JULIANE KOKOTT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2006. november 30.1(1)
C‑342/05. sz. ügy
Az Európai Közösségek Bizottsága
kontra
Finn Köztársaság
„A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelme – A farkas vadászata”
I – Bevezetés
1. A jelen ügyben a Bíróságot arra kérték, hogy foglaljon állást a modern európai társadalmak és az Európában már majdnem teljesen kihalt vadállatok együttélésének feltételei tekintetében.
2. A Bizottság a farkasok (Canis lupus) vadászata során alkalmazott finn közigazgatási gyakorlatot kifogásolja. A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló, 1992. május 21‑i 92/43/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: élőhely-irányelv)(2) tiltja többek között a farkasoknak a finn rénszarvastartási területen kívüli szándékos befogását vagy megölését. Mindazonáltal az élőhely-irányelv 16. cikke bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi az e tilalomtól való eltérést. A 16. cikk gyakorlati alkalmazása még nem volt tárgya az ítélkezési gyakorlatnak.
II – Jogi háttér
A – Az élőhely-irányelv rendelkezései
3. Az élőhely-irányelv céljait a 2. cikk tartalmazza:
„(1) Az irányelv célja, hogy a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelmével hozzájáruljon a biológiai sokféleség biztosításához a Szerződésben érintett tagállamok európai területén belül.
(2) Az irányelvnek megfelelően hozott intézkedések célja a közösségi érdekeltségű természetes élőhelyek, valamint vadon élő állat- és növényfajok kedvező védettségi helyzetének fenntartása, illetve helyreállítása.
(3) Az irányelvnek megfelelően hozott intézkedések figyelembe veszik a gazdasági, társadalmi és kulturális igényeket, valamint a regionális és a helyi sajátosságokat is.”
4. Az irányadó fajtavédelmi rendelkezéseket a 12. cikk (1) bekezdésének a) pontja tartalmazza:
„A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a IV. melléklet a) pontjában felsorolt állatfajok természetes elterjedési területükön való szigorú védelmének érdekében, megtiltva az alábbiakat:
a) e fajok vadon befogott példányainak szándékos befogásának vagy megölésének bármely formája [helyesen: e fajok természetben előforduló példányainak bármely módon történő szándékos befogása vagy megölése];
[…]”
5. A farkast a IVa. mellékletben az alábbiak szerint említik:
„Canis lupus (kivéve a […] a finn populációkat a rénszarvastartási területen, a rénszarvastartásról szóló 1990. évi szeptember 14‑i 848/90. számú finn törvény 2. szakaszában meghatározottak szerint)”
6. Az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése szabályozza, hogy milyen feltételek mellett lehetségesek kivételek:
„Amennyiben nincs más megfelelő megoldás és az eltérés megengedése nem befolyásolja hátrányosan az érintett fajok populációi kedvező védettségi állapotának fenntartását az elterjedési területükön, a tagállamok engedélyezhetik a 12., 13., 14. cikkben, valamint a 15. cikk a) és b) pontjában foglalt rendelkezésektől való eltérést az alábbiak érdekében:
a) a vadon élő állatok és növények, valamint a természetes élőhelyek védelme;
b) termést, állatállományt, erdőt, halastavat, vizeket és más típusú, tulajdont érintő súlyos károk megelőzése;
c) közegészség, közbiztonság vagy más kiemelkedően fontos közérdek [helyesen: közérdeken alapuló kényszerítő ok], beleértve a társadalmi vagy gazdasági érdekeket is, továbbá a környezet számára kiemelkedően előnyös hatás elérése;
d) az érintett fajok újbóli elszaporításával és visszahonosításával kapcsolatos kutatás és oktatás [helyesen: kutatás és oktatás, az érintett fajok újbóli elszaporítása és visszahonosítása], továbbá az e célok érdekében végzett tenyésztés és nemesítés, növények esetében a mesterséges szaporítást is beleértve;
e) a IV. mellékletben felsorolt fajok korlátozott és az illetékes tagállami hatóságok által meghatározott számú példányai szigorúan ellenőrzött feltételek mellett, szelektív módon és korlátozott mértékben végzett befogásának, begyűjtésének vagy tartásának engedélyezése.”
7. A fajok védettségi helyzetét az élőhely-irányelv 1. cikkének i) pontja határozza meg:
„i) egy faj védettségi helyzete: a fajt érintő azon hatások összessége, amelyek a 2. cikkben meghatározott területen belül hosszú távon befolyásolhatják a faj populációinak eloszlását és sűrűségét [helyesen: elterjedését és nagyságát].
A »védettségi helyzet« abban az esetben minősül »kedvezőnek«, ha:
– az érintett faj populációinak dinamikájára vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a faj képes hosszú távon fenntartani magát természetes élőhelyének életképes alkotórészeként [helyesen: hogy a faj természetes élőhelyének életképes alkotórészét képezi és ez feltehetőleg hosszú távon is így marad], továbbá
– a faj természetes előfordulási területe nem csökken, és valószínűleg a belátható jövőben sem fog csökkenni, továbbá
– kellő nagyságú élőhely áll rendelkezésre jelenleg és valószínűleg a jövőben is a faj populációinak hosszú távú fennmaradásához.”
B – A finn szabályozás
8. A finn kormányzat Bizottság által nem vitatott előadása szerint az élőhely-irányelv 12. és 16. cikkét messzemenően szöveghűen ültette át a finn vadászati jogba.(3)
9. A farkasok megölésének engedélyezésére azonban további rendelkezések is fennállnak.(4) A farkasok vadászatát minden esetben az illetékes vadászkerületnek egyedileg kell engedélyeznie. A regionális vadászati felső határokat, azaz a november 1‑jétől március 31‑ig terjedő vadászidényben az egyes körzetekben vadászható farkasok számát ezzel szemben a mezőgazdasági minisztérium állapítja meg. A felső határt úgy állapítják meg, hogy kimerítése ne veszélyeztesse az egyes körzetekben a populációt. Figyelembe veszik a farkasok mortalitására vonatkozó összes ismeretet, különösen a közlekedési balesetek és az emberi tevékenység által okozottakat.
10. A vadászat konkrét engedélyezése során a vadászati körzeteknek figyelembe kell venniük az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdésének átültetett rendelkezéseit. Ezenkívül kötelesek a vadászati felső határ kimerítése során a farkasok adott körzetbeli elhullásáról ténylegesen rendelkezésre álló információkat figyelembe venni. A felső határ túllépése csak a 16. cikk (1) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén lehetséges, és különleges miniszteri engedélyt igényel.
11. Ezenfelül a rendőrség rendkívüli körülmények között megölhet állatokat. Ez esetben is alkalmazandó az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése.
III – A pert megelőző eljárás és a felek kérelmei
12. A Bizottság a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárást a 2001. április 10‑i, észrevételek megtételére irányuló felszólítással (felszólító levéllel) indította meg. Miután Finnország 2001. július 6‑i levelével válaszolt, a Bizottság 2002. július 4‑én indokolással ellátott véleményt küldött részére. Finnország erre 2002. augusztus 28‑i levelével válaszolt.
13. A Bizottság továbbra is a közösségi jog megsértéséből indul ki, és 2005. szeptember 12‑én benyújtotta a jelen keresetet.
14. Azt kéri, hogy a Bíróság
– állapítsa meg, hogy a Finn Köztársaság nem teljesítette a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló, 1992. május 21‑i 92/43/EGK tanácsi irányelvből eredő kötelezettségeit, mivel az irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében szabályozott kivételek sérelmével, főszabály szerint engedélyezte a farkasok vadászatát;
– kötelezze a Finn Köztársaságot a költségek viselésére.
15. A Finn Köztársaság a kereset elutasítását és Bizottság költségek viselésére való kötelezését kéri.
IV – A jogkérdésről
16. A Bizottság a jelen ügyben nem a finn szabályozást vagy a farkasok megölésének konkrét egyedi eseteit kifogásolja, hanem a finn hatóságok közigazgatási gyakorlatát. Erre lehetőség van. A kötelezettségszegés adódhat valamely közösségi jogot sértő közigazgatási gyakorlat fennállásából, még akkor is, ha az alkalmazandó nemzeti szabályozás önmagában összeegyeztethető a közösségi joggal.(5)
17. A kötelezettségszegést a Bizottságnak a nemzeti közigazgatás kifogásolt és az érintett tagállam terhére róható gyakorlatának iratokkal kellőképpen és részletesen kell alátámasztott bemutatásával kell igazolnia.(6) Bizonyos fokú állandóságot és általánosságot mutató közigazgatási gyakorlatnak kell fennállnia.(7)
18. Finnország jogosan hangsúlyozza, hogy a közösségi jog megsértését az indokolással ellátott véleményben szabott határidőig, a jelen esetben 2002. szeptember 4‑ig kell megítélni. A finn értelmezéssel szemben azonban a közigazgatási gyakorlat általános és tartós jellegének alátámasztására a határidő lejártát követő eseményekre is lehet hivatkozni.(8)
19. A felek egyetértenek abban, hogy a finn hatóságok minden évben engedélyezik a farkasoknak a rénszarvas tartási területén kívüli vadászatát.(9) E tekintetben fennáll egy állandó közigazgatási gyakorlat, amely csak akkor összeegyeztethető az élőhely-irányelvvel, ha a 16. cikk (1) bekezdésének követelményeit betartják.
20. Mivel itt az általános fajtavédelmi rendelkezések alóli kivételek szabályozásáról van szó, az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése – csakúgy, mint az élőhely-irányelv 6. cikkének (4) bekezdése(10) és a madárvédelmi irányelv 9. cikke(11) – a megkövetelt feltételek minden egyes eltérés esetében történő teljesülésével kapcsolatos bizonyítási terhet az arról határozatot hozó hatóságra rója.(12) A jelen kötelezettségszegés miatt indult eljárás tekintetében ebből az következik, hogy alapvetően Finnország köteles a farkasok megölésének igazoltságát bizonyítani.
21. Ez a bizonyítási teher egy közigazgatási gyakorlatról folyó vita esetén nem terjedhet addig, hogy a tagállamnak minden egyes esetben vagy nagyszámú, példaként felhozott esetben hiánytalanul bizonyítania kellene a kivétel minden feltételének fennállását. Elegendő, amint azt Finnország is teszi, a kivételek alkalmazásának rendszerét összességében bemutatni.
22. Ha e bemutatás a közösségi jog követelményeinek megfelel, a Bizottságra hárul annak bemutatása, hogy az érintett tagálam gyakorlata miért sérti mégis a közösségi jogot. Ennek során vagy a bemutatott rendszer elemeit támadhatja elvontan, vagy megfelelően nagyszámú egyedi esetet kifogásolhat konkrétan. Ezen egyedi esetek tekintetében a szükséges információkat vagy az érintett tagállamhoz intézett információk nyújtása iránti kérelem útján,(13) vagy más forrásokból kell megszereznie.
23. Az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése nem csak a bizonyítási teher tekintetében hasonlít ugyanezen irányelv 6. cikkének (4) bekezdéséhez és a madárvédelmi irányelv 9. cikkéhez, hanem a tartalom tekintetében is. Minden rendelkezés pontosan meghatározza azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén a tagállamok eltérhetnek az irányelv rendelkezéseitől, és ezért megszorítóan értelmezendőek.(14)
24. E kivételre vonatkozó szabályozások az arányosság elvét is konkretizálják.(15) A közösségi jog általános elveinek részét képező arányosság elve megköveteli, hogy a közösségi intézmények által elfogadott intézkedések ne lépjék túl azt, ami a szóban forgó szabályozás által követett jogszerű célkitűzések eléréséhez alkalmas és megfelelő, és amikor több alkalmas intézkedés közül lehet választani, a legkevésbé terheset kell alkalmazni, és hogy az okozott hátrányok nem lehetnek aránytalanok a kitűzött célokhoz képest.(16)
25. Az ilyen értelmezés szükségessége mutatkozik különösen az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdésének a)–e) pontjában megnevezett kivételek feltételei és az alternatíva-vizsgálat, azaz a más kielégítő megoldások közti választás vizsgálata közötti összefüggés tekintetében. Az ugyanis, hogy fennállnak‑e alternatívák, a mindenkori intézkedés céljaitól függ.
26. Ebből következően először az intézkedés célját kell meghatározni. A cél csak akkor igazolhatja az intézkedést, ha legalább egy kivétel alá besorolható, azaz, ha az intézkedés alkalmas az abban megnevezett egyik cél elérésére. Még ha az ilyen hozzárendelés lehetséges is, az intézkedést nem lehet végrehajtani, ha célja kevésbé drasztikus eszközökkel is elérhető, azaz más kielégítő megoldással az irányelv 16. cikkének (1) bekezdése értelmében.(17)
27. Egy más megoldás nem csak akkor kielégítő, ha a kivétel célját ugyanolyan jól elérné, hanem akkor is, ha a kivétel által okozott hátrányok nem állnának arányban a követett célokkal, és a másik megoldás megfelelő arányt biztosítana. Ez az arányossági vizsgálat végső része, az úgynevezett szűkebb értelemben vett megfelelőség vagy arányosság.(18)
28. Ami a kivételre vonatkozó szabályozás okait illeti, a Bizottság azt kifogásolja, hogy Finnországban a farkasok 16. cikk (1) bekezdésének b) pontja szerinti megölését megelőzési okokból, a károk megelőzése céljából engedélyezik. E kivétel alkalmazása azonban jelentős károk előzetes keletkezését feltételezi. A Bizottság e tekintetben egy olyan ítéletre hivatkozik, amely szerint a madárvédelmi irányelv 9. cikke (1) bekezdése a) pontjának harmadik francia bekezdése szerinti hasonló általános védelmi rendelkezésektől való eltérés bizonyos nagyságú károk meglétét követeli meg.(19)
29. A farkasok megelőző jellegű megölésének kritikájával szemben Finnország joggal veti ellen, hogy az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdésének b) pontja – csakúgy, mint a madárvédelmi irányelv 9. cikke (1) bekezdése a) pontjának harmadik francia bekezdése – már szövege szerint a károk megelőzésére irányul. Nyilvánvalóan aránytalan lenne a kár kivárására irányuló kötelezettség az intézkedés végrehajtását megelőzően.
30. Ez az értelmezés nem mond ellent a Bizottság által megnevezett ítéletnek. E kötelezettségszegés miatti eljárás idézett bekezdésében ugyanis nem a megelőzésről volt szó, hanem arról, hogy csak jelentős károk elhárítására lehet‑e intézkedéseket foganatosítani, vagy kisebb jelentőségű károk esetén is.
31. Függetlenül az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti kivételnek a megelőző intézkedésekre való főszabály szerinti alkalmazhatóságától, a kérdés az, hogy milyen körülmények között alkalmas a farkasok megölése a megelőzésre, mikor léteznek kevésbé drasztikus alternatív megoldások, és hogy a megelőzés célja megfelelő arányban áll‑e az egyes farkasok védelmének érdekével.
32. Ezt a három pontot a Bíróság csak annyiban tudja vizsgálni, amennyiben a Bizottság a finn gyakorlattal szemben fennálló kifogásait megfelelően konkretizálja. Ez kizárólag arra tekintettel történik, hogy a finn hatóságok a vadászati engedélyeket nem bizonyos, károkat okozó farkasok tekintetében adják meg, hanem elvonatkoztatottan, egy bizonyos számú farkas megölését engedélyezik. Ezzel az állítással a Bizottság mind az ölési intézkedések kármegelőzési alkalmasságát, mind az enyhébb eszköz hiányát megkérdőjelezi. Egyrészt kérdésesnek tűnik, hogy farkasok válogatás nélküli megölésével károkat lehet megelőzni, ahelyett hogy a károkozó állatokra koncentrálnánk. Másrészt ugyanezt a megelőző hatást lehetne talán elérni, ha a vadászatot a néhány károkozó állatra korlátoznák.
33. E tekintetben először tisztázni kell, hogy a Bizottság javaslata felesleges az illetékes minisztérium által az egyes vadászati körzetek számára megállapított vadászati felső határokat illetően. Ezek a felső határok ugyanis a finn kormány nem vitatott előadása szerint csak azokat a kereteket határozzák meg, amelyeken belül a vadászkerületek engedélyeket adhatnak ki, ha emellett az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdésének feltételei fennállnak. Ezek tehát olyan eszközök, amelyek megakadályozzák, hogy a vadászat a faj védettségi helyzetét túlzottan hátrányosan befolyásolja.
34. Az egyes vadászati engedélyek vonatkozásában Finnország előadja, hogy az ölésre vonatkozó engedély mindenképpen meghatározott egyedre vonatkozik, ha ez beazonosítható. A vadászkerületek rendelkeznek információkkal a helyi körülményekről, és a Riista-ja kalatalouden tutkimuslaitos (RKTL – Vad- és halászati kutatóintézet) együttműködésével biztosítják, hogy a megfelelő állatokat ejtsék el.
35. Mindazonáltal a finn kormányzat előadása szerint is a vadászatot a fennmaradó esetekben alapvetően az adott vadászkerület számára adott bizonyos kilövési szám formájában engedélyezik. Finnország e tekintetben azt az álláspontot képviseli – először az ellenkérelemben –, hogy olyan falkaállatnál, mint a farkas, a kilövési engedélyeket nem lehet bizonyos egyedekre korlátozni. Sőt, részben gyakorlatilag lehetetlen a falka által okozott károknál egyes állatokat károkozókként meghatározni.
36. Finnország ezen érve azonban nem pontosítja, hogy milyen formában járulnak hozzá a nem egyediesített kilövési engedélyek a jelentős károk megakadályozásához, azaz hogy ez a gyakorlat alkalmas‑e egyáltalán ezen cél eléréséhez. Észak-Amerikában a farkaspopulációt hosszabb ideig, jelentősen kellett csökkenteni, mielőtt a vadkárok mérséklődtek.(20) Nem zárható ki, hogy a haszonállatok által okozott károkra is ez vonatkozik. Finnország mindazonáltal többek között azzal az érveléssel védekezik, hogy a farkaspopuláció a vadászat ellenére növekedett – a károk csökkenése ezért valószínűtlennek tűnik.
37. Az is elképzelhető lenne, hogy az engedélyek csak a konkrét, például kutyák és juhok elleni támadások közvetlen elhárítását tennék lehetővé. E tekintetben azonban minden támpont hiányzik.
38. További magyarázat utal a Bizottság által az eljárásba vont vadgazdálkodási tervre. A farkasok vadászata eszerint ugyanis az embertől való félelmüket hivatott fenntartani. E félelem alapján a farkasok elkerülnék az embereket és településeiket, és kevesebb lehetőségük lenne haszonállatok megölésére vagy az emberek veszélyeztetésére.(21) E célkitűzéssel a vadászat az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdése b) pontja szerinti kármegelőzés alá tartozik.
39. Noha a farkasok nagyon félénkek, az általuk okozott károk azt mutatják, hogy nem kerülik el teljes mértékben az embereket. A farkasok által okozott károkra vonatkozó finn kártalanítási szabályozásból kiderül, hogy a farkasok 2000 és 2003 között évente 23–135 juhot, 1–9 szarvasmarhát, 270–561 rénszarvast, valamint 20–31 kutyát öltek meg. Növekvő irányzatot lehet felismerni, legalábbis a juhok és a rénszarvasok esetén.(22) Ha ténylegesen az emberekhez legközelebb merészkedő és a legtöbb kárt okozó falkákat vadásszák,(23) lehetségesnek tűnik, hogy azok ennek alapján megváltoztatják szokásaikat, és a jövőben nagyobb távolságot tartanak.
40. Ez a tétel sem igazolhatja azonban a rendelkezésre álló információk alapján bizonyos számú farkas kilövésének különbségtétel nélküli engedélyezését. Sokkal inkább tudományos alátámasztásra lenne szükség, mielőtt ezt el lehetne fogadni. Ennek nem csak arról kellene tájékoztatást adnia, mennyiben alkalmas egyáltalán a vadászat a farkasok félénkségének fenntartására, hanem arról is, hogy milyen formában fejtenek ki hatást, és érintik a lehető legkevéssé a farkaspopulációt, például, ha igen, milyen körülmények között kell megölni a falkák alfaállatait, vagy csak a fiatal állatokat, vagy esetleg az egész falkát. Azt is meg kellene vizsgálni, hogy a farkasok megölése helyett más intézkedések, mint például a Bizottság által javasoltak – nevezetesen a haszonszarvasmarhák istállókba vagy hatásos kerítés mögé terelése éjszakára, szaganyagok vagy más eszközök alkalmazása a farkasok elijesztésére vagy az okozott károk megtérítése – kielégítőek lennének‑e.
41. Az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése ezt meghaladóan a 12. cikk szigorú védelmi rendelkezései alóli minden kivételt azon további feltételnek vet alá, hogy az eltérési szabályozás ellenére az érintett fajok populációi kedvező védettségi helyzetének fenntartása az elterjedési területükön ne kerüljön hátrányosan befolyásolásra.
42. Az élőhely-irányelv 1. cikkének i) pontja szerint a faj védettségi helyzete három feltétel teljesülése esetén minősül kedvezőnek. A második és harmadik feltétel a faj természetes előfordulási területére és élőhelyére vonatkozik. A jelen eljárásban nem merül fel kétely abban a vonatkozásban, hogy a kedvező védettségi helyzet e két feltétele teljesül.
43. Vitatott ezzel szemben a kedvező védettségi helyzet első feltétele, nevezetesen hogy a farkasok populációinak dinamikájára vonatkozó adatok alapján feltételezhető‑e, hogy a faj természetes élőhelyének életképes alkotórészét képezi, és hosszú távon is képes lesz erre.
44. Vitathatatlan, hogy a finn farkaspopuláció az elmúlt években jelentősen növekedett, és területileg is jelentősen kiterjedt. A kilövési engedélyek ellenére a fajta védettségi helyzete ezért összességében nem romlott, hanem javult. Ebből következően a finn kormánnyal arra a következtetésre juthatunk, hogy a farkaspopuláció Finnországban megfelel a kedvező védettségi helyzet követelményeinek.
45. A Bizottság mindazonáltal azt az álláspontot képviseli, hogy a farkas Finnországban a pert megelőző eljárás során az általa az indokolással ellátott véleményben megszabott határidőig, azaz 2002. szeptember 4‑ig nem volt kedvező védettségi helyzetben. A Bizottság e tekintetben a farkasokra vonatkozó finn vadgazdálkodási tervre, és egy olyan tanulmány adataira támaszkodik, amely az 1998‑as évre vonatkozó adatok alapján a farkast Finnországban veszélyeztetettnek sorolta be. Mint Finnország hangsúlyozza, a tanulmánynak a jelen eljárásban csak másodlagos jelentősége van, mivel az irányadó időpont 2002. szeptember 4‑e. A farkaspopuláció védettségi helyzetét ebben az időpontban a vadgazdálkodási terv dokumentálja.
46. A vadgazdálkodási terv abból indul ki, hogy a finn farkaspopuláció még az orosz-karéliai populációból származó farkasok bevándorlásának figyelembevétele mellett is csak akkor képes hosszú távon fenntartani magát finnországi természetes élőhelyének életképes alkotórészeként, ha legalább 20 szaporodó párból áll.(24) Az irányadó 2002‑es évben a terv szerint azonban csak 12 ilyen pár volt, az azt megelőző években pedig még kevesebb. 2005‑ig a szám 16‑ra növekedett, tehát a hosszú távon életképes populáció küszöbét még nem érte el.(25)
47. Finnország azt hozza fel a Bizottság ellenében, hogy a kedvező védettségi helyzet megítélésénél nem a legkisebb életképes populáció koncepciójából kell kiindulni, hanem a populáció növekedéséből, amely nyilvánvalóan kedvező.
48. A finn kormány ezen érvelése kevéssé meggyőző, mivel ellentétes azokkal a megállapításokkal, amelyeket vadgazdálkodási tervében nyilvánvalóan a legjobb rendelkezésre álló tudományos ismeretek alapján tett. Ebből következően a farkasok védettségi helyzetét Finnországban az irányadó időpontban nem lehet kedvezőnek tekinteni.
49. Továbbá Finnország álláspontjával szemben abból kell kiindulni, hogy az egyes farkasok kilövése hátrányosan érintette a populáció védettségi helyzetét. Az a körülmény, hogy a populációk az ölések ellenére növekedtek, önmagában nem zárja ki, hogy az ölések önmagukban véve a védettségi helyzetet először rontották.(26) Ha párzóképes egyedeket lőnek le, ez közvetlenül csökkenti a szaporodó párok védettségi helyzet tekintetében döntő számát. Azonban a szaporodásra nem képes egyedek lelövésének is vannak közvetett kihatásai a szaporodó párokra. Ha ezek az egyedek tovább éltek volna, valamikor elhagyták volna a falkát, és lehet, hogy párt találtak volna maguknak.(27) Tekintettel a farkasok átlátható számára Finnországban, az egyes példányok megölése nélkül a populáció védettségi helyzete ezért feltehetőleg jobban javult volna, mint ahogy ez ténylegesen történt.
50. Így sem az nem állapítható meg, hogy a farkasok finn populációja a kilövések ellenére hátrányos befolyásolás nélkül kedvezőbb védettségi helyzetben maradt, sem pedig az, hogy nem befolyásolták hátrányosan. A farkasvadászat ezen okból történő igazolása az irányadó időpontban ezért nem volt összeegyeztethető az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdésével.
51. A finn kormányzat mindenesetre felveti azt a jogos kérdést, hogy a kedvező védettségi helyzet hiányában minden igazolás kizárt‑e az élőhely-irányelv 16. cikk értelmében a 12. cikk szerinti szigorúan védett fajokat hátrányosan befolyásoló intézkedések tekintetében. Ez azt jelentené, hogy a tagállamok a IV. mellékletben felsorolt fajok tekintetében a kedvező védettségi helyzet elérését megelőzően az intézkedés céljától függetlenül a tiltandó hátrányosan befolyásoló intézkedések közül egyetlenegyet sem engedhetnének meg. Sok faj tekintetében ez abszolút védelemhez vezetne, mivel szigorúan védettek, mert nem kedvező védettségi helyzetben találhatóak.
52. Éppen a legmagasabb rendű javak, például az emberi élet vagy egészség közvetlen veszélyeztetése esetén azonban lehetségesnek kell lennie a faj védettségi helyzettől függetlenül a fajtavédelmi tilalmaktól való eltérésnek, ha ez az egyetlen útja a veszély elhárításának. Ezért az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdése szigorú értelmezésének szükségessége ellenére megkerülhetetlen a szigorúan védett fajok hátrányos befolyásolását igazoló követelmények enyhítése. Mint Finnország joggal adja elő, ezt – legalábbis burkoltan – a Bizottság is elismeri a 12. és a 16. cikk alkalmazásához készített útmutatásában, mivel abban nem zárja ki kedvezőtlen védettségi helyzetben sem a kivételek igazolását.(28)
53. Ilyen könnyítés a Bíróság ítélkezési gyakorlatán alapul, amely a természetvédelem jogának területén már elismerte, hogy rendkívüli okok igazolhatják a természetvédelmi javak hátrányos érintését, még akkor is, ha ez az adott rendelkezés szövege szerint nem lenne lehetséges.(29) Ez esetben a közérdeken alapuló oknak kell fennállnia, amelynek elsőbbsége van az irányelvvel követett környezeti érdekekkel szemben, az akkori esetben ilyen ok volt a partvédelem és az árvízveszély.(30) Azt is figyelembe vették, hogy az akkori tervnek konkrét pozitív kihatásai voltak a hátrányosan érintett fajokra.(31)
54. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint az élőhely-irányelv 16. cikkének (1) bekezdése esetén, az arányosság elvének alkalmazásáról van szó, amely mindazonáltal az eltérések lehetséges céljai tekintetében nem korlátozódik az a)–e) pontban meghatározott eltérési okok listájára, és mindenekelőtt nem ismeri a fajta kedvező védettségi helyzetben létének feltételét.
55. A jelen ügyben azonban az élőhely-irányelv 16. cikke (1) bekezdése követelményeinek ilyen könnyítése sem igazolhatja a finn gyakorlatot. Mivel a farkasok vadászatának engedélyezése nem korlátozódik azokra az egyedekre, amelyek megölése a károk megelőzéséhez szükséges, és ezenkívül nem adtak elő megfelelő tudományos alapot hatásosságának bemutatására, a vadászat tekintetében nem fogadhatóak el rendkívüli okok.
56. A Bizottság keresetének ezért helyt kell adni.
V – A költségekről
57. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság kérelmeinek helyt adtak, a Finn Köztársaságot a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
VI – Végkövetkeztetések
58. A Bíróságnak ezért azt javaslom, hogy a következőképpen határozzon:
1. „1. A Finn Köztársaság nem teljesítette a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló, 1992. május 21‑i 92/43/EGK tanácsi irányelv 12. cikkének (1) bekezdéséből és 16. cikkének (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit, mivel anélkül engedélyezte a farkasok vadászatát, hogy bizonyítani tudta volna az irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében szabályozott kivétel feltételeinek fennállását.
2. A Bíróság a Finn Köztársaságot kötelezi a költségek viselésére.”