek alapján álláspontom szerint a „hamisított áruk” 1383/2003 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének a) pontjában foglalt meghatározása támogatja a vámrendelet többi rendelkezésének érvényesülését, és úgy kell értelmezni, hogy lehetővé váljon e rendelkezések megfelelő alkalmazása.
103. A rendelet – amint címéből is következik – „az egyes szellemi tulajdonjogokat feltehetően sértő áruk elleni vámhatósági intézkedéseket” és az „ilyen jogokat ténylegesen sértő áruk ellen hozandó intézkedéseket” szabályozza.
104. Utóbbihoz meg kell állapítani, hogy az áru a 2. cikk értelmében „hamisított” vagy „kalóz”. E tekintetben – amint a Philips‑ügy kapcsán már volt alkalmam kifejteni – a védjegyekről és más szellemi tulajdonjogokról szóló anyagi jogi szabályozásban foglalt szempontokhoz kell fordulni. A 2. cikk erre való hivatkozását következésképpen így kell értelmezni.
105. Ezzel szemben ahhoz, hogy a vámhatóságok bizonyos áruk vonatkozásában intézkedhessenek, elegendő, ha „gyanús”, hogy fennállnak a 2. cikk szerinti meghatározásban foglalt követelmények, közöttük az anyagi jogi szabályozásból levezethetők, amelyre a rendelkezés hivatkozik.
106. A probléma tehát abban áll, hogy a „gyanú” fogalma ezen összefüggésben szorosan kapcsolódik a tényekhez. Kétségtelen, hogy „gyanú” alatt nem megcáfolhatatlan megállapításokat kell érteni, de azt is el kell kerülni, hogy e kritérium a vámhatóságok intézkedését illetően teljes önkényhez vezessen(43).
107. Ezért úgy értelmezem, hogy a vámhatóságoknak az ellenőrzésük alá vont tranzitáruk vonatkozásában történő jogszerű beavatkozásához legalább valamiféle „bizonyítékkezdeménnyel”, azaz bizonyos gyanújelekkel kellene rendelkezniük arra vonatkozóan, hogy az adott áruk ténylegesen szellemi tulajdonjogot sérthetnek.
108. A tranzitáruk egyedi esetében a legnehezebben megítélhető tényező e szakaszban természetesen az áruk rendeltetési helye.
109. Ebből a szempontból a „gyanú” értékelése során különös tekintettel kell lenni az áruk Unió piacára való csalárd behozatalának kockázatára. A közösségi felügyeleti rendszerből eredő minden elővigyázatosság ellenére a kockázat fennáll, következésképpen nem szabad megfeledkezni arról, hogy bár a külső árutovábbítási eljárás önmagában jogi fikción alapul, az áruk ténylegesen az Unió területén találhatók.
110. Így a fikció értelmében a külső árutovábbítási eljárás alá vont árukat nem terhelik sem behozatali vámok, sem más kereskedelempolitikai intézkedések; ezeket úgy kell tekinteni, mintha az Unió területére be sem léptek volna. Tehát amint a Polo/Lauren ügyben hozott ítéletben egyértelműen megállapításra kerül, az árutovábbítás „nem a belső piactól idegen tevékenység”(44). Végeredményben azt kell értékelni, hogy e kockázat eléri‑e azt a szintet, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos árukat „gyanúsnak” minősítsenek abból a szempontból, hogy szellemi tulajdonjogot sérthetnek.
111. A fentiek alapján és a teljesség igénye nélkül, az olyan körülmények, mint az árutovábbítási eljárás jelentős elhúzódása, a használt szállítóeszközök fajtája és száma, az áruk feladójának azonosításával kapcsolatos kisebb vagy nagyobb nehézségek, vagy a rendeltetési helyre, illetve a célállomásra vagy a címzettre vonatkozó adatok hiánya bizonyos körülmények között alátámaszthatják a megalapozott gyanút arra vonatkozóan, hogy a külső megjelenésük alapján „hamisított” vagy „kalóz” áruknak tűnő áruk az Unióban kerülnek forgalomba hozatalra.
112. Összegezve azt a választ javaslom a Court of Appeal of England and Wales által előterjesztett kérdésre, hogy a közösségi védjeggyel ellátott, valamely tagállamban vámhatósági felülvizsgálat alatt álló olyan nem közösségi tranzitáruk, amelyeket egy harmadik országból egy másik harmadik országba továbbítanak, az említett vámhatóságok intézkedése alá vonhatók, amennyiben elégséges előjel áll rendelkezésre, hogy felmerüljön a gyanú arra vonatkozóan, hogy ezek „hamisított” vagy „kalóz” áruk, és különösen, hogy ezen árukat az Európai Közösség területén fogják forgalomba hozni akár a vámeljárás betartásával, akár jogellenes forgalomba hozatal útján, abban az esetben is, ha nem állnak fenn erre utaló bizonyítékok.
VIII – Végkövetkeztetések
113. Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság az előterjesztett kérdésekre a következő válaszokat adja:
A – A Rechtbank van eerste aanleg te Antwerpen által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre (C‑446/09. sz. ügy):
„A bizonyos szellemi tulajdonjogokat sértő áruk Közösségbe való behozatalával, Közösségből történő kivitelével és újrakivitelével kapcsolatban bizonyos intézkedéseket megállapító, 1994. december 22‑i 3295/94/EK tanácsi rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy a tagállami bíróság, amelyhez egy szellemi tulajdonjog jogosultja a hivatkozott rendelet 7. cikke alapján fordul, figyelmen kívül hagyhatja, hogy a szóban forgó áruk átmeneti megőrzés vagy árutovábbítás alatt állnak; következésképpen úgy sem lehet értelmezni, hogy abból a fikcióból kell kiindulnia, hogy az árukat ugyanebben a tagállamban gyártották, ahhoz, hogy e tagállam joga alapján eldönthesse, hogy ezen áruk sértik‑e a szóban forgó szellemi tulajdonjogot.”
B – A Court of Appeal of England and Wales által előzetes döntéshozatalra elterjesztett kérdésre (C‑495/09. sz. ügy):
„A közösségi védjeggyel ellátott, valamely tagállamban a vámhatóságok vizsgálata alatt álló olyan nem közösségi tranzitáruk, amelyeket egy harmadik országból egy másik harmadik országba továbbítanak, az említett vámhatóságok intézkedése alá vonhatók, amennyiben elegendő ténykörülmény áll rendelkezésre azon gyanú alátámasztására, hogy ezek »hamisított« vagy »kalóz« áruk, különösen azon gyanú alátámasztására, hogy ezen áruk az Európai Unió piacán kerülnek majd forgalmazásra, akár valamely vámeljárás révén, akár azok jogellenes forgalomba hozatala révén