AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (kibővített harmadik tanács)
2008. július 1‑je(*)
„Állami támogatások – A német hatóságok által a Deutsche Post AG javára hozott intézkedések – A támogatást a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és annak visszatéríttetését elrendelő határozat – Általános gazdasági érdekű szolgáltatás – A háztól házig való csomagszállítási ágazatban folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő többletköltségek ellentételezése – Előny hiánya”
A T‑266/02. sz. ügyben,
a Deutsche Post AG (székhelye: Bonn [Németország], képviselik: J. Sedemund és T. Lübbig ügyvédek)
felperesnek,
támogatja:
a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: W.‑D. Plessing és M. Lumma, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó,
az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: V. Kreuschitz és J. Flett, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatják:
a Bundesverband Internationaler Express‑ und Kurierdienste eV (BIEK), (székhelye: Frankfurt am Main [Németország], képviselik: F. Mitzkus, T. Wambach és R. Wojtek ügyvédek)
és
a UPS Europe NV/SA (székhelye: Brüsszel [Belgium], képviselik kezdetben: T. Ottervanger és A. Bijleveld, később: Ottervanger ügyvédek)
beavatkozók,
a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Deutsche Post AG javára hozott intézkedésekről szóló, 2002. június 19‑i 2002/753/EK bizottsági határozat (HL L 247., 27. o.) megsemmisítése iránti kérelme tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEKELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA (kibővített harmadik tanács),
tagjai: M. Jaeger elnök, V. Tiili és J. Azizi bírák,
hivatalvezető: K. Andová tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2007. június 13‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
Német jogi háttér
1 Be kell mutatni a jelen jogvita keretében releváns, 1989 és 1998 között elfogadott, a postai szállításra vonatkozó öt német törvényi, illetve rendeleti intézkedés főbb rendelkezéseit.
2 Először is 1989. június 8‑án elfogadták a Postverfassungsgesetzet (a posta szervezetéről szóló törvény) (BGBl. 1989. I., 1026. o., a továbbiakban: PostVerfG). A PostVerfG 1. §‑ának (2) bekezdése értelmében a német postai igazgatás, a Deutsche Bundespost három elkülönülő jogalannyá (Teilsondervermögen) vált szét: a Deutsche Bundespost Postdienst (a továbbiakban: DB‑Postdienst), a Deutsche Bundespost Telekom (a továbbiakban: DB‑Telekom) és a Deutsche Bundespost PostBank (a továbbiakban: DB‑Postbank). A PostVerfG 65. §‑ának (2) bekezdése értelmében az említett jogalanyoknak továbbra is fenn kellett tartaniuk a Deutsche Bundespost által korábban nyújtott szolgáltatásokat. Így, míg a DB‑Telekom a távközlési tevékenységek területén lett a Deutsche Bundespost jogutódja, a DB‑Postdienst a postai ágazatban vette át a Deutsche Bundespost tevékenységeit.
3 Továbbá, a PostVerfG 37. §‑ának (3) bekezdése értelmében a Deutsche Bundespost szétválása során keletkezett három jogalany között pénzügyi ellentételezést kellett végrehajtani, ha valamelyikük saját bevételeiből nem volt képes finanszírozni kiadásait. Sőt, a PostVerfG 63. §‑ának (1) bekezdése értelmében a Deutsche Bundespost – szétválása ellenére – 1995‑ig továbbra is köteles volt működési jövedelme bizonyos százalékát az állam számára visszaengedményezni.
4 Végül közelebbről a DB‑Postdienst közszolgáltatási kötelezettségét illetően a PostVerfG 25. §‑ának (2) bekezdése lényegében előírta, hogy a német kormány rendelet útján jogosult meghatározni „azon infrastruktúrákat, amelyeket a vállalkozásoknak meghatározott közérdekből, különösen a közszolgáltatás biztosítása érdekében kell nyújtaniuk (kötelező szolgáltatások)”, valamint „megállapítani a kötelező szolgáltatások lényegi szerkezetét és a díjszabási szabályokat”.
5 Másodszor 1989. július 8‑án elfogadták a Gesetz über das Postwesent (a postáról szóló törvény) (BGBl. 1989. I., 1449. o.). A Gesetz über das Postwesen 2. §‑ának (1) bekezdése szerint a DB‑Postdienst a levéltovábbítási ágazatban monopóliummal rendelkezett.
6 Harmadszor 1994. január 12‑én elfogadták a Postdienst‑Pflichtleistungsverordnungot (a kötelező postai szolgáltatásokról szóló rendelet) (BGBl. 1994. I., 86. o., a továbbiakban: PPfLV). A PPfLV 1. §‑ának (1) bekezdése értelmében a DB‑Postdienst köteles volt a „kötelező szolgáltatásait” az egész államterületre érvényes egységes díjszabás alapján nyújtania az ország egész területén. Konkrétan a csomagszállítást illetően a PPfLV 2. §‑ának (1) bekezdése kimondta, hogy a DB‑Postdienst az ország egész területén köteles biztosítani a legfeljebb 20 kg súlyú, bizonyos maximális méreteknek megfelelő csomagok gyűjtését, szállítását és kézbesítését. Továbbá a PPfLV 2. §‑a (2) bekezdésének 3. pontja feljogosította a DB‑Postdienstet az egységes díj alatti díj megállapítására azon esetekben, amikor az ügyfél maga dolgozta fel a csomagokat, vagy bizonyos minimális mennyiségű csomagot adott fel.
7 Negyedszer 1994. szeptember 14‑én elfogadták a Postumwandlungsgesetzet (a posta átszervezéséről szóló törvény) (BGBl. 1994. I., 2339. o.). A Postumwandlungsgesetz 1. és 2. §‑a értelmében a fenti 2. pontban említett három jogalanyt 1995. január 1‑jével részvénytársaságokká alakították, és tevékenységeiket a Deutsche Post AG (a továbbiakban: DPAG vagy felperes), a Deutsche Telekom AG és a Deutsche Postbank AG vette át.
8 Ötödször, 1997. december 22‑én elfogadták a Postgesetzet (a postáról szóló törvény) (BGBl. 1997. I., 3294. o.), amely 4. §‑ának (1) bekezdése előírta, hogy a legfeljebb 20 kg súlyú csomagok szállítása egyetemes szolgáltatás.
A jogvita alapját képező tényállás
9 A DPAG a levéltovábbítási ágazaton kívül, ahol monopóliummal rendelkezik (a továbbiakban: a monopólium tárgyát képező ágazat), két másik postai ágazatban is tevékenykedik, nevezetesen egyrészről a csomagszállítás, másrészről pedig a folyóirat‑ és napilap‑szállítási ágazatban, amely mindkettő versenynek kitett ágazat (a továbbiakban: versenynek kitett ágazatok).
10 A csomagszállítási ágazatban a DPAG egyrészről a közvetlenül a postahivatalok ablakainál feladott csomagokkal kapcsolatos szállítási szolgáltatásokat, másrészről pedig a nem közvetlenül a postahivatalok ablakainál átvett, nagyobb mennyiségű csomagok szállításával kapcsolatos szolgáltatásokat (a továbbiakban: háztól házig való csomagszállítási ágazat) biztosítja.
11 A jelen eljárás tárgyát képező, háztól házig való csomagszállítási ágazat tekintetében a DPAG két fő szolgáltatást biztosít, nevezetesen egyrészről a csomagokat előzetesen feldolgozó, illetve bizonyos minimális mennyiségű csomagot feladó szakmai ügyfeleket célzó, háztól házig való csomagszállítást (a továbbiakban: a szakmai ügyfelek szegmense), másrészről pedig az olyan csomagküldő vállalkozások számára végzett csomagszállítást, akik katalógusból vagy elektronikus úton rendelt árukat küldenek (a továbbiakban: a csomagküldő vállalkozások szegmense).
12 A szakmai ügyfelek szegmense és a csomagküldő vállalkozások szegmense különösen az általuk megkövetelt gyűjtési, a központi lerakatban való feldolgozási, illetve a szállítási logisztikai műveletek, valamint az ezekkel járó költségek tekintetében különbözik egymástól.
13 1994. július 7‑én a UPS Europe NV/SA csomagszállító magánvállalkozás (a továbbiakban: UPS) mind az EK‑Szerződés 86. cikkére (jelenleg EK 82. cikk), mind pedig az EK‑Szerződés 92. cikkére (jelenleg EK 87. cikk) hivatkozva panaszt nyújtott be a Bizottsághoz a DB‑Postdienst ellen. E panaszt követte egy másik, a magán futár‑, valamint expressz levél‑ és csomagküldő szolgáltatók társulása, a Bundesverband Internationaler Express‑ und Kurierdienste eV (a továbbiakban: BIEK) által benyújtott panasz. A UPS és a BIEK lényegében azt kifogásolják, hogy a DB‑Postdienst egyrészről a háztól házig való csomagszállítási ágazatban a veszteséges értékesítés politikáját követi, ami az EK 82. cikk értelmében erőfölénnyel való visszaélést jelent, másrészről pedig, hogy az említett ágazatban keletkezett veszteségeit a monopólium tárgyát képező ágazatban elért bevételeiből vagy az EK 87. cikk sérelmével számára juttatott állami forrásokból fedezi.
14 Az Európai Közösségi Hivatalos Lapjában 1999. október 23‑án közzétett (HL C 306., 25. o.), 1999. augusztus 17‑i levelében a Bizottság tájékoztatta a Németországi Szövetségi Köztársaságot az EK 88. cikk (2) bekezdése szerinti eljárás megindításáról szóló határozatáról (a továbbiakban: az eljárást megindító határozat). Továbbá a Bizottság 2000. július 7‑én elfogadta az EK 82. cikk szerinti eljárás megindításáról szóló határozatot.
15 2001. március 20‑án a Bizottság elfogadta az EK 82. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban hozott 2001/354/EK határozatot (COMP/35.141 – Deutsche Post AG ügy) (HL L 125., 27. o.). Az említett határozatban a Bizottság lényegében arra a következtetésre jutott, hogy a DPAG megsértette az EK 82. cikket, mivel kizárólag a csomagküldő vállalkozások szegmensében erőfölényével visszaélt először is azzal, hogy 1974‑től 2000‑ig az ügyfeleinek nyújtott hűségengedményeket azon feltételhez kötötte, hogy azok kötelezzék magukat arra, hogy bizonyos súlyú csomagjaik vagy katalógusaik összességét, illetve nagy részét a DPAG szolgálataival dolgoztatják fel, másodszor pedig azzal, hogy 1990‑től 1995‑ig az inkrementális költségei alatti árak kínálatával a veszteséges értékesítés politikáját folytatta. A hűségengedmények gyakorlatát illetően a Bizottság a DPAG‑vel szemben nagyjából 24 millió eurót kitevő bírságot szabott ki. A veszteséges értékesítés gyakorlatát illetően a Bizottság a DPAG‑vel szemben nem szabott ki bírságot, mivel lényegében úgy ítélte meg, hogy az általa az említett veszteséges értékesítés fennállásának megállapítása érdekében alkalmazott kritériumot korábban nem alkalmazták.
16 2002. június 19‑én a Bizottság elfogadta a Németországi Szövetségi Köztársaság által a DPAG javára hozott intézkedésekről szóló 2002/753/EK határozatot (HL L 247., 27. o., a továbbiakban: megtámadott határozat). A megtámadott határozat négy pontban kifejtett érvelést tartalmaz.
17 Először is a Bizottság a megtámadott határozat (2) preambulumbekezdésében megjegyzi, hogy „[a]z eljárást [megindító] határozatában a Bizottság feltételezte, hogy [a] DB‑Postdienst és később [a] DPAG által a közérdekű szolgáltatások nyújtásának ellentételezéseként kapott összegek meghaladják [a] DB‑Postdienstnél és a DPAG‑nál az említett szolgáltatások nyújtása során felmerült nettó többletköltségeket”, és „konkrétan kijelentette, hogy megvizsgálja a feltételezett támogatási intézkedéseket”, amelyeket a megtámadott határozat (3)–(7) preambulumbekezdésében sorol fel. Ezen intézkedések a következők: először is a Deutsche Postbank 1998‑as megszerzésének finanszírozása, másodszor a Post‑Unterstützungskasse (a postai alkalmazottak nyugdíjalapja) finanszírozása, harmadszor a Deutsche Bundespost kötelezettségvállalásainak biztosítását célzó állami garanciák esetleges nyújtása, negyedszer a DB‑Postdienst részvénytársasággá való alakításának körülményei, valamint ötödször az állam által a felperesnek nyújtott pénzügyi vagy igazgatási támogatás.
18 A fent említett első négy intézkedés jellegének a megtámadott határozat (12)–(15) preambulumbekezdésében való leírása után a Bizottság az említett határozat (16)–(20) preambulumbekezdésében az ötödik intézkedést illetően megjegyzi, hogy a felperes őt tájékoztatta arról, hogy a PostVerfG 37. §‑ának (3) bekezdése alapján az 1990‑től 1995‑ig keletkezett veszteségei ellentételezése érdekében átutalásokat kapott a DB‑Telekomtól (a továbbiakban: a DB‑Telekom által eszközölt átutalások). E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (20) preambulumbekezdésében kiemeli különösen, hogy – ahogyan a Németországi Szövetségi Köztársaság a 2000. április 25‑i és 2002. január 31‑i kiegészítő észrevételeiben megerősítette – a DB‑Telekom és/vagy a [Deutsche Telekom] az 1990 és 1995 közötti ellentételezés címén összesen 11 081 millió német márkát (DEM) utalt át a DB‑Postdienst és/vagy a DPAG részére, továbbá hogy a német hatóságok nem tagadják, hogy ezen, két külön vállalkozás közötti pénzügyi ellentételezés az államnak tudható be, mivel azt a PostVerfG 37. §‑ának (3) bekezdése írta elő, és hogy a német kormány mégis úgy érvel, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások nélkülözhetetlenek voltak az általános gazdasági érdekű szolgáltatás (a továbbiakban: ÁGÉSZ) nyújtásával kapcsolatos feladatainak kiegyensúlyozott pénzügyi feltételek melletti ellátásához.
19 A Bizottság, miután a megtámadott határozat (21)–(39) preambulumbekezdésében ismertette a háztól házig való csomagszállítási szolgáltatásokkal járó infrastrukturális költségek összegét, a megtámadott határozat (40)–(45) preambulumbekezdésében megjegyzi különösen, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság információkat szolgáltatott egyrészről a DPAG által a csomagszállítási ágazatban ellátott ÁGÉSZ‑feladat jelentőségéről, másrészről pedig az ÁGÉSZ azon tizenöt átvett régi teherrel összefüggő nettó többletköltségeiről, amelyeket a felperesnek mint korábbi állami vállalkozásnak kellett viselnie. Végül a Bizottság a megtámadott határozat (46)–(63) preambulumbekezdésében bemutatja a közigazgatási eljárásban harmadik érdekelt személyek, különösen a BIEK és a UPS által hozzá benyújtott észrevételeket, amely utóbbiak szerint a DPAG‑t a háztól házig való csomagszállítási ágazatban olyan veszteségek érik, amelyek nem az ÁGÉSZ nyújtásával függnek össze, hanem a veszteséges értékesítés politikájából erednek, és amely veszteségeket a DPAG állami forrásokból fedezi.
20 Másodszor a Bizottság a megtámadott határozat (66)–(69) preambulumbekezdésében és 107. lábjegyzetében megjegyzi, hogy kérelmére a Németországi Szövetségi Köztársaság tájékoztatta őt arról, hogy a DPAG az 1990‑től 1998‑ig terjedő időszakban egyrészről bevételeket ért el a monopólium tárgyát képező ágazatban, másrészről pedig veszteségeket szenvedett el a versenynek kitett ágazatokban, és ily módon ezen időszakban valamennyi tevékenységi ágazatban összesen 2289 millió DEM összegű hiánya keletkezett.
21 E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdésében ugyanis megjegyzi, hogy „[a] Bizottság 2000. március 10‑i azon kérdésére válaszolva, hogy [a] DPAG az 1990 és 1998 közötti időszakban a [versenynek kitett ágazatok] területén adott esetben mennyi nyereséget könyvelt el, a [német] kormány a 2000. március 24‑i közlésében (10. o.) megjegyzi, hogy [a] DPAG 1998‑ban a verseny számára nyitott szolgáltatások területén [bizalmas](1) millió DEM többletet ért el”. Ezt követően hozzáteszi, hogy „[a] német hatóságok egyébként olyan számokat közöltek, amelyek szerint 1990 és 1998 között az egész [csomagszállítási] ágazatban [bizalmas] millió DEM hiány, a napilap‑ és folyóirat‑terjesztési ágazatban pedig [bizalmas] millió DEM veszteség keletkezett”. A Bizottság ebből arra következtet, hogy „[e] két ágazatban a hiány tehát összesen [bizalmas] millió DEM összeget te[tt] ki”, és hogy „[a] versenynek kitett ágazatokban elért bevételek így nem voltak elegendőek a [csomagszállítási] ágazatban keletkezett hiány fedezésére”.
22 Ezt követően a megtámadott határozat 107. lábjegyzetében a Bizottság megjegyzi, hogy „[a Németországi Szövetségi Köztársaság] által a 2000. június 2‑i levelében (2000. január 12‑i javított változat) közölt adatok szerint a monopólium tárgyát képező [ágazat] 1990 és 1998 között összesen [bizalmas] millió DEM nyereséget ért el”, hogy „[a]z érintett időszakban egyébként [bizalmas] millió DEM bevételt könyveltek el a versenynek kitett ágazat[ok]ban”, és hogy ebből „szükségszerűen következik, hogy a [bizalmas] millió DEM összegű teljes hiány legalább 2289 millió DEM összegű részét nem lehetett ellentételezni sem a [monopólium tárgyát képező] ágazat nyereségéből, sem pedig a verseny számára nyitott [ágazatokban] elért bevételekből”.
23 Harmadszor a Bizottság a megtámadott határozat (72) preambulumbekezdésében megjegyzi, hogy az 1990‑től 1998‑ig terjedő időszakban kizárólag a csomagszállítási ágazatban a DPAG‑nál keletkezett [bizalmas] millió DEM veszteséget illetően meg kell vizsgálni, hogy „az állam által ellentételezett nettó többletköltségek közvetlenül [a] DPAG törvényben pontosan meghatározott feladatához kapcsolódnak‑e”, és hogy „[a]mennyiben ezen állami források juttatása a csomag[szállítási] ágazatban végül a közszolgáltatási kötelezettségek teljesítésével semmilyen okozati összefüggésben nem lévő nettó többletköltségek finanszírozását is lehetővé tette, [a] DPAG‑nak az [EK] 87. cikk (1) bekezdése értelmében ebből előnye származott”.
24 E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (75)–(79) preambulumbekezdésében először is megállapítja, hogy a DPAG‑nak a PPfLV 2. §‑a (2) bekezdésének 3. pontja értelmében 1994. február 1‑jétől lehetősége volt – de nem volt köteles – arra, hogy a háztól házig való csomagszállítási ágazatban ügyfeleinek olyan kedvezményeket nyújtson, amelyek a PPfLV 1. §‑ának (1) bekezdése által a csomagszállítási ágazatban megállapított egységes díj alatti díjakhoz vezettek.
25 Ezt követően a Bizottság a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdésében megjegyzi, hogy figyelemmel a DPAG‑nak a háztól házig való csomagszállítási ágazattal kapcsolatos terheire, valamint az általa kínált, az egységes díj alatti díjakra (a megtámadott határozat (21)–(39) preambulumbekezdése és a (88) preambulumbekezdésben foglalt táblázat), a háztól házig való csomagszállítási ágazatban elért bevételek 1994‑től 1999‑ig folyamatosan elégtelenek voltak a kizárólag ezen ágazatban folytatott tevékenységből eredő terhek fedezésére. Kifejti, hogy ezen, a DPAG költségeinek fedezését lehetővé nem tevő helyzet 1999‑ig tartott.
26 Végül a Bizottság a megtámadott határozat (82) és (86) preambulumbekezdésében kiemeli, hogy az e veszteséges értékesítés politikája által okozott említett többletköltségek és a DPAG ÁGÉSZ‑feladata között semmilyen okozati összefüggés nem áll fenn három ok miatt. Először is a Bizottság szerint a DPAG‑nak semmilyen jogszabályi kötelezettsége nem volt arra, hogy a háztól házig való csomagszállítási ágazatban a szolgáltatásokat a törvényes egységes díj alatti díjakon kínálja ügyfeleinek. Másodszor úgy véli, hogy a DPAG‑nak az egységes díj alatti díjak kínálásában álló díjszabási politikája kizárólag a DPAG által annak érdekében tett erőfeszítéseknek volt betudható, hogy megőrizze, illetve növelje a versenynek kitett, háztól házig való csomagszállítási ágazatban fennálló piaci részesedéseit. Harmadszor megállapítja, hogy az egységes díj alatti árak gyakorlata olyan egyértelműen azonosítható többletköltségeket okoz, amelyek az ÁGÉSZ‑kötelezettségeinek nem tudhatók be.
27 A Bizottság a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdésében így kiemeli, hogy a felperesnek a veszteséges értékesítés politikájából eredően 1994‑től 1999‑ig összesen 1118,7 millió DEM összegű nettó többletköltsége keletkezett.
28 Negyedszer a Bizottság a megtámadott határozat (87) preambulumbekezdésében úgy véli, hogy „a [veszteséges értékesítés] politikája középtávon összeegyeztethetetlen a vállalkozás gazdasági érdekével”, és hogy „[a] piac törvényeinek alávetett egyetlen magánvállalkozás sem tartaná fenn e feltételek mellett a háztól házig való csomagszállítási [ágazatot], mivel az e területen folytatott [veszteséges értékesítés] politikája évente hiányt halmoz fel, és pénzügyi ellentételezés hiányában középtávon túlzott eladósodást eredményez”. A Bizottság a megtámadott határozat (107) preambulumbekezdésében ebből arra következtet, hogy „[a]mennyiben a [veszteséges értékesítés] politikájából eredő nettó többletköltségek állam általi ellentételezése csökkenti a versenynek kitett, háztól házig való csomagszállítási ágazatban való szolgáltatásnyújtással rendes körülmények között együtt járó költségeket, ezen intézkedés az [EK] 87. cikk (1) bekezdése értelmében előnyt jelent”, hogy „[a] nem fedezett költségek e részének ellentételezését célzó állami források nyújtása [a] DPAG számára versenyelőnyt jelent”, és hogy „[e]zen, a közös piaccal összeegyeztethetetlen előny és támogatás 1118,7 millió DEM összeget tesz ki”.
29 A megtámadott határozat rendelkező része a következőképpen hangzik:
„1. cikk
A [Németországi Szövetségi Köztársaság] által a [DPAG] részére nyújtott, 572 millió euró (1 118,7 millió DEM) összegű állami támogatás a közös piaccal összeegyeztethetetlen.
2. cikk
(1) [A Németországi Szövetségi Köztársaság] minden szükséges intézkedést megtesz az 1. cikkben említett, jogellenesen nyújtott támogatásnak a [DPAG‑gal] való visszatéríttetése érdekében.
[…]”.
Eljárás és a felek kérelmei
30 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2002. szeptember 4‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
31 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2002. december 17‑én, illetve 19‑én benyújtott levelében a BIEK, illetve a UPS a Bizottság támogatása érdekében beavatkozási kérelmet terjesztett elő.
32 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. május 9‑én benyújtott levelében a Németországi Szövetségi Köztársaság a felperes támogatása érdekében beavatkozási kérelmet terjesztett elő.
33 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. március 11‑én, április 14‑én és szeptember 26‑án, valamint 2004. február 26‑án küldött levelében a felperes kérelmezte, hogy az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 116. cikke 2. §‑ának második mondata értelmében az eljárási iratok bizonyos részeit ne küldjék meg a BIEK és a UPS részére.
34 2003. június 2‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság kibővített negyedik tanácsának elnöke elfogadta a BIEK és a UPS beavatkozási kérelmét, és úgy határozott, hogy a bizalmas kezelésre vonatkozó kérelem megalapozottságáról később határoz.
35 2003. június 5‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság kibővített negyedik tanácsának elnöke elfogadta a Németországi Szövetségi Köztársaság beavatkozási kérelmét. Mivel az említett beavatkozási kérelmet az eljárási szabályzat 115. cikkének 1. §‑ában említett hathetes határidő lejárta után terjesztette elő, a Németországi Szövetségi Köztársaság az ezen eljárási szabályzat 116. cikkének 6. §‑ában foglalt jogokkal rendelkezik.
36 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. június 25‑én és november 17‑én, valamint 2004. április 23‑án benyújtott külön beadványban a BIEK kifogást terjesztett elő a részére kézbesített eljárási iratok bizonyos részeinek bizalmas kezelése ellen.
37 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. november 17‑én és 2004. április 23‑án benyújtott külön beadványban a UPS kifogást terjesztett elő a részére kézbesített eljárási iratok bizonyos részeinek bizalmas kezelésével szemben.
38 Az Elsőfokú Bírósághoz 2004. január 5‑én küldött levelében a felperes előterjesztette a BIEK és a UPS mint beavatkozók által előterjesztett, az eljárási iratok bizonyos részeinek bizalmas kezelésére vonatkozó kifogással kapcsolatos észrevételeit.
39 Mivel az Elsőfokú Bíróság tanácsainak összetétele megváltozott, az előadó bírót a harmadik kibővített tanácshoz osztották be, következésképpen a jelen ügyet e tanács elé utalták.
40 2005. január 13‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság kibővített harmadik tanácsának elnöke a BIEK és a UPS vonatkozásában helyt adott a bizonyos számadatok és bizonyos dokumentumok bizalmas kezelése iránti kérelemnek, és a bizalmas kezelés iránti kérelmet ezt meghaladó részében elutasította.
41 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (kibővített harmadik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott, és az eljárási szabályzat 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében 2007. március 15‑i leveleiben felszólította a felperest, a Bizottságot és a Németországi Szövetségi Köztársaságot bizonyos dokumentumok benyújtására és a kérdések írásbeli megválaszolására. A felek e felhívásnak az előírt határidőn belül eleget tettek.
42 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2007. április 13‑án és május 3‑án benyújtott levelében a felperes kérte, hogy a pervezető intézkedések keretében általa, valamint a Bizottság és a Németországi Szövetségi Köztársaság által benyújtott bizonyos számadatokat és bizonyos dokumentumokat az eljárási szabályzat 116. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében ne küldjék meg a BIEK és a UPS részére.
43 2007. május 24‑i levelében a BIEK az előírt határidőn belül kifogást terjesztett elő a felperesnek a Bizottság és a Németországi Szövetségi Köztársaság válaszának bizalmas kezelése iránti kérelmével szemben.
44 2007. június 11‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság kibővített harmadik tanácsának elnöke a BIEK és a UPS vonatkozásában helyt adott a bizonyos számadatok és bizonyos dokumentumok bizalmas kezelése iránti kérelemnek, és a bizalmas kezelés iránti kérelmet ezt meghaladó részében elutasította.
45 A felek szóbeli előadásait és az Elsőfokú Bíróság szóbeli kérdéseire adott válaszait az Elsőfokú Bíróság a 2007. június 13‑i tárgyaláson hallgatta meg.
46 Az Elsőfokú Bíróság a 2007. június 13‑i tárgyaláson lezárta a szóbeli szakaszt. Az eljárási szabályzat 32. cikkének megfelelően, mivel a tanács egyik tagja akadályoztatva volt a tanácskozáson való részvételben, az eljárási szabályzat 6. cikke értelmében a rangsorban leghátul álló bíró következésképp nem vett részt a tanácskozáson, és az Elsőfokú Bíróság tanácskozását az a három bíró folytatta, akiknek az aláírása szerepel a jelen ítéleten.
47 A felperes azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
48 A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
49 A BIEK és a UPS azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság a keresetet – mint megalapozatlant – utasítsa el.
A jogkérdésről
A megsemmisítési jogalapokról
50 Keresetének alátámasztására a felperes kilenc csoportosítható jogalapra hivatkozik.
51 A jogalapok első csoportjában a felperes lényegében arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette az EK 87. cikk (1) bekezdését és az EK 86. cikk (2) bekezdését, mivel nem bizonyította, hogy a DPAG előnyben részesült. A felperes először is úgy érvel, hogy a megtámadott határozatban említettek közül három állami forrás semmilyen előnyt nem jelentett számára. Másodszor az állítja, hogy a Bizottság megsértette az annak megvizsgálására vonatkozó kötelezettségét, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes összege meghaladja‑e az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségeinek teljes összegét. Harmadszor azt állítja, hogy a Bizottság tévesen ítélte meg úgy, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból olyan előnye származott, amelyek lehetővé tették számára a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos többletköltségek fedezését.
52 A jogalapok második csoportjában a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság különböző nyilvánvaló mérlegelési hibákat is elkövetett. Először is a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság hibás módszert alkalmazott a háztól házig való csomagszállítási ágazatnak betudható költségeinek kiszámítására, és így tévesen következtetett arra, hogy a felperes a veszteséges értékesítés politikáját követte. Másodszor úgy érvel, hogy a Bizottság tévesen ítélte meg, hogy a törvény által előírt egységes díj alatti árak kínálásában álló, a háztól házig való csomagszállítási ágazatban folytatott díjszabási politikája eredményezte a csomagszállítási ágazatban keletkezett veszteségeit, és hogy az említett gyakorlat nem függ össze az ÁGÉSZ nyújtásával. Harmadszor azt kifogásolja, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy nem rendelkezik az állítólagos veszteséges értékesítés politikájának finanszírozását lehetővé tevő saját forrásokkal.
53 A jogalapok harmadik csoportjában a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság először is félreértelmezte a források államnak való betudhatósága fogalmát, másodszor megsértette indokolási kötelezettségét, mivel nem fejtette ki, hogy a felperesnek mely állami forrásokból származott előnye, harmadszor a háztól házig való csomagszállítási ágazatban nyújtott szolgáltatása hatékonyságának vizsgálatával túllépte hatáskörét, negyedszer megsértette a magánbefektető elvét, és ötödször megsértette a meghallgatáshoz való jogát.
A megsemmisítési jogalapoknak a DPAG által kapott előnyre vonatkozó első csoportjáról
A felek érvei
54 Először is a felperes a keresetlevélben úgy érvel, hogy a megtámadott határozatban említett, a Post‑Unterstützungskasse, a Deutsche Bundespost által nyújtott garanciák, valamint a DB‑Postdienst részvénytársasággá való alakítását célzó intézkedések finanszírozására használt költségvetési forrásokból semmilyen előnye nem származott. E tekintetben a felperes a válaszban, valamint az Elsőfokú Bíróságnak a tárgyaláson feltett kérdéseire válaszolva megjegyzi, hogy tudomásul vette a Bizottság azon állítását, miszerint utóbbi a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy kizárólag a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból származott előnye.
55 Másodszor a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokat illetően a felperes egyrészt úgy érvel, hogy a Bizottság, mivel nem számította ki a DPAG ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségek összegét, megsértette az EK 87. cikk (1) bekezdését és az EK 86. cikk (2) bekezdését, továbbá a Bíróság C‑53/00. sz. Ferring‑ügyben 2001. november 22‑én hozott ítéletének (EBHT 2001., I‑9067. o.) 33. pontjából, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑106/95. sz., FFSA és társai kontra Bizottság ügyben 1997. február 27‑én hozott ítéletének (EBHT 1997., II‑229. o.) 101. pontjából, a T‑67/94. sz., Ladbroke Racing kontra Bizottság ügyben 1998. január 27‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑1. o.) 52. pontjából és a T‑46/97. sz., SIC kontra Bizottság ügyben 2000. május 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2000., II‑2125. o.) 84. pontjából következő ítélkezési gyakorlatot, amelynek értelmében a Bizottság csak akkor következtethet helyesen állami támogatás fennállására, ha előzetesen megállapította, hogy az ÁGÉSZ nyújtásával megbízott vállalkozásnak nyújtott állami források összege meghaladja az ezen ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltségek összegét. E tekintetben a felperes – akihez a Németországi Szövetségi Köztársaság is csatlakozik – előadja, hogy ha a Bizottság a jelen ügyben elvégzett volna ilyen elemzést, megállapította volna, hogy – ahogyan a Bizottsággal annak kérelmére közölt információkból is kitűnik – az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségek teljes összege messze meghaladta a DPAG által kapott állami források összegét.
56 Legelőször is a felperes úgy érvel, hogy – a Bizottság állításával ellentétben – az EK 87. cikk (1) bekezdése és az EK 86. cikk (2) bekezdése alkalmazásának keretében a Bizottság az állami támogatás fennállásának megállapításakor semmilyen mérlegelési mozgástérrel nem rendelkezik, ellentétben az EK 87. cikk (3) bekezdése alkalmazásának keretében az állami támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségének értékelésekor rendelkezésére álló széles mérlegelési jogkörrel.
57 A felperes előadja továbbá, hogy a BIEK és a UPS tévesen hivatkozik arra, hogy a Bíróságnak a fenti 55. pontban említett Ferring‑ügyben hozott ítéletében és a C‑280/00. sz., Altmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ügyben 2003. július 24‑én hozott ítéletében (EBHT 2003., I‑7747. o., a továbbiakban: Altmark‑ügyben hozott ítélet) felállított feltételek a jelen ügyben nem teljesülnek, jóllehet a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból semmilyen előnye nem származott, mivel ezen összegeket már 1995 előtt teljes mértékben visszatérítette az államnak 11 481 millió DEM összegű visszaengedményezésekkel, amely összeggel a Deutsche Bundespost tartozott az államnak a PostVerfG 63. §‑ának (1) bekezdése értelmében (a továbbiakban: visszaengedményezések).
58 Másrészt a felperes megjegyzi, hogy a Bizottság, mivel a megtámadott határozatban egyrészről nem állapította meg az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségek összegét, amelyet pedig közöltek vele, másrészről pedig nem végzett számítást annak megállapítása érdekében, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes összege az említett többletköltségek teljes összegét meghaladta‑e, vagy sem, nem tette lehetővé, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott határozat jogszerűségét felülvizsgálhassa. E tekintetben a felperes úgy érvel, hogy a Bizottság nem szolgál semmilyen érvényes magyarázattal annak igazolására, hogy miért nem tudta megállapítani az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségek fennállását, jóllehet rendelkezésére állt az e tekintetben szükséges összes információ, amelyeket a Németországi Szövetségi Köztársaság közölt vele.
59 Harmadrészt a felperes a jogbiztonság elvének megsértésére hivatkozik, mivel a Bizottság azáltal, hogy nem végzett számítást annak megállapítása érdekében, hogy a számára nyújtott állami források összege az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségek összegét meghaladta‑e, vagy sem, eltért saját határozathozatali gyakorlatától.
60 Harmadszor a felperes – akihez a Németországi Szövetségi Köztársaság is csatlakozik – úgy érvel, hogy még ha a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból előnye származott is, a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy az említett átutalások szükségszerűen lehetővé tették számára az 1995‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos többletköltségek fedezését. E tekintetben úgy érvel, hogy mivel a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes mértékben az 1990 és 1995 között keletkezett veszteségeinek ellentételezésére szolgáltak, „matematikailag” lehetetlen, hogy az említett átutalásokból 1994‑től 1999‑ig ellentételezni tudta a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségeit.
61 A Bizottság ezzel szemben először is úgy érvel, hogy mivel a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy kizárólag a DB‑Telekom által eszközölt átutalások relevánsak, érthetetlen a felperes azon érve, miszerint a megtámadott határozatban említett más állami forrásokból semmilyen előnye nem származott.
62 Másodszor a Bizottság lényegében úgy érvel, hogy nem volt köteles számítást végezni annak megállapítása érdekében, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összege a DPAG ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő többletköltségek teljes összegét meghaladta‑e, vagy sem. Először is úgy véli, hogy noha e számítás egyrészt megfelelő annak meghatározásához, hogy valamely, ÁGÉSZ‑nyújtásával megbízott vállalkozás kapott‑e túlkompenzációt, a jelen ügyben azonban nem megfelelő, figyelemmel a BIEK és a UPS által benyújtott, versenytorzítással kapcsolatos panaszokra és a Bizottságnál az említett panaszok alapján felmerült azon kételyekre, hogy a DPAG túlértékelheti az ÁGÉSZ‑feladatának ellátásából eredő nettó többletköltségeket. Másrészről úgy véli, hogy e számítás nem tette volna lehetővé számára sem annak megállapítását, hogy a DPAG ÁGÉSZ‑feladatának ellátása és a veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségek között fennáll‑e okozati összefüggés, sem pedig annak megállapítását, hogy az állam a felperest mentesítette‑e az említett többletköltségek terhe alól, ami ennélfogva versenytorzítást eredményezett.
63 E tekintetben a Bizottság megjegyzi, hogy a megtámadott határozatban kizárólag azon kérdés volt releváns, hogy a felperes a háztól házig való sajátos csomagszállítási ágazatban folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő többletköltségeket saját forrásokból fedezte‑e, vagy állami forrásokat kellett igénybe vennie. Márpedig a Bizottság szerint, mivel a felperes nem vitatta, hogy 1994 és 1998 között a csomagszállítási ágazatban keletkezett teljes hiányt állami forrásokból ellentételezte, és mivel a Bizottság megállapította, hogy a felperes nem rendelkezett elegendő saját forrásokkal a veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségeinek fedezéséhez, megállapítást nyert, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások a DPAG 1994‑től 1999‑ig keletkezett említett nettó többletköltségeinek ellentételezésére szolgáltak, és semmilyen összefüggésben nincsenek az ÁGÉSZ nyújtásával.
64 Másrészt a Bizottság úgy érvel, hogy – ahogyan az EK 87. cikk (3) bekezdése és az EK 86. cikk (2) bekezdése alkalmazásának keretében – az EK 87. cikk (1) bekezdése alkalmazásának keretében is széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik az állami támogatás fennállásának megállapítása során, amikor összetett gazdasági tényeket vizsgál. E körülmények között a közösségi bíróságnak csak azt kell megvizsgálnia, hogy a megtámadott határozat meghozatalakor fennállt‑e az EK 230. cikkben foglalt megsemmisítési okok valamelyike, anélkül hogy a határozat kibocsátójának értékelését a sajátjával helyettesíthetné. Márpedig a jelen ügyben a felperes csupán azt állítja, hogy a tények értékelésének más módszere is van, nem szolgál azonban bizonyítékkal arra, hogy a Bizottság túllépte mérlegelési jogkörének határait.
65 Harmadrészt a Bizottság – amelyhez a BIEK és a UPS is csatlakozik – megjegyzi, hogy az annak megállapítását célzó számítás, hogy az állami források teljes összege meghaladja‑e az ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltségek teljes összegét, feltételezi különösen az állami források rendeltetésszerű felhasználását. Márpedig a jelen ügyben nem teljesül a Bíróság által a fenti 55. pontban említett Ferring‑ügyben hozott ítéletben és a fenti 57. pontban említett Altmark‑ügyben hozott ítéletben felállított feltételek egyike sem. Sőt, a fenti 55. pontban említett FFSA és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 185–189. pontjából kitűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság e számítást nem kötelezőnek, hanem adott esetben elegendőnek tekintette.
66 Negyedrészt a Bizottság – a felperes azon érvére válaszolva, miszerint eltért a saját határozathozatali gyakorlatától – úgy véli, hogy az általa használt módszer megfelel az állami támogatás szabályainak a közszolgálati műsorszolgáltatásra történő alkalmazásáról szóló 2001/C 320/04 közleményének (HL 2001. C 320., 5. o., 58. pont; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 117. o.), valamint az általános gazdasági érdekű szolgáltatásokról és az állami támogatásokról szóló 2002. november 12‑i nem hivatalos dokumentuma 80. pontjának, amelyek értelmében fenntartotta magának a lehetőséget, hogy megvizsgálja az ÁGÉSZ nyújtása és bizonyos versenytorzítások között fennálló okozati összefüggést, amennyiben valamely, a verseny számára nyitott piacon állami forrásokban részesülő szolgáltató díjszabási politikája a verseny torzításával fenyeget.
67 Harmadszor a Bizottság vitatja a felperes azon érvét, miszerint a Bizottság nem bizonyította, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások – figyelemmel az 1990‑től 1995‑ig keletkezett veszteségeire – elegendőek voltak az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájának finanszírozásához. A Bizottság – akihez a BIEK és a UPS is csatlakozik – ugyanis úgy érvel, hogy eltekintve attól, hogy számviteli szempontból lehetetlen meghatározni, hogy valamely terhet mely forrásokból fedeztek, a felperes által teljesítendő visszaengedményezések nem jelentettek az ÁGÉSZ‑ből eredő nettó többletköltségeket. Úgy véli továbbá, hogy mivel a felperes nem bizonyította, hogy a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségeket saját forrásaiból fedezte, joggal feltételezhette, hogy az említett többletköltségeket állami forrásokból fedezték.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
68 Az EK 87. cikk (1) bekezdése szerint „[h]a [a] szerződés másként nem rendelkezik, a közös piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet”.
69 Továbbá az EK 86. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a közszolgáltatások működtetésével megbízott vállalkozások olyan mértékben tartoznak a Szerződés szabályai, különösen a versenyszabályok hatálya alá, amennyiben ezek alkalmazása sem jogilag, sem ténylegesen nem akadályozza a rájuk bízott sajátos feladatok végrehajtását.
70 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az állami támogatásnak való minősüléshez az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti minden feltételnek teljesülnie kell. Az EK 87. cikk (1) bekezdése a következő feltételeket sorolja fel. Először is, állami vagy állami forrásból való beavatkozásról van szó. Másodszor e beavatkozásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet érintse. Harmadszor a kedvezményezettnek előnyt kell juttatnia. Negyedszer torzítania kell a versenyt, vagy azzal kell fenyegetnie (lásd a fenti 57. pontban hivatkozott Altmark‑ügyben hozott ítélet 74. és 75. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
71 Az előző pontban említett harmadik feltételt illetően az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az állami támogatás fogalma kizárólag azon kérdéstől függő objektív fogalom, hogy az adott intézkedés egy vagy több vállalkozást előnyhöz juttat‑e, vagy sem (a fenti 55. pontban hivatkozott Ladbroke Racing kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 52. pontja).
72 E tekintetben ki kell emelni, hogy a Bíróság kimondta, hogy amennyiben az állami beavatkozást a kedvezményezett vállalkozások által a közszolgáltatási kötelezettségek végrehajtása érdekében nyújtott szolgáltatások ellenértékét képviselő ellentételezésnek kell tekinteni, olyan módon, hogy e vállalkozások gyakorlatilag pénzügyi előnyhöz nem jutnak, és az említett beavatkozásnak így nincs olyan hatása, amely őket a velük versenyben álló vállalkozásokkal szemben előnyösebb versenyhelyzetbe juttatná, az ilyen beavatkozás nem tartozik az EK 87. cikk (1) bekezdésének hatálya alá (a Bíróság fenti 57. pontban hivatkozott Altmark‑ügyben hozott ítéletének 87. pontja és a C‑34/01–C‑38/01. sz. Enirisorse egyesített ügyekben 2003. november 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑14243. o.] 31. pontja).
73 Ahhoz, hogy az adott esetben az ilyen ellentételezés ne minősüljön állami támogatásnak, több feltételnek kell teljesülnie (a fenti 57. pontban hivatkozott Altmark‑ügyben hozott ítélet 88. pontja és a fenti 72. pontban hivatkozott Enirisorse egyesített ügyekben hozott ítélet 31. pontja). Először is a kedvezményezett vállalkozást ténylegesen közszolgáltatási kötelezettségek végrehajtásával kell megbízni, és ezeket a kötelezettségeket világosan meg kell határozni. Másodszor az ellentételezés kiszámításának alapjául szolgáló feltételeket tárgyilagos és átlátható módon előzetesen kell megállapítani annak elkerülése érdekében, hogy az ellentételezés olyan gazdasági előnyt tartalmazzon, amely alkalmas a kedvezményezett vállalkozás előnyben részesítésére a versenytárs vállalkozásokkal szemben. Harmadszor az ellentételezés nem haladhatja meg a közszolgáltatási kötelezettségek végrehajtása során felmerülő költségek egészben vagy részben való fedezéséhez szükséges mértéket, figyelemmel az érintett bevételekre és az e kötelezettségek végrehajtásából folyó méltányos nyereségre. Negyedszer, amikor a közszolgáltatási kötelezettség végrehajtásával megbízott vállalkozás kiválasztása az adott esetben nem közbeszerzési eljárás keretében történik, a szükséges ellentételezés mértékét azon költségek elemzése alapján kell megállapítani, amelyek az átlagos, jól vezetett és a szükséges közszolgáltatási követelmények kielégítéséhez megfelelően felszerelt vállalkozásnál e kötelezettségek végrehajtásakor felmerülnének, figyelemmel az érintett bevételekre és az e kötelezettségek végrehajtásából folyó méltányos nyereségre (a fenti 57. pontban hivatkozott Altmark‑ügyben hozott ítélet 89–93. pontja).
74 Ebből következik, hogy amikor a fenti 72. és 73. pontban említett feltételek mellett nyújtottak állami forrásokat a közszolgáltatás nyújtásából eredő többletköltségek ellentételezésére, a Bizottság – anélkül, hogy teljesen megfosztaná hatékony érvényesülésétől az EK 86. cikk (2) bekezdését – nem minősítheti a nyújtott állami források egészét vagy egy részét állami támogatásnak, ha az említett források teljes összege nem éri el az említett közszolgáltatási feladat ellátásából eredő többletköltségeket (lásd ebben az értelemben a fenti 55. pontban hivatkozott FFSA és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 188. pontját).
75 Végül az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság jogosult a rendelkezésére álló információk alapján határozatot hozni abban az esetben, ha olyan tagállammal áll szemben, amely nem tesz eleget együttműködési kötelezettségének, és nem bocsátja rendelkezésére azon információkat, amelyeket valamely támogatás közös piaccal való összeegyeztethetősége megvizsgálásának érdekében kért (a Bíróság C‑301/87. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1990. február 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑307. o.] 22. pontja, valamint a C‑324/90. és C‑342/90. sz., Németország és Pleuger Worthington kontra Bizottság egyesített ügyekben 1994. április 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑1173. o.] 26. pontja). Ugyanakkor az ilyen határozat meghozatalát megelőzően a Bizottságnak be kell tartania bizonyos eljárási követelményeket. Különösen fel kell szólítania a tagállamot, hogy az általa meghatározott határidőn belül bocsásson a rendelkezésére minden olyan dokumentumot, információt és adatot, amely a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségének vizsgálatához szükséges. A Bizottság csak akkor jogosult az eljárás lezárására és a rendelkezésére álló adatok alapján a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét vagy összeegyeztethetetlenségét megállapító határozat meghozatalára, ha a tagállam a Bizottság által kibocsátott meghagyás ellenére elmulasztja a kért információk szolgáltatását (a fent hivatkozott Franciaország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 19. és 22. pontja). E követelményeket rögzíti és pontosítja az [EK 88. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 5. cikkének (2) bekezdése, 10. cikkének (3) bekezdése és 13. cikkének (1) bekezdése (az Elsőfokú Bíróság T‑318/00. sz., Freistaat Thüringen kontra Bizottság ügyben 2005. október 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4179. o.] 73. pontja).
76 Először is ki kell emelni, hogy a felperes által a keresetlevélben emelt kifogás, miszerint a Bizottság helytelenül ítélte meg úgy, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalásoktól eltérő állami intézkedésekből előnye származott, hatástalan, mivel a Bizottság az ellenkérelemben kifejezetten elismeri, hogy csak a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokat vette figyelembe annak megállapításakor, hogy a DPAG‑nak az állami forrásokból előnye származott.
77 Ebből következően ezt a kifogást el kell utasítani.
78 Másodszor a felperes azon kifogását illetően, miszerint a Bizottság nem bizonyította, hogy – figyelemmel az ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltségeire – a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból előnye származott, először is ki kell emelni, hogy – ahogyan a megtámadott határozat fenti 16–29. pontban való leírásából is kitűnik – a Bizottság következtetése, miszerint a DPAG előnyhöz jutott, a következő megállapításokon alapul. Először is a Bizottság megállapította, hogy a DPAG 1990‑től 1995‑ig összesen 11 081 millió DEM összeget utalt át a felperesnek, és a Bizottság kizárólag ezen átutalásokat tekintette a megtámadott határozat céljából releváns állami forrásoknak. Másodszor a Bizottság egyrészről megjegyezte, hogy a felperesnek az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredően 1118,7 millió DEM összegű nettó többletköltsége keletkezett, másrészről pedig, hogy az említett nettó többletköltségek nem az ÁGÉSZ nyújtásából eredtek. Harmadszor a Bizottság megállapította, hogy a felperes az említett, 1 118,7 millió DEM összegű nettó többletköltségeit saját forrásaiból nem tudta fedezni, mivel 1990‑től 1998‑ig valamennyi tevékenységi ágazatban összesen 2289 millió DEM összegű teljes hiánya keletkezett. A Bizottság a fenti három megállapításra tekintettel így arra következtetett, hogy az 1994‑től 1999‑ig terjedő időszakban a DPAG által folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségeket szükségszerűen az 1990‑től 1995‑ig terjedő időszakban a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból ellentételezték, és így a felperes 1118,7 millió DEM összegű állami támogatást kapott. E tekintetben ki kell emelni, hogy a Bizottság az Elsőfokú Bíróság tárgyaláson feltett kérdéseire adott válaszaiban lényegében kifejtette, hogy úgy tekintette, hogy mivel a felperes nem bizonyította, hogy a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségeit a DB‑Telekom által eszközölt átutalásoktól eltérő más forrásokból fedezte, jogosan feltételezhette, hogy a DPAG 1118,7 millió DEM összeg erejéig állami támogatásban részesült.
79 Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban jogilag megkövetelt módon bizonyította‑e, hogy a felperesnek a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból előnye származott.
80 E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Bizottság rendelkezésére bocsátott információk ellenére, amelyek alapján a Bizottság a megtámadott határozat (41) preambulumbekezdésében kiemelte, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság előadta, hogy a szakmai ügyfelek szegmense nem volt kizárva az egyetemes szolgáltatásból, a Bizottság a megtámadott határozatban nem nyilatkozott azon kérdésről, hogy a háztól házig való csomagszállítási ágazat ÁGÉSZ‑t jelent‑e. E tekintetben ugyanis ki kell emelni, hogy – ahogyan a fenti 26. pontból is kitűnik – a Bizottság a megtámadott határozatban kizárólag azt állapította meg, hogy a DPAG‑nak az egységes díj alatti díjak kínálásában álló díjszabási politikája az ÁGÉSZ nyújtásával összefüggésben nem álló nettó többletköltségeket eredményezett.
81 Továbbá meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (74) preambulumbekezdésében egyrészről úgy vélte, hogy „[e]zen, a [veszteséges értékesítés politikájából eredő] nettó többletköltségek és [a] DPAG közszolgáltatási kötelezettségei között semmilyen okozati összefüggés nincs…”, másrészről pedig a megtámadott határozat (73) preambulumbekezdésében úgy vélte, hogy „[ú]gy tűnik, hogy [a] DPAG olyan nettó többletköltségeket visel, amelyek egy minimális része nem az [ÁGÉSZ‑]kötelezettségek teljesítéséből ered”.
82 Ki kell tehát emelni, hogy – ahogyan a Bizottság egyébként beadványaiban is megerősítette – a megtámadott határozatban egyrészről nem állapította meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által rendelkezésére bocsátott információk, amelyek szerint a háztól házig való csomagszállítási ágazat ÁGÉSZ‑t jelent, nem megalapozottak, másrészről pedig – legalábbis hallgatólagosan – elismerte, hogy a DPAG‑nak a veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségeken kívül az ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltségei is keletkeztek (a továbbiakban: nem vitatott nettó többletköltségek).
83 Másodszor ki kell emelni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (43) preambulumbekezdésében egyrészről megjegyzi, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság arról tájékoztatta, hogy viselnie kellett az ÁGÉSZ nettó többletköltségeit jelentő „tizenöt átvett régi terhet”, másrészről pedig a megtámadott határozat 94. lábjegyzetében megjegyzi, hogy „[a]z 1999. szeptember 16‑i levelében (18. o.) a [német] kormány »átvett régi tehernek« nevezi a rendes piaci feltételek mellett működő magánvállalkozásoknál szokásosan felmerülő költségekkel szemben a DPAG által viselt különleges költségeket”, pontosítva, hogy „[a] szövetségi kormány információi szerint éppen e különleges terhek magyarázzák a csomagszállítási ágazatban való eljárást megindító határozatban említett hiányt”. A megtámadott határozat (43) preambulumbekezdésében a Bizottság felsorolja a Németországi Szövetségi Köztársaság által hivatkozott tizenöt átvett régi terhet. E tekintetben a Bizottság a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében kiemeli különösen, hogy „[a] német hatóságok szerint, még ha a Bizottság úgy vélné is, hogy az ezen infrastruktúra keretében nyújtott [csomagszállítási] szolgáltatások összessége már nem tekinthető közszolgáltatásnak, ezen átvett régi terheket mégis az azon szolgáltatásokkal kapcsolatos »elveszett beruházási költségeknek« kellene tekinteni, amelyeket a jelenlegi infrastruktúra 1990‑es megtervezésének időpontjában vitathatatlanul általános érdekből nyújtottak [a szövetségi kormány 2000. június 21‑i levelének 1. melléklete]”.
84 Márpedig e tekintetben meg kell állapítani, hogy – ahogyan az eljárást megindító határozat 41–52. pontjából kitűnik – a Németországi Szövetségi Köztársaság a Bizottság kérelmére megküldte a tizenöt átvett régi terhének pontos listáját, amelyekkel kapcsolatban egyrészről előadta azon okokat, amelyek miatt az említett terhek szerinte az ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltségeket jelentenek, és megbecsülte az egyes terhek által 1990‑től 1996‑ig eredményezett összegeket, másrészről pedig megjegyezte, hogy ezen, az ÁGÉSZ nyújtásával összefüggő átvett régi terhek teljes összege 20 426 millió DEM összeget, vagyis a DB‑Telekom által eszközölt átutalásoknak megfelelő 11 081 millió DEM összeget jóval meghaladó összeget tesz ki. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság az eljárást megindító határozat 72. pontjában megjegyezte, hogy noha „kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy ez ezzel összefüggésben hivatkozott összes költségelem valóban ezen [ÁGÉSZ‑]típussal összefüggőnek tekinthető‑e”, mégis úgy vélte, hogy „bizonyos elemek (mint például a szombati szállítás), amennyiben azokat megfelelően meghatározzák és előírják, főszabály szerint ÁGÉSZ‑t jelenthetnek”.
85 Harmadszor ki kell emelni, hogy a Bizottság egyrészről azáltal, hogy a megtámadott határozatban nem vizsgálta meg és nem nyilatkozott a Németországi Szövetségi Köztársaság által rendelkezésére bocsátott információkról, amelyek szerint a nem vitatott nettó többletköltségek az ÁGÉSZ‑feladat ellátásából eredtek, másrészről pedig azáltal, hogy nem végzett számítást annak megállapítása érdekében, hogy az említett többletköltségek összege a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összegét meghaladta‑e, vagy sem, elmulasztotta megvizsgálni, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes összege az ÁGÉSZ‑ből eredő nettó többletköltségek teljes összegétől alacsonyabb‑e, és így a felperesnek az említett átutalásokból semmilyen előnye nem származott.
86 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem emeli ki és nem is bizonyítja, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság vagy a felperes nem bocsátotta rendelkezésére az annak megállapításához szükséges információkat, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összege nem haladta meg a nem vitatott nettó többletköltségeket, sem pedig azt, hogy a rendelkezésére álló információk alapján csak feltételezni tudta, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összege meghaladta az említett nem vitatott többletköltségek összegét, és így a felperesnek a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból előnye származott.
87 Továbbá meg kell állapítani azt is, hogy a Bizottság sem beadványaiban, sem a tárgyaláson nem adott elő semmilyen objektív indokot annak igazolására, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által rendelkezésére bocsátott információk alapján lehetetlen volt ilyen vizsgálatot elvégeznie. E tekintetben ugyanis meg kell állapítani, hogy a Bizottság megelégszik lényegében annak kifejtésével, hogy a felperes által hivatkozott rendkívüli költségek nagysága megnehezítette ezen elemzést, nem adja elő azonban azt, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság nem bocsátotta rendelkezésére az e tekintetben szükséges információkat, és így nem tudott ilyen elemzést végezni.
88 A fentiek fényében meg kell állapítani, hogy a Bizottság, mivel nem vizsgálta meg, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összege meghaladta‑e a DPAG nem vitatott nettó többletköltségeinek összegét, nem bizonyította jogilag megkövetelt módon, hogy a felperesnek a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében előnye származott.
89 E következtetést nem vonhatják kétségbe a Bizottság által előadott érvek, amelyekkel lényegében úgy érvel, hogy egyrészről nem volt köteles bizonyítani, hogy a nem vitatott nettó többletköltségek összege nem haladta meg a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összegét, másrészről pedig, hogy a jelen ügyben az állami támogatás fennállásának bizonyításához általa alkalmazott módszer megfelelőbb volt, mint az annak megvizsgálásában álló módszer, hogy a DPAG kapott‑e túlkompenzációt.
90 Először is a Bizottság azon érvét illetően, miszerint az állami támogatás fennállásának bizonyítására legalkalmasabb módszer megválasztása során mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, emlékeztetni kell arra, hogy valamely intézkedés állami támogatássá való minősítése, amely a Szerződés szerint mind a Bizottság, mind pedig a nemzeti bíróság feladata, főszabály szerint – különösen a szóban forgó állami beavatkozás összetett jellegéből adódó különleges körülmények hiánya esetén – nem igazolhatja a Bizottság széles mérlegelési jogkörének elismerését. Az állami beavatkozások okai vagy céljai relevanciájának értékelése ugyanis csak az EK 87. cikk (3) bekezdésében előírt, ezen intézkedések közös piaccal való esetleges összeegyeztethetőségének vizsgálatához tartozik (a fenti 55. pontban említett Ladbroke Racing kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 52. pontja).
91 E tekintetben azonban ki kell emelni azt is, hogy noha az Elsőfokú Bíróság elismert a Bizottság részére bizonyos mérlegelési mozgásteret azon módszer kiválasztását illetően, amellyel a legmegfelelőbb módon meg lehet bizonyosodni afelől, hogy a versenytevékenységek nem részesülnek kereszttámogatásban (a fenti 55. pontban említett FFSA és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 187. pontja), a Bizottság a fenti 57. pontban említett Altmark‑ügyben hozott ítélet 87. pontja értelmében nem minősítheti állami támogatássá az ÁGÉSZ nyújtásából eredő többletköltségek ellentételezésére nyújtott állami forrásokat. Márpedig a jelen ügyben a Bizottság, mivel nem vizsgálta meg, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes összege meghaladta‑e a nem vitatott többletköltségek teljes összegét, nem feltételezhette – ahogyan a megtámadott határozat fenti 78. pontban való elemzéséből kitűnik –, hogy az említett átutalásokból a felperesnek előnye származott, noha a Németországi Szövetségi Köztársaság a rendelkezésére bocsátott olyan információkat, amelyek hihetővé tették azon tényt, hogy az említett átutalások teljes összege nem haladta meg a nem vitatott nettó többletköltségek teljes összegét.
92 Továbbá a Bizottság azon érvét illetően, miszerint csak azt kellett megvizsgálnia, hogy a BIEK és a UPS panaszai, amelyek szerint a DPAG a veszteséges értékesítés politikáját állami forrásokból finanszírozza, megalapozottak‑e, e tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Szerződés támogatásokra vonatkozó alapvető szabályainak gondos alkalmazása érdekében a Bizottságnak kötelessége gondos és elfogulatlan módon megvizsgálnia a panaszt, amihez szükséges lehet, hogy olyan tényezőket is megvizsgáljon, amelyeket a panaszos kifejezetten nem vetett fel (a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 62. pontja). Sőt, a Bizottság azt is köteles megvizsgálni, hogy a kedvezményezettnek a támogatásból tényleges előnye származott‑e. Így a jelen ügyben a Bizottság köteles volt ugyan a BIEK és a UPS által előterjesztett panaszok gondos és elfogulatlan megvizsgálására, ez azonban semmiképpen nem foglalta magában egyrészről azt, hogy figyelmen kívül hagyhatja a Németországi Szövetségi Köztársaság által annak bizonyítása érdekében rendelkezésére bocsátott információkat, hogy a felperesnek az állami forrásokból semmilyen előnye nem származott, másrészről pedig azt, hogy jogosan következtethet állami támogatás fennállására, anélkül hogy előzetesen megvizsgálta volna, hogy a DPAG‑nak a kapott állami forrásokból előnye származott‑e.
93 Végül el kell utasítani a Bizottság, valamint a BIEK és a UPS azon érveit is, miszerint a Bizottság nem volt köteles megvizsgálni azon kérdést, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások teljes összege meghaladta‑e az ÁGÉSZ nyújtásából eredően a felperesnél felmerült nettó többletköltségek teljes összegét, mivel a Bíróság által a fenti 55. pontban említett Ferring‑ügyben hozott ítéletben és a fenti 57. pontban említett Altmark‑ügyben hozott ítéletben előírt feltételek a jelen ügyben nem teljesülnek.
94 A fenti 81. pontban kifejtettek szerint ugyanis, ahol a Bíróság kiemelte, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban megelégedett annak megállapításával, hogy a DPAG által folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségek nem képezhetik ellentételezés tárgyát, a Bizottság nem vizsgálta meg és nem is bizonyította, hogy a felperesnek nem keletkezett más, az ÁGÉSZ nyújtásából eredő nettó többletköltsége, amelyek ellentételezésére a felperes – a fenti 57. pontban hivatkozott Altmark‑ügyben hozott ítélet 89–95. pontjában előírt feltételek fennállása esetén – a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összessége révén jogosult igényt tartani.
95 Márpedig, mivel a Bizottság e tekintetben nem végzett semmilyen vizsgálatot és semmilyen értékelést, nem a közösségi bíróság feladata, hogy a Bizottság helyett elvégezze azt a vizsgálatot, amelyet az soha nem folytatott le, és azokra a következtetésekre jusson, amelyekre a Bizottság a vizsgálat eredményeként jutott volna (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑274/01. sz., Valmont kontra Bizottság ügyben 2004. szeptember 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑3145. o.] 136. pontját).
96 A fentiekből következik, hogy helyt kell adni a felperes azon kifogásának, miszerint a Bizottság megsértette az EK 87. cikk (1) bekezdését, amikor úgy ítélte meg, hogy a felperesnek a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból előnye származott.
97 Az Elsőfokú Bíróság azonban a teljesség kedvéért célszerűnek véli a felperes azon kifogásának megvizsgálását is, miszerint – azon kérdéstől függetlenül, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások összege meghaladta‑e a nem vitatott nettó többletköltségei összegét – a Bizottság mindenképpen helytelenül következtetett arra, hogy a DB‑Telekom által 11 081 millió DEM összegben eszközölt átutalások – figyelemmel a felperes 1990‑től 1995‑ig keletkezett veszteségeire – lehetővé tették számára az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő, 1118,7 millió DEM összegű állítólagos nettó többletköltségek fedezését.
98 E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy a PostVerfG 63. §‑ának (1) bekezdése értelmében a Deutsche Bundespost 1990‑től 1995‑ig köteles volt működési jövedelme bizonyos egyre csökkenő százalékát a német állam számára visszaengedményezni. Noha a felek nem értenek egyet abban a kérdésben, hogy e visszaengedményezések az ÁGÉSZ többletköltségét jelentették‑e, vagy sem, a Bizottság nem vitatja, hogy e visszaengedményezéseket a Deutsche Bundespost szétválása során keletkezett vállalkozások teljesítették, és hogy a felperesnek ennek keretében 1990‑től 1995‑ig 11 418 millió DEM összeget kellett fizetnie.
99 A jelen ügyben a felperes azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy vélte, hogy a DB‑Telekom által 1990‑től 1995‑ig 11 418 millió DEM összegben eszközölt átutalások lehetővé tették számára az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő, 1118,7 millió DEM összegű állítólagos nettó többletköltségek fedezését, jóllehet az említett átutalások teljes mértékben a – különösen a visszaengedményezési kötelezettségéből eredően – 1990‑től 1995‑ig keletkezett veszteségei ellentételezésére szolgáltak.
100 A Bizottság ezzel szemben lényegében úgy érvel, hogy mivel a felperes nem bizonyította, hogy a veszteséges értékesítés politikájából eredő nettó többletköltségeket saját forrásaiból finanszírozta, joggal feltételezhette, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások tették lehetővé számára az említett többletköltségek finanszírozását.
101 E tekintetben ki kell emelni, hogy a felek egyetértenek abban, hogy számviteli szempontból bármely forrás bármely terhet finanszírozhat. Márpedig, noha a Bizottság feladata annak bizonyítása, hogy az állami forrásokból a kedvezményezettnek előnye származott – ahogyan a fenti 57. pontban említett Altmark‑ügyben hozott ítélet 75. pontjából kitűnik –, e tekintetben nincs jelentősége annak, hogy a Bizottság meghatározza, mely terhekhez rendelte a felperesnek nyújtott állami források összegét.
102 Mivel azonban a jelen ügyben a Bizottság – ahogyan a fenti 78. pontból kitűnik – annak bizonyítását, hogy a DPAG‑nak az állami forrásokból előnye származott, azon tényhez kötötte, hogy a DPAG‑nak a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségeit 1118,7 millió DEM erejéig szükségszerűen a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokból fedezték, meg kell vizsgálni, hogy – figyelemmel a DPAG 1990‑től 1994‑ig és 1990‑től 1995‑ig keletkezett veszteségeire – az ezen időszakban eszközölt említett átutalások elegendőek voltak‑e a veszteséges értékesítés politikájából eredően 1994‑től 1999‑ig keletkezett nettó többletköltségek fedezésére is.
103 Márpedig a Bizottság a megtámadott határozat (88) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a DPAG‑nak a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségei a következő összegeket tették is:
Évek | 1994 | 1995 | 1996 | 1997 | 1998 | 1999 | Összesen 1994–1999 |
A veszteséges értékesítésből eredő többletköltségek (M DEM) | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | 1 118,7 |
104 Továbbá, ahogyan a Németországi Szövetségi Köztársaság által szolgáltatott információkból kitűnik, a Bizottság nem vitatja, hogy a DPAG az 1990‑től 1994‑ig és az 1990‑től 1995‑ig terjedő időszakokban a következő működési eredményeket (a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokon és a teljesített visszaengedményezéseken kívül) és végleges eredményeket (ideértve a DB‑Telekom által eszközölt átutalásokat és a teljesített visszaengedményezéseket is) érte el (a Németországi Szövetségi Köztársaság 2002. január 31‑i közlése és a Németországi Szövetségi Köztársaság 2000. március 10‑i közlésének 11A. melléklete):
Évek | 1990 | 1991 | 1992 | 1993 | 1994 | Összesen 1990–1994 | 1995 | Összesen 1990–1995 |
Monopólium tárgyát képező ágazat | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] |
Csomagszállítási ágazat | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] |
Napilapszállítási ágazat | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] |
Működési egyenleg | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | [biz.] | -4 331 | [biz.] | -4 945 |
A DB‑Telekom által eszközölt átutalások | 1 495 | 2 031 | 1 310 | 726 | 0 | 5 562 | 5 519 | 11 081 |
Visszaengedményezések | -1 651 | -1 982 | -2 100 | -2 182 | -2 190 | -10 104 | -1 314 | -11 418 |
Átutalások/visszaengedményezések egyenlege | | | | | | -4 552 | | -337 |
Végleges eredmény (M DEM) | | | | | | -8 883 | | -5 282 |
105 A fenti 104. pontban foglalt táblázat fényében először is ki kell emelni, hogy még ha igaz is, hogy a felperes 1990‑től 1994‑ig a DB‑Telekom által eszközölt átutalások címén az 5562 millió DEM összeget megkapta, és 1994‑ben a veszteséges értékesítés politikájából eredően [bizalmas] millió DEM összegű többletköltsége keletkezett (a fenti 103. pontban foglalt táblázat), 1990‑től 1994‑ig valamennyi tevékenységi ágazatban összesen 8883 millió DEM végleges hiánya keletkezett. Ezen, az 1990‑től 1994‑ig terjedő időszakra vonatkozó végleges hiány ugyanis megfelel a DPAG 4331 millió DEM összegű működési veszteségeinek, hozzáadva ehhez a 10 104 millió DEM összegű visszaengedményezések megfizetését, amelyeket részben ellentételeztek a DB‑Telekom által 5562 millió DEM összegben eszközölt átutalások.
106 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a DB‑Telekom által 1990 és 1994 között 5562 millió DEM összegben eszközölt átutalások nem tették lehetővé a felperes számára – figyelemmel az 1990‑től 1994‑ig keletkezett, 4331 millió DEM összegű működési költségeire és az ezen időszakban 10 104 millió DEM összegben általa teljesítendő visszaengedményezésekre, vagyis az összesen 14 435 millió DEM összegű veszteségekre – az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő, 1118,7 millió DEM összegű állítólagos nettó többletköltségeinek fedezését.
107 Továbbá, mivel a felperes a DB‑Telekomtól 1995‑ig kapta az átutalásokat, azt is meg kell állapítani, hogy még ha igaz is, hogy a felperes 1990‑től 1995‑ig a DB‑Telekom által eszközölt átutalások címén 11 081 millió DEM összeget kapott, az említett időszakban valamennyi tevékenységi ágazatban összesen 5282 millió DEM végleges hiánya keletkezett. Ezen, az 1990‑től 1995‑ig terjedő időszakra vonatkozó végleges hiány ugyanis megfelel a DPAG 4945 millió DEM összegű működési veszteségeinek, hozzáadva ehhez a 11 418 millió DEM összegű visszaengedményezések megfizetését, amelyeket részben ellentételeztek a DB‑Telekom által 11 081 millió DEM összegben eszközölt átutalások.
108 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a DB‑Telekom által 1990 és 1995 között 11 081 millió DEM összegben eszközölt átutalások nem tették lehetővé a DPAG számára – figyelemmel az 1990‑től 1995‑ig keletkezett, 4945 millió DEM összegű működési költségeire és a 11 418 millió DEM összegben általa teljesítendő visszaengedményezésekre, vagyis az összesen 16 363 millió DEM összegű veszteségekre – az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő, 1118,7 millió DEM összegű állítólagos többletköltségeinek fedezését.
109 Meg kell tehát állapítani, hogy a Bizottság általi bizonyítást, miszerint a felperes 1118,7 millió DEM előnyhöz jutott, mivel kizárólag a DB‑Telekom által eszközölt átutalások finanszírozhatták a veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos többletköltségeket, megcáfolja az a következtetés, miszerint a DPAG 1990‑től 1994‑ig vagy 1990‑től 1995‑ig keletkezett végleges veszteségei olyan összegűek voltak, hogy a DB‑Telekom által eszközölt átutalások elégtelennek bizonyultak az 1994‑től 1999‑ig folytatott veszteséges értékesítés politikájából eredő állítólagos nettó többletköltségek fedezésére.
110 Helyt kell tehát adni a felperes jelen kifogásának.
111 Következésképpen a megtámadott határozatot annak vizsgálata nélkül kell megsemmisíteni, hogy a jelen kifogás maga után vonja‑e a megtámadott határozat meghozatalakor az EK 253. cikk szerinti indokolási kötelezettség megsértését is (lásd a fenti 58. pontot), valamint a felperes által felhozott egyéb kifogásokat és jogalapokat sem kell megvizsgálni.
A költségekről
112 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
113 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának első bekezdése értelmében az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. A beavatkozási beadványt be nem nyújtó Németországi Szövetségi Köztársaság az említett eljárási szabályzat 87. cikke 4.§‑ának első bekezdése értelmében maga viseli saját költségeit.
114 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának harmadik bekezdése értelmében az Elsőfokú Bíróság elrendelheti, hogy a tagállamokon, az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodásban részes államokon, az intézményeken és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) Felügyeleti Hatóságán kívül más beavatkozók is maguk viseljék saját költségeiket. A BIEK és a UPS – mint beavatkozók – maguk viselik saját költségeiket.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (kibővített harmadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) Az Elsőfokú Bíróság a Németországi Szövetségi Köztársaság által a Deutsche Post AG javára hozott intézkedésekről szóló, 2002. június 19‑i 2002/753/EK bizottsági határozatot megsemmisíti.
2) A Bizottság maga viseli saját költségeit, valamint a Deutsche Postnál felmerült költségeket.
3) A Németországi Szövetségi Köztársaság, a Bundesverband Internationaler Express‑ und Kurierdienste eV (BIEK) és a UPS Europe NV/SA maguk viselik saját költségeiket.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2008. július 1‑jei nyilvános ülésen.