YVES BOT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2010. szeptember 7.1(1)
C‑261/09. sz. ügy
Gaetano Mantello
elleni
büntetőeljárás
(Az Oberlandesgericht Stuttgart [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – 2002/584/IB tanácsi kerethatározat – Európai elfogatóparancs – A kötelező megtagadás oka – A ne bis in idem elve – Alapvető jog – Végrehajtás, amikor a jogerős ítéletet a kibocsátó tagállamban hozták – »Ugyanazon cselekmény« fogalma – Önálló fogalom – Hatály”
1. A 2002/584/IB tanácsi kerethatározat(2) által bevezetett európai elfogatóparancs a tagállamok közötti kiadatási eljárást az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel váltotta fel, amely az e hatóságok közötti nagyfokú bizalmon alapul. Ezt a rendszert joggal tekintik a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés legeredményesebb eszközének.
2. A kerethatározat kimerítő jelleggel sorolja fel azokat az okokat, amelyek alapján egy európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadható. A jelen előzetes döntéshozatali eljárás első alkalommal foglalkozik a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában meghatározott ok hatályával, mely szerint nem hajtható végre az európai elfogatóparancs, ha a keresett személyt ugyanazon cselekményért már jogerősen elítélték, elmarasztaló ítélet esetén azt már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy már nem hajtható végre.
3. A jelen eljárás alapja a 2004. és 2005. év folyamán több hónapon keresztül Németország és Olaszország közötti, bűnszervezet tagjaként elkövetett kokainkereskedelemmel vádolt, Németországban letelepedett olasz állampolgárral szemben az olasz igazságügyi hatóság által kibocsátott európai elfogatóparancs.
4. Az Oberlandesgericht Stuttgart (Németország) arról kérdezi a Bíróságot, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja alkalmazható‑e a következő körülmények fennállása esetén. Egyrészről a keresett személyt 2005. szeptember 13‑án elkövetett illegális kokainbirtoklásért ítélte el egy olasz bíróság, másrészről az olasz nyomozó hatóságoknak már ezen ítélet meghozatala időpontjában rendelkezésére álltak azon információk, amelyek alapján ezt a személyt meg lehetett volna gyanúsítani az európai elfogatóparancs tárgyát képező kereskedelemben való részvétellel, azonban az e kereskedelemre vonatkozó nyomozás sikeres lefolytatása érdekében ezt nem tették meg.
5. A kérdést előterjesztő bíróság két kérdést intéz a Bírósághoz, az egyik arra irányul, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában alkalmazott „ugyanazon cselekmény” kifejezést a kibocsátó tagállam vagy a végrehajtó tagállam joga alapján kell értelmezni, vagy önálló értelmezésnek kell alávetni. A kérdést előterjesztő bíróság második kérdésével arra vár választ, hogy ezt a fogalmat abban az esetben is alkalmazni kell‑e, amikor a nyomozó hatóságok a keresett személy egyszeri kábítószerbirtoklás miatti elítélése időpontjában bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy részt vett egy kiterjedtebb kereskedelemben, azonban a nyomozás érdekében úgy döntöttek, hogy nem indítanak büntetőeljárást ezen részvétel miatt.
6. Ez a két kérdés azon az előfeltevésen alapul, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja akkor is alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsban feltüntetett cselekmények az elfogatóparancsot kibocsátó tagállamban hozott jogerős ítélet tárgyát képezik.
7. A jelen eljárásban beavatkozóként részt vevő tagállamok többsége erősen vitatta ezt az előfeltevést, mivel szerintük ellentétes az európai elfogatóparancs rendszerének alapját képező kölcsönös elismerés elvével. Ezek a tagállamok azon az állásponton vannak, hogy a megtagadás szóban forgó oka kizárólag akkor alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmény tárgyában a kibocsátó tagállamtól eltérő tagállam már jogerős ítéletet hozott.
8. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett fenti kérdések vizsgálata előtt tehát a Bíróságnak a kérdések alapját jelentő előfeltevés érvényességéről kellene nyilatkoznia, nemcsak azért, mert alapelvet érint, hanem azért is, mert valószínűleg jelentős számú ügyben megjelenhet.
9. Megjegyzem, hogy noha az európai elfogatóparancs rendszere nagyfokú kölcsönös bizalmon alapul, ettől még az ilyen parancsban megjelölt személyt a végrehajtó tagállam igazságügyi hatóságának az alapvető jogok tiszteletben tartásával meghozott határozatával(3) kell átadni. Rámutatok, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja a ne bis in idem elvet fogalmazza meg, amely valamennyi tagállam jogrendszerében elismert és az Európai Unió alapjogi chartájában megjelenő alapvető jogot jelent(4).
10. Ebből az következik, hogy még ha a kölcsönös elismerés elve értelmében a végrehajtó igazságügyi hatóságnak nem is kell hivatalból vizsgálnia ezen alapelv tiszteletben tartását, nem hajthatja végre az európai elfogatóparancsot, ha bizonyítékkal rendelkezik arról, hogy megsértették az alapelvet, ideértve azt az esetet is, amikor a cselekményeket a kibocsátó tagállamban már jogerősen elítélték.
11. Ennélfogva azt javaslom, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában alkalmazott „ugyanazon cselekmény” fogalmának tartalmát a tagállamok nemzeti jogára való utalás hiányában az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az Európai Unión belül egységesen kell értelmezni. Fenntartom azt is, hogy ezt a fogalmat ugyanúgy kell értelmezni, mint a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény(5) 54. cikkében említett fogalmat, mivel szövegük megegyezik, és céljuk hasonló.
12. Végezetül azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ adja, hogy az SMVE 54. cikkének értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján az ugyanazon cselekmény fogalmának megítélése szempontjából nem releváns az a körülmény, hogy a nyomozó hatóságok a keresett személy egyszeri tiltott kábítószer‑birtoklás miatti elítélése időpontjában bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy több hónapon keresztül, bűnszervezet tagjaként kábítószerrel kereskedett, és hogy akkor a nyomozás érdekében lemondtak arról, hogy e vád alapján letartóztassák.
I – Jogi háttér
A – A kerethatározat
13. A kerethatározat arra irányul, hogy eltörölje a tagállamok közötti, különböző olyan egyezményekben szereplő hivatalos kiadatási eljárást, amelyeknek ezen államok részesei, és azt az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel váltsa fel. Különösen „a jelenlegi kiadatási eljárások bonyolultságának és a jelenlegi kiadatási eljárásokban rejlő késlekedés kockázatának a megszüntetését” és „a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok szabad mozgásán nyugvó rendszer[rel]” való felváltását tűzte céljául „mind az ítélethozatal előtti, mind az azt követő szakaszban”.(6)
14. A kerethatározat a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, amely az igazságügyi együttműködés „sarokköve”(7). Az európai elfogatóparancsnak a kerethatározattal létrehozott rendszere a tagállamok közötti „nagyfokú bizalomra” épül(8).
15. Annál is inkább, mivel a kerethatározat nyolcadik preambulumbekezdése szerint az európai elfogatóparancs végrehajtásaként hozott határozatokat megfelelően ellenőrizni kell, ami azt jelenti, hogy annak a tagállamnak az igazságügyi hatósága határoz az átadásról, amelyben a keresett személyt elfogták.
16. Hasonlóképpen, a kerethatározat a tizenkettedik preambulumbekezdése értelmében tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és összhangban van az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében elismert és a chartában kifejezésre juttatott alapelvekkel.
17. A kerethatározat e célkitűzései a normatív rendelkezéseiben a következő módon fogalmazódnak meg.
18. A kerethatározat 1. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.
(2) A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.
(3) A kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét”.
19. A kerethatározat 3. cikke az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának okai körében három okot sorol fel. A kerethatározat 3. cikke 2. pontjának szövege a következő:
„A [végrehajtó igazságügyi hatóság] az alábbi esetekben tagadja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:
[…]
2. ha a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból az derül ki, hogy a keresett személyt valamely tagállam ugyanazon cselekményért már jogerősen elítélte, feltéve hogy elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélkező tagállam joga szerint az már nem hajtható végre”.
20. A kerethatározat 4. cikke hét pontban szabályozza az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának mérlegelhető okait. A kerethatározat 4. cikke 3. és 5. pontjának szövege szerint:
„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:
[…]
3. ha a [végrehajtó igazságügyi hatóságok] úgy határoztak, hogy nem indítanak büntetőeljárást, vagy megszüntetik azt az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény tekintetében, vagy ha egy tagállamban a keresett személy ellen ugyanazon cselekmény miatt jogerős határozatot hoztak, ami a további büntetőeljárás akadályát képezi;
[…]
5. ha a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból az derül ki, hogy a keresett személyt egy harmadik állam ugyanazon cselekmény miatt jogerősen elítélte, feltéve hogy elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélkező állam joga szerint az már nem hajtható végre”.
21. A kerethatározat 8. cikke sorolja fel az európai elfogatóparancs kötelező elemeit. A keresett személy személyazonossága mellett az európai elfogatóparancsnak tartalmaznia kell többek között a bűncselekmény körülményeit és a keresett személy bűncselekményben való részvételére vonatkozó információkat. Ezeket az adatokat a végrehajtó igazságügyi hatóság hivatalos nyelvére le kell fordítani.
22. A kerethatározat 15. cikke az átadásról szóló határozatra vonatkozik. A következőképpen szól:
„(1) Az érintett személy átadásáról az e kerethatározatban előírt határidőkön belül és feltételek mellett a végrehajtó igazságügyi hatóság határoz.
(2) Ha a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy ítéli meg, hogy a kibocsátó tagállam által közölt információk nem elégségesek ahhoz, hogy az átadás kérdésében határozzon, kéri, hogy a szükséges kiegészítő információkat, különösen a 3–5. cikkre, valamint a 8. cikkre tekintettel, soron kívül bocsássák a rendelkezésére, és a 17. cikkben előírt határidők betartását szem előtt tartva határidőt szabhat ezek kézhezvételére.
(3) A kibocsátó [tagállam] igazságügyi hatóság[a][(9)] bármilyen további hasznos információt bármikor megküldhet a végrehajtó igazságügyi hatóságnak.”
23. A kerethatározat 17. cikke az európai elfogatóparancs végrehajtására irányadó határidőkről és szabályokról szól. A szövege a következő:
„(1) Az európai elfogatóparancsot soron kívül intézik és hajtják végre.
(2) Amennyiben a keresett személy beleegyezik átadásába, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a beleegyezést követő 10 napon belül kell meghozni.
(3) Egyéb esetekben az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a keresett személy elfogását követő 60 napon belül kell meghozni.
(4) Ha egyedi esetekben az európai elfogatóparancs a (2) vagy a (3) bekezdésben előírt határidőn belül nem hajtható végre, a végrehajtó igazságügyi hatóság a késedelem okainak közlése mellett haladéktalanul tájékoztatja erről a kibocsátó igazságügyi hatóságot. Ilyen esetekben a határidő további 30 nappal meghosszabbítható.
(5) Mindaddig, amíg a végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancs végrehajtásáról nem hozta meg végleges határozatát, gondoskodik arról, hogy a személy tényleges átadásához szükséges lényeges feltételek továbbra is biztosítva legyenek.
(6) Az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadását indokolni kell.
(7) Ha kivételes körülmények folytán egy tagállam nem tudja betartani az e cikkben előírt határidőket, a késedelem okainak közlése mellett tájékoztatja erről az Eurojustot. Az a tagállam továbbá, amely egy másik tagállam részéről az európai elfogatóparancsok végrehajtásában ismételt késedelmet tapasztal, e kerethatározat végrehajtásának tagállami szintű értékelése céljából tájékoztatja erről a[z Európai Unió] Tanács[át].”
24. Végül, a kerethatározat szabályozza a keresett személy jogait. A kerethatározat 11. cikke értelmében, ha egy keresett személyt elfognak, a végrehajtó igazságügyi hatóság tájékoztatja ezt a személyt az európai elfogatóparancs tartalmáról. Ez a személy beleegyezhet a kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadásába vagy tiltakozhat ellene. Ugyanígy lemondhat vagy kérheti a specialitás szabálya alkalmazását is, amely szerint az európai elfogatóparancs alapján átadott személy ellen az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható büntetőeljárás(10). Ha az elfogott személy nem egyezik bele az átadásába, joga van ahhoz, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság kihallgassa(11).
B – A ne bis in idem elve
25. A kerethatározat 3. cikkének 2. pontja a ne bis in idem elvét fogalmazza meg.
1. A ne bis in idem elv alapjai
26. A ne bis in idem vagy a non bis in idem latin maximával kifejezett alapelv, melynek jelentése: „kétszeres büntetés tilalma”, azaz senki sem ítélhető el kétszer ugyanazért a cselekményért.
27. Ez az elv a jogállam fogalmának része. Amikor ugyanis a társadalom törvényes jogát gyakorolva megbüntette a belső szabályait megsértő személyt, kimerítette a büntetőeljárás indítására való jogosultságát, és ezért többé nem jogosult ezt a személyt ugyanazért a cselekményért megbüntetni, mint amelyért elítélték korábban. Az említett alapelv tehát elválaszthatatlan a res iudicata elvétől és az arányos büntetés elvétől, amely utóbbi értelmében a büntetésnek arányosnak kell lennie a bűncselekmény súlyával.
28. Az egyén szempontjából a ne bis in idem elve irányul az elítélt számára annak biztosítására, hogy büntetése letöltésével a társadalom „adósságát megfizetettnek” tekintse, és így újra elfoglalhassa helyét a társadalomban, anélkül hogy újabb büntetőeljárástól kellene tartania. Ennélfogva ez az elv megfelel az egyenlőség és a jogbiztonság kétszeres elvárásának.
29. A ne bis in idem igen régi alapelv(12). Ugyanakkor távol áll attól, hogy használaton kívül kerüljön, a modern társadalmakban a büntetőjog fejlődésével egyre erősebbé és szélesebb körűvé vált, különösen a büntetés szerepére vonatkozóan. A tagállamokban kialakult modern büntetőjog ugyanis a visszailleszkedést tekinti a büntetés alapvető céljának. A büntetésnek célja tehát nem kizárólag a megtorlás és a visszatartás, hanem az elítélt visszailleszkedésének elősegítése is. Ez a visszailleszkedés szükségszerűen azt feltételezi, hogy a tartozást végleg lezárultnak kell tekinteni, és a jogerős ítélettel elítélt érdekeltnek a továbbiakban nem kell tartania a törvénytől.
30. A ne bis in idem elvét több nemzetközi – a tagállamok, illetve az Unió által kötött – egyezmény rögzíti.
31. Így a belső jogban a ne bis in idem elve az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezményhez csatolt, 1984. november 22‑i 7. jegyzőkönyv 4. cikkében jelenik meg, legalábbis azon tagállamok számára, amelyek csatlakoztak ehhez az egyezményhez(13). Ez a 4. cikk a következőképpen rendelkezik:
„(1) Ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt büntetőeljárást nem folytathatnak, és vele szemben büntetést nem szabhatnak ki.
[…]”.
32. A tagállamok kapcsoltában a ne bis in idem elvét az SMVE 54. cikke(14) az alábbi szavakkal erősíti meg:
„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”
33. Az SMVE 54. cikke célja az uniós polgárok szabad mozgásának biztosítása az Unión belül. Ez a rendelkezés annak elkerülésére irányul, hogy bárki ellen a szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása következtében ugyanazon cselekmény alapján több szerződő államban is büntetőeljárást lehessen indítani(15).
34. A tagállamok büntetőjogának harmonizációja hiányában egy ilyen alapelv alkalmazása szükségképpen azt is jelenti, hogy kölcsönös bizalom áll fenn a tagállamok között egymás büntetőjogi rendszere vonatkozásában, és hogy valamennyi tagállam elfogadja a más tagállamokban hatályos büntetőjog alkalmazását még akkor is, ha a saját büntetőjogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne(16).
35. Végezetül, a ne bis in idem elvet, mint az – akár egy tagállamon belül, akár különböző tagállamokban történő – kétszeres elítélés tilalmát, a charta 50. cikke biztosítja azon esetekben, amelyek a közösségi jog hatálya alá tartoznak(17). Ezen 50. cikk szerint:
„Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték(18)”.
2. A ne bis in idem elv jelentése
36. A ne bis in idem elv pontos jelentését a fent említett nagyon általános definíción túl nehéz meghatározni(19). Tartalma tagállamonként lényeges eltérést mutat. Az eltérések a két alkotóelemen, a bis és az idem elemen alapulhatnak, amelyektől ezen elv alkalmazása függ.
37. A bis kifejezés azokat a határozatokat takarja, amelyek ezen elv alkalmazásához vezetnek.
38. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményhez csatolt 7. jegyzőkönyv 4. cikke, az SMVE 54. cikke és a charta 50. cikke ‑ a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjához hasonlóan ‑ a jogerős felmentő és elmarasztaló ítéletekre vonatkozik. Az SMVE 54. cikke és a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja ugyanakkor ehhez hozzáteszi kiegészítő feltételként, hogy az elmarasztaló ítélet esetén az ilyen ítéletet már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítéletet kibocsátó állam jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.
39. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez utóbbi feltétel a kegyelmi és amnesztiás esetekre is vonatkozik‑e, illetve hogy a ne bis in idem elv alkalmazásához csak bírósági határozatok vezethetnek‑e, vagy az ilyen határozatok közé tartoznak a szabálysértési hatóságoknak a büntetőeljárást jogerősen lezáró határozatai, és ha igen, milyen feltételekkel.
40. Az idem kifejezés azokra az elemekre utal, amelyeket elbíráltnak kell tekinteni. A kifejezés a személyekre kedvező szempontból csak a tényállásnak az azonosságára utal, illetve szigorúbb értelmezés esetén a jogsértéseknek az azonosságára, azaz e cselekményekre és jogi minősítésükre.
41. A Bíróság már több alkalommal találkozott e kérdések számos változatával az SMVE 54. cikkének értelmezésekor.
42. A bis vonatkozásában a Bíróság úgy értelmezte azt a feltételt, mely szerint a valamely szerződő állam által kiszabott büntetést „már végrehajtották”, vagy „végrehajtása folyamatban van”, hogy ez a feltétel arra a helyzetre vonatkozik, amikor a vádlottat szabadságvesztésre ítélték, melynek végrehajtását az ítéletet hozó bíróság államának joga szerint felfüggesztették. E fogalom ugyanakkor nem vonatkozik arra az esetre, amikor vádlott rövid ideig rendőrségi őrizetben, illetve előzetes letartóztatásban volt, és ezt a fogva tartást be kell számítani az ítéletet hozó bíróság államának jogszabályai szerint kiszabott minden további szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásába(20).
43. A Bíróság azt is megállapította, hogy a ne bis in idem elvét kell alkalmazni valamely szerződő állam bíróságának azon határozatára, amellyel a büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény elévülése miatt jogerősen felmenti a terheltet(21).
44. Hasonlóképpen ezt az elvet kell alkalmazni a bizonyítékok hiányában felmentő jogerős határozatra is(22). Végül ez az elv vonatkozik a vádlott távollétében hozott ítéletre is, amelyet egy tagállam az SMVE területi hatályán kívül hozott meg(23).
45. A ne bis in idem elv alkalmazásához vezető határozat kibocsátója vonatkozásában a Bíróság úgy ítélte, hogy ezt az elvet kell alkalmazni a további büntetőeljárást kizáró eljárásokban is, amelyek során valamely tagállami ügyészség bírósági közreműködés nélkül dönt a tagállamban folyamatban lévő büntetőeljárás megszüntetéséről, miután az eljárás alá vont személy bizonyos kötelezettségeknek eleget tett, és – többek között – az ügyészség által meghatározott pénzösszeget megfizette(24).
46. Ezzel szemben a ne bis in idem elve nem alkalmazható valamely tagállam igazságügyi hatóságainak az ügy befejezését azután megállapító határozatára, hogy az ügyészség – bármiféle érdemi értékelés nélkül – pusztán azon az alapon szüntette meg a büntetőeljárást, mert egy másik tagállamban ugyanazon terhelt ellen ugyanazon cselekmények alapján büntetőeljárás indult(25).
47. Nem alkalmazható ez az elv az olyan határozatra sem, amellyel az egyik szerződő állam hatósága az elé terjesztett ügy érdemi kivizsgálását követően, a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szembeni vádemelést megelőző szakban felfüggeszti a büntetőeljárást, ha ezen állam nemzeti joga szerint ez a felfüggesztő határozat nem szünteti meg véglegesen a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot, és így nem képezi akadályát annak, hogy az említett államban ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárást folytassanak le(26).
48. Az idem vonatkozásában a Bíróság kimondta, az SMVE 54. cikkét úgy kell értelmezni, hogy alkalmazásának egyedüli jelentőséggel bíró szempontja a történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények együttesének az azonossága, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől vagy a védett jogi tárgytól(27).
49. A Bíróság kimondta, hogy a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények vonatkozásában nem követelmény, hogy a kérdéses kábítószer–mennyiségek a két érintett szerződő államban, vagy a két államban a cselekmény elkövetésében állítólag részt vevő személyek azonosak legyenek, így nem kizárt, hogy az olyan helyzet, amelyben az ilyen azonosság hiányzik, természetüknél fogva egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének minősül. Ennek végérvényes mérlegelése a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok feladata(28).
50. Ez az ítélkezési gyakorlat csak az államközi kapcsolatokban határozza meg a ne bis in idem elv hatályát. Az SMVE 58. cikkének megfelelően az SMVE 54. cikke nem zárja ki a külföldön hozott bírósági határozatok tekintetében a ne bis in idem elvével kapcsolatos átfogóbb nemzeti rendelkezések alkalmazását.
51. A tagállamok tisztán belső jogrendszere vonatkozásában az Emberi Jogok Európai Bírósága meghatározta a ne bis in idem elv minimális tartalmát. Az idem fogalommal kapcsolatban átvette a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, mely szerint kizárólag a történeti tényállást kell figyelembe venni, a védett jogi tárgyat nem(29).
C – A nemzeti jogok
1. A német jog
52. A kerethatározat 3. cikkének 2. pontját az európai elfogatóparancsról szóló, 2006. július 20‑i törvénnyel (Europäisches Haftbefehlsgesetz) módosított, a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló, 1982. december 23‑i törvény (Gesetz über die internationale Rechtshilfe in Strafsachen) 83. §‑a ültette át a német jogrendbe.(30) E cikk, amely a „Kiegészítő feltételek, elfogadhatóság” címet viseli, a következőképpen rendelkezik:
„Nem engedélyezhető a kiadatás, ha
1. a keresett személyt valamely másik tagállam a megkeresés alapjául szolgáló ugyanazon cselekményért már jogerősen elítélte, feltéve hogy elítélése esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélkező tagállam joga szerint az már nem hajtható végre […].
[…]”.
2. Az olasz jog
53. A kábítószerekre és a pszichotrop anyagokra vonatkozó jogszabályok egységes szerkezetbe foglalt szövegéről szóló 1990. október 9‑i 306/90. sz. köztársasági elnöki rendelet 73. és 74. cikke szerint:
„73. cikk: Kábítószer vagy pszichotrop anyag jogellenes előállítása és forgalomba hozatala
(1) Aki […] kábítószert vagy pszichotrop anyagot a 17. cikk szerinti engedély nélkül feldolgoz, előállít, gyárt, kivon, finomít, elad, eladás céljából kínál vagy ajánl, bármilyen jogcímen átad vagy átvesz, terjeszt, kereskedelmi forgalomba bocsát, megszerez, szállít, az országból kivisz, oda bevisz, más számára birtokban tart, küld, az ország területén átvisz vagy az ország területén történő átvitelre felad, bármely célból megőriz, hat évtől húsz évig terjedő szabadságvesztéssel és 26 000 eurótól 260 000 euróig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő.
[…]
(6) Ha a cselekményt három vagy több személy együtt követi el, a büntetést súlyosítani kell.
74. cikk: Kábítószer vagy pszichotrop anyag jogellenes forgalomba hozatalára irányuló szövetkezés
(1) Ha három vagy több személy a 73. cikkben írt cselekmények közül többnek az elkövetése céljából szövetkezik, akkor a szövetkezést előmozdító, létrehozó, irányító, szervező vagy anyagilag támogató személy legalább húsz év szabadságvesztéssel büntetendő.
(2). A szövetkezés résztvevője legalább tíz év szabadságvesztéssel büntetendő.
(3) Ha a résztvevők száma tíz […], a büntetést súlyosítani kell.
[…]”
54. A büntetőeljárásról szóló olasz törvény 649. cikke értelmében „a jogerős büntetőítélettel vagy büntető végzéssel elítélt vagy felmentett vádlott ellen […] nem indítható ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárás, még akkor sem, ha a cselekmény jogi minősítésének, súlyosságának vagy egyéb körülményeinek a megítélése megváltozott”.
55. Az olasz kormány tájékoztatása szerint a Corte di cassazione (olasz semmitőszék) ítélkezési gyakorlatából ugyanakkor az következik, hogy „a büntetőeljárásról szóló törvény 649. cikkében szabályozott kivételre csak akkor lehet hivatkozni, ha a jogerős ítélet alapjául szolgáló cselekmény több bűncselekményt valósít meg, és a már jogerősen elbírált magatartás tényállási elemmé minősülhet át, és eltérő vagy alternatív értékelés szerint nagyobb bűncselekményi kategóriába sorolhatóvá válik.
II – A tényállás és az alapeljárás
A – A szóban forgó európai elfogatóparancs
56. A Tribunale di Catania, Sezione dei Giudice per le indaginie preliminari (a cataniai bíróság előzetes nyomozással megbízott bírája) (Olaszország) 2008. november 7‑én európai elfogatóparancsot adott ki G. Mantello ellen az utóbbi és 76 tettestársként gyanúsított személy ellen 2008. szeptember 5‑én kiadott nemzeti elfogatóparancs alapján.
57. Az európai elfogatóparancsban két bűncselekmény elkövetésével vádolták G. Mantellót.
58. Egyrészről, 2004 januárját röviddel megelőző időponttól 2005 novemberének végéig bűnszervezetben vett részt legalább tíz másik személlyel együtt, kokain tiltott kereskedelme céljából Vittoriában (Olaszország), más olaszországi városokban, valamint Németországban is. G. Mantello nem csupán a futár és a közvetítő feladatát látta el, hanem a kokain beszerzése és forgalmazása is az ő feladata volt.
59. Másrészről ezen időszak folyamán, és ugyanezeken a helyeken, G. Mantello egyedül, vagy másokkal közösen eljárva tettestársként tiltott módon jutott kokainhoz, illetve kokaint birtokában tartott, szállított, eladott vagy harmadik feleknek átadott.
B – Az európai elfogatóparancs végrehajtásának akadályát képező határozat
60. A nemzeti elfogatóparancsban szolgáltatott adatok szerint 2004 januárja óta több különböző olasz hatóság nyomozott Vittoria területén kokain tiltott kereskedelme ügyében. G. Mantello 2005. január 19. és szeptember 13. közötti telefonhívásainak lehallgatása megerősítette részvételét ebben a kereskedelemben. Emellett a nyomozók állandó megfigyelés alatt tartották G. Mantellót bizonyos útjai során, nevezetesen a 2005. július 28‑i Szicíliából (Olaszország) Milánóba, a 2005. augusztus 12‑én Szicíliából Esslingbe (Németországba) és a 2005. szeptember 12‑én Szicíliából Cataniába folytatott útja során.
61. Ez utóbbi utazásán G. Mantello 150 g kokaint vásárolt Esslingenben, majd visszatértekor, 2005. szeptember 13‑án este a vasúti rendőrség a cataniai vasútállomás kijáratánál igazoltatta őt. G. Mantello két zacskót szállított magával, 599‑719 eladási adagnak megfelelő 9,5 g, valamint 145,96 g kokainnal.
62. A Tribunale di Catania 2005. november 30‑i ítéletével Mantellót három év hat hónap húsz nap szabadságvesztésre, valamint 13 000 euró pénzbüntetésre ítélte amiatt, hogy 2005. szeptember 13‑án Cataniában összesen 155,46 g kokaint birtokolt tiltott módon további értékesítés céljából. A Corte d’appello di Catania (cataniai fellebbviteli bíróság) 2006. április 18‑i ítéletével helybenhagyta az ítéletet.
C – A végrehajtó igazságügyi hatóság előtti eljárás
63. A Generalstaatsanwaltschaft Stuttgart (stuttgarti főügyészség), miután a Schengeni Információs Rendszerből (SIS) tudomást szerzett az európai elfogatóparancsról, 2008. december 3‑án lakásán letartóztatta G. Mantellót, és az Amtsgericht Stuttgart (stuttgarti városi bíróság) (Németország) elé állította. Előállítása folyamán G. Mantello nem egyezett bele a kibocsátó igazságügyi hatóságnak történő átadásába, és nem mondott le a specialitás szabályára való hivatkozás lehetőségéről. A Generalstaatsanwaltschaft Stuttgart kérésére az Oberlandesgericht Stuttgart 2009. január 22‑én felkérte az olasz hatóságokat, hogy állapítsák meg, hogy a 2005. november 30‑i ítélet akadálya‑e az európai elfogatóparancs végrehajtásának.
64. Miután nem kapott információt ezektől a hatóságoktól, az Oberlandesgericht Stuttgart 2009. március 20‑i határozatával felfüggesztette az európai elfogatóparancs végrehajtását, és G. Mantello számára védőt rendelt ki.
65. A Tribunale di Catania vizsgálóbírója 2009. április 4‑én úgy nyilatkozott, hogy a ne bis in idem nem alkalmazható. A Generalstaatsanwaltschaft Stuttgart ezért kérte a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy intézkedjen az európai elfogatóparancs végrehajtása végett.
66. Az Oberlandesgericht Stuttgart ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy megtagadhatja‑e a végrehajtást a következő körülmények miatt. A G. Mantellóval szemben kokain továbbértékesítése céljából történő birtoklás miatt kiszabott ítélethez vezető nyomozás időpontjában a nyomozók már elegendő bizonyítékkal rendelkeztek ahhoz, hogy bíróság elé állítsák, és az európai elfogatóparancsban megjelölt vádpontok, nevezetesen bűnszervezet tagjaként elkövetett kábítószer‑kereskedelem miatt büntetőeljárást indítsanak ellene. Ugyanakkor a nyomozás érdekében, e kereskedelem leleplezése és a többi résztvevő letartóztatása céljából a nyomozók visszatartották ezeket az információkat és a rendelkezésükre álló bizonyítékokat a vizsgálóbíró elől, és nem kérték e cselekmények tekintetében a büntetőeljárás megindítását.
67. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a német jogban a Bundesgerichtshof (szövetségi bíróság) (Németország) értelmezése szerint az úgynevezett szervezetten elkövetett bűncselekmények utólagos eljárás alá vonása alapvetően akkor lehetséges, ha i. korábban az ilyen szervezet tagjának csak az egyénileg elkövetett cselekménye volt a korábbi vád és bírósági vizsgálat tárgya, és ii. a vádlott nem bízhatott abban, hogy a korábbi eljárás a szervezet minden bűncselekményét átfogta. A kérdést előterjesztő bíróság szerint további előfeltétel, hogy az egyénileg elkövetett cselekmény miatti bírósági határozat időpontjában a nyomozó hatóságoknak ne legyen tudomása további egyénileg vagy szervezetten elkövetett cselekményekről, ami nem valósult meg az olasz nyomozó hatóságok esetében.
68. Másrészről ez a bíróság rámutat, hogy az alapeljárásban nincs határokon átnyúló elem, mivel a lehetséges idem a kibocsátó tagállam bíróságának határozata, nem pedig más tagállam bíróságáé. Emellett megállapítja, hogy a kerethatározatban megjelenő „ugyanazon cselekmény” kifejezést a Bíróság eddig még nem értelmezte. Az említett bíróság felteszi a kérdést, hogy e tekintetben az SMVE keretében létrehozott ítélkezési gyakorlat átültethető‑e az európai elfogatóparancs területére.
III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
69. Ezen megfontolások fényében az Oberlandesgericht Stuttgart az eljárás felfüggesztéséről határozott, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Azt a kérdést, hogy a[z …] kerethatározat 3. cikkének 2. pontja szerinti „ugyanazon cselekményről” van‑e szó:
a) a kibocsátó tagállam joga,
b) a végrehajtó tagállam joga vagy
c) az „ugyanazon cselekmény” fogalmának uniós jogi önálló értelmezése
alapján kell megítélni?
2) A kábítószer tiltott behozatala a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja szerinti „ugyanazon cselekmény”–e, mint a kábítószer tiltott kereskedelme céljából létrehozott szervezetben való részvétel, amennyiben a nyomozó hatóságok a behozatal elbírálása időpontjában olyan információkkal és bizonyítékokkal rendelkeztek, amelyek megalapozták a szervezetben való részvétel alapos gyanúját, azonban nyomozástaktikai okokból nem adták át a bíróságnak ezen információkat és bizonyítékokat, továbbá nem emeltek vádat emiatt?”
IV – Elemzés
70. Az Oberlandesgericht Stuttgart előzetes döntéshozatalra utaló végzése az EU 35. cikk alapján elfogadható. Az Amszterdami Szerződés hatálybalépésének időpontjáról szóló, az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában 1999. május 1‑jén közzétett tájékoztatóból(31) ugyanis kitűnik, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság az EU 35. cikk (2) bekezdése alapján tett nyilatkozatával elfogadta a Bíróság hatáskörét az EU 35. cikk (3) bekezdésének b) pontja szerinti eljárások lefolytatására, azaz a német bíróságok által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elbírálására.
71. A kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatát megelőzően azt kell megvizsgálni, hogy a végrehajtás kötelező megtagadásának a kerethatározat 3. cikkében szabályozott oka alkalmazható‑e, amikor a jogerős ítéletet, amely alkalmazását indokolja, a kibocsátó tagállamban hozták meg.
A – A kerethatározat 3. cikke 2. pontjának abban az esetben történő alkalmazásáról, amikor az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmény tárgyában a kibocsátó tagállam már jogerős ítéletet hozott
72. Több, a jelen eljárásban beavatkozóként fellépő tagállam szerint a keretszerződés 3. cikkének 2. pontjában szabályozott kötelező megtagadási ok nem alkalmazható a jelen ügyben(32). Ezen elmélet alátámasztására arra hivatkoznak, hogy a ne bis in idem elve általános jogelvek részét képezi, és hogy az európai elfogatóparancsot kibocsátó igazságügyi hatóságok kötelesek biztosítani a tiszteletben tartását. Rámutatnak, hogy ezek a hatóságok vannak leginkább abban a helyzetben, hogy ellenőrizzék, hogy saját államukban ugyanazon cselekményekért még nem ítélték‑e el azt a személyt, aki ellen az európai elfogatóparancsot kibocsátották.
73. E tagállamok kormányai szerint a jelen ügyben a kerethatározat 3. cikke 2. pontjának alkalmazása tehát ellentétes a kölcsönös elismerés elvével és a nagyfokú bizalommal, amelyet a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a kibocsátó igazságügyi hatóság felé mutatnia kell.
74. Az olasz kormány szerint a kibocsátó igazságügyi hatóság megállapítása, mely szerint a ne bis in idem elve nem alkalmazható, kötelező érvényű a végrehajtó igazságügyi hatóságra nézve.
75. A spanyol kormány rámutat, hogy a Wolzenburg ügyben 2009. október 6‑án hozott ítélet(33) indokolása szerint a kerethatározat 3. cikkének 2. pontját szigorúan kell értelmezni. A cseh kormánnyal együtt arra hivatkozik, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában szereplő ne bis in idem elv hatálya, az SMVE 54. cikkében található elvhez hasonlóan, szükségképpen határokon túl terjedő. A spanyol kormány azt állítja továbbá, hogy a ne bis in idem elv esetlegesen nemcsak az átadás időpontjában, hanem akkor is sérülhet, ha a kibocsátó igazságügyi hatóság adott esetben a keresett személlyel szemben kihallgatását követően még nyomozást is folytat.
76. Nem értek egyet e kormányok álláspontjával, mivel véleményem szerint ellentétes az európai elfogatóparancsnak a kerethatározat 3. cikke 2. pontjában meghatározott rendszerével, valamint azzal, hogy e határozat 3. cikkének 2. pontja alapvető jogot fogalmaz meg.
77. Így, bár a kerethatározat rendszere a kölcsönös elismerés elvén alapul, a közösségi jogalkotónak mégsem állt szándékában beolvasztani az európai elfogatóparancsot a nemzeti elfogatóparancsba, amelynek végrehajtása közvetlenül a végrehajtó tagállam rendőri erőinek feladata. A jogalkotó előírta, hogy az európai elfogatóparancsnak az érintett tagállamok igazságügyi hatóságai közötti együttműködésen kell alapulnia, és hogy a keresett személy átadása a végrehajtó igazságügyi hatóság határozatához kell vezessen, amelyben az átadást a kerethatározatban szereplő okok egyike alapján meg is tagadhatja.
78. Amikor a kerethatározat 3 cikkének 2. pontjában szabályozott okot kötelező megtagadási okká tette annak ellenére, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság feltehetően maga is ellenőrzi, hogy az érintett személynek felrótt cselekményeket már elbírálták‑e, a közösségi jogalkotó szándéka kifejezetten arra irányult egyrészről, hogy a ne bis in idem elve ne csak az érintett személy újbóli elítélésének, hanem az átadásának akadályát is jelentse, másrészről, hogy ezen elv tiszteletben tartása ne kizárólag a kibocsátó igazságügyi hatóság mérlegelésétől függjön, azt biztosítsa a végrehajtó igazságügyi hatóság is.
79. Ezzel kapcsolatban a kerethatározat olyan szabályok sorát állítja fel, amelyek révén a végrehajtó tagállam ténylegesen biztosíthatja a szóban forgó elv tiszteletben tartását. Így az európai elfogatóparancsnak tartalmaznia kell a keresett személynek felróható cselekményekre vonatkozó hasznos információkat. Emellett a végrehajtó igazságügyi hatóságnak ki kell hallgatnia ezt a személyt. Végül, ez az igazságügyi hatóság adott esetben kikérheti a kibocsátó igazságügyi hatóságtól a kötelező megtagadás okával összefüggő összes szükséges kiegészítő információt.
80. Az elemzés ezen szakaszában megértem a kormányok érvelését, mely szerint az e rendszerben bevezetett kétszeres ellenőrzésnek csak akkor van igazi haszna, ha a keresett személyt a kibocsátó tagállamtól eltérő tagállamban már elítélték. A kibocsátó igazságügyi hatóság, amelynek ugyanis esetleg nem állt módjában meghallgatni a keresett személyt, az összes tagállam bíróságai által hozott ítéleteket központilag magában foglaló európai bűnügyi nyilvántartás hiányában jogszerűen hagyhatja figyelmen kívül, hogy az ügyben egy másik tagállamban ítéletet hoztak. Ezzel szemben ez a veszély eleve nem áll fenn a kibocsátó tagállamban hozott határozattal kapcsolatban, annál is inkább, ha mint a jelen eljárásban, a keresett személy által hivatkozott jogerős ítéletet és az európai elfogatóparancsot ugyanaz a bíróság adta ki.
81. Nem hiszem, hogy ez az érv igazolhatja a kerethatározat 3. cikke 2. pontja alkalmazásának kizárását olyan ügyben, ahol a kibocsátó tagállam hozta meg a jogerős ítéletet.
82. A bizalom magas foka alapján, amelynek a végrehajtó és a kibocsátó igazságügyi hatóságok közötti kapcsolatban érvényesülnie kell, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak valóban nem feladata, hogy hivatalból vizsgálja, az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményt a kibocsátó vagy egy másik tagállamban jogerősen elbírálták‑e már. A kerethatározat 2. cikkének 3. pontja ilyen előzetes ellenőrzést nem ír elő, mivel rendelkezése szerint akkor alkalmazandó, „ha a végrehajtó igazságügyi hatóság rendelkezésére álló információkból az derül ki”, hogy a keresett személyt ugyanazon cselekményért már jogerősen elítélték.
83. A kérdés az, hogy ezen igazságügyi hatóságnak az ilyen információk birtokában másképp kell‑e reagálnia attól függően, hogy a jogerős ítéletet a kibocsátó tagállamban vagy másik tagállamban hozták.
84. Szerintem a válasz a következő okok miatt nemleges. Egyrészről, amint arra az Európai Közösségek Bizottsága rámutatott, a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja és a betartásának biztosítására szolgáló rendszer nem korlátozódik azokra az esetekre, amikor az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmény tárgyában a kibocsátó tagállamtól eltérő tagállam hozott jogerős ítéletet.
85. Másrészről a kerethatározat ezen rendelkezése által védett alapvető jog mindkét esetben ugyanolyan értékkel bír.
86. Emlékezzünk arra, hogy a ne bis in idem elve alapjog, amely a jogállam fogalmához tartozó és a chartában kifejezetten megjelenő elvként valamennyi tagállam jogrendszerének része.
87. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tagállamoknak a közösségi jog végrehajtása során tiszteletben kell tartaniuk az alapvető jogokat(34). Ez az ítélkezési gyakorlat nem korlátozódik az EK‑Szerződés keretében elfogadott jogi aktusokra. Valamennyi, az Unió keretén belül elfogadott jogi aktusra alkalmazni kell(35), mivel az EU 6. cikk (2) bekezdése értelmében az Unió a jogállamiság elvén alapul, és a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.
88. Ebből következik, hogy ugyanúgy, ahogy a harmadik pillér keretén belül elfogadott, a kerethatározathoz hasonló jogalkotási aktus jogszerűségét az alapvető jogok fényében felül lehet vizsgálni(36), a tagállamok ilyen jogi aktus végrehajtására irányuló eljárásának is meg kell felelnie ugyanezen jogoknak. Amint arra kifejezetten felhívja a figyelmet a kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése, a végrehajtó igazságügyi hatóságot tehát ez a kötelezettség terheli, amikor végre kell hajtania egy európai elfogatóparancsot.
89. A közösségi jogalkotó, amikor ahelyett, hogy a ne bis in idem elvét csupán a kibocsátó tagállamban lefolytatandó eljárás akadályává tette volna, a kötelező megtagadás egyik okává tette, figyelembe vette, és megelőzni kívánta azokat az egyéni szabadságjogokat korlátozó tényezőket, amelyeket egy európai elfogatóparancs végrehajtása ezen elv figyelmen kívül hagyásával előidézhet.
90. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása a kereset személy elfogásához vezet, és adott esetben – amennyiben a keresett személy nem járul hozzá átadásához – a végrehajtó tagállamban megvalósuló, legfeljebb 60 napig terjedő időtartamú előzetes letartóztatásához, majd végül más tagállamba, a kibocsátó igazságügyi hatósághoz történő kényszerátszállításához vezethet. Figyelembe véve ezen intézkedések hatásait az egyéni szabadságjogokra, a közösségi jogalkotó, helyesen, úgy ítélte meg, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtását a kibocsátó igazságügyi hatóság által lefolytatott büntetőeljárás szerves részének kell tekinteni.
91. Ezenfelül, az az eset, amikor az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményt a kibocsátó tagállamban már elbírálták, nem tekinthető tisztán belső ügynek, amelynek az alapvető jogokkal való összeegyeztethetőségét kizárólag e tagállam jogának fényében, az Emberi Jogok Európai bíróságának felügyelete alatt kellene megítélni.
92. Attól kezdve ugyanis, hogy a keresett személy ellen európai elfogatóparancsot bocsátanak ki, helyzetére az Unió joga vonatkozik, és ezen elfogatóparancs végrehajtásának meg kell felelnie az Unió és a közösségi jogot végrehajtó tagállamok fellépésének keretét képező általános jogelveknek.
93. Annak megítélésénél, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja alkalmazható‑e, a végrehajtó igazságügyi hatóság nem azt vizsgálja, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság a ne bis in idem elvét a kibocsátó tagállam jogrendjében meghatározott formájában tiszteletben tartotta‑e, hanem azt ellenőrzi, hogy a közösségi jog e rendelkezésében kifejezett elvet a Bíróság által meghatározott értelmében tiszteletben tartották‑e.
94. Végül, az európai elfogatóparancsnak ezen elv megsértésével történő végrehajtása a keresett személyre ugyanolyan súlyú káros hatást gyakorol, akár a kibocsátó tagállamban, akár egy másik tagállamban bírálják el a cselekményt.
95. A végrehajtó igazságügyi hatóságnak tehát alkalmaznia kell a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában meghatározott kötelező megtagadási okot, ha kivételesen úgy látja, hogy az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményt már a kibocsátó tagállamban jogerősen elbírálták, vagy ha az erre vonatkozó információk kézhezvételét követően, és miután tájékozódott a kibocsátó igazságügyi hatóságnál ezek valóságtartalmáról, nem kapott erre vonatkozóan kielégítő választ.
96. Ebből következően, a jelen ügyben a német végrehajtó igazságügyi hatóság, miután a keresett személy megerősítette, hogy Olaszországban már a Tribunale di Catania által kibocsátott európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményeit elbírálták, jogosan kérdezte meg az olasz igazságügyi hatóságokat ezen ítélet létezéséről és tartalmáról annak megítélése érdekében, hogy ezen ítélet miatt alkalmazni kell‑e a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában meghatározott kötelező megtagadás okát.
97. Majd ezt követően a német végrehajtó igazságügyi hatóság, mivel kétségei voltak arról, hogy alkalmazható‑e a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja a jelen alapeljárás körülményei között, és mivel a Bíróság még nem pontosította az ebben a rendelkezésben alkalmazott „ugyanazon cselekmények” fogalmát, joggal kereste meg a Bíróságot a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmével.
98. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések, amelyek az ezen fogalom értékelésének alapjául szolgáló feltételek pontosítására irányulnak, teljes mértékben relevánsak az alapeljárás elbírálása szempontjából, és ezért elfogadhatóak.
B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről
99. Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezésben alkalmazott „ugyanazon cselekmények” kifejezést a kibocsátó vagy a végrehajtó tagállam joga alapján kell értékelni, vagy az egy önálló uniós fogalom.
100. Az Egyesült Királyság Kormánya szerint a szóban forgó fogalmat a végrehajtó tagállam joga szerint kell meghatározni, az alábbi okokból.
101. Először, e kormány szerint a kerethatározat 3. cikkének 2. pontját ugyanúgy kell végrehajtani, mint a kötelező megtagadás e cikkben szabályozott többi okát, amely a végrehajtó tagállam jogára utal vissza(37).
102. Másodszor, a jelen ügy körülményei között az egyes tagállamok büntető anyagi joga alapján kell értékelni az érintett cselekmények közötti átfedés mértékének kérdését, valamint azt, hogy a bűncselekmények miatti büntetőeljárások részleges lefolytatásának időpontjában ismert valamennyi bűncselekménnyel kapcsolatos büntetőeljárások elmaradása az eljárással való visszaélésnek vagy a védelemhez való jog megsértésének minősül‑e.
103. A kerethatározat 3. cikke 2. pontjának tehát éppen az a célja, hogy akkor kerüljön alkalmazásra, amikor a végrehajtó tagállam a kibocsátó tagállamnál szélesebb körűen alkalmazza a ne bis in idem elvet. Ha nem ez a helyzet, és ha az ugyanazon cselekmények kifejezésnek önálló és egységes meghatározást kell adni, először is kevéssé lenne valószínű, hogy a kibocsátó tagállam adja ki az európai elfogatóparancsot.
104. Nem értek egyet ezzel az állásponttal. Véleményem szerint, akárcsak a jelen eljárásban beavatkozóként részt vevő tagállamok kormányai és a Bizottság szerint, abból kell kiindulni, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja, eltérően a 3. cikkének 1. és 3. pontjától, tartalmának meghatározásakor nem a végrehajtó tagállam, hanem egyedül az ítélkező tagállam jogára hivatkozik, és kizárólag azzal az egyedi kérdéssel összefüggésben, hogy a jogerős ítélet, feltéve hogy elmarasztaló, végrehajtható‑e még.
105. Csatlakozom tehát a többi beavatkozó által képviselt állásponthoz, mely szerint az állandó ítélkezési gyakorlatot kell alkalmazni, melynek értelmében a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó közösségi jogi rendelkezést az egész Közösségben önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve a rendelkezés összefüggéseit és a kérdéses szabályozás célját(38). A Bíróság már alkalmazta ezt az ítélkezési gyakorlatot a kerethatározattal kapcsolatban a tagállamban való „tartózkodás” és a tagállam „lakosa” fogalmának értelmezése során(39).
106. A kerethatározat 3. cikkének 2. pontját tehát véleményem szerint úgy kell értelmezni, mely szerint az e rendelkezésben alkalmazott „ugyanazon cselekmények” kifejezés az uniós jog önálló fogalmát képezi.
107. Azok a kormányok, amelyek osztják ezt az elméletet, csakúgy mint a Bizottság, azt indítványozzák, hogy a Bíróság válaszában ezen túlmenően azt is mondja ki, hogy ezt a kifejezést ugyanolyan értelmezésnek kell alávetni, mint az SMVE 54. cikkében megjelenő „ugyanazon cselekmény” fogalmát. Egyetértek ezzel a véleménnyel.
108. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés megválaszolásához pontosítani kell ugyanis a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában alkalmazott „ugyanazon cselekmények” fogalmának tartalmát. Egyetértek azokkal az indokokkal is, amelyek alapján ezek a beavatkozók az SMVE 54. cikkére való hivatkozást javasolják.
109. Először is, a legtöbb nyelvi változat e fogalmakat azonos szavakkal fejezi ki. Nem ez a helyzet azonban a német nyelv esetén, mivel a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja a „derselben Handlung” kifejezést alkalmazza, míg az SMVE 54. cikke a „derselben Tat” szavakat használja. Ugyanakkor a német kormány maga említi írásbeli észrevételeiben, hogy ez a terminológiai különbség nem képezheti akadályát annak, hogy a két szóban forgó rendelkezésre azonos értelmezést alkalmazzanak.
110. E kormány megállapítása szerint másodsorban az azonos értelmezést főként a két érintett rendelkezés céljának azonossága indokolja.
111. Az SMVE 54. cikkének célja ugyanis, amint láthattuk, annak elkerülése, hogy valaki ellen a szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása következtében ugyanazon cselekmény alapján több tagállamban is büntetőeljárást indítsanak(40). A jelen ügy körülményei között, amennyiben az európai elfogatóparancsban a Mantellónak felrótt cselekményeket Olaszországban jogerős ítéletben elbírálták, ellentétes az SMVE 54. cikkével, hogy ezt a személyt ugyanazokért a cselekményekért újból elítéljék Németországban.
112. A kerethatározat 3. cikkének 2. pontja az Olasz Köztársaság vonatkozásában az SMVE 54. cikke kiegészítő eszközének tekinthető. Ez utóbbi rendelkezésnek, amikor megtiltja az igazságügyi hatóságnak a G. Mantello ellen kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, annak megakadályozása is célja, hogy az érintett személy németországi vagy egy más tagállamban történő tartózkodását korlátozzák, ha a parancsban megjelölt cselekményt már jogerősen elbírálták.
113. A kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában kimondott ne bis in idem elve tehát ugyanarra a célra irányul, mint az SMVE 54. cikke. Ez utóbbi rendelkezés célja annak biztosítása, hogy egy korábban már elítélt személy szabadon mozoghasson, anélkül hogy abban a tagállamban, ahová készül, ugyanazon cselekményért újabb büntetőeljárástól kellene tartania(41). A kerethatározat 3. cikke 2. pontjának a célja viszont annak megakadályozása, hogy e személy adott tagállamban való tartózkodását egy másik tagállamban kibocsátott európai elfogatóparancs megzavarja.
114. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság az első kérdésre adott válaszát egészítse ki azzal az iránymutatással, mely szerint a kerethatározat 3. cikkének 2. pontjában alkalmazott „ugyanazon cselekmények” kifejezést az SMVE 54. cikkében foglalt „ugyanazon cselekmények” kifejezéssel azonos módon kell értelmezni.
C – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről
115. A második kérdésével az Oberlandesgericht Stuttgart arra a kérdésre vár választ, hogy a kerethatározat 3. cikke 2. pontjának alkalmazásában egy személy átadására irányuló kérelem megtagadásának szempontjából jelentőséggel bír‑e az a körülmény, hogy amikor G. Mantellót 2005. november 30‑án elítélték a 2005. szeptember 13‑i kereskedelmi célú kokainbirtoklásért, az olasz nyomozó hatóságok már bizonyítékkal rendelkeztek arról, hogy több hónapon keresztül Németország és Olaszország közötti kábítószer‑kereskedelemben vett részt.
116. A kérdést előterjesztő bíróság tehát lényegében azt kérdezi, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontját úgy kell‑e értelmezni, mely szerint az a körülmény, hogy a nyomozó hatóságok egy személlyel szemben egyszeri kábítószer birtoklása miatt folytatott büntetőeljárás és ítélethozatal időpontjában bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy több hónapon keresztül tagja volt egy kábítószer‑kereskedelemmel foglalkozó bűnszervezetnek, azonban a nyomozás érdekében úgy döntöttek, hogy erről nem tájékoztatják az illetékes bíróságot, indokolja‑e azt, hogy az e bűnszervezetben való részvételt és az egyszeri kábítószer‑birtoklást ugyanazon cselekménynek tekintsék.
117. A kérdést előterjesztő bíróság azért teszi fel a kérdést, mert ez a körülmény a nemzeti jogrendjében bizonyos körülmények között a bűnszervezetben való részvétellel kapcsolatos büntetőeljárás kizárásához vezethet.
118. Véleményem szerint, egyetértve a jelen eljárásban beavatkozó tagállamok kormányaival és a Bizottsággal, egy ilyen körülmény nem releváns, és nem indokolja, hogy az egyszeri kábítószer‑birtoklást és a kábítószer‑kereskedelemben való több hónapos részvételt a „ugyanazon cselekménynek” kelljen tekinteni az SMVE 54. cikke értelmében.
119. Láthattuk ugyanis, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az idem elem értékelése vonatkozásában jelentőséggel bíró szempont a történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények együttesének az azonossága, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől vagy a védett jogi tárgytól(42). Ez az értelmezés annak biztosítására irányul, hogy egy korábban elítélt személy jogosan bízhasson abban, hogy a szabad mozgáshoz való jogát anélkül gyakorolhatja, hogy ugyanazon cselekmények miatt újabb büntetőeljárást indítanának vele szemben kizárólag azon az alapon, hogy ezek a cselekmények az egyes tagállamokban különböző büntetőjogszabályokat sértenek, és különböző jogi minősítés alá eshetnek.
120. A Kraaijenbrink‑ügyben(43) hozott ítélet szerint az a körülmény, hogy a második eljárást lefolytató bíróság azt állapítja meg, hogy e cselekmények feltételezett elkövetőjének ugyanaz volt a szándéka, nem lehet elegendő annak megállapításához, hogy a cselekmények az SMVE 54. cikke szerinti egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesét alkotják(44).
121. Ezen ítélet alapján az „ugyanazon cselekmények” fogalmának a kerethatározat 3. cikke 2. pontja szerinti megítélését tehát az első eljárás során és az európai elfogatóparancsban objektíven felrótt cselekmények összehasonlítása alapján kell elvégezni. Azt kell meghatározni, hogy az érdekeltet az első eljárás során elítélték‑e az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményekért.
122. Következésképpen egyrészről, az az időpont, amikor a nyomozók tudomást szereztek az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekményről, nem releváns annak megítélése szempontjából, hogy ez a cselekmény elválaszthatatlanul kötődik‑e a már elbírált cselekményekhez.
123. Másrészről ebből az következik, hogy ebben az összehasonlításban a végrehajtó igazságügyi hatóság nem foglalkozhat a szubjektív tényezőkkel. Így sem a keresett személy szándékát, sem a nyomozati szervek stratégiáját nem veheti figyelembe a hatóság.
124. Emellett, amint azt a Bizottság előadja, a tagállamok büntetőeljárási szabályai vonatkoznak arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségei vannak ezeknek a szolgálatoknak a nehéz és nagyszabású ügyekben – mint a szervezett bűnözés – megindított nyomozások hatékony lefolytatására, és ez a kérdés nem releváns a cselekményeknek a kerethatározat értelmében vett azonosságára vonatkozó értékelésben.
125. Az „ugyanazon cselekmények” kifejezés az uniós jog önálló fogalmát képezi, az, ha egy hasonló helyzet adott esetben a végrehajtó tagállamban a belső jog alapján a büntetőeljárás megszüntetéséhez vezet, nem indokolhatja eltérő értékelését.
126. A ne bis in idem elvnek az SMVE 54. cikke szerinti hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján ez az elv tehát nem értelmezhető úgy, hogy kötelezi a nyomozó hatóságokat az első vádtól kezdve az érintett személynek felróható valamennyi cselekmény büntetőeljárás alá vonására és bíróság elé terjesztésére.
127. Következésképp, az a körülmény, hogy a nyomozó hatóságok akkor, amikor a keresett személyt egyszeri tiltott kábítószer‑birtoklás miatt büntetőeljárás alá vonták, és elítélték, bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy több hónapon keresztül kábítószer‑kereskedelemben vett részt, de a nyomozás sikeres lefolytatása és a teljes hálózat felgöngyölítése érdekében lemondtak a büntetőeljárás megindításáról és az igazságügyi hatóság tájékoztatásáról, nem indokolja azt, hogy ez utóbbi cselekményeket a korábbiakkal együtt a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja értelmében vett egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülményeknek tekintsék.
128. Emellett, amint a francia kormány előadja, a kerethatározat 3. cikkének 2. pontja érelmében nem tekinthető a cselekményre vonatkozó jogerős bírósági határozattal egyenértékűnek az a körülmény, hogy a rendészeti hatóság a 2005. november 30‑i ítélethez vezető büntetőeljárások idején úgy döntött, hogy a nyomozás lefolytatása érdekében nem indít eljárást az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmények vonatkozásában.
129. Figyelembe véve ugyanis e fogalomnak az SMVE 54. cikke keretében történő értelmezését, melyet a Bíróság a fent hivatkozott Gözütok és Brügge, Miraglia és Turanský ügyekben dolgozott ki, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó cselekmény nem jutott az első ügyben eljáró igazságügyi hatóság vagy az ügyészség tudomására, és ezért az érintett jogrendszerben a büntető igazságszolgáltatásban való részvételre felhívott hatóság részéről semmilyen érdemi értékelés nem született. Ráadásul ebben a jogrendszerben nem vetett véget a büntetőeljárásnak a rendészeti hatóság határozata arról, hogy a maga részéről nem folytatja le az eljárást.
130. A jelen eljárásban az a körülmény tehát, hogy amikor G. Mantellót a Tribunale di Catania 2005. szeptember 13‑án összesen 155,46 g kokain kereskedelmi célú birtoklásáért és szállításáért elítélte, az olasz nyomozó hatóságok már elég bizonyítékkal rendelkeztek arról, hogy 2004 januárjától 2005 novemberéig bűnszervezet tagjaként kábítószer‑kereskedelemben vett részt, nem akadálya annak, hogy az e szervezetben való részvétele miatt kibocsátott európai elfogatóparancs alapján G. Mantello átadásra kerüljön az olasz igazságügyi hatóság részére.
131. Kétségkívül az olasz igazságügyi hatóság feladata annak megakadályozása, hogy G. Mantello ellen a már jogerősen elbírált cselekményei miatt új büntetőeljárások induljanak. Ugyanakkor, e kötelezettség teljesítése az olasz igazságügyi hatóság felelőssége, nem pedig a végrehajtó igazságügyi hatóságé. Az európai elfogatóparancs rendszerének alapját képező kölcsönös elismerés elve értelmében a végrehajtó igazságügyi hatóság onnantól, hogy ellenőrizni tudta, hogy az európai elfogatóparancsban megjelölt cselekmény nem kötődik elválaszthatatlanul a már elbírált cselekményekhez, teljesíti a ne bis in idem elvében foglalt ellenőrzési kötelezettségeit, és döntenie kell a keresett személy átadásáról.
132. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróságnak azt a választ adja, hogy a kerethatározat 3. cikkének 2. pontját úgy kell értelmezni, mely szerint az a körülmény, hogy a nyomozó hatóságok az egy személlyel szemben egyszeri kábítószer‑birtoklás miatt folytatott büntetőeljárás és ítélethozatal időpontjában bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy több hónapon keresztül tagja volt egy kábítószer‑kereskedelemmel foglalkozó bűnszervezetnek, azonban a nyomozás érdekében úgy döntöttek, hogy nem terjesztik az ügyet az illetékes bíróság elé, nem indokolja azt, hogy az e bűnszervezetben való részvételt és az egyszeri kábítószer‑birtoklást ugyanazon cselekménynek tekintsék.
V – Végkövetkeztetések
133. A fenti megállapítások alapján javaslom, hogy a Bíróság a következőképp válaszolja meg az Oberlandesgericht Stuttgart által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket:
„1) Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 3. cikkének 2. pontját úgy kell értelmezni, mely szerint az e rendelkezésben alkalmazott »ugyanazon cselekmények« kifejezés az uniós jog önálló fogalmát képezi.
Ennek a fogalomnak ugyanaz a jelentése, mint a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai által Schengenben, 1985. június 14–én aláírt, a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló megállapodás végrehajtásáról szóló, 1990. június 19‑én Schengenben aláírt egyezmény 54. cikkében foglalt „ugyanazon cselekmények” fogalomé.
2) Az a körülmény, hogy a nyomozó hatóságok egy személlyel szemben egyszeri kábítószer‑birtoklás miatt folytatott büntetőeljárás és ítélethozatal időpontjában bizonyítékokkal rendelkeztek arról, hogy ez a személy több hónapon keresztül tagja volt egy kábítószer‑kereskedelemmel foglalkozó bűnszervezetnek, azonban a nyomozás érdekében úgy döntöttek, hogy nem terjesztik az ügyet az illetékes bíróság elé, nem indokolja azt, hogy az e bűnszervezetben való részvételt és az egyszeri kábítószer‑birtoklást a 2002/584 kerethatározat 3. cikke 2. pontjának értelmében vett »ugyanazon cselekménynek« tekintsék”.