VERICA TRSTENJAK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2011. július 7.(1)
C‑214/10. sz. ügy
KHS AG
kontra
Winfried Schulte
(A Landesarbeitsgerichts Hamm [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Munkafeltételek – Munkaidő‑szervezés – A 2003/88/EK irányelv 7. cikke – Fizetett éves szabadsághoz való jog – A ki nem vett fizetett éves szabadság fejében nyújtott juttatás a munkaviszony megszűnése esetén – A betegszabadság miatt ki nem vett fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnése a nemzeti jog által meghatározott határidő lejártát követően”
Tartalomjegyzék
I –Bevezetés3
II –Jogi háttér3
A –Az uniós jog3
B –A nemzeti jog4
III –A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések5
IV –A Bíróság előtti eljárás7
V –A felek főbb érvei7
VI –A jogkérdésről9
A –Általános megjegyzések9
B –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről részletesen10
1.A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben kialakított ítélkezési gyakorlat lényege10
2.Arról a kérdésről, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelme és célja megkívánja‑e a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények halmozhatóságát14
a)Érvek az igények halmozódása mellett15
b)Érvek az igények halmozódása ellen17
i)Az igény gyors érvényesítésének követelménye17
ii)A pihentető hatás nyilvánvaló fokozódásának hiánya18
iii)A munkavállaló gazdasági és szociális integrációját érintő hátrányok19
–A munkavállaló munkafolyamatokba történő bevonásának kockázatai19
–A munkaviszony fenntartásának kockázata20
iv)A kis‑ és középvállalkozásokat érintő szervezeti és pénzügyi terhek kockázata21
v)Annak kockázata, hogy a szabadság megváltására való jogosultság elveszti lényegét22
c)Közbenső következtetés25
3.A szabadságra és a megváltásra vonatkozó igények időben korlátozott átviteli lehetőségének összeegyeztethetősége az uniós joggal25
a)A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet mint kiindulópont25
b)Az átviteli időszak időbeli korlátozásával kapcsolatos álláspontok26
c)Tagállami mérlegelés a határidő meghatározásakor29
d)Közbenső következtetés32
4.Végkövetkeztetések33
VII –Végkövetkeztetések34
I – Bevezetés
1. Az EUMSZ 267. cikk szerinti jelen előzetes döntéshozatali eljárásban a Landesarbeitsgerichts Hamm (hammi tartományi munkaügyi bíróság, a továbbiakban: kérdést előterjesztő bíróság) két kérdést terjeszt a Bíróság elé a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 7. cikkének értelmezésével kapcsolatban.
2. Ezek a kérdések W. Schulte, egy súlyos betegség következtében keresőképtelennek minősített korábbi munkavállaló, és korábbi munkáltatója, a KHS AG (a továbbiakban: KHS) között a betegség miatt ki nem vett szabadság megváltása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében merültek fel. Előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt a kérdést veti fel, hogy az uniós jog – a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerinti értelmezésben – megkívánja‑e a munkavállaló szabadságmegváltásra vonatkozó igényének több évre szóló halmozódását, mégpedig abban az esetben is, ha a munkavállaló – hosszabb ideig tartó munkaképtelenség miatt – nem volt abban a helyzetben, hogy gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát.
3. A Bíróságot ezúttal arra kérték fel, hogy fejlessze tovább az éves szabadság és a betegszabadság közötti viszonnyal kapcsolatos – a Schultz‑Hoff és Stringer egyesített ügyekben hozott ítéletben(3) kialakított – ítélkezési gyakorlatát, és hogy adott esetben tárja fel az uniós jogban rögzített fizetett éves szabadsághoz való jognak, illetve az ahhoz kapcsolódó szabadságmegváltáshoz való jognak a munkaviszony megszűnésének esetén fennálló korlátait, méghozzá tekintettel arra, hogy miként egyeztetendők össze a munkavállaló és a munkáltató mindenkori érdekei.
II – Jogi háttér
A – Az uniós jog(4)
4. A 2003/88 irányelv 1. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Az irányelv célja és hatálya
(1) Ez az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében.
(2) Ezt az irányelvet kell alkalmazni:
a) […] az éves szabadság minimális időtartama […] esetében […]
[…]”
5. Az irányelv 7. cikke értelmében:
„Éves szabadság
(1) A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.
(2) Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”
6. A 2003/88 irányelv 17. cikke előírja, hogy a tagállamok eltérhetnek az irányelv bizonyos rendelkezéseitől. Az irányelv 7. cikke vonatkozásában semmilyen eltérés nem megengedett.
B – A nemzeti jog
7. A 2002. május 7‑én módosított 1963. január 8‑i Bundesurlaubsgesetz (a munkavállalók szabadságról szóló szövetségi törvény, a továbbiakban: BUrlG) 1. §‑a („A szabadsághoz való jog”) a következőképpen rendelkezik:
„Minden munkavállaló minden naptári évben jogosult fizetett szabadságra.”
8. A BUrlG 3. §‑ának („A szabadság időtartama”) (1) bekezdése értelmében:
„A szabadság évente legalább 24 munkanap.”
9. A BUrlG 7. §‑ának („A szabadság időpontja, átvihetősége és pénzben való megváltása”) (3) és (4) bekezdése értelmében:
„(3) A szabadságot az esedékesség naptári évében kell kiadni és kivenni. A szabadságnak a következő naptári évre történő átvitele csak abban az esetben megengedett, ha azt a munkáltató működésével kapcsolatos kényszerítő okok vagy a munkavállaló személyéhez kapcsolódó okok indokolják. A szabadság átvitele esetében a szabadságot a következő naptári év első három hónapjában kell kiadni és kivenni.
(4) Ha a szabadságot a munkaviszony megszűnése miatt egészben vagy részben már nem lehet kiadni, azt pénzben kell megváltani.”
10. A BUrlG 13. §‑a kimondja, hogy e törvény bizonyos rendelkezéseitől – többek között például a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdésétől – kollektív szerződésekben el lehet térni, amennyiben ez nem a munkavállaló hátrányára történik.
11. A 2003. december 18‑i Einheitlicher Manteltarifvertrag für die Metall‑ und Elektroindustrie Nordrhein‑Westfallen (az észak‑rajna–vesztfáliai fém‑ és villamos iparra vonatkozó egységes kollektív keretszerződés, a továbbiakban: EMTV) 11. §‑a („A szabadság kiadásának elvei”) a következőképpen rendelkezik:
„1. A foglalkoztatottak/tanulók az alábbi rendelkezések szerint minden szabadságévben jogosultak fizetett szabadságra. A szabadságév a naptári évvel egyezik meg.
A szabadságra vonatkozó igény a naptári év végét követő három hónap elteltével megszűnik, kivéve ha azt sikertelenül érvényesítették, vagy ha a szabadság a munkáltató működésével összefüggő okokból nem volt kivehető.
Ha a szabadság betegség miatt nem volt kivehető, az arra vonatkozó igény a második bekezdés szerinti időtartam lejártát követő 12 hónap elteltével szűnik meg.
[…]
3. A szabadság csak a munkaviszony/tanulói jogviszony megszűnése esetén váltható meg.”
III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
12. A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint az alapeljárás felei a munkaviszony megszűnését követően arról vitáznak, hogy köteles‑e a KHS a 2006–2008‑as évek után járó szabadságot W. Schulte részére megváltani.
13. W. Schulte 1964 áprilisától állt alkalmazásban lakatosként a KHS‑nél, illetve annak jogelődjénél. Munkaszerződésére az EMTV volt alkalmazandó. Az EMTV által biztosított fizetett éves szabadság évente 30 munkanap volt.
14. 2002. január 23‑án W. Schulte infarktust kapott. A 2002. február 26. és április 16. közötti időszakban rehabilitációs kezelésnek vetette alá magát, amelyből munkaképtelenként bocsátották el. 2002 óta W. Schulte súlyosan fogyatékos. 2003. október 1‑jétől teljes munkaképesség‑csökkenés miatt határozott idejű nyugdíjban, illetve rokkantsági nyugdíjban részesült.
15. 2008. augusztus 25‑én a felek a munkaviszony 2008. augusztus 31‑ével történő megszüntetésében állapodtak meg.
16. 2009. március 18‑án W. Schulte az Arbeitsgericht Dortmundnál (dortmundi munkaügyi bíróság) keresetet nyújtott be a 2006–2008‑as évek után járó évenként 35 munkanapnyi szabadság megváltása, összesen 9162,30 euró megfizetése iránt. Az Arbeitsgericht a 2009. augusztus 20‑i ítéletével bruttó 6544,50 eurót ítélt meg számára, egyebekben pedig a keresetet elutasította. A megítélt rész tekintetében a 2006–2008‑as évek után járó, minimálisan 20 munkanap időtartamú törvényes szabadságra, valamint a súlyosan fogyatékosokat megillető öt munkanap időtartamú szabadságra való jogosultság megváltásáról van szó.
17. A KHS fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a kérdést előterjesztő bírósághoz. A KHS előadja, hogy a 2006‑os és 2007‑es évek után járó szabadságra vonatkozó igény az EMTV 11. §‑a 1. pontjának harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés alapján az átviteli időszak lejárta folytán már megszűnt. Aránytalan egy megbetegedett munkavállalónak a − jelen esetben egy hároméves referencia‑időszakban keletkezett − teljes szabadságot az átviteli és megszűnési határidőkre való tekintet nélkül megadni.
18. A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a jelen esetben W. Schultének a 2006‑os év után járó szabadságra vonatkozó igénye az EMTV 11. §‑a 1. pontjának harmadik bekezdése alapján 2008. március 3‑án megszűnt. A Bíróság mindazonáltal a C‑350/06. és C‑520/06. sz., Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben 2009. január 20‑án hozott ítéletben úgy határozott, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével összeegyeztethető ugyan a szabadsághoz való jognak a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő megszűnése, annak feltétele azonban, hogy az érintett munkavállalónak ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az irányelv által a számára biztosított joggal éljen. A hivatkozott ítélet szerint annak a munkavállalónak, aki a referencia‑időszak teljes tartama során és a nemzeti jog által a szabadság átvitelére vonatkozóan megállapított határidőn túl is betegszabadságon van, nem áll a rendelkezésére semmilyen időszak, amelynek során erre lehetősége lenne.
19. A kérdést előterjesztő bíróság véleménye szerint W. Schulte egészségügyi okokból a szabadság átvitelére vonatkozóan megállapított határidőn túl is, egészen a munkaviszony megszűnéséig nemcsak keresőképtelen, hanem munkaképtelen is volt. Tehát – miként a Schultz‑Hoff‑ügyben – egészen a munkaviszony megszűnéséig nem élhetett a fizetett éves szabadsághoz való joggal.
20. A kérdést előterjesztő bíróságnak mindazonáltal kételyei vannak azt illetően, hogy a jelenlegihez hasonló esetben figyelmen kívül kell‑e hagynia a nemzeti rendelkezéseket a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének megsértése miatt. A kérdést előterjesztő bíróság szerint nem biztos, hogy a Bíróság a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben arról is határozott, hogy lehetővé teszi‑e a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése a tartósan beteg munkavállalók számára a szabadság időben nem korlátozott felhalmozását. Utal arra, hogy ha ez így lenne, akkor az alapeljárás felperese 60 nap szabadság megváltására tarthatna igényt; abban az esetben, ha a munkaképtelenségének időtartamára járó összes szabadságát érvényesítené, a felperes 140 nap szabadság megváltására tarthatna igényt.
21. A fenti körülmények között a Landesarbeitsgericht Hamm az eljárás felfüggesztéséről határozott, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
Úgy kell‑e értelmezni a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal akkor is ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat, amelyek szerint a minimális időtartamú éves fizetett szabadságra való jogosultság a referencia‑időszak és/vagy átviteli időszak végén megszűnik, ha a munkavállaló hosszabb ideig munkaképtelen (és e hosszabb ideig tartó munkaképtelenségnek az a következménye, hogy a munkavállaló több évre járó szabadságot halmozhatna fel, ha az ilyen jogosultságok átvitelének lehetősége nem lenne időben korlátozott)?
Nemleges válasz esetén: az átvitel lehetőségének legalább 18 hónapon át fenn kell‑e állnia?
IV – A Bíróság előtti eljárás
22. A 2010. április 15‑i előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2010. május 4‑én érkezett a Bíróság Hivatalához.
23. Írásbeli észrevételeket a KHS, a német és a dán kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be a Bíróság alapokmányának 23. cikkében előírt határidőn belül.
24. A Bíróság a pervezető intézkedések elrendelésével kapcsolatos jogköre alapján néhány, a tényállásra vonatkozó, írásban megválaszolandó kérdést intézett W. Schultéhoz és a KHS‑hez, amelyeket azok a meghatározott határidőn belül megválaszoltak.
25. A 2011. május 3‑i tárgyaláson a KHS‑nek, W. Schulténak, a német és a dán kormánynak, valamint a Bizottságnak a perbeli meghatalmazottjai jelentek meg annak érdekében, hogy nyilatkozatokat tegyenek.
V – A felek főbb érvei
26. A felek nyilatkozataiban mind az érveket, mind pedig a következtetéseket illetően számos egyezés érhető tetten.
27. Így minden fél egyetért abban, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre nemleges választ kell adni. Lényegében azt javasolják, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a következőképpen válaszoljon: a 2003/88 irányelv 7. cikkével nem ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat, amelyek szerint a szabadságra, illetve az azon szabadság fejében nyújtott juttatásra való jogosultság, amelyet a munkavállaló a munkaviszony megszűnéséig tartós betegség miatt nem tudott igénybe venni, egy meghatározott határidő lejártával megszűnik.
28. Mind a KHS, mind pedig a német kormány 18 hónapra javasolja korlátozni azt az átviteli időszakot, amelyben a munkavállaló még kiveheti az éves szabadságát, mivel a 2003/88 irányelv nem kívánja meg a szabadságra vonatkozó igények korlátlan összeadását. Ezzel kapcsolatban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1970. június 24‑i, a fizetett éves szabadságról szóló, 132. sz. egyezménye (átdolgozott szöveg) (a továbbiakban: 132. sz. egyezmény) 9. cikkének (1) bekezdésére hivatkoznak, amely egy ennek megfelelő határidőt állapít meg. Álláspontjuk szerint ez a határidő mind a 2003/88 irányelv védelmi céljának, mind pedig a munkavállaló és a munkáltató érdekeinek megfelel. Egy határidő megállapítása – álláspontjuk szerint – nemcsak a munkaidő‑szervezés munkáltatót érintő nehézségeit küszöbölné ki, hanem annak is elejét venné, hogy annak adott esetben meg kelljen válnia a tartósan beteg munkavállalóktól.
29. A dán kormány szintén a megfelelő időbeli korlátozás mellett emel szót a szabadság korlátlan felhalmozásának megakadályozása érdekében. Álláspontja szerint a 2003/88 irányelv célja – a munkavállalók biztonságának és egészségének biztosítása – nem követeli meg a teljes szabadságra való jogosultság több egymást követő évre történő biztosítását. A KHS‑hez hasonlóan a dán kormány is utal továbbá azon pénzügyi terhekre, amelyek máskülönben a vállalkozásokat terhelnék akkor, ha a 7. cikk (2) bekezdése alapján korlátlan megváltásra való jogosultság lenne biztosítandó. A KHS‑től és a német kormánytól eltérően azonban a dán kormány nem jelöl meg egy meghatározott időbeli korlátot, hanem ehelyett a tagállamok cselekvési szabadságára hivatkozik.
30. A Bizottság véleménye szerint nincs arra utaló jel, hogy az uniós jogalkotó a 2003/88 irányelv elfogadásakor tartós betegség esetén analógia útján a 132. sz. egyezményben előírt – a referenciaév lejártát követő – 18 hónapos maximális átviteli határidőt kívánta volna alkalmazni, és e tekintetben a nemzeti szabályok és gyakorlat harmonizációját kívánta volna elérni. Ellenkezőleg, a maximális átviteli határidő megállapítása a tagállamok hatáskörébe tartozik, amelyeknek meg kell határozniuk a 2003/88 irányelv 7. cikke alkalmazásának részletes szabályait. E határidőnek mindazonáltal alkalmasnak kell lennie az irányelv céljainak biztosítására. A 18 hónapos határidő – álláspontja szerint – mindenképpen összeegyeztethető az irányelvvel. A Bizottság utal arra, hogy e megállapítások a 7. cikk (2) bekezdése szerinti juttatásra való jogosultságra is vonatkoznak, mivel az a szabadságra való elsődleges jogosultság másodlagos és járulékos jellegű ellentételezése, és így csupán olyan mértékben áll fenn, amilyen mértékben e rendelkezésből szabadságra való jogosultság vezethető le.
31. A tárgyaláson tett észrevételei keretében W. Schulte kifejtette, hogy ő ugyan a 2006–2008‑as években ki nem vett szabadság megváltását kéri, leszögezte azonban, hogy a szabadsághoz való jogot bármely más joghoz hasonlóan az általa képviselt jogi álláspont szerint sem lehet korlátlanul biztosítani. Ezzel kapcsolatban utalt a német jogra, amely szerint a szabadságra vonatkozó igények három év alatt elévülnek. E szabályra hivatkozva elismerte az alapeljárásban eljáró nemzeti bíróságok hatáskörét a követelt juttatás adott esetbeli mérséklésére. A KHS viszontválaszában azonban szembehelyezkedett e német jogot érintő fejtegetésekkel, és tagadta a nemzeti bíróságok arra vonatkozó hatáskörét, hogy mérsékeljék a szóban forgó juttatásra vonatkozó igényt.
32. W. Schulte azt javasolja, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: a tagállamok feladata annak nemzeti rendelkezéseikben történő meghatározása, hogy pontosan mikor kell megszűnnie a munkavállaló szabadságra való jogosultságának, minek körében azonban legalább tizennyolc hónapos átviteli lehetőséget mindenképpen biztosítani kell.
VI – A jogkérdésről
A – Általános megjegyzések
33. A továbbiakban együtt kezelendő előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a Bíróság által a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezése során kialakított ítélkezési gyakorlat elveit a munkavállaló több éven át, a munkaviszony megszűnéséig tartó huzamos betegállománya esetén is alkalmazni kell‑e. E kérdések tehát lényegében annak tisztázására irányulnak, hogy az uniós jog a munkavállaló többéves megbetegedése esetén megkívánja‑e a szabadságra, illetve a szabadság megváltására vonatkozó igények halmozásának lehetővé tételét, vagy hogy – ellenkezőleg – a tagállamoknak lehetőségük van‑e az említett igények időbeli korlátozására.
34. E kérdés tisztázásához a 2003/88 irányelv 7. cikkének – a Bíróságnak egyrészt az uniós jogban biztosított éves szabadsághoz való jog, másrészt a betegszabadság közötti viszonnyal kapcsolatos eddigi ítélkezési gyakorlatát felhasználó – részletes értelmezése szükséges. Ezen ítélkezési gyakorlatot – különösen a hivatkozott ítéletet – mindenekelőtt főbb sarokpontjaiban kell megvilágítani és megvizsgálni arra tekintettel, hogy abból a jelen ügyben felmerült kérdéseket érintően milyen következtetések vonhatók le.
35. Elöljáróban néhány tisztázó megjegyzést kell tenni a vizsgálat tárgyát érintően. Megszövegezése szerint mindkét előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerinti fizetett éves szabadsághoz való jogot érinti, habár az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből egyértelműen kiderül, hogy a kérdést előterjesztő bíróság tulajdonképpen a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerinti szabadságmegváltáshoz való jog terjedelméről kér felvilágosítást, mivel az alapeljárás tárgyát csupán az a juttatás képezi, amelyet W. Schulte a munkaviszony megszűnését követően követel. Ennek ellenére az tűnik ésszerűnek számomra, ha közvetlenül az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekből indulok ki, és a vizsgálatot magával a 7. cikk (1) bekezdése szerinti fizetett éves szabadsághoz való joggal kezdem. E megközelítés mellett szól az a körülmény, hogy ez utóbbi van elsődleges jogként szabályozva, míg a szabadságmegváltáshoz való jogot másodlagos jognak kell tekinteni, mivel az kizárólag akkor áll fenn, ha a fizetett éves szabadságra vonatkozó igény a munkaviszony megszűnése folytán már nem elégíthető ki.(5) Ezenfelül a szabadságmegváltáshoz való jog bizonyos tekintetben járulékos viszonyban áll a fizetett éves szabadsághoz való joggal, ami többek között abból derül ki, hogy a Bíróság álláspontja szerint a munkavállaló rendes munkabére, amelyet a fizetett éves szabadságnak megfelelő pihenőidő alatt a részére folyósítottak volna, szintén meghatározó a munkaviszony megszűnéséig ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásának a kiszámítása szempontjából.(6) A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének értelmezéséből fakadó következtetések ezért szükségszerűen a 7. cikk (2) bekezdésének értelmezésére is kihatnak.
B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről részletesen
1. A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben kialakított ítélkezési gyakorlat lényege
36. Miként azt már az elején jeleztem, elsőként azzal a kérdéssel fogok foglalkozni, hogy a már megszerzett szabadságra, illetve szabadságmegváltásra való jogosultság érvényesítésének lehetőségét érintő időbeli korlátozással kapcsolatban milyen következtetések vonhatók le a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletből.
37. Bevezetésképpen utalni kell a Schultz‑Hoff‑ítélet 22–25. pontjára, amely pontokban a Bíróság az ítélkezési gyakorlat által a fizetett éves szabadsághoz való jognak tulajdonított jelentőséget hangsúlyozta. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elve, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek az illetékes nemzeti hatóságok általi érvényesítése csak a 2003/88 irányelvben kifejezetten meghatározott korlátok között történhet.(7) Az uniós jogalkotó a fizetett éves szabadsághoz való jog másodlagos jogforrási szinten történő jogszabályi rögzítésével kívánta biztosítani, hogy a munkavállalók számára „a biztonság és az egészség hatékony védelme érdekében” minden tagállamban rendelkezésre álljon a tényleges pihenőidő.(8) Miként azt a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában megállapította, a fizetett éves szabadsághoz való jog célja annak a lehetővé tétele, hogy a munkavállaló pihenhessen, a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő álljon a rendelkezésére.(9)
38. A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 43. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével elvben nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az irányelv által kifejezetten biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási módozatairól rendelkezik, „még akkor sem, ha akár e jognak a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő megszűnését írja elő”. Más szóval, a Bíróság álláspontja szerint a tagállamoknak főszabály szerint lehetőségük van annak saját jogrendszerükben történő előírására, hogy a munkavállaló az őt megillető fizetett éves szabadsághoz való jogot csak egy pontosan meghatározott időszakon belül gyakorolhatja, és hogy ez a jog az említett időszakot követően megszűnik. A Bíróság a fejtegetéseiben kifejezetten utalt az annak biztosítását célzó átviteli időszak megállapítására vonatkozó tagállami hatáskörre, hogy a munkavállaló, aki az éves szabadságainak a referencia‑időszakban való kivételében akadályozva volt, kiegészítő lehetőséggel rendelkezzen az e szabadságokban való részesülésre. A Bíróság a következtetéseit lényegében azzal indokolta, hogy „e határidő meghatározása a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási és alkalmazási feltételeinek a körébe tartozik, és ezért elvben a tagállamok hatáskörének a része”(10). Mindezek alapján a 2003/88 irányelv főszabály szerint lehetővé teszi a fizetett éves szabadsághoz való jog megszüntetését.
39. Utalni kell mindazonáltal arra, hogy a Bíróság a fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnésének előírására vonatkozó tagállami hatáskört egy lényeges feltételhez kötötte, mégpedig ahhoz, hogy a munkavállalónak, akinek a joga elveszik, „ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az irányelv által a számára biztosított joggal éljen”(11).
40. A Bíróság ezt a feltételt a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyek alapjául szolgáló ügyekben nem találta teljesítettnek. Ezen ügyek tárgyát egy csupán hat hónapos átviteli lehetőség képezte.(12) A Bíróság ezen ügyek különleges körülményeire hivatkozva megállapította, hogy „az olyan munkavállalónak, […] aki a referencia‑időszak teljes tartama során és a nemzeti jog által a szabadság átvitelére vonatkozóan megállapított határidőn túl is betegszabadságon van, nem áll a rendelkezésére semmilyen időszak, amelynek során lehetősége lenne a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlására”(13). A Bíróság érvelését nyilvánvalóan az uniós jogban rögzített fizetett éves szabadsághoz való jog lehető leghatékonyabb érvényesülésének gondolata vezérelte, amely jog megvalósulását nemzeti jogi akadályok nem hiúsíthatják meg. A Bíróság két főbb érvrendszerre támaszkodott, amelyeket a továbbiakban röviden ismertetni fogok.
41. A Bíróság egyrészt azt a körülményt vette alapul, hogy a betegszabadság kizárólag a felépülés célját szolgálja(14), és hogy a munkavállaló a betegség ideje alatt általában képtelen a fizetett éves szabadsághoz való jogát gyakorolni. Annak megengedése – miként azt a Bíróság az ítélet 45. pontjában kifejti –, hogy az előző pontban leírt különleges munkaképtelenségi körülmények esetében a releváns nemzeti rendelkezések és különösen a szabadság átvitelére nyitva álló időszakot megállapító rendelkezések előírhassák a munkavállalónak a fizetett éves szabadságra vonatkozó, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében biztosított joga megszűnését anélkül, hogy e munkavállalónak ténylegesen lehetősége lett volna arra, hogy az ezen irányelv által a számára biztosított jogot gyakorolja, azt jelentené, hogy az említett rendelkezések az említett irányelv által minden munkavállaló számára biztosított szociális jogot sértik.
42. A Bíróság másrészt az ítélet 48. pontjában kifejtette, hogy a tagállamok, miként a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését sem zárhatják ki, az alapeljárás felperesének helyzetéhez hasonló helyzetben, aki a referencia‑időszak és a szabadság átvitelére nyitva álló időszak egésze alatt betegszabadságon volt, éppoly kevésbé rendelkezhetnek az említett jog megszűnéséről. Ezen érvrendszer alapjául a Bíróság által a BECTU‑ügyben hozott ítéletben(15) kialakított ítélkezési gyakorlat szolgál, amely szerint bár „a tagállamok számára megengedett, hogy a belső szabályozásuk keretében meghatározzák a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási és alkalmazási feltételeit, magát a jog keletkezését, amely közvetlenül a 93/104 irányelvből következik, nem köthetik semmilyen feltételhez”.
43. A Bíróság tehát végrehajtási részletszabálynak tekinti a szabadsághoz való jog időbeli átvihetőségének kérdését, amelynek szabályozása a tagállamok hatáskörébe tartozik. E tagállami szabályozási hatáskör határa mindazonáltal ott húzódik, ahol a választott szabályozási mód a fizetett éves szabadsághoz való jog hatékonyságát érinti annyiban, amennyiben a szabadsághoz való jog céljának elérése többé már nincs biztosítva.
44. Az előzőekben ismertetett megállapításokból a Bíróság az ítélet 49. pontjában azt a következtetést vonta le, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés vagy gyakorlat, amely azt írja elő, hogy a fizetett éves szabadságra vonatkozó igény a referencia‑időszak és/vagy a szabadság átvitelét illetően a nemzeti jog által meghatározott időszak végén akkor is megszűnik, ha a munkavállaló a referencia‑időszak egésze során betegszabadságon volt, és a munkaképtelensége a munkaviszonyának a megszűnéséig fennállt, ami miatt nem tudta gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát.
45. A Bíróság az ítélet 62. pontjában úgy határozott, hogy ez megfelelően vonatkozik a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében előírt juttatásra is. Indokolásként lényegében a 2003/88 irányelv 7. cikkében szabályozott jogosultságok rendeltetésének egyezőségére utalt. A munkavállaló számára a munkaviszony megszűnését követően nyújtandó juttatás kifizetése megakadályozza azt, hogy a munkavállaló az éves szabadsághoz való jog gyakorlásának lehetetlensége miatt ne részesüljön e jogban. A Bíróság álláspontja szerint az irányelv az éves rendes szabadsághoz való jogot és a rendes szabadságra járó bér kifizetéséhez való jogot „egy egységes jog két alkotórészeként kezeli”. Erre tekintettel úgy határozott, hogy ezt az irányelvi rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétesek a nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, ha a munkavállaló a fent ismertetett körülmények között a munkaviszony megszűnésekor nem részesül a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásában.
46. Mindazonáltal utalni kell arra, hogy a Bíróságnak a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben – a jelen ügytől eltérően – még nem kellett állást foglalnia abban a kérdésben, hogy az átviteli időszak tizennyolc hónapra történő korlátozása a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett minimális időtartamú éves szabadság biztosítása uniós joggal összhangban álló feltételének tekinthető‑e. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy az alapeljárások tárgyát az említett ügyekben a munkavállalót a 2004‑es és 2005‑ös évek vonatkozásában megillető szabadságra való jogosultság képezte, és a munkaviszony 2005 szeptemberének végén szűnt meg. Erre tekintettel az említett ügyekben alkalmasint felmerülhetett volna annak a kérdése, hogy a szóban forgó szabadságra való jogosultság a 2004‑es év vonatkozásában kilenc hónap alatt elévülhetett‑e. Ez azonban nem képezte tárgyát az akkori előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek. A jelen ügyben alapvetően más a helyzet. Arra tekintettel, hogy W. Schulte az alapügyben 2006‑tól (2006. január 1‑jétől)(16) 2008‑ig (a munkaviszony 2008. augusztus 31‑i megszűnéséig) kéri a szabadság megváltását, és ezen igény érvényesíthetősége tizennyolc hónapnál hosszabb átviteli időszakot feltételezne, a kérdést előterjesztő bíróság által a jelen ügyben előterjesztett, az időbeli korlátozás lehetőségére vonatkozó kérdés mindenképpen tisztázandónak minősül.
47. Végeredményben megállapítható, hogy a Bíróság eddig még nem foglalt kifejezetten állást abban a kérdésben, hogy a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igényeknek a munkavállaló betegség miatti távollétéből fakadó, időben nem korlátozott halmozódását biztosítani kell‑e a hatályos jogi helyzet alapján, jóllehet a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletet néha így értelmezték. A jelen ügy lehetőséget kínál a Bíróság számára eddigi ítélkezési gyakorlatának pontosítására és e vitatott kérdés tisztázására.
2. Arról a kérdésről, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelme és célja megkívánja‑e a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények halmozhatóságát
48. Az alapügy különleges körülményeire, különösen az alapeljárás feleinek ellentétes érdekeire tekintettel jogosan merül fel a kérdés, hogy jogi szempontból szükség van‑e egyáltalán a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények halmozódására az irányelv céljainak megvalósulásához. A Bíróságnak a szabadságot szabályozó joggal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatának továbbfejlesztésekor ügyelnie kell arra, hogy a célnak megfelelő olyan megoldást találjon, amely egyformán tekintettel van a munkavállaló és a munkáltató érdekeire. Tanácsosnak tűnik a 2003/88 irányelv 7. cikkében a munkavállalónak biztosított jogok terjedelmét értelmezés útján pontosítani annak elkerülése érdekében, hogy e jogok végül ne töltsék be rendeltetésszerű céljukat.
49. A továbbiakban e kérdéssel fogok foglalkozni, minek körében a szabadságra vonatkozó igények halmozódása melletti és elleni számos érvet fogok felhozni, amelyeket meg kell vizsgálni helytállóságuk szempontjából, és adott esetben egymáshoz viszonyítva is mérlegelni kell őket.
a) Érvek az igények halmozódása mellett
50. A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet maga is képes néhány érvvel szolgálni azon álláspont mellett, hogy legalábbis bizonyos olyan esetekben, amelyeket a munkavállaló hosszantartó betegsége jellemez, biztosítani kell, hogy a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények hosszabb időszakokon keresztül korlátlanul halmozódjanak.
51. Emellett szólhat egyrészt az a körülmény, hogy az említett ítélet messzemenően nyitva hagyta ezen igények megszűnésének, illetve elvesztésének a munkavállaló hosszantartó betegsége esetén fennálló elvi lehetőségét. Ezen érv kapcsán mindazonáltal figyelmen kívül maradna az a körülmény, hogy az említett ügyekben még nem volt alkalom ebben a tekintetben állást foglalni. Ez az érv ennyiben nem meggyőző.
52. Másrészt érvként említhető az általában a betegségekkel összefüggő bizonytalanság is. E szempont ugyan gyakorlati jellegű, azt azonban figyelembe kell venni az elemzés során az azzal összefüggő jogi következményekre tekintettel. A Bíróság az említett ítélet 51. pontjában is utalt erre a szempontra, és helyesen megjegyezte, hogy „a betegség miatti munkaképtelenség bekövetkezése nem látható előre”. A betegség bekövetkezése mindazonáltal nem ritkán éppoly kevésbé látható előre, mint maga a felépülés. Nem utolsósorban ezért kell orvosi vizsgálat útján ténylegesen megállapítani a munkaképtelenséget, amire a kérdést előterjesztő bíróság is utalt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában(17). Jogbiztonságot kell teremteni a munkavállaló és a munkáltató közötti viszonyban. Ha ugyanis – miként az alapügyben – bizonytalanság áll fenn azt illetően, hogy a munkavállaló valaha is újból egészséges lesz‑e, akkor nem zárható ki eleve, hogy a szabadságra, illetve a szabadság megváltására vonatkozó igény éveken át halmozódjon anélkül, hogy a munkavállaló képes lenne végül visszailleszkedni a munka világába. Bárhogy legyen is, nem vitatható, hogy miként a betegség nem róható fel a munkavállalónak a munkahelytől való távolmaradás okaként, éppúgy a betegség maga sem adhat alkalmat arra, hogy a munkavállalót megfosszák az uniós jog által biztosított szabadsághoz való jogától. Ezen érvelés alapján az alapügy szerintihez hasonló helyzetben a szabadságra vonatkozó igények korlátlan halmozódását lenne következetes megkövetelni.
53. Az az álláspont, amely szerint a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények korlátlan halmozódását kell megkövetelni, semmiképpen sem cáfolható meg azzal az érvvel, hogy maga a betegség fosztja meg a munkavállalót a számára az irányelv által biztosított jog gyakorlásától. Miként azt a Bíróság a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben egyértelműen megállapította, a munkavállalót attól függetlenül megilletik az irányelv 7. cikkéből eredő jogok, hogy a referencia‑ vagy az átviteli időszakban beteg volt‑e, vagy sem. Ez az említett ítélet 40. pontjából következik, amelyben a Bíróság megállapította, hogy „a 2003/88 irányelv nem tesz különbséget a referencia‑időszak során rövid tartamú vagy tartós betegszabadság miatt távol lévő munkavállalók, illetve az említett időszak során tényelegesen dolgozó munkavállalók között”. Ebből az ítélet 41. pontja értelmében a Bíróság álláspontja szerint az következik, hogy „a megfelelően igazolt betegszabadságon lévő munkavállalók tekintetében maga a 2003/41 irányelv által valamennyi munkavállaló számára biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog nem köthető a tagállamok által olyan kötelezettséghez kapcsolódó feltételhez, hogy a munkavállalónak az említett tagállam által megállapított referencia‑időszak során ténylegesen dolgoznia kellett”(18). Ezt az ítélkezési gyakorlatot ennélfogva úgy is lehet értelmezni, hogy a munkavállaló olyan hosszantartó betegsége, amelynek vége nem látható előre, nem szolgál jogszerű indokként a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények korlátlan halmozódásának megtiltására.
54. Ezen a ponton a KHS érvelésének nyilvánvaló alapját képező félreértés tisztázása érdekében egy más természetű megjegyzéssel is élni kell. A Bíróság azon egyértelmű álláspontjára tekintettel, hogy az éves szabadsághoz való jog még hosszan tartó betegség esetén is sérthetetlenséget élvez, el kell utasítani a KHS arra irányuló megállapításait, hogy a betegség miatti távollétére tekintettel megvonható a munkavállaló szabadsághoz való joga. A két jog között fennálló – már ismertetett – szoros kapcsolat(19) miatt ugyanennek kell vonatkoznia a ki nem vett éves szabadság megváltására való– a 7. cikk (2) bekezdése szerinti – jogosultságra is, amelyet nem lehet megtagadni arra hivatkozva, hogy a szabadság megváltására vonatkozó igény a bizonyos körülmények között hosszan tartó betegség(20) miatt nem elégíthető ki.
55. A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet tehát értelmezésének módjától függően alkalmas lehet azon álláspont alátámasztására, hogy bizonyos olyan esetekben, amelyeket a munkavállaló hosszantartó betegsége jellemez, biztosítani kell, hogy a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények hosszabb időszakokon keresztül is korlátlanul halmozódjanak.(21) Az ítélkezési gyakorlat ekkénti értelmezése az alapügyre nézve azzal a következménnyel járna, hogy W. Schulte jogosult lenne a 2006–2008‑as évekre járó ki nem vett szabadságának megváltására.
b) Érvek az igények halmozódása ellen
56. Vizsgálatom eredményének elébe vágva: nem vélem úgy, hogy a szabadságra vonatkozó igények halmozódása jogi szempontból szükséges lenne a kitűzött pihenési cél eléréséhez. A 2003/88 irányelv 7. cikkének ilyetén értelmezése számomra végeredményben mind a munkavállaló, mind pedig a munkáltató érdekeivel ellentétesnek tűnik. A továbbiakban az álláspontomat alátámasztó érveket ismertetem.
i) Az igény gyors érvényesítésének követelménye
57. Ahhoz, hogy a szabadság jótékony hatását a munkavállaló biztonságára és egészségére a legteljesebben fejtse ki, azt – miként azt a Bíróság a Federatie Nederlandse Vakbeweging ügyben hozott ítéletben(22) megállapította – főszabály szerint az esedékesség évében kell kivenni, jóllehet e pihenőidő biztosan nem veszíti el a jelentőségét akkor sem, ha azt később, például az átviteli időszakban használják fel. Miként azt a német kormány(23), a Bizottság(24) és a KHS(25) helyesen megjegyzi, ezt az ítélkezési gyakorlatot úgy kell értelmezni, hogy az megkövetel egy bizonyos időbeli közelséget a referencia‑időszak és az éves szabadság tényleges igénybevétele között.(26) A betegállomány – miként azt az ítélkezési gyakorlat is elismerte – bizonyosan nem képezheti az éves szabadság munkáltató általi megtagadásának jogszerű indokát, a szabadsághoz való jog vitathatatlanul mégis rendelkezik egyfajta célhoz kötöttséggel. Ez pedig abban áll, hogy a korábban végzett munka és a szabadság között időbeli és okozati összefüggés áll fenn. Erre tekintettel nem világos az, hogy miként töltheti be a szabadság a funkcióját, ha azt csak a munkahelytől való többéves távollét után veszik ki. Az éves szabadság célja, tehát hogy a munkavállaló kipihenje a munkaév fáradtságát és stresszét, és a szabadság ideje alatti pihenésből és szabadidőből új erőt merítsen a munkaév hátralévő részére, nem teljesül akkor, ha a szabadságot csak évekkel később veszik ki.
ii) A pihentető hatás nyilvánvaló fokozódásának hiánya
58. Nem egyértelmű továbbá, hogy a pihenés céljának biztosításához mennyiben szükséges feltétlenül a szabadságra vonatkozó igények több éven át történő halmozása. A szabadság révén elérni kívánt kipihentség általában alighanem egészen addig biztosítva van, amíg a következő évben ismét kivehetővé válik az újonnan keletkezett szabadság. A felek nem érveltek amellett, és objektíve sem tűnik bizonyítottnak, hogy a szabadság minimális időtartamának megkettőzése vagy akár megháromszorozása fokozná a pihenés hatását(27). Ellenkezőleg, az tűnik ésszerűnek és megfelelőnek, ha a szabadságot mennyiségi szempontból megfelelő egyensúlyba hozzuk a tényleges pihenési igénnyel. Az efféle megfelelő egyensúly olyan szabadság biztosításával hozható létre, amelynek hossza meghaladja ugyan a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerinti négy hét szabadságot, de nem minősül e szabadság puszta megtöbbszörözésének.
iii) A munkavállaló gazdasági és szociális integrációját érintő hátrányok
– A munkavállaló munkafolyamatokba történő bevonásának kockázatai
59. Szükségesnek tűnik továbbá számomra, hogy a szabadságra vonatkozó igények esetleges halmozódásának jogi szükségességét vizsgálva azzal a további szemponttal is foglalkozzak, amelyre a KHS véleményem szerint helyesen hívta fel a figyelmet. Gazdasági szempontból a munkavállaló éves szabadság révén elérni kívánt kipihentsége mind a munkavállaló, mind pedig a munkáltató érdekét szolgálja. Az emberi munkára – legyen az munkaerő vagy tudás (humántőke) – termelési tényezőként tekintve a munkáltató kétségkívül alapvetően érdekelt abban, hogy a munkavállaló az éves szabadságra való jogosultságának igénybevételét követően ismét integrálódjon a munkafolyamatba, és képességeit a vállalkozás rendelkezésére bocsássa. Ez az érdek alighanem pontosan egybevág a munkavállaló érdekével, mivel ésszerűen feltételezhető, hogy a betegség miatti távollét idejét követően rendszerint a munkavállaló munka világába való ismételt beilleszkedése áll majd előtérben. A KHS‑sel egyet kell érteni abban, hogy a felépült munkavállalónak esélyt kell adni arra, hogy ismét integrálódjon a munkafolyamatokba. Ha a munkavállaló az adott éves szabadságon túl hosszan tartó vagy huzamos szabadság révén ismét kiszakadna a munkafolyamatokból, akkor félő lenne, hogy ez kontraproduktívan hatna szakmai előmenetelére.(28)
60. Az azonban nem lehetett az uniós jogalkotó szándéka, hogy a munkavállaló számára olyan szociális jogot biztosítson, amelynek igénybevétele közvetetten a gazdasági és szociális kirekesztődésének előmozdításával jár. Ebben az összefüggésben egyedül arra kell emlékeztetni, hogy a 2003/88 irányelv elfogadására az EK 137. cikk (2) bekezdése alapján a munkavállaló biztonságának és egészségének védelme érdekében került sor, minek körében az EK 137. cikk (1) bekezdése alapján az uniós jogalkotó szabályozási tevékenysége az EK 136. cikkben foglalt célkitűzések eléréséhez való hozzájárulásra irányul. A Szerződés e rendelkezése ugyan programjellegű, ez mégsem jelenti azt, hogy annak semmiféle joghatása nincs. Az elismerten kiemelkedő jelentőséggel bír a Szerződés más rendelkezéseinek és a szociális területet szabályozó másodlagos jognak az értelmezése során.(29) A Szerződés e rendelkezése kötelező célként írja elő a munkavállalók „megfelelő szociális védel[mét]”, de szintúgy a „foglalkoztatás […] javítás[át]” és „az emberi erőforrások fejlesztésének elősegítés[ét] a tartósan magas foglalkoztatás és a kirekesztés elleni küzdelem érdekében”. Következésképpen el kell vetni a 2003/88 irányelv 7. cikkének olyan értelmezését, amely ellentétben állna a hosszan tartó betegségből felépült munkavállalók munkaerő‑piaci integrációjával.
– A munkaviszony fenntartásának kockázata
61. A 2003/88 irányelv 7. cikke olyan értelmezésének, amely a szabadságra, illetve a szabadság megváltására vonatkozó igények időben korlátlan halmozódását teszi lehetővé, ezenfelül olyan súlyos következményei lehetnek, amelyek végső soron megkérdőjeleznék ezen értelmezés első pillantásra a munkavállalót védő jellegét. Miként az az előzőekben kifejtettekből kiderül, a munkaviszony a munkavállaló gazdasági és szociális integrációjának a kulcsa, és az is marad. Ebben az összefüggésben figyelemmel kell lenni arra, hogy azok a hátrányok, amelyek a munkáltatót egyrészt a munkavállaló hosszas távollétéből, másrészt a felhalmozott szabadságra, illetve szabadságmegváltásra vonatkozó igények miatti pénzügyi terhekből fakadóan érik, és amelyekre a továbbiakban részletesen is ki fogok térni, potenciálisan alkalmasak arra, hogy bizonyos körülmények között a munkáltatót arra ösztönözzék, hogy a hosszú ideig munkaképtelen munkavállalóktól e hátrányokat elkerülendő minél előbb megváljanak.(30) Ennyiben egyet lehet érteni a KHS azon véleményével(31), hogy nem valószínűtlen annak lehetősége, hogy éppen a kis‑ és középvállalkozások fognak felmondani a hosszú ideig beteg munkavállalóknak. Egy ilyen, a munkavállaló gazdasági és szociális integrációjára nézve káros fejlemény egyértelműen ellentétes lenne az EK 136. cikk fent említett céljaival.
iv) A kis‑ és középvállalkozásokat érintő szervezeti és pénzügyi terhek kockázata
62. A hosszú ideig beteg munkavállalók távolléte, amire a dán kormány(32) helyesen utal, rendszerint jelentős nehézséget okoz a vállalkozások munkaidő‑beosztását illetően, mivel ez arra kényszeríti őket, hogy a beteg munkavállalók megfelelő helyettesítése érdekében meghozzák a szükséges szervezeti intézkedéseket.(33) Ha a munkavállaló közvetlenül a betegszabadságról visszatérve egyszerre veszi igénybe az éves szabadságra vonatkozó teljes igényét vagy akár a több referenciaév vonatkozásában fennálló teljes igényét, akkor az eredetileg átmenetinek tekintett állapot végeredményben állandósulhat. E nehézségek annál nagyobb terhet jelentenek, minél kisebb a vállalkozás.(34)
63. Nem lehet továbbá figyelmen kívül hagyni azokat a pénzügyi terheket, amelyek akkor hárulhatnának a vállalkozásokra, ha azok kötelesek lennének a hosszú ideig beteg munkavállaló munkaviszonyának megszüntetését követően a több egymást követő évben felhalmozott szabadság fejében juttatást fizetni.(35) Miként arra a KHS írásbeli észrevételeiben többször is utalt (36), e terhek tetemesek lehetnek.
64. Az Unió szociális politikájára vonatkozó elsődleges jogi rendelkezéseknek – mindenekelőtt az EK 136. cikk és az EK 137. cikk (2) bekezdésének – a vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy a szociálpolitikai célok átültetésekor a gazdasági szempontok is lényeges szerepet játszanak. Így mindkét rendelkezésből leszűrhető, hogy a munkakörülmények javítására nem kerülhet sor a jogszabályok közelítése útján anélkül, hogy egyidejűleg ne vegyék figyelembe az Unió gazdasági versenyképessége fenntartásának szükségességét is. Az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontjából ezenfelül az következik, hogy az e jogalapon elfogadott irányelvek „nem írhatnak elő olyan közigazgatási, pénzügyi vagy jogi korlátozásokat, amelyek gátolnák a kis‑ és középvállalkozások alapítását és fejlődését”. Ez következik a 2003/88 irányelv második preambulumbekezdéséből is. Az uniós jogalkotó e rendelkezéssel a kis‑ és középvállalkozásokat kívánja védeni(37), mivel közvetett módon abból indul ki, hogy a kisvállalkozásokat az állami munkafeltételek miatti költségek különböző okokból arányaiban súlyosabban terhelik.(38) A hivatkozott rendelkezések arra engednek következtetni, hogy a szociális jog területére tartozó irányelvek elfogadásakor szükségszerűen e szabályok gazdasági hatásaira is figyelemmel kell lenni. Véleményem szerint erre a Bíróság valamely uniós jogi rendelkezés tartalma és hatálya értelmezésére vonatkozó hatáskörének gyakorolása során szintén köteles. A Bíróság köteles a 2003/88 irányelv (7) cikkét a fent hivatkozott elsődleges jogi rendelkezésekre figyelemmel úgy értelmezni, hogy a munkavállaló és a munkáltató érdekeit megfelelő (érdek)egyensúlyba hozza egymással.
65. A dán kormány és a KHS meggyőző megállapításaira tekintettel abból kell kiindulni, hogy a több egymást követő évre vonatkozó teljes szabadság biztosítására vonatkozó teljesen korlátlan igény – a konkrét esettől függően – az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontja szerinti pénzügyi korlátozással érne fel, amely a kis‑ és középvállalkozások fejlődésére fölöttébb megterhelően hatna. A munkavállaló gazdasági és szociális integrációját érintő – már ismertetett – hátrányokra, valamint az arra utaló jelekre tekintettel, hogy a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igények halmozódása nem feltétlenül szolgálná a pihenés célját, nem látok okot arra, hogy a vállalkozásokat miért kellene ilyen teherrel sújtani.
v) Annak kockázata, hogy a szabadság megváltására való jogosultság elveszti lényegét
66. Az eddig a halmozódással szemben felhozott érvek elsősorban a fizetett éves szabadsághoz való jogot és – csak amennyiben az releváns – a ki nem vett szabadságnak a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerinti megváltására való jogosultságot érintik. Szükséges azonban a megváltásra vonatkozó igények halmozódásának következményeivel részletesebben is foglalkozni, különös tekintettel a KHS azon kifogására, hogy egy efféle halmozódás a „szabadságot [végső soron] puszta gazdasági eszközzé korcsosítja”.(39) Tartózkodni kell ugyanis az irányelv e rendelkezésének olyan értelmezésétől, amely az abban előírt juttatás rendeltetésszerű funkciójára bizonyos körülmények között nem lenne tekintettel. A KHS kifogása nem hagyható minden további nélkül figyelmen kívül, ha szem előtt tartjuk e rendelkezés célját.
67. A megváltáshoz való jog, amellyé a szabadsághoz való jog a munkaviszony megszűnésével átalakul, nem egy általános végkielégítéshez vagy juttatáshoz való jog, hanem azt a szabadságot helyettesíti, amelyet a munkaviszony megszűnése miatt többé már nem lehet kivenni.(40) A megváltáshoz való jog e helyettesítő jogi minőségét a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének szövege is alátámasztja. Annak értelmében ugyanis a szabadságot annak fejében nyújtott juttatással „helyettesítik”, nem pedig „megtérítik”. Az azt a célt szolgálja, hogy a munkavállalót anyagilag olyan helyzetbe hozza, amely lehetővé teszi számára – méghozzá összehasonlítható feltételekkel –, hogy úgy pótolja az éves szabadságát, mintha továbbra is dolgozna, és a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének megfelelő rendes szabadságra járó bért kapna.(41) Ezért a rendes munkabér, amelyet a fizetett éves szabadságnak megfelelő pihenőidő alatt tovább kell folyósítani, az azt helyettesítő juttatás kiszámításakor is irányadó. A Bíróság a szabadságmegváltás e fontos pénzügyi vonatkozására utal a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 56. pontjában, amelyben megállapítja, hogy a 7. cikk (2) bekezdésében előírt juttatás annak megakadályozását szolgálja, hogy a fizetett éves szabadság tényleges kivételére vonatkozó lehetőségnek a munkaviszony megszűnéséből fakadó hiánya miatt a munkavállaló számára teljes mértékben kizárt legyen, hogy e jogban – „akár pénzügyi juttatás formájában” – részesüljön.
68. Mindazonáltal a megváltásra vonatkozó igények korlátlan halmozódásának reménye a munkavállalót, aki számára ez az összefüggés nem válik azonnal világossá, félrevezetheti e szabály értelmét illetően, és azt a téves várakozást ébresztheti benne, hogy a munkaviszony megszűnésekor a rendes szabadságra járó bér helyett végkielégítésre jogosult. Egy efféle értelmezés azt eredményezné, hogy a szabadságmegváltáshoz való jognak a jogszabály által nem szándékozott jelentést tulajdonítanának. A juttatás jogi jellegének e téves értelmezése a jogrendszertől és az alaphelyzettől függően hátrányos következményekkel járhat a munkáltatóra nézve, például ha a munkavállaló a munkaviszony megszüntetését célzó felbontó szerződések vagy bírósági egyezségek megtárgyalásakor azt követelné, hogy a megváltásra vonatkozó igényeket mint olyanokat ne kifejezetten tüntessék fel, hanem azokat végkielégítésként fizessék ki, hogy az ezen összegeket terhelő adó megfizetését vagy akár a társadalombiztosítási kötelezettségek teljesítését elkerülje. Ha a megváltásra vonatkozó igények az egyezségben nem kifejezetten ilyenként szerepelnek, akkor ugyanis a munkavállalóknak az egyezség megkötését követően is lehetőségük lenne arra, hogy a megváltásra vonatkozó igényt még egyszer érvényesítsék.(42) A munkáltatónak ezért védendő érdeke fűződik ahhoz, hogy a megváltáshoz való jog jogi jellegét tekintve ne merüljön fel félreértés, és a munkaviszony megszűnését követően jogbiztonság álljon fenn.
69. E veszélyekkel szemben a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének szigorúan az értelméhez és céljához igazodó értelmezése útján kell fellépni. Az e rendelkezésben előírt juttatásnak, miként az az irányelv második preambulumbekezdéséből és 1. cikkének (1) bekezdéséből közvetett módon leszűrhető, nem tulajdonítható más funkció, mint a munkavállaló biztonságának és egészségének védelme. A juttatás e célhoz kötöttsége azt is megmagyarázza, hogy az uniós jogalkotó miért csak a munkaviszony megszűnésének különleges esetében biztosítja a ki nem vett éves szabadság megváltását, és az irányelv 17. cikkének (1) bekezdése szerint egyébként nem teszi lehetővé az e rendelkezéstől való eltérést.(43) Ha tehát a rendelkezés szigorú célhoz kötöttségére tekintettel figyelembe vesszük, hogy a szabadságra vonatkozó igények halmozódása – miként már megállapítást nyert – nem biztosítja a szabadság pihentető hatásának megtöbbszöröződését, akkor nem érthető, hogy a fent említett cél eléréséhez mennyiben van feltétlenül szükség a megváltásra vonatkozó igények halmozódására. Ellenkezőleg, a megváltásra vonatkozó igények halmozódása a munkavállaló előnyben részesítését, illetve a munkáltató megterhelését eredményezné, ami nem igazolható e szabály jogalkotói céljával.
70. Mindezek alapján a megváltásra vonatkozó igények több éven át történő, időben korlátlan halmozódása nem feltétlenül szükséges a fizetett éves szabadság által betöltött pihenési funkció megvalósulásához.
c) Közbenső következtetés
71. A fenti megfontolásokra tekintettel arra a következtetésre jutok, hogy a szabadságra és a megváltásra vonatkozó igények időben korlátlan halmozódása uniós jogi szempontból nem szükséges a 2003/88 irányelv 7. cikke céljainak eléréséhez.
3. A szabadságra és a megváltásra vonatkozó igények időben korlátozott átviteli lehetőségének összeegyeztethetősége az uniós joggal
a) A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet mint kiindulópont
72. A vizsgálat első részében megállapítottam, hogy a Bíróság eddig még nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy az uniós jog megkívánja‑e a szabadságra és a szabadság megváltására vonatkozó igényeknek a munkavállaló betegség miatti távollétéből következő, időben korlátlan halmozódását. A második részben ezzel a kérdéssel foglalkoztam, és a 2003/88 irányelv 7. cikkének rendszertani és teleologikus értelmezése útján arra a következtetésre jutottam, hogy efféle halmozódást az uniós jog nem kíván meg. Most a kérdést előterjesztő bíróság azon kérdését fogom tárgyalni és megvizsgálni, hogy az átvitel lehetőségének egy tizennyolc hónapos időtartamra történő korlátozása összeegyeztethető‑e az uniós joggal.
73. A hosszú ideig beteg munkavállalókat megillető szabadsághoz való jog időbeli korlátozhatóságának elismerése szükségessé fogja tenni az ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztését. E tekintetben a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletnek kell a kiindulópontnak lennie, amely az ehhez szükséges alapokat lefektette. Ezt az ítéletet az az alapgondolat vezérelte, hogy a munkavállalónak mindenképpen lehetővé kell tenni az irányelvben számára biztosított éves szabadsághoz való jog gyakorlását, hogy ez mint az Unió szociális jogának rendkívül jelentősnek tartott alapelve a konkrét végrehajtás során ne sérüljön. Nem lehet általánosan megítélni, hogy ezen alapelv sérelme mennyiben áll fenn; az mindig a konkrét eset körülményeitől függ. A munkavállaló betegsége ugyan kétségtelenül olyan lényeges körülmény, amely akadályozhatja az éves szabadsághoz való jog gyakorlását, az ítéletből azonban nem derül ki, hogy e betegséget kell‑e az egyedül releváns körülménynek tekinteni. Ellenkezőleg, bizonyos jelek arra utalnak, hogy különösen az bír jelentőséggel, hogy a munkavállaló milyen nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat hatálya alá tartozik, és hogy azok biztosítják‑e egyáltalán az éves szabadsághoz való jog tényleges gyakorlását.
74. A Bíróság által a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben tett megállapításokat ezért az akkori alapügyben alkalmazandó nemzeti jogszabályok alapján kell megítélni. Az éves szabadsághoz való jog tényleges gyakorlásának lehetőségére adott nemleges válasz szempontjából egyrészt a különösen rövid, néhány hónapos átviteli időszak, másrészt azonban a szabadsághoz való jog kollektív szerződésben előírt elévülése volt irányadó, amely olyan rendkívüli esetekre, mint például a munkavállaló munkaképtelensége, nem volt kellő tekintettel.
75. Ebből a szempontból főszabály szerint nem zárható ki, hogy olyan körülmények fennállása esetén, amelyek a munkavállaló szabadság iránti szükségleteire megfelelő módon tekintettel vannak, és nem vezetnek e joga meghiúsítására, úgy tűnhet, hogy e jogok meghatározott határidő lejártával történő megszűnése a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fényében az uniós joggal összhangban áll.(44) Amennyiben ennek feltételei teljesülnének, úgy alighanem az a Bíróság által főszabálynak tartott helyzet állna fenn, amelyre a jelen indítvány 38. pontjában utaltam. Egyedül az a kérdés merül fel, hogy erre milyen feltételek mellett kerülhet sor. Az álláspont kialakításához fel kell tárni azokat a korlátokat, amelyeket az irányelv 7. cikke szab a tagállamok szabályozási jogkörével szemben.
b) Az átviteli időszak időbeli korlátozásával kapcsolatos álláspontok
76. E jogok teljes elévülését a jelen ügyben képviselt álláspont alapján mindenképpen szigorúan el kellene utasítani, mivel ez a munkavállaló számára pótolhatatlan veszteséget jelentene. A Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletet úgy kell értelmezni, hogy a szabadsághoz való jogot nem lehet azáltal kiüresíteni, hogy érvényesítését nehezen teljesíthető feltételektől teszik függővé. Rendszerint éppen ez a helyzet áll majd fenn azonban a munkavállaló hosszan tartó betegsége esetén, mivel a beteg munkavállaló a szabadsághoz való jog időmúlás következtében történő automatikus és teljes elévülését nem lesz képes megakadályozni. Főszabály szerint a felépülésének időpontjától fog függni, hogy tudja‑e majd egyáltalán a szabadsághoz való jogát gyakorolni. E tekintetben a tagállamoknak különleges intézkedéseket kell hozniuk. Ezért az irányelv céljainak meghiúsítását elkerülendő szükségesnek tűnik, hogy a munkavállaló számára biztosítva legyen legalább a maradék szabadsághoz való jog, amelyet felépülése és a munkahelyre történő visszatérése esetén érvényesíthetne. A német kormány(45) írásbeli észrevételeiben helyesen utalt ennek szükségszerűségére. Ez alapján csak a szabadsághoz való jog részleges megszűnése jönne szóba.
77. Az előbbi megfontolások egyrészt arra tekintettel vetnek fel kérdéseket, hogy milyen hosszú az a határidő, amelynek lejárta után a szabadsághoz való jog megszűnhet, másrészt pedig hogy e fennmaradó szabadság milyen mértékű. Közelebbről nézve mindkét szempont egymással szorosan összefüggőnek bizonyul, mivel egy olyan például több mint tizenkét hónapos határidő meghatározásának, amely túl van egy olyan meghatározott időtartamon, amelyben az első évre vonatkozó átviteli időszak és az arra következő évre vonatkozó referencia‑időszak fedi egymást, az lenne a következménye, hogy a szabadságra vonatkozó igények legalább két évre vonatkozóan összeadódnának. Csak az első évre vonatkozó szabadság elévülési határidejének lejártával csökkenne a szabadság mértéke ismét a minimális időtartamú éves szabadságnak megfelelő szabadnapok számára.
78. W. Schulte kivételével az eljárásban részt vevő felek egybehangzóan a szabadsághoz való jog időbeli korlátozásának szükségességére utaltak. Miként azt már mind a kérdést előterjesztő bíróság, mind a felek közül néhányan javasolták, az ILO 132. sz. egyezményében található szabályok megfelelő alkalmazásából egy használhatóbb álláspont kínálkozik. Ezen egyezmény, amelynek a 2003/88 irányelv értelmezésével kapcsolatos relevanciáját legutóbb a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben kifejezetten elismerte a Bíróság(46), a 9. cikkének (1) bekezdésében kimondja, hogy a fizetett éves szabadságot „a jogosultság keletkezését követő év vége után legfeljebb 18 hónapon belül kell kivenni, illetve kiadni”. Ezt a szabályt időbeli felső korlátként kell értelmezni(47), ami azt eredményezi, hogy az abban meghatározott határidő lejártával az addig fennálló szabadsághoz való jog elévül.
79. Tekintettel arra a tényre, hogy a szabadsághoz való jognak a következő évre történő átvitelére vonatkozó időbeli korlát rögzítése a tagállamok arra vonatkozó hatáskörébe tartozik, hogy meghatározzák a munkavállaló éves szabadsághoz való joga gyakorlásának módját, a Bíróság hatásköre annak megállapítására korlátozódik, hogy az időbeli korlátozás összhangban áll‑e az uniós joggal, minek körében különösen arra kell figyelemmel lennie, hogy támogassa az irányelv céljait.(48)
80. A munkavállaló szabadsághoz való jogának időbeli korlátozása, miként azt a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése előírja, főszabály szerint nem lenne ellentétes az uniós joggal, mivel a 2003/88 irányelv semmiképpen sem kifejezetten egy korlátlan szabadsághoz való jog biztosításából indul ki. Miként azt már bemutattam, ez megfelel a Bíróság értelmezésének is, amely a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 43. pontjában megállapította, hogy a tagállamoknak lehetőségük van olyan szabályokat elfogadni, amelyek akár a fizetett éves szabadsághoz való jognak a megszűnését írják elő, feltéve azonban, hogy a munkavállalónak „ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az irányelv által a számára biztosított joggal éljen”. Az e nemzetközi szabályozásban már régóta jelen lévő időbeli korlátozás koncepciójának alapvető átvétele mellett szól az irányelv hatodik preambulumbekezdése is, amely szerint figyelembe kell venni az ILO‑nak a munkaidő‑szervezésre vonatkozó elveit.
81. Az olyan határidő, mint amelyet a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése tartalmaz, mindenképpen megfelelne a 2003/88 irányelv 7. cikke szerinti védelmi céloknak, mivel a munkavállalónak így két és fél éve(49) lenne arra, hogy az adott évre vonatkozó minimális időtartamú szabadságát kivegye. Objektív szempontból ez a határidő elég hosszú a szabadsághoz való jog hatékony gyakorlásának biztosításához. A munkavállaló számára ezenfelül mindig biztosítva lenne, hogy hosszan tartó betegséget követően rendelkezésére álljon egy hosszabb időszak a pihenésre. A munkahelyre történő visszatérés esetén még legalább nyolc hét szabadság állna rendelkezésére(50), a harmadik év első felében történő visszatérés esetén akár tizenkét hét szabadságra is igényt tarthatna.(51) A maradék szabadság így minden esetben kivehető lenne. Tekintettel a munkavállaló számára e szabályok átvételéből fakadó előnyökre, abból kell kiindulni, hogy teljesül a Bíróság által felállított feltétel, amelynek teljesítéséhez kapcsolódik a nemzeti jogalkotó hatásköre a szabadsághoz való jog megszűnésének jogszabályi rögzítésére.
82. A munkavállalót megillető szabadsághoz való jog átviteli lehetőségének tizennyolc hónapra történő időbeli korlátozása a munkáltató érdekeire is tekintettel lenne, és ezáltal végeredményben hozzájárulna a két fél érdekei közötti megfelelő egyensúly megteremtéséhez. Amíg ugyanis a munkavállaló számára biztosított, hogy minden esetben rendelkezésére áll egy megfelelő időszak a pihenésre, addig a munkáltató számára adott a biztonság, hogy a szabadságot nem fogják parttalanul felhalmozni, és a munkaszervezésben nem lesznek ezzel járó nehézségek. Ugyanez vonatkozik a hosszú időn keresztül felhalmozott megváltásra vonatkozó igényekkel együtt járó pénzügyi terhekre is. A pénzügyi terheknek a szabadsághoz való jog időbeli korlátozásából fakadó előreláthatósága és kiszámíthatósága lehetővé tenné a munkáltató számára, hogy a még pénzügyileg elvárható keretek között tartalékot képezzen. A szabadsághoz való jog időbeli korlátozásának előnyeire tekintettel a munkáltatónak már nem lenne oka arra, hogy a „szociális türelmet”(52), amelyet eddig a súlyosan beteg és nehéz élethelyzetben lévő munkavállalókkal szemben tanúsított, feladja, és a szociál‑ és személyzetpolitikai szempontból nemkívánatos felmondás, illetve a munkaszerződés megszüntetésének eszközéhez nyúljon.
c) Tagállami mérlegelés a határidő meghatározásakor
83. Amíg nem szól semmi az ellen, hogy az éves szabadsághoz való jog időbeli korlátozásának általános koncepciója – miként azt a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése előírja – az uniós szabályozás teljes szerkezetében átvételre kerüljön, kétséges, hogy a szintén ugyanott előírt tizennyolc hónapos határidőt jogi szempontból szükséges‑e átvenni. Ezzel kapcsolatban egy nagyon sajátos rendelkezésről van szó, amelyet nem indokoltak részletesen. Az inkább egy bizonyos konszenzust tükröz az egyezményt aláíró államok között. A tizennyolc hónapos határidőt előíró szabály változatlan átvétele ellen szól nem utolsósorban a 2003/88 irányelv hatodik preambulumbekezdésének szövege, amely a munkaidő‑szervezésre tekintettel előírja, hogy „figyelembe kell venni az ILO elveit”. Ez a megfogalmazás, miként azt a következőkben kifejtem, arra enged következtetni, hogy az uniós jogalkotó szándéka nem lehetett a munkajog területén az összes nemzetközi jogi szinten elfogadott szabály átvétele, mégpedig függetlenül attól, hogy azok az uniós jogrendszer sajátosságaira kellően tekintettel vannak‑e, vagy sem.
84. Indokolásként mindenekelőtt arra a körülményre kell hivatkozni, hogy a 2003/88 irányelv átültetésekor az ILO elveit csupán „figyelembe kell venni”, ami jelentéstani szempontból bizonyos mértékű átültetési mozgástérre utal. További támpontként az irányelv által használt „elv” fogalom szolgálhat. Az „elveket” jogi módszertani szempontból az jellemzi, hogy normákként köteleznek valamire, ami parancs, engedély vagy tilalom lehet.(53) Megkövetelik, hogy valami a jogi és ténybeli lehetőségekhez képest a lehető legmagasabb szinten valósuljon meg. Az elvek ennélfogva optimalizációs előírások, amelyeket az jellemez, hogy különböző szinten teljesíthetők, és hogy a teljesítésük kívánatos szintje nem csupán a ténybeli, hanem a jogi lehetőségektől is függ. A jogi lehetőségek területét ellentétes elvek és szabályok határozzák meg.(54)
85. Véleményem szerint lényeges korlátot képez a Szerződések által létrehozott uniós jogrendszer autonómiája(55), amelynek megóvása a Bíróság feladata. Az Európai Unió és az ILO között a gazdaság‑ és szociálpolitika terén folytatott sokévi együttműködés, valamint számos tagállam tagsága ellenére maga az Európai Unió mint szupranacionális szervezet sem a szerződő fél(56), sem a megfigyelő státuszával nem rendelkezik az ILO‑n belül. Emiatt az uniós jogi aktusokat az ILO‑joggal való összeegyeztethetőségükre tekintettel főszabály szerint csak az Unió egyoldalú kötelezettségvállalása alapján lehet megítélni.
86. Ettől eltekintve utalni kell arra, hogy miként a Bizottság helyesen megjegyezte, a tizennyolc hónapos határidő analógia útján történő alkalmazása végső soron a nemzeti jogszabályok és gyakorlat részleges harmonizációjához vezetne, habár a 2003/88 irányelv 7. cikkéből nem vezethető le, hogy a szabadsághoz való jogosultságot és – a munkaviszony megszűnése esetén – az annak fejében nyújtott juttatást hosszan tartó betegség esetén milyen időtartamra kell biztosítani. Éppily kevésbé találhatók arra utaló jelek, hogy az uniós jogalkotó az ilyen esetekre a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdésében előírt, a referenciaév lejártát követő legfeljebb tizennyolc hónapos átviteli határidőt kívánta volna analógia útján alkalmazni. A 2003/88 irányelv 7. cikkében foglalt, az egész Unióra érvényes rendelkezés hiányában ezt a határidőt e rendelkezés végrehajtási részletszabályainak(57) tárgyaként kell kezelni, és ezért azt a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat számára kell fenntartani, minek körében ezeknek alkalmasnak kell lenniük az irányelvi célok elérésének biztosítására.
87. A hatályos uniós jognak megfelelően az egyes konkrét esetekben külön‑külön kell vizsgálni, hogy a nemzeti szabályozás vagy gyakorlat lehetővé teszi‑e a munkavállaló számára az őt a 2003/88 irányelv alapján megillető jogok érvényesítését, minek körében e jogok terjedelmét az irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerinti célok fényében kell meghatározni.
88. Az átviteli időszak tizennyolc hónapra történő korlátozása, miként azt a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése előírja, amelynek lejártát követően elévül a munkavállaló szabadsághoz való joga, mindenesetre kellően hosszúnak, és ezáltal végső soron alkalmasnak tűnik arra, hogy a munkavállaló számára a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet értelmében biztosítsa az éves szabadsághoz való jog tényleges gyakorlását. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy ezen időszak irányadó értéket képez, amelyhez a tagállamoknak a nemzeti átültetés során lehetőség szerint igazodniuk kell. Véleményem szerint ezt követeli meg a 2003/88 irányelv hatodik preambulumbekezdésében szereplő – már említett – megállapítás, amely kapcsolatot teremt az uniós jog és az ILO‑jog között.
89. E kapcsolat mindazonáltal a fent említett okokból(58) másfelől nem megy odáig, és ezért jogi szempontból nem jár azzal a következménnyel sem, hogy egyedül a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdésében megállapított felső határ lenne kötelező az uniós jog számára. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy jogi szempontból lehetőség van az e határidőtől való tagállami eltérésre. Ha figyelembe vesszük ugyanis, hogy a 2003/88 irányelv az 1. cikkének (1) bekezdése szerint csupán „a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében”, és a 15. cikke szerint „nem sérti a tagállamoknak azt a jogát, hogy olyan törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseket alkalmazzanak vagy vezessenek be, amelyek a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából kedvezőbbek, vagy hogy megkönnyítsék vagy engedélyezzék olyan kollektív szerződések vagy a szociális partnerek által kötött olyan megállapodások alkalmazását, amelyek a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából kedvezőbbek”, akkor következetesnek tűnik az uniós jogrenden belül a tagállamoknak hatáskört biztosítani arra, hogy olyan rendelkezéseket fogadjanak el, amelyek alkalmasint a munkavállalóra nézve kedvezőbb határidőket állapítanak meg. A tagállamok a kedvezőbb határidők megállapítását mindenesetre nem tagadhatják meg a 132. sz. egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése szerinti felső korlátra való hivatkozással, mivel az ILO‑egyezmények csupán a nemzetközi minimumkövetelményeket határozzák meg(59), amelyeken maga az uniós jog is túlléphet. Ez a 2003/88 irányelvre is igaz, amely helyenként túllép a 132. sz. egyezmény minimumkövetelményein, azáltal hogy például legalább négy hét éves szabadságot ír elő az egyezmény 3. cikkének (3) bekezdésében megállapított három munkahét helyett.
90. A kifejtettekből a jelen előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából az következik, hogy az éves szabadságra való jogosultság átvitelének lehetősége fennállhat ugyan legalább tizennyolc hónapig, de nem kell kötelezően ennyi ideig fennállnia. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre ezért ilyen értelemben kell választ adni.
d) Közbenső következtetés
91. Összefoglalva megállapítható, hogy az alapeljárás szerintihez hasonló helyzetben, amelyet a munkavállaló hosszan tartó betegsége jellemez, az irányelv céljaira figyelemmel a munkavállaló és a munkáltató érdekei úgy hozhatók a leginkább összhangba, ha az átviteli időszak időbeli korlátozására kerül sor, ami azt eredményezi, hogy az adott referenciaévben keletkezett szabadsághoz való jog egy meghatározott határidő lejártával megszűnik, amennyiben biztosítva van, hogy a szabadsághoz való jog célja a hosszú ideig beteg munkavállaló esetében is megvalósul. Ez azzal jár, hogy a munkaviszony megszűnésekor a szabadság fejében nyújtott juttatáshoz való jognak ugyanolyan mértékben meg kell szűnnie. Maradék igényként megmarad ennek során a következő évben újonnan keletkezett szabadsághoz való jog.
92. Olyan határidő meghatározása, amelynek lejártát követően megszűnik a szabadságra, illetve a szabadság megváltására vonatkozó igény, a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat számára fenntartott végrehajtási részletszabályt képez, minek körében azonban e nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak alkalmasaknak kell lenniük az irányelvi célok elérésének biztosítására. Ezt esetről esetre a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerinti célok fényében kell megállapítani. A tizennyolc hónapos időbeli korlátozás mindenképpen megfelel e céloknak. Egy pusztán hat hónapos átviteli lehetőség ellenben, amely a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítélet tárgya volt, nem elégíti ki e követelményeket.(60)
4. Végkövetkeztetések
93. Végezetül, az értelmezés előzőekben elvégzett vizsgálatból származó eredményét, az ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztésére tekintettel, a Bíróság által a Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben tett megállapítások összefüggésébe kell illeszteni.
94. Az említett ítéletben a Bíróság többek között a következőképpen határozott:
„A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés vagy gyakorlat, amely előírja, hogy a fizetett éves szabadságra vonatkozó igény a referencia‑időszak és/vagy a szabadság átvitelére a nemzeti jog által meghatározott időszak végén megszűnik, ha a munkavállaló a teljes referencia‑időszak vagy annak egy része során betegszabadságon volt, és a munkaképtelensége a munkaviszonyának a megszűnéséig fennállt, ami miatt nem tudta gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát.”
95. Véleményem szerint a Bíróság e megállapítását a következő megállapításokkal kell kiegészíteni az alapügy különleges körülményeinek figyelembevétele és a jogok időbeli korlátozására vonatkozó lehetőség biztosítása érdekében:
Az irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal akkor sem ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok vagy gyakorlat, amelyek szerint a szabadságra, illetve a szabadságmegváltásra való jogosultság a referencia‑időszak és az átviteli időszak végén megszűnik, ha a munkavállaló hosszabb ideig munkaképtelen, amennyiben az átviteli időszakot úgy határozzák meg, hogy a pihenéshez való elsődleges jog célja teljesül.
A referenciaév lejártát követő, legalább tizennyolc hónapig fennálló átviteli lehetőség kielégíti ezt a követelményt, az azonban uniós jogi szempontból nem kötelezően alkalmazandó. Ellenkezőleg, a tagállamoknak – az irányelv korlátainak tiszteletben tartása mellett – lehetőségük van más szabályok elfogadására is.
96. A döntésre vonatkozó javaslatom első megállapítása általános jellegű, és azt juttatja kifejezésre, hogy az éves szabadsághoz, illetve a szabadságmegváltáshoz való jog korlátozására uniós jogi szempontból főszabály szerint lehetőség van, amennyiben az összeegyeztethető az éves szabadság pihenési céljával. Az lehetővé teszi többek között azt, hogy e jogok részben megszűnjenek a tagállam által meghatározott határidő lejártát követően. A második megállapítással a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére adok választ, minek körében a szabadsághoz való jog átviteli lehetőségének egy tizennyolc hónapos időszakra történő korlátozását az uniós joggal összeegyeztethetőnek minősítem.
VII – Végkövetkeztetések
97. A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Landesarbeitsgericht Hamm előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire a következő választ adja:
1) A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály és/vagy gyakorlat, amely szerint az éves fizetett szabadságra való jogosultság a referencia‑időszak és/vagy a szabadság átvitelére a nemzeti jog által meghatározott időszak végén megszűnik, ha a munkavállaló a teljes referencia‑időszak vagy annak egy része során betegszabadságon volt, és a munkaképtelensége a munkaviszonyának a megszűnéséig fennállt, ami miatt nem tudta gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát.
2) A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal akkor sem ellentétes az olyan nemzeti jogszabály vagy gyakorlat, amely szerint a szabadságra, illetve a szabadságmegváltásra való jogosultság a referencia‑időszak és az átviteli időszak végén megszűnik, ha a munkavállaló hosszabb ideig munkaképtelen, amennyiben az átviteli időszakot úgy határozza meg, hogy a pihenéshez való elsődleges jog célja teljesül.
3) A referenciaév lejártát követő, legalább tizennyolc hónapig fennálló átviteli lehetőség kielégíti ezt a követelményt, az azonban uniós jogi szempontból nem kötelezően alkalmazandó. Ellenkezőleg, a tagállamoknak – az irányelv korlátainak tiszteletben tartása mellett – lehetőségük van más szabályok elfogadására is.