Language of document : ECLI:EU:C:2013:471

NIILO JÄÄSKINEN

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2013. július 11.(1)

C‑22/12. sz. ügy

Katarína Haasová

kontra

Rastislav Petrík
és

Blanka Holingová

(a Krajský súd v Prešove [Szlovákia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

C‑277/12. sz. ügy

Vitālijs Drozdovs, képviselője: Valentīna Balakireva

kontra

AAS Baltikums

(az Augstākās tiesas Senāts [Lettország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Jogszabályok közelítése – A kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás – A biztosítás hatálya alá tartozó károk – 72/166/EGK irányelv – A 3. cikk (1) bekezdése – 84/5/EGK irányelv – Az 1. cikk (1) és (2) bekezdése – 90/232/EGK irányelv – 1. cikk – A »személyi sérülések« fogalma – A nem vagyoni kár e körbe tartozása – A közlekedési balesetben elhunyt hozzátartozó halála által okozott nem vagyoni kár megtérítése – Legalacsonyabb garantált összegek”





I –    Bevezetés

1.        A jelen indítvány tárgyát képező két ügy a közlekedési balesetben elhunyt hozzátartozó halála által okozott kárnak a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján történő esetleges megtérítésére vonatkozik.(2) Figyelemmel az ügyek közös pontjaira, és különösen arra, hogy az azok által felvetett központi jogkérdés azonos, célszerűnek tűnik tekintetükben közös indítványt előterjeszteni, még annak ellenére is, hogy mivel valójában nem kapcsolódnak egymáshoz, a Bíróság nem vizsgálta azok egyesítését.

2.        Az első, C‑22/12. számon iktatott ügy (a továbbiakban: Haasová‑ügy), a Krajský súd v Prešove (prešovei regionális bíróság, Szlovákia) előzetes döntéshozatal iránti kérelmére vonatkozik, amely a nem vagyoni károkért járó kártérítést a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv(3) (a továbbiakban: első irányelv) 3. cikke (1) bekezdésének, valamint a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK tanácsi irányelv(4) (a továbbiakban: harmadik irányelv) 1. cikke első bekezdésének értelmezésére irányul.

3.        A második, C‑277/12. sz. ügy (a továbbiakban: Drozdovs‑ügy) az Augstākās tiesas Senāts (legfelsőbb bíróság, Lettország) előzetes döntéshozatal iránti kérelmére vonatkozik, amely szintén az első irányelv 3. cikkének, valamint a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv(5) (a továbbiakban: második irányelv) 1. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezésével kapcsolatos.

4.        A Bíróságnak a Haasová‑ és Drozdovs‑ügyekben feltett kérdések együttes értelmezése három problémakört vet fel.

5.        Először, a két ügyben közös elsődleges problémakör abban a kérdésben áll, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését, valamint a harmadik irányelv(6) 1. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a nem a vagyonban bekövetkezett, illetve erkölcsi kár (a továbbiakban: nem vagyoni kár(7)), mint például az, amely egy rokon vagy házastárs közlekedési balesetben bekövetkezett halálából következik, azon károk részét képezik‑e, amelyekre a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításnak ki kell terjednie. Ez magában foglalja különösen a „személyi sérülés” utóbbi két rendelkezésben szereplő fogalmának meghatározását annak megállapítása érdekében, hogy azok hatálya alá tartozhat‑e az ilyen körülmények között elhunyt személy balesetben közvetlenül nem érintett rokonai által elszenvedett nem vagyoni kár.

6.        Másodszor, a Drozdovs‑ügyben feltett második kérdéssel a Bíróságot annak eldöntésére kérik, hogy abban az esetben, ha a tagállamok kötelesek megtenni a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy az ilyen kár megtérítésére kiterjedjen az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében és a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdésében előírt kötelező biztosítás, akkor van‑e lehetőségük olyan szabályozás elfogadására, amely korlátozza azt, hogy e kártérítést a biztosító milyen mértékben veheti figyelembe, és ezt olyan szinten állapítja meg, amely jelentősen alacsonyabb, mint az említett irányelvek által előírt minimális garanciaösszeg.

7.        Harmadszor, a Haasová‑ügyben feltett második kérdés lényegében a fent említettel ellentétes helyzetre vonatkozik, vagyis arra, amikor egy, az érintett kár megtérítését elő nem író nemzeti szabályozást úgy tekintenek, hogy az összhangban van az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésével, és a harmadik irányelv 1. cikkének első bekezdésével. A Bíróságtól azt kérik, hogy állapítsa meg, hogy egy tagállami bíróság ilyen esetben az uniós jog e rendelkezéseinek fényében értelmezheti‑e úgy az említett szabályozást, hogy az alkalmazandó nemzeti jog ellentétes szövegezése ellenére megítéli az ilyen kártérítést.

II – Jogi háttér

A –    Az uniós jog(8)

1.      Az első irányelv

8.        Az első irányelv első, második és harmadik preambulumbekezdése egyrészt kimondja, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás ellenőrzése a határokon kizárólag azzal a céllal történik, hogy azon személyek érdekei védve legyenek, akik az ezen gépjármű által okozott balesetből kifolyólag kárt szenvednek, másrészt pedig, hogy a nemzeti előírások e területen fennálló eltérései alkalmasak arra, hogy akadályozzák a gépjárművek és személyek Európai Közösségen belüli szabad mozgását; és ebből következően közvetlen hatást gyakorolnak a közös piac létrehozására és működésére.

9.        Az említett irányelv 1. cikkének 2. pontja szerint az irányelv alkalmazásában „károsult félnek” minősül „minden olyan személy, aki bármely gépjármű okozta kár vagy sérülés vonatkozásában kártérítésre jogosult”.

10.      Ugyanezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy „[…] minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a saját területén nyilvántartásba vett [helyesen: rendszerint a saját területén üzemben tartott] gépjárművek rendelkeznek [helyesen: rendelkezzenek] gépjármű‑felelősségbiztosítással. A fedezett felelősség mértékét és a fedezet feltételeit ezen intézkedések alapján kell meghatározni.”

2.      A második irányelv

11.      A második irányelv harmadik preambulumbekezdése szerint a különböző tagállamok jogszabályaiban a biztosítással való fedezettség kötelezettségének mértéke tekintetében mutatkozó jelentős eltérések közvetlen hatást gyakorolnak a közös piac létrehozására és működésére.

12.      Az irányelv negyedik és ötödik preambulumbekezdése ehhez hozzáteszi, hogy „indokolt a biztosítással való fedezettség kötelezettségének kiterjesztése a tulajdonban keletkezett károkból eredő felelősségre is”, és hogy „a biztosítás köteles összegének minden esetben garantálnia kell a balesetet elszenvedők megfelelő kártérítését, függetlenül attól, hogy a baleset melyik tagállam területén történt”.

13.      Az említett irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:

„(1)      [Az első] irányelv 3. cikk[ének] (1) bekezdésében említett biztosítás kötelezően mind az anyagi kárt, mind pedig a személyi sérülést fedezi.

(2)      A tagállamok által nyújtható magasabb biztosítási összegek sérelme nélkül minden tagállam előírja, hogy azok az összegek, amelyekre az ilyen jellegű biztosítás kötelező, legalább elérik:

–        személyi sérülés esetén a 350 000 ECU‑t, amennyiben csak egyetlen sérült van; amennyiben egynél több sérült nyújt be egyetlen kárigényt, ezt az összeget a sérültek számával megszorozzák,

–        anyagi kár esetén a 100 000 ECU‑t kárigényenként, a sérültek számától függetlenül.

A tagállamok a fenti minimális összegek helyett meghatározhatnak egy 500 000 ECU‑s minimális összeget is személyi sérülés esetére, amennyiben egynél több személy sérülésére vonatkozik egyetlen kárigény, vagy személyi sérülés és anyagi kár esetére egy kárigényenkénti 600 000 ECU‑s általános minimális összeget a sérültek számától és a keletkezett kár természetétől függetlenül”(9).

3.      A harmadik irányelv

14.      A harmadik irányelv negyedik preambulumbekezdése kimondja, hogy „a gépjárműbalesetek károsultjai számára összehasonlítható szintű bánásmódot kell biztosítani függetlenül attól, hogy a Közösségen belül a balesetek hol következnek be”. Az ötödik preambulumbekezdése szerint „egyes tagállamokban hézagok mutatkoznak a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításban különösen a gépjárművek utasai tekintetében; [és] a potenciális károsultak e különösen sebezhető kategóriájának védelme érdekében e hézagokat meg kell szüntetni”.

15.      Az említett irányelv 1. cikke többek között azt írja elő, hogy „[az első] irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre”.

B –    A nemzeti jog

1.      A cseh jog (Haasová‑ügy)

16.      Noha a Haasová‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a cseh és a szlovák jog rendelkezéseit is érintik(10), itt csak az előbbiekre hivatkozom, mivel ezek a közúti balesetekre alkalmazandó jogról szóló, Hágában 1971. május 4‑én kötött egyezmény(11) (a továbbiakban: a 1971. évi hágai egyezmény) alapján ratione materiae alkalmazandók, ugyanakkor azzal, hogy ez másfelől nem dönti el eleve a biztosítási szerződésre alkalmazandó jog kérdését.(12)

a)      A cseh polgári törvénykönyv

17.      A polgári törvénykönyvről szóló 40/1964. sz. törvény(13) (a továbbiakban: cseh polgári törvénykönyv) 11. cikke többek között úgy rendelkezik, hogy „a természetes személyek jogosultak személyhez fűződő jogaik, így különösen az élethez […] való jog […] védelmére”.

18.      E törvénykönyv 13. cikke értelmében:

„(1)      A természetes személy többek között követelheti a személyhez fűződő jogait sértő jogellenes magatartás abbahagyását, az e magatartásból eredő következmények megszüntetését, valamint a megfelelő mértékű kártérítésre kötelezést.

(2)      Amennyiben az (1) bekezdés szerinti megfelelő elégtétel nem lehetséges, így különösen, ha súlyosan sérült a természetes személy méltósága vagy annak társadalmi megítélése, a károsult követelheti továbbá nem vagyoni kárának pénzbeli juttatás formájában történő megtérítését.

(3)      A bíróság a (2) bekezdés szerinti kártérítés összegét a felmerült nem vagyoni kár súlyára és a jogsértés körülményeire tekintettel állapítja meg”.

19.      Az említett törvénykönyv 444. cikke (3) bekezdésének a) pontja szerint elhalálozás esetén a házastárs elvesztése miatt a túlélők 240 000 cseh korona (CZK), vagyis körülbelül 9300 euró átalány‑kártérítésre jogosultak.

b)      A kötelező biztosításról szóló cseh törvény

20.      A gépjárműhasználattal kapcsolatos kárra vonatkozó felelősségbiztosításról szóló 168/1999. sz. törvény(14) (a továbbiakban: kötelező biztosításról szóló cseh törvény) 6. cikkének (1) bekezdése többek között azt írja elő, hogy e biztosítás „olyan személyekre alkalmazandó, akik a biztosítási szerződésben meghatározott gépjármű használatából eredő kár megtérítéséért felelősek”.

21.      Az említett cikk (2) bekezdése kimondja, hogy ha e törvény másként nem rendelkezik, „a biztosított jogosult arra, hogy a polgári törvénykönyvben meghatározott mértékben és összegben a biztosító társaság helyette megtérítse a károsult részére [többek között] az egészségkárosodás és a halál miatt bekövetkezett kárt […] feltéve, hogy a károsult igazolta és bizonyítékokkal alátámasztotta a követelését, valamint feltéve, hogy a kárt okozó azon káreseményre, amelyért a biztosított felelős, olyan időszakban került sor, amikor a felelősségbiztosítás hatályos volt, kivéve az ez utóbbi felfüggesztésének időszakát”.

2.      A lett jog (Drozdovs‑ügy)

a)      A kötelező biztosításról szóló lett törvény

22.      A földi járművek tulajdonosainak kötelező felelősségbiztosításáról szóló lett törvény,(15) az úgynevezett OCTA‑törvény (a továbbiakban: kötelező biztosításról szóló lett törvény) ültette át többek között az első, a második és a harmadik irányelvet. A következő rendelkezések tartalma a tényállás idején hatályos változat.

23.      E törvény „A biztosító felelősségének korlátai” című 15. cikke szerint:

„(1)      Kár esetén a balesetet okozó jármű tulajdonosának felelősség‑biztosítást nyújtó biztosító […] téríti meg a kárt, a biztosító felelősségének korlátai között:

1.      250 000 [lett] lat [(LVL)] összegig minden személyi sérülést szenvedett áldozat esetében;

2.      70 000 [lett] lat [(LVL)] összegig vagyoni kár esetében, a harmadik személy károsultak számától függetlenül;

(2)      A harmadik személyek az általános jogszabályok szerint követelhetnek kártérítést azokért a károkért, amelyeket a jelen törvény alapján nem térítenek meg, vagy amelyek túllépik a biztosító felelősségének korlátait.”

24.      Az említett törvény 19. cikke állapítja meg a közlekedési balesetek áldozatainak okozott azon vagyoni és nem vagyoni károk listáját, amelyek a törvény hatálya alá tartoznak. A nem vagyoni károk között, amelyeket úgy határoznak meg, mint „a fájdalomhoz és a lelki szenvedéshez kapcsolódó károk”, e cikk (2) bekezdésének 3. pontja kiemeli különösen „a károsultat eltartó személy halálát”. A (3) bekezdés szerint „a személyeknek okozott vagyoni és nem vagyoni károk biztosító általi megtérítésének összegét és számítási módját a Minisztertanács határozza meg”.

25.      Ugyanezen törvény 23. cikke (1) bekezdésének a) pontja azt írja elő, hogy kiskorú gyermekének – az örökbefogadott gyermekeket is beleértve – biztosító általi kártérítés jár az őt eltartó személy halála esetén.

b)      A 331. sz. lett rendelet

26.      A személyeknek okozott erkölcsi károk biztosító általi megtérítése összegének és számítási módjának meghatározásáról szóló, 2005. május 17‑i 331. sz. minisztertanácsi rendeletet(16) (a továbbiakban: a 331. sz. lett rendelet) a kötelező biztosításról szóló lett törvény 19. cikke (3) bekezdésének végrehajtása céljából fogadták el.

27.      Az említett rendelet 7. és 10. cikke kimondja, hogy az eltartó személy halálából eredő fájdalom és lelki szenvedés miatt a biztosító által fizetendő kártérítés összege a kötelező biztosításról szóló lett törvény 23. cikke (1) bekezdésének értelmében 100 LVL kérelmezőnként és személyenként, valamint, hogy a biztosító általi kártérítés teljes összegének felső határa 1000 LVL a közlekedési baleset minden áldozata után, amennyiben a 3., 6., 7. és 8. pontban szereplő valamennyi kárt megtérítik.

III – Az alapeljárások, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárások

A –    A Haasová‑ügy(17)

28.      V. Haas 2008. augusztus 7‑én hunyt el a Cseh Köztársaság területén, egy R. Petrík által okozott közlekedési balesetben. A R. Petrík által vezetett, B. Holingovához tartozó gépjárművet Szlovákiában vették nyilvántartásba, és az ott volt biztosítva. V. Haas e gépjárműnek volt az utasa, amely összeütközött egy, a Cseh Köztársaságban nyilvántartásba vett nehéz tehergépjárművel. V. Haas felesége K. Haasová volt, és volt egy 1999. április 22‑én született leánya is, akik nem voltak jelen a baleset helyszínén. Minden érdekelt szlovák állampolgár és szlovákiai lakos, vagy az volt.

29.      Az Okresný súd Vranov nad Topľou (Szlovákia) büntetőítéletével a többek között gondatlanságból elkövetett emberölésben bűnösnek talált R. Petríket két év szabadságvesztésre ítélte, amelynek végrehajtását két év próbaidőre felfüggesztette. A szlovák büntető törvénykönyv és büntetőeljárási törvény alkalmazásában kötelezte arra is, hogy ezen időszak alatt és lehetőségeihez mérten térítse meg az okozott károkat, így a K. Haasová által elszenvedett kárt, amelynek összegét 1057,86 euróban állapította meg.

30.      Polgári jogi téren a saját és kiskorú lánya nevében eljáró K. Haasová pert indított R. Petrík és B. Holingová ellen annak érdekében, hogy pénzben térítsék meg a „nem a vagyonban bekövetkezett kárnak” minősített, a férj és apa elvesztése által okozott kárt a szlovák polgári törvénykönyv 13. cikkének (2) és (3) bekezdése alapján. Első fokon a vezetőt és a gépjármű tulajdonosát 15 000 euró megfizetésére kötelezték az említett kár megtérítése érdekében.

31.      Valamennyi fél fellebbezést nyújtott be a Krajský súd v Prešove előtt. Az utóbbi rámutat, hogy B. Holingová biztosítója, az eljárásban beavatkozóként résztvevő Allianz – Slovenská poisťovňa a.s. megtagadta a szóban forgó kár megtérítését azzal az indokkal, hogy a hivatkozott kártérítéshez való jogra a gépjárműhasználattal kapcsolatos kárra vonatkozó felelősségbiztosításról szóló cseh, illetve szlovák törvény értelmében nem terjed ki a biztosítási szerződés.

32.      A kérdést előterjesztő bíróság szerint, az alapeljárás ténybeli körülményeire figyelemmel az 1971. évi hágai egyezmény 3. cikkének megfelelően a cseh anyagi jogot kell alkalmazni, és különösen a cseh polgári törvénykönyv 444. cikkének (3) bekezdését, amely a szlovák polgári törvénykönyvvel ellentétben kifejezetten előírja a nem a vagyonban bekövetkezett károk megtérítését a túlélő hozzátartozóknak nyújtott kártérítés keretében a törvényben meghatározott összegeknek megfelelően, így különösen 240 000 CZK, vagyis körülbelül 9300 euró megfizetését a házastárs elvesztése esetén.

33.      Ezenkívül e bíróság egyrészt úgy véli, hogy a nem vagyoni károk megtérítéséhez való jognak a kötelező biztosítási szerződés hatálya alá tartozó károk megtérítéséhez való jogból kell származnia, másrészt pedig, hogy K. Haasová igényei a közlekedési baleset áldozatától származó jogon alapulnak, mivel a néhai V. Haas élete a cseh polgári törvénykönyv 11. cikkének védelme alatt állt.

34.      E megfontolások ellenére a Krajský súd v Prešove megkérdőjelezi, hogy a szóban forgó kártérítés megfelelő‑e az uniós jog szempontjából, és rámutat, hogy a szlovák bíróságok határozatai ellentmondásos álláspontot képviselnek e területen a szlovák jog rendelkezései tekintetében. Ehhez hozzáteszi, hogy a Bíróság válasza meghatározó jelentőségű lesz a biztosító alapeljárásba történő beavatkozása szabályszerűségének értékelésénél, és ennélfogva annak meghatározásánál, hogy az említett eljárásban meghozandó határozat vele szemben kötelező lesz‑e.

35.      Ebben az összefüggésben a Krajský súd v Prešove úgy határozott, hogy az eljárását felfüggeszti, és az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni a [harmadik] irányelvnek [az első] irányelv 3. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének első bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jogi rendelkezés (így [a kötelező biztosításról szóló szlovák] [(18)] törvény 4. cikkében, valamint [a kötelező biztosításról szóló cseh törvény] 6. cikkében foglalt rendelkezés), amelynek értelmében a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség nem terjed ki a gépjárműhasználatból eredő közúti baleset áldozatainak túlélő hozzátartozói által elszenvedett, pénzbeli juttatás formájában meghatározott nem vagyoni kárra?

2)      Amennyiben az első kérdésre adandó válasz az, hogy a hivatkozott nemzeti rendelkezés nem ellentétes az uniós joggal, úgy kell‑e értelmezni [a kötelező biztosításról szóló szlovák törvény] 4. cikkének (1), (2) és (4) bekezdésében, valamint [a kötelező biztosításról szóló cseh törvény] 6. cikkében foglalt rendelkezéseket, hogy azokkal nem ellentétes, ha a nemzeti bíróság a [harmadik] irányelvnek [az első] irányelv 3. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének első bekezdésével összhangban a gépjárműhasználatból eredő közúti baleset áldozatainak túlélő hozzátartozói mint károsult felek részére elismeri a nem vagyoni kár pénzbeli juttatás formájában történő megtérítéséhez való jogot?”

36.      A Bírósághoz írásbeli észrevételeket nyújtott be a szlovák, a német és az észt kormány, valamint az Európai Bizottság.(19) Az ügyben nem tartottak tárgyalást.

B –    A Drozdovs‑ügy

37.      2006. február 14‑én Vitālijs Drozdovs, aki 1995. augusztus 25‑én született, szülei egy Rigában (Lettország) történt közlekedési balesetben elhunytak. Mivel kiskorú volt, a gyermeket nagyanyja, V. Balakireva (a továbbiakban: Vitālijs Drozdovs gyámja) gyámsága alá helyezték.

38.      A balesetet egy olyan gépjármű vezetője okozta, amelyet az AAS Baltikums (a továbbiakban: Baltikums) biztosító társaság biztosított. A fellebbezési eljárásban helybenhagyott büntetőítélet szerint a vezetőt hat év szabadságvesztésre és öt év gépjárművezetéstől eltiltásra ítélték.(20)

39.      2006. december 13‑án Vitālijs Drozdovs gyámja tájékoztatta az elkövető biztosítóját a káreseményről, és felszólította, hogy térítse meg a kiskorú kárát, többek között a 200 000 LVL összegre értékelt „erkölcsi” kárát. 2007. január 29‑én a Baltikums a 331. sz. lett rendelet 7. cikke alkalmazásában 200 LVL kártérítést fizetett a gyermek lelki szenvedései után,(21) valamint 4 497,47 LVL összeget vagyoni kárának megtérítése érdekében, amely összeg nem tárgya a jogvitának.

40.      2007. szeptember 13‑án az említett gyám keresetet indított a Baltikums ellen, amely a Vitālijs Drozdovs által fiatal korában szülei halála által elszenvedett nem vagyoni kár után 200 000 LVL kártérítésre irányult, és amelynek alapját a kötelező biztosításról szóló lett törvény 15. cikke (1) bekezdésének első albekezdése, 19. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése és 39. cikke (1)–(6) bekezdése, valamint a második irányelv 1. cikkének (2) bekezdése képezte.

41.      A Vitālijs Drozdovs gyámja által benyújtott keresetet és fellebbezést a 2008. november 27‑i és 2010. november 16‑i határozatokkal elutasították azzal az indokkal, hogy a Baltikums tiszteletben tartotta a 331. sz. lett rendelet 7. cikkében rögzített összeget.

42.      Az említett gyám felülvizsgálati kérelmet nyújtott be az Augstākās tiesas Senāts előtt a fellebbviteli bíróság által hozott ítélet hatályon kívül helyezése és az ügy ezen bíróság elé való visszautalása érdekében, ismételt vizsgálat céljából. Előadja, hogy a bíróság tévesen alkalmazta a kötelező biztosításról szóló lett törvény 15. cikke (1) bekezdésének első albekezdését, mivel e rendelkezést többek között az első és a második irányelvvel összhangban kell értelmezni. Márpedig az utóbbiakból kitűnik, hogy egy tagállam nem állapíthat meg olyan kártérítési korlátokat, amelyek alacsonyabbak, mint az uniós jog által előírt minimális összegek. Ebből következően a 331. sz. lett rendelet 7. cikke ellentétes a kötelező biztosításról szóló lett törvény említett rendelkezése és az említett, e törvény által átültetett irányelvek által rögzített korlátokkal.

43.      Ilyen körülmények között az Augstākās tiesas Senāts felfüggesztette az eljárását, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      Tartalmazza‑e a nem vagyoni károkért járó kártérítést [az első irányelv] 3. cikke, valamint a [második irányelv] [1. cikkének (1) és (2) bekezdése] [(22)] által a személyi sérülésekre megállapított kötelező védelem összege?

2)      Ha az első kérdésre adott válasz igenlő, úgy kell‑e értelmezni [az első irányelv] 3. cikkét, valamint a [második irányelv] [1. cikkének (1) és (2) bekezdését] [(23)], hogy ezekkel a rendelkezésekkel ellentétes az a tagállami szabályozás, amely korlátozza a szóban forgó tagállamban fennálló polgári jogi felelősséget – a nem vagyoni károkért járó kártérítés maximális összegét – oly módon, hogy a megállapított felső határ lényegesen alacsonyabb az irányelvekben és a nemzeti törvényben a biztosító felelőssége vonatkozásában megállapított felső határnál?”

44.      A Bírósághoz írásbeli észrevételeket nyújtott be Vitālijs Drozdovs gyámja, a Baltikums, a lett, a német és a litván kormány, valamint a Bizottság.

45.      A 2013. március 20‑án tartott tárgyaláson Vitālijs Drozdovs gyámja, a Baltikums, a lett és a német kormány, valamint a Bizottság képviseltette magát.

IV – Elemzés

A –    Az alkalmazandó joggal kapcsolatos előzetes észrevételek

46.      A határokon átnyúló jogvitára alkalmazandó jog meghatározása az anyagi jogi elemzést megelőző szakasz. A jelen ügyben ez különösen lényeges, figyelemmel a tagállamok jogszabályai között a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján fizetendő kártérítés tekintetében fennálló eltérésekre.(24)

47.      Ez nem jelent nehézséget a Drozdovs‑ügyben, mivel az iratokhoz csatolt bizonyítékokból nem tűnik ki, hogy valamely külföldi elem alapján a szóban forgó helyzet a Lett Köztársaságon kívül más tagállamhoz is kapcsolható.

48.      Ezzel szemben e probléma felmerülhet a Haasová‑ügyben a szlovák bíróság előtt indított alapeljárás alapját képező közlekedési baleset körülményeire figyelemmel. A baleset helyszíne ugyanis a Cseh Köztársaságban volt, és a ténylegesen érintett járművek egyikét ott vették nyilvántartásba, míg más kapcsoló elvek, így azon gépjármű nyilvántartásba vételének helye, amelyben a közvetlen áldozat volt, valamint az érintett személyek állampolgársága és lakóhelye a jogvitát a Szlovák Köztársasághoz kötik.

49.      A 864/2007/EK rendelet(25) 28. cikkének (1) és (2) bekezdése azt írja elő, hogy a rendelet nem érinti az olyan nemzetközi egyezmények alkalmazását, amelyek szerződésen kívüli kötelmek vonatkozásában kollíziós szabályokat állapítanak meg, és amelyekben a rendelet elfogadásának időpontjában egy vagy több tagállam részes, a rendeletben szabályozott kérdések vonatkozásában azonban a rendelet – mint a tagállamok közötti rendelet – elsőbbséget élvez a kizárólag két vagy több tagállam között megkötött egyezményekkel szemben.

50.      Ami a közúti balesetből eredő, szerződésen kívüli polgári jogi felelősséget illeti, az említett rendelet elfogadásának időpontjában mind a tagállamokat, mind a harmadik államokat kötelező 1971. évi hágai egyezményben található kollíziós szabályoknak elsőbbséget kell élvezniük a rendelet rendelkezéseivel szemben minden olyan államban, amely megerősítette ezt az egyezményt, ami különösen így van a Szlovák Köztársaság esetében.(26)

51.      Az 1971. évi hágai egyezmény 3. cikke szerint a kérdésben(27) az alkalmazandó jog főszabály szerint azon állam belső joga, amelynek területén a baleset történt. Ennek megfelelően a Haasová‑ügyben a kérdést előterjesztő bíróság megalapozottan véli úgy, hogy e rendelkezés a cseh jogot jelöli ki.(28) Emlékeztetek arra, hogy a lex loci delicti alkalmazásától a nyilvántartásba vétel szerinti állam joga javára történő eltérések az említett egyezmény 4. cikkében szerepelnek. Különösen az említett cikk b) pontja terjed ki arra az esetre, amelyben különböző gépjárművek szerepelnek egy balesetben, és ezek mindegyikét ugyanabban az államban vették nyilvántartásba. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez utóbbi feltétel az alapeljárásban nem teljesült.(29)

52.      Rá kell mutatni, hogy ezek a cseh jognak a szóban forgó balesetből eredő polgári jogi felelősségre való alkalmazására vonatkozó megfontolások semmilyen módon nem befolyásolják azon jog meghatározását, amely a gépjármű‑felelősségbiztosítási szerződésből eredő jogokat és kötelezettségeket szabályozza kollíziós helyzetben.(30)

B –    A közvetett károsult nem vagyoni kára megtérítésének bevonása a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás hatálya alá (a Haasová‑ és a Drozdovs‑ügyben előterjesztett első kérdések)

53.      A Haasová‑ügyben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kéri, hogy a Bíróság döntse el, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését és a harmadik irányelv 1. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogi rendelkezés, amelynek eredményeként a gépjárműhasználatból eredő közúti baleset áldozatainak túlélő hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár pénzbeli juttatás formájában történő megtérítésére nem terjed ki azon személy kötelező biztosítása, akinek polgári jogi felelősségét megállapították.

54.      A Drozdovs‑ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés hasonló, mivel az hasonló ténybeli helyzetben merül fel,(31) még ha a hivatkozott rendelkezések és az alkalmazott fogalmak nem is teljesen azonosak, mivel a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az első irányelv 3. cikkét, és a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a személyi sérülésekre megállapított kötelező kártérítés magában foglalja‑e a nemzeti jogban előírt, nem vagyoni károkért járó kártérítést is.

55.      Lényegi közelségükre figyelemmel e kérdéseket a jelen indítványban együttesen tárgyalom, ebből következően a javasolt értelmezés összekapcsolja az első, a második és a harmadik irányelv fent hivatkozott rendelkezéseit.

56.      A Bíróság előtt tett észrevételekben e tekintetben megfogalmazott vélemények eltérőek. Vitālijs Drozdovs gyámja és a Bizottság úgy véli, hogy e rendelkezések azt írják elő, hogy az olyan személy által elszenvedett nem vagyoni kárnak, akinek hozzátartozója közlekedési balesetben hunyt el, az e jogszabályok által előírt kötelező felelősségbiztosítás körébe kell tartoznia, ellentétben a Baltikumsszal és a beavatkozó kormányokkal, vagyis a Haasová‑ügyben a szlovák, a német és az észt kormánnyal, a Drozdovs‑ügyben pedig a lett, a német és a litván kormánnyal.

57.      Noha a válasz egyes elemei könnyen levezethetők az alább ismertetett ítélkezési gyakorlatból, az itt hivatkozott probléma két aspektusa eddig nem nyert kifejtést, és azokat álláspontom szerint elkülönítve kell megvizsgálni. Egyrészt a nem vagyoni kárnak az említett irányelvek által előírt kötelező biztosítás rendszerébe való bevonásáról van szó, másrészt pedig e bevonás kiterjesztéséről azokra a személyekre, akik nem vettek részt abban a közlekedési balesetben, amely nekik ilyen kárt okozott.

1.      Az ítélkezési gyakorlatból levezetett általános megfontolások

58.      Kiindulásként jelzem, hogy a jelen ügyekben álláspontom szerint nemcsak az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) az ítélkezési gyakorlatára kell hivatkozni, hanem az Európai Szabadkereskedelmi Társulás Bíróságának(32) (a továbbiakban: EFTA‑Bíróság) az ítélkezési gyakorlatára is, amelynek egyik ítéletére(33) (a továbbiakban: az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítélete) a felek és a beavatkozók nagy terjedelemben hivatkoznak ezekben az eljárásokban, és amely az itt szereplő problémakörre vonatkozik.(34)

59.      Ahogy azt a Bíróság ismételten hangsúlyozta, az első, a második és a harmadik irányelv preambulumából kitűnik, hogy azok arra irányulnak, hogy egyrészt(35) szabad mozgást biztosítsanak az általában az Európai Unió területén található gépjárműveknek és utasaiknak, másrészt(36) – függetlenül attól, hogy az Európai Unión belül hol történt a baleset – hasonló elbánást biztosítsanak az ilyen gépjárművek által okozott balesetek károsultjainak(37) a közös piac megvalósításának elérése érdekében.

60.      A Bíróság ezekből a jogszabályokból azt a következtetést vonta le, hogy a második és a harmadik irányelv által pontosított és kiegészített első irányelv kötelezővé teszi a tagállamok számára annak garantálását, hogy a rendszerint a területükön üzemben tartott járművek használatával kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítással fedezve legyen, és meghatározza azon kártípusokat és harmadik fél károsultakat, amelyekre és akikre a biztosításnak ki kell terjednie.(38)

61.      Emlékeztetett ugyanakkor arra is, hogy a harmadik feleknek okozott kárt fedező gépjármű‑felelősségbiztosítási kötelezettség eltér e károknak a biztosított felelősségbiztosítása alapján történő megtérítésének mértékétől. Az előbbit ugyanis az uniós szabályozás határozza meg és biztosítja, az utóbbit pedig lényegében a nemzeti jog szabályozza.(39)

62.      E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy az első, a második és a harmadik irányelv tárgyából és szövegéből az következik, hogy ezek nem a tagállamok felelősségbiztosítási rendszereinek harmonizálására irányulnak, és hogy az uniós jog jelenlegi állapotában a tagállamok továbbra is szabadon meghatározhatják a gépjárműbalesetekből eredő károkra alkalmazandó felelősségbiztosítási rendszert.(40)

63.      A Bíróság rámutatott, hogy ebből következően a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy az alkalmazandó nemzeti jogukban meghatározott gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség a fent említett három irányelv rendelkezéseinek megfelelő biztosítással legyen fedezve.(41)

64.      Végül, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a tagállamok az ezen a területen fennálló hatásköreiket az uniós jog tiszteletben tartása mellett kötelesek gyakorolni, és hogy a gépjárműbalesetekből eredő károk megtérítésére vonatkozó nemzeti rendelkezések nem akadályozhatják az első, a második és a harmadik irányelv hatékony érvényesülését.(42)

65.      Márpedig a lent kifejtett indokok miatt álláspontom szerint akadályozná az említett irányelvek hatékony érvényesülését, ha az alapeljárásokban szereplőhöz hasonló károk(43) megtérítésére vonatkozó jogra kihatnának az olyan, biztosítással kapcsolatos nemzeti rendelkezések, amelyek korlátozzák a gépjármű‑felelősségbiztosítás körét. Ezzel szemben ez nem áll fenn, ha a szóban forgó kártérítéshez való jogot nem a biztosításra vonatkozó rendelkezések miatt korlátoznák, hanem a közúti balesetekkel kapcsolatos polgári jogi felelősségre vonatkozó nemzeti szabályozás miatt.(44)

2.      A nem vagyoni kárnak az első, a második és a harmadik irányelv által előírt kötelező biztosítási rendszerbe történő bevonásáról

66.      A fent hivatkozott Nguyen‑ügyben hozott ítéletében az EFTA‑Bíróság elé olyan kérdést terjesztettek, amely egy olyan nemzeti, az adott esetben norvég jogszabálynak(45) az első, a második és a harmadik irányelvvel való összeegyeztethetőségére vonatkozott, amely a belső jog szerinti kötelező biztosítási rendszerből kizárta a nem vagyoni kár(46) („fájdalom és szenvedések” vagy pretium doloris) megtérítését. A bíróság az említett irányelveket úgy értelmezte, hogy az ilyen kizárás nem egyeztethető össze ezekkel a jogszabályokkal, figyelemmel arra, hogy a nem vagyoni kár megtérítése a polgári jogi felelősség egyik formája.(47)

67.      Az EFTA‑Bíróság ezt a határozatot nem pusztán a fent felidézett ítélkezési gyakorlatból levezetett általános megfontolásokra alapította, hanem a következő indokokra is, amelyek számomra minden tekintetben meggyőzőnek tűnnek.

68.      Mindenekelőtt e bíróság megalapozottan jegyezte meg, hogy az említett irányelvek nem tartalmaznak olyan rendelkezést, amely kifejezetten kizárná hatályuk alól a nem vagyoni kár megtérítését. Ebben az értelemben rámutatott, hogy az első irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében a „károsult fél” fogalmának meghatározása utal „minden olyan személy[re], aki bármely gépjármű okozta kár vagy sérülés vonatkozásában kártérítésre jogosult”. A második irányelv 1. cikkének (1) bekezdése és a harmadik irányelv 1. cikke különösen a „személyi sérülésekre” – az angol változatban „personal injuries”(48) – hivatkozik annak meghatározása érdekében, hogy mi tartozik a kötelező biztosítás hatálya alá. Az EFTA‑Bíróság elfogadta, hogy a fenti megfogalmazás mindenfajta kárra kiterjed függetlenül attól, hogy vagyoni vagy nem vagyoni kárról van szó, vagyis nem támasztja alá azt az állítást, amely szerint az utóbbi kár nem tartozik az irányelvek hatálya alá.(49)

69.      Az EFTA‑Bíróság a fentiekből arra következtetett, hogy az első irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a második irányelv 1. cikke (1) és (2) bekezdésének rendelkezéseivel, valamint a harmadik irányelv 1. cikkének rendelkezéseivel együttesen értelmezett rendelkezéseit úgy kell érteni, hogy azok hatálya kiterjed a vagyoni kárra és a nem vagyoni kárra is, beleértve a fájdalmat és a lelki szenvedést is. Az eltérő értelmezés ellentétes lenne az említett irányelvek céljával, amely a szabad mozgás biztosítása, illetve az, hogy összehasonlítható bánásmódot nyújtsanak az áldozatok számára függetlenül attól, hogy az EGT‑n belül hol történt a baleset.(50)

70.      Az EFTA‑Bíróság ehhez megalapozottan tette hozzá, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló kártérítés jellegénél fogva jogot biztosít egy személy számára, hogy kompenzációban részesüljön egy másik személy részéről, és így a polgári jogi felelősség egy formáját jelenti. Ezenfelül a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatból(51) az következik, hogy az érintett irányelveknek nem célja, hogy előírják meghatározott felelősségi formák elfogadását, hanem megkövetelik, hogy minden, a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősségre terjedjen ki a biztosítás függetlenül attól, hogy a felelősség vétkességen vagy kockázaton alapul. Minden más értelmezés megfosztaná ugyanis az első irányelvnek a második és a harmadik irányelv által pontosított és kiegészített 3. cikke (1) bekezdését a hatékony érvényesüléstől, vagyis attól, hogy védelemben részesítse a közlekedési balesetek áldozatait a kötelező felelősségbiztosítás révén.(52)

71.      Álláspontom szerint hasonló módon kell válaszolni a Haasová‑ügyben és a Drozdovs‑ügyben feltett kérdésekre is az érintett irányelvek szövegezésére, céljaira és hatékony érvényesülésére figyelemmel, így olyan értelmű döntést kell hozni, amely szerint a nem vagyoni kár megtérítése a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás első, második és harmadik irányelv által előírt rendszere alá tartozik.

72.      Megjegyzem, hogy a Drozdovs‑ügyben a kérdést előterjesztő bíróság különösen azt kérdezi, hogy a „személyi sérülések” második irányelv 1. cikke általi kötelező biztosítása kiterjedhet‑e a nem vagyoni kárra. E tekintetben hangsúlyozom, hogy a többek között(53) a második és harmadik irányelv francia változatában alkalmazott „személyi sérülés” fogalma önmagában nem jelenthet akadályt az itt javasolt kiterjesztő koncepcióval szemben.

73.      A több más nyelvi változatban(54) rögzített kifejezés ugyanis álláspontom szerint lehetővé teszi a hivatkozást egy szélesebb fogalomra, amely nem csak az áldozatot érő testi, vagyis a fizikai épséget érintő sérelmeket tartalmazza, hanem minden „személyes” jellegű, másként fogalmazva nem vagyoni kárt, ami kiterjed a fizikai, illetve lelki szenvedésre is.(55) Ez álláspontom szerint következik egyrészt e kárfajtának és a „anyagi kárnak”, vagyis az érintett(56) vagyontárgyait vagy vagyonát érintő károsodásnak a többek között a második irányelv 1. cikkében szereplő szembeállításából, másrészt pedig az áldozatok védelmének megerősítését célzó törekvésből, amely egyértelműen meghatározta az említett cikk fejlődését.(57)

74.      A válasz első részét tehát viszonylag könnyű megadni, feltéve, hogy a Bíróság javaslatomnak megfelelően elfogadja, hogy a korábbi ítélkezési gyakorlatát kövesse, és csatlakozzon az ezzel kapcsolatban az EFTA‑Bíróság által a fent hivatkozott Nguyen‑ügyben követett érveléshez.

75.      Ugyanakkor, noha álláspontom szerint e korábbi ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy az érintett irányelvek rendelkezéseit oly módon kell értelmezni, hogy az általuk előírt gépjármű‑felelősségbiztosításnak ki kell terjednie a közlekedési balesetben érintett személy által elszenvedett nem vagyoni kárra, mint az említett ítélet alapját képező ügyben,(58) meg kell határozni azt is, hogy e megközelítés érvényes‑e azon károsultak esetében, akik nem voltak közvetlenül érintve, mint a Haasová‑ügy és a Drozdovs‑ügy alapját képező jogvitákban.

3.      A nem vagyoni kár említett bevonásának a közlekedési baleset közvetett károsultjaira való kiterjesztéséről

76.      Az alapeljárásokban a felperesek által hivatkozott nem vagyoni kárt olyan személyek szenvedték el, akiket a szóban forgó balesetek nem érintettek, vagyis a Haasová‑ügyben a közvetlen áldozat felesége és lánya, illetve a Drozdovs‑ügyben a közvetlen áldozat házaspár gyermeke. Az egyén halála – különösen ilyen körülmények között – bizonyosan felborítja azon személyek életmódját és érzelmi egyensúlyát, akikkel valós közelségben volt. Annak eldöntése érdekében, hogy az ilyen kár az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben hivatkozott irányelvek rendelkezéseinek hatálya alá tartozik‑e, álláspontom szerint át kell ültetni a fent meghatározott értékelési szempontokat egy egyszerre szó szerinti és teleologikus, valamint az e rendelkezések hatékony érvényesülésén alapuló értelmezést követve.

77.      Először, a releváns rendelkezések szövegének elemzése alapján a szóban forgó kár megtérítése nem zárható ki az első, a második és a harmadik irányelv által előírt felelősségbiztosítás hatálya alól. A „károsult fél” első irányelv 1. cikkének 2. pontjában szereplő meghatározása ugyanis kellően széles ahhoz, hogy kiterjedjen a közvetett károsultakra, azzal az egyetlen feltétellel, hogy azok az alkalmazandó nemzeti jogi szabályok alapján a „gépjármű okozta kár vagy sérülés vonatkozásában kártérítésre jogosult[ak]” legyenek.

78.      Vitathatatlan, hogy szakítva a korábbi jogszabályok által használt terminológiával(59), a harmadik irányelv 1. cikke „a gépjármű vezetője kivételével […] valamennyi [utas] személyi [sérüléseire]” vonatkozik, ami alapján úgy vélhetnénk, hogy a balesetben részt nem vevő személyre nem kell kiterjednie a kötelező felelősségbiztosításnak. Ugyanakkor e rendelkezést az említett irányelv negyedik és ötödik preambulumbekezdésének fényében kell értelmezni, amelyekből kitűnik, hogy az uniós jog védő szabályainak hatálya alá tartozó károsultak köre nem korlátozódik az utasokra, amelyek csak azon harmadik személyek egy sajátos kategóriáját képezik, akiket a balesetet okozó gépjármű tulajdonosának biztosítása véd.(60) Az említett cikk célja az, hogy egyértelművé tegye a kötelező biztosítás által nyújtott garancia személyi hatályát, és semmiképpen sem az, hogy azt az így megjelölt utasokra korlátozza.(61) Ezt az elemzést erősíti meg az e területen lezajlott fejlődés.(62)

79.      Másodszor, az, hogy a közlekedési balesetben közvetetten károsult személyek nem vagyoni kára a felelősségbiztosítás hatálya alá tartozik, az első, a második és a harmadik irányelv által követett célok kapcsán merül fel, amelyek a szabad mozgás előnyben részesítésében, illetve abban állnak, hogy a balesetek károsultjai számára összehasonlítható szintű bánásmódot kell biztosítani függetlenül attól, hogy az őket megkárosító baleset melyik tagállamban következett be.(63) Ha az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését, valamint a harmadik irányelv 1. cikkét eltérően értelmeznék, e személyek ki lennének téve a nemzeti biztosítási szabályokból eredő kockázatoknak, amely szabályok tartalma az uniós jog által előírt közelítés hiányában a baleset helyétől függően eltérhet.

80.      Harmadszor, a fent hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlatból(64) kitűnik, hogy noha az első, a második és a harmadik irányelv nem a tagállamok hatályos gépjármű‑felelősségbiztosítási szabályozásának harmonizációját célozzák, mindazonáltal előírják a tagállamok számára, hogy biztosítsák, hogy a nemzeti joguk szerint alkalmazandó polgári jogi felelősségre kiterjedjen egy, az említett irányelveknek megfelelő biztosítás. Ebből következik, hogy mivel a kártérítéshez való jogot a biztosítottnak az alkalmazandó nemzeti jog(65) szerinti polgári jogi felelőssége alapján szerzik meg, az irányelvek által előírt kötelező felelősségbiztosításnak ki kell terjednie arra.

81.      Megjegyzem, hogy a közlekedési balesetben elhunyt hozzátartozó elvesztése miatti nem vagyoni kár megtérítéséhez való jogot számos tagállam jogrendszere elismeri,(66) még ha e jog rendelkezésre állása el is tér, mivel egyes tagállamok e kártérítési lehetőséget csak kivételes körülmények között biztosítják,(67) míg mások könnyített bizonyítási terhet írnak elő.(68) Mivel a tagállami jogalkotókat illeti meg a polgári jogi felelősséggel kapcsolatos hatáskör, ebből következően az ő feladatuk annak meghatározása, hogy az ilyen kár megtérítéséhez való jogot elvileg elismerik‑e, és ha igen, milyen feltételek mellett. Különösen az tartozik a jogalkotói értékelés körébe, hogy közvetve a károsult saját jogáról van szó, vagy pedig egy olyan jogról, amely az elhunyt személytől származik.

82.      Ugyanakkor az ítélkezési gyakorlatnak(69) megfelelően a tagállamoknak e hatáskört olyan módon kell gyakorolniuk, amely tiszteletben tartja az uniós jogot, és amely különösen megőrzi az első, a második és a harmadik irányelv hatékony érvényesülését. Márpedig a hatékony érvényesülést álláspontom szerint jelentősen érintené, ha lehetővé tennék, hogy az alapeljárásokban érintettekhez hasonló közlekedési balesetek közvetett károsultjai ne részesüljenek védelemben a kötelező felelősségbiztosítás révén, miközben a biztosított velük szembeni felelőssége nyilvánvalóan fennáll.

83.      E megfontolások összességére figyelemmel azt javaslom, hogy a Bíróság olyan választ adjon, amely szerint az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését, valamint a harmadik irányelv 1. cikkét úgy kell értelmezni, hogy amennyiben az alkalmazandó nemzeti jog szerint a biztosított polgári jogi felelőssége fennáll egy olyan személy nem vagyoni kára tekintetében, akinek hozzátartozója gépjármű okozta közlekedési balesetben hunyt el, az ilyen kártérítésre ki kell terjednie az ezen irányelvek által előírt kötelező biztosításnak.

C –    Arról, hogy a tagállamok nem állapíthatnak meg olyan maximális biztosítási kártérítési összegeket, amelyek alacsonyabbak az uniós jog által megállapított minimális garanciaösszegeknél (a Drozdovs‑ügyben előterjesztett második kérdés)

1.      Az előterjesztett kérdés tartalmáról

84.      A Drozdovs‑ügyben a kérdést előterjesztő bíróság másodlagosan egy második kérdést is feltett arra az esetre, ha a Bíróság első kérdésére igenlő választ adna, mégpedig azt, hogy az első irányelv 3. cikkében és a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdésében előírt kötelező felelősségbiztosítás kiterjed‑e a felperes által az alapeljárásban hivatkozotthoz hasonló nem vagyoni kár megtérítésére.

85.      A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a fenti cikkekkel ellentétes‑e az olyan nemzeti jogszabály, amely a biztosító által nem vagyoni kártérítésként fizetett összeg tekintetében olyan maximális összeget állapít meg, amely lényegesen alacsonyabb, mint egyrészt a második irányelv által előírt kötelezően biztosított tőke minimális összeghatárai, másrészt pedig a nemzeti jog által a biztosító felelősségére megállapított korlátok.

86.      A előzetes döntéshozatalra utaló határozatból ugyanis kitűnik, hogy a kérdés arra hívja fel a Bíróságot, hogy döntsön a nem vagyoni kártérítés felső határának elfogadhatóságáról, amellyel Vitālijs Drozdovs szembesült, és amelyet a 331. sz. lett rendelet 7. cikke(70) ír elő, nem csak a második irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében(71) meghatározott minimális garanciaösszegekre, hanem a többek között ezt az irányelvet átültető, a kötelező biztosításról szóló lett törvény(72) 15. cikke (1) bekezdésének 1. pontjában megjelölt minimális garanciaösszegre tekintettel is.

87.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem ezen utolsó része a Vitālijs Drozdovs gyámja által benyújtott felülvizsgálati kérelem jogalapjait tükrözi, amely többek között azt tartalmazza, hogy a 331. sz. lett rendelet által előírt kártérítési korlát jelentéktelen és ellentétes a kötelező biztosításról szóló lett törvény rendelkezéseivel, amelynek végrehajtását az említett kormányrendelet célozta.(73) Ugyanakkor a Bíróságnak nincs hatásköre a belső jogi szabályok alkotmányosságának, illetve törvényességének elbírálására, és különösen annak eldöntésére, hogy a nemzeti rendeleti szabályok megfelelnek‑e a nemzeti törvényi szabályoknak. A kérdés ezen vetületét tehát nem vizsgálom meg.

2.      A polgári jogi felelősség második irányelvben meghatározott minimális fedezeti összegeinek kötelező jellegéről

88.      Mind Vitālijs Drozdovs gyámja, mind a Bizottság úgy vélik, hogy az első irányelv 3. cikke és a második irányelv 1. cikke kizárják, hogy egy tagállam olyan összegben korlátozza a nem vagyoni kár kötelező felelősségbiztosítás alapján történő megtérítésére irányuló kötelezettséget, amely alacsonyabb, mint a biztosító felelősségének e jogszabályokban megállapított korlátja. Kiindulásként jelzem, hogy osztom ezt az álláspontot, az alábbi okok miatt.

89.      Az Augstākās tiesas Senāts második kérdésével érintett uniós jogi rendelkezések eredete, keletkezése és fejlődése sok, az értelmezésük szempontjából hasznos információt nyújt.

90.      Ahogy a Bíróság már kiemelte, az első irányelv eredeti szövegében a 3. cikk (1) bekezdésének vége a tagállamokra hagyta a kötelező felelősségbiztosítás által fedezett károk körének, illetve feltételeinek meghatározását.(74) A második irányelv harmadik preambulumbekezdése szerint a különböző tagállamok jogszabályaiban a biztosítással való fedezettség kötelezettségének mértéke tekintetében mutatkozó eltérések csökkentése érdekében írta elő a második irányelv 1. cikkében a polgári jogi felelősség tekintetében azt, hogy az kötelezően terjedjen ki az anyagi károkra és a személyi sérülésekre, meghatározott összegek mértékéig, mivel e minimális összegek garantálják a közúti balesetek áldozatai védelmének minimális szintjét.(75)

91.      A második irányelv elfogadását meghatározó munkálatok vizsgálata alapján megállapítható, hogy az irányelv minimális garanciaösszegeket meghatározó 1. cikkének (2) bekezdése az egyik leggyakrabban módosított rendelkezés volt az eredeti jogalkotási folyamat során.(76) Ugyanez volt a helyzet az említett irányelv egymást követő felülvizsgálatai során is(77) – azzal, hogy úgy vélem, hogy figyelemmel kell lenni e későbbi szövegekre is(78) az általuk tükrözött irány miatt, még ha rendelkezéseik ratione temporis nem is alkalmazhatók a Drozdovs‑ügyben. E körülmények összességéből következik, hogy a második irányelv 1. cikke az európai jogalkotó különös figyelmét élvezi. Ezenfelül az e rendelkezés nyomán az általa rögzített követelmények megerősödése irányába mutatóan elért fejlődés a károsultak védelmére irányuló élénk figyelemről tanúskodik. Ahogy azt a jogalkotó kifejezetten hangsúlyozta is, a „tagállamok annak garantálására irányuló kötelezettsége, hogy legalább meghatározott minimumösszegek erejéig biztosítási fedezet álljon rendelkezésre, fontos részét képezi” e cél elérésének.(79)

92.      E megközelítést követve a Bíróság egyértelműen úgy döntött, hogy a második irányelv 1. cikkének (2) bekezdésével ellentétes az a nemzeti jogszabály, amely az említett cikkben rögzített minimális garanciaösszegeknél alacsonyabb maximális kártérítési összegeket ír elő.(80)

93.      Ilyen értelmű határozatainak indokolása érdekében a Bíróság – ahogy arra már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdések megválaszolása esetében emlékeztettem – kimondta, hogy a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy az érintett tagállam joga szerint a gépjárműhasználattal kapcsolatos kárra vonatkozó polgári jogi felelősségre kiterjedjen egy, az első, a második és a harmadik irányelv rendelkezéseinek megfelelő biztosítás. Mivel a tagállamok e területen az uniós jog tiszteletben tartásával kötelesek gyakorolni hatásköreiket, ez kiterjed különösen arra, hogy a polgári jogi felelősség biztosítás általi fedezete tartsa tiszteletben a második irányelv által megállapított minimális garanciaösszeget, és ennélfogva, hogy semmilyen nemzeti jogszabály nem korlátozhatja az ebből eredő védelmet azáltal, hogy ez alatti maximális kártérítési összeget határoz meg.(81)

94.      A Bíróság ehhez hozzátette, hogy „[m]inden más értelmezés megfosztaná hatékony érvényesülésétől az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését és a második irányelv 1. cikkének (2) bekezdését. E hatékony érvényesülést – amely a közlekedési balesetek károsultjainak a kötelező felelősségbiztosítás révén történő védelmében áll – ugyanis veszélyeztetné, ha e felelősség terjedelmét a nemzeti jogalkotó mérlegelésére bíznák”(82).

95.      E megfontolások összessége álláspontom szerint átültethető a 331. sz. lett rendeletben szerepelőhöz hasonló olyan rendelkezések tekintetében, amelyek a garancia felső határát túl alacsonyan állapítják meg az egyént eltartó személy halála által okozott nem vagyoni kár esetében, tudva azt, hogy e rendelkezések céljának, illetve hatékony érvényesülésének tiszteletben tartása azzal jár, hogy kellő kártérítést biztosítsanak a közlekedési balesetek károsultjainak függetlenül attól, hogy melyik tagállamban történt a káresemény.(83) Következésképpen az Augstākās tiesas Senāts által feltett második kérdésre igenlő választ kell adni.

96.      Pontosítom, hogy véleményem szerint nem döntő, hogy a nemzeti jogban rögzített túlzottan gyenge szint mérsékelten alacsonyabb, mint a biztosítók felelősségének az irányelvekben rögzített korlátja, vagy jelentősen alacsonyabb annál, ahogy azt a bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésében jelzi.(84) Ahhoz, hogy egy nemzeti jogszabály ne feleljen meg az uniós jog előírásainak, elegendő, hogy a fedezet minimális szintjét ne érje el. Ezzel szemben a második irányelv 1. cikke (2) bekezdésének elején(85) szereplő fenntartás lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy meghaladják az előírt alsó fedezeti értékeket, azzal, hogy vagy korlátlan garanciát írnak elő, vagy olyan összegeket, amelyek erejéig a biztosítás kötelező, mivel az egyedüli követelmény az, hogy ezek nem lehetnek az említett alsó értékeknél alacsonyabbak.(86)

97.      Figyelemmel a félreérthetőség kockázatára, amely a Bíróságnak benyújtott észrevételek alapján állapítható meg, kiemelem, hogy álláspontom szerint nem a garanciaösszegek korlátozása önmagában az, ami összeegyeztethetetlen az uniós joggal,(87) hanem az, hogy egy tagállam a kártérítés felső határát alacsonyabb szinten állapítja meg, mint a szóban forgó irányelvekben minimálisan rögzített összegek.

98.      Vitathatatlan, hogy a fent hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlat szerint egy adott nemzeti jogrendben szabályozott gépjárműhasználattal kapcsolatos valamennyi polgári jogi felelősségre ki kell terjednie a biztosításnak. Ugyanakkor álláspontom szerint ezt az elvet pusztán csak úgy kell értelmezni, hogy egy biztosításról szóló nemzeti jogi szabály nem zárhat ki egyes kárfajtákat vagy egyes károsulti kategóriákat a biztosítási fedezet alól, amennyiben a károsultak hivatkozhatnak a biztosított polgári jogi felelősségére abból a célból, hogy ennek alapján kártérítésben részesüljenek. Az európai jogalkotó által hozott döntésnek, amely szerint „legalább” az érintett irányelvekben előírt összegeknek megfelelő garanciaszinteket vezet be, csak akkor van értelme, ha elfogadást nyer, hogy ezek viszont lehetővé teszik azt, hogy a tagállamok magasabb felső határokat állapítsanak meg, és ennek megfelelően, hogy az e felső határokat meghaladó mértékű polgári jogi felelősségre ne terjedjen ki a kötelező biztosítás.(88) Ennélfogva azon tagállamok jogrendjei, ahol a polgári jogi felelősségre alkalmazandó általános jogszabály nem tartalmaz kártérítési felső határt, ennek ellenére korlátozhatják a kártérítés kötelező biztosítás általi fedezetét azáltal, hogy olyan felső értéket vezetnek be, amelyek meghaladják az említett irányelvek által előírt alsó értékeket.

3.      A javasolt válasz hatásairól

99.      Kérelme indokolásában az Augstākās tiesas Senāts hangsúlyozza a fennálló érdekek közötti egyensúly megtalálásának fontosságát. E bíróság rámutat, hogy a károsultak érdeke, hogy kárukat a lehető legteljesebb mértékben térítsék meg, eltér mind a balesetet okozó gépjármű tulajdonosának érdekétől, ami a lehető legalacsonyabb kötelező biztosítási díj fizetéséhez fűződik, mind a biztosító céljától, ami az, hogy jövedelemre tegyen szert, ami nagymértékben a beszedett díjak és a káresemények után fizetett kártérítések arányának függvénye.(89) Álláspontja szerint ezen eltérő érdekek összeegyeztetése feltételezi a biztosító által nyújtott garancia korlátainak egyértelmű meghatározását annak érdekében, hogy az említett tulajdonos képes legyen nem túlzó mértékű díjjal járó biztosítást kötni,(90) és ebből kifolyólag, hogy a károsult ténylegesen megkapja a kára után előírt kártérítést.

100. A lett és litván kormányok csatlakoznak ehhez az állásponthoz. Ehhez hozzáteszik, hogy az ilyen korlátok törvény általi rögzítése azzal az előnnyel is jár, hogy biztosítja a jogbiztonságot, miközben a nem vagyoni káron alapuló jelentős kártérítések azzal a kockázattal járnának a több személyt érintő baleseteknél, hogy kihatnak a rendelkezésre álló korlátozott összegek méltányos elosztására.(91) Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a második irányelv 1. cikkében előírt korlátok nem vagyoni kárra történő alkalmazása nehézségekkel járna a szóban forgó felelősségbiztosítási rendszer hatékonysága szempontjából.

101. Az igaz, hogy a priori az európai biztosítási piac egészére kihathat a biztosítók azon kötelezettsége, hogy szélesebb körben és magasabb szinten fedezzék a károkat az általában a tagállamok területén üzemben tartott gépjárművek tekintetében, ami a biztosítottak által fizetett díjak növekedésével járhat.

102. Ugyanakkor megjegyzem, hogy az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság már eredetileg is felvázolta „[a]zokat a problémákat, amelyeket e minimális összegek megállapítása elkerülhetetlenül fel fog vetni egyes országokban (többek között a tényleges biztosítási díjak emelkedését)”, úgy vélte azonban, és álláspontom szerint helyesen, hogy „olyan erőfeszítésről van szó, amelyet mindenképpen el kell fogadni a kitűzött cél, vagyis a károsultak fokozottabb védelmének elérése érdekében”, és ezért támogatta a minimális garanciaösszegek bevezetésére irányuló javaslatot.(92) Annak érdekében, hogy figyelembe vegye egyes tagállamok kiindulási helyzetét ezen összegek tekintetében, a második irányelv átmeneti intézkedéseket tartalmaz az ezekre vonatkozó rendelkezések ezekben a tagállamokban történő fokozatos bevezetését illetően.(93)

103. Mindent összevetve a gyakorlat azt támasztja alá, hogy a kötelező felelősségbiztosítás működési területének széleskörű felfogása nem jár szükségszerűen olyan érzékeny kihatásokkal a biztosítási díjak szintjére, mint amire számítottak.(94) Ennek megfelelően Bulgáriában az említett biztosítás által fedezett összegekről szóló törvény nemrégiben történt módosítása, amely kiterjed a nem vagyoni kár megtérítésére is(95), nem járt jelentős hatással a vonatkozó díjakra.(96) Ehhez hasonlóan Svédországban, azon előkészítő munkákat követően, amelyek eredményeként jogszabályba foglalták a közlekedési balesetben elhunyt hozzátartozó esetén a személyi sérülések után járó kártérítést,(97) e reform csak marginális hatással járhat a biztosító társaságok költségeire, és ebből kifolyólag a biztosítási díjakra, amelyek legfeljebb csak 1–1,5%‑kal vagy akár kevesebbel nőhetnek.(98)

104. Ezenfelül a jelen ügybe beavatkozó kormányok által kifejezett aggodalmak álláspontom szerint nem indokoltak, mivel emlékeztetek arra, hogy álláspontom szerint a tagállamok számára nem tiltott, hogy felső értékeket állapítsanak meg annak érdekében, hogy a biztosítók által fizetendő garancia ne legyen korlátlan, a második irányelv 1. cikkéből eredő egyetlen követelmény ugyanis az, hogy a felső értéket magasabb szinten rögzítsék, mint az ezen cikk által előírt minimális összegek.

105. E körülmények összességére figyelemmel álláspontom szerint a Drozdovs‑ügyben feltett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az első irányelv 3. cikkével és a második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amely a kötelező felelősségbiztosítás alapján a nem vagyoni kár után esetlegesen fizetendő kártérítés korlátozása érdekében olyan minimális garanciaösszegeket ír elő, amelyek alacsonyabbak, mint a személyi sérülésekkel kapcsolatos kártérítés tekintetében a második irányelv 1. cikkében meghatározott minimális összegek.

D –    A Haasová‑ügyben feltett második kérdésről

106. A Haasová‑ügyben a Bíróság elé vizsgálatra előterjesztett második kérdésben a Krajský súd v Prešove abból a feltevésből indul ki, hogy az első kérdésben olyan döntés születik, amely szerint nem ellentétesek az uniós joggal azok a biztosítással kapcsolatos nemzeti jogi rendelkezések, amelyek nem teszik lehetővé a gépjárműhasználatból eredő közlekedési baleset áldozatainak túlélő hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni kár pénzbeli megtérítését.

107. A kérdést előterjesztő bíróság tehát olyan feltételezésre alapoz, amely ellentétes azzal a válasszal, amelyet javaslatom szerint a Bíróságnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adnia kell. Figyelemmel az álláspontom szerint e kérdésre adandó válasz tartalmára, úgy vélem, hogy nem szükséges megválaszolni a csak másodlagosan feltett második kérdést.

108. Mindazonáltal megjegyzem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kéri, hogy a Bíróság értelmezze a nemzeti jog rendelkezéseit,(99) ami az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében kizárt.(100)

109. Amennyiben a Bíróság nem követné javaslatomat, véleményem szerint a kérdést át kell fogalmazni oly módon, hogy az egy tagállami bíróság számára lényegében arra az esetleges lehetőségre vonatkozzon, hogy egy olyan nemzeti jogszabályt értelmezzen, amely megfelel az első, a második és a harmadik irányelv hivatkozott rendelkezéseinek. Mindenesetre az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve nem szolgálhat alapul a nemzeti jog contra legem értelmezésére, ami a jelen ügyben abban állna, hogy a nemzeti jog előírásaival ellentétesen köteleznének egy biztosítót valamely kár megtérítésére.(101)

V –    Végkövetkeztetések

110. Figyelemmel a fenti megfontolásokra, azt javaslom, hogy a C‑22/12. sz. Haasová‑ügyben a Bíróság a Krajský súd v Prešove által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre az alábbi választ adja:

1)      Egyfelől a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, másfelől pedig a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv 1. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás az általában a tagállamok területén üzemben tartott gépjárművek tekintetében kiterjed az ilyen összefüggésben bekövetkezett közlekedési balesetekben elhunyt áldozatok hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni károk megtérítésére, amennyiben ezt a kártérítést a jogvitára alkalmazandó nemzeti jog a biztosított polgári jogi felelőssége alapján előírja.

2)      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést nem kell megválaszolni.

111. A fenti megfontolásokra figyelemmel azt javaslom, hogy a C‑277/12. sz. Drozdovs‑ügyben a Bíróság az Augstākās tiesas Senāts által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre az alábbi választ adja:

1)      Egyfelől a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv 3. cikkét, másfelől a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás az általában a tagállamok területén üzemben tartott gépjárművek tekintetében kiterjed az ilyen összefüggésben bekövetkezett közlekedési balesetekben elhunyt áldozatok hozzátartozói által elszenvedett nem vagyoni károk megtérítésére, amennyiben ezt a kártérítést a jogvitára alkalmazandó nemzeti jog a biztosított polgári jogi felelőssége alapján előírja.

2)      A 72/166 irányelv 3. cikkét és a 84/5 irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amely a biztosító által az érdekeltet eltartó személy közlekedési balesetben bekövetkezett halála által okozott nem vagyoni kár után esetlegesen fizetendő kártérítés címén olyan maximális garanciaösszegeket ír elő, amelyek alacsonyabbak a személyi sérülésekkel kapcsolatos kártérítés tekintetében az utóbbi cikkben meghatározott minimális összegeknél.


1 – Eredeti nyelv: francia.


2 – A baleset közvetlen áldozatával fennálló hozzátartozói viszony egyes jogrendszerekben nem kizárólag rokoni viszonyból eredhet, mint a jelen ügyben, hanem olyan szoros érzelmi kapcsolatokból is, amelyek többek között a tényleges életközösségben nyilvánultak meg. Ennek figyelembevétele érdekében a jelen indítványban használt terminológia nem korlátozódik kizárólag a családtagokra.


3 – HL L 103., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 10. o.


4 – HL L 129., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 249. o.


5 – HL 1984. L 8., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 3. o.


6 – A három érintett irányelvet másokkal együtt hatályon kívül helyezte a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 263., 11. o.), amely egységes szerkezetbe foglalta azokat.


7 – Mivel a két kérdést előterjesztő bíróság, valamint a nemzeti jogalkotók és a jogtudomány is váltakozva használ olyan kifejezéseket, mint a „nem a vagyonban bekövetkezett kár”, illetve „erkölcsi kár”, amelyek jogi tartalma változó, úgy döntöttem, hogy a jelen indítványban a semlegesebbnek tűnő „nem vagyoni kár” kifejezést használom.


8 – Az uniós jog érintett területen való fejlődését illetően lásd Trstenjak főtanácsnoknak a C‑300/10. sz. Marques Almeida‑ügyben 2012. október 23‑án hozott ítélet alapjául szolgáló ügyre vonatkozó indítványa 5. és azt követő pontjait, valamint az ott hivatkozott jogtudományi forrásokat.


9 –      E (2) bekezdést a gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó 72/166/EGK, 84/5/EGK, 88/357/EGK és 90/232/EGK tanácsi irányelv, valamint a 2000/26/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2005. május 11‑i 2005/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 149., 14. o.; 2007. június 11‑i átültetési határidővel) módosította oly módon, hogy az előírt összegeket felemelte úgy, hogy a biztosítási fedezet legalacsonyabb összege személyi sérülés esetén 1 000 000 euró, ha csak egy sérült van, vagy 5 000 000 euró káreseményenként, a sérültek számától függetlenül, anyagi kár esetén pedig káreseményenként 1 000 000 euró, a károsultak számától függetlenül.


10 – Különösen a gépjárműhasználattal kapcsolatos kárra vonatkozó kötelező felelősségbiztosításról szóló 381/2001. sz. szlovák törvény (a továbbiakban: kötelező felelősségbiztosításról szóló szlovák törvény) 4. cikke.


11 – Szövege elérhető a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia internetes oldalán (www.hcch.net).


12 – Ezzel kapcsolatban lásd a jelen indítvány 48. és azt követő pontjait.


13 – Zákon č. 40/1964 Sb. A törvényt 1964. február 26‑án hirdették ki.


14 – A törvényt 1999. július 30‑án hirdették ki.


15 – Sauszemes transportlīdzekļu īpašnieku civiltiesiskās atbildības obligātās apdrošināšanas likums, Latvijas Vēstnesis, 2004. 65. sz. (3013)


16 – Noteikumi par apdrošināšanas atlīdzības apmēru un aprēķināšanas kārtību par personai nodarītajiem nemateriālajiem zaudējumiem, Latvijas Vēstnesis, 2005. 80. sz. (3238).


17 – Az említett jogvita ismertetése az előzetes döntéshozatalra utaló határozaton, illetve a kérdést előterjesztő bíróság által a Bíróság megkeresésére adott felvilágosításokon alapul.


18 –      A Bíróság megkeresésére adott utólagos felvilágosítások keretében a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, hogy az alapeljárásban a Cseh Köztársaság anyagi jogát kell alkalmazni. Ezzel kapcsolatban lásd a jelen indítvány 48. és azt követő pontjait.


19 – Haasová észrevételeit nem csatolták az iratokhoz, mivel azokat a határidő lejárta után nyújtotta be.


20 – Mivel a tényállás idején a balesetet okozó személy alkoholos befolyásoltság alatt állt, a megengedettnél nagyobb sebességgel vezetett, és veszélyes előzést végzett egy téli gumival nem rendelkező járművel.


21 – Vagyis 100–100 LVL a két elhunyt személy után, akik eltartották az érdekeltet.


22 –      A kérdést előterjesztő bíróság a második irányelv „1. és 2. cikkére” („1. un 2.pantā”) hivatkozott. Tudva azt, hogy a kérdés tárgyát képező „személyi sérülések” fogalma az irányelv 1. cikkében, és különösen az (1) és (2) bekezdésben szerepel, nem pedig a 2. cikkben, álláspontom szerint ezt az elírást az „1. cikk (1) és (2) bekezdés” szövegre kell javítani.


23 –      Ua.


24 – Lásd többek között a Lambert‑Faivre, Y. és Leveneur, L., Droit des assurances, Dalloz, Paris, 12. kiadás, 2005., 511. o., 1. lábjegyzetben hivatkozott összehasonlító jogi munkákat.


25 – A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11‑i európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma II”), (HL L 199., 40. o.).


26 – Az említett egyezményt Csehszlovákia ratifikálta. 1993. január 28‑án és 1993. március 15‑én a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság kijelentette, hogy a Csehszlovákia által tett fenntartásokat is beleértve kötelezőnek tekinti magára nézve ezen egyezményt 1993. január 1‑jétől, az ország kettéválásának napjától.


27 – Az említett egyezmény 8. cikke jelöli meg az alkalmazandónak nyilvánított jog hatálya alá tartozó területeket, amely cikk kiterjed többek között a felelősség feltételeinek és terjedelmének, a kártérítés alá eső károk fennállásának és jellegének, a kártérítéshez való jog átruházhatóságának, és azon személyeknek a meghatározására, akik az általuk személyesen elszenvedett kár után kártérítésre jogosultak.


28 – Kiemelem, hogy a kérdést előterjesztő szlovák bíróság, azaz a Krajský súd v Prešove jelezte, hogy az 1971. évi hágai egyezmény 3. cikke alapján a Cseh Köztársaság anyagi jogát kell alkalmazni figyelemmel arra, hogy a személyi sérülés 2008. augusztus 7‑én történt, és egy gépjárműnek a Cseh Köztársaság területén történő közlekedésével összefüggésben.


29 – A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis kiemelte, hogy a balesetet okozó gépjárművet Szlovákiában vették nyilvántartásba, míg azt, amelyikkel összeütköztek, a Cseh Köztársaságban.


30 – E jogot az életbiztosítás körén kívüli közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges gyakorlását elősegítő rendelkezések megállapításáról, valamint a 72/239/EGK irányelv módosításáról szóló, 1988. június 22‑i 88/357/EGK második tanácsi irányelv (HL L 172., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 198. o.) 7. cikkével, vagy pedig, a 2009. december 17‑ét követően kötött szerződések esetében, a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I”) (HL L 177., 6. o.) 7. cikkével összhangban kell kijelölni.


31 – A két alapeljárás tárgya a közúti baleset folytán bekövetkezett haláleset által okozott nem vagyoni kár megtérítése; a Haasová‑ügyben az elhunyt személy egy olyan férfi, akinek házastársa és leánya követeli e kár megtérítését, míg a Drozdovs‑ügyben egy házaspár, amelynek gyermeke támaszt ilyen igényt, azzal, hogy a felperesek személyesen nem voltak érintettek a szóban forgó balesetben.


32 – Az Európai Gazdasági Térség (a továbbiakban: EGT) joga által előírt egységesség elvének megfelelően.


33 – Az EFTA‑Bíróság E‑8/07. sz., Celina Nguyen kontra Norvég Állam ügyben hozott ítélete. Ezen ítélet elérhető a www.eftacourt.lu weboldalon. Az ítélet összefoglalóját közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL 2008. C 263., 4. o.).


34 – Az említett ítélet az Európai Gazdasági Térségről szóló, 1992. május 2‑i megállapodás (HL 1994. L 1., 3. o.) értelmezésére, és különösen a nem vagyoni kár azon jogi aktusok hatálya alá tartozására irányul, amelyekre a Megállapodás IX. cikke hivatkozik, és amelyek a gépjármű‑felelősségbiztosításról szóló első, második és harmadik irányelv.


35 – Lásd konkrétabban az első irányelv első–harmadik preambulumbekezdését.


36 – Lásd a második irányelv ötödik preambulumbekezdését és a harmadik irányelv negyedik preambulumbekezdését.


37 – A C‑537/03. sz., Candolin és társai ügyben 2005. június 30‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5745. o.) 17. pontja, valamint a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 26. pontja és az ott hivatkozott teljes ítélkezési gyakorlat. Lásd még az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 23. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


38 – A fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 27. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.


39 – A fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 28. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.


40 – A C‑348/98. sz., Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben 2000. szeptember 14‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6711. o.) 23. pontja, valamint a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 29. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd még az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 24. pontját.


41 – A C‑356/05. sz. Farrell‑ügyben 2007. április 19‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑3067. o.) 33. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 30. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd még az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 25. pontját.


42 – A fent hivatkozott Candolin és társai ügyben hozott ítélet 27. és 28. pontja, valamint a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 31. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd még az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 24. pontját.


43 – Vagyis az olyan személyek által elszenvedett nem vagyoni kár, akik olyan közlekedési baleset közvetett károsultjai, amelyben egy hozzátartozójuk elhunyt.


44 – A fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 44. és azt követő pontjaiban a Bíróság ezzel kapcsolatban egyértelmű megkülönböztetést tett, és megállapította, hogy az alapeljárásban szereplő nemzeti jogszabály, amely a biztosított felelőssége alapján fizetendő kártérítést szabályozta, nem pedig a biztosító által esetlegesen fizetendő kártérítést, nem összeegyeztethetetlen az uniós joggal, mivel az nem érintette azt az e jog által előírt garanciát, amely szerint erre a nemzeti jog által meghatározott felelősségre kiterjed az első, a második és a harmadik irányelvnek megfelelő biztosítás.


45 – Az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítélete (különösen a 7. és 11. pont).


46 – Az említett ítélet eredeti, angol nyelven szerkesztett szövegében az EFTA‑Bíróság a szóban forgó kárt „non economic injury” megjelöléssel minősítette, de a magam részéről e másik minősítés mellett döntöttem semlegesebb jellege miatt, illetve annak érdekében, hogy összhangban álljon a fentiekkel.


47 – Az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 29. pontja.


48 – Most jelzem, hogy jelentős különbség van e kifejezés francia változata és angol – az EFTA‑Bíróság munkanyelve – változata között, mivel az első szűkebb körű, mint a második.


49 – Az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 26. pontja.


50 – Uo., 27. pont.


51 – E tekintetben az EFTA‑Bíróság többek között a fent hivatkozott Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben hozott ítéletre, valamint a C‑166/02. sz. Messejana Viegas‑ügyben 2003. július 24‑én hozott végzés (EBHT 2003., I‑7871. o.) 21. és 22. pontjára hivatkozik.


52 – Az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 28. pontja.


53 – Lásd a görög („σωματικές βλάβες”), a spanyol („daños corporales”), a holland („lichamelijk letsel”) és a portugál („danos corporais”) változatokat is.


54 – Lásd különösen a „personskade”, „Personenschäden”, „personal injury”, „danni alle persone”, „henkilövahingot” és „personskador” kifejezéseket, amelyeket a dán, a német, az angol, az olasz, a finn és a svéd változatban használnak.


55 – Mindent összevetve e terminológiát nem megszorító módon értelmezik a francia jogban sem, mivel „a közvetlen áldozat elhunyta esetén a közvetett károsultak [...] nem vagyoni kárai” a „közvetett károsultak személyi kárai” (kiemelés tőlem) közé tartoznak a személyi károk nómenklatúrájára 2005. júliusban a J.‑P. Dintilhac irányítása alatt ennek kidolgozásával megbízott munkacsoport által tett jelentésben (a jelentés a Documentation française weboldalán érhető el: http://www.ladocumentationfrancaise.fr/var/storage/rapports‑publics/064000217/0000.pdf).


56 – A második irányelv keletkezésének elemzése rávilágít arra, hogy az anyagi károk és személyi sérülések dichotómiája nem szerepelt a Bizottság eredeti javaslatában (1980. augusztus 7‑én benyújtott javaslat, HL C 214, 9. o.), amelyben ezek azonos szabályozás alá tartoztak, a dichotómia pedig a Gazdasági és Szociális Bizottság 1981. február 25‑én és 26‑án kidolgozott véleményéből (HL C 138, 15. o., 2.2. pont) származik, amely hangsúlyozta, hogy a személyi sérüléseket érintő kártérítéshez „nagyobb társadalmi érdek” fűződik, mint az anyagi károk megtérítéséhez.


57 – Lásd a jelen indítvány 91. pontját.


58 – Az EFTA‑Bíróság Nguyen‑ügyben hozott ítéletének 2. pontjából kitűnik, hogy a felperes közúti balesetben elveszítette férjét és két gyermekét, őt magát pedig csak enyhe fizikai sérülés érte, ugyanakkor a baleset óta pszichés problémákkal küzd.


59 – Az „utas” kifejezés nem szerepel sem az első, sem a második irányelvben.


60 – A harmadik irányelv negyedik preambulumbekezdése „a gépjárműbalesetek [valamennyi károsultjára]” kiterjeszti az uniós jog által biztosított védelmet. Ugyanezen irányelv ötödik preambulumbekezdésében a „különösen”, illetve „e különösen” kifejezések azt hangsúlyozzák, hogy a gépjárművek utasait, mások mellett a „potenciális károsultak” egyik „kategóriájának” tekintik, és ezek az utasok sebezhetőségük miatt különös figyelmet érdemelnek.


61 – A harmadik irányelvre irányuló javaslattal kapcsolatos 1989. április 26‑i véleményének (HL C 159., 7. o.) 1.2 pontjában a Gazdasági és Szociális Bizottság kifejtette, hogy az utasokra ki kell terjednie a felelősségbiztosításnak, mivel ebben a korban ez az egyes tagállamokban nem volt kötelező.


62 – Többek között a harmadik irányelv 2005/14 irányelvvel beiktatott 1a. cikke kiemelte, hogy a károsultak egyéb kategóriái, így a gyalogosok, a kerékpárosok és a közút többi, nem motorizált használója „nemzeti polgári jog értelmében kártérítésre jogosultak”.


63 – Lásd a fent hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlatot, többek között a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 26. pontját, amely az említett irányelvek preambulumára hivatkozik.


64 – Lásd a jelen indítvány 59. és azt követő pontjait.


65 – Emlékeztetve arra, hogy a nemzeti jog, nem pedig az uniós jog határozza meg a károsultnak a biztosított polgári jogi felelősségén alapuló kártérítéshez való jogát, illetve e jog terjedelmét (lásd többek között a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 35. pontját).


66 – Ez a helyzet különösen, Bulgáriában, Németországban, Észtországban, Írországban, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, Cipruson, Lettországban, Lengyelországban, Szlovéniában, Svédországban és az Egyesült Királyságban.


67 – Németországban a kárt csak akkor lehet megtéríteni, ha az túllép az ilyen elhalálozást követő „rendes” reakciók és kellemetlenségek szintjén. Észtországban a kártérítés elsődlegesen akkor indokolt, ha a hozzátartozó a balest tanúja volt. Az Egyesült Királyságban az ítélkezési gyakorlat kumulatív feltéteket alakított ki, mégpedig a sokk által előidézett pszichés megbetegedést, az áldozattal fennálló érzelmi kapcsolat fennállását, a jogosult közelségét a balesethez, valamint a baleset közvetlen észlelése által előidézett sokkot.


68 – Svédországban a közvetett károsultnak hivatalból kompenzációt biztosítanak a hozzátartozó halálát követő évben. Egy év után orvosi igazolások benyújtásával bizonyítania kell a tartósabb szenvedést.


69 – Lásd többek között a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 31. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


70 – Az említett cikk azt írja elő, hogy a többek között az egyént eltartó személy halálával okozott fájdalom és lelki szenvedés után a biztosító által fizetendő átalány‑kártérítés összege 100 LVL, vagyis körülbelül 143 euró kérelmezőnként és elhunyt személyenként.


71 – A szóban forgó, a jelen indítvány 13. pontjában hivatkozott összegek korábban a 2009/13 irányelv 9. cikkében szerepeltek.


72 – A törvény 250 000 LVL‑ben, vagyis körülbelül 357 283 euróban határozta meg azt a szintet, ameddig a biztosító felelőssége terjedhet a személyi károk megtérítése tekintetében.


73 – A kötelező biztosításról szóló lett törvény 19. cikkének (3) bekezdése ugyanis azt írta elő, hogy a személyeknek okozott vagyoni és nem vagyoni károk után a biztosítók által fizetett kártérítés összegét és feltételeit a Minisztertanács határozza meg.


74 – A C‑129/94. sz. Ruiz Bernáldez‑ügyben 1996 március 28‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1829. o.) 15. pontja.


75 – Lásd a fent hivatkozott Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben hozott ítélet 26. pontját, valamint Cosmas főtanácsnok ezen ügyben hozott ítéletre vonatkozó indítványának 8. és 9. pontját.


76 – Ez a Bizottság fent hivatkozott 1980. augusztus 7‑i eredeti javaslata, a Gazdasági és Szociális Bizottság fent hivatkozott 1981. február 25‑i és 26‑i véleménye, az Európai Parlament által 1981. október 14‑én javasolt módosítások (HL C 287., 44. o.) és az e javaslat kapcsán a Bizottság által 1982. március 3‑án javasolt módosítás (HL C 78., 17. o.) összehasonlításának az eredménye.


77 – A 2005/14 irányelv elfogadása során ezeket az összegeket felemelték, és azokhoz egy rendszeres felülvizsgálati záradékot csatoltak annak érdekében, hogy elkerüljék a minimális fedezeti összeg erodálódását. Lásd még a 2009/103 irányelv 9. cikkét és a Bizottságnak a 2009/103 irányelvben meghatározott egyes összegeknek az inflációt követő kiigazításáról szóló, 2010. december 9‑i véleményét (HL 2010. C 332., 1. o.).


78 – A Bíróság is ezt a megközelítést követte többek között a C‑484/09. sz. Carvalho Ferreira Santos ügyben 2011. március 17‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑1821. o.) 45. pontjában.


79 – Lásd a 2005/14 irányelv (10) preambulumbekezdését és a 2009/103 irányelv (12) preambulumbekezdését.


80 – Lásd a fent hivatkozott Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben hozott ítélet 41. pontját, valamint a fent hivatkozott Messejana Viegas‑ügyben hozott végzés 20. pontját, azzal a portugál törvénnyel kapcsolatban, amely ilyen összegeket állapított meg abban az esetben, amikor a balesetet okozó vezető vétkességének hiányában csak a kockázaton alapuló polgári jogi felelősség volt megállapítható.


81 – A Bíróság rámutatott, hogy a közösségi jogalkotó valamennyi, a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség fedezetét elő kívánta írni, még akkor is, ha a tagállamok szabadon határozhatják meg a vonatkozó káreseményekre alkalmazandó polgári jogi felelősség rendszerét, alapuljon az vétkességen vagy kockázaton. Lásd a fent hivatkozott Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben hozott ítélet 29. és 40. pontját, valamint a fent hivatkozott Messejana Viegas‑ügyben hozott végzés 21. pontját.


82 – A fent hivatkozott Messejana Viegas‑ügyben hozott végzés 22. pontja. Lásd még Cosmas főtanácsnok a fent hivatkozott Mendes Ferreira és Delgado Correia Ferreira ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyre vonatkozó indítványának 48. pontját.


83 – Megjegyzem, hogy a szóban forgó irányelvek által előírt minimális garanciaösszegek alkalmasak a tagállamokban alkalmazandó polgári jogi felelősségi szabályok egyfajta de facto harmonizációjának elérésére, mivel a tagállamok jellemzően kiigazítják a kérdéssel kapcsolatos jogszabályaikat, még akkor is, ha őket e tekintetben semmilyen jogi kötelezettség nem terheli az uniós jog jelenlegi állapotában (lásd Heiss, H., „Motor vehicle liability insurance between the European directives and national tort law”, Over grenzen: liber amicorum Herman Cousy, Intersentia, Antwerpen‑Cambridge, 2011, 127–136. o., különösen a 133. o.).


84 – E problémakört nem szabad összekeverni az arányosság vizsgálatával, amelyet a Bíróság azon nemzeti jogszabályok kapcsán végzett, amelyek megtagadták, vagy aránytalanul korlátozták a károsult kötelező felelősségbiztosítás révén való kártérítéshez való jogát kizárólag az általa elszenvedett kárban való közrehatása alapján (lásd többek között a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 30. és azt követő pontjait, valamint a C‑486/11. sz. Rodrigues Esteves‑ügyben 2013. március 21‑én hozott végzés 26. és azt követő pontjait.


85 – Vagyis „[a] tagállamok által nyújtható magasabb biztosítási összegek sérelme nélkül […]”.


86 – Ez tűnik ki e rendelkezés előkészítő munkálataiból (lásd különösen a fent hivatkozott eredeti javaslatot és a Gazdasági és Szociális Bizottság véleményének 2.1 és 2.2 pontját).


87 – Ahogy láthatóan a kérdést előterjesztő bíróság feltételezi (lásd határozata 8.1 pontjának végét).


88 – Lásd a fent hivatkozott Marques Almeida‑ügyben hozott ítélet 30. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, amelyben a Bíróság megállapította, hogy „a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy a nemzeti joguk alapján alkalmazandó gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség a fent említett három irányelv rendelkezéseinek megfelelő biztosítással legyen fedezve” (kiemelés tőlem).


89 – Lásd az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 8.2 pontját.


90 – E tekintetben a C‑518/06. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott 2009. április 28‑án hozott ítélet 77. és 78. pontjára (EBHT 2009., I‑3491. o.) hivatkozik.


91 – Megjegyzem, hogy a hivatkozott kockázat valójában azonos lehet az anyagi kár esetében is.


92 – A fent hivatkozott, második irányelvre irányuló javaslattal kapcsolatos véleményének 2.3 pontjában.


93 – Lásd a második irányelv tizenegyedik preambulumbekezdését, valamint 5. és 6. cikkét.


94 – A Bizottság 2002. június 19‑i javaslata, amely a 2005/14 irányelv elfogadásához vezetett, egy olyan mérleget tartalmaz, amely szerint több tagállam úgy döntött, hogy korlátlan fedezetet alkalmaz, és ezek közül a minimális garanciákat rögzítők többsége a korábbi irányelvekben előírtnál magasabb szinten tette ezt anélkül, hogy az ott letelepedett biztosító társaságoknak ezzel hátrányt okozott volna [COM(2002) 244 végleges, 6. és 29. o.].


95 – A biztosításról szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény (DV 21. sz., 2012. március 13.).


96 – Lásd Stoyanova, I., „Обезщетенията за неимуществени вреди при ‘Гражданска отговорност’ на автомобилистите” című cikkét, amely elérhető a következő internetes oldalon: www.zastrahovatel.com/statia.php?mysid= 3522&t= 4.


97 – E jogot a 2001:732. sz. törvény iktatta be a kártérítésről szóló általános törvénybe, amely 2002. január 1‑jén lépett hatályba.


98 – Regeringens proposition 2000/01:68, Ersättning för ideell skada, 34. o. és 63. o.


99 – A kérdést a következőképpen fogalmazták meg „úgy kell‑e értelmezni [a kötelező biztosításról szóló szlovák] törvény 4. cikkének (1), (2) és (4) bekezdésében, valamint [a kötelező biztosításról szóló cseh törvény] 6. cikkének (1)–(3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket […]”.


100 – Lásd többek között a C‑23/12. sz. Zakaria‑ügyben 2013. január 17‑én hozott ítélet 29. pontját.


101 – Lásd többek között a C‑282/10. sz. Dominguez‑ügyben 2012. január 24‑én hozott ítélet 25. pontját, valamint a C‑98/09. sz. Sorge‑ügyben 2010. június 24‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑5837. o.) alapjául szolgáló ügyre vonatkozó indítványom 67. pontját.