A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (negyedik tanács)

2012. szeptember 11.(*)

„Állami támogatások – A tengeri kabotázs ágazata – Általános gazdasági érdekű szolgáltatás – A piacgazdasági feltételek mellett eljáró magánbefektető kritériuma – A tagállamok szociálpolitikája – Szerkezetátalakításához nyújtható támogatás – A megsemmisítést kimondó ítélet joghatásai”

A T‑565/08. sz. ügyben,

a Corsica Ferries France SAS (székhelye: Bastia [Franciaország], képviselik S. Rodrigues és C. Bernard‑Glanz ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: C. Giolito és B. Stromsky, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatják:

a Francia Köztársaság (képviselik kezdetben: G. de Bergues és A.‑L. Vendrolini, később: M. de Bergues, N. Rouam és J. Rossi, meghatalmazotti minőségben)

és

a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) SA (képviselik: A. Winckler és F.‑C. Laprévote ügyvédek)

beavatkozók,

a Franciaország által a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) javára hozott C 58/02. (ex N 118/02.) sz. intézkedésekről szóló, 2008. július 8‑i 2009/611/EK bizottsági határozat (HL 2009. L 225., 180. o.) megsemmisítése iránti kérelem tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács),

tagjai: I. Pelikánová elnök, K. Jürimäe és M. van der Woude (előadó) bírák,

hivatalvezető: J. Palacio González főtanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. december 7‑i tárgyalásra

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

 Az érintett hajózási társaságok

1        A felperes, a Corsica Ferries France SAS olyan hajózási társaság, amely rendszeres tengeri összeköttetést biztosít Franciaország szárazföldi része (Marseille, Toulon és Nizza), valamint Olaszország felől Korzika felé.

2        A Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) olyan hajózási társaság, amely rendszeres tengeri összeköttetést biztosít Franciország szárazföldi része (Marseille, Toulon és Nizza) felől Korzika felé, továbbá franciaországi indulással Észak‑Afrika (Algéria és Tunézia) felé, valamint összeköttetést biztosít Szardínia felé is. Az SNCM egyik legjelentősebb leányvállalata a Compagnie méridionale de navigation (a továbbiakban: CMN), amelyben az SNCM 100%‑os részesedéssel rendelkezik.

3        2002‑ben az SNCM‑ben 20%‑os részesedéssel rendelkezett a Société nationale des chemins de fer, 80%‑os részesedéssel pedig a Compagnie générale maritime et financière (a továbbiakban: CGMF), amelyekben a francia államnak 100%‑os részesedése volt. Az SNCM tőkéjének 2006‑ban történő megnyitása során két átvevő társaság, vagyis a Butler Capital Partners (a továbbiakban: BCP) és a Veolia Transport (a továbbiakban: VT) ellenőrzést szerzett az alaptőke 38%‑a, illetőleg 28%‑a erejéig, míg a CGMF továbbra is 25% mértékig maradt jelen, az alaptőke 9%‑át pedig a mukavállalóknak tartották fenn. A BCP időközben a VT‑re ruházta részesedését.

 A közigazgatási eljárás

4        Az Európai Közösségek Bizottsága a Franciaország által az SNCM részére nyújtott állami támogatásokról szóló, 2001. október 30‑i 2002/149/EK határozatban (HL 2002. L 50., 66. o.; a továbbiakban: 2001. évi határozat) úgy ítélte meg, hogy az 1991 és 2001 közötti időszakra a közszolgáltatási kötelezettségek ellentételezése címén az SNCM részére nyújtott, 787 millió euró összegű támogatás az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján összeegyeztethető volt a közös piaccal. E határozat ellen nem indítottak megsemmisítés iránti keresetet a Törvényszék előtt.

5        A Francia Köztársaság a 2002. február 18‑i levélben az SNCM javára szóló, 76 millió euró összegű szerkezetátalakítási támogatási tervet jelentett be a Bizottságnak (a továbbiakban: 2002. évi terv).

6        A Bizottság a Franciaország által az SNCM javára végrehajtani tervezett szerkezetátalakítási támogatásról szóló, 2003. július 9‑i 2004/166/EK határozatban (HL 2004. L 61., 13. o.; a továbbiakban: 2003. évi határozat) bizonyos feltételek mellett jóváhagyta az SNCM‑nek nyújtandó, 76 millió euró összegű szerkezetátalakítási támogatások két részletét, amelyek közül az egyik 66 millió euró összegű, és azonnal fizetendő, a másik pedig legfeljebb 10 millió euró összegű, és többek között az SNCM hajóinak átruházásából származó nettó eredménytől függ.

7        A felperes 2003. október 13‑án keresetet indított a 2003. évi határozat megsemmisítése iránt a Törvényszék előtt (a T‑349/03. sz. ügy).

8        A Bizottság a 2003. évi határozat módosításáról szóló, 2004. szeptember 8‑i határozattal (HL 2005. L 19., 70. o.; a továbbiakban: 2004. évi határozat) módosította a 2003. évi határozat 2. cikkében előírt egyik feltételt. Arra a legfeljebb tizenegy hajóra vonatkozó feltételről volt szó, amelyek vonatkozásában engedélyezték az SNCM számára, hogy lebonyolítsa azok átruházását. A Bizottság a 2004. évi határozatban e hajók egyikének, az Aliso nevű hajónak az Asco nevű hajóval való felcserélését engedélyezte.

9        A Bizottság a 2005. március 16‑i határozatban, a 2003. évi határozat alapján jóváhagyta a szerkezetátalakítási támogatás 3 327 400 euró összegű második részletének kifizetését (a továbbiakban: 2005. évi határozat).

10      A Törvényszék a T‑349/03. sz., Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletében (EBHT 2005., II‑2197. o.; a továbbiakban: 2005. évi ítélet) megsemmisítette a 2003. évi határozatot a támogatás minimális jellegének elsősorban abból eredő téves értékelése miatt, hogy az átruházásokból származó nettó bevétel számítása során hibákat követtek el, ezzel együtt pedig elutasította az összes többi, az indokolás hiányára, továbbá az EK 87. cikk (3) bekezdése c) pontjának, valamint a nehéz helyzetben lévő vállalkozások megmentéséhez és szerkezetátalakításához nyújtható állami támogatásokról szóló közösségi iránymutatás (HL 1999. C 288., 2. o.; a továbbiakban: iránymutatás) megsértésére alapított jogalapot.

11      A francia hatóságok a 2006. április 7‑i levelükben arra kérték a Bizottságot, hogy fontolja meg, hogy a 2002. évi terv keretében nyújtott szerkezetátalakítási támogatás egy részét 53,48 millió euró erejéig nem a szerkezetátalakítási terv keretében tett intézkedésnek kellene minősíteni, hanem olyan intézkedésnek, amely a Bíróság C‑280/00. sz., Altmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ügyben 2003. július 24‑én hozott ítélete (EBHT 2003., I‑7747. o.; a továbbiakban: Altmark‑ítélet) értelmében nem képez támogatást, vagy pedig az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján a 2002. évi tervtől független intézkedésnek.

12      2006. április 21‑én a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló, 2004. január 20‑i 139/2004/EK tanácsi rendelet (HL L 24., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 40. o.) 4. cikke alapján az SNCM felett a BCP és a VT általi közös ellenőrzés megszerzésére vonatkozó összefonódási tervet jelentettek be a Bizottságnak. A Bizottság 2006. május 29‑én, ugyanezen rendelet 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján engedélyezte az összefonódási műveletet.

13      A francia hatóságok 2006 júniusában több információt szolgáltattak a Bizottságnak az SNCM magánszektorba történő átvitele alkalmával lebonyolított pénzügyi műveletekről.

14      A Bizottság 2006. szeptember 13‑án úgy döntött, hogy az SNCM javára a 2002. évi terv integrálásával együtt végrehajtott újabb intézkedések vonatkozásában megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdésében szabályozott eljárást (HL 2006. C 303., 53. o.; a továbbiakban: 2006. évi határozat).

15      A Bizottság a Franciaország által az SNCM javára hozott C 58/02. (ex N 118/02.) sz. intézkedésekről szóló, 2008. július 8‑i 2009/611/EK bizottsági határozatban (HL 2009. L 225., 180. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat) úgy ítélte meg, hogy a 2002. évi terv szerinti intézkedések az EK 88. cikk (3) bekezdése alapján jogellenes támogatásoknak minősültek, viszont az EK 86. cikk (2) bekezdése és az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja alapján a közös piaccal összeegyeztethetőek voltak, valamint hogy a 2006. évi privatizációs terv (a továbbiakban: 2006. évi terv) szerinti intézkedések nem minősültek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak.

 A szóban forgó intézkedések

16      A megtámadott határozat tárgyát a következő intézkedések képezik:

–        a 2002. évi terv keretében: a CGMF részéről az SNCM részére történő, 76 millió euró összegű tőkejuttatás, ebből 53,48 millió euró a közszolgáltatási kötelezettségek, a fennmaradó rész pedig szerkezetátalakítási támogatások címén;

–        a 2006. évi terv keretében:

–        az SNCM‑nek a CGMF általi eladása 158 millió euró negatív eladási ár ellenében;

–        a CGMF általi, 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás;

–        új szociális terv esetén a CGMF által az SNCM elbocsátott személyzete javára befizetett, 38,5 millió euró összegű folyószámla‑előleg.

 A megtámadott határozat

17      A Bizottság a megtámadott határozatban, különösen annak (37)–(54) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a korzikai utasszállítási szolgáltatás olyan piacot képez, amelyet a szezonális jelleg és a koncentráció határoz meg. A piac versenystruktúrája a felperes 1996‑ban történő belépése óta erőteljesen fejlődött. 2000‑től az SNCM és a felperes duopóliumot alkotott, amennyiben ők rendelkeztek a piaci részesedések több mint 90%‑ával. 2007‑ben a felperes igen nagy befolyást gyakorolt az SNCM‑re, és további egymillió utast szállított azon a piacon, amely évente rendszeresen 4%‑kal bővült. Ezzel szemben a teherszállítást illetően az SNCM a CMN‑nel együtt továbbra is kvázi monopolhelyzetben volt.

18      A Bizottság a megtámadott határozat (219)–(225) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy mindazon tőkejuttatást, amelyben az SNCM a CGMF‑en keresztül részesült, állami forrásokból finanszírozták, továbbá hogy az a verseny torzításával fenyegetett, és érintette a tagállamok közötti kereskedelmet. Ezért a Bizottság megállapította, hogy az EK 87. cikk (1) bekezdésének négy alkalmazási feltétele közül három teljesül. Minden egyes intézkedés vonatkozásában megvizsgálta tehát, hogy fennáll‑e szelektív gazdasági előny, adott esetben pedig az összeegyeztethető‑e a közös piaccal.

19      A 2002‑ben bejelentett 76 millió euróval kapcsolatban a Bizottság a megtámadott határozat (236) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy 53,48 millió eurót lehetett a közszolgáltatási kötelezettség ellentételezésének tekinteni. A fenti 10. pontban hivatkozott 2005. évi ítélet 320. pontjának megfelelően a Bizottság e tőkejuttatást a fenti 11. pontban hivatkozott Altmark‑ítélet alapján értékelte, és a megtámadott határozat (257) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy e tőkejuttatás állami támogatásnak minősül, viszont az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján a közös piaccal összeegyeztethető. A fennmaradó 22,52 millió eurót tehát szerkezetátalakítási támogatásnak kellett tekinteni.

20      A 2006. évi tervvel kapcsolatban a Bizottság ezt követően, a megtámadott határozat (267)–(352) preambulumbekezdésében a piacgazdasági feltételek mellett eljáró magánbefektető kritériumát (a továbbiakban: a magánbefektető kritériuma) alkalmazta a 158 millió euró negatív eladási árra. Ennek érdekében azt mérlegelte, hogy a CGMF helyében egy feltételezett magánbefektető vajon a CGMF ilyen összegben történő újratőkésítését, vagy pedig a társaság felszámolását és a költségek átvállalását részesítette volna‑e előnyben. Szükségesnek bizonyult tehát a minimális felszámolási költségek értékelése.

21      A Bizottság a megtámadott határozat (267)–(280) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a felszámolási költségeknek szükségképpen magukban kell foglalniuk egy szociális terv költségeit, vagyis a jogszabályokból és kollektív szerződésekből eredő kötelezettségeken felüli kiegészítő végkielégítések költségeit, annak érdekében, hogy megfeleljenek a nagy vállalatcsoportok által napjainkban követett gyakorlatnak, és ne sérüljön a holding‑hovatartozás arculatának és első számú részvényesének jó hírneve. A Bizottság tehát független szakértő segítségével oly módon értékelte e kiegészítő végkielégítések költségeit, hogy összehasonlította a Franciaországban olyan vállalatcsoportok által mostanában végrehajtott szociális terveket, mint a Michelin vagy az Yves Saint‑Laurent.

22      A Bizottság a megtámadott határozat (350) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a negatív eladási ár nyílt, átlátható, feltétel nélküli és hátrányos megkülönböztetéstől mentes kiválasztási eljárás eredménye volt, e tekintetben pedig a piaci árat jelentette. Következésképpen a Bizottság az egyedül a végkielégítésekre korlátozott felszámolási költségek esetét alapul véve, a határozat (352) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy a felszámolási költségek magasabbak voltak a negatív eladási árnál, a 158 millió euró összegű tőkejuttatás tehát nem minősült az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak.

23      A CGMF által nyújtott, 8,75 millió euró összegű tőkejuttatással kapcsolatban a Bizottság a megtámadott határozat (356)–(358) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy mivel a magánátvevők általi hozzájárulás jelentős és kísérő jellegű volt, a támogatás jelleget eleve ki lehetett zárni. Ezt követően a Bizottság megállapította, hogy a fix megtérülési szint a befektetett tőke megfelelő ellenértékének minősült, az átruházási bontózáradék létezése pedig nem volt olyan jellegű, hogy kétségbe vonja az egyenlő bánásmódot. A Bizottság ugyanezen határozat (365) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy a CGMF által nyújtott, 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás nem minősült az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak.

24      A Bizottság ezt követően, a megtámadott határozat (372)–(378) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy a 38 millió euró összegű, zárolt számlán elhelyezett személyi támogatási intézkedéseket arra az esetre tették meg, ha az átvevők új szociális tervet hajtanának végre, és ezek az intézkedések nem feleltethetők meg a 2002. évi tervben előirányzott létszámcsökkentés végrehajtásának. A Bizottság szerint e támogatások csak olyan magánszemélyek részére folyósíthatók, akiknek az SNCM‑mel fennálló munkaviszonya ezt megelőzően szűnt meg. Ezek az intézkedések tehát nem minősülnek a munkaviszony megszűnése esetére irányadó jogszabályok általános alkalmazásából eredő terheknek. A Bizottság megállapította, hogy az állam által közhatalmi, nem pedig részvényesi minőségében nyújtott e személyi támogatások tehát a tagállamok szociális politikájának területére tartoznak, ennélfogva pedig nem minősülnek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásoknak.

25      A fennmaradó, szerkezetátalakítási támogatások címén bejelentett 22,52 millió euró összeget, vagyis a 2002. évi terv keretében bejelentett 76 millió euró és az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján a közös piaccal összeegyeztethetőnek ítélt 53,48 millió euró (lásd a fenti 19. pontot) közötti különbözetet illetően a Bizottság a megtámadott határozat (381) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy az az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősül. Ezt követően a Bizottság zen intézkedésnek az iránymutatással való összeegyeztethetőségét értékelte.

26      A Bizottság a megtámadott határozat (387)–(401) preambulumbekezdésében megállapította, hogy 2002‑ben az SNCM az iránymutatás 5. pontjának a) alpontja és 6. pontja értelmében vett nehéz helyzetben lévő vállalkozás volt, a 2002. évi terv pedig ezen iránymutatás 31–34. pontjának megfelelően biztosíthatta a vállalkozás életképességének helyreállítását.

27      A verseny indokolatlan torzulásának megelőzésével (az iránymutatás 35–39. pontja) kapcsolatban a Bizottság a megtámadott határozat (404) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a Korzika felé irányuló tengeri szállítás piacán nem volt kapacitásfelesleg, vagyis nem volt szükség e piac helyreállításának elősegítésére. Ezt követően, a megtámadott határozat (406) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a bejelentett szerkezetátalakítási terv jelentősen hozzájárult a vállalkozás piaci jelenlétének csökkentéséhez. Teljesült tehát a verseny indokolatlan torzulásának megelőzésére vonatkozó kritérium is.

28      A Bizottság a megtámadott határozat (410)–(419) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy az iránymutatás 40. és 41. pontjának megfelelően a minimumra szorítkozva számított támogatási szükséglet 2003. július 9‑én 19,75 millió euróra korlátozódott, a 2003. évi határozatban előírt átruházások nettó bevételétől függően. Ehhez a Bizottság először is azt számította ki, hogy az SNCM‑nek milyen likviditási szükségletei vannak a szerkezetátalakítási tervéhez. A Bizottság a szerkezetátalakítási terv költségeit 46 millió euróban állapította meg. Ezt követően ebből kivonta a 2002. február 18. (a 2002. évi terv bejelentésének időpontja) és a 2003. július 9. (a 2003. évi határozat elfogadásának időpontja) között végrehajtott valamennyi átruházás értékét, vagyis 26,25 millió eurót, melynek eredményeként 19,75 millió euró összegre jutott.

29      A kompenzációs intézkedéseket illetően a Bizottság megállapította, hogy a 2003. évi határozatban a beszerzésekre, a flotta használatára, az aktív eszközök átruházására, az egyes versenytársak árainál alacsonyabb árak kínálatának tilalmára (a továbbiakban: price leadership feltétel), valamint a Korzikáról induló útvonalakon a hajófordulók korlátozására vonatkozóan előírt valamennyi feltételt majdnem teljes egészében tiszteletben tartották. Mivel e feltételek teljesültek, valamint a támogatás bejelentett összege lényegesen alacsonyabb volt a 2003‑ban jóváhagyott összegnél, a Bizottság nem ítélte célszerűnek további kötelezettségek előírását. Ezért a Bizottság, miután figyelembe vette a 2003. évi határozatban előírt további átruházások összegét, a megtámadott határozat (434) preambulumbekezdésében megállapította, hogy a szerkezetátalakítás 15,80 millió euróban megállapított végső egyenlege az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja alapján a közös piaccal összeegyeztethető állami támogatásnak minősült.

30      A megtámadott határozat rendelkező részének szövege a következő:

„1. cikk

A francia állam által közszolgáltatási kötelezettség címén az SNCM javára az 1991–2001 időszakra kifizetett 53,48 millió [euró] összeg az EK‑Szerződés 88. cikkének (3) bekezdése értelmében jogtalan állami támogatásnak minősül, de a közös piaccal összeegyeztethető a szóban forgó szerződés 86. cikkének (2) bekezdése címén.

Az SNCM 158 millió [euró] negatív eladási ára, a CGMF által a munkavállalóknak fizetett 38,5 millió [euró] összegű szociális intézkedések és a CGMF által az SNCM javára nyújtott 8,75 millió [euró] együttes és kísérő újratőkésítés az EK‑Szerződés 87. cikkének (1) bekezdése értelmében nem jelentenek állami támogatást. A Franciaország által [az SNCM] javára nyújtott 15,81 millió [euró] összegű szerkezetátalakítási támogatás az EK‑Szerződés 88. cikkének (3) bekezdése értelmében jogtalan állami támogatásnak minősül, de a közös piaccal összeegyeztethető a szóban forgó szerződés 86. cikkének (2) bekezdése címén.

2. cikk

E határozatnak a címzettje a Francia Köztársaság.”

 Az eljárás és a felek kérelmei

31      A felperes a Törvényszék Hivatalához 2008. december 17‑én benyújtott keresetlevelében előterjesztette a jelen keresetet.

32      A 2009. április 27‑i végzés megengedte a Francia Köztársaságnak, hogy az eljárásba beavatkozzék.

33      A 2009. július 1‑jei végzés megengedte az SNCM‑nek, hogy az eljárásba beavatkozzék.

34      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (negyedik tanács) megnyitotta az eljárás szóbeli szakaszát.

35      A Törvényszék az eljárási szabályzatának 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében felhívta a feleket, hogy nyújtsanak be bizonyos iratokat, és válaszoljanak bizonyos kérdésekre. A felek e felszólításoknak a kitűzött határidőn belül eleget tettek.

36      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

37      A Bizottság, a Francia Köztársaság és az SNCM azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

38      A megsemmisítés iránti jelen kereset alátámasztása érdekében a felperes lényegében hat jogalapra hivatkozik.

39      Az első jogalap az EK 287. cikk állítólag túlságosan kiterjesztő értelmezésén alapul, amely a felperes szerint a megtámadott határozat hiányos indokolásában, valamint a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésében nyilvánul meg.

40      A második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik jogalap az EK 87. cikk és az EK 88. cikk, valamint az iránymutatás megsértésén alapul. E jogalapok egymás után a következőkre vonatkoznak: a közszolgáltatási kötelezettségek ellentételezése címén nyújtott 53,48 millió euró összegű tőkejuttatás, az SNCM 158 millió euró negatív eladási ár ellenében történő átruházása, a CGMF által nyújtott 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás, a 38,5 millió euró összegű személyi támogatási intézkedések, valamint a szerkezetátalakítási támogatások címén bejelentett, 22,5 millió euró összegű egyenleg.

 Az indokolás hiányára, valamint a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésére alapított első jogalapról

41      A jelen jogalap keretében a felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat lényegében az indokolás hiányában szenved, mivel a Bizottság a felperessel közölt változatban bizalmas kezelés címén alapvető jelentőségű adatokat fedett el. A felperes másodlagosan úgy véli, hogy a rá vonatkozó adatokat illetően nem folytattak vele megfelelő konzultációt.

42      Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 253. cikkben megkövetelt indokolást az adott jogi aktus természetéhez kell igazítani, valamint a jogi aktust kiadó intézmény érvelését világosan és egyértelműen kell megfogalmazni, hogy az az érdekeltek számára a meghozott intézkedés indokait megismerhetővé, az uniós bíróság számára pedig a felülvizsgálati jogkört gyakorolhatóvá tegye. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére, és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, minthogy azt a kérdést, hogy valamely jogi aktus indokolása megfelel‑e az EK 253. cikk követelményeinek, nemcsak szövegére, hanem körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére is figyelemmel kell vizsgálni (lásd a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

43      Ugyanígy emlékeztetni kell arra, hogy az EK 287. cikk a közösségi intézmények tagjai, tisztviselői és egyéb alkalmazottai kötelezettségévé teszi, hogy ne fedjék fel azokat az információkat, amelyek jellegüknél fogva a szolgálati titoktartási kötelezettség alá esnek. Az indokolás hiányát azonban nem igazolhatja a szakmai titoktartásra vonatkozó, az említett 287. cikkben előírt kötelezettség. Az üzleti titoktartási kötelezettséget így nem lehet annyira kiterjesztően értelmezni, hogy az a tagállamok és az érdekelt felek védelemhez való jogának hátrányára megfossza az indokolási kötelezettséget a lényegi tartalmától (lásd ebben az értelemben a Bíróság 296/82. sz., Hollania és Leeuwarder Papierwarenfabriek kontra Bizottság ügyben 1985. március 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1985., 809. o.] 27. pontját). Különösen, az állami támogatások tárgykörében hozott valamely határozat indokolásának követelményét nem csupán annak a tagállamnak az érdekeire tekintettel kell értékelni, amely a határozat címzettje. Abban az esetben ugyanis, ha a tagállam megkapta a Bizottságtól, amit kért, vagyis a támogatási tervének engedélyezését, az indokolt határozat vele való közléséhez fűződő érdeke – a támogatás kedvezményezettje versenytársainak ilyen érdekétől eltérően – igen korlátozott lehet (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑372/94. és T‑394/94. sz., British Airways és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. június 25‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑2405. o.] 92. pontját).

44      Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogalapok bemutatásának kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az uniós bíróság gyakorolhassa a felülvizsgálati jogkörét, az ellenérdekű fél pedig felkészülhessen a védekezésre. A jogbiztonság és a gondos igazságszolgáltatás biztosítása végett tehát szükséges, hogy az alapvető ténybeli és jogi elemek, amelyeken a kereset alapul, legalább összefoglalva, viszont koherens és érthető módon kiderüljenek magából a keresetlevél szövegéből (a Törvényszék T‑84/96. sz., Cipeke kontra Bizottság ügyben 1997. november 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑2081. o.] 31. pontja és a T‑322/01. sz., Roquette Frères kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3137. o.] 208. pontja). Az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának együttesen értelmezett rendelkezéseiből az is következik, hogy a keresetlevélnek meg kell jelölnie a jogvita tárgyát, és tartalmaznia kell a jogalapok rövid, de világos és pontos ismertetését.

45      A jelen jogalapot e megfontolások alapján kell megvizsgálni.

46      Először is, az indokolási kötelezettséggel kapcsolatban egyrészt figyelembe kell venni, hogy a megtámadott határozat elfogadása a 2001‑től 2005‑ig hozott határozatokat, valamint a fenti 10. pontban hivatkozott 2005. évi ítéletet követően történt. A megtámadott határozatot tehát a felperes által jól ismert körülmények között fogadták el (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑17/02. sz., Olsen kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2031. o.] 97. pontját).

47      Másrészt, a keresetlevél alapján meg kell állapítani, hogy a felperesnek módjában állt érdemben védekezni. Hasonlóképp, a megtámadott határozat kellően világos és pontos volt ahhoz, hogy az uniós bíróság számára lehetővé tegye a felülvizsgálati jogkörének gyakorlását.

48      Harmadrészt, meg kell állapítani, hogy a felperes a jelen esetben nem jelöli meg kellően pontosan, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság mely alapvető adatokat fedte el. A felperes ugyanis az általa felhozott egyedüli konkrét körülményeket csak utalások formájában adta elő, anélkül hogy gondot fordított volna annak bemutatására, hogy a körülmények az indokolási kötelezettség szempontjából miért alapvető jelentőségűek.

49      Következésképpen az indokolási kötelezettség megsértésére alapított kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

50      Másodszor, ami a védelemhez való jog állítólagos megsértését illeti, a Bizottság nem volt köteles konzultálni a felperessel az őt érintő adatok és mérlegelések tárgyában. A támogatások kedvezményezett vállalkozásai, illetve az ő versenytársaik ugyanis a közigazgatási eljárás során kizárólag „érdekelteknek” minősülnek. Így az ítélkezési gyakorlat az érdekeltekre alapvetően a Bizottság információforrásának szerepét osztja az EK 88. cikk (2) bekezdése szerint indított közigazgatási eljárásban. Ebből következően az érdekeltek, akik a védelemnek az eljárás alá vont személyeket megillető jogait nem érvényesíthetik, csupán azon joggal élhetnek, hogy a közigazgatási eljárásban az eset körülményeire tekintettel megfelelő mértékben részt vehetnek (a Törvényszék fenti 43. pontban hivatkozott British Airways és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 59. és 60. pontja, valamint a T‑228/99. és T‑233/99. sz., Westdeutsche Landesbank Girozentrale és Land Nordrhein‑Westfalen kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. március 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑435. o.] 125. pontja).

51      A jelen esetben a felperesnek lehetősége volt arra, hogy hatékonyan kifejtse az álláspontját a vitatott műveletre vonatkozó különféle ténybeli és jogi körülmények valószerűségéről és jelentőségéről. A felperes közigazgatási eljárásban való részvételével kapcsolatban a Törvényszék rendelkezésére álló adatok ugyanis egyértelműen arra utalnak, hogy a felperesnek lehetősége volt mind a 2002. évi tervről, mind pedig a 2006. évi tervről kifejteni az álláspontját, mint az kitűnik a megtámadott határozat (24), (131)–(134) és (142)–(159) preambulumbekezdéséből. A felperesnek tehát lehetősége volt arra, hogy teljes körűen részt vegyen az eljárásban azáltal, hogy írásban több alkalommal eljuttatja a Bizottsághoz az észrevételeit.

52      Következésképpen a védelemhez való jog megsértésére alapított kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

53      Harmadszor, a hatékony bírói jogvédelemhez való jog állítólagos megsértésével kapcsolatban egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy a felperes által az indokolási kötelezettség és a védelemhez való jog megsértésére vonatkozóan előadott érveket a Törvényszék mint megalapozatlanokat elutasította (lásd a fenti 49–52. pontot). Másrészt meg kell állapítani, hogy a felperes nem fejtett ki kifejezetten az e kifogás alátámasztására szolgáló érvelést. Következésképpen a felperes hatékony bírói jogvédelemhez való jogának megsértésére alapított kifogást is mint megalapozatlant el kell utasítani.

54      Az eddigiekre tekintettel az első jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

 A lényegében arra alapított második jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor az EK 87. cikk (1) bekezdésével együtt értelmezett EK 86. cikk (2) bekezdése alapján jóváhagyta az 53,48 millió euró összegű tőkejuttatást

55      A felperes lényegében azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor megállapította, hogy az SNCM a közszolgáltatási kötelezettség ellentételezése címén jogilag megalapozottan részesülhetett 53,48 millió euró összegű tőkejuttatásban, tekintettel többek között arra, hogy a területi egybefüggőség egyszerűen a piaci folyamatok hatásának érvényesülése révén biztosítható volt.

56      Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog nem ad pontos meghatározást az EK 86. cikk (2) bekezdése szerinti általános gazdasági érdekű szolgáltatás (a továbbiakban: ágész) fogalmára. Épp ellenkezőleg, a Törvényszék ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a tagállamok széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak meghatározásánál, hogy mit tekintenek általános gazdasági érdekű szolgáltatásnak, e szolgáltatásoknak valamely tagállam általi meghatározását pedig a Bizottság kizárólag nyilvánvaló hiba esetén kérdőjelezheti meg. A tagállamoknak az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján való eljárásra, következésképpen pedig az ágészek meghatározására vonatkozó jogköre ugyanakkor nem korlátlan, és nem gyakorolható önkényesen egyedül azon célból, hogy egy adott ágazatot – mint például a tengeri kabotázst – kivonjanak a versenyszabályok alkalmazása alól (a Törvényszék fenti 46. pontban hivatkozott Olsen kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 216. pontja, a T‑289/03. sz., BUPA és társai kontra Bizottság ügyben 2008. február 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑81. o.] 165–169. pontja, valamint a T‑8/06. sz., FAB kontra Bizottság ügyben 2009. október 6‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 63. pontja).

57      Ami közelebbről a tengeri összeköttetésekkel kapcsolatos ágészt illeti, a szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének a tagállamokon belüli tengeri fuvarozásra (tengeri kabotázs) történő alkalmazásáról szóló, 1992. december 7‑i 3577/92/EGK tanácsi rendelet (HL L 364., 7. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 10. o.; a továbbiakban: kabotázsrendelet) kifejezetten lehetővé teszi a közszolgáltatási szerződések annak érdekében történő megkötését, hogy biztosított legyen a szigetek felé, felől és között a megfelelő rendszeres fuvarozási szolgáltatás, azzal a feltétellel, hogy nem kerül sor hátrányos megkülönböztetésre. A Bíróság ugyanis a C‑205/99. sz., Analir és társai ügyben 2001. február 20‑án hozott ítéletének (EBHT 2001., I‑1271. o.) 27. pontjában megállapította, hogy a területi egybefüggőség célkitűzése jogos közérdeknek minősül.

58      A jelen esetben a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság annak érdekében, hogy megfeleljen a 2005. évi ítélet 320. pontjában foglaltaknak, a megtámadott határozat (226)–(244) preambulumbekezdésében megvizsgálta az 53,48 millió euró összegű tőkejuttatást a fenti 11. pontban hivatkozott Altmark‑ítélet alapján. A Bizottság a megtámadott határozat (244) preambulumbekezdésében megállapította, hogy e tőkejuttatás szelektív gazdasági előnyt biztosított az SNCM‑nek, ennek következtében pedig az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak minősült. A Bizottság ezt követően, a megtámadott határozat (257) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy e támogatás az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján a közös piaccal összeegyeztethető volt.

59      Az ágész fennállását illetően a Bizottság megelégedett azzal, hogy a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdésében röviden kifejtse azokat az okokat, amelyek alapján úgy ítélte meg, hogy a közszolgáltatási megbízásról szóló megállapodások (a továbbiakban: kszm) valós közszolgáltatási igényt elégítettek ki. Hangsúlyozni kell, hogy a megbízó állami hatóságok és a vállalkozások által aláírt kszm‑ek a közszolgáltatási kötelezettséget pontosan megjelölő olyan szerződések, amelyek a területi egybefüggőség elvének érvényesítését teszik lehetővé. Az SNCM‑et a francia állam 1976‑ban választotta ki annak érdekében, hogy 25 évre biztosítsa a területi egybefüggőséget. Az újabb közösségi szabályoknak megfelelően, valamint egy európai szintű ajánlattételi felhívást követően az SNCM és a CMN együtt köthetett kszm‑et Korzika hajójáratokkal történő kiszolgálása tárgyában, a 2002‑től 2006‑ig, majd a 2007‑től 2013‑ig terjedő időszakra. A Bizottság a megtámadott határozatban emlékeztetett arra, hogy a területi egybefüggőség elve a szigetjellegből eredő hátrányok ellensúlyozására hivatott, továbbá hogy e jogilag megalapozott célkitűzés a jelen esetben nem valósítható meg egyszerűen a piaci folyamatok érvényesülése révén, végül pedig utalt a verseny érvényesülésével kapcsolatban a 2001. évi határozatban általa kifejtett alapos elemzésre.

60      Mivel a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság megelégedett azzal, hogy az 1991‑től 2001‑ig terjedő időszakra vonatkozóan az ágész fennállását csak röviden indokolja, részletesebb okfejtéseket illetően pedig a 2001. évi határozatra utaljon, meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság jogosult volt‑e arra, hogy az ágész fennállásának a megtámadott határozatban történő igazolása érdekében részben e korábbi határozatra támaszkodjék, vagy pedig épp ellenkezőleg, köteles volt‑e ismét alaposan megvizsgálni e kérdést, mint azt a felperes állítja.

61      Ezzel összefüggésben először is meg kell jegyezni, hogy a 2001. évi határozat 7.2. pontja meggyőzően alátámasztja a közszolgáltatás iránti valós szükséglet fennállását. Azzal a kérdéssel, hogy a verseny – tekintettel különösen a felperes piacra történő belépésére 1996‑ban – biztosíthatta‑e a területi egybefüggőség célkitűzésének megvalósítását, a 2001. évi határozat (72) és (74) preambulumbekezdése foglalkozik. A Bizottság a 2001. évi határozat (72) preambulumbekezdésében megvizsgálta különösen azt, hogy útvonalról útvonalra hogyan alakult a felperes Korzika és a Franciaország közötti kínálata az 1996‑tól 2001‑ig terjedő időszakban. Ezt követően, e határozat (74) preambulumbekezdésében a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a magán gazdasági szereplők a kszm keretein kívül nem képesek biztosítani a területi egybefüggőséget, tekintettel mind a minőségi, mind pedig a mennyiségi kritériumokra, amelyeket megállapodás szerinti rendszer ír elő (magát e rendszert, valamint a szabályozási hátterét az említett határozat (18)–(30) preambulumbekezdése ismerteti, valamint röviden felidézi annak (73), (75) és (80) preambulumbekezdése). A 2001. évi határozat legalább 2001 áprilisáig részletesen tanulmányozza a verseny és a közszolgáltatás közötti viszonyt (a (72) preambulumbekezdés), a felperes pedig nem indított keresetet e határozat megsemmisítése iránt.

62      Másodszor, meg kell állapítani, hogy a 2001. évi határozatot követően az uniós intézmények előtt indított különböző közigazgatási és bírósági eljárások során a felperes, illetve az egyéb érdekelt felek soha nem vitatták a kszm tárgyát képező közszolgáltatás valós jellegét. Különösen, a felperes által 2003. október 13‑án a 2003. évi határozat megsemmisítése iránt indított kereset a Bizottság azon mérlegelésének vitatására irányult, mely szerint a támogatás egy része közszolgáltatásért nyújtott ellentételezés volt, nem pedig annak vitatására, hogy maga a közszolgáltatási kötelezettség fennállt.

63      Végül harmadszor, a felperes a megtámadott határozat elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során sem vitatta a közszolgáltatási kötelezettség fennállását. A megtámadott határozat (146) preambulumbekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy a felperes azt állította, hogy a fenti 11. pontban hivatkozott Altmark‑ítéletben meghatározott kritériumok közül a jelen esetben egyik sem teljesült, kivéve az első, vagyis a valós közszolgáltatási kötelezettség fennállására vonatkozó kritériumot.

64      Az eddigi megfontolások összességéből következik, hogy a Bizottság olyan új körülmények hiányában, amelyekre az érdekelt felek különösen a megtámadott határozat elfogadásához vezető közigazgatási eljárás során hívták volna fel a figyelmét, valamint a rendelkezésére álló mérlegelendő adatokra tekintettel megalapozottan szorítkozhatott rövid indokolásra, és megalapozottan utalhatott a 2001. évi határozatra annak érdekében, hogy bizonyítottnak tekintse a valós közszolgáltatási kötelezettség fennállását az 1991‑től 2001‑ig terjedő, vagyis olyan időszakra vonatkozóan, amely egyébként jóval megelőzi a megtámadott határozat elfogadását.

65      Meg kell tehát állapítani, hogy az ágész tagállamok általi meghatározásának korlátozott felülvizsgálata keretében (a fenti 56. pontban hivatkozott BUPA és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 166. pontja) a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor úgy ítélte meg, hogy a kszm az 1991‑től 2001‑ig terjedő időszakban valós közszolgáltatási igényt elégített ki.

66      Mellékesen meg kell állapítani, hogy e mérlegelést nem vonhatják kétségbe a felperes által elsősorban az ő ezen időszakbeli piaci jelenlétére vonatkozóan előadott érvek.

67      Először is az, hogy a felperes a kszm 2001‑ben történő megújítása idején már jelen volt a piacon, jóllehet megállja a helyét, nem vonhatja kétségbe a Bizottság következtetését. Az ügyiratból ugyanis kitűnik, hogy a felperes 1996‑ot megelőzően teljes mértékben hiányzott a piacról, Toulon és Korzika között pedig csak 2000‑ben nyitott útvonalat. A 2000. évi nyári időszakban Korzika és Franciaország között a kínált férőhelyeket tekintve csak 12%‑os üzleti részesedéssel rendelkezett. Az üzleti részesedése ugyanakkor gyorsan növekedett, így különösen 2001‑ben már elérte a 30%‑ot. Jóllehet azonban a felperes piaci jelenléte a vizsgált időszak első két évében, különösen pedig 2001‑ben tehát kezdett erősebben érzékelhetővé válni, ez önmagában nem bizonyítja, hogy a piaci folyamatok akár minőségi, akár mennyiségi szinten lehetővé tehették volna adott gazdasági szereplő számára a keretmegállapodásban meghatározottakhoz hasonló kszm‑szerződéses kötelezettségek teljesítését. A felperes ugyanis semmilyen konkrét adatra nem hivatkozik például a következőkkel kapcsolatban: az a képessége, hogy az elő‑ és utószezonban, valamint a legnagyobb forgalom idején is valamennyi útvonalon megvalósíthassa a járatsűrűséggel kapcsolatos célkitűzéseket; az indulási és érkezési időpontok, vagy a hajó típusa mind az utasszállítás, mind pedig az áruszállítás szintjén, valamint az a képessége, hogy Korzika számos kikötőjét kiszolgálja.

68      Másodszor, meg kell állapítani, hogy – mint azt a felperes hangsúlyozza – a kszm‑et a Nizzából és Toulonból induló útvonalakon megszüntették az utasok bizonyos kategóriái, köztük a korzikai lakosok részére rendelt szociális támogatási rendszer, valamint az összes üzemeltetőt terhelő járatsűrűségi kötelezettségek javára. E szociális támogatási rendszereket a Bizottság az EK 86. cikk (2) bekezdése alapján a közös piaccal összeegyeztethetőnek tekintette. Ugyanakkor – ellentétben a felperes állításával – jóllehet az vitathatatlan, hogy a piacra való fokozatos belépése a versenyhelyzet erősödését mutatja, ami egyébként a kabotázsrendelet elfogadása óta az Unió kifejezett célkitűzései között szerepel, ez nem vonhatja kétségbe a kszm közszolgáltatási jellegét a vizsgált időszakban, annál is inkább, hogy a megtámadott határozat (36) preambulumbekezdéséből világosan kiderül, hogy a szociális támogatási rendszert csak 2002‑ben, vagyis az említett időszakot követően hajtották végre.

69      A szociális támogatásra való áttérés ugyanis inkább a koncesszióba adó hatóság gondos igazgatására, mint az SNCM „megmentését” célzó indokolatlan támogatásra utal, mint azt a felperes is állítja. Az Office des transports de la Corse (a Korzikai Közlekedési Hivatal, a továbbiakban: OTC) az SNCM‑nek folyósított ellentételezések fokozatos csökkentésével mérsékelte a fogyasztókra háruló költségeket, és kiigazította az ellentételezést, amint azt az EK 86. cikk (2) bekezdése megköveteli. Az OTC tehát azon szükségszerűségnek felelt meg, hogy figyelembe vegye a piaci folyamatok alakulását, és gondosan járt el, amikor a 2000. évtől kezdve fontolóra vette a rendszer megváltoztatását. Végül hangsúlyozni kell, hogy a szociális támogatás létezése önmagában azt bizonyítja, hogy valós igény van a közszolgáltatásokra. Az, hogy az OTC korlátozta az említett közszolgáltatás körzetét, nem vonhatja kétségbe e tényállást.

70      Végül harmadszor, a felperes azon érvével kapcsolatban, mely szerint a franciaországi tribunal administratif de Bastia (a bastiai közigazgatási bíróság) 2001. július 5‑i határozata, amely a nyári időszakban megszüntette a csúcsforgalmi szolgáltatásokat, a valós közszolgáltatás hiányát bizonyítja, elegendő megállapítani, hogy e határozatot a francia Conseil d’État (Államtanács) 2001. október 24‑én hatályon kívül helyezte, mint arra az SNCM is emlékeztet. Végül a franciaországi cour administrative d’appel de Marseille (a marseilles‑i közigazgatási fellebbviteli bíróság) 2011. november 7‑i, a felperes által a tárgyaláson hivatkozott ítéletével kapcsolatban meg kell állapítani, hogy ez az ítélet a legutóbbi, 2007‑től 2013‑ig terjedő kszm‑időszakra vonatkozik. Következésképpen a valós közszolgáltatások iránti igény ezen időszakbeli fennállásával kapcsolatos elemzések nem szolgálhatnak semmi olyan bizonyítékkal, amely kétségbe vonhatná a Bizottság által az 1996‑tól 2001‑ig terjedő időszakra vonatkozóan lefolytatott mérlegelést, tekintettel főleg a versenyhelyzetnek az érintett piacon lezajló különösen gyors fejlődésére.

71      Az eddigiekre tekintettel a második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

 Az arra alapított harmadik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el az SNCM 158 millió euró negatív eladási ár ellenében történő átruházásának olyan intézkedésként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

72      A harmadik jogalap alátámasztása érdekében a felperes hat kifogást hoz fel, amelyek annak vitatására irányulnak, ahogyan a Bizottság a magánbefektető kritériumát a 158 millió euró negatív eladási árra alkalmazta. Egyrészt, a Bizottság erőltetett összefüggést mutatott ki a 2005‑ben felmerülő szociális problémák és az SNCM felszámolásának nagy valószínűsége között. Másrészt, a közelmúltbeli szociális tervekkel való összehasonlíthatósági teszt nincs kellően megindokolva. Harmadrészt, a kiegészítő végkielégítések nem foglalhatók bele a minimális felszámolási költségekbe. Negyedrészt, elemezni kellett volna az átruházási bontózáradék gazdasági hatását. Ötödrészt, nem felel meg a Bizottság döntéshozatali gyakorlatának az, hogy nem vette figyelembe a francia államot az SNCM jelenlegi helyzete kapcsán terhelő felelősséget. Hatodrészt, nem tartották tiszteletben a CGMF és az átvevők közötti egyenlő bánásmódot.

73      A Törvényszék úgy véli, hogy a harmadik jogalap vizsgálatát célszerű a harmadik kifogással kezdeni.

74      E harmadik kifogás keretében a felperes azt állítja, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján a Bizottság az SNCM feltételezett felszámolási költségeinek számítása során nem vehette volna figyelembe azokat a kiegészítő végkielégítéseket, amelyek meghaladják a jogszabályokban és kollektív szerződésekben szigorúan előírt kötelezettségeket, mivel az ilyen megközelítés nem jellemezheti a hosszú távú megtérülési kilátások által vezérelt magánbefektető magatartását. A felperes a Törvényszék írásban feltett kérdésére adott válaszként pontosította a kifogásának tartalmát, előadva egyrészt, hogy ellentétben a Bizottság által a megtámadott határozat (270) preambulumbekezdésében megfogalmazott állítással, a CGMF – amelynek az SNCM volt az egyetlen aktív eszköze – arculatának védelme nem képezhet elegendő okot ahhoz, hogy kiegészítő végkielégítések kifizetését indokolja. Másrészt a kiegészítő végkielégítések kifizetése valójában arra irányul, hogy az SNCM felszámolása esetén mérsékelje a szociális problémák felmerülését, ami a közhatalomként eljáró állam célkitűzéseiből, nem pedig a magánbefektető magatartásából ered.

75      A megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság annak mérlegelése céljából, hogy az SNCM az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett szelektív gazdasági előnyben részesült‑e, a (259)–(352) preambulumbekezdésben összehasonlította a 158 millió euró negatív eladási árat a társaság feltételezett felszámolási költségeivel. A Bizottság szerint a minimális szinten számított felszámolási költség a jelen esetben a kiegészítő végkielégítések költségeire korlátozódik (a megtámadott határozat (306) preambulumbekezdése). A Bizottság szerint e kiegészítő végkielégítések mára a nagy vállalatcsoportok de facto kötelezettségévé váltak arra az esetre, ha leányvállalatokat számolnak fel vagy telephelyeket zárnak be. A jelen esetben a kiegészítő végkielégítések fizetése különösen szükséges a CGMF és a francia állam arculatának védelme érdekében, tekintettel az SNCM‑en belüli visszatérő szociális problémákra (a megtámadott határozat (270) és (271) preambulumbekezdése). A Bizottság ezért arra a következtetésre jutott, hogy mivel a kiegészítő végkielégítések összege meghaladja az újratőkésítés költségeit, a 158 millió euró negatív eladási ár nem tartalmazott az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatási elemet.

76      Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a hatóságok által valamely vállalkozás tőkéjébe történő beavatkozás, történjék az bármilyen formában, állami támogatásnak minősülhet (lásd a Törvényszék T‑152/99. sz., HAMSA kontra Bizottság ügyben 2002. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑3049. o.] 125. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

77      Emlékeztetni kell ugyanakkor arra is, hogy az EK‑Szerződés a 295. cikke értelmében nem sértheti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet. Így a tagállamoknak továbbra is lehetőségük van arra, hogy közvetlenül vagy közvetetten, a magánvállalkozásokkal azonos módon gazdasági tevékenységeket gyakoroljanak. Az állami és a magánszektor közötti ezen egyenlő bánásmód elve magában foglalja, hogy a tagállamok befektethetnek gazdasági tevékenységekbe, valamint azt, hogy az állam által közvetlenül vagy közvetetten, a rendes piaci feltételeknek megfelelő körülmények mellett valamely vállalkozás rendelkezésére bocsátott tőke nem minősülhet állami támogatásnak (a Bíróság C‑142/87. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben 1990. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑959. o.] 29. pontja, valamint a C‑303/88. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1991. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑1433. o.] 20. pontja; a Törvényszék T‑358/94. sz., Air France kontra Bizottság ügyben 1996. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑2109. o.] 70. pontja).

78      Annak eldöntése érdekében tehát, hogy az SNCM 158 millió euró negatív eladási ár ellenében történő privatizációja tartalmazott‑e állami támogatási elemeket, azt kell mérlegelni, hogy hasonló körülmények között egy magánbefektető hajlandó lett volna‑e ilyen mértékű tőkejuttatásra az említett vállalkozás értékesítése keretében, vagy pedig a vállalkozás felszámolása mellett döntött volna (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑482/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. május 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑4397. o.] 70. pontját, valamint a C‑334/99. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2003. január 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑1139. o.] 133. pontját).

79      A magánbefektető kritériumának alkalmazása szempontjából szükségképpen különbséget kell tenni az állam által gazdasági tevékenységet gyakorló vállalkozásként vállalt kötelezettségek, valamint azon kötelezettségek között, amelyek közhatalmi minőségében hárulhatnak az államra (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑278/92–C‑280/92. sz., Spanyolország kontra Bizottság egyesített ügyekben 1994. szeptember 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑4103. o.] 22. pontját, valamint a fenti 78. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 134. pontját). Amikor ugyanis az állami befektetés az állam közhatalmi jogkörének gyakorlása keretében történik, az állam magatartása sosem hasonlítható össze a gazdasági szereplőével vagy a piacgazdasági magánbefektetőével (a Törvényszék T‑196/04. sz., Ryanair kontra Bizottság ügyben 2008. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑3643. o.] 85. pontja).

80      Ugyanakkor az egyrészt a gazdasági tevékenységek, másrészt pedig a közhatalmi beavatkozások közötti e különbségtétel során figyelembe kell venni, hogy az a magánbefektetői magatartás, amelyhez az állami befektető beavatkozását hasonlítani kell, nem feltétlenül a többé‑kevésbé rövid távú megtérülés céljával tőkét elhelyező hagyományos befektető magatartása. E magatartásnak legalább az olyan, strukturális, globális vagy ágazati politikát folytató magánholding vagy magánvállalkozás‑csoport magatartásának kell lennie, amelyet hosszabb távú jövedelmezőségi kilátások vezérelnek (a Bíróság C‑305/89. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 1991. március 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑1603. o.] 20. pontja).

81      Ezenkívül mind a szociális kérdésekkel kapcsolatos nemzeti jogszabályok, mind pedig a nagy vállalatcsoportokon belüli szociális kapcsolatok gyakorlata időben változó és az Unión belül eltérő. Szükséges tehát, hogy az állami támogatások ellenőrzése tükrözze e gyakorlatok alakulását, mind a magánvállalkozások általi befektetéseket, mind pedig az állam általi befektetéseket illetően, összhangban az egyenlő bánásmód elvével és ezen elv hatékony érvényesülésének lerontása nélkül.

82      Hangsúlyozni kell azt is, hogy a szociális piacgazdaságban a körültekintő magánbefektető nem vonatkoztathat el egyrészt a vállalkozásban érintett valamennyi féllel szemben fennálló felelősségétől, másrészt pedig azon társadalmi, gazdasági és környezeti háttér alakulásától, amelyben a vállalkozását előmozdítja. Az ugyanis, hogy milyen tétje van a társadalmi felelősségnek és a vállalkozási háttérnek, jelentősen befolyásolhatja a körültekintő magánbefektető konkrét döntéseit és stratégiai irányultságát. A körültekintő magánbefektető magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitása tehát nem mérlegelhető az ilyen megfontolások figyelembevétele nélkül.

83      A fentiek alapján az, ha valamely magánbefektető kiegészítő végkielégítést fizet, főszabály szerint – az adott ügy körülményeitől függően – a békés szociális párbeszéd előmozdítása, valamint a társaság vagy vállalatcsoport arculatának megőrzése érdekében folytatott, jogilag megalapozott és célszerű gyakorlatnak minősülhet. A kiegészítő végkielégítések költsége ugyanis nem keverhető össze a szociális védelem azon költségeivel, amelyek a társaság felszámolása esetén szükségképpen az államot terhelnék. Az egyenlő bánásmód elve (lásd a fenti 75. pontot) értelmében a tagállamoknak az állami vállalkozások felszámolása esetén is lehetőségük van kiegészítő végkielégítések fizetésére, annak ellenére, hogy a kötelezettségeik ilyen esetben eleve nem haladhatnák meg a jogszabályokban és a kollektív szerződésekben szigorúan előírt minimumot.

84      Az ilyen további költségek jogilag megalapozott megfontolások alapján történő figyelembevétele ugyanakkor nem törekedhet kizárólag szociális, főleg pedig politikai célok elérésére, különben kikerül a magánbefektető kritériumának a fenti 76–82. pontban körülhatárolt keretei közül. Amennyiben tehát nem áll fenn semmilyen, akár hosszú távú gazdasági racionalitás, a jogszabályokban és kollektív szerződésekben szigorúan előírt kötelezettségeket meghaladó költségek figyelembevételét az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak kell tekinteni.

85      Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy az állam mint piacgazdasági globális befektető arculatának védelme – különleges körülményeken kívül és különösen meggyőző indokolás nélkül – nem képezhet kielégítő igazolást ahhoz, hogy bizonyítani lehessen az olyan további költségek figyelembevételének hosszú távú gazdasági racionalitását, mint a kiegészítő végkielégítések. Ha ugyanis megengednénk a Bizottságnak, hogy csupán röviden utaljon a tagállam mint globális gazdasági szereplő arculatára annak érdekében, hogy alátámassza az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás hiányát, ez egyrészt torzíthatná a közös piacon fennálló versenyfeltételeket az olyan tagállamokban működő vállalkozások javára, ahol az állami gazdasági szektor viszonylag fejlettebb, illetve amelyekben a szociális párbeszéd különösen alacsony szintű, másrészt indokolatlanul lerontaná az állami támogatásokkal kapcsolatos közösségi szabályok hatékony érvényesülését.

86      Emlékeztetni kell arra is, hogy a magánbefektető kritériumával összefüggésben a Bizottság feladata, hogy az őt megillető széles mérlegelési mozgástér keretében, többek között földrajzi és ágazati szinten meghatározza az állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyekhez képest az állam magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitását mérlegelni kell.

87      Az érintett gazdasági tevékenységek kellően pontos meghatározása hiányában ugyanis a Bizottságnak egyrészt nem állna módjában a viszonyítási alapként szolgáló magánbefektetők meghatározása, következésképpen pedig annak objektív és ellenőrizhető adatok alapján történő eldöntése, hogy e befektetők körében kellően megszilárdult gyakorlat áll‑e fenn. Másrészt, ilyen összehasonlítási alap hiányában az érintett gazdasági tevékenységek meghatározása annak eldöntése érdekében is szükséges, hogy fennáll‑e annak ésszerű és kellően alátámasztott valószínűsége, hogy a tagállam a szóban forgó magatartásból – még ha hosszú távon is – közvetett anyagi előnyhöz jusson.

88      Végül a bírósági felülvizsgálat terjedelmét és jellegét illetően először is emlékeztetni kell arra, hogy az állami támogatásnak a Szerződésben meghatározott fogalma jogi jellegű, és objektív körülmények alapján kell értékelni. Emiatt az uniós bíróságnak főszabály szerint – mind az előtte folyamatban lévő jogvita konkrét tényeinek, mind a Bizottság által előterjesztett értékelés szakmai vagy összetett jellegének figyelembevételével – teljes felülvizsgálatot kell gyakorolnia azon kérdés vonatkozásában, hogy valamely intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozik‑e (a Bíróság C‑83/98. P. sz., Franciaország kontra Ladbroke Racing és Bizottság ügyben 2000. május 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑3271. o.] 25. pontja, valamint a C‑487/06. P. sz., British Aggregates kontra Bizottság ügyben 2008. december 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑10505. o.] 111. pontja). Az uniós bíróságnak nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi valószerűségét, megbízhatóságát és következetességét kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy a bizonyítékok tartalmazzák‑e az adott összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő valamennyi adatot, valamint hogy e bizonyítékok alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket (lásd a Bíróság C‑290/07. P. sz., Bizottság kontra Scott ügyben 2010. szeptember 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2010., I‑7763. o.] 65. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

89      A harmadik jogalapon belüli harmadik kifogást ezen elvekre tekintettel kell megvizsgálni.

90      Ezzel összefüggésben mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem határozta meg egyértelműen a francia állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyek tekintetében adott esetben szükségesnek bizonyulhat az arculat védelme.

91      A megtámadott határozat (270) és (271) preambulumbekezdéséből ugyanis az tűnik ki, hogy a védendő arculat a „holding‑hovatartozásnak és első számú részvényesének”, vagyis a CGMF‑nek és a francia államnak az arculata. E ponton meg kell jegyezni, hogy – mint azt a felperes is helyesen kiemelte – a CGMF‑nek a tengeri szállítás ágazatában nincs semmilyen egyéb aktív eszköze. Az arculat védelmére alapított érv tehát mindenesetre nem érintheti őt.

92      Ezt követően a Bizottság a Törvényszék írásban feltett kérdésére adott válaszként azt állította, hogy a védelemre méltó arculat valójában a francia állam mint piacgazdasági globális befektető arculata volt. Végül a tárgyaláson a Bizottság ismét megváltoztatta az álláspontját, több alkalommal azt állítva, hogy az arculat védelmére alapított érv ténylegesen a francia államra mint a közlekedési ágazat befektetőjére vonatkozik. A Francia Köztársaság ezzel szemben a francia államra mint piacgazdasági globális befektetőre utalt.

93      Meg kell tehát állapítani, hogy a Bizottság elmulasztotta a jogilag megkövetelt módon meghatározni a francia állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyek vonatkozásában mérlegelni kell a jelen ügy tárgyát képező intézkedések gazdasági racionalitását (lásd a fenti 86. és 87. pontot).

94      Ilyen meghatározás hiányában elvi szinten ki van zárva, hogy a Törvényszék felülvizsgálhassa az SNCM azon negatív eladási árának hosszú távú gazdasági racionalitását, amelyhez a francia állam annak érdekében járult hozzá, hogy felszámolás esetén elkerülje a kiegészítő végkielégítések kifizetését (lásd a fenti 86. és 87. pontot). Egyedül e tekintetben kell megállapítani, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot.

95      Ezenkívül, függetlenül az érintett gazdasági tevékenységek meghatározásától, először is meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem hozott fel elegendő objektív és ellenőrizhető adatot, amelyek bizonyíthatnák, hogy a kiegészítő végkielégítések hasonló körülmények között történő kifizetése megszilárdult gyakorlat lenne a magánbefektetők körében.

96      Egyrészt ugyanis meg kell állapítani, hogy a Bizottság a 135. lábjegyzeten kívül nem foglalkozott e kérdéssel a megtámadott határozatban. A megtámadott határozat (267) és (268) preambulumbekezdésében a Bizottság megelégedett annak kijelentésével, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése – hasonlóan az olyan egyéb intézkedésekhez, mint például az álláskeresési támogatások – bevett gyakorlattá vált a nagy vállalatcsoportok körében, anélkül hogy bármilyen, ezt bizonyító adatra hivatkozott volna. Jóllehet valóban nem vitatott, hogy – mint azt a Bizottság a megtámadott határozat (267) preambulumbekezdésében állítja – a nagy vállalatcsoportok nem maradhatnak közönyösek a telephelyek bezárásának szociális következményeivel kapcsolatban, ez további bizonyítékok hiányában nem vonhatja maga után, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése a nagy vállalatcsoportok körében a leányvállalatok felszámolása esetén állandó gyakorlat lenne.

97      A Bizottság a megtámadott határozat (272) preambulumbekezdésében és 135. lábjegyzetében ismét megjegyezte, hogy ha a kiegészítő végkielégítéseket nem foglaljuk bele a felszámolás feltételezett költségeibe, ezzel figyelmen kívül hagyjuk azt a társadalmi valóságot, amellyel a nagy vállalatcsoportoknak szembe kell nézniük, ezen állítás bizonyításaként pedig megelégedett azzal, hogy a vasiparon, a szénbányászaton és a Compagnie générale maritime‑en kívül a francia ipari csoportoknak az EGK‑Szerződés 92–94. cikkére tekintettel történő rekonverziós tevékenységeiről szóló, 1991. november 27‑i határozatára (HL 1992. L 138., 24. o.), valamint az ezt követően hivatkozott szociális tervekre utaljon. Ezzel összefüggésben elegendő megállapítani egyfelől, hogy egy 1991‑ben kelt határozat nem bizonyíthatja a 2006‑os privatizáció időpontjában kellőképpen megszilárdult szociális gyakorlat fennállását, másfelől pedig, hogy a korlátozott számú szociális tervekre történő egyszerű utalás sem bizonyíthatja, hogy a jelen ügy tárgyát képezőhöz hasonló esetekben kellően megszilárdult gyakorlat állna fenn. Ez annál inkább így van, hogy e szociális tervek szerkezetátalakítási műveletekre, nem pedig felszámolásokra vonatkoznak, mint azt a Bizottság is elismerte a tárgyaláson, a közlekedési infrastruktúrával eleve semmilyen közös vonást nem mutató olyan ágazatokban, mint például a kozmetikai ipar (Yves Saint‑Laurent Haute Couture) vagy az élelmiszeripar (Danone).

98      Másrészt hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (274)–(277) preambulumbekezdésében előadott egyedüli ténybeli körülményeket lényegében csak azért hozta fel, hogy becsléssel szolgáljon e végkielégítések munkavállalónkénti költségeiről, nem pedig azért, hogy alátámassza a kellőképpen megszilárdult gyakorlat fennállását, mint azt a Bizottság a viszonválasz 41. pontjában is megerősítette. Ezzel összefüggésben egyébként kiemelhető, hogy a bemutatott becslések a vállalkozások és az érintett ágazatok szerint jelentősen eltérnek.

99      Harmadrészt, sem a Bizottság, sem pedig a beavatkozók nem szolgáltak bizonyító erejű adatokkal a kiegészítő végkielégítések fizetésére irányuló gyakorlat fennállásáról, akár a Törvényszék kérdéseire adott írásbeli válaszaikban, akár pedig a tárgyalás során. A Bizottság ugyanis egyáltalán nem foglalkozott e kérdéssel, míg a Francia Köztársaság csak egyetlen, a vaskohászat területén működő olyan magánvállalkozást említett, amely úgy tűnik, hogy ilyen kiegészítő végkielégítések folyósítását tervezi.

100    A fenti 96–99. pontra tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem tudta bizonyítani, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése a magánvállalkozások körében kellően megszilárdult gyakorlat lett volna.

101    Másodszor meg kell állapítani, hogy a Bizottság annak bizonyítására sem szolgált elegendő objektív és ellenőrizhető adattal, hogy a magánbefektetők megszilárdult gyakorlatának hiányában a francia állam magatartását a jelen ügyben annak ésszerű valószínűsége motiválta volna, hogy e magatartásból – még ha hosszú távon is – közvetett anyagi előnyhöz juthat (lásd a fenti 86. és 87. pontot).

102    Még egyszer hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a megtámadott határozat e kérdéssel lényegében egyáltalán nem foglalkozik. A Bizottság a megtámadott határozat (270) és (271) preambulumbekezdésében megelégedett annak kijelentésével, hogy a vállalkozáson belüli szociális feszültségek – amelyeket a Bizottság szerint a 2004. év során bekövetkezett szociális konfliktus bizonyít – az SNCM felszámolása esetén olyan szociális zavargásokat váltanának ki, amelyek árthatnának az SNCM anyavállalata és fő részvényese arculatának. A Bizottság tehát a megtámadott határozatban nem hivatkozott olyan adatra, amely magyarázattal szolgálhatna a bekövetkező kár konkrét jellegéről, különösen pedig pontosíthatná, hogy a CGMF és a francia állam arculata a vállalkozásban érintett mely felekkel (felhasználókkal, ügyfelekkel, beszállítókkal vagy akár a személyi állománnyal) szemben sérülne. Ezenkívül a megtámadott határozatban nem fedezhető fel semmilyen adat, amely bizonyíthatná, hogy a Bizottság megkísérelte volna számszerűsíteni a bekövetkező kárt, amelyet pedig szükségképpen össze kellene hasonlítani azon kiegészítő végkielégítések becsült összegével, amelyeknek igazolását e kár képezi.

103    A Bizottság a Törvényszék írásban feltett kérdéseire adott válaszként előadta, hogy valószínűleg szociális zavargásokra kerülne sor az állam által ellenőrzött és az SNCM közelében működő olyan vállalkozásokban, mint például a marseilles‑i kikötő, továbbá e zavargások az ágazattól függetlenül valamennyi állami vállalkozásban bekövetkezhetnének, különösen a közlekedés területén. Így az állam mint munkáltató arculata sérülne. Következésképpen az SNCM végkielégítések fizetése nélküli felszámolása a Bizottság szerint ahhoz hasonló szolidaritási sztrájkokhoz vezetne a közszolgálatban, mint amelyekre bizonyos magánvállalkozások esetében került sor. A Francia Köztársaság a tárgyaláson pontosította, hogy az arculat elvesztését szerinte az összes kereskedelmi partnere és az ő nem szakmai tevékenységet végző ügyfeleik szemében bekövetkező arculatvesztésként kell érteni. A Bizottság ezenkívül az erőszak és a vagyontárgyakban okozott kár kiemelt kockázatára hivatkozott.

104    Az előterjesztett indokolás késedelmes jellegén kívül a Törvényszék mindenesetre megállapítja, hogy az írásbeli válaszokban és a tárgyalás keretében előadott okfejtések nem képezhetnek kellően meggyőző indokolást ahhoz, hogy igazolni lehessen a kiegészítő végkielégítéseknek az SNCM feltételezett felszámolási költségeibe történő beszámítását.

105    Egyrészt ugyanis meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem hivatkozott olyan adatra, amely a jelen ügyben megalapozhatná az olyan szociális költségek felmerülésének ésszerű valószínűségét, amelyek igazolhatnák a kiegészítő végkielégítések kifizetését. E kockázatot a Bizottság semmilyen módon nem elemezte, mint azt a tárgyaláson el is ismerte. A Bizottság lényegében megelégedett annak kijelentésével, hogy szolidaritási sztrájkok kockázata állt fenn, anélkül hogy a legcsekélyebb adattal is szolgált volna e sztrájkok terjedelme tárgyában annak előadásán kívül, hogy e sztrájkok az összes állami vállalkozást érinthetik, különösen a közlekedés ágazatában. Konkrét példaként a Bizottság megelégedett azzal, hogy azon lehetséges következményekről tegyen említést, amelyek a marseilles‑i kikötő blokád alá vétele esetén hárulnának az állam kereskedelmi tevékenységeire, mint ahogy ez a 2011. márciusi szociális zavargások során így volt. A Bizottság emellett három olyan példát említett, amikor az elmúlt tizenöt év során Franciaországban és Belgiumban telephelyek blokádjára került sor. Következésképpen, jóllehet az SNCM‑en belüli erőteljes szociális feszültségek fennállását – mint az például a megtámadott határozat (271) preambulumbekezdéséből kiderül – kellőképpen alátámasztottnak tekinthetjük, a felhozott adatok a jelen esetben nem támaszthatják alá, hogy a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában a szolidaritási sztrájkok valós kockázata állt volna fenn a közvetlenül vagy közvetetten a francia állam által ellenőrzött egyéb vállalkozásokban.

106    Másrészt hangsúlyozni kell: az, hogy a Bizottság nem tett erőfeszítést a közvetett szociális költségek számszerűsítésére, annál is inkább hátrányos, hogy e költségeknek jelentőseknek kell lenniük ahhoz, hogy igazolhassák a Bizottság okfejtését. A kiegészítő végkielégítések költségei ugyanis per definitionem magasabbak 158 millió eurónál, ami az SNCM negatív eladási ára. Ahhoz, hogy a kiegészítő végkielégítéseket igazolni lehessen, a velük járó költségeknek alacsonyabbaknak kell lenniük az olyan közvetett szociális költségeknél, mint például a szolidaritási sztrájkok költségei. Ebből következik, hogy a közvetett szociális költségek – amennyiben azok ténylegesen felmerülnek – összegének különösen magasnak kell lennie ahhoz, hogy igazolhassa a Bizottság okfejtését.

107    Harmadrészt, a Bizottság által szolgáltatott adatokra tekintettel hangsúlyozni kell, hogy az ügyiratban semmi nem enged arra következtetni, hogy a kiegészítő végkielégítéseknek az SNCM munkavállalói részére történő kifizetése alkalmas lett volna arra, hogy a társaság felszámolása esetén megakadályozza a szociális zavargások kitörését, amit a Bizottság a tárgyaláson elismert. A Bizottság ugyanis nem csupán a fent említett közvetett szociális költségek felmerülésének valószínűségét mulasztotta el elemezni, hanem annak kockázatát sem elemezte, hogy e költségek még a kiegészítő végkielégítések kifizetése ellenére is felmerülhetnek. Ez utóbbi esetben a hivatkozott közvetett szociális költségeket – amelyek az említett végkielégítéseket indokolták – a francia államnak a kiegészítő végkielégítések kifizetése ellenére is viselnie kellene.

108    A Bizottság tehát nem szolgált olyan adattal, amely a jogilag megkövetelt módon bizonyíthatná, hogy a kiegészítő végkielégítések jelentős költségeinek – amelyek egyébként a csak a jogszabályokból és kollektív szerződésekből eredő kötelezettségek összegének tízszeresét is elérhetik, mint az a megtámadott határozat (277) preambulumbekezdéséből kiderül – figyelembevételét a jelen esetben mennyiben indokolta volna annak ésszerű valószínűsége, hogy a francia állam ebből – még ha hosszú távon is – közvetett anyagi előnyhöz juthat. Jóllehet képtelenség kizárni annak kockázatát, hogy az SNCM kiegészítő végkielégítések fizetése nélküli felszámolása más állami vállalatok esetében bizonyos szociális következményekkel járhat, a Bizottság még a Törvényszéknek adott írásbeli válaszaiban sem elemezte semmilyen módon a szóban forgó közvetett szociális költségek mértékét, sem pedig azok felmerülésének valószínűségét. Következésképpen meg kell állapítani, hogy a jogilag megkövetelt módon nem nyert bizonyítást a francia állam magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitása.

109    Tekintettel a fenti 72–108. pontra, a felperes által előterjesztett harmadik kifogásnak helyt kell adni. Következésképpen a harmadik jogalapnak helyt kell adni, anélkül hogy elemezni kellene az első, második, negyedik, ötödik és hatodik kifogást. Azt, hogy ez a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából milyen következményekkel jár, a Törvényszék az alábbi 155. és azt követő pontokban vizsgálja meg.

 Az arra alapított negyedik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el a CGMF által nyújtott 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás olyan intézkedésként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

110    A felperes a jelen jogalap alátámasztása érdekében két kifogást hoz fel, amelyeket egyrészt a magánátvevők és az CGMF által nyújtott tőkejuttatások egyidejűségével kapcsolatos kritérium téves alkalmazására, másrészt pedig az egyenlő bánásmód elve tiszteletben tartásának elmulasztására alapít.

111    A megtámadott határozat (72) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a megállapodásról szóló jegyzőkönyv III. fejezete előírta az új részvényeknek az átvevők és a CGMF által 35 millió euró értékben (ebből 25% esett e CGMF‑re), együttesen és egyidejűleg történő jegyzését. E részvényjegyzésnek a 142,5 millió euró összegű újratőkésítést, valamint azt követően kellett történnie, hogy a részesedések 75%‑át jelképes összeg ellenében átruházzák a magánátvevőkre.

112    A megtámadott határozat (354) preambulumbekezdésében a Bizottság mindenekelőtt úgy ítélte meg, hogy az állami tőkejuttatás nem minősül támogatásnak, amennyiben azzal egyidejűleg jelentős mértékű magánbefektetésekre is sor kerül. Ezért a Bizottság úgy vélte, hogy annak megállapításához, hogy nem áll fenn az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás, a hozamok elemzésének lefolytatása nélkül a tőkejuttatások egyidejűségének elemzésére szorítkozhat, amennyiben e tőkejuttatások jelentős mértékűek. Mivel az egyidejűséggel kapcsolatos kritériumot tiszteletben tartották, a Bizottság a megtámadott határozat (360) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy a CGMF által nyújtott 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás nem biztosít gazdasági előnyt az SNCM‑nek, vagyis nem minősül támogatásnak.

113    Ezt követően a Bizottság azt a kérdést, hogy a CGMF részesedésének fix hozama elfogadható lett volna‑e egy feltételezett magánbefektető számára, a megtámadott határozat (361)–(363) preambulumbekezdésében csak annak megállapítása után tanulmányozta, hogy nem állt fenn az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatás. A Bizottság ekkor úgy ítélte meg, hogy mivel a fix hozam az üzleti tervek végrehajtása szintjén mentesítette a CGMF‑et a kockázatok alól, hosszú távon a befektetett tőke megfelelő megtérülésének minősült. Ezenkívül a Bizottság szakértője arra a következtetésre jutott, hogy a kockázati profil szempontjából e tőkejuttatás a francia magánszektor kötelezettségeihez állt közel.

114    Végül a megtámadott határozat (364) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az átruházási bontózáradékot (lásd a fenti 23. pontot) a Bizottság nem a hozamok kérdésével összefüggésben tárgyalta, amennyiben megelégedett annak kijelentésével, hogy e záradék nem vonhatta kétségbe a CGMF és a magánátvevők közötti egyenlő bánásmódot.

115    Ezzel összefüggésben a fenti 76. és 77. pont már felidézte, hogy annak eldöntése érdekében, hogy valamely állami eredetű tőkejuttatás az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatási elemeket tartalmaz‑e, azt kell mérlegelni, hogy hasonló feltételek mellett egy magánbefektető nyújtott volna‑e ilyen tőkejuttatást. Arra az esetre, ha az állam által közvetlenül vagy közvetetten valamely vállalkozás rendelkezésére bocsátott tőkét olyan körülmények között nyújtották, amelyek megfelelnek a rendes piaci feltételeknek, e tőke az állami és a magánszektor közötti egyenlő bánásmód elve értelmében nem minősíthető állami támogatásnak. Így meg kell állapítani, hogy az állami forrásokból nyújtott tőkejuttatás megfelel a magánbefektető kritériumának, és nem foglalja magában állami támogatás nyújtását többek között akkor, ha e tőkejuttatás valamely magánbefektető hasonló feltételek mellett nyújtott, jelentős mértékű tőkejuttatásával egyidejűleg történik (lásd a Törvényszék T‑296/97. sz., Alitalia kontra Bizottság ügyben 2000. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑3871. o.] 81. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

 Az egyidejűségről

116    A magán‑ és állami befektetők tőkejuttatásainak egyidejűségével kapcsolatban a felperes úgy véli, hogy mivel a 35 millió euró teljes összegét nem ugyanabban az időpontban oldották fel, az egyidejűség kritériumát nem tartották tiszteletben az egész tőkejuttatást illetően, miközben a Bizottság elegendőnek ítélte, ha a feltételek hasonlók.

117    Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a magán‑ és állami befektetők tőkejuttatásai egyidejűségének legfeljebb olyan jelzésértéke van, amely az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás hiányának irányába mutat. A fenti 115. pontban hivatkozott Alitalia kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontjából – amelyet a Bizottság a megtámadott határozat 168. lábjegyzetében idéz – ugyanis az következik, hogy e tőkejuttatásoknak hasonló körülmények között kellett történniük. Mivel a magánbefektetői teszt célja az, hogy az állam magatartását összehasonlítsa egy feltételezett magánbefektető magatartásával, tagadhatatlan, hogy ha vannak olyan magánbefektetők, akik hajlandók jelentős mértékű egyidejű befektetésekre, az elősegítheti az ilyen teszt legitimálását. Ugyanakkor az érintett tőkejuttatások jogszerűségének az állami támogatásokkal kapcsolatos közösségi szabályokra tekintettel történő értékelése érdekében valamennyi releváns ténybeli és jogi körülményt figyelembe kell venni. Az időbeli szempont tehát természetesen fontos, viszont önmagában az egyidejűség főszabály szerint nem tekinthető elegendőnek.

118    Következésképpen, mivel az egyidejűségnek csupán olyan jelzésértéket lehet tulajdonítani, amely az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás hiányának irányába mutathat, ezen egyidejűséget ésszerűen nem lehet szigorúan mérlegelni. A jelen esetben, mivel minden egyes részesedés első negyedrészét szigorúan ugyanabban az időpontban oldották fel, a fennmaradó három negyedrészre pedig a nemzeti jogszabályok ugyanazon rendelkezései vonatkoznak, a Bizottság jogilag megalapozottan vélhette úgy, hogy az egyidejűség e kritériuma teljesült, vagy legalábbis az időbeli szempont elemzése a magán‑ és állami befektetések esetében hasonló feltételek fennállására enged következtetni.

119    Következésképpen a negyedik jogalapon belüli első kifogást mint megalapozatlant el kell utasítani.

 Az egyenlő bánásmódról

120    A felperes szerint a CGMF és a magánátvevők közötti, különösen az átruházási bontózáradék létezésének tulajdonítható hozamszintkülönbség megkérdőjelezi a magánátvevők és a CGMF befektetési feltételeinek összehasonlíthatóságát, ez pedig jogellenessé teszi a Bizottság által az egyenlő bánásmóddal kapcsolatban levont következtetést.

121    A fenti 115. pontban felidézett elvek értelmében azt kell mérlegelni, hogy a magánátvevők, illetőleg a CGMF tőkejuttatásainak hozamai közötti esetleges különbségek olyan jellegűek‑e, hogy kétségbe vonják azon elemzés megalapozottságát, amelynek eredményeként a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy tiszteletben tartották az egyenlő bánásmód elvét.

122    Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy – mint azt a fenti 117. és 118. pont felidézte – a jelen esetben az állami és magánbefektetések egyidejűsége az állami tőkejuttatás állami támogatás jellege mérlegelésének legfeljebb csak egyik releváns elemét képezheti. Következésképpen téves a Bizottság által a megtámadott határozat (354) preambulumbekezdésében megfogalmazott azon állítás, mely szerint a közösségi bíróság legitimálta volna az ő elemzési keretét. Ezenkívül az [EK] 92. cikknek és az EK 93. cikknek az állami hatóságok részesedésszerzéseire történő alkalmazásáról szóló közlemény (EK‑értesítő 9–1984. sz.) 3.2. pontjának harmadik francia bekezdése, amelyre a Bizottság a 167. lábjegyzetben hivatkozik, csupán vélelmet állít fel a támogatás hiányára vonatkozóan arra az esetre, ha jelentős mértékű és egyidejű magánbefektetésre kerül sor. Következésképpen, mint azt a Bizottság a Törvényszék kérdéseire adott írásbeli válaszaiban elismerte, önmagában az egyidejűség még jelentős mértékű magánbefektetések esetében sem lehet elegendő az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás hiányának anélkül történő megállapításához, hogy figyelembe vennék az egyéb releváns ténybeli vagy jogi körülményeket.

123    A jelen esetben meg kell állapítani, hogy a fix hozammal, valamint az átruházási bontózáradék hatásával kapcsolatos kérdés részét képezi azon releváns körülmények összességének, amelyeket a Bizottságnak elemeznie kellett volna ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy a magánátvevők és a CGMF befektetéseinek feltételei összehasonlíthatók voltak, az egyenlő bánásmód elvét pedig tiszteletben tartották.

124    Ugyanis először is meg kell állapítani egyrészt, hogy a megállapodásról szóló jegyzőkönyv nem rögzíti a magánátvevők tőkejuttatásának jövedelmezőségét. Másrészt a CGMF tőkejuttatása a megtámadott határozat szerint azáltal hivatott kötelezettségként működni, hogy fix jövedelmezőségi szinttel rendelkezik. E fix jövedelmezőségi szint azonban nem biztosított, mivel a fix hozam folyósítását meg fogják szüntetni az átruházási bontózáradék azt követő alkalmazása esetén, hogy a kszm‑szerződést nem hosszabbítják meg, illetve a Bizottság vagy a közösségi bíróság olyan határozatot hoz, amely lényegesen befolyásolja a társaság értékét. E körülményekre tekintettel a Bizottság az egyenlő bánásmód vizsgálata keretében nem mellőzhette volna annak alapos elemzését, hogy milyen hatása van a CGMF, valamint a magánátvevők részesedéseinek hozama közötti különbségnek.

125    Másodszor, hangsúlyozni kell, hogy az SNCM tőkéjébe történő, 8,75 millió euró összegű befektetést nem lehet hagyományos portfólióbefektetésnek tekinteni anélkül, hogy elvonatkoztatnánk a vállalkozás privatizációjának összefüggéseitől. E tőkejuttatásra ugyanis egységes tárgyalást követően kialakított olyan átfogó értékesítési minta keretében kerül sor, amelyben az átvevők juttatásai a francia állam által különböző formában vállalt súlyos kötelezettségek ellentételezését képezik.

126    Harmadszor, az átruházási bontózáradékkal kapcsolatban a Bizottság úgy véli, hogy az nem vonhatja kétségbe a magán‑ és állami befektetők közötti egyenlő bánásmódot, mivel annak felértékelését a vállalkozás negatív eladási ár ellenében történő átruházása keretében a Bizottság már figyelembe vette.

127    Anélkül, hogy el kellene dönteni azt a kérdést, hogy a Bizottság helyesen vette‑e figyelembe az átruházási bontózáradék felértékelését, elegendő megállapítani, hogy a megtámadott határozat semmilyen módon nem mérlegelte e záradék gazdasági következményét, következésképpen pedig az egyidejű befektetők közötti egyenlő bánásmódra gyakorolt hatását. A megtámadott határozat (364) preambulumbekezdése annak megállapítására szorítkozik, hogy a Bizottság nem vonhatja kétségbe az egyidejű befektetők közötti egyenlő bánásmódot, viszont nem tartalmaz semmilyen gazdasági jellegű elemzést. Márpedig az ügyiratból kitűnik, hogy az átruházási bontózáradéknak valószínűleg jelentős gazdasági értéke van, amit a felperes és a STIM d’Orbigny társaság, vagyis a hivatalos vizsgálati eljárásban észrevételeket tevő érdekelt harmadik felek világosan kiemeltek a közigazgatási eljárás során, mint az a megtámadott határozat (155), (158) és (163) preambulumbekezdéséből kiderül.

128    Emlékeztetni kell ugyanis egyrészt arra, hogy az átruházási bontózáradék akkor alkalmazható, ha a kszm‑szerződést nem hosszabbítják meg, illetve a Bizottság vagy a közösségi bíróság olyan határozatot hoz, amely érinti a társaság értékét. E két esemény már önmagában olyan jellegű, hogy az újratőkésített SNCM‑et nehéz helyzetbe hozhatják, mivel az SNCM az egyik esetben elveszítené az üzleti forgalmának jelentős részét, a másik esetben pedig jogellenes támogatás visszatéríttetése iránti eljárást indíthatnának ellene a CGMF tőkejuttatásainak egésze vagy egy része vonatkozásában. A vállalkozás számára nehézséget jelentő e helyzetben az átruházási bontózáradék gyakorlása egyrészt azt eredményezné, hogy az átvevők tőkejuttatásait teljes egészében vissza kellene téríteni. Másrészt a CGMF ismét az SNCM tőkéjének 100%‑os tulajdonosává, vagyis egy lehetséges jövőbeli felszámolás költségeiért 100%‑ig felelőssé válna, miközben a felszámolás kockázata lényegesen megnőne.

129    Másrészt, a Bizottság és a Francia Köztársaság az eljárás írásbeli szakasza és a tárgyalás során nem kérdőjelezte meg azt, hogy az átruházási bontózáradéknak valós gazdasági értéke van, hiszen azt állították, hogy annak felértékelését az ügylet során felépítésénél fogva figyelembe vették. Másfelől a Francia Köztársaság a beavatkozási beadványában hangsúlyozta, hogy a versengő ajánlatok egyike – amely nem tartalmazott átruházási bontózáradékot – a francia államtól ellenszolgáltatásként jóval nagyobb mértékű újratőkésítést kért. A Bizottság és a Francia Köztársaság tehát nem vitatta, hogy az átruházási bontózáradéknak pénzben kifejezhető valós értéke volt.

130    A fenti 126–129. pontra tekintettel meg kell állapítani, hogy az átruházási bontózáradék legalábbis alkalmas arra, hogy a magánátvevők vonatkozásában megszüntessen minden esetlegességet arra az esetre, ha bekövetkezne az e záradék alkalmazására feljogosító egyik vagy másik esemény, következésképpen pedig pénzben kifejezhető valós értéke van. E záradék tehát módosíthatja a magánátvevők és a CGMF tőkejuttatásainak kockázati profilját, vagyis megkérdőjelezheti a befektetési feltételek összehasonlítható jellegét. Mindenesetre tehát a Bizottság a megtámadott határozatban nem mellőzhette volna az átruházási bontózáradék gazdasági következménye alapos elemzésének lefolytatását.

131    Az eddigi megfontolásokból következik, hogy amikor a Bizottság az egyidejű tőkejuttatások befektetési feltételeinek összehasonlítható jellegét mérlegelte, elmulasztotta figyelembe venni az összes releváns körülményt, különösen a hozamokat. E tekintetben tehát a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el. A második kifogást tehát megalapozottnak kell tekinteni. Következésképpen a negyedik jogalapnak részben helyt kell adni. Azt, hogy e hiba a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából milyen következményekkel jár, a Törvényszék az alábbi 155. és azt követő pontokban vizsgálja meg.

 Az arra alapított ötödik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el a 38,5 millió euró összegű személyi támogatási intézkedések olyan intézkedésekként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

132    Az ötödik jogalap alátámasztása érdekében a felperes lényegében három kifogást hoz fel. Először is, a felperes szerint a Bizottság által lefolytatott elemzés nem felel meg az iránymutatáson belül „a szerkezetátalakítás szociális költségeinek fedezésére nyújtott támogatásról” szóló 3.2.7. pontnak, mivel e támogatások célja nincs világosan meghatározva. Másodszor, mivel az SNCM egy vállalati megállapodás értelmében egyedül dönt a munkavállalóknak fizetendő összegről, e személyi támogatásokat az iránymutatás 59. pontja értelmében vett támogatásoknak kell tekinteni. Ezen intézkedés tehát a versenytársakhoz képest kedvező helyzetbe hozza az SNCM‑et, ami szelektív gazdasági előnynek, következésképpen pedig az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak minősül. Harmadszor, nem fizetnek díjat azért a zárolt számláért, amelyen a személyi támogatások alapjául szolgáló forrásokat elhelyezték. E számla tehát nem tartja tiszteletben az iránymutatást, amennyiben a támogatási szükséglet nem korlátozódik a minimumra.

133    A Bizottság lényegében úgy véli, hogy e kifogások hatástalanok, mivel a felperes a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségét kifogásolja az iránymutatás alapján, nem pedig az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás jelleget. Az ügy érdemét illetően a Bizottság úgy véli, hogy e személyi támogatási intézkedések a tagállamok szociálpolitikájának területére tartoznak.

134    Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a felperes összekeveri az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás fennállását, valamint e támogatásnak a közös piaccal való összeegyzetethetőségét az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja, valamint az iránymutatás alapján. Mivel a Törvényszék nem határozhat olyan támogatásnak a közös piaccal való összeegyeztethetőségéről, amelyet a Bizottság a megtámadott határozatban nem állapított meg, az ötödik jogalapon belüli első és harmadik kifogást mint hatástalanokat el kell utasítani.

135    A második kifogást azonban akként kell értelmezni, mint amely arra irányul, hogy közvetlenül vitassa a Bizottság azon megállapítását, mely szerint nem áll fenn az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatás. Meg kell tehát vizsgálni azt a kérdést, hogy e személyi támogatásoknak gazdasági előny jellege van‑e.

136    Ezzel összefüggésben állandó ítélkezési gyakorlat, hogy önmagában az, hogy valamely intézkedés szociális célokat követ, nem elegendő ahhoz, hogy ez az intézkedés eleve mentesüljön az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak minősítés alól. E rendelkezés (1) bekezdése ugyanis nem az állami beavatkozások célkitűzései vagy okai alapján tesz különbséget, hanem azokat a hatásaik alapján határozza meg. A támogatás fogalma magában foglalja mindazokat az állami beavatkozásokat, amelyek különböző formában csökkentik a rendes körülmények között a vállalkozás költségvetésére háruló terheket (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑387/92. sz. Banco Exterior de España ügyben 1994. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑877. o.] 13. pontját; a C‑241/94. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1996. szeptember 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑4551. o.] 21. pontját; a C‑159/01. sz., Hollandia kontra Bizottság ügyben 2004. április 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑4461. o.] 51. pontját, valamint a C‑172/03. sz. Heiser‑ügyben 2005. március 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑1627. o.] 46. pontját).

137    Az eddigiekből következik, hogy a támogatás fogalma nem feltétlenül azt foglalja magában, hogy jogi értelemben vett kötelezettséget kell vállalni, hanem inkább azt, hogy a rendes körülmények között a vállalkozásra háruló terheket kell csökkenteni (lásd ebben az értelemben Jacobs főtanácsnoknak a fenti 136. pontban hivatkozott Franciaország kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa [a Bíróság 1996. szeptember 26‑án hozott ítélete, EBHT 1996., I‑4553. o.] 42. pontját). Annak a meghatározása tehát, hogy mely terhek tartoznak a vállalkozás szokásos üzletmenete körébe, természeténél fogva nem korlátozódhat a jogszabályokból vagy kollektív szerződésekből eredő kötelezettségekre. Hasonlóképp az, hogy a személyi támogatás közvetlen kedvezményezettjei a munkavállalók, nem elegendő a munkáltatójuk javát szolgáló támogatás hiányának bizonyításához (lásd ebben az értelemben a Bíróság 30/59. sz., De Gezamenlijke Steenkolenmijnen in Limburg kontra ESZAK Főhatóság ügyben 1961. február 23‑án hozott ítéletét [EBHT 1961., 1. o.]).

138    Annak vizsgálata érdekében tehát, hogy e személyi támogatások az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak minősülnek‑e, azt kell eldönteni, hogy az SNCM olyan közvetett gazdasági előnyben részesül‑e, amely lehetővé teszi számára, hogy ne viselje azokat a költségeket, amelyeknek rendes körülmények között a saját pénzügyi forrásait kellett volna terhelniük, vagyis megakadályozza, hogy a piaci folyamatok kifejtsék rendes következményeiket.

139    A megtámadott határozat (70) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a CGMF által nyújtott, az SNCM elbocsátott személyi állománya javát szolgáló 38,5 millió euró összegű folyószámla‑előleg az átvevők által végrehajtandó esetleges létszámcsökkentési terv esetén a jövőbeli kiegészítő végkielégítésekkel járó költségek finanszírozására szolgál. E folyószámla‑előleg ugyanis „azoknak az esetleges kilépések vagy munkaszerződés felbontások […] költségrészeinek finanszírozására szolgál, melyeket a munkáltatónak kell fizetnie mindennemű összegek kiegészítéseként a törvényi és szerződéses rendelkezések alkalmazásaként” (a 2006. május 16‑án kelt átruházási jegyzőkönyvnek a megtámadott határozat 66. lábjegyzetében idézett II.2. cikke).

140    A Bizottság a megtámadott határozat (366)–(370) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy szelektív gazdasági előny áll fenn, amennyiben az állami tőkejuttatás mentesíti a vállalkozást a szokásos üzletmenete körébe tartozó terhek alól. A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a jelen esetben a szokásos üzletmenet körébe tartozó terhek felölelték a szociális tárgyú jogszabályok, valamint az ágazatra irányadó kollektív szerződések alkalmazásából eredő valamennyi terhet. Mivel e személyi támogatások nem irányulnak a jogszabályokból és kollektív szerződésekből eredő kötelezettségek finanszírozására, nem irányulnak a vállalkozás szokásos üzletmenete körébe tartozó terhek finanszírozására sem.

141    A megtámadott határozat (372) preambulumbekezdése szerint a személyi támogatásoknak nem lehet sem tárgya, sem pedig következménye, hogy lehetővé tegyék a munkavállalók távozását, mivel a zárolt számláról csak azon munkavállalók részére teljesíthető kifizetés, akik az új szociális terv időpontjában már megszüntették a vállalkozással fennálló jogviszonyukat. E személyi támogatások tehát szociálpolitikai tárgyú intézkedésnek minősülnek, így a francia állam közhatalomként, nem pedig részvényesi minőségében járt el. A Bizottság a megtámadott határozat (375) preambulumbekezdésében pontosította, hogy ez az intézkedés nem irányult a 2002. évi tervben eredetileg előirányzott távozások finanszírozására.

142    Ez az érvelés nem fogadható el.

143    Először is, a fenti 136. és 137. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik, hogy – ellentétben a Bizottság által a megtámadott határozat (371) preambulumbekezdésében megfogalmazott állítással – az, hogy a szóban forgó intézkedés nem a jogszabályokban és kollektív szerződésekben előírt szigorú kötelezettségekből ered, főszabály szerint nem zárhatja ki az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatás jelleget.

144    Másodszor meg kell állapítani, hogy a zárolt számla létezése arra ösztönözheti az SNCM munkavállalóit, hogy szüntessék meg a vállalkozással fennálló jogviszonyukat, vagy legalábbis anélkül szüntessék meg azt, hogy a távozásukról tárgyalásokat folytassanak, különösen a megtámadott határozat (268) preambulumbekezdése értelmében vett kiegészítő végkielégítések esetleges fizetését illetően, mindez pedig közvetett gazdasági előnyt biztosít az SNCM‑nek.

145    Az, hogy a zárolt számla tárgyában még a privatizációt megelőzően, a 2005. évi szociális konfliktus során állapodtak meg a vállalkozás szakszervezeteivel, mint ez kiderül a Bizottság által adott írásbeli válaszokból, önmagában nem vonhatja kétségbe az érintett intézkedések állami támogatás jellegét. Az SNCM ugyanis továbbra is részesül az előnyben, akár a privatizáció előtt, akár pedig az után nyújtották azt. Ezenkívül az, hogy e személyi támogatások magának az átruházási jegyzőkönyvnek képezik a részét, arra utal, hogy előnyt biztosítanak. El kell tehát ismerni, hogy a felek azért folyamodtak ehhez, mert így bizonyos előnyhöz juthattak.

146    Ebből következik, hogy a Bizottság által nyújtott magyarázatok – különösen azok, amelyek a megtámadott határozat (372) preambulumbekezdésében szerepelnek – nem meggyőzőek, és nem is érthetőek.

147    A fenti 142–146. pontra tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor e 38,5 millió euró összegű személyi támogatási intézkedéseket olyan intézkedéseknek minősítette, amelyek nem képeznek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatást. Következésképpen az ötödik jogalapnak helyt kell adni. Azt, hogy e hiba a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából milyen következményekkel jár, a Törvényszék az alábbi 155. és azt követő pontokban vizsgálja meg.

 Az arra alapított hatodik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor a szerkezetátalakítás egyenlegét az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja és az iránymutatás alapján jóváhagyta

148    Először is meg kell állapítani, hogy e hatodik jogalap a 15,81 millió euró végső összegű szerkezetátalakítási egyenlegre vonatkozik, amelyet a Bizottság az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja és az iránymutatás alapján a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánított.

149    Másodszor hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság által e szerkezetátalakítási egyenlegre vonatkozóan a megtámadott határozat (366)–(434) preambulumbekezdésében lefolytatott elemzés azon a feltevésen alapult, mely szerint a 2006. évi terv mentes volt az állami támogatási elemektől.

150    Ezzel összefüggésben ugyanis meg kell állapítani, hogy a 2006. évi határozat egyértelmű a tekintetben, hogy ha a 2006. évi tervben a szerkezetátalakításhoz nyújtott állami támogatási elemek vannak, azokat a 2002. évi terv szerinti szerkezetátalakítási támogatással együtt kell elemezni, mint az kitűnik e határozat (6), (7), (25) és (129) preambulumbekezdéséből. Másfelől a Bizottság a 2006. évi határozat (161) preambulumbekezdésében megállapította, hogy nem zárhatta ki, hogy a 158 millió euró összegű új tőkejuttatást részben vagy egészben úgy kellett tekinteni, hogy az állami támogatásnak minősül. Így a Bizottság helyesen emelte ki, hogy ha ezen újabb intézkedés támogatásnak minősül, akkor azt „azzal az átfogó szerkezetátalakítási támogatással együtt kell mérlegelni, amelynek a közös piaccal való összeegyeztethetőségét ekkor vizsgálni kell”.

151    A megtámadott határozatból azonban kitűnik, hogy a 2006. évi terv a Bizottság szerint nem foglalt magában újabb támogatási elemeket, mivel a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a 158 millió euró negatív eladási ár, továbbá a CGMF általi együttes és egyidejű, 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás, valamint a 38,5 millió euró összegű személyi támogatások nem minősülnek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak.

152    Márpedig a harmadik, negyedik és ötödik jogalap vizsgálatából következik, hogy a Bizottság olyan tévesen alkalmazta a jogot, és olyan nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el, amelyek kétségbe vonhatják azt a feltevést, mely szerint a 2006. évi terv mentes lenne a támogatási elemektől.

153    E körülmények között a Törvényszék megállapítja, hogy a Bizottság által a szerkezetátalakítás egyenlegére vonatkozóan lefolytatott elemzés nincs kielégítően alátámasztva. Következésképpen a hatodik jogalapnak helyt kell adni, anélkül hogy szükséges lenne megvizsgálni a felperes által előadott érveket.

154    Most pedig meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság által elkövetett mérlegelési hibák a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából milyen következményekkel járnak.

 A Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibáinak következményei a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából

155    A fenti 94., 109., 131. és 147. pontból kitűnik, hogy a Bizottság a 158 millió euró negatív eladási ár, továbbá a CGMF általi együttes és egyidejű, 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás, valamint a 38,5 millió euró összegű személyi támogatások elemzését illetően tévesen alkalmazta a jogot, és nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el. Következésképpen a megtámadott határozat 1. cikkének második bekezdését meg kell semmisíteni.

156    A fenti 148–152. pontból kitűnik, hogy a Bizottság által a 15,81 millió euró végső összegű szerkezetátalakítási egyenlegre vonatkozóan lefolytatott elemzés téves feltevésen alapult. Következésképpen a megtámadott határozat 1. cikkének harmadik bekezdését meg kell semmisíteni.

 A költségekről

157    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a értelmében a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

158    Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának első és harmadik bekezdése alapján a Francia Köztársaság és az SNCM maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a Franciaország által a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) javára hozott C 58/02. (ex N 118/02.) sz. intézkedésekről szóló, 2008. július 8‑i 2009/611/EK bizottsági határozat 1. cikkének második és harmadik bekezdését megsemmisíti.

2)      Az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit, és köteles viselni a felperes részéről felmerült költségeket is.

3)      A Francia Köztársaság és a SNCM maga viseli költségeit.

Pelikánová Jürimäe Van der Woude

Kihirdetve Luxembourgban, a 2012. szeptember 11‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita előzményei

Az érintett hajózási társaságok

A közigazgatási eljárás

A szóban forgó intézkedések

A megtámadott határozat

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

Az indokolás hiányára, valamint a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésére alapított első jogalapról

A lényegében arra alapított második jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor az EK 87. cikk (1) bekezdésével együtt értelmezett EK 86. cikk (2) bekezdése alapján jóváhagyta az 53,48 millió euró összegű tőkejuttatást

Az arra alapított harmadik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el az SNCM 158 millió euró negatív eladási ár ellenében történő átruházásának olyan intézkedésként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

Az arra alapított negyedik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el a CGMF által nyújtott 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás olyan intézkedésként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

Az egyidejűségről

Az egyenlő bánásmódról

Az arra alapított ötödik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el a 38,5 millió euró összegű személyi támogatási intézkedések olyan intézkedésekként történő jóváhagyása kapcsán, amely nem minősül az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak

Az arra alapított hatodik jogalapról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor a szerkezetátalakítás egyenlegét az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja és az iránymutatás alapján jóváhagyta

A Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibáinak következményei a megtámadott határozat jogszerűsége szempontjából

A költségekről

* Az eljárás nyelve: francia.