VERICA TRSTENJAK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2008. január 24.1(1)
C‑350/06. sz. ügy
Gerhard Schultz‑Hoff
kontra
Deutsche Rentenversicherung Bund
(A Landesarbeitsgericht Düsseldorf [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„2003/88/EK irányelv – Munkaidő‑szervezés – 7. cikk – A fizetett éves rendes szabadsághoz való jog – A szabadság pénzben való megváltásához való jog – Szociális alapjogok a közösségi jogban – A szabadsághoz való jognak a törvényben megállapított határidő leteltével való megszűnése”
Tartalomjegyzék
I – Bevezetés I – 3
II – Jogi háttér I – 3
A – A közösségi jog I – 3
B – A nemzeti jog I – 4
1. Törvényi rendelkezések I – 4
2. Az alkalmazandó kollektív szerződések I – 4
III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések I – 5
IV – A Bíróság előtti eljárás I – 8
V – A felek főbb érvei I – 8
VI – Jogi értékelés I – 10
A – Az első kérdésről I – 10
1. Bevezető megjegyzések I – 10
2. A fizetett éves szabadsághoz való jog, mint szociális alapjog I – 11
3. A minimális fizetett éves szabadsághoz való jog a közösségi jogban I – 16
a) A tagállamok átültetési hatásköre I – 16
b) A közösségi jog által biztosított védelem szintje I – 19
c) A szabadságra vonatkozó jogosultság munkaképességhez kötése I – 21
i) Az ítélkezési gyakorlat által kidolgozott elvek átvehetősége I – 21
ii) A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdése értelmének és céljának megsértése I – 23
– A céltól eltérő értelmezés veszélye I – 23
– A munkaviszonyban részes felek érdekeit szem előtt tartó értelmezés I – 24
iii) Összevetés a 132. ILO-Egyezményben szereplő rendelkezésekkel I – 25
B – A második kérdésről I – 26
C – A harmadik kérdésről I – 28
VII – Végkövetkeztetések I – 30
I – Bevezetés
II – Jogi háttér
A – A közösségi jog
B – A nemzeti jog
III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
IV – A Bíróság előtti eljárás
V – A felek főbb érvei
VI – Jogi értékelés
A – Az első kérdésről
i) Az ítélkezési gyakorlat által kidolgozott elvek átvehetősége
B – A második kérdésről
C – A harmadik kérdésről
VII – Végkövetkeztetések
I – Bevezetés
1. A Landesarbeitsgericht Düsseldorf előzetes döntéshozatal iránti kérelmével az EK 234. cikk alapján a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) (a továbbiakban: 2003/88 irányelv) 7. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezését kéri az Európai Közösségek Bíróságától.
2. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés a Gerhard Schultz‑Hoff (felperes) és annak egykori munkaadója, a Deutsche Rentenversicherung Bund (alperes) között fennálló jogvitában merült fel, amelyben a Landesarbeitsgerichtnek arról kell határoznia, megilleti‑e a felperest az alperessel szemben a munkaviszony megszűnése után a szabadság pénzbeli megváltásához való jog.
3. A Landesarbeitsgericht Düsseldorf lényegében azt szeretné megtudni, hogy összeegyeztethető‑e a 2003/88 irányelv 7. cikkével az, hogy a munkavállaló legalább négyhetes fizetett szabadsághoz való joga a szabadságév végén, de legkésőbb a szabadság átvitelére nyitva álló időszak elteltével megszűnik, és a szabadság a munkaviszony megszűnése esetén nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással abban az esetben, ha a munkavállaló a szabadságévet követően a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végéig betegség miatt munkaképtelenné válik.
II – Jogi háttér
A – A közösségi jog
4. A 2003/88 irányelv 2004. augusztus 2‑án a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23‑i 93/104/EK irányelv(3) helyébe lépett. Célja az előző irányelvhez hasonlóan a munkaidő megszervezésével kapcsolatos minimális biztonsági és egészségügyi követelmények megállapítása. Módosítás nélkül átvett 7. cikke a következőt mondja ki:
„Éves szabadság
(1) A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.
(2) Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”
5. A 2003/88 irányelv 17. cikke előírja, hogy a tagállamok eltérhetnek az irányelv bizonyos rendelkezéseitől. Az irányelv 7. cikke vonatkozásában semmilyen eltérés nem megengedett.
B – A nemzeti jog
1. Törvényi rendelkezések
6. A 2002. május 7‑én módosított 1963. január 8‑i Bundesurlaubsgesetz (Mindesturlaubsgesetz für Arbeitnehmer [A munkavállalók szabadságának minimális kötelező időtartamáról szóló német törvény], a továbbiakban: BUrlG) többek között a következőkről rendelkezik:
„1. §. A szabadsághoz való jog
Minden munkavállaló minden naptári évben jogosult fizetett szabadságra.
[…]
3. §. A szabadság időtartama
(1) A szabadság évente legalább 24 munkanap.
[…]
7. §. A szabadság időpontja, átvihetősége és pénzben való megváltása
(1) A szabadság idejének megállapításakor tekintettel kell lenni a munkavállaló kívánságaira, amennyiben azok nem ellentétesek nyomós gazdasági érdekekkel vagy más, szociális szempontból előnyt élvező munkavállalók kívánságaival.
(3) A szabadságot az esedékesség naptári évében kell kiadni és kivenni. A szabadságnak a következő naptári évre történő átvitele csak abban az esetben megengedett, ha azt a munkáltató működésével kapcsolatos kényszerítő okok, vagy a munkavállaló személyéhez kapcsolódó okok indokolják. A szabadság átvitele esetében a szabadságot a következő naptári év első három hónapjában kell kiadni és kivenni.
(4) Ha a szabadságot a munkaviszony megszűnése miatt egészben vagy részben már nem lehet kiadni, azt pénzben kell megváltani.”
7. A BUrlG 13. §‑a kimondja, hogy a fenti rendelkezésektől – köztük a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdésétől – kollektív szerződésekben el lehet térni, amennyiben ez nem a munkavállaló hátrányára történik.
2. Az alkalmazandó kollektív szerződések
8. A Manteltarifvertrag für die Angestellten der Bundesversicherungsanstalt für Angestellte [az alkalmazottak szövetségi biztosító intézetének alkalmazottaira vonatkozó kollektív keretszerződés] (a továbbiakban: MTAng‑BfA) a következőt írja elő:
„47. §. Szabadság
(1) Az alkalmazott minden szabadságévben fizetett szabadságra jogosult. A szabadságév a naptári év.
[…]
(7) A szabadságot legkésőbb a szabadságév végéig ki kell venni. Amennyiben a szabadságot a szabadságév végéig nem lehet kivenni, a következő szabadságévben április 30‑ig kell kivenni. Amennyiben a szabadság szolgálati okokból, munkaképtelenség miatt, vagy a Mutterschutzgesetz [anyák védelméről szóló törvény] szerinti védelmi határidő miatt április 30‑ig nem vehető ki, azt június 30‑ig kell kivenni. Amennyiben egy szabadságéven belül az arra az évre megállapított szabadságot a Bundesversicherungsanstalt für Angestellte kezdeményezésére a szabadságév december 31. napját követő időszakban adják ki, és munkaképtelenség miatt a második mondat szerint nem lehetett június 30‑ig kivenni, a szabadságot szeptember 30‑ig kell kivenni.
[…]
A fenti határidőkön belül ki nem vett szabadság elveszik.
[…] 51. §. A szabadság pénzben való megváltása
(1) Ha a munkaviszony felmondásának időpontjában a szabadságra vonatkozó jogosultsággal még nem éltek, a szabadságot – amennyiben a szolgálati vagy gazdasági szempontok lehetővé teszik – a felmondási idő alatt kell kiadni és kivenni. Amennyiben a szabadság nem adható ki vagy a felmondási idő nem elegendő, a szabadságot pénzben kell megváltani. Ez megfelelően alkalmazandó arra az esetre, ha a munkaviszony közös megegyezéssel (58. §), vagy csökkent keresőképesség (59. §) miatt szűnik meg, vagy ha a munkaviszony az 59. § (1) bekezdése első albekezdésének ötödik mondata szerint szünetel.”
III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
9. Az alapeljárásban a munkaviszony 2005. szeptember 30‑án történt megszűnését követően a felek között vitatott, hogy jogosult‑e a felperes a 2004. és 2005. évi szabadság pénzben történő megváltására.
10. Az 1949. január 14‑én született felperes 1971. április 1‑je óta az alperes, illetve annak jogelődje alkalmazásában állt. A munkaviszony a MTAng‑BfA hatálya alá tartozott. A felperes legutóbb a 11. fizetési fokozat szerinti bérezésben részesült. 1985 óta a felperes a düsseldorfi fióktelepnél külső szolgálati munkatársként tevékenykedett. Munkakörébe tartozott a vállalati ellenőrzések és a társadalombiztosítási járulék beszedési központjai ellenőrzésének elvégzése; ehhez a felperesnek gépjárműre volt szüksége.
11. A német jog alapján súlyos fogyatékkal élőnek (GdB 60 „G”(4)) minősülő felperesnek egy súlyos porckorongbetegség miatt 1995‑től kezdődően összesen 16 műtétnek kellett magát alávetnie. Egymást váltották azok az időszakok, melyek során a felperes munkaképes, illetve az említett betegség miatt munkaképtelen volt. 2004‑ben szeptember elejéig munkaképesként dolgozott. 2004. szeptember 8‑tól – ezt követően a 2005. szeptember 30‑ig tartó időszak végéig folytatólagosan – betegállományba vették. A felperes számára a morfiumtartalmú fájdalomcsillapító‑szerek folyamatos szedése ettől az időponttól a mai napig lehetetlenné tette a gépjárművezetést.
12. 2005. május 13‑i beadványával a felperes kérte, hogy a 2004. évre vonatkozó szabadságát 2005. június 1‑jétől adják ki a számára. Az alperes ezt a kérelmet 2005. május 25‑én elutasította azzal az indokolással, hogy az MTAng‑BfA 7. §‑ának (2) bekezdése szerint az üzemorvosi szolgálatnak előbb meg kell állapítania a szolgálatra való alkalmasságot. A felperes 2005. augusztus 10‑én kelt levelében kérte, hogy a visszailleszkedést segítő program keretében javasoljanak számára otthon végezhető munkát. Az alperes 2005. szeptember 6‑án kelt válaszában közölte, hogy a felperes röviddel azelőtt benyújtott nyugdíjfolyósítási kérelme alapján először is meg kívánja várni a nyugdíj megállapítására irányuló eljárás kimenetelét.
13. Az alperes nyugdíjbiztosítóként, 2005. szeptemberében kézbesített határozatával megállapította, hogy a felperes keresőképessége csökkent, és 2005. március 1‑jére visszaható hatállyal határozatlan idejű nyugdíjat engedélyezett teljes keresőképtelenség miatt. E megállapítás alapján a felek között fennálló munkaviszony az MTAng‑BfA 59. §‑a szerint 2005. szeptember 30‑án megszűnt.
14. 2005 novemberében a felperes az Arbeitsgericht Düsseldorfnál [düsseldorfi munkaügyi bíróság] előterjesztett keresetében a 2004. és 2005. év után járó szabadság pénzben való megváltását kérte. 2006. március 7‑én meghozott ítéletével az Arbeitsgericht a keresetet elutasította. A felperes ezen ítélet ellen 2006. április 27‑én fellebbezést nyújtott be a kérdéseket előterjesztő Landesarbeitsgericht Düsseldorfnál.
15. A felperes az évenként járó 35 nap szabadság és a bruttó 4 362,67 euró összegű havi kereset alapul vételével, összesen bruttó 14 094,78 euró kifizetésére támaszt igényt. Azzal érvel, hogy a 2005. június 1‑jétől kezdődő időszakra kérelmezett szabadság alatt ki akarta magát pihenni egy munkába való visszailleszkedést elősegítő programon való későbbi részvétel céljából. Továbbá azt állítja, hogy képes részmunkaidőben könnyű irodai munka végzésére.
16. Az alperes ezzel szemben azt hozza fel, hogy a felperes által javasolt részmunkaidős irodai munka nem képezi a szerződéses munkakötelezettség teljesítését. Ezért, mivel a felperes munkaképtelensége a mai napig fennáll, a szabadságra vonatkozó igények a szabadság átvitelére nyitva álló adott időszak végéig nem voltak teljesíthetőek, és azok megszűntek. A felperesnek ezért a szabadság követelt pénzben való megváltása sem jár.
17. A kérdést előterjesztő bíróság azon az állásponton van, hogy a jogvita eldöntése a 2003/88 irányelv értelmezésétől függ. Ezért az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette az Európai Közösségek Bírósága elé:
1) A 2003/88/EK irányelv 7. cikkének (1) bekezdését (= 93/104/EK irányelv 7. cikke) úgy kell‑e értelmezni, hogy a munkavállalónak minden esetben jár legalább négy hét fizetett éves szabadság, [és hogy] többek közt a munkavállaló által betegség miatt a szabadságév során ki nem vett szabadságot valamely későbbi időpontban ki kell adni, vagy előírható a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által, hogy a fizetett éves szabadságra vonatkozó igény megszűnik, ha a munkavállaló a szabadságév során a szabadság kiadása előtt betegség miatt munkaképtelenné válik, és a szabadságév lejárta, illetve a szabadság átvitelére vonatkozóan a törvényben, kollektív szerződésben vagy egyedi szerződésben meghatározott határidő lejárta előtt munkaképességét nem nyeri vissza?
2) A 2003/88/EK irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a munkavállalónak a munkaviszony megszűnése esetén minden esetben jár a megszerzett és ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatásra vonatkozó igény (a szabadság pénzben való megváltása), vagy előírható a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által, hogy a munkavállalónak nem jár a szabadság pénzben történő megváltása, ha a szabadságév lejártáig, illetve a szabadság átvitelére nyitva álló, ezt követő határidő lejártáig betegség miatt munkaképtelenné válik, és/vagy ha a munkaviszony megszűnését követően csökkent keresőképesség vagy rokkantság után járó nyugdíjban részesül?
3) Amennyiben a Bíróság az 1. és 2. kérdésre igennel válaszol:
A 2003/88/EK irányelv 7. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy az éves szabadságra vagy annak pénzben való megváltására vonatkozó igénynek feltétele, hogy a munkavállaló ténylegesen dolgozott a szabadságévben, vagy ez az igény a teljes szabadságévben (betegség miatti) igazolt vagy igazolatlan távollét esetén is létrejön?
IV – A Bíróság előtti eljárás
18. A 2006. augusztus 2‑i előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2006. augusztus 21‑én érkezett a Bíróság Hivatalához.
19. A Bíróság alapokmányának 23. cikkében megállapított határidőn belül az alapeljárás alperese, a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya, az Egyesült Királyság Kormánya, az Olasz Köztársaság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága terjesztett elő írásbeli észrevételeket.
20. A 2007. november 20‑án megtartott tárgyaláson megjelent a Németországi Szövetségi Köztársaság kormányának, az Egyesült Királyság Kormányának, a Holland Királyság kormányának, valamint a Bizottságnak a perbeli képviselője, hogy szóbeli észrevételeket tegyen.
V – A felek főbb érvei
21. Az alperes azzal érvel, hogy munkaképes munkavállalók esetében a szabadságra vonatkozó jog korlátlan átvihetősége épp az irányelv által elérni kívánt védelmi céllal (minimális pihenőidő biztosítása a munkavállaló biztonságának és egészségének védelme érdekében) lenne ellentétes. A munkaképtelen munkavállalók esetében az időkorlát nélküli átvihetőség pedig akár ahhoz vezethet, hogy a munkaadók hajlamosak lehetnek a tartósan beteg munkavállalótól már korábban felmondás útján megválni. Egyébként ugyanis fennáll számukra annak a veszélye, hogy a munkaviszony megszűnésekor az esetenként akár több év alatt összegyűlt tetemes szabadságjogosultságot pénzben kell megváltaniuk, ami a munkáltató működésével összefüggő érdekek súlyos sérelmével járhat.
22. A német kormány azt az álláspontot képviseli, hogy a munkaidőről szóló irányelv 7. cikkének (1) bekezdése csupán azt állapítja meg, hogy a munkavállalót legalább négy hét fizetett éves szabadság illeti meg. Az előírás szabályozási tárgyát csupán az éves szabadság minimális időtartama képezi. A szabadság biztosításának módozatait, köztük a szabadságra vonatkozó jogosultság megszűnését is, az irányelv a tagállamok szabályozási jogkörébe és a nemzeti jognak az ítélkezési gyakorlat által megvalósított értelmezése keretébe utalja.
23. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés tekintetében a német kormány azzal érvel, hogy a tagállam és annak intézményei döntési jogkörébe tartozik, hogy a munkaviszony megszűnése esetén elő kívánja‑e írni a szabadság pénzben történő megváltását, és ha igen, milyen feltételek teljesülése esetén.
24. Az Egyesült Királyság Kormányának véleménye szerint a felperes nem dolgozott, amíg betegszabadságon volt, így nem volt szüksége „tényleges pihenőidőre” azért, hogy a munka fáradalmait kipihenje. A brit kormány által képviselt álláspont szerint a 7. cikk célja a ténylegesen munkát végzők biztonságának és egészségének védelme azáltal, hogy számukra pihenőidőket írnak elő. Jelen esetben azonban a szabadság kiadása nem hatott volna előnyösen a munkavállaló biztonságára vagy egészségére. A szabadságot nem vehette volna ki a munkaviszony megszűnését megelőzően. Amennyiben a felperes éves szabadságra tartana igényt, felmerülne a kérdés, hogy honnan kíván szabadságra menni. Az a kijelentés tehát, hogy a felperes „betegszabadsága” idején kiveszi az „éves szabadságát”, értelmetlen.
25. A brit kormány rámutat arra, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre adandó válasz az első kérdésre adott válaszból következik. Mivel az olyan munkavállaló, aki nem jogosult a 7. cikk (1) bekezdése szerinti éves szabadságra, nem igényelheti a 7. cikk (2) bekezdése alapján a szabadság pénzben történő megváltását sem. Ezenkívül, noha a 7. cikk (2) bekezdése értelmében a munkaviszony megszűnésekor megengedhető a szabadság pénzben történő megváltása, ez nem kötelező. Ezért nem áll fenn effajta fizetési kötelezettség, ha valamely munkavállaló távollétének oka betegségből eredő tartós munkaképtelenség.
26. Az olasz kormány hivatkozik mind a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az angol nyelvű rövidítésnek megfelelően: ILO) 52. és 132. Egyezményére, mind a Bíróságnak az irányelv 7. cikke értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára. A Bíróság által kidolgozott elvek figyelembe vételével e kormány véleménye szerint nem vonható le következtetésként, hogy az alapeljárás felperese részéről igényelt, a szabadság tényleges kiadására vonatkozó jogosultság megszűnik, ha a rendes‑ és a betegszabadság eltérő céljai nem kérdőjelezendők meg.
27. Az előző megfontolásokból az olasz kormány arra következtet, hogy a munkavállalót a munkaviszony megszűnésekor minden esetben megilleti a megszerzett és ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatásra vonatkozó jog. Ezért úgy tűnik, hogy az olyan tagállami intézkedés, amely szerint a szabadságév vagy az átvitelre nyitva álló megfelelő időszak végéig betegség miatt munkaképtelen munkavállalókat nem illeti meg a szabadság pénzben történő megváltására vonatkozó jog, nem áll összhangban a közösségi alapelvekkel.
28. A Bizottság azt az álláspontot képviseli, hogy a kifogás, amely szerint a betegségből kifolyólag távolmaradó és munkát nem végző munkavállalónak nincs szüksége megfelelő pihenőidőre, nem egyeztethető össze a Bíróság ítélkezési gyakorlatában kifejezésre juttatott tétellel. A munkavállaló betegállományba vétele esetében nem lehet az éves szabadságra vonatkozó jogot kielégítettnek tekinteni, mivel a betegállományba vétel a munkavállaló munkaképtelenségének következménye, és nem a nyugalmat, az erőnlét javítását és a pihenést, hanem a gyógyulást, valamint az egészség és munkaképesség visszanyerését szolgálja. A Bizottság véleménye szerint a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az irányelv által meghatározott határokat. A tagállami intézkedések ezért nem terjeszkedhetnek odáig, hogy a munkavállaló számára kötelezővé tegyék az éves szabadságának a következő évben, az átvitelre nyitva álló korlátozott időtartam végéig történő igénybevételét, és e feltételek be nem tartását a szabadságjogosultság automatikus megszűnésével szankcionálják. Ezért a jogosultság térítés nélküli megszűnése ellentétben áll az irányelv céljával.
29. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés vonatkozásában a Bizottság kiemeli, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatát megalapozó érvelés, amely szerint az éves szabadságjogosultság pénzbeli megváltására vonatkozó lehetőség alapvetően összeegyeztethetetlen a 2003/88 irányelvvel, a fortiori azon tagállami szabályozásra is alkalmazható, amely szerint az éves szabadság igénybe nem vétele annak automatikus elvesztéséhez vezethet.
30. A holland kormány szóbeli észrevételeiben kétségbe vonja a 2003/88 irányelvnek a munkavállalók betegségből eredő távollétének eseteire való elvi alkalmazhatóságát azzal az indokolással, hogy nem ezek az esetek képezik a norma szabályozási tárgyát. A 2003/88 irányelv alkalmazási köre kizárólag aktív munkavállalókra korlátozódik, amelynek az a következménye, hogy a jelen esetre csak a nemzeti jog vonatkozik. A tagállami szabályozások sokfélesége azonban a beteg munkavállalók jogai tekintetében nem enged meg általános érvényű következtetéseket.
VI – Jogi értékelés
A – Az első kérdésről
1. Bevezető megjegyzések
31. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel a Landesarbeitsgericht Düsseldorf a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozó problémát vet fel, különösen a „nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított [...] szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően” megfogalmazás tekintetében. Jogi szempontból ez az értelmezési probléma arra a kérdésre vonatkozik, hogy rendelkeznek‑e, illetve milyen széles hatáskörrel rendelkeznek a tagállamok a minimális fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnése törvényben szabályozott feltételeinek a megállapítása körében.
32. A fizetett éves szabadsághoz való jog biztosítása körében fennálló jogalkotási hatáskörnek a Közösség és a tagállamok közötti megosztását illetően először is arra kell rámutatni, hogy a 2003/88 irányelv elfogadásával a közösségi jogalkotó olyan jogi eszközt alkotott, amely – jóllehet – az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében a nemzeti hatóságok számára bizonyos mérlegelési jogkört enged az átültetés eszközének és formájának megválasztását tekintve, ezzel egyidejűleg azonban korlátokat állít fel azzal, hogy az elérendő célokat illetően az irányelv minden címzett tagállamra kötelező.(5) A nemzeti jogrendek ezáltal a fizetett éves szabadsághoz való jog átültetése terén széles, ha nem is korlátlan szabályozási lehetőségekkel rendelkeznek.(6) Ennélfogva a tagállamoknak a 7. cikkben foglalt jogszabályi átültetési kötelezettség teljesítésekor mindig tekintettel kell lenniük a 2003/88 irányelv céljaira.
2. A fizetett éves szabadsághoz való jog mint szociális alapjog
33. Annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára megfelelő módon választ lehessen adni, véleményem szerint a fizetett éves szabadsághoz való jogot a vizsgálatot kiszélesítve mind a közösségi jogrenden belül, a másodlagos jogban való megjelenésében, mind pedig a szociális alapjogok tágabb összefüggésében meg kell vizsgálni.
34. A 2003/88 irányelv célját tekintve nemcsak az irányelv jogalapját képező EK 137. cikkből, hanem az irányelv (1), (4), (7) és (8) preambulumbekezdéséből, valamint az 1. cikk (1) bekezdésének szövegéből is következik, hogy az irányelvben olyan minimumkövetelmények kerülnek megállapításra, melyek célja a munkavállalók élet‑ és munkafeltételeinek javítása, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése útján.(7) A munkaidő megszervezésének területére irányuló közösségi szintű harmonizációnak a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmét kell biztosítania azáltal, hogy számukra minimális napi, heti és éves pihenőidőt, valamint megfelelő szünetet biztosít, illetve a heti munkaidő tartamára felső határt állapít meg.(8)
35. A 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezésénél azonban tekintettel kell lenni arra, hogy a minimális fizetett éves szabadsághoz való jogot nem a munkaidőről szóló irányelv rögzítette elsőként, hanem az régóta a nemzetközi jog által elismert szociális alapjogok közé tartozik, tulajdonképpen a biztosított szabadság időtartamától függetlenül.(9) Nemzetközi szinten ezt az alapjogot például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának(10) 24. cikke említi, amely mindenki számára elismeri a „jogot a pihenésre és szabadidőre, beleértve a munkaidő ésszerű korlátozását és a rendszeres fizetett szabadságot”. Ugyancsak elismerést nyer az Európa Tanács Szociális Chartája 2. cikkének (3) bekezdésében,(11) valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikkének d) pontjában,(12) amely szerint mindenkinek joga van az igazságos és kedvező munkafeltételekhez.
36. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) mint az ENSZ szakosított szervezete keretében a fizetett éves szabadság minimális mértékére vonatkozó jog eddig két multilaterális egyezmény tárgyát képezte, amelyek esetében az 1973. június 30‑án hatályba lépett 132. Egyezmény(13) módosította az addig érvényben lévő 52. Egyezményt(14). Az Egyezmények a részes államokra kötelezettségeket ruháznak e szociális alapjog nemzeti jogrendjükben történő érvényesítését illetően.
37. Ezek a sokrétű nemzetközi okmányok azonban nemcsak szabályozásuk tartalmában, hanem normatív hatályukban is eltérnek, mivel bizonyos esetekben nemzetközi jogi szerződésekről, míg ezzel szemben másokban csupán jogi kötőerővel nem rendelkező ünnepélyes nyilatkozatokról van szó.(15) Személyi hatályukat is különbözőképpen szabályozták, így a jogosultak köre semmi esetre sem azonos. A szerződő államokat mint ezen okmányok címzettjeit továbbá rendszerint széles mérlegelési mozgástérrel ruházzák fel az átültetés kapcsán, így a kedvezményezett egyének közvetlenül nem hivatkozhatnak e jogra. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fizetett szabadsághoz való jog az összes nemzetközi aktusban egyértelműen a munkavállalók alapjogai közé tartozik.
38. Véleményem szerint még nagyobb jelentőségű az a tény, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájába(16) történő bekerülésével a jognak az alapjogi mivolta minősített és végleges megerősítést nyert.(17) A Charta 31. cikkének (2) bekezdése kimondja ugyanis, hogy „minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint a fizetett éves szabadsághoz”. Keletkezésének történetét tekintve e rendelkezés az Európa Tanács Szociális Chartája 2. cikkének (3) bekezdésére, illetve a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta 8. pontjára(18) támaszkodott, amelynek során a Konvent Elnökségének Titkársága által előterjesztett indokolás szerint a mai 2003/88 irányelv előzményét jelentő 93/104 irányelvet irányadónak tekintették.(19)
39. Az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdése ezért a fizetett éves szabadsághoz való jogot mindenkit megillető emberi jogként rögzíti.(20) Az Európai Unió Alapjogi Chartája – a korábban említett néhány nemzetközi jogi eszközhöz hasonlóan – nem rendelkezik önálló normatív hatállyal, ezért elsősorban politikai nyilatkozatot kell látnunk benne. Azonban azon a véleményen vagyok, hogy elhibázott lenne a Chartát a közösségi jog értelmezése során teljesen figyelmen kívül hagyni.(21) Eltekintve a jövőben még tisztázásra szoruló, a Chartának az Európai Unió jogrendjén belül elfoglalt végleges jogi helyzetére vonatkozó kérdéstől, már most látszik, hogy a Charta a közös európai alapértékek egyik kifejeződése.(22)
40. A Charta ezenfelül nagyrészt a tagállamok közös alkotmányos hagyományait is tükrözi. Amennyire módomban áll áttekinteni, ezt a következtetést a minimális fizetett éves szabadsághoz való jogot illetően mindenképpen le lehet vonni, mivel a Charta 31. cikke (2) bekezdésének modellje számos tagállami alkotmányban megtalálható.(23) Ezért egy, a jelenlegihez hasonló, valamely alapjog természetét és terjedelmét érintő jogvitában mindenképp képviselhető álláspont a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezése során a Charta 31. cikke (2) bekezdésének alapjául szolgáló megfontolásokra hivatkozás.(24)
3. A minimális fizetett éves szabadsághoz való jog a közösségi jogban
a) A tagállamok átültetési hatásköre
41. A Bíróság az éves rendes szabadsághoz való jog hatályát elismerte, és megállapította, hogy „a munkavállalók rendes szabadsághoz való joga a közösségi szociális jog olyan különös jelentőségű alapelvének tekintendő, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok általi végrehajtása kizárólag a 93/104 irányelvben kifejezetten rögzített korlátok között történhet”.(25) A 2003/88 irányelv 7. cikkében foglalt rendelkezések olyan szabályt fogalmaznak meg, amely előírja, hogy a munkavállalónak tényleges pihenőidővel kell rendelkeznie biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében.(26)
42. Az irányelv céljainak megvalósíthatósága érdekében a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésébe foglalt védelem széles időbeli vetületéből kell az ítélkezési gyakorlatnak kiindulnia oly módon, hogy a következő fejtegetések arra a szabadságra is érvényesek legyenek, melyet nem az adott évben, hanem későbbi időpontban vesznek ki. A Bíróság ugyanis ehhez kapcsolódóan megállapította, hogy igaz ugyan, hogy a szabadság akkor fejti ki a legteljesebben jótékony hatását a munkavállaló biztonságára és egészségére, ha az esedékesség évében veszik ki, azonban nem veszíti el e jelentőségét akkor sem, ha később használják fel. Mivel a szabadság akkor is hozzájárulhat a munkavállaló biztonságához és egészségéhez, ha a munkavállaló egy későbbi évben veszi ki, így az ebben az esetben is az irányelv hatálya alá tartozik.(27)
43. Az ítélkezési gyakorlat szerint a tagállamoknak jelentős szerep jut e jog érvényesülésének biztosítása során, mivel a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésében foglalt végrehajtási kötelezettség teljesítésekor kötelesek a végrehajtáshoz szükséges részletes nemzeti szabályokat megalkotni.(28) Ezek közé tartozik a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlására és végrehajtására vonatkozó feltételek megállapítása, amelynek során a tagállamok meghatározhatják azokat a konkrétkörülményeket, amelyek között a munkavállaló érvényesítheti ezen – a munkaviszonyban összesen eltöltött időre tekintettel járó – jogát.(29)
44. A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésében szereplő, nemzeti jogszabályokra történő utalás elsősorban azt a célt szolgálja, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára olyan jogszabályi keret megalkotását, amely a szabadság igénybe vételekor figyelembe veendő szervezeti és eljárási szempontokat szabályozza, mint például a szabadságolások tervezése, a munkavállaló esetleges kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy a munkáltatóval korábban közölje, hogy mikor kívánja kivenni szabadságát, a szabadság kivétele előtt minimális ledolgozott munkaidő megkövetelése, az éves szabadságjogosultság arányos kiszámításának szempontjai egy évet el nem érő munkaviszony esetén, stb.(30) Azonban minden esetben olyan, a szabadságjogosultság érvényesítésére és biztosítására vonatkozó feltételek megállapítását célzó intézkedésekről van szó, amelyek ilyenként a 2003/88 irányelv megenged.
45. Megfordítva, a Közösséggel való jóhiszemű együttműködés elvéből, amelyet az EK 10. cikk ír elő, levezethető a tagállamokat terhelő azon közösségi jogi kötelezettség, amely alapján a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének nemzeti jogba történő átültetése során minden olyan akadályt el kell hárítaniuk, mely e cél elérését gátolhatja.(31) Ez különösen olyan intézkedések elfogadására vonatkozik, amelyek magának a minimális fizetett éves szabadsághoz való jognak a létét veszélyeztethetik.(32) A Bíróság a BECTU‑ügyben hozott ítéletében(33) logikusan nyilvánította a közösségi joggal összeegyeztethetetlennek azt a tagállami szabályt, amely a fizetett éves szabadsághoz való jogot olyan feltételhez kötötte, ami egyes munkavállalók esetében már a jogosultság keletkezését is megakadályozhatta, azzal az indokolással, hogy az nemcsak a 93/104 irányelv által kifejezetten elismert alanyi jogot fosztotta meg tartalmától, hanem az irányelv céljával is ellentétben állt.
46. Véleményem szerint a Bíróság az említett ítéletben a közösségi jog hatékony érvényesülésének eszméjét alkalmazta, amelynek kapcsán helyesen ismerte fel, hogy a jogosultság keletkezésének szabályozási jogával rendelkező tagállam korlátozhatja vagy egészében ki is iktathatja ezt a jogot oly módon, hogy a jogosultság érvényesítését nehezen teljesíthető feltételektől teszi függővé. Álláspontom szerint a jogosultság ugyanilyen módon korlátozható akkor is, ha a tagállam megállapíthatja a jogosultság megszűnésének feltételeit, mivel mindkét esetben magáról a jog létezéséről van szó.
47. A fizetett éves szabadsághoz való jog érvényesülésére nézve ugyanis ugyanez a veszély áll fenn, ha elismerik a tagállamok szabályozási jogát arra vonatkozóan, hogy bizonyos határidő leteltével mely körülmények között veszítse el a munkavállaló ezt a jogosultságot. Itt már nem a fizetett éves szabadság átültetésének módját(34) érintő döntésről, azaz a jog konkrét átültetéséről, hanem egy közösségi előírás – nevezetesen a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése – hatályának a megállapításáról van szó.
48. E rendelkezés olyan értelmezése, amely szerint az éves szabadság bizonyos határidő letelte után elvész, noha a munkavállaló betegségből eredő munkaképtelenség következtében nem vehette igénybe, azt jelenti ugyanis, hogy a személyi hatály korlátozása által egyes munkavállalók jogosultságát kizárják.(35)
49. A szociális munkavédelmi jog e területén megvalósuló harmonizáció következtében, amit az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontja szerint a 2003/88 irányelv jogalapjának szánnak, jelenleg azonban a Közösséget illeti meg a jogosultság hatályának megállapítására vonatkozó hatáskör.(36) Ha ugyanis a tagállamok mérlegelésén múlna, gyakorlatilag lehetetlen lenne a közösségi szinten összemérhető védelmi szintet és ezáltal a harmonizáció célját biztosítani. Ebből kifolyólag el kell utasítani a német kormány érvelését, amely szerint a szabadságjogosultság megszűnése a szabadság kiadásának egyik módja, és a tagállamok szabályozási hatáskörébe tartozik.
b) A közösségi jog által biztosított védelem szintje
50. Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a tagállamokat a belső végrehajtási rendelkezések megállapítása során korlátozza az a körülmény, hogy az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontja – minimumkövetelmények elfogadásával – egy meghatározott közösségi jogi védelmi szintet kíván biztosítani, amely alá a tagállamok nem mehetnek. Ahogyan azt a Bíróság az Egyesült Királyság kontra Tanács ügyben(37) a „minimumkövetelményeknek” az EK‑Szerződés 118a. cikkében meghatározott korábbi jogalap szerinti fogalmára vonatkozóan kifejtette, ez a rendelkezés a Közösség fellépését nem a legkisebb közös nevezőre, azaz a legalacsonyabb tagállami védelmi szintre korlátozza. Sokkal inkább úgy kell e fogalmat értelmezni, hogy a tagállamoknak az adott esetben a védelemnek a közösségi jog által meghatározott szintjéből kell kiindulniuk.
51. Ezt az értelmezést az EK 136. cikk megfogalmazása is megerősíti, amely a szociálpolitika céljaként az „élet‑ és munkakörülmények javítását” írja elő. E célt kifejezetten „előrelépések útján”(38) megvalósuló közelítéssel kell elérni. Az elsődleges jog által kitűzött ezen célok megvalósítása érdekében a 2003/88 irányelv 15. cikke felhatalmazza a tagállamokat, hogy a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme szempontjából kedvezőbb rendelkezéseket alkalmazzanak vagy vezessenek be. Ennek megfelelően a 2003/88 irányelv 23. cikke a munkavállalók védelmének szintjét illetően kimondja, hogy a tagállamok azon jogának sérelme nélkül, hogy eltérő rendelkezéseket hozzanak az ebben az irányelvben előírt minimumkövetelmények teljesítésével, az ennek az irányelvnek a végrehajtására való hivatkozás nem vezethet a munkavállalók számára biztosított általános védelem szintjének csökkenéséhez.(39)
52. Az, hogy a közösségi jogalkotó a szabadsághoz való jog területén hogyan határozta meg a védelem legalacsonyabb szintjét, a 2003/88 irányelv alapján állapítható meg. Ezzel kapcsolatban le kell szögezni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem tartalmaz a szabadsághoz való jogosultságra vonatkozó korlátozást. Az a feltétel, amely szerint a munkavállalónak bizonyos időpontig, azaz a szabadságév, illetve az átvitelre nyitva álló időtartam végéig időben igényelnie és ténylegesen ki kell vennie szabadságát, ugyanúgy nem szerepel az irányelvben, mint a jogosultság megszűnése. Továbbá a 7. cikk (1) bekezdése nem tartozik azok közé az előírások közé, amelyektől a 2003/88 irányelv 17. cikke kifejezetten eltérést enged.(40)
53. Ezzel a közösségi jogalkotó tudatosan magasabbra helyezi a védelem legalacsonyabb szintjét, mint a 132. ILO‑Egyezmény.(41) Míg a 132. ILO‑Egyezmény 9. cikke az éves szabadság igénybevételére és kiadására 1 éves, illetve a szabadság megszerzése évének leteltét követő 18 hónapos határidőt ír elő,(42) a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében az ennek megfelelő szabályozás teljesen hiányzik. Ez arra enged következtetni, hogy a védelem, amit a közösségi jog a munkavállalók számára biztosítani kíván, kiterjedtebb, mint a nemzetközi szerződési jog munkajogi normáiba foglalt védelem.(43)
54. A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének olyan értelmezése, hogy a fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság bizonyos idő után megszűnik, ha nem veszik ki idejében, sem a közösségi jogalkotó azon céljával nem egyeztethető össze, miszerint az a 132. ILO‑Egyezményénél magasabb védelmi szintet kíván biztosítani, sem a rendelkezés szövege nem alapozza azt meg.
c) A szabadsághoz való jog munkaképességhez kötése
i) Az ítélkezési gyakorlat által kidolgozott elvek átvehetősége
55. A brit és a holland kormány véleményével ellentétben nincsenek arra vonatkozó támpontok, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése a minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultságot a munkavállalónak a szabadsághoz való jogosultság megszerzésének évében vagy az átvitelre nyitva álló időszak alatt fennálló munkaképességéhez kötné. Elvileg ugyan felmerülhet az a kifogás, hogy a betegség okán távollevő és munkát nem végző munkavállalónak nincs szüksége pihenőidőre. Ahogy azonban a Bizottság helyesen fejti ki, ez a megközelítés nem egyeztethető össze a Bíróságnak a Merino Gómez‑ügyben(44) és FNV‑ügyben(45) hozott ítéletekben kifejtett álláspontjával.
56. A Bíróságnak a Merino Gómez‑ügyben a szülési és az éves szabadság közösségi jogi viszonyát kellett vizsgálnia. Egészen pontosan arról a kérdésről volt szó, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése, a 92/85/EGK irányelv(46) 11. cikke 2. pontjának a) alpontja és a 76/207/EGK(47) irányelv 5. cikkének (1) bekezdése alapján azokban az esetekben, amelyekben a vállalkozás és a munkavállalók képviselői között létrejött kollektív szerződések az összes dolgozóra nézve meghatározzák a szabadságok idejét, és ezek a munkavállaló szülési szabadságának idejére esnek, jogosult‑e a munkavállaló arra, hogy éves szabadságát a megállapodásban rögzített helyett olyan időszakban vegye ki, amely nem esik egybe a szülési szabadságával. A Bíróság erre vonatkozóan megállapította, hogy az éves szabadsághoz való jog a szülési szabadságtól eltérő célt szolgál. Ez utóbbi egyrészt a nő terhesség alatti és utáni testi épségének védelmét, másrészt a terhességet és a szülést követő időszakban a nő és gyermeke közötti különleges viszony védelmét szolgálja.(48) A Bíróság ezért azt az ítéletet hozta, hogy a munkavállaló számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy éves szabadságát a szülési szabadságtól eltérő időben vegye ki.(49)
57. Ezt az elvet a Bíróság az FVN‑ügyben hozott ítéletben megerősítette, és úgy árnyalta, hogy a közösségi jog által biztosított szabadságok felhalmozása az éves szabadságnak vagy egy részének a következő évre történő átvitelét elkerülhetetlenné teheti,(50) mivel a közösségi jog által biztosított egyik szabadság nem korlátozhatja a közösségi jog által garantált másik szabadságot.(51)
58. Noha a terhesség és a betegség közé bizonyosan nem tehető egyenlőségjel, több ok is szól az ezen ítélkezési gyakorlatnak az éves szabadság és a betegszabadság közötti viszony vonatkozásában való megfelelő alkalmazása mellett. A betegszabadság ugyanis a szülési szabadsághoz hasonlóan a munkavállaló testi és lelki egységének megőrzését célozza oly módon, hogy a munka terhétől történő megszabadítással, valamint pihenőidő biztosításával megteremti annak lehetőségét, hogy a munkavállaló fizikailag kipihenje magát, majd munkahelyére visszatérjen. Az éves szabadságtól eltérően, ami a kondíció javítását és a pihenést szolgálja, a betegszabadság kizárólag a felépülésre és a gyógyulásra, azaz egy olyan kóros állapot leküzdésére irányul, melynek oka az érintett munkavállaló hatókörén kívül esik.(52)
59. Ennyiben – az olasz kormány álláspontját követve – elmondható, hogy a Bíróság által kidolgozott elvek figyelembe vétele mellett nem lehet azt a következtetést levonni, hogy az alapeljárás felperesének a szabadság tényleges igénybe vételére irányuló jogosultsága megszűnik, ha a rendes‑ és betegszabadság eltérő céljai nem kérdőjelezendők meg. Az ítélkezési gyakorlat fent említett koncepciójából kiindulva tilos a betegszabadságot a fizetett éves szabadság terhére kiadni, mivel ez az alapjogként rögzített jog kiüresedéséhez vezethet.
ii. A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdése értelmének és céljának megsértése
– A céltól eltérő értelmezés veszélye
60. A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a szabadságra vonatkozó jogosultság meghatározott határidő letelte után történő elenyészését megengedhetőnek tartó értelmezésével szembeni, a fentiekben kifejtett kétségek mellett további érvként hozható fel, hogy az ilyen értelmezés összeegyeztethetetlen a 2003/88 irányelv – a munkavállaló biztonsága javításának és egészsége védelmének biztosítására irányuló – céljával.
61. A ki nem vett szabadság felhalmozására vonatkozó munkajogi tilalomnak, ahogy azt egyes tagállami jogrendszerek – köztük a német is – eddig előírták, az eredeti értelme és célja látszólag az, hogy biztosítsa a szabadság tényleges igénybevételét a folyó évben, magára a munkavállalóra terhelve ezzel a szabadsághoz való jog egyes esetekben történő érvényesítésével járó felelősséget. E koncepció alapján nyilvánvalóan következetesnek tűnik, hogy a munkavállaló e jog elvesztésével viselje saját passzivitásának vagy igénye túl későn történő érvényesítésének következményeit.(53)
62. Érdemes azonban megfontolni, hogy a munkavállaló szociális védelmének eredeti – e szabályozás mögött meghúzódó és mint ilyen a 2003/88 irányelvben szereplővel megegyező – célja épp ellenkezőjére fordul, ha a munkavállaló rajta kívül álló okok miatt nem tudja éves szabadságra vonatkozó jogosultságát érvényesíteni. A munkavállaló befolyásán kívül álló körülmények közé tartozik például a munkáltató szándékos mulasztásának lehetősége, aki az ilyen szabálynak köszönhetően járulékos előnyre is szert tesz. De ide tartoznak még a természetes, az érintett hatókörén kívül eső, vis maiornak számító körülmények is, mint a betegség.
63. A szabadsághoz való jog elvesztésével nem csak a kitűzött cél sérül mindkét esetben, hanem az végső soron a munkavállalót jogilag nem igazolható szankcióként sújtja. Az ilyen jogkövetkezmény nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a 2003/88 irányelv értelmével és céljával. Ennek következtében a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését nem szabad úgy értelmezni, hogy a munkavállaló betegségből eredő munkaképtelensége az alapjogként biztosított minimális éves szabadságra vonatkozó jogosultság elvesztéséhez vezet.
– A munkaviszonyban részes felek érdekeit szem előtt tartó értelmezés
64. Az alapeljárás alperesének érvelésével ellentétben mégiscsak lehetséges a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a munkáltató érdekeit tekintetbe vevő és egyúttal a minimális éves szabadságra vonatkozó alapjogot a vitatott német szabályozásnál kevésbé korlátozó értelmezése. Ahogyan azt a Bizottság helyesen előadta, arányosnak tűnik, ha valamely tagállam feltételeket állapít meg, hogy az egészség és biztonság érdekében például a szabadságra vonatkozó jogosultság csak akkor legyen átvihető, amennyiben ez szükségesnek tűnik. Ugyancsak lehetséges a munkavállaló arra irányuló ösztönzése, hogy éves szabadságát a következő évben ésszerű időn belül vegye ki.
65. A rendelkezéseknek a vállalkozás szintjén konkrétan megvalósuló átültetése magát a munkáltatót terheli, aki átfogó szervezési és irányítási jogköre(54) alapján olyan helyzetben van, hogy a munkavállaló szabadságra vonatkozó jogát összehangolja a mindenkori üzemi elvárásokkal.
iii. Összevetés a 132. ILO‑Egyezményben szereplő rendelkezésekkel
66. A szabadságjogosultságnak a munkavállaló munkaképességéhez kötése ellen szól továbbá, hogy a 132. ILO‑Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének egyértelmű szóhasználatából következően „beszámít a szolgálati időbe az érintett személy akaratán kívüli, betegség, baleset vagy szülési szabadság által előidézett távolmaradása a munkahelyéről”.(55) Emellett az Egyezmény 6. cikkének (2) bekezdése kifejezetten előírja, hogy „azt az időt, amiben a foglalkoztatott személy betegség vagy baleset miatt munkaképtelen, […] nem lehet beszámítani a fizetett éves szabadság minimális időtartamába”.
67. Ezeket a rendelkezéseket céljuknak megfelelően úgy kell értelmezni, hogy a korábban betegség miatt igénybe vett szabadság nem befolyásolhatja a minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultságot.(56) Noha az Egyezményt aláíró államok, amelyek közé tartozik az Európai Unió legtöbb tagállama,(57) ezt a jogosultságot „az adott ország illetékes hatósága vagy e célra alkalmas eljárása által meghatározott feltételek mellett” biztosítják, a tagállamok hatásköre itt is csak végrehajtási rendelkezések megalkotására korlátozódik, jogi gátat emelve a munkahelyről történő távolmaradások szolgálati időből történő levonása elé.
68. Ezért a 132. ILO‑Egyezmény és a 2003/88 irányelv normái jogi kiindulási alapjukban lényegében megegyeznek.(58) Ennek következtében a tagállamok kötelesek a normákat úgy értelmezni és belső jogrendjüket úgy alakítani, hogy a betegségből eredő távollét ne hasson ki a minimális fizetett éves szabadsághoz való jogra.
B – A második kérdésről
69. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés tárgya a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésében előírt szabadság pénzben való megváltásához való jog normatív hatálya. A szabadság pénzben való megváltása – tehát a ki nem vett éves szabadságért járó kompenzáció – a szabadidő biztosításának helyére lép, ha a szabadság a munkaviszony megszűnése következtében többé nem adható ki. Ez az igény képezi az egyetlen kivételt az irányelvben szereplő, megváltásra vonatkozó alapvető tilalom alól, amely egyébként a munkaviszony felei számára kategorikusan megtiltja, hogy az éves szabadság helyére – függetlenül attól, hogy azt a jogosultság keletkezésének évében vagy az átvitelre nyitva álló időszak folyamán veszik‑e ki – pénzbeli juttatás lépjen.
70. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint e tilalom annak biztosítását szolgálja, hogy a munkavállaló rendszerint tényleges pihenőidővel rendelkezhessék biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében(59). Ezzel akadályozza, hogy a szabadságra vonatkozó jogosultságot a munkáltató visszaélésszerűen „megvásárolja”, illetve a munkavállaló arról pusztán pénzügyi megfontolásokból lemondjon.(60)
71. A 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése hangsúlyozza a munkabér szabadság időtartama alatt történő folyósításának szerepét, amely abban mutatkozik meg, hogy a munkavállalót ez időszak alatt olyan helyzetbe hozza, amely a munkabér tekintetében összehasonlítható a munkavégzéssel töltött időszakkal.(61) Másképpen fogalmazva, a szabadság idejére járó bér kifizetésére vonatkozó követelés annak biztosítására szolgál, hogy a munkavállaló gazdaságilag olyan helyzetben legyen, hogy ténylegesen igénybe tudja venni éves szabadságát.(62) Semmi egyebet nem céloz a szabadság pénzben történő megváltása. A szabadság helyére lépő pénzben kifejezett juttatás ugyanis a munkavállaló számára alapvetően a munkaviszony megszűnése után is – még mielőtt új munkaviszonyt létesítene – egy fizetett, pihenésre szolgáló időszakot kell, hogy lehetővé tegyen.(63) E juttatás eltörlése ennélfogva azzal a következménnyel járna, hogy nem lehetne megvalósítani a 2003/88 irányelv munkavállaló pihenését kitűző célját.
72. A Bíróság a Robinson‑Steele egyesített ügyekben(64) hozott ítéletben megállapította, hogy a 2003/88 irányelv az éves szabadsághoz való jogot és a szabadságra járó bér kifizetéséhez való jogot egy egységes jog két alkotórészeként kezeli. Álláspontom szerint éppen a bérhez és a szabadság megváltásához való jogosultság funkcionális azonossága szól amellett, hogy ez utóbbit ugyancsak a minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság elválaszthatatlan részeként kezeljük.
73. E vonatkozásban már az első kérdésre adandó válaszból kikövetkeztethető az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre adandó válasz. Ha ugyanis a fizetett éves szabadsághoz való jognak a meghatározott határidő leteltét követő automatikus megszűnése – ahogyan az korábban megállapításra került – a 2003/88 irányelv céljával ellentétben áll, akkor ez ugyanilyen módon kell, hogy érvényesüljön a szabadságra vonatkozó joghoz másodlagos jogosultságként kapcsolódó szabadság megváltásához való jog esetében is.
74. Nem fogadható el ezzel szemben az alapeljárás alperesének azon érvelése, amely szerint a munkáltatót annak esélye, hogy az adott esetben több év alatt összegyűlt tetemes szabadságjogosultságot a munkaviszony megszűnésekor pénzben kell megváltania, arra indítaná, hogy felmondás útján korábban megváljon a hosszabb időre megbetegedett munkavállalótól. Ezzel szemben ugyanis az hozható fel kifogásként, hogy épp a ki nem vett szabadság pénzben történő megváltására vonatkozó, munkáltatót terhelő kötelezettség hiánya ösztönözhetné a munkáltatót a munkavállalónak a szabadság kiadása előtt történő elbocsátására, mivel máskülönben a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdése szerint köteles lenne a munkavállaló minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultságát kielégíteni. Amennyiben a felmondás jogának – ennek a közösségi jog által biztosított alapjognak a megkerülése érdekében történő – visszaélésszerű gyakorlását meg kívánják előzni, akkor a munkaviszony megszűnésekor a munkavállalót minden esetben meg kell, hogy illesse a megszerzett és ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatásra vonatkozó jogosultság.
75. A 132. ILO‑Egyezmény vonatkozó rendelkezéseinek összehasonlító jogi vizsgálata sem enged ettől eltérő végkövetkeztetést. Az Egyezmény 11. cikke kimondja a munkavállalónak a szolgálati ideje után járó, de még ki nem vett szabadsága pénzben történő megváltásához való alapvető jogát. Mivel a szabadság megváltásához való jog itt is a minimális fizetett éves szabadsághoz való elsődleges joghoz kapcsolódik, figyelembe kell venni az Egyezmény 5. cikkének (4) bekezdését, amely szerint beszámít a szolgálati időbe az érintett személy akaratán kívüli, betegség, baleset vagy szülési szabadság által előidézett távolmaradása a munkahelyéről.(65) Ennek következtében a betegségből eredő munkaképtelenség nem befolyásolhatja hátrányosan a szabadság megváltásához való jogot.
76. E körülmények között a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a munkavállalókat a munkaviszony megszűnésekor minden esetben megilleti a megszerzett és ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatáshoz való jog.
C – A harmadik kérdésről
77. Ahogyan az korábban megállapításra került, mind a 2003/88 irányelv 7. cikkének teleológiai értelmezéséből,(66) mind a 132. ILO‑Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének jogi koncepciójából(67) az következik, hogy a betegség időtartama szolgálati időnek minősül, mivel a munkavállaló akaratán kívül eső okokból eredő, ezáltal igazolt távollétéről van szó.
78. Ezért ugyanabban az időben keletkezik a munkavállaló összes jogosultsága, ideértve a munkaképesség visszanyerése után kivehető, vagy teljes keresőképtelenség esetén is – a munkaviszony megszűnésekor – megváltható fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultságot.
79. Az éves szabadsághoz vagy annak megváltásához való jog alapját tekintve nincs korábbi tényleges tevékenység kifejtéséhez kötve, így e jogok a munkavállalót akkor is megilletik, ha betegségből eredően az egész szabadságévben távol maradt a munkától.
80. A tovább menő azon részkérdést illetően, mely szerint keletkezhet‑e ilyen jogosultság az egész szabadságévben való igazolatlan távollét esetén, szeretnék arra emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján az EK 234. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek keretében az előbbi az utóbbiak számára a közösségi jog olyan értelmezését nyújtja, amely szükséges az előttük folyamatban lévő ügyek eldöntéséhez.(68)
81. Ezen együttműködés keretében kizárólag a jogvitában eljáró, a meghozandó bírósági határozatért felelősséget viselő nemzeti bíróság feladata a jogvita jellegzetességeire tekintettel mind az előzetes döntéshozatal ítélethozatalhoz való szükségességének, mind pedig az általa a Bíróság elé terjesztendő kérdések jelentőségének megítélése. Tehát ha az előterjesztett kérdések a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság alapvetően köteles azokról határozni.(69)
82. A Bíróság azonban azt is kimondta, hogy kivételes esetekben köteles saját hatáskörének vizsgálatakor azokat a körülményeket is elemezni, melyek között a nemzeti bíróságok hozzá fordultak. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság által előterjesztett kérelmet, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nem áll a valósággal vagy az alapeljárás tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson.(70)
83. Az együttműködés szelleme ugyanis, amelyben az előzetes döntéshozatali eljárást le kell folytatni, magában foglalja, hogy a nemzeti bíróság a maga részéről figyelemmel van a Bíróságra ruházott feladatra, amely a tagállamok igazságszolgáltatásához való hozzájárulását jelenti, nem pedig általános vagy hipotetikus kérdésekről való jogi véleménynyilvánítást.(71)
84. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapügy felperese 2004. szeptember 8‑ától 2005. szeptember 30‑áig, azaz munkaviszonya megszűnésének időpontjáig folyamatosan betegállományban volt. Mivel távolléte egyértelműen igazolt volt, a Bíróságnak az alapügy megoldása szempontjából relevancia hiányában nem szükséges állást foglalnia abban a részkérdésben, hogy keletkezik‑e az éves szabadságra, illetve az annak helyébe lépő pénzjuttatásra vonatkozó jogosultság igazolatlan távollét esetén.
VII – Végkövetkeztetések
85. A fenti indokolásra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Landesarbeitsgericht Düsseldorf által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:
1. A 2003/88/EK irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a munkavállalónak minden esetben jár legalább négy hét fizetett éves szabadság. A munkavállaló által betegség miatt a szabadságév során ki nem vett szabadságot különösen biztosítani kell valamely későbbi időpontban.
2. A 2003/88/EK irányelv 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a munkavállalót munkaviszonya megszűnésekor minden esetben megilleti a megszerzett és ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatásra (a szabadság pénzben történő megváltására) vonatkozó igény.
3. A 2003/88/EK irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az éves szabadságra vagy annak pénzben való megváltására vonatkozó igény létrejön a teljes szabadságévben fennálló (betegségből eredő) igazolt távollét esetén is.