ELEANOR SHARPSTON
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2016. november 24.(1)
C‑367/15. sz. ügy
Stowarzyszenie „Oławska Telewizja Kablowa” w Oławie
kontra
Stowarzyszenie Filmowców Polskich w Warszawie
(a Sąd Najwyższy [legfelsőbb bíróság, Lengyelország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Szellemi és ipari tulajdonjogok – Jogsértés – A kártérítés kiszámítása –2004/48/EK irányelv – Olyan tagállami jogszabály, amely azon jogdíjak összege kétszeresének vagy háromszorosának megfelelő összegű kártérítést ír elő, amelyeket a szóban forgó szellemi tulajdonjog felhasználásának engedélyezése esetén kellett volna fizetni”
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a Bíróságtól azt kérik, hogy értelmezze a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló, 2004/48/EK irányelvet,(2) és egyebek mellett hozzon döntést abban a kérdésben, hogy az irányelv 13. cikkével ellentétes‑e az a nemzeti jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult egy állítólagos jogsértőtől olyan, előre meghatározott összegű kártérítést követeljen, amely a kérdést előterjesztő bíróság szóhasználatával élve „büntető jellegűként” írható le.
Az uniós jog
2. A 2004/48 irányelv (2) és (3) preambulumbekezdése a következőt mondja ki:
„(2) A szellemi tulajdon védelme lehetővé kell, hogy tegye a feltaláló vagy alkotó számára, hogy találmányából vagy alkotásából jogos haszonhoz jusson. Lehetővé kell tennie továbbá a művek, ötletek és az új know‑how lehető legszélesebb elterjedését. Ugyanakkor e védelem nem akadályozhatja a szabad véleménynyilvánítást, a szabad információáramlást és a személyes adatok védelmét; ez vonatkozik az internetre is.
(3) A szellemi tulajdonjogok érvényesítését szolgáló hatékony eszközök hiánya azonban az innovációt és alkotótevékenységet visszafogja, és a beruházásokat megakadályozza. Ennélfogva szükséges biztosítani, hogy a szellemi tulajdonra vonatkozó anyagi jogot – amely jelenleg nagymértékben a közösségi vívmányok részét képezi – a[z Európai Unióban] hatékonyan alkalmazzák. E tekintetben a szellemi tulajdonjogok érvényesítésének eszközei központi jelentőséggel bírnak a belső piac sikere szempontjából.”
3. A 2004/48 irányelv (8) preambulumbekezdése értelmében:
„A tagállami rendszerek között a szellemi tulajdonjogok érvényesítésének eszközei tekintetében fennálló különbségek veszélyeztetik a belső piac zavartalan működését, és megakadályozzák, hogy a szellemi tulajdonjogok az egész [Európai Unióban] egyenlő szintű védelmet élvezzenek. E helyzet hátrányosan hat a belső piacon belüli szabad mozgásra, és megakadályozza egy olyan [helyesen: olyan környezet] kialakulását, amely kedvezőleg hat az egészséges versenyre.”
4. A 2004/48 irányelv (10) preambulumbekezdése értelmében:
„Ezen irányelv célja a jogszabályok egymáshoz való közelítése egy magas, egyenértékű és egységes védelmi szint belső piacon belüli biztosítása érdekében.”
5. A 2004/48 irányelv (17) preambulumbekezdésének a szövege a következő:
„Az ezen irányelvben foglalt intézkedéseket, eljárásokat és jogorvoslatokat minden egyes esetben úgy kell meghatározni, hogy az figyelembe vegye az adott eset jellemző vonásait, ideértve az egyes szellemi tulajdonjogok sajátosságait és szükség esetén a jogsértés szándékos vagy nem szándékos voltát.”
6. A 2004/48 irányelv (26) preambulumbekezdése értelmében:
„Az olyan jogsértő által elkövetett jogsértésből fakadó sérelem orvoslása érdekében, aki úgy fejti ki a tevékenységet, hogy tudja, vagy kellő gondosság mellett tudnia kellene, hogy az jogsértést valósít meg, a jogosult részére fizetendő kártérítés összegének figyelemmel kell lennie valamennyi irányadó szempontra, így például a jogosult elmaradt hasznára vagy a jogsértő által elért jogtalan haszonra, valamint szükség esetén a jogosult által elszenvedett nem vagyoni kárra. Ehelyett, például amennyiben nehéz lenne számszerűsíteni a ténylegesen elszenvedett kár összegét, a kár összegét olyan kritériumok alapján is meg lehet állapítani, mint a jogdíjak vagy licencdíjak, amelyeket a jogsértőnek fizetnie kellett volna, ha engedélyt kért volna az érintett szellemi tulajdonjog felhasználására. Ennek célja nem az, hogy büntető jellegű kártérítés előírásának kötelezettségét vezesse be, hanem hogy objektív kritériumon alapuló, kiegyenlítő jellegű kártérítést tegyen lehetővé, figyelembe véve azokat a költségeket, amelyek a jogosult oldalán például a jogsértés megállapításával és az elkövetőjének felkutatásával összefüggésben merültek fel.”
7. A 2004/48 irányelv 2. cikke a „Hatály” címet viseli. Az (1) bekezdés a következőket írja elő:
„A[z európai uniós] vagy tagállami jogszabályokban esetlegesen foglalt eszközök sérelme nélkül – amennyiben azok kedvezőbbek a jogosultak számára – az ebben az irányelvben foglalt intézkedéseket, eljárásokat és jogorvoslatokat a 3. cikkel összhangban alkalmazni kell [az uniós] jogban és/vagy az érintett tagállam nemzeti jogában foglalt bármely szellemi tulajdonjog megsértése esetén.”
8. A 2004/48 irányelv 3. cikke értelmében:
„(1) A tagállamok rendelkeznek azon intézkedésekről, eljárásokról és jogorvoslatokról, amelyek az ezen irányelv által szabályozott szellemi tulajdonjogok érvényesítésének biztosításához szükségesek. Ezen intézkedéseknek, eljárásoknak és jogorvoslatoknak méltányosnak és igazságosnak kell lenniük, nem lehetnek indokolatlanul bonyolultak és költségesek, és nem eredményezhetnek észszerűtlen határidőket és indokolatlan késedelmeket.
(2) Ezeknek az intézkedéseknek, eljárásoknak és jogorvoslatoknak ezen túlmenően hatásosnak, arányosnak és elrettentőnek [helyesen: visszatartó hatásúnak] kell lenniük, és úgy kell őket alkalmazni, hogy a jogszerű kereskedelemnek ne állítsanak korlátokat, és hogy az azokkal való visszaélés esetére rendelkezésre álljanak biztosítékok.”
9. A 2004/48 irányelv 13. cikke a „Kártérítés” címet viseli. Az (1) bekezdés a következőket írja elő:
„A tagállamok biztosítják, hogy az illetékes bíróságok a sértett fél kérelmére elrendeljék, hogy a jogsértő, aki tudta, vagy kellő gondosság mellett tudnia kellett volna, hogy jogsértést valósít meg, a jogosult számára a jogsértés folytán elszenvedett tényleges kárnak megfelelő kártérítést fizessen.
A bíróságok a kár megállapításakor:
a) figyelembe vesznek minden megfelelő szempontot, úgy mint a kedvezőtlen gazdasági kihatásokat, ideértve a sértett fél elmaradt hasznát, a jogsértő jogtalan gazdagodását, és indokolt esetben a nem tisztán gazdasági tényezőket, mint a jogosultnak a jogsértés által okozott nem vagyoni kárát;
vagy
b) az a) bekezdés [helyesen: pont] alkalmazása helyett a kárt indokolt esetben átalányösszegben állapíthatják meg olyan tényezők alapján, mint legalább azon díjazás vagy jogdíjak összege, amely a jogosultat megillette volna, ha az adott szellemi tulajdonjog felhasználására a jogsértő engedélyt kért volna.”
A lengyel jog
10. A Ustawa z dnia 4 lutego 1994 r. o prawie autorskim i prawach pokrewnych (a szerzői jogról és a szomszédos jogokról szóló, 1994. február 4‑i törvény, a továbbiakban: szerzői jogról szóló törvény) tényállás idején hatályos változatának 79. cikkének (1) bekezdése a következőket írta elő:
„A megsértett szerzői vagyoni jogok jogosultja e jogok megsértőjétől követelheti:
1. a jogsértés abbahagyását;
2. a jogsértés hatásainak megszüntetését;
3. az okozott kár megtérítését:
a) a vonatkozó általános elvek alapján, vagy
b) azon megfelelő díjazás kétszeresének vagy a szerzői jog szándékos megsértése esetén háromszorosának megfelelő összeg megfizetésével, amely a jogosultat a bejelentés időpontjában megillette volna a mű felhasználására adott engedélye alapján;
4. az elért gazdagodás visszatérítését.”
A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
11. A Stowarzyszenie Filmowców Polskich (Lengyel Filmművészek Szövetsége, a továbbiakban: Filmművészek Szövetsége) olyan szervezet, amely jogosult a szerzői jogi védelem alatt álló audiovizuális alkotások kezelésére és védelmére, a kábeltelevízió‑hálózaton keresztül történő (tovább)közvetítésre vonatkozóan is. A lengyel kulturális és művészeti minisztérium engedélye alapján működik. A Stowarzyszenie Oławska Telewizja Kablowa (Oława város kábeltelevíziós szövetsége, a továbbiakban: kábeltelevíziós szövetség) kábelhálózaton keresztül televíziós műsorokat sugároz az Alsó‑Sziléziában található Oława város területén.
12. 1995. október 4‑én a felek felhasználási szerződést kötöttek, amelyben rögzítették a kábeltelevíziós szövetség által a Filmművészek Szövetségének fizetendő díjazásra vonatkozó szabályokat. 1998. december 30‑án a felperes felmondta e szerződést, és új feltételekkel új szerződés megkötését javasolta. E feltételek között szerepelt egy magasabb, a kábeltelevíziós szövetség nettó havi árbevétele 2,8%‑ának megfelelő felhasználási díj fizetése, amely összeget a lengyel kábeltelevízió‑piac jelentős számú szereplője már elfogadott.
13. A kábeltelevíziós szövetség nem fogadta el a Filmművészek Szövetségének ajánlatát. 2008. április 17‑én a felek közötti vita rendezése iránt kérelmet nyújtott be a Komisja Prawa Autorskiegóhoz (lengyel szerzői jogi hatóság).(3) 2009. március 6‑i határozatában a hatóság úgy döntött, hogy a felhasználási díjnak a nettó havi árbevétel 1,6%‑ának kell megfelelnie, kizárva e bevételből a hozzáadottérték‑adót, valamint a telepítési és bekötési költségeket. A kábeltelevíziós szövetség ezután a fenti havi ráta alapján a 2006 és 2008 közötti időszakban elért árbevétele után 34 312,69 PLN‑t(4) fizetett a Filmművészek Szövetsége számára.
14. A Filmművészek Szövetsége 2009. január 12‑én eljárást indított, amelyben azt kérte, hogy tiltsák meg a kábeltelevíziós szövetségnek az audiovizuális alkotások kábeltelevízió hálózaton keresztül történő (tovább)közvetítését addig, amíg nem köt új felhasználási szerződést, valamint az alperest kötelezzék arra, hogy fizessen 390 337,50 PLN(5) tőkeösszeget a kereset benyújtásának napjától a tényleges teljesítés napjáig számított időszakra vonatkozóan. A fenti igényeket a felperes a szerzői jogról szóló törvény 79. cikke (1) bekezdésének 1. pontja és 3. pontjának b) alpontja alapján terjesztette elő.
15. 2009. augusztus 11‑i ítéletével a wrocławi Sąd Okręgowy (regionális bíróság) a 84 120,51 PLN vonatkozásában megállapította az okafogyottságot,(6) megtiltotta a kábeltelevíziós szövetség számára audiovizuális alkotások (tovább)közvetítését addig, amíg a Filmművészek Szövetségével nem köt felhasználási szerződést, ez utóbbi számára 160 275,69 PLN tőkeösszeget ítélt meg,(7) és a keresetet az ezt meghaladó részében elutasította. Ez a bíróság megállapította, hogy az alperes megsértette a szerzői jogról szóló törvény 79. cikkének (1) bekezdését, mivel szándékosan (tovább)közvetítette a programokat, holott tudta, hogy nem rendelkezik felhasználási engedéllyel. Így az említett rendelkezés értelmében a megfelelő díjazás háromszorosa járt a felperesnek.
16. Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be a wrocławi Sąd Apelacyjny‑hoz (fellebbviteli bíróság). A 2010. március 12‑i ítéletével az említett bíróság a fellebbezést elutasította. Ezt követően a felek fellebbezést nyújtottak be a kérdést előterjesztő bírósághoz, amely 2011. június 15‑i ítéletével a fellebbviteli bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az ügyet újbóli tárgyalásra visszautalta hozzá. 2011. december 19‑i ítéletével a fellebbviteli bíróság megváltoztatta a megtámadott ítéletet, és a kábeltelevíziós szövetséget kötelezte, hogy fizessen a Filmművészek Szövetsége részére további 145 941,30 PLN(8) összeget, a kábeltelevíziós szövetség által benyújtott fellebbezést pedig elutasította. A kérdést előterjesztő bíróság a jelenleg tárgyalt ügyben 2013. március 27‑én másodszor is hatályon kívül helyezte a megtámadott ítéletet és az ügyet a fellebbviteli bírósághoz újbóli vizsgálatra visszautalta. 2013. augusztus 28‑i levelében a Filmművészek Szövetsége visszavonta kérelme egy részét a kábeltelevíziós szövetségre vonatkozó (tovább)közvetítési tilalmat illetően. Az ügy újratárgyalása során a fellebbviteli bíróság megjegyezte, hogy a felek között már csak a szerzői jogról szóló törvény 79. cikke alapján fizetendő kártérítés összegét illetően volt vita.
17. A jogvita harmadik alkalommal került a kérdést előterjesztő bíróság elé elbírálásra. A bíróság megjegyzi, hogy a kábeltelevíziós szövetség következetesen azzal érvelt, hogy a szerzői jogról szóló törvény 79. cikke ellentétes a 2004/48 irányelv 13. cikkével, különösen azt illetően, hogy a megfelelő díjazás két‑ vagy háromszorosának megfelelő „büntető” jellegű kártérítést ír elő.
18. Mivel a kérdést előterjesztő bíróságnak az irányelv rendelkezéseinek értelmezését illetően kétségei támadtak, felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„A [2004/48 irányelv] 13. cikkét lehet‑e úgy értelmezni, hogy a megsértett szerzői vagyoni jogok jogosultjának lehetősége van arra, hogy a neki okozott kárért kártérítést kérjen a vonatkozó általános elvek alapján vagy a kár és a szerzői jog megsértését okozó tény és az elszenvedett kár közötti okozati összefüggés bizonyítása nélkül a megfelelő díjazás kétszeresének, vagy a szerzői jog szándékos megsértése esetén háromszorosának megfelelő összeg megfizetését kérje, miközben a 2004/48 irányelv 13. cikke úgy rendelkezik, hogy a bíróság a kártérítésről a 13. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett szempontok figyelembevételével dönt, és e cikk kizárólag másodlagosan rendelkezik úgy, hogy a bíróság a kárt indokolt esetben átalányösszegben állapíthatja meg az irányelv 13. cikke (1) bekezdésének b) pontjában említett tényezők alapján? Az irányelv 13. cikke alapján az érintett fél kérelmére megállapítható‑e olyan átalány‑kártérítés, amelynek összegét előre meghatározzák, és amely a megfelelő díjazás kétszeresét vagy háromszorosát jelenti, tekintettel arra, hogy az irányelv preambulumának (26) preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelvnek célja nem az, hogy büntető jellegű kártérítést vezessen be?”
19. A Filmművészek Szövetsége, a görög, a lengyel és az osztrák kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. A 2016. július 14‑i tárgyaláson az alapeljárásban részt vevő mindkét fél, valamint a lengyel kormány és a Bizottság képviselői is jelen voltak és előterjesztették szóbeli észrevételeiket.
Értékelés
Előzetes észrevételek
20. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzést 2015. július 14‑én nyújtották be a Bírósághoz. 2015. június 23‑i ítéletével a Trybunał Konstytucyjny (lengyel alkotmánybíróság) kimondta, hogy a szerzői jogról szóló törvény 79. cikke (1) bekezdése (3) albekezdésének b) pontja ellentétes a Lengyel Köztársaság alkotmányával, mivel lehetővé tette, hogy a szerzői jog jogosultja, akinek jogait megsértették, amennyiben a jogsértés szándékos volt, a megfelelő díj háromszorosának megfelelő összeget követeljen. A rendelkezést ezért 2015. július 1‑jei hatállyal módosították.
21. A jelen Bíróság, miután felhívták figyelmét az alkotmánybíróság ítéletére, megkérdezte a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmét továbbra is fenn kívánja‑e tartani. A kérdést előterjesztő bíróság 2015. augusztus 28‑án úgy válaszolt, hogy egyrészt mivel a 79. cikk (1) bekezdése (3) albekezdésének b) pontja továbbra is előírja a megfelelő díj kétszeresének megfelelő összeg megfizetését, továbbra is aggasztja a büntető jellegű kártérítés kérdése, másrészt az alkotmánybírósági ítélet megerősítette azzal kapcsolatos aggályait, hogy a nemzeti jog alapján nem kell bizonyítani a szándékosságot az állítólagos jogsértő oldalán. Az előterjesztett kérdéseket ezért a fenti fejleményeknek megfelelően kell értelmezni.
Az ügy érdeméről
22. A 2004/48 irányelv a szellemi tulajdonjogok érvényesítésének szabályozását célzó harmonizációs intézkedés. A Bíróság kimondta, hogy az irányelv azt írja elő, hogy „valamennyi fennálló szellemi tulajdonjogi jogsértés [elkerülhető legyen], megszűnjön, vagy orvoslásra kerüljön”(9). Ennek érdekében a 2. cikk (1) bekezdése az alább tárgyalt feltételek(10) mellett előírja az irányelvben meghatározott intézkedéseket, eljárásokat és jogorvoslatokat az uniós jogban vagy valamely tagállam nemzeti jogában foglalt bármely szellemi tulajdonjog megsértése esetén.
23. A tagállamok által a szellemi tulajdonjogok valamennyi formájára biztosítandó intézkedések közé tartozik többek között – de nem kizárólagosan – a kártérítés.(11) Ugyanakkor jelen előzetes döntéshozatalra utaló végzés a szerzői jog megsértése esetén fizetendő kártérítés kérdésére vonatkozik. A Bíróságnak egyebek mellett az irányelv szerint fizetendő kártérítés számítási szabályaira vonatkozóan kell választ adnia, tekintettel különösen a jogosult veszteségére vonatkozó bizonyíték és az okozati összefüggés kérdésére, továbbá az említett jogosult átalányjellegű kártérítésre való jogára, amely esetleg független az elszenvedett veszteségtől, és amely egy elemzés szerint büntető jellegű lehet.(12)
24. E tekintetben az osztrák és a lengyel kormány (különösen az előbbi) nagy hangsúlyt helyezett a 2004/48 irányelv 2. cikkében szereplő állításra, miszerint az említett intézkedések nem érintik a nemzeti jogszabályokban foglalt eszközöket, amelyek kedvezőbbek lehetnek a jogosultak számára. Amennyiben ez így van, egy ilyen érv alapján a továbbiakban nem szükséges (vagy jelentősen kevésbé szükséges) vizsgálni az irányelv többi rendelkezését, mivel azt senki nem vitatja, hogy a szerzői jogról szóló törvény szóban forgó rendelkezései a jogosultnak kívánnak kedvezni. Habár a Bíróságnak feltett kérdések megválaszolása során egyértelműen meg kell vizsgálni a 2. cikk (1) bekezdését, véleményem szerint fontos, hogy először ne azt vizsgáljuk meg, amire az irányelv – azzal, hogy a tagállamok mérlegelési jogkörében hagy egyes kérdéseket – nem irányul, hanem hogy mi az, amit el akar érni egy uniós szintű harmonizáció megalapozását illetően.
25. A konkrét kérdés, amellyel a kérdést előterjesztő bíróság szembesült, a nemzeti jogszabály rendelkezését (a szerzői jogról szóló törvény 79. cikkének (1) bekezdését) érinti, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult jogai megsértésére hivatkozva kártérítés címén egy előre meghatározott,(13) és ennek megfelelően a jogosult által elszenvedett tényleges veszteséggel a szükséges okozati összefüggésben nem álló összeget követeljen az állítólagos jogsértőtől. Ez a jogosultság automatikusan keletkezik.(14) Ezen az alapon véli úgy a kérdést előterjesztő bíróság, hogy a szóban forgó kártérítés „büntető” jellegű.
26. Ez több kérdést is felvet, amelyeket a következőképpen foglalnék össze:
– megfelelhet‑e a 2004/48 irányelv követelményeinek egy nemzeti jogi rendelkezés, amely előre meghatározza(15) a jogosultnak fizetendő összeget, anélkül hogy mérlegelési jogkört biztosítana ezzel kapcsolatban az ügyet tárgyaló és abban döntő igazságszolgáltatási szervnek;
– a kártérítésre vonatkozóan az irányelv 3. cikkének fényében értelmezett 13. cikkében megállapított kötelezettségek jellege és tartalma; valamint
– milyen mértékben engedi meg az irányelv 2. cikkének (1) bekezdése, hogy a tagállamok a 13. cikkben szereplő kártérítéssel kapcsolatos kötelezettségekhez képest szigorúbbakat határozzanak meg, és egyebek mellett büntető jellegű kártérítést írjanak elő nemzeti jogukban.
27. A következőkben ezekkel a kérdésekkel foglalkozom.
Valamely nemzeti jogszabály rögzítheti‑e a jogaiban megsértett jogosult részére fizetendő összeget anélkül, hogy abba az ügyet tárgyaló és abban döntő igazságszolgáltatási szerv beavatkozhatna?
28. Az erre adandó válasz a 2004/48 irányelv (17) preambulumbekezdésével és 3. cikkének (1) bekezdésével összhangban értelmezett 13. cikkének (1) bekezdéséből levezethető.
29. A 13. cikk (1) bekezdése szerint a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy az illetékes bíróságok a megfelelő esetekben kártérítés megítélésével kártalanítsák a jogosultat. A kár megállapításakor az említett hatóságoknak a jogsértés eredményeként a jogosult által elszenvedett tényleges sérelemnek megfelelő összeget kell megítélniük. Ez pedig tükrözi mind a (17) preambulumbekezdésben szereplő állítást, miszerint a jogorvoslatokat minden egyes esetben úgy kell meghatározni, hogy az figyelembe vegye az adott eset sajátos körülményeit, valamint az irányelv 3. cikkének (1) bekezdésének azon rendelkezését, miszerint a jogorvoslatoknak „méltányosnak és igazságosnak” kell lenniük. Más szavakkal, kell hogy legyen egy, az ügyre szabott értékelés, és egy ilyen értékelést értelemszerűen csak valamely olyan bíróság vagy szerv végezhet el, amelynek a bíróságéval egyenértékű határozathozatali jogköre van. Véleményem szerint ebből az következik, hogy az irányelv követelményeinek nem felelhet meg egy olyan nemzeti szabály, amely azt írja elő, hogy a megsértett jogok jogosultját a releváns nemzeti jogszabály által előre meghatározott összeg automatikusan, és a számítást illetően az illetékes bírói szervek beavatkozása nélkül megilleti, függetlenül attól, hogy az összeg alapját a megfelelő szerzői jogdíj vagy más képezi‑e.
30. Ennek megfelelően azon a véleményen vagyok, hogy a 2004/48 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti jogszabály, amely azt írja elő, hogy a megsértett jogok jogosultját kérelmére egy előre meghatározott összeg automatikusan, és a szóban forgó kártérítés összegének meghatározását illetően az illetékes bírói szervek beavatkozása nélkül megilleti.
A 2004/48 irányelv 3. cikkének és 13. cikke (1) bekezdése b) pontjának a kártérítés kiszámítására való alkalmazása
31. A 29. pontban utaltam a 2004/48 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő követelményre, miszerint a jogorvoslatoknak méltányosnak és igazságosnak kell lenniük. Ezért kellőképpen figyelembe kell venni nem csak a jogosult, hanem az állítólagos jogsértő helyzetét is. A 3. cikk (2) bekezdése ezután kimondja, hogy ezeknek a jogorvoslatoknak „hatásosnak, arányosnak és elrettentőnek [helyesen: visszatartó hatásúnak]” kell lenniük. Ezek az elvek vonatkoznak az irányelv szerinti valamennyi jogorvoslatra, ideértve a kártérítés megítélését is. Ebben az ügyben a hangsúly a jogosult védelmén van.
32. A kártérítés számítására vonatkozó különös szabályokat illetően az irányelv 13. cikkét kell megnéznünk. A 13. cikk (1) bekezdése foglalkozik azzal az esettel, amikor a jogsértő tudta, vagy kellő gondosság mellett tudnia kellett volna, hogy jogsértést valósít meg. Ez a rendelkezés további általános iránymutatást ad, amikor kimondja, hogy a kártérítés „a jogsértés folytán elszenvedett tényleges kárnak megfelelő” kell legyen. E követelmény az irányelv szerinti összes kártérítésre kiterjed.
33. Itt röviden megjegyeznék valamit a kérdést előterjesztő bíróság által a Bíróságnak 2015. augusztus 28‑án küldött válaszában szereplő második aggályra válaszolva.(16) A 13. cikk (1) bekezdése csak azzal az esettel foglalkozik, amikor a jogsértő tudta, vagy kellő gondosság mellett tudnia kellett volna, hogy magatartása felróható. A kártérítés kiszámítása olyan esetben, amikor a jogsértő nem tudta, vagy kellő gondosság mellett nem kellett tudnia, hogy jogsértést valósít meg, a 13. cikk (2) bekezdésének hatálya alá tartozik. E rendelkezés szerint a megtérítendő összegként „a gazdagodás megtérítését vagy kártérítés fizetését” kell megítélni, „amelynek összegét előre meghatározhatják”. Ezért számomra egyértelmű, hogy a 13. cikk (1) bekezdése szerinti esetekben a jogsértő részéről meg kell állapítani a felelősséget.
34. Ez a rendelkezés ezután utal arra, hogy az érintett bírói szerveknek az adott ügyben miként kell megállapítaniuk a kárt. Erre két módszert határoz meg. Az első megoldás (az a) pont), amellett, hogy előírja a bíróságok számára, hogy vegyenek figyelembe minden megfelelő szempontot, a jogsértés gazdasági követelményeiből indul ki, külön megemlítve a jogosult elmaradt hasznát és a jogsértő jogtalan gazdagodását. Ezenfelül a gazdasági tényezőkön kívüli elemekre is utal, mint amilyen a jogosultnak okozott nem vagyoni kár.
35. A b) pont alternatív megoldásként szolgál. Lehetővé teszi, hogy a bíróságok a kárt átalányösszegben állapítsák meg olyan tényezők alapján, mint azon díjazás vagy jogdíjak összege, amely a jogosultat megillette volna, ha az adott szellemi tulajdonjog felhasználására a jogsértő engedélyt kért volna. Mivel a b) pont képezi a kérdést előterjesztő bíróság kérdésének lényegét, részletesebben is meg kell vizsgálni az alapeljárásban szereplő ügy szempontjából releváns részeit.
36. Először is, a rendelkezés csak „indokolt esetben” alkalmazandó. A 13. cikk (1) bekezdésének a) pontjában szereplő számítási módszert kell tehát általános szabálynak tekinteni, amelyhez képest a b) pont szerinti módszer kivételt jelent. Az irányelv (26) preambulumbekezdése némileg eligazít abban, hogy mit jelent az „indokolt esetben” kifejezés, példaként említve azt, ha nehéz lenne számszerűsíteni a ténylegesen elszenvedett kár összegét.
37. Véleményem szerint fontos szakpolitikai ok indokolja ezen alternatíva jelenlétét. Méghozzá az a nehézség, amellyel a jogosult sok esetben szembesül egy adott jogsértésből eredő tényleges vesztesége kiszámítása során. Ez utóbbi gyakran nehézkes lehet, néha egyenesen lehetetlen. Ha nem lenne valamiféle mechanizmus, amely a jogosultat ezzel kapcsolatban segíthetné, fennállna a veszélye, hogy az irányelv által biztosított jogorvoslatok nem lennének hatékonyak. A jogalkotó, amikor előírt egy olyan rendszert, amely szerzői jogdíjakon és díjazásokon alapul, ezzel azt kívánta elérni, hogy a jogosult elkerülhesse azt az időveszteséget és költségeket, amivel a jogsértő elleni keresetindítás járt volna. Ha másképp lenne, fennállna a veszélye annak, hogy nem teljesülnek a 2004/48 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő követelmények, miszerint a jogorvoslatok nem lehetnek indokolatlanul bonyolultak és költségesek, és nem eredményezhetnek indokolatlan késedelmeket. Vagyis az irányelv 3. cikkének (2) bekezdése alkalmazásában nem lennének „hatásosak”, és így „visszatartó hatásúak”.
38. Tény azonban, hogy a jogosultnak kell bizonyítania, hogy az eset körülményei igazolják az irányelv 13. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelő nemzeti szabály alapján a kártérítés megítélését, és hogy ez ennek megfelelően „indokolt”. Minimumkövetelmény, hogy vagy „nehéz lenne számszerűsíteni a ténylegesen elszenvedett kár összegét”(17), vagy olyan indokok állnak fenn, amelyek azt bizonyítják, hogy igazságtalan vagy észszerűtlen lenne, ha a kártérítés csupán az a) pont alapján kiszámított összegre korlátozódna.
39. Másfelől, a b) pont szerinti számítás egy olyan összegen alapul, amely „legalább” azon díjazás vagy jogdíjak összege, amely a jogosultat megillette volna, ha a jogsértés nem történt volna meg.(18) Ezért nem arról van szó, hogy a jogosult elmaradt hasznának és/vagy a jogsértő által szerzett haszonnak a kiszámításával kapott összeget a jogdíjak vagy díjazások azon összegével helyettesítjük, amelyet a jogsértőnek elméletileg meg kellett volna fizetnie a jogosult részére. Egy rugalmasabb mércét alkalmazunk, és a szóban forgó összeg gyakorlatilag meghaladhatja a szóban forgó jogdíjak vagy díjazások összegét.
40. Ez azt jelenti, hogy a b) pont lehetővé teszi a bíróságok számára, hogy „büntető” jellegű kártérítést ítéljenek meg azon az alapon, hogy a megítélt összeg és az elszenvedett veszteség között nem szükségszerűen kell, hogy kapcsolat legyen?
41. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság a Manfredi és társai ítéletben(19) elfogadta, hogy a versenyjog megsértését szabályozó nemzeti jogszabályok alapján keletkezhet ilyen kártérítési kötelezettség, feltéve hogy a tényleges érvényesülés és egyenértékűség elvét betartják.(20) Ennek megfelelően nem lehet azt állítani, hogy a büntető jellegű kártérítés fogalma mindenképpen összeegyeztethetetlen az uniós jogi követelményekkel.
42. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az említett ítélet tág értelmű, általános kijelentését a jelen ügyre lehetne alkalmazni. Először is, a 2004/48 irányelv (26) preambulumbekezdésének utolsó mondatából kiderül, hogy a jogalkotó szándéka nem terjedt ki arra, hogy az irányelv alapján büntető jellegű kártérítést ítéljenek meg.
43. Másodszor, az irányelv 13. cikke (1) bekezdésének első albekezdése előírja, hogy a kártérítésnek „a jogsértés eredményeként [a jogosult által] elszenvedett tényleges sérelemnek megfelelő” összegnek kell lennie.(21) E rendelkezés alapján véleményem szerint a jogosultnak bizonyítania kell a követelt összeg és az elszenvedett kár közötti okozati összefüggést.(22) Ebből következően a 13. cikk (1) bekezdése nem teszi lehetővé olyan összeg megítélését, amely nem áll szükségszerű kapcsolatban a jogosult által elszenvedett veszteséggel vagy a jövőben valószínűleg felmerülő veszteséggel.(23)
44. Harmadszor, a 2004/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése meghatározza azt az átfogó elvet, miszerint a jogorvoslatoknak nem csak „hatékonynak” és „visszatartó hatásúnak” kell lenniük, hanem „arányosnak” is.
45. Azon álláspontja alátámasztásaként, miszerint a büntető jellegű kártérítés arányos lehet, a lengyel kormány a tárgyaláson azzal érvelt, hogy a Bíróságnak figyelembe kell vennie az Arjona Camacho ügyben hozott ítéletet.(24)Az említett ügy férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló, 2006/54/EK irányelv(25) értelmezésére vonatkozott, amely irányelv 25. cikke a „Szankciók” címet viseli és egyebek mellett azt írja elő, hogy az irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankcióknak, amelyek az áldozat számára fizetendő kártérítést is magukban foglalhatják, „hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek” kell lenniük. A Bíróság kimondta, hogy a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozata részére büntető jellegű kártérítés nyújtását előíró nemzeti intézkedések megfeleltek ennek a tesztnek, és ennek megfelelően arányosak voltak.(26)
46. Az említett ítéletben én nem találok hasznos iránymutatást. Az általa érintett rendelkezés egyebek mellett szankcióként, nem pedig kártérítésként fizetendő összegekre vonatkozik. Az előbbivel összefüggésben természetes, hogy a szóban forgó számítás esetleg nem rendelkezik az áldozat által elszenvedett kárral való szükséges kapcsolattal. Ugyanez nem mondható el egy olyan kártérítés megítéléséről, amelynek a 2004/48 irányelv 13. cikk (1) bekezdésénél fogva a tényleges sérelemnek megfelelőnek kell lennie. Ezzel összefüggésben az arányossági teszt véleményem szerint eleve feltételezi, hogy legyen valamiféle kapcsolat az elszenvedett veszteség és a követelt összeg között. Úgy gondolom, hogy egy büntető jellegű kártérítés megítélése értelemszerűen nem felelhet meg ennek a tesztnek.
47. A fenti észrevételeket jelen ügyre vonatkoztatva ezért az a véleményem, hogy először is, az olyan nemzeti szabály, mint a szerzői jogról szóló törvény 79. cikkének (1) bekezdése, amely olyan előre meghatározott összeg megítélését írja elő a jogosult javára, amelynek a jogosult által elszenvedett veszteséggel nincs szükségszerű kapcsolata, nem felelhet meg a 2004/48 irányelv követelményeinek. Ugyanakkor szerintem ebből nem következik, hogy az irányelvben meghatározott rendszerrel feltétlenül ellentétes lenne egy ezzel megegyező olyan szabály, amely alapján a jogosult legfeljebb azon összeg kétszeresét (vagy adott esetben akár háromszorosát) követelheti, amely akkor járt volna neki, ha a jogosult engedélyezte volna a mű felhasználását. A jogosultnak azt kell bizonyítania, hogy az elszenvedett veszteség és a követelt összeg nem aránytalan egymással. Egy bizonyos mértékben tehát bizonyítania kell a kettő közötti okozati összefüggést. A 13. cikk (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott jogorvoslat jellegénél fogva a jogosultnak nem kell matematikai pontossággal bizonyítania ezt a kapcsolatot, mivel a rendelkezés értelme pontosan az, hogy olyan körülményekre is találjon megoldást, amelyek között ez esetleg nehéz vagy lehetetlen. Azonban véleményem szerint arra szükség van, hogy a jogosult bizonyítson valamiféle kapcsolatot, valamint hogy olyan kártérítés ne lehessen megítélhető számára, amely semmiképpen nincs arányban az általa elszenvedett tényleges veszteséggel.
48. Összefoglalva, a 2004/48 irányelv 3. cikkének, valamint 13. cikke (1) bekezdésének b) pontjának az alapeljárás szerinti ügyben szereplő kártérítés kiszámítására való alkalmazását illetően azt a következtetést vonom le, hogy, először is, a jogosultnak kell bizonyítania, hogy az eset körülményei igazolják az irányelv 13. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelő nemzeti szabály alapján a kártérítés megítélését, és hogy e megítélés ennek megfelelően „indokolt”, másodszor, hogy azokkal ellentétes az a nemzeti szabály, amelynek alapján a jogosult az azon díjazás összege két‑ vagy háromszorosának megfelelő, rögzített összeget követelhet, amelyet akkor fizettek volna számára, ha engedélyt adott volna a mű felhasználására. E rendelkezések ugyanakkor nem teszik jogellenessé azt a nemzeti szabályt, amelynek alapján a jogosult az említett összeg két‑ vagy háromszorosáig terjedő összeget követelhet, feltéve hogy bizonyítja, hogy a követelt összeg arányos az elszenvedett kárral. A jogosultnak kell bizonyítania ennek fennállását.
A 2004/48 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének az alapeljárás szerinti ügyre való alkalmazhatósága
49. A fenti 24. pontban említett indokok alapján meg kell vizsgálni, hogy a 2004/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése alkalmazható‑e az alapeljárás szerinti ügyre. Az említett rendelkezés azt írja elő, hogy az irányelvben szereplő intézkedéseket, eljárásokat és jogorvoslatokat alkalmazni kell az uniós vagy nemzeti jogban foglalt bármely szellemi tulajdonjog megsértése esetén. Ugyanakkor a rendelkezést „a[z uniós] vagy tagállami jogszabályokban esetlegesen foglalt eszközök sérelme nélkül” kell alkalmazni, „amennyiben azok kedvezőbbek a jogosultak számára”.(27)
50. Uniós szinten ez a rendelkezés egyértelművé teszi, hogy a 2004/48 irányelv nem érintheti a szellemi tulajdonjogok megsértése esetén alkalmazandó, más uniós jogszabályban meghatározott azon jogorvoslatokat, amelyek a magában az irányelvben meghatározottakat meghaladják.(28) Egy ilyen jogorvoslat nyilvánvaló példája, hogy a védjegy tulajdonosa a jelenleg 207/2009 rendelet(29) 52. és 53. cikke alapján kérheti valamely uniós védjegy megszűnésének megállapítását, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a másik védjegy lajstromozása jogsértő hatással lenne az ő jogára.
51. A nemzeti szintű eszközöket illetően az uniós jogalkotói szándékot illetően némi eligazítást találunk a szellemi tulajdonjog tiszteletben tartását célzó intézkedésekről és eljárásokról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló, 2003. január 30‑i javaslatban(30), amelyen a 2004/48 irányelv alapult. Az említett javaslat indokolásában az irányelvtervezet 2. cikkét illetően – amely az elfogadott irányelv 2. cikkével megegyezett – az szerepel, hogy „[…] A tagállamok előírhatják, hogy az illetékes hatóságok a körülményeknek megfelelő más intézkedéseket is elrendelhetnek annak érdekében, hogy a szellemi tulajdon megsértését megszüntessék vagy további jogsértéseket megakadályozzanak, továbbá bármely más megfelelő intézkedést elfogadhatnak. […]”(31)
52. A 2. cikk (1) bekezdése alapján tehát a tagállamok nemzeti szinten elfogadhatnak olyan rendelkezéseket, amelyek a jogosult javára további jogorvoslatokat biztosítanak. Ezért elfogadhatnak olyan szabályokat, amelyek alapján valamely jog elenyészettnek tekintendő, például komolyabb és folyamatos jogsértés esetén, vagy az irányelvben foglaltakon túl korlátozásokat írhatnak elő az ilyen jog gyakorlására, amennyiben az említett jog egy másik fél szellemi tulajdonjogát sérti.
53. Azonban véleményem szerint a 2. cikk (1) bekezdése nem szolgálhat egy olyan érv alapjául, amely szerint a 2004/48 irányelv csupán minimumharmonizációt teremt meg a hatálya alá tartozó területeken.(32) Először is, ez az állítás ellentétes a szóban forgó rendelkezés szövegével, amely nem az uniós vagy nemzeti jogban foglalt „intézkedéseket”, hanem „eszközöket” említi. Másodszor nem tükrözi az irányelv általános rendszerét, amely, ahogy az a (8) preambulumbekezdésben szerepel, annak biztosítása, hogy a szellemi tulajdonjogok az egész Unióban egyenlő szintű védelmet élvezzenek. Amennyiben az irányelv valamely konkrét jogorvoslati forma alkalmazására határoz meg rendelkezéseket, ahogy teszi azt a kártérítések esetében, a szabályoknak véleményem szerint az egész Európai Unióban azonosaknak kell lenniük.
54. Ezért következtetésem szerint a 2004/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy a megsértett szellemi tulajdonjogok jogosultját megillető, büntető jellegű kártérítésről rendelkezzenek.
Végkövetkeztetések
55. Ezért azt javasolom, hogy a Bíróság a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság, Lengyelország) által feltett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:
(1) A szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/48 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti jogszabály, amely azt írja elő, hogy a jogában megsértett jogosultat, kérelmére, egy előre meghatározott összeg automatikusan, és a szóban forgó kártérítés összegének meghatározását illetően az illetékes bírói szervek beavatkozása nélkül megilleti.
(2) A 2004/48 irányelv 3. cikkének, valamint 13. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy, először is, a jogosultnak kell bizonyítania, hogy az eset körülményei igazolják az irányelv 13. cikke (1) bekezdése b) pontjának megfelelő nemzeti szabály alapján a kártérítés megítélését, és hogy e megítélés ennek megfelelően „indokolt”, másodszor, hogy azokkal ellentétes az a nemzeti szabály, amelynek alapján a jogosult az azon díjazás összege két‑ vagy háromszorosának megfelelő, rögzített összeget követelhet, amelyet akkor fizettek volna számára, ha engedélyt adott volna a mű felhasználására. E rendelkezések ugyanakkor nem teszik jogellenessé azt a nemzeti szabályt, amelynek alapján a jogosult az említett összeg két‑ vagy háromszorosáig terjedő összeget követelhet, feltéve, hogy bizonyítja, hogy a követelt összeg arányos az elszenvedett kárral. A jogosultnak kell bizonyítania ennek fennállását.
(3) A 2004/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy a megsértett szellemi tulajdonjogok jogosultját megillető, büntető jellegű kártérítésről rendelkezzenek.