YVES BOT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2016. május 10.(1)
C‑182/15. sz. ügy
Aleksei Petruhhin
(az Augstākā tiesa [legfelsőbb bíróság, Lettország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Európai uniós polgárság – Az EUMSZ 18. cikk első bekezdése és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése – Valamely tagállam más tagállam területén tartózkodó állampolgárának Oroszország részére történő kiadatására vonatkozó kérelem – Saját állampolgár kiadatásának megtagadása az egyik tagállam által – Állampolgárságon alapuló eltérő bánásmód – Igazolás – A büntetlenség elleni küzdelem – Az Európai Unió Alapjogi Chartája 19. cikkének (2) bekezdésében foglalt biztosítékok vizsgálata”
1. A kiadatás olyan, büntetőügyben nyújtott nemzetközi segítségnyújtásra irányuló eljárásként határozható meg, amellyel egyik állam a másik államtól azt kéri, hogy az ez utóbbi területén tartózkodó személyt büntetőeljárás lefolytatása, e személy bíróság elé állítása, illetve ha az ellene szóló ítélet már megszületett, büntetésének végrehajtása céljából adja át számára.
2. A jelen ügy az Oroszországi Föderáció által a Lett Köztársaságnak címzett, az ez utóbbi tagállam területén letartóztatott észt állampolgárt érintő kiadatási kérelemről szól.
3. A Bírósághoz intézett kérdés lényegében arra irányul, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a lett állampolgárokat a kiadatással szemben nemzeti joguk és az Oroszországi Föderációval kötött kétoldalú egyezmény értelmében megillető védelmet az EUM‑Szerződés uniós polgárságra vonatkozó szabályai alapján ki kell‑e terjeszteni más tagállamok állampolgáraira is.
4. Néhány tagállam, köztük a Lett Köztársaság, nemzeti jogában, és az általa aláírt nemzetközi szerződésekben rendelkezik az állampolgáraik kiadatása megtagadásának elvéről. Amennyiben kiadatási kérelem érkezik valamely tagállamba, és ez a kérelem olyan uniós polgárra vonatkozik, aki ennek az államnak nem állampolgára, egy ilyen elv az említett állam és más tagállamok polgárai közötti eltérő bánásmódhoz vezet. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ez az eltérő bánásmód nem valósítja meg az EUMSZ 18. cikk első bekezdésével ellentétes, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést, amennyiben bizonyítható, hogy az e két kategóriába tartozó állampolgárok nincsenek összehasonlítható helyzetben, figyelembe véve az annak megakadályozására irányuló célkitűzést, hogy a harmadik országban elkövetett bűncselekménnyel gyanúsított személyek elkerüljék a büntetést.
I – Jogi háttér
A – Az uniós jog
5. Az Európai Unió Alapjogi Chartája(2) „Védelem a kitoloncolással, a kiutasítással és a kiadatással szemben” címet viselő 19. cikkének (2) bekezdése így rendelkezik:
„Senki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá.”
B – A lett jog
6. A lett Alkotmány 98. cikkének harmadik mondata szerint:
„Lett állampolgárok más országokba történő kiadatása csak a Saeima (parlament) által megerősített nemzetközi megállapodásokban foglalt esetekben engedélyezett azzal a feltétellel, hogy a kiadatás nem sértheti a Satversmében biztosított alapvető emberi jogokat.”
7. A Krimināllikums (büntető törvény, a továbbiakban: lett büntető törvény) 4. cikke szerint:
„(1) A lett állampolgárokat és az állampolgársággal nem rendelkező lett személyeket,(3) valamint a Lettországban állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldieket a jelen törvény alapján Lettországban kell felelősségre vonni az általuk más állam területén, vagy nemzeti területen kívül elkövetett cselekményekért, függetlenül attól, hogy ezt a cselekményt az elkövetés helye szerinti ország bűncselekménynek tekinti‑e, és szankciókkal bünteti‑e.
[...]
(3) Azokat a külföldieket, akik nem rendelkeznek Lettországban állandó tartózkodási engedéllyel, és más állam területén a Lett Köztársaság, illetve lakosai érdekét sértő súlyos, vagy nagyon súlyos bűncselekményt követtek el, függetlenül az elkövetés helye szerinti ország jogszabályaitól, a jelen törvény alapján kell büntetőjogilag felelősségre vonni, amennyiben az elkövetés helye szerinti ország jogszabályai alapján büntetőjogi felelősségre vonásuk vagy bíróság elé állításuk nem történt meg.
(4) Azokat a külföldieket, akik nem rendelkeznek Lettországban állandó tartózkodási engedéllyel, és más állam területén, vagy nemzeti területen kívül bűncselekményt követtek el, az elkövetés helye szerinti állam jogszabályaitól függetlenül, a jelen törvény alapján kell büntetőjogilag felelősségre vonni, amennyiben a Lett Köztársaságot kötelező nemzetközi szerződések ezt előírják, és amennyiben az említett jogsértés miatti felelősségre vonásuk vagy bíróság elé állításuk más államban nem történt meg.”
8. A Kriminālprocesa likums (büntetőeljárási törvénykönyv, a továbbiakban: lett büntetőeljárási törvénykönyv) „A más országok részére történő kiadatásról” című 66. fejezete 696. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőről rendelkezik:
(1) Engedélyezhető a Lett Köztársaság területén tartózkodó valamely személynek a vele szemben büntetőeljárás megindítása, büntetés kiszabása vagy ítélet végrehajtása céljából történő kiadatása, ha kérelem érkezett e személy előzetes letartóztatása iránt, vagy ha más ország kérelmezte a kiadatását olyan cselekmények miatt, amelyek a lett jog és ezen másik ország joga szerint bűncselekménynek minősülnek.
(2) Engedélyezhető valamely személynek szabadságvesztés büntetéssel – amelynek maximális időtartama legalább egy év – vagy súlyosabb büntetéssel büntetendő cselekmények elkövetése miatt a vele szembeni büntetőeljárás megindítása vagy büntetés kiszabása céljából történő kiadatása, kivéve, ha nemzetközi megállapodás eltérően rendelkezik.”
9. A lett büntetőeljárási törvénykönyv 697. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„Nem engedélyezett a kiadatás a következő esetekben:
1. ha a személy lett állampolgár;
2. ha a szóban forgó személyre vonatkozó kiadatási kérelmet annak érdekében nyújtották be, hogy e személlyel szemben faji hovatartozáson, vallási meggyőződésen, állampolgárságon vagy politikai véleményen alapuló megfontolások miatt büntetőeljárást folytassanak le vagy büntetést szabjanak ki, vagy amennyiben alapos a gyanúja annak, hogy e személy jogait ezek a megfontolások sérthetik;
[...]
7. ha fennáll annak lehetősége, hogy a személyt a külföldi államban kínzásnak teszik ki.”
10. A Lett Köztársaság és az Oroszországi Föderáció között polgári, családjogi és büntetőügyekben történő jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló, 1993. február 3‑i megállapodás 1. és 62. cikkében a következőképpen rendelkezik:
„1. cikk: Jogvédelem
(1) Valamely Szerződő Fél állampolgárai a másik Szerződő Fél területén a személyhez fűződő és vagyoni jogaik tekintetében ugyanazt a jogi védelmet élvezik, mint a másik Szerződő Fél állampolgárai.
(2) Valamely Szerződő Fél állampolgárainak joguk van szabadon, bármilyen korlátozás nélkül fordulni a másik Szerződő Fél bíróságaihoz, az ügyészséghez, a közjegyzői irodákhoz […], valamint a polgári, családjogi és büntetőügyekben hatáskörrel rendelkező egyéb szervekhez, amelyek előtt ugyanazon körülmények között járhatnak el, nyújthatnak be kérelmeket, terjeszthetnek elő jogorvoslati kérelmeket és hajthatnak végre eljárási cselekményeket, mint a saját állampolgáraik.
[...]
62. cikk: A kiadatás megtagadása
(1) Nem rendelhető el a kiadatás, ha:
1. a kiadni kért személy azon Szerződő Fél állampolgára, amelyhez a kiadatási kérelmet benyújtották, vagy ha ez a személy ebben az országban menekült jogállással rendelkezik.
[...]”
11. A Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság, valamint a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló Tallinban, 1992. november 11‑én aláírt megállapodás 1. cikkének (1) bekezdése szerint:
„Valamely Szerződő Fél állampolgárai egy másik Szerződő Fél területén a személyhez fűződő és vagyoni jogaik tekintetében ugyanazt a jogi védelmet élvezik, mint e másik Szerződő Fél állampolgárai.”
II – Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
12. 2010. július 22‑én Aleksei Petruhhin észt állampolgár ellen elsőbbségi riasztást tettek közzé az Interpol internetes oldalán.
13. A. Petruhhint 2014. szeptember 30‑án vették őrizetbe Bauskában (Lettország), majd elrendelték előzetes letartóztatását.
14. 2014. október 21‑én az Oroszországi Föderáció legfőbb ügyésze kiadatási kérelmet nyújtott be a lett hatóságokhoz. E kérelem értelmében a 2009. február 9‑én kelt határozattal elrendelték A. Petruhhinnal szemben a büntetőeljárás megindítását, és vele szemben szabadságelvonással járó intézkedést fogadtak el. A határozat szerint A. Petruhhint nagy mennyiségű kábítószerrel való kereskedés bűnszervezetben történő elkövetésének kísérletével vádolták. Az orosz jogszabályok erre a bűncselekményre 8‑tól 20 évig terjedő szabadságvesztés‑büntetést írnak elő.
15. A Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége engedélyezte A. Petruhhin kiadatását Oroszország számára. 2014. december 4‑én ugyanakkor A. Petruhhin kérte a kiadatási határozat megsemmisítését azzal az indokkal, hogy a Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság és a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló megállapodás 1. cikkének megfelelően Lettországban a lett állampolgárokkal azonos jogokat élvez, és következésképpen a Lett Köztársaság köteles őt egy megalapozatlan kiadatással szemben megvédeni.
16. Az Augstākā tiesa (legfelsőbb bíróság, Lettország) hangsúlyozza, hogy sem a lett jog, sem pedig a Lett Köztársaság által aláírt nemzetközi megállapodások, köztük az Oroszországi Föderációval és más balti államokkal aláírt nemzetközi megállapodások nem tartalmaznak semmilyen korlátozást, amely megakadályozná valamely észt állampolgár Oroszország részére történő kiadatását. A Lett Köztársaság és az Oroszországi Föderáció között polgári, családjogi és büntetőügyekben történő jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló, 1993. február 3‑i megállapodás 62. cikke értelmében egy ilyen kiadatással szembeni védelem kizárólag a lett állampolgárokat illeti meg.
17. Emellett a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy bár az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározatnak(4) megfelelően a tagállamok állampolgárainak kiadatása megengedett a tagállamai között, ugyanakkor nem szabályozza a tagállamok közötti konzultációs mechanizmust, amely azon tagállam jóváhagyásának megszerzésére irányul, amelynek állampolgára az a személy, akinek egy harmadik államba történő kiadatásáról van szó.
18. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a fentiekben kifejtett megfontolásokból az következik, hogy a tagállamok által a saját állampolgáraik részére harmadik államokba történő kiadatással szemben biztosított védelem csak a szóban forgó állam területén érvényesül. Véleménye szerint ez ugyanakkor ellentmond az uniós polgárság lényegének, vagyis az egyenlő védelemhez való jognak. Rámutat, hogy egy ilyen helyzet bizonytalanságot eredményez az uniós polgárok számára az Európai Unióban való szabad mozgás tekintetében.
19. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint az uniós jog értelmében egy tagállam állampolgárának harmadik állam részére történő kiadatása iránti kérelem esetében a megkeresett tagállamnak ugyanolyan szintű védelmet kell biztosítania az uniós állampolgárok számára, mint a sajátjainak.
20. Az Augstākā tiesa (legfelsőbb bíróság), noha kétségeit fejezi ki az uniós jog értelmezésével kapcsolatban, 2015. március 26‑án megszüntette A. Petruhhin letartóztatását, felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Úgy kell–e értelmezni az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését, hogy bármely európai uniós tagállam állampolgárának valamely tagállam és harmadik állam között létrejött kiadatási egyezmény értelmében egy olyan államba történő kiadatása esetén, amely az Európai Uniónak nem tagja, a védelemnek ugyanazt a szintjét szükséges–e biztosítani, mint amely a szóban forgó tagállam állampolgárát illeti meg?
2) Ilyen körülmények között azon tagállam bíróságának, amelytől a kiadatást kérik, alkalmaznia kell‑e azon európai uniós tagállam kiadatási feltételeit, amelynek a kiadni kért személy az állampolgára vagy amelyben ez a személy lakóhellyel rendelkezik?
3) Azokban az esetekben, amikor a kiadatást az azon állam állampolgárai számára létrehozott különös védelmi szint figyelembevételének mellőzésével kell végrehajtani, amelytől a kiadatást kérik, annak a tagállamnak, amelytől a kiadatást kérik, vizsgálnia kell‑e a Charta 19. cikkében foglalt biztosítékok tiszteletben tartását, azaz hogy senki sem adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá? Ez a vizsgálat korlátozódhat‑e annak bizonyítására, hogy a kiadatást kérő állam a kínzás elleni egyezményben részes fél, vagy a tényállást annak figyelembevétele mellett kell vizsgálni, hogy az Európa Tanács szervei ezen állam tekintetében milyen értékelést adtak?”
III – Elemzésem
A – Előzetes megjegyzések
1. A Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság, valamint a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló megállapodás 1. cikke (1) bekezdésének az alapeljárás eldöntése érdekében történő esetleges alkalmazásáról
21. A. Petruhhin a Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége által kiadott, a kiadatását engedélyező határozattal szemben benyújtott jogorvoslati kérelmében többek között a Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság, valamint a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló megállapodás 1. cikkének (1) bekezdésére támaszkodik. E rendelkezés alapján arra hivatkozik, hogy a Lett Köztársaságnak ugyanolyan védelmet kell számára biztosítania, mint amilyet e tagállam a büntetőeljárás esetén a saját állampolgárai számára biztosít. Következésképpen az említett tagállam köteles megvédeni A. Petruhhint az indokolatlan kiadatási kérelemmel szemben, és ez utóbbi joggal várhatja, hogy a Lett Köztársaság tegyen meg mindent a bűnösségét vagy ártatlanságát alátámasztó bizonyítékok beszerzése érdekében. Márpedig véleménye szerint a Lett Köztársaság legfelsőbb ügyészének állásfoglalásából kiderül, hogy semmit sem tettek azért, hogy a lehető legteljesebben és legpontosabban megvizsgálják a neki felrótt, orosz területen elkövetett bűncselekményeket.
22. A tárgyaláson a lett kormányt nyilatkozattételre hívták fel abban a kérdésben, hogy a Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság, valamint a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló megállapodás 1. cikkének (1) bekezdése értelmezhető‑e úgy, hogy az észt és a litván állampolgárok számára ugyanolyan védelmet biztosít a kiadatással szemben, mint amilyen a lett állampolgárokat megilleti. A lett kormány ezzel összefüggésben rámutatott, hogy a lett bíróságok eddigi ítélkezési gyakorlata nem tekintette ezt a rendelkezést olyannak, mint amely kiegészítő biztosítékokat nyújtana az észt és litván állampolgárok számára ahhoz, hogy a Lett Köztársaság elutasítsa a kiadatásukat.
23. A kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a Lett Köztársaság, az Észt Köztársaság, valamint a Litván Köztársaság közötti, a jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló megállapodás 1. cikke (1) bekezdésének értelmezésével eldönthető‑e az alapügy. Elsősorban azt kell vizsgálnia, hogy az e rendelkezésben szereplő „személyhez fűződő jogok” kifejezésbe beletartozik‑e a kiadatással szembeni jogi védelem.
2. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról
24. A tárgyaláson a lett kormány utalt arra, hogy A. Petruhhin már nem tartózkodik az ország területén, mivel az előzetes letartóztatása 2015. március 26‑i megszüntetését követően visszatért Észtországba. A tárgyaláson felszólaló tagállamok kormányai ebből arra következtettek, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
25. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén az előbbi az utóbbiak által eldöntendő jogviták megoldásához szükséges támpontokat nyújt az uniós jog értelmezése terén.(5)
26. Ezen együttműködés keretében kizárólag a jogvitában eljáró, a meghozandó bírósági határozatért felelősséget viselő nemzeti bíróságra tartozik, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje az előzetes döntéshozatalnak az ítélethozatalhoz való szükségességét, valamint a Bíróság elé terjesztett kérdéseinek a relevanciáját. Tehát ha az előterjesztett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozni róluk.(6)
27. Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hatékonyan megválaszolja.(7)
28. Így emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikk szövegéből is, és rendszeréből is kitűnik, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás előfeltétele a nemzeti bíróság előtt ténylegesen folyamatban lévő jogvita, amelynek keretében a nemzeti bíróságnak az előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítéletet tekintetbe vevő határozatot kell hoznia.(8)
29. A jelen ügyben ezek a feltételek teljesülnek. A lett kormány ugyanis a tárgyaláson megerősítette, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt továbbra is függőben van a jogvita. A kérdést előterjesztő bíróságnak tehát, függetlenül az A. Petruhhin tartózkodási helyét illető bizonytalanságtól, ítélkeznie kell a Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége ez utóbbi kiadatásáról szóló határozata jogszerűségének kérdésében. A lett büntetőeljárási törvénykönyv 707. cikke értelmében a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozhat, hogy vagy helybenhagyja az ügyész határozatát, vagy megsemmisíti azt, és a kiadatást megtagadja, vagy úgy, hogy a kiadatási kérelemmel kapcsolatban kiegészítő vizsgálatot kell lefolytatni. A Bíróság által a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire adandó válaszokra továbbra is szükség van az utóbbi bíróság döntéshozatala szempontjából. Egy ilyen határozat, éppúgy, mint az ítéletet követően megszökött elítélt személy esetén, ezután bármikor végrehajtható, adott esetben A. Petruhhin lett területen történő ismételt őrizetbe vételekor.
30. E körülmények ismeretében úgy vélem, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.
B – Az első és a második kérdésről
31. Első és második kérdésével, amelyeket együtt kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kéri a Bíróságtól, hogy állapítsa meg, az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely tagállam azon állampolgárára, aki egy másik tagállam területén tartózkodik, és akivel szemben egy harmadik állam kiadatási kérelmet nyújtott be, ugyanannak a szabálynak kell vonatkoznia, mint amelyik e másik tagállam állampolgárait védi a kiadatástól.
32. Előzetesen meg kell vizsgálni, hogy A. Petruhhin helyzete az uniós jog, különösen az EUM‑Szerződés uniós polgárságra vonatkozó rendelkezéseinek hatálya alá tartozik‑e.
33. Mindazok a kormányok, amelyek észrevételeket nyújtottak be a Bírósághoz – az Egyesült Királyság Kormánya kivételével –, arra hivatkoznak, hogy a kiadatás szabályai a tagállamok hatáskörébe tartoznak, és az uniós jog alkalmazási körén kívül esnek, amennyiben e tárgyban nincs uniós megállapodás egy harmadik állammal.
34. Nem osztom ezt a véleményt. Ezzel szemben egyetértek az Egyesült Királyság Kormánya által a tárgyaláson előadott állásponttal, amely szerint az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését kell alkalmazni, mivel A. Petruhhin az uniós jog szerint az őt megillető szabad mozgás, illetve tartózkodás jogával élt, és így főszabály szerint ugyanolyan bánásmódra jogosult, mint a fogadó tagállam állampolgárai.
35. Rá kell mutatni ugyanis, hogy észt állampolgárként A. Petruhhin az EUMSZ 20. cikk (1) bekezdése értelmében uniós polgár jogállással rendelkezik, és így mind a származása szerinti tagállammal, mind a tartózkodási helye szerinti tagállammal szemben hivatkozhat az e jogálláshoz kapcsolódó jogaira.
36. Ahogyan azt a Bíróság már több alkalommal kimondta, az uniós polgár jogállásnak az a rendeltetése, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása legyen, lehetővé téve az azonos helyzetben lévő tagállami állampolgárok számára, hogy állampolgárságuktól függetlenül és az e tekintetben kifejezetten előírt kivételek sérelme nélkül ugyanolyan jogi bánásmódban részesüljenek azokon a területeken, amelyekre a Szerződés tárgyi hatálya kiterjed.(9)
37. Mivel az EUMSZ 20. cikk szerinti uniós polgárságnak nem célja az EUM‑Szerződés tárgyi hatályának kiterjesztése olyan belső helyzetekre, amelyek semmilyen módon nem kapcsolódnak az uniós joghoz,(10) meg kell vizsgálni, hogy ezek a kapcsolódási elemek fennállnak‑e.
38. Ezzel kapcsolatban a tagállamok kormányai a jelen eljárásban megismételték az ilyen ügyekben követett hagyományos álláspontjukat, amely szerint az EUM‑Szerződés uniós polgárságra vonatkozó szabályainak alkalmazásához nem elegendő, hogy az uniós polgár gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát, az alapeljárás tényeinek kapcsolódniuk kell egy uniós jog által szabályozott területhez.
39. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján az uniós jog tárgyi hatálya alá tartozik többek között a Szerződés által biztosított alapvető szabadságok gyakorlásának, különösen az EUMSZ 21. cikkben rögzített, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog gyakorlásának esete.(11) Így a tagállamok hatáskörébe tartozó tárgykörökben az uniós joghoz történő kapcsolódás szempontjából releváns tényező lehet, ha valamely tagállam állampolgára más tagállam területén gyakorolja a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát.(12) Ezzel szemben a Bíróság megállapítja hatáskörének hiányát az elé terjesztett előzetes döntéshozatali kérelem elbírálására, amikor olyan helyzettel szembesül, amelyben egyrészről a szóban forgó tárgykör a tagállamok hatáskörébe tartozik, másrészt az uniós jogra hivatkozó személy nem gyakorolja az EUMSZ 21. cikkben biztosított szabad mozgáshoz való jogát.(13)
40. Márpedig megállapítható, hogy A. Petruhhin, akit Lettországban vettek őrizetbe, az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésben biztosított szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát más tagállamban gyakorolta.
41. Azt is meg kell állapítani, hogy mivel az uniós jog nem tartalmaz a tagállamok állampolgárainak Oroszország részére történő kiadatására vonatkozó szabályokat,(14) megmarad e tagállamok hatásköre, hogy ilyen szabályokat hozzanak és megállapodásokat kössenek az Oroszországi Föderációval ebben a tárgyban.
42. Ezzel együtt a tagállamok az uniós jog, és különösen az EUM‑Szerződésnek az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében valamennyi uniós polgár számára biztosított, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogra vonatkozó rendelkezései teljes tiszteletben tartásával kötelesek gyakorolni ezt a hatáskörüket. Itt azon állandó ítélkezési gyakorlat kiadatás területén való alkalmazásáról van szó, amely szerint hatáskörük gyakorlása során a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogot, különösen az EUM‑Szerződésnek a minden uniós polgárt megillető, az Unió területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogra vonatkozó rendelkezéseit.(15)
43. Így, még a tagállamok felelősségi körébe tartozó tárgykörökben is, amennyiben az adott ügy kellő mértékben kapcsolódik az uniós joghoz, mint amikor egy uniós polgár a tagállamok területén gyakorolja a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát, ezek az államok objektív okokkal kötelesek igazolni a saját és a más tagállamok állampolgárai között alkalmazott eltérő bánásmódot.(16)
44. Most pedig meg kell vizsgálni, hogy az a szabály, amely szerint a Lett Köztársaság nem adja ki saját állampolgárait, az EUMSZ 18. cikk első bekezdésébe ütköző, állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetésnek minősül‑e.
45. A. Petruhhint Lettországban vették őrizetbe, és 2015. március 26‑ig előzetes letartóztatásba helyezték. A Lett Köztársaság legfőbb ügyészségéhez 2014. október 21‑én érkezett meg az Oroszországi Föderáció legfőbb ügyészének kiadatási kérelme. Így tehát a lett jog rendelkezései és a Lett Köztársaság, valamint az Oroszországi Föderáció között polgári, családjogi és büntetőügyekben történő jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló, 1993. február 3‑i megállapodás rendelkezései azok, amelyeket alkalmazni kell.
46. A jelen ügyben a lett alkotmány 98. cikkének harmadik mondatában, a büntetőeljárási törvénykönyv 697. cikke (2) bekezdésének 1. pontjában, valamint a Lett Köztársaság és az Oroszországi Föderáció között polgári, családjogi és büntetőügyekben történő jogsegélyről és a jogi kapcsolatokról szóló, 1993. február 3‑i megállapodás 62. cikkének (1) bekezdésének 1. pontjában szerepel az a szabály, amely szerint a lett állampolgárokat nem lehet Lettországból harmadik állam számára kiadni.
47. Mivel e szabály értelmében kizárólag a lett állampolgárokat illeti meg a kiadatással szembeni védelem, ez a más tagállamok lett területen tartózkodó, és harmadik állam kiadatási kérelmében megjelölt állampolgárai vonatkozásában eltérő bánásmódhoz vezet.
48. Tekintve, hogy A. Petruhhin az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében biztosított szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát gyakorolta e területen, az EUMSZ 18. cikk első bekezdése alapján kell megvizsgálni, hogy az a szabály, amely szerint a Lett Köztársaság nem adja ki saját állampolgárait Oroszország számára, összeegyeztethető‑e az állampolgárság alapján történő bármilyen hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével.
49. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy. Az ilyen eltérő bánásmód csak akkor igazolható, ha objektív, az érintett személyek állampolgárságától független, a jogosan megvalósítani kívánt célkitűzéssel arányos megfontolásokon nyugszik.(17)
50. Az alapeljáráséhoz hasonló összefüggésben tehát össze kell hasonlítani a Lettországban tartózkodó, de lett állampolgársággal nem rendelkező uniós polgárok és a lett állampolgárok helyzetét.
51. A saját állampolgárok kiadatásának megtagadása a kiadatási jog hagyományos elve. Ez az elv az államok állampolgáraik feletti szuverenitásából, az őket összekötő kölcsönös kötelezettségekből és más államok igazságügyi rendszerei iránti bizalmatlanságból ered. Ennek megfelelően az ezen elv indokolására felhozott okok között szerepel például az állam azon kötelessége, hogy állampolgárait megvédje az idegen államok büntetőjogi rendszereinek alkalmazásától, amely rendszerek eljárását és nyelvét azok nem ismerik, és amelyek keretében azok nehezen tudnak védekezni.(18)
52. Az uniós jog és az általa megkövetelt egyenlő bánásmód elve szempontjából az állampolgárok kiadatása tilalmának elve viszonylag gyenge alapokon áll. Ugyanez a helyzet valamely tagállamnak az állampolgárai védelmével kapcsolatban fennálló kötelezettségével is. Nem látom okát, hogy egy ilyen kötelezettség miért ne terjedhetne ki a többi tagállam állampolgáraira is. Másfelől emellett szól az EUMSZ 20. cikk (2) bekezdésének c) pontja, mivel előírja, hogy az uniós polgárok „jogosultak bármely tagállam diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe venni olyan harmadik ország területén, ahol az állampolgárságuk szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai”.
53. Ez igaz arra az érvre is, mely szerint az állampolgárok kiadatása tilalmának elve az államok más államok igazságügyi rendszerei iránti bizalmatlanságából ered. E kérdésben helyesen állapítható meg, hogy „[e]z a bizalmatlanság kétségkívül az egyik meghatározó alapja napjainkban a kiadatási ügyekben folytatott– elsősorban elutasításokat jelentő – gyakorlatnak. De még ha indoka lehet is ez annak, hogy egy tagállam nem ad kedvező választ egy kiadatási kérelemre, nehezen érthető, hogy ez az elutasítás miért csak a saját állampolgárokra vonatkozó kiadatási kérelem esetén alkalmazható az állampolgárság alapján. Ha a bizalmatlanság indokolja a kiadatás elutasítását, azt minden személy vonatkozásában indokolja, nem csak a saját állampolgárok esetében.”(19)
54. Noha az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés elvének vizsgálata során tehát kétségbe vonhatóak a saját állampolgár kiadatásának tilalmára vonatkozó szabály alapjai, ugyanakkor véleményem szerint létezik egy olyan objektív indok, amely megkülönbözteti a megkeresett tagállam állampolgárait és más tagállamok állampolgárait a harmadik állam által benyújtott kiadatási kérelem szempontjából.
55. A jelen ügy hátteréhez hasonló esetben a Lettországban tartózkodó, lett állampolgársággal nem rendelkező uniós polgárok és a lett állampolgárok helyzetét ugyanis azon célkitűzés viszonylatában kell összehasonlítani, amelyet a jelen eljárásban több tagállam, és az Európai Bizottság hangsúlyozott, és amely annak megakadályozására irányul, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek elkerüljék a büntetésüket. Ez a célkitűzés kétségkívül jogszerű az uniós jogban.(20)
56. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy a kiadatás egy bűncselekmény tárgyában folytatott büntetőeljárásra vagy büntetés végrehajtására irányuló eljárás. Más szóval olyan eljárásról van szó, amely önmagában annak megakadályozására irányul, hogy a bűncselekmény elkövetésének helyétől eltérő államban tartózkodó elkövető elkerülje a büntetését.(21)
57. E cél szempontjából az uniós polgárok fent említett két kategóriájának helyzetét csak akkor lehet összehasonlíthatónak tekinteni, ha mindkettőjükkel szemben folytatható Lettországban büntetőeljárás harmadik országban elkövetett bűncselekményekért.
58. Másként megfogalmazva, a megkeresett tagállam és más tagállamok állampolgárainak helyzetét érintő összehasonlíthatósági vizsgálat annak vizsgálatát is magában foglalja, hogy az aut dedere aut judicare (kiadatás vagy büntetőeljárás) elvének megfelelően azon uniós polgárokkal szemben, akiket nem adnak ki harmadik államnak, a megkeresett tagállamban lefolytathatják‑e a büntetőeljárást e harmadik államban elkövetett bűncselekmény tárgyában. Azt kell tehát megvizsgálni, hogy a jelen ügyben teljesül‑e a nemzetközi kiadatási jog azon hagyományos elve, amely szerint a saját állampolgár kiadatását megtagadó megkeresett államnak képesnek kell lennie ez utóbbival szemben a büntetőeljárás lefolytatására.
59. Hugo Grotius az aut dedere aut punire (kiadatás vagy büntetés) elvét a következőképpen határozta meg: „[m]egkeresés esetén az államnak vagy a megérdemelt büntetéssel kell sújtania a bűnöst, vagy át kell adnia a megkereső államnak”.(22) A „büntetés” kifejezést mára a kiadatás másik alternatívájaként felváltotta a „büntetőeljárás” fogalma, azért, hogy figyelembe vegyék a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek ártatlanságának vélelmét.
60. Az aut dedere aut judicare elv számos két‑, illetve többoldalú kiadatási egyezményben megjelenik.(23) A kiadatási vagy büntetési kötelezettség kifejezésre jut például az 1957. december 13‑án Párizsban aláírt európai kiadatási egyezmény (kihirdette: az 1994. évi XVIII. törvény) 6. cikkében is. Ekképpen ezen egyezmény 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint: „[a] Szerződő Félnek jogában áll saját állampolgárának kiadatását megtagadni”. Az említett egyezmény 6. cikkének (2) bekezdése az előző rendelkezést a következőképpen egészíti ki: „[h]a a megkeresett Fél nem adja ki saját állampolgárát, a megkereső Fél kérésére saját illetékes hatóságai elé terjeszti az ügyet avégett, hogy ha szükségesnek tartják, eljárást folytassanak le”.
61. Amint azt az Egyesült Nemzetek 2014. évi, „Kötelezettség a kiadatásra vagy a büntetőeljárás lefolytatására (aut dedere aut judicare)” című, végleges jelentése megjegyzi, ezeknek az egyezményeknek az alapja a szerződő felek kölcsönös kötelezettségvállalása, amely azon személyek átadására irányul, akik ellen a megkereső állam illetékes hatóságai eljárást folytatnak, vagy akiket büntető ítélet, illetve biztonsági intézkedés végrehajtása céljából keres. Ugyanakkor ezen kiadatási kötelezettség alól van néhány kivétel, különösen abban az esetben, ha a kiadni kért személy a megkeresett állam állampolgára. A büntetés elkerülésének megakadályozása érdekében az említett egyezmények megkövetelik a megkeresett államtól, hogy a második alternatívát alkalmazza, vagyis, ha megtagadja a kiadatást, maga folytassa le a bűncselekmény elkövetőjével szemben a büntetőeljárást.(24)
62. Így a kiadatás vagy büntetőeljárás lefolytatására irányuló kötelezettség értelmében, amennyiben a megkeresett állam nem hagyja jóvá a kiadatási kérelmet, köteles a gyanúsítottal szemben a büntetőeljárás lefolytatására(25) az államok közötti tényleges nemzetközi együttműködés biztosítása, valamint annak megakadályozása érdekében, hogy ez utóbbi elkerülhesse a büntetését.
63. Márpedig éppen ez utóbbi tényező az, ami miatt a jelen ügyben a lett állampolgárok és más tagállamok állampolgárai nincsenek egymással összehasonlítható helyzetben.
64. Amennyiben a megkeresett tagállam belső jogában nem ruházza fel bíróságait hatáskörrel más tagállamnak egy harmadik állam területén megvalósított bűncselekmény elkövetésével gyanúsított állampolgárával szembeni bírósági eljárás lefolytatására, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy a kiadatási kérelemben megjelölt személy elkerüli a büntetését.
65. Ezzel összefüggésben, a Bizottsághoz hasonlóan a lett büntető törvény 4. cikkének (1) bekezdésére hivatkozom, amelynek értelmében „[a] lett állampolgárokat és az állampolgársággal nem rendelkező lett személyeket,(26) valamint a Lettországban állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldieket a jelen törvény alapján, Lettországban kell felelősségre vonni az általuk más állam területén, vagy nemzeti területen kívül elkövetett cselekményekért, függetlenül attól, hogy ezt a cselekményt az elkövetés helye szerinti ország bűncselekménynek tekinti‑e, és szankciókkal bünteti‑e”.
66. E rendelkezésből következik, hogy azokkal a lett állampolgárokkal szemben, akik harmadik állam területén bűncselekményt követtek el, Lettországban büntetőeljárást lehet lefolytatni. Ugyanez a helyzet a lett területen állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekkel is.
67. Ezzel ellentétben, azon külföldiek esetében, akik ilyen engedéllyel nem rendelkeznek, egy másik állam területén elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban a lett büntetőbíróságok hatásköre a lett büntető törvény 4. cikkének (3) bekezdése értelmében „a Lett Köztársaság, illetve lakosai érdekét sértő súlyos vagy nagyon súlyos” bűncselekményekre korlátozódik.
68. Úgy vélem tehát, hogy a lett büntető törvény e rendelkezéseiből következően egy, a Lett Köztársaságtól eltérő tagállam olyan állampolgára – mint A. Petruhhin –, akiről megállapítható, hogy nem rendelkezik állandó tartózkodási engedéllyel lett területen, nem folytatható le büntetőeljárás Lettországban olyan bűncselekmény miatt, amelyet a gyanúsítás szerint Oroszországban követett el. Ebből következik, hogy – figyelembe véve a célkitűzést, amely annak megakadályozására irányul, hogy harmadik államban elkövetett bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek elkerüljék a büntetést – ez az állampolgár nincs a lett állampolgárok helyzetével összehasonlítható helyzetben.
69. Ennélfogva a Lettországban tartózkodó, lett állampolgársággal nem rendelkező uniós polgárok és a lett állampolgárok közötti eltérő bánásmód nem valósít meg az EUMSZ 18. cikk első bekezdésében tiltott hátrányos megkülönböztetést, amennyiben azzal a célkitűzéssel igazolható, amely annak megakadályozására irányul, hogy egy harmadik államban megvalósult bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy elkerülje a büntetést.
70. Következésképpen a jelen alapeljáráshoz hasonló körülmények között az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azok nem követelik meg, hogy egy tagállam más tagállam területén tartózkodó, és harmadik állam kiadatási kérelmében megjelölt állampolgárára ugyanazt a szabályt alkalmazzák, mint amely a másik tagállam állampolgárait védi a kiadatással szemben.
C – A harmadik kérdésről
71. Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kéri a Bíróságtól, állapítsa meg egyrészről, hogy egy tagállam, amikor úgy dönt, hogy kiad egy uniós polgárt harmadik államnak, köteles‑e vizsgálni a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében előírt garanciák teljesülését, másrészről azt, mit kell tartalmaznia ennek a vizsgálatnak.
72. A Bíróság rendelkezésére álló iratanyagból kiderül, hogy e kérdés A. Petruhhin azon állításából származhat, amely szerint kínzás fenyegeti, ha kiadják Oroszországnak.
73. A Charta 19. cikkének (2) bekezdése szerint „[s]enki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá”.
74. Az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatok(27) rámutatnak, hogy e rendelkezés „magában foglalja az Emberi Jogok Európai Bíróságának az [emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény(28)] 3. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatát”(29).
75. Mivel az egyik tagállam olyan, A. Petruhhinhoz hasonló állampolgárának helyzete, aki egy másik tagállam területén gyakorolta a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát, amint a fentiekből kiderül, az uniós jog hatálya alá tartozik, véleményem szerint ebben a helyzetben a Charta 19. cikkének (2) bekezdését kell alkalmazni.
76. Így az a tagállami bíróság, amelyhez egy másik tagállam olyan állampolgárának kiadatására vonatkozó kérelemmel kapcsolatban fordultak, aki az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésben biztosított jogait gyakorolta, köteles megvizsgálni, hogy teljesülnek‑e a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében előírt garanciák.
77. Az e vizsgálat terjedelmére vonatkozó kérdés kapcsán a Charta 19. cikkének (2) bekezdéséhez fűzött magyarázatoknak megfelelően az Emberi Jogok Európai Bíróságának az EJEE 3. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára kell támaszkodni.
78. E bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az EJEE 3. cikke által tiltott bánásmóddal szembeni védelem abszolút, következésképpen egy személy valamely Szerződő fél által a saját területéről történő kitoloncolása gondot okozhat e rendelkezés szempontjából, és felvetheti ezen állam EJEE‑n alapuló felelősségét, amennyiben komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból azt kell feltételezni, hogy az érintett személynek a célországba történő kitoloncolásával az a valós veszély fenyegeti, hogy az említett rendelkezéssel ellentétes bánásmódnak lesz kitéve.(30) Ebben az esetben az EJEE 3. cikke „tiltja a szóban forgó személy ezen országba történő kitoloncolását, függetlenül attól, hogy harmadik országról van‑e szó”.(31) Az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapítja, hogy „nem tesz különbséget a kitoloncolás jogalapja szerint, ugyanazt az indoklást fogadja el, legyen szó akár kiutasításról, akár kiadatásról”.(32)
79. Amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága azt vizsgálja, hogy egy felperest a harmadik célországban rossz bánásmód valós veszélye fenyeget‑e, értékeli „egyrészről az országban fennálló általános emberi jogi helyzetet, másrészről a felperes esetére jellemző körülményeket. Amikor a fogadó állam biztosítékokat szolgáltatott, azok olyan releváns kiegészítő tényezőnek minősülnek, amelyeket e bíróság figyelembe vesz”.(33) A célországban fennálló általános helyzet mellett tehát azonosítani kell az EJEE 3. cikkében tiltott bánásmód elszenvedésének valós veszélyét is.
80. Annak megállapításához, hogy komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból felételezni kell‑e az EJEE 3. cikkébe ütköző bánásmód valós veszélyét, az Emberi Jogok Európai Bírósága a részére eljuttatott, vagy szükség esetén általa hivatalból beszerzett információk összességére támaszkodik.(34) Az adott országban fennálló általános helyzettel kapcsolatban az EJEB gyakran tulajdonított jelentőséget az emberi jogokat védő független nemzetközi szervezetek, köztük az Amnesty International, illetve a kormányzati források újabb jelentéseiben található információknak.(35)
81. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatának e bemutatása mellett, azzal összhangban figyelembe kell venni a Bíróság által nemrég, 2016. április 5‑én az Aranyosi és Căldăraru ügyekben hozott ítéletet (C‑404/15 és C‑659/15 PPU, EU:C:2016:198), amely a 2009/299 kerethatározattal módosított 2002/584 kerethatározat alkalmazásáról szól.
82. A Bíróság ebben az ítéletben ugyanis a Charta 4. cikke vonatkozásában megállapította, hogy „az európai elfogatóparanccsal érintett személy egyedi esetében [e cikk] tiszteletben tartásának biztosításához a végrehajtó igazságügyi hatóság, aki az [akár rendszerszerű vagy általánossá vált, akár személyek bizonyos csoportját érintő] zavarok fennállásáról tanúskodó objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatokkal rendelkezik, köteles megvizsgálni, hogy az adott ügy körülményei közt komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból vélelmezhető‑e, hogy az érintett személy a kibocsátó tagállamnak való átadása következtében ténylegesen ki lenne‑e téve ebben a tagállamban [az említett cikk értelmében vett] embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének”.(36)
83. Véleményem szerint a Bíróság által ily módon meghatározott módszert abban a helyzetben is alkalmazni lehet, amikor egy harmadik államból származó uniós polgárral szembeni kiadatási kérelem kapcsán a megkeresett tagállam igazságügyi hatósága vizsgálja, hogy teljesülnek‑e a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében előírt garanciák.
IV – Végkövetkeztetések
84. A fenti megállapítások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az Augstākā tiesa (legfelsőbb bíróság, Lettország) által feltett kérdésekre a következő választ adja:
A jelen alapeljáráshoz hasonló körülmények között az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azok nem követelik meg, hogy egy tagállam más tagállam területén tartózkodó, és harmadik állam kiadatási kérelmében megjelölt állampolgárára ugyanazt a szabályt alkalmazzák, mint amely a másik tagállam állampolgárait védi a kiadatással szemben.
Annak érdekében, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája 19. cikke (2) bekezdésének a betartását a kiadatási kérelemben megjelölt uniós polgár egyedi esetében biztosítani lehessen, a megkeresett tagállam igazságügyi hatósága, aki akár rendszerszerű vagy általánossá vált, akár személyek bizonyos csoportját érintő zavarok fennállásáról tanúskodó objektív, megbízható, pontos és kellően naprakész adatokkal rendelkezik, köteles megvizsgálni, hogy az adott ügy körülményei között komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból feltételezni kell‑e, hogy a megkereső harmadik állam részére történő kiadatása esetén ezen uniós polgár ebben az államban az e rendelkezés értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lenne kitéve.