PEDRO CRUZ VILLALÓN

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2010. szeptember 14.¹(1)

C‑96/09. P. sz. ügy

Anheuser‑Busch, Inc.

kontra

Budějovický Budvar

„Fellebbezés – Közösségi védjegy – A 40/94/EK rendelet 8. cikkének (4) bekezdése – A BUD eredetmegjelölés jogosultjának felszólalása – Kereskedelmi forgalomban való használat – Helyi jelentőségűt meghaladó mértékű megjelölés”

Tartalomjegyzék

I –   Bevezetés

II – Jogi háttér

A –   A Lisszaboni Megállapodás

B –   A kétoldalú egyezmény

C –   A közösségi jog

III – Az Elsőfokú Bíróság által megállapított tényállás és a megtámadott ítélet

A –   Az OHIM által megállapított tényállás és az OHIM előtti eljárás

B –   A megtámadott ítélet összefoglalása

IV – A Bíróság eljárása és a felek kérelmei

V –   A 40/94 rendelet 8. cikkére vonatkozó néhány előzetes megállapítás

A –   A korábban lajstromozott védjegyre alapított felszólalás: a 8. cikk (1) és (2) bekezdése

B –   Egyéb megjelölésre alapított felszólalás: a 8. cikk (4) bekezdése

1.     A 8. cikk (4) bekezdésének hatálya rendkívül eltérő megjelölésekre terjed ki

2.     A 8. cikk (4) bekezdésében előírt követelmények arra irányulnak, hogy biztosítsák a rendelkezés alapján hivatkozott megjelölések szilárdságát

C –   A 8. cikk (1)–(4) bekezdésében meghatározott követelmények analógia útján való alkalmazásának megalapozottságáról

VI – A fellebbezés elemzése

A –   A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértésére vonatkozó első fellebbezési jogalapról

1.     Az első fellebbezési jogalap első része: az OHIM‑nak a 8. cikk (4) bekezdése alapján hivatkozott jog érvényessége megállapítására vonatkozó hatásköre

a)     Az álláspontok ismertetése

b)     Értékelés

2.     Az első fellebbezési jogalap második része: a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelménye

a)     A használat mértéke és minősége

i)     Az álláspontok ismertetése

ii)   Értékelés

b)     A „kereskedelmi forgalomban való használat” bizonyítása szempontjából releváns terület

i)     Az álláspontok ismertetése

ii)   Értékelés

c)     A „kereskedelmi forgalomban való használat” igazolása szempontjából releváns időszak

i)     Az álláspontok ismertetése

ii)   Értékelés

d)     Következmények

3.     Az első fellebbezési jogalap harmadik része: a „helyi jelentőségűt meghaladó mérték” követelménye

a)     Az álláspontok ismertetése

b)     Értékelés

4.     Következtetések

B –   A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének és a 74. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó második fellebbezési jogalapról

1.     Az álláspontok ismertetése

2.     Értékelés

C –   A fellebbezés megalapozottságának megállapítása és az ügy Törvényszék elé való visszautalása

VII – A költségekről

VIII – Végkövetkeztetések

I –    Bevezetés

1.        A jelen fellebbezés az észak‑amerikai Anheuser‑Busch és a cseh Budějovický Budvar, národní podnik (a továbbiakban: Budvar) sörgyár között folyamatban lévő eljárások hosszú történetének egy újabb fejezetét alkotja, amelynek során már a jelen Bíróság is számos ítéletet hozott(2). Jóllehet ezek a korábbi ítéletek néhány ponton érinthetik a jelen pert, a jelen ügy által felvetett jogi problémával a mi ítélkezési gyakorlatunk még nem foglalkozott.

2.        Az Elsőfokú Bíróság a Budějovický Budvar kontra OHIM, Anheuser‑Busch (BUD) ügyben 2008. december 16‑án hozott – jelen fellebbezéssel megtámadott – ítéletében(3) helyt adott a Budvar által a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (a továbbiakban: OHIM) második fellebbezési tanácsának különböző határozatai ellen benyújtott kereseti kérelmeknek, amelyekben az elutasította a Budvar azon felszólalását, amelyet az Anheuser‑Busch Bud kifejezésre vonatkozó közösségi védjegybejelentése ellen nyújtott be.

3.        Az ügy sajátossága abban áll, hogy a Budvar a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20‑i 40/94/EK tanácsi rendelet 8. cikkének (4) bekezdése(4) alapján terjesztette elő felszólalását a Bud közösségi védjegyként történő lajstromozása ellen, arra hivatkozással, hogy a Bud eredetmegjelölés vonatkozásában két nemzetközi szerződés értelmében már fennáll egy korábbi jog egy Ausztriában és Franciaországban oltalom alatt álló eredetmegjelölés alapján.

4.        A Bíróság feladata tehát, hogy első alkalommal értelmezze a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését. Mégpedig egy olyan esetben kell ezt tennie, amely az említett rendelkezés alkalmazásának nem a legtipikusabb esete. A 8. cikk (4) bekezdésének belső logikája ugyanis könnyebben alkalmazható azokra a jogokra, amelyek egy bizonyos megjelölés puszta használatából fakadnak (például a nem lajstromozott védjegyek, de a nemzeti szabályozás függvényében bizonyos cégnevek, cégtáblák és más megkülönböztető képességgel rendelkező megjelölések), mint azokra, amelyek a szabályszerű lajstromozásnak köszönhetően részesülnek oltalomban, amint az a jelen esetben is történik.

5.        Talán ez utóbbi körülmény nagyobb hangsúlyt kapott az Elsőfokú Bíróság ítéletének általános értelmében, álláspontom szerint azonban ez nem befolyásolhatja a fellebbezés elbírálását. A 8. cikk (4) bekezdését kétségtelenül elég rugalmasan kell értelmezni ahhoz, hogy az annak hatálya alá tartozó, rendkívül változatos képet mutató valamennyi megjelölésre alkalmazni lehessen. Mindazonáltal ennek az értelmezésnek szintén az egységességre kell törekednie. Különben a rendelkezés által előírt követelmények nem tudnák betölteni azt az alapvető – a közösségi jogalkotó által kijelölt – funkciójukat, hogy biztosítsák az említett megjelölések hitelességét és valódiságát.

6.        Valójában ezek a követelmények legfőképpen a tények szintjén jelennek meg, és ebből a szempontból kell vizsgálni a teljesülésüket. Véleményem szerint a jelen ügyhöz hasonló esetekben is így kell lennie, amikor is egy formális és nemzetközi jogi oltalom fennállásából arra lehetne következtetni, hogy szükséges a megjelölések „használatára” és „jelentőségére” vonatkozó követelmények áthangolása.

II – Jogi háttér

A –    A Lisszaboni Megállapodás

7.        Az eredetmegjelölések oltalmára és nemzetközi lajstromozására vonatkozó Lisszaboni Megállapodás(5) 1. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ezen megállapodás hatálya alá tartozó országok(6) kötelezik magukat, hogy a területükön oltalomban részesítik a „Külön Unió” többi országának termékeire vonatkozó eredetmegjelöléseket, ha azokat a származási ország e minőségükben elismeri és oltalomban részesíti, és a Szellemi Tulajdon Világszervezetét (a továbbiakban: WIPO) létrehozó Egyezményben megnevezett Szellemi Tulajdon Nemzetközi Irodája lajstromozta.

8.        A Lisszaboni Megállapodás 5. cikkének értelmében az eredetmegjelölések lajstromozása a szerződő országok hivatalainak a kérelmére történik azon természetes vagy jogi személynek, illetve közületnek vagy magánszemélynek a nevében, akik a nemzeti jogszabályaik alapján ezen eredetmegjelölések használatának jogosultjai. Ilyen körülmények között a szerződő országok hivatalai az indokok megjelölésével és a lajstromozásról szóló értesítés kézhezvételétől számított egy éven belül kijelenthetik, hogy nem biztosítják az eredetmegjelölésnek az oltalmát.

9.        A 6. cikk és a 7. cikk (1) bekezdése értelmében a Lisszaboni Megállapodás alapján lajstromozott eredetmegjelölést nem lehet szokásossá vált megjelölésnek tekinteni mindaddig, amíg a származási országban eredetmegjelölésként oltalom alatt áll.

10.      A Lisszaboni Megállapodás Végrehajtási Szabályzatának 16. szabálya alapján, ha a nemzetközi lajstromozás hatályát a szerződő országban érvénytelenítik, és az érvénytelenítéssel szemben további fellebbezésnek nincs helye, az érintett szerződő ország illetékes hivatala erről értesíti a Nemzetközi Irodát.

11.      A „Bud” eredetmegjelölést 1975. március 10‑én 598. szám alatt lajstromozta a Szellemi Tulajdon Világszervezete a Lisszaboni Megállapodás alapján.

B –    A kétoldalú egyezmény

12.      Az Osztrák Köztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1976. június 11‑én az eredetjelzők, az eredetmegjelölések és a mezőgazdasági és ipari termékek eredete egyéb elnevezéseinek oltalmára vonatkozó szerződést (a továbbiakban: kétoldalú egyezmény) kötött(7).

13.      Ennek 2. cikke úgy rendelkezik, hogy a földrajzi jelzések, az eredetmegjelölések, valamint a mezőgazdasági és ipari termékek eredetének egyéb elnevezései a kétoldalú egyezmény értelmében magukban foglalnak minden olyan megjelölést, amely közvetlenül vagy közvetve valamely termék eredetére vonatkozik.

14.      A 3. cikkének (1) bekezdése alapján „az egyezménybe a 6. cikk alapján felvett csehszlovák megjelöléseket […] az Osztrák Köztársaságban kizárólag csehszlovák termékeknek tartják fenn”. Az 5. cikk (1) bekezdésének B2. pontja a söröket is a kétoldalú egyezménnyel bevezetett oltalomban részesített cseh termékkategóriák között említi; és az egyezmény – a kétoldalú egyezmény 6. cikke által hivatkozott – B. melléklete a Bud megjelölést a mezőgazdasági és ipari termékekre vonatkozó csehszlovák elnevezések közé sorolja (a „sör” kategóriában).

C –    A közösségi jog

15.      2009. április 13‑ától kezdődően a közösségi védjegyek szabályozása az új, 207/2009 rendeleten alapul(8). Azonban ratione temporis a jelen fellebbezés elbírálására a 40/94/EK rendelet rendelkezéseit kell alkalmazni.

16.      A 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése, amelynek értelmezése a jelen fellebbezés egyik kérdése, az alábbiak szerint rendelkezik:

„A nem lajstromozott védjegy, illetve a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban használt bármely más megjelölés jogosultjának felszólalása alapján nem részesülhet védjegyoltalomban a megjelölés, ha – az irányadó tagállami jogszabályok szerint –

a)      a megjelöléshez fűződő jogokat a közösségi védjegybejelentés bejelentési napjánál, illetve – elsőbbség igénylése esetén – az elsőbbség napjánál korábban szerezték meg;

b)      a megjelöléshez fűződő jogok alapján a jogosult megtilthatja a későbbi védjegy használatát.”

17.      Ugyanazon rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„2.      Ha a felszólalást korábbi közösségi védjegy jogosultja nyújtotta be, a bejelentő kérelmére igazolnia kell, hogy a közösségi védjegybejelentés meghirdetését megelőző öt évben a felszólalás alapjául szolgáló korábbi közösségi védjegy tényleges használatát az árujegyzékben szereplő és a felszólalásban hivatkozott árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban a Közösségben megkezdte, vagy kellőképpen igazolja a használat elmaradását, feltéve hogy a korábbi közösségi védjegyet a közösségi védjegybejelentés meghirdetésének napjánál legalább öt évvel korábban lajstromozták. Ilyen igazolás hiányában a felszólalást el kell utasítani. Ha a korábbi közösségi védjegyet csak az árujegyzékben szereplő áruk, illetve szolgáltatások egy részével kapcsolatban használták, a felszólalás vizsgálata során úgy kell tekinteni, mintha a védjegyet csak a szóban forgó áruk, illetve szolgáltatások tekintetében lajstromozták volna.

3.      A 8. cikk (2) bekezdésének a) albekezdésében említett korábbi nemzeti védjegyre a (2) bekezdést kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy a Közösségben való használaton az abban a tagállamban való használatot kell érteni, amelyben a korábbi nemzeti védjegy oltalom alatt áll.”

18.      A 40/94 rendelet 74. cikkének (1) bekezdése értelmében „a Hivatal [OHIM] az előtte folyó eljárásban a tényeket hivatalból vizsgálja. A lajstromozás viszonylagos kizáró okaival összefüggő eljárásban azonban a Hivatal [OHIM] a vizsgálat során a felek által előterjesztett tényálláshoz, bizonyítékokhoz és érvekhez, valamint a kérelem szerinti igényekhez kötve van.”

III – Az Elsőfokú Bíróság által megállapított tényállás és a megtámadott ítélet

A –    Az OHIM által megállapított tényállás és az OHIM előtti eljárás

19.      Az Anheuser‑Busch Inc. 1996. április 1‑jén, 1999. július 28‑án, 2000. április 11‑én és 2000. július 4‑én négy közösségi védjegy‑bejelentési kérelmet nyújtott be az OHIM‑hoz a Bud (ábrás és szó‑) védjegy lajstromozása tekintetében.

20.      1999. március 5‑én, 2000. augusztus 1‑jén, 2001. május 22‑én és 2001. június 5‑én a Budvar a 40/94 rendelet 42. cikke alapján felszólalt a védjegybejelentésekkel szemben, hivatkozással először is a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a 361 566. számon lajstromozott nemzetközi ábrás védjegyre, amely lajstromozásnak a hatálya Ausztriára, a Benelux államokra és Olaszországra terjed ki; másodsorban ugyanezen rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján az 1975. március 10‑én a Lisszaboni Megállapodás alapján a WIPO‑nál lajstromozott „Bud” eredetmegjelölésre, amely bejegyzésnek a hatálya Franciaországra, Olaszországra és Portugáliára terjed ki, valamint az Ausztriában a kétoldalú megállapodás alapján oltalomban részesített ugyanezen elnevezés eredetmegjelölésére is.

21.      2004. július 16‑i határozatával (2326/2004. sz.) a felszólalási osztály részben helyt adott az egyik bejelentett védjegy lajstromozása elleni felszólalásnak. Ezzel szemben a 2004. december 23‑i (4474/2004. és 4475/2004. sz.) és a 2005. január 26‑i (117/2005. sz.) határozatokkal a felszólalási osztály elutasította a Budvar által a másik három védjegy lajstromozása ellen tett felszólalást. A Budvar fellebbezést nyújtott be a felszólalási osztály ezen három elutasító határozata ellen, az Anheuser‑Busch pedig megtámadta a 2004. július 16‑i részben helyt adó határozatot.

22.      Az OHIM második fellebbezési tanácsa a 2006. június 14‑i (R 234/2005‑2. sz. ügy), a 2006. június 28‑i (R 241/2005‑2. sz. ügy) és a 2006. szeptember 1‑jei (R 305/2005‑2. sz. ügy) határozatával elutasította a Budvar által benyújtott fellebbezéseket. A fellebbezési tanács a 2006. június 28‑i határozatával (R 802/2004‑2. sz. ügy) helyt adott az Anheuser‑Busch által benyújtott fellebbezésnek, és teljes egészében elutasította a Budvar által tett felszólalást.

23.      A négy határozatban a fellebbezési tanács mindenekelőtt megjegyezte, hogy a Budvar felszólalásainak alátámasztására mintha már nem a 361 566. sz. nemzetközi ábrás védjegyre, hanem kizárólag a „Bud” eredetmegjelölésre hivatkozott volna.

24.      Másodszor a fellebbezési tanács megállapította, hogy nehéz látni, hogy miként lehetne a BUD megjelölést eredetmegjelölésnek vagy akár a földrajzi eredet közvetett jelölésének tekinteni, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy egy felszólalás a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése szerint nem lehet eredményes valamely eredetmegjelölésként fennálló jog alapján, amely ráadásul még csak nem is eredetmegjelölés.

25.      Harmadszor a fellebbezési tanács, értelemszerűen alkalmazva a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdését, valamint a 2868/95/EK rendelet 22. szabályát(9), úgy vélte, a Budvar által a „Bud” eredetmegjelölés Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában történő használatára vonatkozóan benyújtott bizonyítékok nem kielégítőek.

26.      Negyedszer és végül a fellebbezési tanács úgy vélte, hogy a felszólalást azon indokokkal is el kell utasítani, hogy a Budvar nem bizonyította, hogy a szóban forgó eredetmegjelölés olyan jogot biztosít számára, amely alapján megtilthatja a „Bud” kifejezés védjegyként történő használatát Ausztriában vagy Franciaországban.

B –    A megtámadott ítélet összefoglalása

27.      2006. augusztus 26‑án(10), szeptember 15‑én(11) és november 14‑én(12) a Budvar hatályon kívül helyezés iránti keresetet nyújtott be az Elsőfokú Bírósághoz a fellebbezési tanács valamennyi említett határozata ellen. A fellebbező, keresetének alátámasztása érdekében egyetlen jogalapra, a 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértésére hivatkozott. A Budvar által hivatkozott egyetlen jogalap két részből állt: az egyik a „Bud” eredetmegjelölés érvényességével kapcsolatos (a fellebbezési tanács vitatta, hogy a BUD megjelölés eredetmegjelölésnek minősülne); míg a másik a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében előírt követelmények alkalmazhatóságára vonatkozik (amelyet a Budvar állításával szemben a fellebbezési tanács elutasított).

28.      Az Elsőfokú Bíróság – a jelen fellebbezéssel megtámadott – 2008. december 16‑i ítéletével helyt adott a Budvar által benyújtott hatályon kívül helyezés iránti keresetnek az említett egyetlen jogalap első és második részére hivatkozással.

29.      A Bíróság elfogadta a jogalap első részét oly módon, hogy a jogalap vizsgálata során különbséget tett a Lisszaboni Megállapodás alapján lajstromozott „Bud” eredetmegjelölés és a kétoldalú egyezmény alapján oltalomban részesített „Bud” megjelölés között.

30.      Ami a jogalap első részét illeti, a Bíróság emlékeztetett arra, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján „egy nemzeti védjegy érvényessége nem vonható kétségbe valamely közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás keretében” (88. pont), és ebből arra következtetett, hogy „a 40/94 rendelettel létrehozott rendszer feltételezi, hogy az OHIM figyelembe veszi a nemzeti szinten oltalomban részesített korábbi jogok fennállását” (89. pont). Mivel Franciaországban a „Bud” eredetmegjelölés hatályát nem érvénytelenítették jogerősen, az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a fellebbezési tanácsnak az irányadó nemzeti jogot és a Lisszaboni Megállapodás alapján történt lajstromozást kellett volna figyelembe vennie, és nem vonhatta volna kétségbe, hogy a hivatkozott korábbi jog „eredetmegjelölés” volt‑e (90. pont).

31.      A második jogalapot illetően az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozta, hogy a kétoldalú egyezmény 2. cikke értelmében a „kétoldalú egyezményben történő feltüntetéshez elegendő, hogy az érintett jelölések vagy elnevezések közvetlenül, vagy közvetve kapcsolódnak egy termék eredetéhez, és ilyen alapon részesülnek a kétoldalú egyezmény által biztosított oltalomban” (94. pont). Ezen elemekre tekintettel az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a fellebbezési tanács tévesen vélte úgy, hogy a „Bud” elnevezés kimondottan „eredetmegjelölésként” részesül oltalomban a kétoldalú egyezmény alapján (95. pont). Ezenkívül az Elsőfokú Bíróság megjegyezte, hogy a kétoldalú egyezmény a „Bud” elnevezés oltalmára még hatállyal bír Ausztriában, mivel semmi sem utal arra, hogy Ausztria vagy a Cseh Köztársaság felmondták volna az említett megállapodást, ráadásul az Ausztriában folyamatban lévő eljárás nem vezetett jogerős bírósági határozat elfogadásához (98. pont).

32.      A fentiekre tekintettel az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a fellebbezési tanács megsértette a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését azáltal, hogy mindenekelőtt úgy vélte, hogy a hivatkozott korábbi jog nem egy „eredetmegjelölés”, majd hogy „másodlagos jelentőségű” az a kérdés, hogy a Bud megjelölést többek között Franciaországban és Ausztriában oltalom alatt álló eredetmegjelölésként kezelik‑e, és végül annak megállapításával, hogy a felszólalás ezen az alapon nem lehet sikeres (a megtámadott ítélet 92. és 97. pontja).

33.      Az Elsőfokú Bíróság helyt adott a hatályon kívül helyezés iránti jogalap második részének, amely a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében foglalt követelmények alkalmazásával kapcsolatos. A Budvar a jogalap második részében ugyanakkor két kifogást is megfogalmazott.

34.      Az első kifogás a megjelölés kereskedelmi forgalomban való használatával és annak a „helyi jelentőségűt meghaladó mértékével” kapcsolatos követelményekre vonatkozik.

35.      A kérdéses megjelölések kereskedelmi forgalomban való használatára vonatkozó követelmény vizsgálatát illetően az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy döntött, hogy analógia útján a korábbi védjegy „tényleges” használatára vonatkozó közösségi rendelkezéseket alkalmazza (a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdése). Először is a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése nem érinti a felszólalás alátámasztása céljából hivatkozott megjelölés „tényleges” használatát (a megtámadott ítélet 164. pontja). Másodszor a 40/94 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése, a 89/104/EGK irányelv(13) 5. cikkének (1) bekezdése és 6. cikkének (1) bekezdése keretében a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság egyértelműen úgy vélték, hogy „a megjelölés használatára a »gazdasági tevékenység körében« került sor, lévén, hogy a gazdasági előnyre törekvő kereskedelmi tevékenység keretében történik, és nem magáncélú használat során” (165. pont). Harmadszor a 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének keretében „bizonyos megjelölések nem veszthetik el a hozzájuk fűződő jogokat, annak ellenére sem, hogy nem képezik »tényleges« használat tárgyát” (166. pont). Negyedszer a Bíróság hangsúlyozta, hogy a 40/94 rendelet 43. cikke (2) és (3) bekezdésének és a 2868/95 rendelet 22. szabályának analógia útján a jelen ügyre való alkalmazása során a fellebbezési tanács többek között külön‑külön elemezte a szóban forgó megjelölés Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában történő használatát, vagyis minden olyan területre vonatkozóan, amelyen a Budvar szerint a „Bud” elnevezés oltalom alatt áll, annak ellenére, hogy a rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alá tartozó megjelölések „oltalom alatt állhatnak egy meghatározott területen, jóllehet azokat ott nem, csak más területen használják” (167. pont).

36.      Az Elsőfokú Bíróság továbbá megállapította, hogy „egy termék földrajzi eredetének jelzésére szolgáló jelölés a védjegyhez hasonlóan használható a kereskedelmi forgalomban”, de ez nem jelenti azt, hogy az érintett elnevezést „védjegyként” használják, és ezért elveszti az elsődleges funkcióját (a megtámadott ítélet 175. pontja).

37.      Az Elsőfokú Bíróság a jelentőséggel kapcsolatos követelményt illetően úgy ítélte meg, hogy a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése a szóban forgó megjelölés jelentőségére, és nem annak használatának a jelentőségére vonatkozik. Ezen megjelölés jelentősége az oltalmának a földrajzi kiterjedését foglalja magában, amely nem lehet csupán helyi. Következésképpen megállapította, hogy a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta a jogot, amikor Franciaország tekintetében kapcsolatot létesített az érintett megjelölés használatára vonatkozó bizonyíték, és azon tényre vonatkozó feltétel között, hogy a szóban forgó jognak a helyi jelentőségűt meghaladó mértékűnek kell lennie (180. és 181. pont).

38.      A fentiekre tekintettel a Bíróság megállapította, hogy az egyetlen jogalap második részében foglalt első kifogásnak helyt kell adni, mivel az megalapozott.

39.      Az egyetlen jogalap második részében előterjesztett kifogás a felszólalás alátámasztása céljából hivatkozott megjelölésből származó joggal foglalkozott. E tekintetben, a fellebbezési tanács […] utalt az Ausztriában és Franciaországban hozott bírósági határozatokra annak megállapítása céljából, hogy a Budvar nem szolgáltatott bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó megjelölés biztosította számára egy későbbi védjegy használata megtiltásának a jogát. Az Elsőfokú Bíróság emlékeztetett azonban arra, hogy a hivatkozott bírósági határozatok egyike sem lett jogerős, ezért a fellebbezési tanács nem hivatkozhatott kizárólag e határozatokra a megállapításának alátámasztására, és […] figyelembe kellett volna vennie a Budvar által hivatkozott nemzeti jogi rendelkezéseket is, beleértve a Lisszaboni Megállapodást és a kétoldalú egyezményt (192. pont). E tekintetben az Elsőfokú Bíróság emlékeztetett arra, hogy az OHIM‑nak hivatalból kell tájékozódnia – az erre megfelelőnek tartott módon – az illető tagállam nemzeti jogáról (193. pontja). Következésképpen megállapította, hogy a fellebbezési tanács tévedett, amikor nem vette figyelembe az összes releváns ténybeli és jogi elemet annak meghatározása céljából, hogy a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján az érintett tagállam joga biztosítja‑e a Budvarnak a későbbi védjegy használata megtiltásának a jogát (199. pont).

IV – A Bíróság eljárása és a felek kérelmei

40.      Az Anheuser‑Bush 2009. március 10‑én fellebbezést nyújtott be a Bíróság Hivatalához, amelyet a Budvar és az OHIM válaszbeadványa követett május 22‑én és 25‑én, választ és viszonválaszt nem terjesztettek elő a felek.

41.      Az Anheuser‑Busch azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet (a rendelkező résznek az ügyek egyesítésére vonatkozó 1. pontja kivételével), és az első fokon előterjesztett keresetet elutasítva hozzon végleges ítéletet a jogvitában, vagy másodlagosan utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé, valamint kötelezze a Budvart az eljárás költségeinek viselésére.

42.      Az OHIM a fellebbezővel azonos kérelmet terjesztett elő, míg a Budvar azt kéri, hogy a Bíróság hagyja helyben a megtámadott ítéletet, és kötelezze a fellebbező felet a költségek viselésére.

43.      A 2010. június 2‑án megtartott tárgyaláson az Anheuser‑Busch, a Budvar és az OHIM képviselői előadták szóbeli észrevételeiket, valamint válaszoltak a nagytanács tagjai és a főtanácsnok által feltett kérdésekre.

V –    A 40/94 rendelet 8. cikkére vonatkozó néhány előzetes megállapítás

44.      A jelen fellebbezés vizsgálata előtt általánosságban is szükséges áttekinteni a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését, mivel a jogvita központi kérdése e rendelkezés értelmezése, amely a Bíróság ítélkezési gyakorlatában még nem fordult elő. Az említett 8. cikk többi bekezdését is figyelembe kell venni ahhoz, hogy megfelelően értelmezhessük az adott rendelkezést.

A –    A korábban lajstromozott védjegyre alapított felszólalás: a 8. cikk (1) és (2) bekezdése

45.      A 40/94 rendelet 8. cikkének (1) és (2) bekezdése szabályozza a közösségi védjegy lajstromozása elleni, korábbi védjegyre alapított felszólalást. Többek között a (2) bekezdés biztosítja a korábban lajstromozott – akár közösségi, nemzeti vagy nemzetközi — védjegyre alapított felszólalás lehetőségét, és ugyanolyan elbánásban részesíti azokat a nemzeti védjegyeket, amelyek, bár nem lajstromozott védjegyek(14), a különösen gyakori használatból eredően mégis közismertek az adott tagállamban(15).

46.      A 40/94 rendelet számos feltételt ír elő annak érdekében, hogy az ilyen korábbi védjegyre alapított felszólalás eredményes legyen.

47.      Először is a rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdése alapján szükséges a hivatkozás alapjául szolgáló korábbi védjegynek az Unióban vagy az adott tagállamban való tényleges használata az árujegyzékben szereplő árukkal vagy szolgáltatásokkal kapcsolatban, méghozzá a közösségi védjegybejelentés meghirdetését megelőző öt évben.

48.      Másodsorban, a rendelet 8. cikkének (1) bekezdésében foglaltak szerint a korábbi védjegy jogosultjának továbbá igazolnia kell, hogy a felszólalással érintett védjegy azonos az ő védjegyével, vagy ahhoz hasonló, és az azon a területen, ahol a korábbi védjegy oltalom alatt áll, összetéveszthető az érintett áruk, illetve szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága miatt(16).

49.      A harmadik feltétel tehát az úgynevezett specialitás elve: csak abban az esetben van helye felszólalásnak, ha a védjegybejelentés olyan árukra vagy szolgáltatásokra vonatkozik, amelyek azonosak vagy hasonlóak azokhoz, amelyek tekintetében a korábbi védjegy oltalomban részesül. A specialitás elvének alkalmazása alól kivételt képez azonban a Közösségben vagy egy tagállamban jó hírnévvel rendelkező védjegyek esete. Ebben az esetben akkor is eredményes lesz a felszólalás, ha az áruk és szolgáltatások nem hasonlóak, és a megjelölés alapos ok nélkül történő használata sértené vagy tisztességtelenül kihasználná a korábbi védjegy megkülönböztető képességét vagy jó hírnevét (a 8. cikk (5) bekezdése).

B –    Egyéb megjelölésre alapított felszólalás: a 8. cikk (4) bekezdése

50.      Az előbbiektől függetlenül a 40/94 rendelet 8. cikke biztosítja, hogy a közösségi védjegy lajstromozása elleni felszólalásban más olyan megjelölésekre is lehessen hivatkozni, amelyek nem minősülnek sem lajstromozott, sem közismert védjegyeknek.

51.      Pontosabban a 8. cikk (4) bekezdése lehetővé teszi, hogy „a nem lajstromozott védjegy, illetve a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban használt bármely más megjelölés jogosultja” felszólalást terjesszen elő. A rendelkezés így a megjelölések viszonylag meghatározatlan kategóriájához vezet (1), jóllehet előír bizonyos követelményeket, amelyek a kategória egységességét biztosítják (2).

1.      A 8. cikk (4) bekezdésének hatálya rendkívül eltérő megjelölésekre terjed ki

52.      A megjelölések természetére vonatkozó pontatlan meghatározásnak köszönhetően – amely azok védelmére is felhozható – a (4) bekezdés a gyakorlatban egyfajta gyűjtő záradékként vagy a megjelölések rendhagyó halmazaként működik, amelybe nemcsak azok a nem lajstromozott védjegyek tartoznak, amelyek nem közismertek(17), hanem bármely más olyan megjelölés is, amelyet a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű kereskedelmi forgalomban használnak.

53.      A rendelkezés tárgyi hatályának kezdeti pontatlan meghatározása nagy mértékben annak a körülménynek tulajdonítható, hogy a nem lajstromozott védjegyeket és az említett (4) bekezdésben foglalt egyéb megjelöléseket a nemzeti jogok alkották, ismerték el és részesítették oltalomban, ezért meglehetősen változatos képet mutatnak. Ezt a változatosságot tükrözi az OHIM által kiadott „Opposition Guidelines”(18), amely tartalmaz egy hozzávetőleges jegyzéket azon megjelölésekről, amelyek a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése értelmében „korábbi jogoknak” minősülhetnek a különböző tagállamokban. A hivatkozott Guidelines a nem lajstromozott védjegyeken kívül a megjelölések között említi a kereskedelmi és cégneveket, a cégtáblákat, a kiadványok neveit és a földrajzi jelzéseket. Általában véve tehát a vizsgált rendelkezés kiterjed azokra a különböző megjelölésekre, amelyek a jelzett kereskedelmi tevékenységet megkülönböztető és azonosító szerepet töltik be, illetve azon megjelölésekre is, amelyek az általuk jelzett áruk és szolgáltatások eredetére vonatkoznak.

54.      Ezen megjelölések (akár védjegyek, akár nem) nem illeszkednek bele a lajstromozás klasszikus sémájába, mivel a kizárólagos használatukhoz való jogot a használat során lehet megszerezni vagy megerősíteni, anélkül hogy szükség lenne formális bejegyzésre(19). Mindazonáltal a 8. cikk (4) bekezdésének hatálya kiterjed az előzetesen lajstromozott megjelölésekre is, ideértve – bár az nem a rendelkezés alkalmazásának a legtipikusabb esete – egy adott tagállam által arra tekintettel oltalomban részesített földrajzi jelzéseket is, hogy azokat a Lisszaboni Megállapodás vagy valamely más nemzetközi szerződés keretében lajstromozták.

55.      Itt érdemes talán kitérni annak meghatározására, hogy pontosan milyen földrajzi jelzésekre lehet hivatkozni a 8. cikk (4) bekezdése alapján.

56.      Először is ki kell zárni a közösségi szinten bejegyzett földrajzi jelzéseket, bár a 40/94 rendelet nem határozza meg pontosan ezeket, az 510/2006/EK rendelet(20) 14. cikke úgy rendelkezik, hogy „ha egy eredetmegjelölést vagy földrajzi jelzést e rendelet alapján jegyeznek be, a 13. cikkben említett körülmények valamelyikének megfelelő és ugyanarra a termékcsoportra vonatkozó védjegybejelentést el kell utasítani, ha a védjegybejelentést a bejegyzés iránti kérelem Bizottsághoz való benyújtásának időpontját követően nyújtották be”. Az előbbiekkel összhangban a közösségi védjegyről szóló új rendelet(21) 7. cikke (1) bekezdésének k) pontja a közösségi védjegyek lajstromozását feltétlen kizáró okok közé sorolja az eredetmegjelöléseket és a földrajzi jelzéseket.

57.      Következésképpen a 8. cikk (4) bekezdése csak azokra a földrajzi jelzésekre lesz irányadó, amelyek közösségi szinten ugyan nincsenek bejegyezve, azonban nemzeti szinten oltalomban részesülnek. Ezek között előfordulhatnak olyan jelzések, amelyeket a Lisszaboni Megállapodás vagy valamely más nemzetközi szerződés keretében jegyeztek be(22).

58.      Az ilyen típusú megjelölések formálisabb oltalom alatt állnak, így előzetesen bejegyzik azokat. Véleményem szerint, amennyiben ennek a bejegyzésnek konstitutív hatálya van, a bejegyzés fennmaradása az egyetlen olyan elem, amelyet figyelembe kell venni a hivatkozott földrajzi jelzés érvényességének meghatározásakor. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a bejegyzés önmagában elegendő lenne a 8. cikk (4) bekezdésének alkalmazásához: a használat, a jelentőség és az említett rendelkezés által biztosított jog sajátosságaira vonatkozó követelmények is megkövetelhetőek a nem közösségi földrajzi jelzések esetében, amelyek csak a közösségi védjegybejelentéssel szemben érvényesíthetők a 8. cikk (4) bekezdése alapján.

59.      Ebből következően, illetve a Budvar által a tárgyaláson előadottakkal ellentétben(23) úgy vélem, hogy az ilyen típusú megjelölések sajátos természete és nemzetközi szinten való bejegyzéséből eredő oltalom nem mentesít a jelen rendelkezésben előírt feltételek teljesítése alól. Csak e követelmények teljesítése biztosíthatja – annak ellenére, hogy egyszerű földrajzi jelzésekről van szó (éppen ezért van kizárva a közösségi oltalom lehetősége) –, hogy olyan tartalmasak és szilárdak legyenek, amely erre a különleges oltalomra alkalmassá teszi ezeket. Enélkül a megjelölést ugyanúgy kezelnék, mint a közösségi eredetmegjelöléseket és földrajzi jelzéseket.

2.      A 8. cikk (4) bekezdésében előírt követelmények arra irányulnak, hogy biztosítsák a rendelkezés alapján hivatkozott megjelölések szilárdságát

60.      A 8. cikk (4) bekezdésének kezdeti terjedelmét, amely a felszólaláshoz való jogot biztosító megjelölések típusait illetően széles körű, azonnal számos olyan követelmény meghatározásával korlátozzák, amelyek a közösségi védjegy lajstromozásának megtagadására szolgálnak.

61.      Az ilyen jellegű követelmények legfőbb célja pontosan a felszólalási jogalap hatályának korlátozása oly módon, hogy csak a különösen szilárd és jelentős megjelölések jogosultjai hivatkozhatnak ezekre. Így az említett (4) bekezdés előír:

–        egyrészt két olyan követelményt, amelyek a megjelölés nemzeti szintű sajátos oltalmát biztosítják (különösen azt, hogy „a jogosult megtilthatja a későbbi védjegy használatát”), valamint megköveteli a jogosulttól a megjelölésnek a közösségi védjegybejelentést, illetve az elsőbbség napját megelőző használatát. A 8. cikk (4) bekezdésének a) és b) pontjában foglalt két követelményt értelemszerűen az említett megjelölésre „irányadó tagállami jogszabályok szerint” kell vizsgálni;

–        másrészt, két olyan feltételt (a „kereskedelmi forgalomban való használatot” és a „helyi jelentőségűt meghaladó mértéket”), amely biztosítja, hogy a nemzeti oltalmon túl bizonyos kereskedelmi jelenléttel és jelentőséggel bíró megjelölésekről van szó.

62.      A közösségi jogalkotó abból indult ki, hogy szükség van a nemzeti szinten elismert megjelölések védelmére, de kétszintű védelmet biztosít: az elsőt azokra a megjelölésekre, amelyek különös jelentőséggel bírnak a „kereskedelmi forgalomban használt” és a „helyi jelentőségűt meghaladó mértékű” sajátosságuk miatt, és meggátolhatják a közösségi védjegy lajstromozását a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján; a második szint a helyi jelentőségű jogokra vonatkozik, amelyek ugyan nem akadályozhatják meg a közösségi védjegy lajstromozását, annak azon a területen való használatát azonban igen, ahol ez a jog a rendelet 107. cikke alapján oltalom alatt áll.

63.      A nemzeti megjelölések közül különösen azokat választja ki és részesíti oltalomban a „használat” és „jelentőség” kettős kritériuma alapján, amelyek bizonyos sajátosságaiknak köszönhetően alátámasztják a védjegy közösségi szintű lajstromozásának megakadályozását. Ugyanis, ahogy arra találóan utal a fellebbező, ha bármely nemzeti jelzés megakadályozhatná egy közösségi védjegy nyilvántartásba vételét, gyakorlatilag lehetetlenné válna az egész Európai Unióban elfogadott egységes védjegy lajstromozása. A nyilvántartásba vételt követően a közösségi védjegy az Unió egész területén érvényes, és oltalom alatt áll (a 40/94 rendelet 1. cikke). Ebből következően ahhoz, hogy egy nemzeti vagy egy több tagállamban oltalomban részesített megjelölés megakadályozhassa a nyilvántartásba vételi eljárást, különös erővel kell rendelkeznie, mondhatni olyan sajátosságokkal, amelyek az egész Unióra kiterjedően meggátolhatják a védjegy lajstromozását.

64.      Álláspontom szerint ezek a sajátosságok nem az esetleges lajstromozás közvetlen következményei. Úgy tűnik, hogy a jogalkotó által használt kifejezések azt jelzik, hogy a tényekre jobban alapozó értékelésre van szükség, amely a kereskedelmi forgalomban betöltött jelentőséghez kapcsolódik. Végeredményben olyan követelményekről van szó, amelyeket a jogalkotó tudatosan helyez egy olyan ténybeli síkra, amely szorosabban kötődik a tényekhez, mint a jogi oltalom absztrakt tényéhez.

65.      A jelen cikk hatálya alá tartozó megjelölések nagy részénél mindkét elem párhuzamosan fennáll. Arra az esetre, ha ez nem következik be – mint a jelen esetben –, a 8. cikk (4) bekezdése előírja a ténybeli adatokra vonatkozó kiegészítő vizsgálatot a tekintetben, hogy hol, mikor és milyen körülmények között használták az adott megjelölést. Még ha a megjelölések nemzeti szintű jogi oltalma független e tényektől, és annak fennállásához semmilyen használat nem szükséges, a felszólalásban csak akkor lehetne rájuk hivatkozni, ha megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyek egy minimális szilárdságot biztosítanak.

66.      Végezetül úgy vélem, hogy már ezen előzetes okfejtésben le kell szögezni, hogy a 8. cikk (4) bekezdésében meghatározott követelmények és sajátosságok a jogalkotó által egy meghatározott helyzetre alkalmazott ad hoc keretbe illeszkednek bele, és azokat nem lehet összehasonlítani a közösségi védjegy lajstromozása elleni más felszólalási okokkal szemben támasztott követelményekkel.

C –    A 8. cikk (1)–(4) bekezdésében meghatározott követelmények analógia útján való alkalmazásának megalapozottságáról

67.      A megtámadott ítélet és a fellebbezés is rendszeresen hivatkozik arra – ki‑ki a saját érdekének megfelelően –, hogy a 8. cikk (4) bekezdése tekintetében megalapozott, illetve megalapozatlan a 8. cikk (1) bekezdésében és más kapcsolódó rendelkezésekben, például a 43. cikkben a korábbi védjegyre alapított felszólalás tekintetében meghatározott követelmények alkalmazása. Az analógia ilyen jellegű részleges alkalmazása, ahogy a továbbiakban látni fogjuk, egymással össze nem függő megoldásokat eredményezett. Az említett 8. cikk (1) bekezdése és a 43. cikk (2) és (3) bekezdése – analógia útján való – alkalmazásának alátámasztására felhozott fő érv az, hogy a védjegyeknek kedvezőbb elbírálásban kell részesülniük, mint az egyéb megjelöléseknek, mivel mind a (harmonizált) nemzeti védjegyek, mind a közösségi védjegyek szabályozása az Unió egész területén elfogadott egységes szabályokon alapul, és ezért nagyobb biztosítékot nyújtanak, mint a 8. cikk (4) bekezdésében foglalt nem lajstromozott védjegyek vagy bármely más megjelölés.

68.      Álláspontom szerint a fenti érvelés teljes egészében megalapozatlan. A 40/94 rendelet több csoportba sorolja a közösségi védjegy lajstromozása elleni felszólalást megalapozó okokat, különböző követelményeket társítva minden egyes okhoz, és túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat azzal, ha a magasabbtól az alacsonyabb szint felé csökkenő fokozatokat különböztetnénk meg a követelményeket illetően, a közösségi jogalkotó által az adott megjelölés vonatkozásában tanúsított magasabb vagy alacsonyabb bizalmi szintnek megfelelően. Ha az említett feltételeket közelebbről megnézzük, ez az elmélet nem állja meg a helyét.

69.      Kétségtelen, hogy a közösségi lajstromozás vagy harmonizáció olyan elem, amelyet a jogalkotó is figyelembe vett, azonban az érintett megjelölés természetével összefüggésben: csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a közösségi eredetmegjelölések használatára vonatkozóan semmilyen feltételt nem határoztak meg(24), ezzel szemben a közösségi védjegyeket illetően 5 év tényleges használatot követelnek meg. A 8. cikk (4) bekezdésében foglalt megjelöléseket illetően a jogalkotó eltérő követelményrendszert kívánt meghatározni, amely kellőképpen szigorú ahhoz, hogy a rendelkezés hatálya ne terjedjen túl a szükséges mértéken, ugyanakkor eléggé rugalmas ahhoz, hogy igazodjon mindazokhoz a különböző megjelölésekhez, amelyek a hivatkozott rendelkezés hatálya alá tartozhatnak.

70.      Ez a sokféleség szerintem az egyetlen olyan tényező, amely megmagyarázhatja azt a tényt, hogy a 8. cikk (4) bekezdése nem írja elő a specialitás elvének alkalmazását a rendelkezés alapján tett felszólalások esetében. A korábbi védjegyre alapított felszólalással szemben – amely csak akkor lehetséges, ha a korábbi védjegy olyan árukra vagy szolgáltatásokra vonatkozik, amelyek azonosak azokkal vagy hasonlóak azokhoz, amelyek ahhoz a védjegyhez kapcsolódnak, amelynek lajstromozása ellen a felszólalást előterjesztették –, amennyiben egy nem lajstromozott védjegyre vagy bármely más megjelölésre történik hivatkozás, nem szükséges feltétel a tárgy azonossága vagy hasonlósága (kivéve, ha ezt a nemzeti jog írja elő abból a célból, hogy a megjelölés jogosultja „megtilthassa a későbbi védjegy használatát”). Ez sokkal inkább meglepő lehet arra tekintettel, hogy a specialitás elve igenis szükséges ahhoz, hogy eredményesen lehessen hivatkozni egy közösségi eredetmegjelölésre vagy földrajzi jelzésre mint egy későbbi közösségi védjegy lajstromozását megakadályozó feltétlen kizáró okra(25).

71.      Úgy vélem, hogy az eddigiek azt bizonyítják, hogy a közösségi vagy harmonizált jogcímek által nyújtott nagyobb „biztosíték”, legalábbis elméletileg, nem az egyetlen tényező, amit figyelembe kell venni egy bizonyos megjelölésnek valamely későbbi közösségi védjegy elleni felszólalásban való alkalmazhatóságához szükséges feltételek értelmezésekor. Különösen a 8. cikk (4) bekezdésében előírt feltételekre egységként kell tekinteni, és azokat nem lehet összehasonlítani a jogalkotó által más helyzetekre meghatározott megoldásokkal.

VI – A fellebbezés elemzése

72.      A fellebbező két jogalapra hivatkozik, az egyik a 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértése, a másik pedig ugyanezen rendelet 8. cikke (4) bekezdésének és 74. cikke (1) bekezdésének megszegése.

A –    A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértésére vonatkozó első fellebbezési jogalapról

73.      A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének megsértésére vonatkozó első fellebbezési jogalap három részből áll.

1.      Az első fellebbezési jogalap első része: az OHIM‑nak a 8. cikk (4) bekezdése alapján hivatkozott jog érvényessége megállapítására vonatkozó hatásköre

a)      Az álláspontok ismertetése

74.      Az Anheuser‑Busch úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 79–100. pontjában megállapította, hogy a fellebbezési tanács nem rendelkezett hatáskörrel annak meghatározására, hogy a Budvar bizonyította‑e a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése alapján hivatkozott korábbi jogok érvényességét.

75.      Az Anheuser‑Busch fellebbezésében fenntartja, hogy az OHIM‑nak kell megállapítania, hogy valóban léteznek‑e a hivatkozott formában azok a jogok, amelyekre a felszólalást alapítják, alkalmazhatóak‑e, és lehet‑e rájuk hivatkozni a közösségi védjegybejelentéssel szemben. A fellebbező véleménye szerint az adott jog nemzeti bejegyzésére való puszta hivatkozás nem elegendő annak megállapítására, hogy fenn áll‑e ez a jog: a nyilvántartásba vétel csak egy egyszerű törvényi vélelmet hoz létre.

76.      Az Anheuser‑Busch ugyancsak kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság – álláspontja alátámasztására – a 40/94 rendelet(26) 8. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, annak analógia útján történő alkalmazását sugallva. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében egy nemzeti védjegy érvényessége nem vonható kétségbe valamely közösségi védjegy lajstromozására irányuló eljárás keretében. A fellebbező úgy véli, hogy a 8. cikk (1) bekezdése nem alapozza meg az analógia alkalmazását, mivel a védjegyek területén megvalósuló harmonizáció biztosítja, hogy a lajstromozott védjegyekre ugyanazokat a követelményeket és szabályokat alkalmazzák az Unió egész területén, mialatt a 8. cikk (4) bekezdésében foglalt megjelöléseket nem harmonizálták.

b)      Értékelés

77.      Álláspontom szerint helytelen azt állítani, hogy az Elsőfokú Bíróság a 40/94 rendelet 8. cikkének (1) bekezdését analógia útján alkalmazta volna. A megtámadott ítélet valójában csak kiterjeszti az ítélkezési gyakorlat lajstromozott nemzeti védjegyekkel kapcsolatban kifejtett érvelését a (4) bekezdésben meghatározott megjelölésekre, és megállapítja, hogy az OHIM‑nak nincs hatásköre állást foglalni ezen megjelölések érvényességéről, mivel azok – a hivatkozott védjegyekhez hasonlóan – az adott tagállam nemzeti szabályozásának hatálya alá tartoznak, és csak ennek keretén belül lehet az érvényességükről dönteni.

78.      Az a tény, hogy a nemzeti védjegyeket harmonizálták, míg az egyéb megjelöléseket nem, véleményem szerint nem minősül meghatározó tényezőnek e tekintetben.

79.      A közösségi jogalkotó a 8. cikk (4) bekezdésében megfogalmazott felszólalási jogalap megalkotásával bizalmat szavazott az ott hivatkozott nemzeti jogoknak azzal az egyetlen feltétellel, hogy a rendelkezés hatályának korlátozására irányuló követelmények teljesülését ellenőrizni szükséges (a jog időbeli elsőbbsége, valamely nemzeti szinten különösen védett megjelölés érintettsége, a kereskedelmi forgalomban való használata és a helyi jelentőségűt meghaladó mértéke). Az Unió szervei csak ezeknek a követelményeknek a teljesülését vizsgálhatják, azonban nem vitathatják az érintett nemzeti jog érvényességét, és az adott tagállamban a védelem idejét. Ennek ellenkezője esetén el kellene ismerni, hogy az OHIM jogosult a nemzeti jogszabályok értelmezésére és alkalmazására, ez pedig teljesen idegen lenne a hatáskörétől, és súlyos beavatkozást eredményezne a megjelölések nemzeti szintű alkalmazásába és védelmébe.

80.      Megítélésem szerint ebből következően kizárólag a megjelölés védelmének az érintett tagállamban (jogerős határozatban vagy megfelelő eljárásban) való végleges érvénytelenítése esetén vehette volna figyelembe az OHIM és kellett volna figyelembe vennie ezt a tényt és elutasítania az említett megjelölésre alapított felszólalást.

81.      A fentiekben kifejtettek különösen akkor tekinthetők nyilvánvalónak, ha a megjelölés védelme – a jelen esethez hasonlóan – egy olyan formális cselekményből ered, mint a lajstromozás. E körülmény fennállása esetén megszokott, hogy ezen megjelölés érvényességét nem lehet vitatni a közösségi védjegy nyilvántartásba vételére irányuló eljárásban, hanem csak a megfelelő törlési eljárásban, a lajstromozásra irányadó szabályok alapján.

82.      A Lisszaboni Megállapodás alapján csak a szerződő országok hivatala érvénytelenítheti a már lajstromozott eredetmegjelölés hatályát, akár úgy, hogy a lajstromozásról szóló értesítés kézhezvételétől számított egyéves határidőn belül kijelenti, hogy nem tudja biztosítani az eredetmegjelölés oltalmát (a Lisszaboni Megállapodás 5. cikke), vagy úgy, hogy a származási országban érvénytelenítik az oltalmat (a Lisszaboni Megállapodás 6. és 7. cikke). E két eljáráson kívül nem lehet vitatni a nemzetközi bejegyzés érvényességét és a különböző szerződő országok által biztosított oltalom hatályát.

83.      A kétoldalú egyezmény által biztosított oltalmat illetően véleményem szerint csak az egyezmény felmondása, annak módosítása vagy az érintett ország által biztosított oltalom megszüntetését kimondó jogerős bírósági ítélet zárhatja ki egy olyan megjelölés fennállását, amelyre a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésére alapított felszólalás hivatkozhat.

84.      A jelen esetben a fellebbezési tanács úgy vélte, hogy „másodlagos jelentőségű” az a kérdés, hogy a Bud megjelölést Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában a Lisszaboni Megállapodás alapján, Ausztriában pedig az e tagállam és a Cseh Köztársaság között kötött kétoldalú szerződés alapján oltalomban részesített eredetmegjelölésként kezelik‑e, mivel „a felszólalás nem járhat sikerrel egy eredetmegjelölésként fennálló jog alapján, amely valójában nem is eredetmegjelölés”. Erre tekintettel az OHIM azokra a sajátosságokra hivatkozott, amelyeket az ítélkezési gyakorlat és maga a közösségi szabályozás(27) határoz meg a megjelölés eredetmegjelölésként való minősítésére, és arra következtetett, hogy ezek nem jellemzőek a hivatkozott megjelölésre. Az előbbiekben kifejtettekre tekintettel azonban ezek a megállapítások közel sem minősülnek döntőnek. Amennyiben a hivatkozott jogokat nem érvénytelenítették véglegesen a számukra oltalmat biztosító jog által meghatározott eljárásoknak megfelelően, a fellebbezési tanács nem vitathatta azok érvényességét, sem azt, hogy „eredetmegjelölésnek” minősülnek–e.

85.      Ebből következően úgy vélem, hogy az első fellebbezési jogalap első részét el kell utasítani.

2.      Az első fellebbezési jogalap második része: a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelménye

86.      A fellebbező arra hivatkozott, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte a 8. cikk (4) bekezdésében megfogalmazott „kereskedelmi forgalomban való használat” követelményét három szempontból, azáltal hogy: egyrészt a használat mértékét és minőségét nem vizsgálta a közösségi védjegyekkel szemben megkövetelt „tényleges használat” szempontjából; másrészt a használat helyét illetően megállapította, hogy figyelembe lehet venni azokat a bizonyítékokat, amelyek a hivatkozott jogot oltalomban részesítő tagállamtól eltérő tagállamokból származnak; harmadrészt pedig a használat bizonyításával kapcsolatos releváns időszakra vonatkozóan a védjegybejelentés napját mint releváns időpontot elvetette, és helyette a bejelentés közzétételének napját tekintette irányadónak.

87.      Ily módon az Elsőfokú Bíróság a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelményét a lehető legtágabban értelmezte, így tévesen alkalmazta a jogot.

a)      A használat mértéke és minősége

i)      Az álláspontok ismertetése

88.      A három kifogás közül az első a megtámadott ítélet 160–178. pontját érinti. Ezekben az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében megfogalmazott „kereskedelmi forgalomban való használat” feltételét nem lehet ugyanúgy értelmezni, mint – az ugyanazon rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdésében a korábbi védjegyre alapított felszólalás esetére előírt – „tényleges használat” követelményét, ahogy ezt a fellebbezési tanács tette.

89.      A fellebbező arra hivatkozással kifogásolja ezt az értelmezési megoldást, hogy amennyiben a „tényleges használat” követelményét a 8. cikk (4) bekezdésének összefüggésében nem alkalmaznák, a lajstromozott védjegyekre a későbbi közösségi védjegy lajstromozása elleni felszólalásban való alkalmazásuk során szigorúbb feltételek vonatkoznának, mint az említett (4) bekezdésben foglalt megjelölésekre. Arra tekintettel, hogy a védjegy megsértésének megállapításához is kevésbé szigorú feltételeknek kell megvalósulnia (a 40/94 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése), mint a védjegy fenntartásához (a rendelet 15. cikke és 43. cikkének (2) és (3) bekezdése), az Anheuser‑Busch úgy véli, hogy a lehető legszigorúbban kellene eljárni akkor, ha – mint a 8. cikk (4) bekezdés esetén – „egy olyan jogról van szó, amely befolyásolhatja egy másik vállalat kereskedelmi tevékenységét”.

90.      Az Anheuser‑Busch szerint ebből következően a „tényleges használat” követelményének alkalmazása egyrészt arra az eredményre vezetne, hogy az ingyenes minták terjesztését nem lehetne figyelembe venni az említett használat bizonyítékaként, mivel a fellebbező úgy véli, hogy az a Silberquelle‑ügyben(28) hozott ítélet értelmében nem tartozik ezen fogalom körébe. Továbbá a ténylegesnek való minősítéséhez szükséges, hogy a 8. cikk (4) bekezdése alapján hivatkozott eredetmegjelölést, illetve földrajzi jelzést az ilyen megjelölés alapvető rendeltetésének megfelelően használják, amely pusztán annyit jelent, hogy a fogyasztók számára biztosítsa a termékek földrajzi eredetét és a rájuk jellemző minőséget.

ii)    Értékelés

91.      A Budvar a megtámadott ítélethez hasonlóan értelmezte a „kereskedelmi forgalomban való használat” kifejezést. E megközelítés alapvetően a következő két lehetőség közötti választást takarja: a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) bekezdésében foglalt tényleges használat fogalmával való összevetés, illetve a 40/94 rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében és a 89/104 irányelv 5. cikkének (1) bekezdésében és a 6. cikkének (1) bekezdésében is megtalálható „kereskedelmi forgalomban való használat” kifejezés ítélkezési gyakorlat által kialakított értelmezésének való megfeleltetés.

92.      Valóban jelentős különbségek vannak a használat e két szintje között. Egyrészt az ítélkezési gyakorlatból következően a 40/94 rendelet 43. cikkének értelmében vett „tényleges védjegyhasználat” akkor valósul meg, „ha a védjegyet tényleges funkciójának megfelelően, tehát azon áruk és szolgáltatások eredetének azonosítása céljából használják, amelyekre lajstromozták, mégpedig annak érdekében, hogy megteremtsen és megőrizzen ezen áruk és szolgáltatások vonatkozásában egy piacot, az olyan jelképes jellegű használat kivételével, amelynek kizárólagos célja a védjegyhez fűződő jogok fenntartása”(29). Az ítélkezési gyakorlat egyelőre csak a 40/94 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése és a 89/104 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése és 6. cikkének (1) bekezdése tekintetében vizsgálta a „kereskedelmi forgalomban való használat” fogalmát, és megállapította, hogy az akkor valósul meg, ha a kérdéses megjelölés használata „a gazdasági előnyre törekvő kereskedelmi tevékenység keretében történik, és nem magáncélú használat során”.

93.      Mindazonáltal álláspontom szerint ez a kettős megközelítés figyelmen kívül hagyja a 8. cikk (4) bekezdésének célját. A kérdéses rendelkezés egyrészt egy sajátos követelményrendszert állít fel, amelyet a többi felszólalási jogalapra vonatkozó követelménytől függetlenül kell értelmezni; másrészt sajátos logikával rendelkezik, amely nem egyezik meg sem a 43. cikk (2) bekezdésének, sem különösképpen a rendelet 8. cikke (1) bekezdésének logikájával.

94.      A Budvar által hivatkozott jogbiztonságra vonatkozó érvelés (a követelményt a rendelet összes olyan rendelkezése tekintetében azonos módon kell értelmezni, amelyben ez a követelmény szerepel) természetesen nem lebecsülendő, de nem elegendő az Elsőfokú Bíróság álláspontjának megalapozásához. Az említett elv általános szabályként előírja, hogy egy meghatározatlan jogi fogalom értelmezése egységes legyen, különösen akkor, amikor ugyanannak a szabálynak vagy több tartalmilag összefüggő szabálynak két rendelkezése ugyanazt a fogalmi rendszert használja (kétségtelenül így van ez a jelen esetben a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése, 9. cikkének (1) bekezdése, valamint a 89/104 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése és 6. cikkének (1) bekezdése tekintetében). Mindazonáltal ez az értelmezési szabály – amelynek értelmében az azonos fogalmaknak ugyanazt a meghatározást kell adni – nem lehet olyan merev, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja azt az összefüggésrendszert, amelyben az említett fogalmat használják. Ebben az esetben a követelmény teljesen különböző funkciókat tölt be azon rendelkezéstől függően, amelynek részét képezi.

95.      A 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdése a megjelölés kereskedelmi forgalomban való használatát abból a célból követeli meg, hogy egy új közösségi védjegybejelentés ellen hivatkozni lehessen arra; itt tehát egy felszólalási jogalap biztosításáról van szó a közösségi védjegyként való lajstromozás megkísérlésével szemben. A hivatkozott rendelet 9. cikkének (1) bekezdése ezzel ellentétben ezt a kifejezést a közösségi védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló megjelölés olyan használati módjainak leírására alkalmazza, amelyeket a védjegy jogosultja megtilthat; ez utóbbi esetben ezért a cél az, hogy ésszerű keretek között a lehető legszélesebb körben biztosítva legyen a közösségi védjegy használatára vonatkozó, annak jogosultját illető kizárólagos jog terjedelme(30).

96.      Mindezekre figyelemmel a 8. cikk (4) bekezdése pozitív értelemben használja a kifejezést, minimális „használati küszöböt” előírva a közösségi lajstromozással szembeni felszólaláshoz. A 9. cikk (1) bekezdése ezzel ellentétben negatív értelemben használja a kifejezést a közösségi védjegyet „sértő” magatartásformák lehető legszélesebb körben történő megtiltása érdekében.

97.      Azonban ez nem azt jelenti, hogy helyes lenne a 8. cikk (4) bekezdésének értelmezésekor a 43. cikk (2) bekezdésére támaszkodni, ahogyan azt a megtámadott ítélet tette. Úgy vélem, hogy a kereskedelmi forgalomban való használat fogalma sajátos értelmezést igényel, vagyis az ilyen megjelölésre alapított felszólalásnak olyan „használatra” kell hivatkozni, amely méltó erre az elnevezésre.

98.      Megítélésem szerint tehát a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében szereplő „kereskedelmi forgalomban való használat” követelménye – az említett bekezdésben foglalt egyéb követelményekhez hasonlóan – egy sajátos értelmezésre méltó önálló fogalom(31).

99.      Úgy vélem egyrészt, hogy ugyan nem elengedhetetlen a megjelölésnek a „piac megteremtése vagy megőrzése” céljából való használata, igenis szükség van arra, hogy kereskedelmi környezetben meghatározott módon valamennyire használják azt, a magáncélú felhasználás esetét kivéve, az ingyenes minták terjesztése azonban például nem elegendő.

100. Másrészt az a követelmény is ésszerűnek tűnik, hogy az érintett megjelölést alapvető rendeltetésének megfelelően használják. A földrajzi jelzések esetén az említett funkció abban rejlik, hogy a fogyasztók azonosítani tudják a termék földrajzi eredetét és/vagy bizonyos jellemző sajátosságait.

101. Egy ilyen fajta értelmezés (amelynek álláspontom szerint erénye, hogy a 8. cikk (4) bekezdésének hatálya alá tartozó számos különböző megjelölésre alkalmazható) alátámaszthatná – a szükséges bizonyítékokkal együtt – az Anheuser‑Busch azon állítását, hogy a Budvar a BUD megjelölést védjegyként használta, nem pedig a termék földrajzi eredetének jelzésére.

b)      A „kereskedelmi forgalomban való használat” bizonyítása szempontjából releváns terület

i)      Az álláspontok ismertetése

102. A második kifogás központi kérdése a „kereskedelmi forgalomban való használat” fent említett követelményének bizonyítása szempontjából releváns terület.

103. A fellebbező úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a területiség elvét, és tévesen értelmezte a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését, amikor a megtámadott ítélet 167. és 168. pontjában kimondta, hogy ezen rendelkezés szövegéből „nem derül ki, hogy a szóban forgó megjelölést azon a területen kell használni, amelynek a jogára az említett megjelölés oltalmának az alátámasztása céljából hivatkoznak”. Az Elsőfokú Bíróság különösen arra hivatkozott, hogy figyelembe kell venni a Budvar által a Bud elnevezésnek a Benelux‑államokban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban történő használatára vonatkozóan benyújtott bizonyítékokat, annak ellenére, hogy a felszólalást egyedül Ausztriában és Franciaországban fennálló kizárólagos jogokra alapították.

104. Az Anheuser‑Busch álláspontja szerint a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelménye a megjelölésnek csak olyan területen megvalósuló használatára vonatkozhat, amelyen az oltalom alatt áll. Ez következne a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok tekintetében általában, az eredetmegjelölésekre pedig különösen alkalmazandó területiség elvéből. Végül a fellebbező visszatér a védjegyrendszerrel történő összehasonlításon alapuló érveléséhez: ha a többi területen megvalósuló használatot is figyelembe vennék, a 8. cikk (4) bekezdésében meghatározott nem harmonizált megjelölések kedvezőbb elbánásban részesülnének, mint a 8. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt védjegyek, mivel ez utóbbiak tekintetében a rendelkezés előírja az érintett területen történő tényeges használatot.

ii)    Értékelés

105. A második kifogást illetően egyetértek a fellebbezőnek a területiség elvére alapozott érvelésével, jóllehet a védjegyrendszerrel történő összehasonlításon alapuló álláspontját a fent kifejtett okok alapján nem osztom.

106. Álláspontom szerint elengedhetetlen a használat követelményének területi szempontú vizsgálata, akármilyen megjelölésről is legyen szó. A védjegyek esetében a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdése kifejezetten előírja a tényleges használat bizonyítását, amely megvalósulhat akár „a Közösségen belül” (amikor valamely közösségi védjegyre történik hivatkozás), akár abban a „tagállamban […], amelyben a korábbi nemzeti védjegy oltalom alatt áll”. A 8. cikk (4) bekezdésének hallgatását e tekintetben azonban nem lehet egy olyan feltétel kizárására irányuló szándékként értelmezni, amely természetszerűen következik a szellemi tulajdonhoz fűződő összes jogra általános jelleggel alkalmazandó területiség elvének érvényesüléséből(32).

107. A közösségi szabályozás és az ítélkezési gyakorlat is számos példával szolgál az elv alkalmazására.

108. A 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontjából következik például, hogy a bejelentett megjelölés és a korábbi védjegy közötti és az ezek által érintett áruk, illetve szolgáltatások közötti hasonlóságból adódó összetéveszthetőség fennállását azon terület vásárlóközönségének alapul vételével kell értékelni, ahol a korábbi védjegy oltalom alatt áll(33).

109. A 89/104 irányelv 3. cikkének (3) bekezdése, amely a védjegylajstromozásra vonatkozó törlési és kizáró okok alóli kivételként szabályozza azt az esetet, ha a megjelölés „használata révén megszerezte a megkülönböztető képességet”, nem pontosítja, hogy hol kell vizsgálni az említett használatot. Mindazonáltal a Bíróság úgy értelmezte, hogy e tekintetben egyedül az érintett tagállam (vagy, adott esetben a Benelux-államok) területének azon részén fennálló helyzet releváns, ahol a kizáró okokat megállapították(34).

110. Ezzel párhuzamosan a 40/94 rendelet 7. cikkének (3) bekezdése a védjegylajstromozásra vonatkozó feltétlen kizáró okok alóli kivételeként szabályozza azt az esetet, ha a megjelölés „használata révén megszerezte a megkülönböztető képességet”, és az ítélkezési gyakorlatban is megállapításra került, hogy a hivatkozott rendelkezés értelmében nem lajstromozható a védjegy, hacsak nem igazolták, hogy használata révén megszerezte a megkülönböztető képességet a Közösség egy részében, amelyben nem rendelkezett ezzel kezdettől fogva a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében. A 7. cikk (2) bekezdése értelmében a Közösség egy része adott esetben egyetlen tagállamból is állhat(35). Ha a védjegy akár egyetlen tagállamban nem rendelkezik megkülönböztető képességgel, ez elegendő ahhoz, hogy közösségi szinten megakadályozza a lajstromozást; ellenkező esetben attól a pillanattól fogva, hogy a közösségi lajstromozásra törekvő védjegy megszerzi ezt a megkülönböztető képességet azon a területen, ahol eddig nem rendelkezett vele, a kizáró ok már nem alkalmazható.

111. Végezetül úgy vélem, hogy csak a területiség elvének szigorú alkalmazása biztosítja a 8. cikk (4) bekezdésének célját. Amennyiben a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelményének célja annak biztosítása, hogy a hivatkozott megjelölés hordoz bizonyos jelentőséget a köz számára, ezt a használat révén megszerzett jelentőséget logikusan azzal a területtel összefüggésben kell igazolni, amelyen a megjelölés oltalom alatt áll, és nem elegendő azt egy olyan területen (amely akár az Európai Unió területén kívül is elhelyezkedhet) megvalósuló használattal alátámasztani, amelyen nem részesül oltalomban.

c)      A „kereskedelmi forgalomban való használat” igazolása szempontjából releváns időszak

i)      Az álláspontok ismertetése

112. A harmadik kifogás a „kereskedelmi forgalomban való használat” igazolása szempontjából releváns időszakra, így különösen annak végső határidejére vonatkozik.

113. Az Anheuser‑Busch véleménye szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte a 40/95 rendelet 8. cikkének (4) bekezdését, azáltal hogy a megtámadott ítélet 169. pontjában kimondta, hogy e rendelkezésből nem következik, „hogy a felszólalónak bizonyítania kell, hogy a szóban forgó megjelölést a közösségi védjegybejelentés előtt használták”, és „legfeljebb azt lehet megkövetelni – a korábbi védjegyek esetében előírtakhoz hasonlóan és a korábbi jog kizárólag a felszólalási eljárással előidézett használatának az elkerülése érdekében –, hogy a szóban forgó megjelölést a védjegybejelentés Közösségi Védjegyértesítőben történő meghirdetése előtt használják”.

114. A fellebbező ezzel ellentétben úgy véli, hogy a védjegy lajstromozása elleni felszólalással szemben támasztott valamennyi követelménynek fenn kell állnia a későbbi védjegy bejelentése iránti kérelem benyújtásának pillanatában, anélkül hogy hosszabb határidőt kellene biztosítani a felszólalónak a bejelentés tárgyát képező védjeggyel ellentétes megjelölés kereskedelmi forgalomban való használatára.

ii)    Értékelés

115. Ezzel kapcsolatban helyénvalónak tartom a felperes azon állítását, hogy adott esetben a kérelem benyújtása előtti időszak tekintetében kell bizonyítani a megjelölés használatát, nem pedig a lajstromozás iránti kérelem közzétételét megelőző időszakra nézve.

116. Elsősorban, és a jelen indítvány V. fejezetében már kifejtett okok alapján, a jogalkotó hallgatása következtében a 40/94 rendelet 8. cikkének (4) bekezdésében foglalt felszólalás alkalmazása e tekintetben is önálló értelmezést igényel.

117. Egyrészt el kell utasítani a 43. cikknek a megtámadott ítélet által javasolt, analógia útján való alkalmazását(36). Az Elsőfokú Bíróság ezen érvelése súlyos belső ellentmondáshoz vezet, mivel néhány bekezdéssel feljebb a „kereskedelmi forgalomban való használat” fogalmával kapcsolatban elutasította az analógia alkalmazását. A következetesség érdekében, amennyiben a 43. cikk (2) bekezdésében megfogalmazott „tényleges használat” fogalmától eltérően értelmezzük a „kereskedelmi forgalomban való használat” fogalmát, el kell utasítani az időbeli követelmény vonatkozásában a megtámadott ítélet által adott értelmezést. Ez másrészt ugyanakkor nem jelenti azt, hogy csupán a – teljesen más összefüggésre (egy korábbi közismert védjegyre alapított felszólalás esetére) nézve megalkotott – 8. cikk (5) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlat analógia útján való alkalmazásával erre a megoldásra juthatunk(37). Mindazonáltal a fellebbező által hivatkozott ítéletek a szellemi tulajdonra irányadó elsőbbségi elv nyilvánvaló alkalmazását jelentik, amelyet a 8. cikk (4) bekezdésével összefüggésben is figyelembe kell venni.

118. Megítélésem szerint az elsőbbségre vonatkozó követelménynél az új közösségi védjegy lajstromozása iránti kérelmének napját kell alapul venni, és nem a Közösségi Védjegyértesítőben történő közzététel napját. Ha ugyanis a cél annak biztosítása, hogy a felszólalásban hivatkozott megjelölést a kereskedelmi fogalomban való használata megerősítette, illetve kellő súlyt adott annak az új közösségi védjegy lajstromozása elleni jogos felszólalás alátámasztására, akkor indokoltnak tűnik annak megkövetelése, hogy a kérdéses megjelölést már az említett védjegybejelentést megelőzően is használják.

119. Bármilyen más megoldás megkönnyítené a csalást, azáltal hogy a korábbi jog jogosultja – pusztán a felszólalásban való érvényesítése céljából – színlelt használatot rögtönözhessen a védjegybejelentés benyújtása (amelynek ténye a tárgyaláson elhangzottak szerint informális úton megismerhető) és a Közösségi Védjegyértesítőben történő közzététele közötti átmeneti időszakban(38).

120. A Budvar a beavatkozói beadványában arra hivatkozik, hogy a 8. cikk (4) bekezdésének a) pontja kifejezetten megköveteli, hogy a megjelölés használatához fűződő jogokat a közösségi védjegybejelentés bejelentési napjánál, illetve – elsőbbség igénylése esetén – az elsőbbség napjánál korábban szerezzék meg, azonban ezt az időbeli feltételt nem alkalmazza a kereskedelmi forgalomban való használat követelményére. A Budvar szerint tehát elegendő lenne, ha a felszólalást megalapozó jogot a védjegybejelentés benyújtását megelőzően szereznék meg, jóllehet annak használata csak később, a bejelentés hivatalos közzétételéig terjedő időszakban valósulna meg. Nem értek egyet a rendelkezés ezen értelmezésével. Véleményem szerint a rendelkezés megszövegezése nem akadályozza az időbeli feltételnek a használat követelményére való kiterjesztését; sőt, ésszerűbb lenne, ha a 8. cikk (4) bekezdésében foglalt összes követelménnyel kapcsolatos időtényező össze lenne hangolva. Egyéb esetben, amint már megjegyeztem, a rendszer könnyen lehetőséget kínálna csalásra: amennyiben – amint maga a megfellebbezett ítélet is megállapítja – a cél „egy korábbi jog kizárólag egy felszólalási eljárással előidézett használatának az elkerülése”, igazolni kell, hogy az említett megjelölést a közösségi védjegybejelentéstől függetlenül, annak hiányában is használták volna, de ezt csak a hivatkozott bejelentést megelőző használat megkövetelésével lehet biztosítani.

121. Végezetül, a Budvar arra is hivatkozik, hogy a védjegybejelentéssel szemben csak akkor lehet felszólalással élni, ha azt már közzétették. Véleményem szerint ez az érv hatástalan, mivel itt nem az esetleges felszólalási jogot keletkeztető tény meghatározásáról van szó, hanem annak bizonyításáról, hogy a hivatkozott megjelölés bizonyos jelentőséggel bír a kereskedelmi forgalomban.

d)      Következmények

122. A három kifogás megalapozottságára tekintettel úgy vélem, hogy helyt kell adni az első fellebbezési jogalap második részének.

3.      Az első fellebbezési jogalap harmadik része: a „helyi jelentőségűt meghaladó mérték” követelménye

a)      Az álláspontok ismertetése

123. Az Anheuser‑Busch első fellebbezési jogalapjának harmadik részében megfogalmazott álláspontja szerint a megtámadott ítélet 179–183. pontja tévesen értelmezi a „helyi jelentőséget meghaladó mértékű” kifejezést.

124. Még ha elfogadja is, hogy a 8. cikk (4) bekezdése alapján a megjelölés (és nem a használat) az, amelynek „helyi jelentőséget meghaladó mértékűnek” kell lennie, a fellebbező megállapítja, hogy a „jelentőség” kifejezés szükségképpen kötődik azon ország piacához, ahol a megjelölés oltalom alatt áll, és úgy véli, hogy valamely megjelölés csak akkor bírhat „jelentőséggel” a kereskedelmi forgalomban, ha azt abban használják. Az a puszta tény, hogy két vagy több állam törvényei kizárólagos jogot biztosítanak valamely jogalanynak egy sajátos megjelölést illetően, nem jelenti azt, hogy csupán ebből a tényből következően a megjelölés valamilyen „jelentőséggel” rendelkezne az adott államok kereskedelmi forgalmában.

125. Az Anheuser‑Busch megállapítja továbbá, hogy a nemzeti jog által biztosított oltalom földrajzi hatálya nem e célnak megfelelő követelmény, mivel az egyébként a tagállamok nemzeti jogának lenne alávetve, ez pedig ellentmondana az ítélkezési gyakorlatnak, amelynek értelmében a közösségi védjegyjog önálló, és nincs alávetve a nemzeti jognak (a C‑238/06. sz., Develey kontra OHIM ügyben 2007. október 25‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑9375. o.] 65. és 66. pontja).

b)      Értékelés

126. Megítélésem szerint a fellebbezéssel megtámadott ítélet túlságosan szó szerint értelmezi a 8. cikk (4) bekezdését, és túlzottan ragaszkodik annak megszövegezéséhez.

127. Egyrészről kétségtelen – amint a megtámadott ítélet is kimondja(39) –, hogy a „helyi jelentőséget meghaladó mértékű” kifejezés a megjelölést minősíti, nem pedig annak használatát vagy a kereskedelmi forgalmat; végeredményben a megjelölés jelentőségére vonatkozik, és nem a használatának a jelentőségére. Ezt megerősíti a rendelkezés néhány nyelvi változatának elemzése: az olasz változat az egyik legegyértelműbb azáltal, hogy beilleszti az „és” kötőszót („contrassegno utilizzato nella normale prassi commerciale e di portata non puramente locale”), de a francia („signe utilisé dans la vie des affaires dont la portée n'est pas seulement locale”), a portugál („sinal utilizado na vida comercial cujo alcance não seja apenas local”) és a német változat („eingetragenen Marke oder eines sonstigen im geschäftlichen Verkehr benutzten Kennzeichenrechts von mehr als lediglich örtlicher Bedeutung”) sem hagy kétséget, és még olyan fordulatok esetében is nehéz egy másik értelmezést választani, amelyek némi kételyt ébreszthetnek, mint a spanyol („signo utilizado en el tráfico económico de alcance no únicamente local”) vagy az angol változat („sign used in the course of trade of more than mere local significance”).

128. Mindazonáltal az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítéletben szereplő állításai ellenére a fent kifejtettek nem jelenthetik sem azt, hogy a megjelölés jelentősége megegyezne a jogi oltalom által lefedett földrajzi területtel, sem azt, hogy valamely megjelölés helyi jelentőséget meghaladó mértékű lenne pusztán abból a tényből következően, hogy több országban is jogi oltalom alatt áll.

129. Amint már kifejtettem, a 8. cikk (4) bekezdésében megfogalmazott követelmények nem korlátozódnak a szigorú értelemben vett jogi kérdésekre. A közösségi jogalkotó által használt fogalmak és maga a rendelkezés célja a tényekhez és a kereskedelmi forgalomban szerzett jelentőséghez kötődő értelmezést igényelnek(40).

130. Először is úgy tűnik, hogy a „jelentőség” kifejezés és az egyéb nyelvi változatokban használt, ezzel egyező kifejezések a tényekhez igazodnak, és nem az oltalmat biztosító szabály területi hatályához(41). E felvetés követi azt a már hangsúlyozott tényt, hogy a 8. cikk (4) bekezdése a megjelölések szokatlan halmazát öleli fel, amelyben néhány megjelölés egyszerűen a használat révén részesül oltalomban, mások az előzetes lajstromozásból eredően.

131. Másodsorban ugyanerre a következtetésre jutunk a 40/94 rendelet által a megjelöléssel szemben annak érdekében támasztott követelmények vizsgálatát követően, hogy a megjelölésre a 8. cikk (4) bekezdése értelmében viszonylagos kizáró okként lehessen hivatkozni. A fent kifejtettek alapján az említett követelményeket két nagy csoportra lehet osztani: az elsőbe két, nemzeti jog által meghatározott követelmény tartozik (a rendelkezés a) és b) pontjában foglaltak), amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy a megjelölés nemzeti szinten különös oltalom alatt áll és már korábban is részesült abban; a másodikban pedig két olyan feltétel található („a kereskedelmi forgalomban való használat” és a „helyi jelentőséget meghaladó mérték”), amelyeket a fellebbező találóan önálló „közösségi jogi” feltételeknek minősít, és amelyek célja, hogy a vizsgált felszólalási jogalapot olyan megjelölések számára tartsák fent, amelyek a nemzeti oltalmat meghaladóan bizonyos kereskedelmi jelenléttel és jelentőséggel bírnak.

132. A „jelentőség” kifejezést ugyanis nehezen lehet elválasztani attól a piactól, amelyen megjelenik, és annak használatától. Nem véletlen, hogy a megjelölés „kereskedelmi forgalomban” történő használatát említi először: bár a követelmény a megjelölésre vonatkozik, az értelmezés nem szakadhat el annak összefüggéseitől. A rendelkezést a maga egészében kell értelmezni.

133. Következésképpen a 8. cikk (4) bekezdésében foglalt nem lajstromozott védjegyek és más megjelölések csak akkor minősülhetnek viszonylagos kizáró okoknak, ha a kereskedelmi forgalomban a helyi jelentőségűt meghaladó mértéket érnek el(42). A jelentőség szempontjából vizsgálandó területi kiterjedés az a terület, ahol a megjelölés jogi oltalomban részesül(43), de egy adott tagállam vagy akár több tagállam területén biztosított oltalom puszta fennállása nem bizonyítja a jelentőség követelményének teljesülését.

134. Harmadsorban a fenti állítást támasztja alá az, ha a teleologikus értelmezést alkalmazzuk. Amint már többször említettem, a jelentőséggel kapcsolatos feltétel belefoglalása a jogalkotó azon szándékát tükrözi, hogy megakadályozza a 8. cikk (4) bekezdése alkalmazásának lehetőségét az olyan megjelölésekkel kapcsolatban, amelyek nem „érdemesek” arra, hogy meggátolják valamely hasonló védjegy közösségi szinten történő lajstromozását(44).

135. A 40/94 rendelet 1. cikke alapján a lajstromozást követően a közösségi védjegy az Unió egész területén érvényes, és oltalom alatt áll. Következésképpen annak érdekében, hogy egy be nem jegyzett korábbi jog megakadályozhassa a 27 tagállam területének lefedését célzó közösségi védjegy lajstromozását, kellő jelentőséggel kell rendelkeznie annak igazolására, hogy megelőzi a későbbi közösségi védjegyet. Olyan jelentőségűnek kell lennie, amely potenciálisan az egész Unió vonatkozásában megakadályozhatja a védjegy lajstromozását, és ez a jelentőség nem vonatkozhat kizárólag a hivatkozott jog oltalmának területi hatályára.

136. Az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben kifejtett értelmezési megoldás könnyen alkalmazható a bejegyzés révén formális nemzetközi oltalmat élvező – a Budhoz hasonló – megjelölésekre. A 8. cikk (4) bekezdésének hatálya alá tartozó megjelölések nagy része azonban nem rendelkezik ezekkel a sajátosságokkal.

137. Egyrészt úgy tűnik, hogy a vizsgált rendelkezést alapvetően olyan megjelölésekre találták ki, amelyek csak egy tagállamban részesülnek oltalomban(45), nem pedig a számuknál fogva csekélyebb jelentőségű, nemzetközi oltalmat biztosító esetekre. Ha a „jelentőség” követelményét a jogi oltalom területi kiterjedésének szinonimájaként értelmeznénk, ez eleve kizárná, hogy a 8. cikk (4) bekezdése alapján olyan megjelölésekre lehessen hivatkozni, amelyek egy tagállam egész területén, de csak annak határain belül állnak oltalom alatt, mivel ezek jelentősége soha nem haladná meg a helyi szintet(46). Ahhoz, hogy e megjelölésekre is lehessen hivatkozni, a „jelentőség” kifejezést tényszerűbben kell értelmezni, például annak igényével, hogy a megjelölést a város vagy régió határain túl is ismerjék.

138. Másrészt a megtámadott ítélet által javasolt megoldás azokra a megjelölésekre sem alkalmazható, amelyek a nem lajstromozott védjegyekhez hasonlóan a használat révén – előzetes lajstromozás nélkül – keletkeznek és szereznek oltalmat. Ezekben az esetekben, amelyek az itt vizsgált rendelkezés alá tartozó esetek többségét teszik ki, a használat jelentősége és a jogi oltalom jelentősége nehezen elhatárolhatók.

139. Végezetül, és a megtámadott ítélet 180. pontjában foglaltakkal ellentétben, úgy vélem, hogy a 40/94 rendelet 107. cikke nem zárja ki az általam javasolt értelmezést.

140. A 8. cikk (4) bekezdése párhuzamosan alkalmazható ezzel a 107. cikkel, amely lehetővé teszi az új közösségi védjegy és a kizárólag helyi jelentőségű korábbi megjelölés „együttes fennállását” azáltal, hogy a kizárólag egy meghatározott területre érvényes korábbi jog (amelyre tehát nem lehet hivatkozni valamely közösségi védjegy lajstromozásával szembeni felszólalás megalapozása érdekében, de az az adott tagállamban oltalomban részesül) jogosultja „felléphet a közösségi védjegynek az azon a területen való használata ellen, ahol az ő joga védelemben részesül”. A rendelkezésből következően helyi jelentőségű az az oltalom, amely a tagállam területére korlátozódik, a helyi jelentőségűt meghaladó mértékű oltalom pedig az Unió egész területére kiterjed(47), ugyanakkor nem következik a rendelkezésből, hogy kizárólag akkor kell biztosítani a közösségi szintű oltalmat (mint a későbbi védjegy lajstromozása elleni sikeres felszólalás eredményét), ha a megjelölés több tagállamban is jogi oltalomban részesül. Véleményem szerint a 107. cikk nem elegendő ahhoz, hogy felbonthatatlan kapcsolatot teremtsen a jelentőség és az oltalom területi hatálya között a megtámadott ítélet által javasolt értelemben.

141. A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy valamely, a Budhoz hasonló földrajzi jelzés hiába áll nemzetközi megállapodás alapján több államban is oltalom alatt, az nem felelne meg a „helyi jelentőségűt meghaladó mértékre” vonatkozó követelménynek, ha csak azt lehetne bizonyítani (mint az a jelen esetben is feltételezhető), hogy az oltalmat biztosító államok közül kizárólag az egyikben ismert és használt.

142. Következésképpen úgy vélem, hogy helyt kell adni az első fellebbezési jogalap harmadik részének.

4.      Következtetések

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság fogadja el az első fellebbezési jogalap második és harmadik részét, és utasítsa el annak első részét.

B –    A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének és a 74. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó második fellebbezési jogalapról

1.      Az álláspontok ismertetése

143. A 40/94 rendelet 8. cikke (4) bekezdésének és 74. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó második fellebbezési jogalapban a fellebbező megállapítja, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 199. pontjában tévesen értelmezte a jogot, amikor kijelentette, hogy az OHIM fellebbezési tanácsának hivatalból kell vizsgálnia az alkalmazható nemzeti jogot, beleértve azt az ítélkezési gyakorlatot, amely a Budvarnak a későbbi védjegy használata megtiltásához fűződő, valamely földrajzi jelzésre való hivatkozáson alapuló jogával kapcsolatos. Azon álláspontja által, hogy a nemzeti eljárások eredménye általánosan hozzáférhető forrásokból megismerhető, és ebből következően – a rendelet 74. cikke alapján a felszólalót kötelező bizonyítási teher alól kivételt képező – közismert ténynek minősül, az Elsőfokú Bíróság megsértette a hivatkozott rendelkezést, amelynek értelmében a felszólalási eljárásban az OHIM a vizsgálat során a felek által előterjesztett tényálláshoz, bizonyítékokhoz és érvekhez, valamint a kérelem szerinti igényekhez kötve van.

2.      Értékelés

144. E második fellebbezési jogalap valójában két különböző kérdést vet fel:

145. Elsősorban azt vizsgálja, hogy a 40/94 rendelet 74. cikkének (1) bekezdése kötelezi‑e az OHIM‑ot arra, hogy hivatalból vizsgálja az érintett tagállamban folytatott bírósági eljárások helyzetét és eredményeit, vagy sem, és ebből következően a tagállami bíróságok határozatai e tekintetben közismert tényeknek minősülnek‑e.

146. Az OHIM fellebbezési tanácsa a hatályon kívül helyezett döntéseiben kizárólag néhány olyan francia és német bírósági határozatot vett figyelembe, amelyben nem engedték meg a Bud jogosultjainak, hogy megtiltsák az Anheuser‑Buschnak a megjelölés használatát az adott nemzeti területeken. Akkor még ezek a nemzeti ítéletek nem voltak jogerősek, de a fellebbezési tanács nem vette figyelembe ezt a tényt, és erre a Budvar sem hivatkozott.

147. Megítélésem szerint az OHIM fellebbezési tanácsának eljárása tökéletesen megfelelt a felszólalási eljárásra irányadó szabályoknak, különösen a 40/94 rendelet 74. cikkének (1) bekezdésében megfogalmazott bizonyítási teher általános szabályozásának. Miután általános szabályként lefekteti, hogy az OHIM köteles a tényeket hivatalból vizsgálni, az említett rendelkezés akként rendelkezik, hogy „a lajstromozás viszonylagos kizáró okaival összefüggő eljárásban azonban a Hivatal [OHIM] a vizsgálat során a felek által előterjesztett tényálláshoz, bizonyítékokhoz és érvekhez, valamint a kérelem szerinti igényekhez kötve van”.

148. A bizonyítási teher tehát teljes mértékben a felszólalóra hárul, és nem róható fel a Hivatalnak [OHIM‑nak] az, hogy nem vette figyelembe azokat a bírósági határozatokat, amelyek az Elsőfokú Bíróság állítása ellenére nem minősültek „közismert tényeknek”. Még ha az információt biztosító források a fellebbezési tanács számára „hozzáférhetőek” voltak is, nem a tanács, hanem az érdekelt fél köteles igazolni az eljárás során hivatkozott összes adatot, különösen pedig azt ellenőrizni, hogy a nemzeti eljárásban meghozott ítélet jogerős‑e, vagy sem.

149. Másodsorban a fellebbező a második fellebbezési jogalap alátámasztására irányuló fő érvelése keretében közvetett módon – bizonyítási szempontból – egy második kifogásra is hivatkozik. Az Anheuser‑Busch többek között megállapítja, hogy a „fellebbezési tanács bizonyítékokkal rendelkezik arra a tényre vonatkozólag, hogy a Budvar sikertelenül próbálta elismertetni a nemzeti bíróságok előtt azokat a jogokat, amelyekre most az Anheuser‑Busch által benyújtott védjegybejelentés ellen hivatkozik. […] A Budvar egyetlen olyan döntést sem mutatott be, amely felhatalmazná az őt megillető jogoknak a 8. cikk (4) bekezdése alapján történő elismertetésére”. A fellebbezés szövegéből arra következtethetnénk, hogy az Anheuser‑Busch szerint a rendelet 8. cikke (4) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy a felszólalónak azt kell bizonyítania, hogy ténylegesen sikerült megtiltani egy későbbi védjegy használatát, és nem elegendő a későbbi védjegy használatát tiltó elvont joggal való rendelkezés.

150. Amennyiben ez a fellebbező által adott értelmezés, nem értek vele egyet. Megítélésem szerint nyilvánvaló, hogy a 8. cikk (4) bekezdésének b) pontja kizárólag azt írja elő, hogy a felszólaló rendelkezzen az elvont joggal, mint a megjelölésnek nemzeti szinten oltalmat biztosító lehetőséggel. A felszólalásnak helye van, ha a felszólaló rendelkezik ezzel a joggal, jóllehet nem gyakorolta azt, és bírói úton kifejezetten nem ismerték el.

151. Lehetne arra hivatkozni, hogy amennyiben csak az elvont jogot követeljük meg, a nemzeti eljárásjogi helyzetre (a jog elismerésére vonatkozó bírósági határozatok jogerejére vagy annak hiányára) vonatkozó összes érvelés elveszíti a jelentőségét. Mindazonáltal azok a nemzeti ítéletek (akár jogerősek, akár nem), amelyek a jelen esethez hasonlóan megtagadják a későbbi védjegy használata megtiltásához fűződő jogot, arra utalhatnak, hogy az a jog nem létezik.

152. Az utolsó észrevétel fenntartása mellett úgy vélem, hogy el kell fogadni a második fellebbezési jogalapot.

C –    A fellebbezés megalapozottságának megállapítása és az ügy Törvényszék elé való visszautalása

153. A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy helyt kell adni a fellebbezésnek a második fellebbezési jogalapra és az első fellebbezési jogalap második és harmadik részére tekintettel, valamint hatályon kívül kell helyezni az említett ítéletet.

154. Mivel a feltárt tévedések csak a tényállás vizsgálatával orvosolhatóak, úgy vélem, hogy az ügy állása a Bíróság Alapokmánya 61. cikkének (1) bekezdése értelmében nem teszi lehetővé az ügy érdemében való döntéshozatalt, erre tekintettel pedig javaslom, hogy a Bíróság utalja vissza az ügyet a Törvényszék elé, hogy az az említettek szerinti értékeléseket elvégezze, és e mérlegelés eredményével összhangban új ítéletet hozzon.

155. Különösen azt kell a Törvényszéknek megvizsgálnia, hogy a Budvar igazolta‑e, hogy a Bud megjelölést az Anheuser‑Busch által a Bud vonatkozásában tett első közösségi védjegybejelentés bejelentési napjánál korábban használták a „kereskedelmi forgalomban”. Erre tekintettel a Törvényszék köteles a „kereskedelmi forgalomban való használat” követelményére önálló értelmezést alkalmazni, amely nem az ítélkezési gyakorlat által e fogalom tekintetében a rendelet 9. cikkének (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel adott értelmezést veszi alapul.

VII – A költségekről

156. Az ügynek a Törvényszék elé történő visszautalásra vonatkozó indítványomra tekintettel a fellebbezési eljárás során felmerült költségekről jelenleg nem kell határozni.

VIII – Végkövetkeztetések

157. A fenti megfontolásokra tekintettel azt indítványozom, hogy a Bíróság:

1)         Adjon helyt az Elsőfokú Bíróság első tanácsának a T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06 és T‑309/06. sz. egyesített ügyekben 2008. december 16‑án hozott ítélete ellen az Anheuser‑Busch által benyújtott fellebbezésnek.

2)         Utalja vissza az ügyet az Európai Unió Törvényszéke elé.

3)         Az eljárás költségeiről jelenleg ne határozzon.

1 – Eredeti nyelv: spanyol.

2 ‑ A legutolsó a C‑214/09. P. sz., Anheuser‑Busch kontra OHIM, Budějovický Budvar ügyben 2010. július 29‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé). A jogvita történeti előzményeire és az utolsó bírósági fejezetekre vonatkozó további információért lásd Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok C‑478/07. sz. Budějovický Budvar ügyben 2009. február 5‑én ismertetett indítványát (2009. szeptember 8‑án hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé]).

3 ‑ A T‑225/06., T‑255/06., T‑257/06. és T‑309/06. sz. egyesített ügyek (EBHT 2008., II‑3555. o.).

4 ‑ HL 1994., L 11., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.

5 ‑ Az 1985. október 31‑én elfogadott, 1967. július 14‑én Stockholmban felülvizsgált és 1979. szeptember 28‑án módosított szerződés (az Egyesült Nemzetek Szerződéseinek Tára, 828. kötet, 13172. sz., 205. o.).

6 – Jelenleg 26 ország, köztük a Cseh Köztársaság, alkotja az úgynevezett „Lisszaboni Uniót” (http:wipo.int/treaties/en).

7 – A szerződést Ausztriában a Bundesgesetzblatt für die Republik Österreich (az Osztrák Köztársaság Hivatalos Lapja) 1981. február 19‑én (BGBl. 75/1981. sz.) tette közzé, és 1981. február 26‑án határozatlan időre hatályba lépett.

8 – A közösségi védjegyről szóló, 2009. február 26‑i tanácsi rendelet (HL 2009. L 78., 1. o.)

9 ‑ A 40/94/EK rendelet végrehajtásáról szóló, 1995. december 13‑i bizottsági rendelet (HL 1995. L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.).

10 – A T‑225/06. sz. ügy.

11 – A T‑225/06. és T–257/06. sz. ügyek.

12 – A T‑309/06. sz. ügy.

13 A védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1988. december 21‑i tanácsi irányelv (HL 1989. L 40., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. kötet, 1. fejezet, 92. o.).

14 – A 8. cikk (2) bekezdésének c) pontja nem határozza meg pontosan ezeket.

15 ‑ Az ipari tulajdon oltalmára az 1883. március 20‑án létesült Párizsi Egyezmény 6bis cikke (Egyesült Nemzetek Szerződéseinek Gyűjteménye, 828. kötet, 11847. sz., 108. o.), amelyre a közösségi rendelet is hivatkozik, e tekintetben biztosítja a közismert védjegyek védelmét az Egyezmény kedvezményezettjei részére.

16 ‑ Mindazonáltal, ha azonosak a védjegyek, valamint az áruk és a szolgáltatások is megegyeznek, fennáll az összetévesztés veszélye: erre lehet következtetni a rendelet 8. cikke (1) bekezdésének a) pontjából.

17 – Különben a felszólalást a (2) bekezdés c) pontjára kellene alapítani.

18 – Guidelines Concerning Proceedings before the Office for Harmonization in the Internal Market (Trade Marks and Designs). C rész: OPPOSITION GUIDELINES (312–339. o.)

19 – Az Opposititon Guidelinesban szereplő megjelölések jegyzékéből vett adatok.

20 – A mezőgazdasági termékek és élelmiszerek földrajzi jelzéseinek és eredetmegjelöléseinek oltalmáról szóló, 2006. március 20‑i tanácsi rendelet (HL 2006. L 93., 12. o.).

21 – A már említett 207/2009 rendelet.

22 – Úgy vélem, hogy a Bíróság által a Budějovickỳ Budvar ügyben 2009. szeptember 8‑án hozott – már említett – ítéletben foglaltak alapján létezhetnek ilyen típusú földrajzi jelzések, amennyiben ezek egyszerű jelzéseknek minősülnek, és nem tartoznak az 510/2006 rendelet hatálya alá. Ellenkezőleg, a hivatkozott ítéletből arra lehet következtetni, hogy azokat a minősített eredetmegjelöléseket és földrajzi jelzéseket, amelyeket közösségi szinten lajstromozhattak volna, de mégsem tették, nemzeti szinten nem lehet további oltalomban részesíteni, különösen nem a tagállamok közötti kétoldalú egyezmény alapján. Az ítéletben foglaltak szerint a BUD megjelölésre mint „eredetmegjelölésre” kifejezetten a Budvar hivatkozott. A valódi természetével kapcsolatban felmerülő kétségeken túl az a puszta tény, hogy a megjelölésre mint közösségi szinten nem bejegyzett eredetmegjelölésre hivatkoztak, az 510/2006 rendelet kimerítő jellegére hivatkozó, már említett ítélkezési gyakorlat alkalmazásával a megjelölés érvényességének megtagadásához vezethet a felszólalás alapján. Mindazonáltal bizonyos, hogy a fenti észrevételek nem befolyásolják a jelen eljárást, mivel az Anheuser‑Busch nem utalt a hivatkozott megjelölés e lehetséges hiányosságára. és itt nem egy olyan jogalapról van szó, amelyet a Bíróság hivatalból értékelhet vagy értékelnie kellene, különösen nem a fellebbezés keretein belül.

A „közrend” okaival kapcsolatban lásd Jacobs főtanácsnok C‑210/98. P. sz., Salzgitter kontra Bizottság ügyben 2000. március 30‑án ismertetett indítványának (2000. július 13‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑5843. o.]) 141‑143. pontját, Mengozzi főtanácsnok C‑443/05. P. sz. Common Market Fertilizers ügyben 2007. március 1‑jén ismertetett indítványának (2007. szeptember 13‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑7209. o.]) 102 és 103. pontját. Hasonlóképpen tájékozódni lehet: Vesterdorf, B.: „Le relevé d'office par le juge communautaire”, en Une Communauté de droit: Festschrift für G.C. Rodríguez Iglesias, Nomos, 2003., 551. és az azt követő oldalakon.

23 ‑ A Budvar ugyanezt az álláspontot képviselte az OHIM előtti felszólalási eljárásban, amint ez a fellebbezési tanács 2006. június 14‑i – már említett – határozata 13. pontjának b) bekezdésében is rögzítésre került.

24 ‑ Az 510/2006 rendelet 14. cikke és a közösségi védjegyről szóló új, 207/09 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének k) pontja.

25 – Lásd az előző lábjegyzetben hivatkozott rendelkezéseket.

26 ‑ Az Elsőfokú Bíróság T‑6/01. sz., Matratzen Concord kontra OHIM, Hukla Germany (MATRATZEN) ügyben 2002. október 23‑án hozott ítéletének (EBHT 2002., II‑4335. o.) 55. pontja; a T‑186/02. sz., BMI Bertollo kontra OHIM, Diesel (DIESELIT) ügyben 2004. június 30‑án hozott ítéletének (EBHT 2004., II‑1887. o.) 71. pontja; a T‑269/02. sz., PepsiCo kontra OHIM, Intersnack Knabber‑Gebäck (RUFFLES) ügyben 2005. április 21‑én hozott ítéletének (EBHT 2005., II‑1341. o.) 26. pontja és a T‑364/05. sz., Saint‑Gobain Pam kontra OHIM, Propamsa (PAM PLUVIAL) ügyben 2007. március 22‑én hozott ítéletének (EBHT 2007., II‑757. o.) 88. pontja.

27  Az 510/2006 rendelet.

28 ‑ A C‑495/07. sz. ügyben 2009. január 15‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑00137. o.) 21. és 22. pontja.

29 – A C‑416/04. P. sz., Sunrider kontra OHIM ügyben 2006. május 11‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑4237. o.) 70. pontja és a C‑234/06. P. sz., Il Ponte Finanziaria kontra OHIM ügyben 2007. szeptember 13‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑7333. o.) 72. pontja. A 89/104 irányelv 10. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatban lásd még a C‑40/01. sz. Ansul‑ügyben 2003. március 11‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2439. o.) 43. pontját és a C‑259/02. sz. La Mer Technology ügyben 2004. január 27‑én hozott végzés (EBHT 2004., I‑1159. o.) 27. pontját.

30 ‑ Ugyanez a célja a 89/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének és 6. cikke (1) bekezdésének. Egyetértek a kollégám, Sharpston főtanácsnok azon állításával, hogy a 89/104 irányelv értelmezésének összhangban kell állnia a 40/94 rendelettel [a C‑529/07 sz. Chocoladefabriken Lindt & Sprüngli ügyben 2009. március 12‑én ismertetett indítvány (2009. június 11‑én hozott ítélet [EBHT 2009., I‑4893. o.]) 16. pontja], azonban nem hiszem, hogy ebből arra lehetne következtetni, amint a Budvar teszi, hogy az ezen „összhangra” való törekvés során figyelmen kívül kellene hagyni az egyes rendelkezések funkcióját. A jelen esetben az irányelv 5. cikkének (1) bekezdése, illetve 6. cikkének (1) bekezdése és a rendelet 9. cikkének (1) bekezdése között kellene összhangot teremteni, ezek rendelkeznek hasonló tartalommal (és a jelenleg hatályos ítélkezési gyakorlat is ezekre hivatkozik). Megítélésem szerint az ítélkezési gyakorlat által kialakított meghatározásának a 8. cikk (4) bekezdésére történő kiterjesztése nem igazán egyértelmű.

31 ‑ A megjelölésnek valójában a kereskedelmi forgalomban való használat közösségi feltételén kívül adott esetben meg kell felelnie a használat adott tagállam szabályozása által megkövetelt szintjének is, annak érdekében, hogy a megjelölés jogosultjának biztosítsa „a későbbi védjegy használata megtiltásának jogát” (a rendelet 8. cikke (4) bekezdésének b) pontja).

32 ‑ Ezen elv elismerésében úttörőnek számított többek között Hagens, aki már 1927‑ben vitatta a védjegyek egyetemességéről szóló, a német jogtudomány által hagyományosan védett elméletet, megállapítva, hogy az említett elmélet fenntarthatatlan volt, mivel annak alkalmazása magában hordozta a szuverén külföldi államok jogának területébe való beavatkozást (Hagens, A., Warenzeichenrecht, Berlin és Lipcse, 1927.). Hagens elméletére hivatkozott a német Legfelsőbb Bíróság is 1927. szeptember 20‑án hozott egyik ítéletében, és az ma a védjegyjog általánosan elfogadott elvének tekinthető, véleményem szerint anélkül, hogy a többségében a viszonosságon alapuló nemzetközi megállapodások csökkentenék a jelentőségét.

33 ‑ E tekintetben lásd a C‑412/05. P. sz., Alcon kontra OHIM ügyben 2007. április 26‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑3569. o.) 51. pontját és a fent hivatkozott Il Ponte Finanziaria kontra OHIM ügyben hozott ítélet 60. pontját.

34 ‑ A C‑108/05. sz. Bovemij Verzekeringen ügyben 2006. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑7605. o.) 22. pontja. Az említett ügyben 2006. március 30‑án ismertetett indítványában Sharpston főtanácsnok is abból indul ki, hogy szükséges a követelmények területi szempontú értékelése, és megállapítja, hogy a nemzeti védjegyekkel szemben támasztott követelményektől eltérően a közösségi védjegyek esetében ésszerű elvárás azok jogosultjával szemben, hogy bizonyítsa, hogy a megjelölés „a használat révén megkülönböztető képességet szerzett egy nagyobb földrajzi területen” (az indítvány 45. pontja).

35 ‑ A C‑25/05. P. sz., Storck kontra OHIM ügyben 2006. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑5719. o.) 83. pontja.

36 – Bár e tekintetben a megfellebbezett ítélet nem említi kifejezetten a rendelet 43. cikkét, 169. pontjában megállapítja, hogy a közzététel időpontjára vonatkozó követelmény teljesülését „a korábbi védjegyek esetében előírtakhoz hasonlóan” a hivatkozott rendelkezésben megfogalmazott követelményekre történő egyértelmű utalás szintén megköveteli.

37 ‑ Lásd a 36. lábjegyzetet.

38 ‑ A tárgyaláson szintén megerősítették, hogy ez az időszak néhány hónaptól egészen egy évet meghaladó időtartamig is terjedhet, mint a jelen ügyben érintett néhány kérelem esetében. Ilyenkor nyilvánvalóan magasabb a kockázata annak, hogy a védjegybejelentésről meghatározott eszközök útján annak közzétételét megelőzően tudomást szerezzenek. Bizonyos nyugtalanságra adhat okot, hogy a hivatkozott megjelölés egyetlen bizonyított használatára a bejelentés és a közzététel közötti időszakban került sor.

39 ‑ 180. pont.

40 – Olyan típusú értelmezésre gondolok, amely, bár nem szükségképpen teljesen azonos azzal, de közelebb áll az OHIM által a már említett „opposition guidelines” keretében adott értelmezéshez. Az OHIM szerint egy megjelölésnek a 8. cikk (4) bekezdése értelmében vett jelentőségét nem lehet kizárólag földrajzi szempontból értékelni, „a megjelölés használatának gazdasági vetületére” is alapozni kell, figyelembe véve a használat gyakoriságát, kiterjedését, azoknak az áruknak és szolgáltatásoknak az elterjedését, amelyekre a megjelölés vonatkozik és a megjelöléssel folytatott reklámtevékenységet. Maga az Elsőfokú Bíróság is pontról pontra elfogadta az OHIM említett értelmezését egy másik ítéletben, amely alig későbbi, mint a megtámadott ítélet: a T‑318/06–T‑321/06. sz., Moreira da Fonseca kontra OHIM, General Óptica egyesített ügyekben 2009. március 24‑én hozott ítéletről (EBHT 2009., II‑648. o) van szó. A Bíróság kérelmére a tárgyaláson előterjesztett észrevételek nagy része az Elsőfokú Bíróság két ítélete közötti különbségekre összpontosított. Bár elismerték, hogy az ítéletek eltérő tényeken és jogokon alapulnak, az Anheuser‑Busch és az OHIM kijelentette, hogy a hivatkozott megjelölések eltérő természetének (a Budějovický Budvar ügyben egy földrajzi jelzés, a General Óptica ügyben pedig egy cégtábla) nincs jelentősége, és az nem igazolja a határozatok közötti eltérést. A Budvar ezzel ellentétben megállapította, hogy a General Óptica ügyben hozott ítéletben olyan megjelölésről volt szó, amely kizárólag a használata révén szerzett oltalmat, és véleménye szerint ez az eredetmegjelölések tekintetében lényegtelen tényező, mivel utóbbiak pusztán a lajstromozásuk révén léteznek és állnak oltalom alatt; következésképpen úgy vélte, hogy az ítéletek között nincs ellentmondás, illetve a 8. cikk (4) bekezdésében foglalt követelményeket esetről esetre, a hivatkozott megjelölés természetére figyelemmel kell értékelni. Nem értek egyet a Budvar ezen álláspontjával.

41 ‑ A Real Academia Española (a spanyol királyi akadémia) szótára szerint a „jelentőség” szó a következőket jelenti: „távolság elérésére vagy megtételére való képesség”; a francia Akadémia a „portée” kifejezés jelentését a következővel egészíti ki: „distance maximale à laquelle une chose peut exercer son effet, étendue, champ d'application d'un phénomène”. Különösen kifejező az angol változatban használt „significance” kifejezés, amelyet a Cambridge Advanced Learner's Dictionary az „importance”(magyarul: fontosság) és a „special meaning” (magyarul: különös jelentés) kifejezések szinonimájának tekinti.

42 ‑ E tekintetben lásd Fernández Novoa, C., El sistema comunitario de marcas, Ed. Montecorvo, Madrid, 1995., 167. o és v. Mühlendahl, A., Ohlgart, D. és v. Bomhard, V., Die Gemeinschaftsmarke, Bech, Manchen, 1998., 38. o.

43 ‑ Ez következik az előbb vizsgált területiség elvéből.

44 ‑ E tekintetben lásd Kitchin, D., Llewelyn, D., Mellor, J., Meade, R., Moody‑Stuart, T. és Keeling, D., Kerly's Law of Trade Marks and Trade Names, Sweet & Maxwell, London 2005., 274 o.

45 ‑ Ezért hivatkoznak az „irányadó tagállami jogszabályokra”.

46 ‑ Az Elsőfokú Bíróság értelmezéséből arra lehetne következtetni, hogy csak egy nemzetközi oltalom biztosítja ezt a jelentőséget (lásd e tekintetben a megtámadott ítélet 181. pontját: „a hivatkozott korábbi jogok jelentősége meghaladja a helyi mértéket annyiban, amennyiben azok oltalma a Lisszaboni Megállapodás 1. cikkének (2) bekezdése és a kétoldalú egyezmény 1. cikke alapján túlterjed a származási területükön”).

47 ‑ Ebből a gondolatból kiindulva Fleckenstein úgy véli, hogy e két cikk egy „rendszert” alkot: Fleckenstein, J. Der Schutz territorial beschränkter Kennzeichen (Peter Lang – Europäische Hochschulschriften, Frankfurt am Main, 1999.) 104. o.