DÁMASO RUIZ‑JARABO COLOMER
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2007. február 13.(1)1
C‑112/05. sz. ügy
Az Európai Közösségek Bizottsága
kontra
Németországi Szövetségi Köztársaság
„Tagállami kötelezettségszegés – Tőke szabad mozgása − Az állami szervek képviselete a Volkswagenwerk GmbH társaságban − Feltételek”
I – Bevezetés
1. A Volkswagen vállalat, amelyről a német gazdasági csoda, és nem a sötét nemzetiszocialista gyökerek jutnak eszünkbe, a legszembetűnőbb példája annak a szociális piacgazdaságnak nevezett fejlődési modellnek a sikerére, amelyet a második világháború után Ludwig Erhard(2) miniszter vezetett be a freiburgi iskola alapelveinek megfelelően a Németországi Szövetségi Köztársaságban(3).
2. A Volkswagen által gyártott modellek azonkívül, hogy jól ismert a műszaki színvonaluk, hazájuk és mindazon országok kulturális örökségének(4) részét képezik, amelyek útjain valaha is futottak Európában, valamint a tengerentúlon(5) az 50‑es és 60‑as évek egyik kitörölhetetlen emlékeként maradtak meg. Ezért könnyen megérthetjük, hogy sok olyan német állampolgár számára, akik nosztalgiával gondolnak erre az aranykorra, az Európai Közösségek Bizottsága által a Volkswagen‑törvény(6) egyes paragrafusaival kapcsolatban benyújtott kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset többet jelent valamely nemzeti szabályozás vitatásánál, ugyanis ez a kereset a német létforma egyik olyan jelképét támadja, amely igazi modern mítoszt jelent.
3. E múltat idéző megfontolásoktól eltekintve az ügy azok közé tartozik, amelyek azon tagállami szabályozásoknak az EK‑Szerződéssel való összhangjára vonatkoznak, amelyek egyes magánvállalatokban – hagyományosan különleges részvényeknek („golden shares”) nevezett – többletjogokat tartanak fenn a közhatalom számára. Mindazonáltal előrebocsátom, hogy a jelen ügyben olyan jelentős eltérések vannak, amelyek meghatározó szerepet játszanak.
4. Valójában a Bizottság a következő pontokat kifogásolja: a szavazati jog gyakorlásának a Volkswagen alaptőkéjének 20%‑ára történő korlátozása, amennyiben a részvényes részesedése ezt a mértéket meghaladja; több mint 80%‑os többség előírása olyan határozatok meghozatalához, amelyekhez a részvénytársaságokról szóló német törvény (Aktiengesetz(7)) szerint 75%‑os többség szükséges, valamint a Bundnak (a továbbiakban: szövetségi állam) és Alsó‑Szászország tartománynak biztosított azon jog, hogy két tagot delegáljanak a társaság felügyelőbizottságába.
II – Jogi háttér
A – A közösségi jog
5. A Bíróság azokat a nemzeti jogszabályokat, amelyek érvényességét a Bizottság vitatja, általában az EK‑Szerződés két alapvető szabadságának – a tőke szabad mozgásának és a letelepedés szabadságának – fényében vizsgálja. A tőke szabad mozgása tekintetében az EK 56. cikk (1) bekezdése így rendelkezik:
„(1) E fejezet rendelkezéseinek keretei között tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti tőkemozgásra vonatkozó minden korlátozás.”
6. A letelepedés szabadságát szabályozó EK 43. cikk első bekezdése ekként rendelkezik:
„Az alábbiakban megállapított rendelkezéseknek megfelelően tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Ezt a rendelkezést azokra a korlátozásokra is alkalmazni kell, amelyek képviseletnek, fióktelepnek vagy leányvállalatnak egy tagállam valamely tagállamban letelepedett állampolgára által történő alapítására vonatkoznak.”
7. Mivel értékelése jelentőséggel bír, meg kell még említeni az EK 295. cikket is:
„E szerződés nem sértheti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet”.
8. A 88/361/EGK irányelv(8) I. melléklete tartalmazza az ezen irányelv 1. cikkében említett tőkemozgásokat osztályozó nómenklatúrát. A mellékletben említést nyert különösen a „részesedés új vagy meglévő vállalkozásban tartós gazdasági kapcsolatok létrehozása vagy fenntartása céljából” (közvetlen befektetések)(9), valamint az „értéktőzsdei kereskedésben résztvevő belföldi értékpapírok megszerzése nem honos személyek által” (portfólióbefektetések)(10).
B – A német jog
9. A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti keresettel érintett jogrendből a részvénytársaságokról szóló törvény és a Volkswagen‑törvény egyes rendelkezéseit kell kiemelni.
1. A részvénytársaságokról szóló törvény
10. A törvény 134. §‑ának a vállalati ágazatbeli ellenőrzésről és átláthatóságról szóló 1998. április 27‑i törvénnyel (Gesetz zur Kontrolle und Transparenz im Unternehmensbereich) (BGBl. 1998 I, 786. o.) módosított változata kimondja, hogy a szavazati jogot a részvények névértéke, a névértékkel nem rendelkező részvények esetében („Stükactien”) pedig azok száma határozza meg. A fenti rendelkezés előírja még azt is, hogy a tőzsdén nem jegyzett részvénytársaságok esetében, ha valamely részvényes több részvénnyel rendelkezik, az alapszabály egy abszolút mértékű vagy fokozatos felső határ meghatározásával korlátozhatja a szavazati jogot.
11. A részvénytársaságokról szóló törvény 101. §‑ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a felügyelőbizottsági tagok delegálásának jogáról az alapszabályban kell rendelkezni, és ez a jog csak meghatározott részvényesek vagy a névre szóló részvények tulajdonosai részére biztosítható, amelyek átruházása a társaság hozzájárulásához kötött. Az egyes meghatározott részvényesek számára biztosított delegálási jogokat a felügyelőbizottság részvényesek által kijelölt tagjainak a törvényben vagy az alapszabályban előírt száma egyharmadára korlátozza. Azonban e paragrafus utolsó mondata kifejezetten kimondja, hogy e kérdés különös szabályozása a Volkswagen‑törvény 4. §‑ában változatlan szöveggel marad hatályban.
2. A Volkswagen‑törvény
12. A törvény 1. §‑a a korábban a német szövetségi állam 100%‑os tulajdonában levő korlátolt felelősségű társaságot részvénytársasággá alakította át.
13. A Volkswagen‑törvény 2. §‑a a szavazati jog gyakorlására vonatkozó szabályokat tartalmazza, az (1) bekezdés az alaptőke egyötödét meghaladó részesedéssel rendelkező részvényes szavazati jogát az alaptőke egyötödére korlátozza. E paragrafus (2) és (3) bekezdése a részvénytulajdonosok által birtokolt részvények számának meghatározására vonatkozó szabályokról is rendelkezik.
14. A Volkswagen‑törvény 4. §‑a, amely „a társaság alapszabálya” címet viseli, különböző kérdéseket érint, az (1) bekezdés értelmében a Németországi Szövetségi Köztársaság és Alsó‑Szászország tartomány két‑két tagot delegálhat a felügyelőbizottságba mindaddig, amíg a társaságban részvényekkel rendelkezik.
15. Az említett törvény 4. §‑ának (2) bekezdése a termelőlétesítmények létrehozását és áthelyezését a felügyelőbizottsági tagok kétharmadának hozzájárulásához köti.
16. A Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdése az alaptőke több mint négyötödében (80%‑ban) szabta meg azon közgyűlési határozatok elfogadásához szükséges többséget, amelyek esetében a részvénytársaságokról szóló törvény szerint a képviselt alaptőke legalább háromnegyedes (75%‑os) többsége szükséges.
III – A tényállás és a pert megelőző eljárás
A – A Volkswagen‑törvény történelmi háttere
17. Ahhoz, hogy jobban megértsük a Volkswagen‑törvényt, időben vissza kell nyúlni egészen a társaság keletkezéséig, amit a német kormány ellenkérelmében és különösen a Bizottság 2003. március 20‑i felszólító levelére elküldött 2003. június 20‑i válaszában elég részletesen leírt, és amit a Bizottság sem vitatott.
18. Adolf Hitler 1933 januárjában történt hatalomra jutását követően tervet fogadtak el az autóipar fellendítésére(11), és a „népautó” (Volks – Wagen) gyártására irányuló koncesszióra pályázatot írtak ki. A cél egy olyan egyszerű és a németek többsége számára elérhető autó előállítása volt, amely nem jelent túl nagy anyagi terhet. Ezt a feladatot a legendás mérnök, Ferdinand Porsche(12) kapta.
19. A terv megvalósításába gyorsan bele kellett kezdeni, és erre a célra két alkalommal nyújtottak állami támogatást, összesen 700 000 birodalmi márka (a továbbiakban: RM) összegben, és a munka elvégzésére megszabott tíz hónap alatt havonta 20 000 RM összegű támogatást nyújtott a Reichverband der Deutschen Automobilindustrie (Német Autóipari Szövetség) is. Hitler a szövetség által jelzett problémák miatt az Arbeitsfrontra (Munkafront) bízta a Volkswagen gyártását(13), ami majdan a valaha ismert legnagyobb gyár felépülését követően fog beindulni. Különböző finanszírozási források voltak: a német állam által nyújtott hozzájáruláson kívül, a kormány a lakossági megtakarításokat is igénybe vette, és felszólította azokat a polgárokat, akik majd a későbbiekben gépjárművet szándékoznak vásárolni, hogy minden héten 5 RM‑et fizessenek be a vállalat finanszírozására nyitott számlára. Ily módon 286 millió RM gyűlt össze.
20. 1937. május 28‑án a Volkswagen tervet elvették a fent említett szövetségtől, és létrehoztak egy állami társaságot, a Gesellschaft zur Vorbereitung des Volkswagen m. b. H‑t a Munkafront által biztosított 50 millió RM összegű kezdőtőkével. A Munkafront rendelkezésére bocsátottak egy repülőgépet, hogy olyan megfelelő helyet találjanak az óriásgyár megépítésére, amely Közép‑Németországban található, és jó szárazföldi és vízi megközelítéssel rendelkezik. Végül is az ideális területet Alsó‑Szászországban találták meg, a Wolfsburg kastély közelében, amely a XIV. század óta von der Schulenberg gróf családjának a tulajdonában állt, és a kastélyt kisajátították. A gyárat Fallersleben község mellett építették fel, a Hannovert és Berlint összekötő autópálya nyomvonalán, a Mittelland‑csatorna közelében. 1938. május 26‑án közel 70 000 ember előtt rakták le az alapkövet, és szinte ezzel egy időben elkezdődött a leendő munkások elhelyezésére szolgáló új város, a mai Wolfsburg tervezése. Általános meglepetésre a Führer „KdF Wagen” (Kraft durch Freude Wagen) névre keresztelte át a járművet (örömben az erő autó) annak ellenére, hogy a Porsche iroda már nemzetközi szinten is bejegyeztette a Volkswagen védjegyet(14).
21. A gépjármű hivatalos bemutatóján három különböző típust állítottak ki: egy kabriót, egy felnyitható tetejű autót és egy limuzint. A feltűnő egyenruhát viselő és a politikai rendszer iránti feltétlen odaadást kinyilvánító katonák által körülvett Hitler beült a kabrióba, amelyet Ferdinand Porsche fia, Ferry vezetett, aki ezzel egy csapásra híres lett. Nagy lelkesedéssel fogadták Hitler azon kijelentéseit, melyek szerint a „KdF Wagen” hamarosan mindenki számára elérhető lesz, hiszen csak 990 RM‑be fog kerülni.
22. Azon üzemek nagy részét, amelyek majd egykor – a tervet támogató politikusok képzeletében – Európa legnagyobb iparvállalatát fogják alkotni, azoknak a javaknak az eladásából építették, amelyeket a weimari köztársaságban korábban működő, közvetlenül a nemzeti‑szocialista hatalomátvételt követően betiltott szakszervezetektől vettek el(15).
23. A járművek sorozatgyártásának 1939. október 15‑én kellett volna kezdődnie, azonban Hitler 1939. szeptember 1‑jén megtámadta Lengyelországot, és a második világháború kitörése keresztülhúzta a terv megvalósításában részt vevők számítását, mivel a termelést át kellett állítani elsősorban a csapatok mozgatásával és a lőszerek szállításával kapcsolatos katonai igények kielégítésére, emiatt közel 336 000 betétest(16) fosztottak meg az oly nagyon óhajtott járműtől, akiknek álma így a fegyverek és ágyúk zajában szertefoszlott(17).
24. A szövetséges bombázások komoly károkat okoztak a vállalat létesítményeiben, hiszen a négy légitámadás(18) alatt több mint ezer tonna nagy hatóerejű bombát dobtak le. A károk ellenére 1945 májusában(19) a termelés újra beindult a gyárban, miután a brit megszállási övezet katonai kormányzata Rudolf Brörmann vezető felügyelőmérnököt helyezte a társaság élére, aki nagy elszántsággal hárította el a gyár lerombolására tett amerikai kísérletet. 1947‑ben Heinrich Nordhoff, az Opel igazgatótanácsának egyik tagja vette át(20) az irányítást. A katonai kormányzat nem tudta eladni a társaságot a külföldi versenytársaknak – a Fordnak, illetve a Chryslernek –, így amikor Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága 1949‑ben kivonult a megszállási övezetből, a Volkswagen gyakorlatilag gazdátlan vagyonná vált.
25. Annak ellenére, hogy nem volt ismert a tulajdonos, a gyár meglepő dinamizmusról tett tanúbizonyságot, amelynek következtében üzleti fellendülés(21) vette kezdetét, amely felkeltette a munkavállalók érdeklődését is, ami kétségtelenül a vállalat sikeréhez való közvetlen és azonnali hozzájárulásukból következik. Amikor a múlt század 50‑es éveinek végén úgy tűnt, hogy a Volkswagen betéteseinek keresetét a bíróságok el fogják utasítani, az alkalmazottak is követelni kezdték a vállalat feletti tulajdonjogot, ami azt jelentette, hogy a szövetségi állammal, Alsó‑Szászország tartománnyal, a szakszervezetekkel és a pórul járt betétesekkel együtt már öten követelték maguknak a védjegyhez fűződő jogot.
26. Megvolt a veszélye annak, hogy az ellentétes érdekek miatt kialakult viták a német bíróságok előtt folytatódnak, veszélyeztetve ezzel az ifjú Szövetségi Köztársaság jelképének tekintett vállalat stabilitását. Hosszú évekig tartó heves vitákat és kimerítő tárgyalásokat követően a Volkswagenwerk GmbH társaság jogviszonyainak szabályozásáról szóló megállapodás formájában született meg a megoldás, amely a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány között 1959. november 12‑én jött létre(22).
27. A megállapodás azt tartalmazta, hogy az első szakaszban a fent említett társaság (amely ebben az időszakban korlátolt felelősségű társaság volt) összes részvényét(23) a szövetségi államra kell átruházni. A részvénytársasággá történő átalakulást követően, a második szakaszban a részvények 60%‑át magánszemélyek, a fennmaradó 20‑20%‑át a két érintett közjogi jogalany, a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány kapta meg(24).
28. A fent említett nemzeti és tartományi közigazgatási szervek között létrejött megállapodásban figyelembe vették a munkavállalók érdekeit is, és a kutatás, az oktatás, a tudomány és technológia elősegítésére létrehozták a Volkswagen alapítványt.
29. 1960. július 6‑án fogadták el a Volkswagen részvénytársaság alapszabályát, amelyet a megállapodás többi részével együtt a Volkswagen‑törvény is átvett. Két kikötés írja elő, hogy bizonyos határozatok meghozatalához szükséges minősített többséget 75%‑ról több mint 80%‑ra kell emelni, valamint hogy a szavazati jogok gyakorlását az alaptőke 20%‑ára kell korlátozni.
B – A pert megelőző eljárás
30. A Volkswagen‑törvénnyel kapcsolatos panaszok beérkezését követően a Bizottság 2003. március 19‑én felszólító levelet küldött a Németországi Szövetségi Köztársaságnak, amelyre a válasz 2003. június 20‑án érkezett meg.
31. A rendelkezésre bocsátott magyarázatok a Bizottságot nem győzték meg, ezért 2004. április 1‑jén indokolással ellátott véleményt bocsátott ki, amelyben felszólította a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy a vélemény átadásától számított két hónapon belül hozza meg a Volkswagen‑törvény hatályon kívül helyezéséhez vagy módosításhoz szükséges intézkedéseket.
32. A német kormány észrevételeit 2004. július 12‑i levelében tette meg, amelyben megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a Volkswagen‑törvény nem sérti az EK 56. cikket, ezért nincs szükség a módosítására. Ebből kifolyólag az eljárás megszüntetését kérte, mivel a kötelezettségszegésre vonatkozó kifogás megalapozatlan.
33. A Bizottság, mivel a Németországi Szövetségi Köztársaság válaszával nem volt megelégedve, keresetet nyújtott be a Bírósághoz, amelyben az EK 226. cikk alapján az EK 56. cikk és az EK 43. cikk megsértéséből eredő kötelezettségszegés megállapítását kérte.
IV – A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei
34. A keresetlevél 2005. március 4‑én érkezett a Bíróság Hivatalához, amelyben a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a Volkswagen‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése, 4. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése ellentétes az EK 56. és 43. cikkel, valamint kötelezze a Németországi Szövetségi Köztársaságot a költségek viselésére.
35. A 2005. május 25‑én benyújtott ellenkérelmében a Németországi Szövetségi Köztársaság megalapozatlanságra hivatkozva kéri a kereset elutasítását, valamint a Bizottság költségekben való marasztalását.
36. 2005. szeptember 7‑i végzésével a Bíróság elnöke megengedte, hogy a Finn Köztársaság beavatkozzék az eljárásba, amely azonban a Bíróság Hivatalához 2005. november 25‑én érkezett levelében a kérelmétől elállt.
37. A választ 2005. augusztus 22‑én, a viszonválaszt pedig 2005. november 16‑án nyújtották be.
38. A 2006. december 12‑i tárgyaláson a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Bizottság képviselői előadták szóbeli észrevételeiket.
V – A kötelezettségszegés vizsgálata
A – Bevezető megjegyzések
39. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a Bizottság hivatkozott az EK 43. cikk megsértésére is, a kérelme azonban a tőke szabad mozgásának megsértésére (EK 56. cikk) korlátozódik, minden bizonnyal azért, mert figyelembe vette, hogy az ítélkezési gyakorlat korábban hogyan kezelte a különleges részvényekkel kapcsolatos ügyeket, ami azonban nem gátolja a Bíróságot abban, hogy a letelepedés szabadságának egyidejű megsértéséről is határozzon.
1. A Volkswagen‑törvény és a különleges részvényekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat
40. A Bizottság alapvetően a különleges részvényekkel(25) kapcsolatos ítélkezési gyakorlatra hivatkozik, és álláspontját azzal támasztja alá, hogy olyan állami intézkedésről van szó, amely az államnak, vagyis a jelen esetben a szövetségi államnak és Alsó‑Szászország tartománynak elsőbbségi jogokat biztosít.
41. A Bizottság a két szerv által, a vállalat körüli tulajdoni viták rendezése érdekében kötött megállapodás közjogi jellegére is felhívja a figyelmet, ugyanis egy, egyetlen társaság vonatkozásában elfogadott törvényről van szó.
42. A német kormány vitatja ezt a megközelítést, és úgy véli, hogy azok az esetek, amelyekkel kapcsolatban a Bíróság határozott, nem hasonlíthatók össze a Volkswagen társaság esetével. A német kormány a vitatott rendelkezések objektivitására utal, legalábbis azokéra, amelyek a szavazati jogok korlátozására, valamint a részvényesek közgyűlésén bizonyos alapvető határozatok meghozatalához megkívánt többség növelésére vonatkoznak, és azt állítja, hogy ezek a rendelkezések nem eredményeznek hátrányos megkülönböztetést, mivel az állami és a magánbefektetők esetében is azonos módon kell alkalmazni.
43. Ezenkívül a német kormány még azt is kiemeli, hogy a Volkswagen‑törvény kizárólag azon oknál fogva, hogy a szövetségi állam és Alsó‑Szászország között 1959‑ben létrejött magánjogi megállapodást vette át, nem minősíthető „állami intézkedésnek”.
44. A jelen ügy – szigorú értelemben véve – igazából nem is tartozik a különleges részvényekkel kapcsolatos ügyek közé, mivel a közjogi jogalanyok tulajdonában lévő részvényekhez nem kapcsolódnak elsőbbségi jogok, az ilyen jogok korlátozó értelmezése azonban akkor sem fogadható el. Valójában nem az a lényeges kérdés, hogy az alaptőkében való bizonyos részesedésekhez formálisan kapcsolódnak‑e többletjogok, hanem inkább az, hogy e jogok biztosítására kiváltságos módon került sor, amely a befektetők – és különösen a külföldi befektetők – visszatartását eredményezi.
45. A német kormány azon érvelése, mely szerint a nemzeti parlament által megszavazott törvényt nem kellene állami intézkedésnek minősíteni, meghökkentő, mivel a közhatalmi tevékenységnek a törvényhozói hatáskörök gyakorlásánál nincs jellegzetesebb megnyilvánulása. Ugyanilyen meglepő a német jogi „Staatsvertrag” magánjogi megállapodásként történő minősítése is, hiszen ezt e tagállam jogirodalma egyértelműen a jogrendjében található közjogi aktusok közé sorolja(26).
46. Elutasítom tehát a német kormánynak annak alátámasztására előterjesztett érveit, miszerint a jelen ügyet már kezdettől fogva el kellene határolni azoktól a különleges részvényekre vonatkozó ügyektől, amelyek korábban már ítélet tárgyát képezték, ez azonban nem érinti a Bizottság által vele szemben előterjesztett kötelezettségszegésre vonatkozó kifogások részletes elemzését, amelyet a későbbiek során fogok megtenni.
2. Az EK 295. cikk relevanciája
47. Különös módon a német kormány védekezése során nem hivatkozott az EK 295. cikk tiszteletben tartására, amelyet egyrészt a fent hivatkozott Bizottság kontra Portugália ügyben, a Bizottság kontra Franciaország ügyben és a Bizottság kontra Belgium ügyben(27), másrészt a fent hivatkozott Bizottság kontra Spanyolország ügyben és a Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben(28) hozott ítéletek alapjául szolgáló ügyekben ismertetett egyesített indítványaimban részletesen elemeztem.
48. Fenntartom tehát azt az álláspontomat, mely szerint az EK 295. cikkben szereplő „tulajdoni rend” kifejezés nem a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos polgári jogi szabályokra utal, hanem azon különböző jellegű szabályok képzeletbeli összességére – ideértve a közjogi szabályokat is –, amelyek alkalmasak arra, hogy biztosítsák valamely vállalkozás feletti ellenőrzési jogot, azaz amelyek lehetővé teszik, hogy annak a személynek, aki ezzel a joggal rendelkezik, döntő befolyása legyen valamennyi célkitűzés vagy bizonyos célkitűzések meghatározására és végrehajtására. Ugyanakkor e rendelkezés szükségszerű célkutató értelmezéséből következik, hogy a Szerződés értelmében az állami és magánvállalatok között különbséget nem lehet kizárólag a részvényesi kör összetétele alapján tenni, hanem e különbségtételhez azt is meg kell vizsgálni, hogy az államnak van‑e lehetősége arra, hogy olyan gazdaságpolitikai célokat is kitűzhessen, amelyek a magántevékenységre jellemző lehető legnagyobb haszon elérésének céljától eltérnek(29).
49. Megerősítem tehát azt az álláspontomat, miszerint a nemzeti jogrendekre jellemző tulajdoni rendnek a Szerződés 295. cikkében rögzített tiszteletben tartása minden olyan intézkedésre kiterjed, amely a közszférába történő gazdasági beavatkozás révén az állam számára lehetővé teszi a nemzet gazdasági tevékenységének alakítását(30).
50. Annak ellenére, hogy a fent hivatkozott Bizottság kontra Spanyolország ügyben és a Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítéletek alapjául szolgáló ügyekben ismertetett indítványomban megfogalmazott azon bírálat, mely szerint a Bíróság ‑ indokolás nélkül – tekint el az EK 295. cikk alkalmazásától és hatályától, továbbra is időszerű, ugyanis a későbbiekben hozott ítéletek sem értelmezték ezt a cikket(31), el kell ismerni, hogy a jelen ügy alapvetően különbözik a Bíróság által ez idáig vizsgált ügyektől, ami a megoldás szempontjából más irányt szab a Bíróság számára.
51. A fenti ügyek az ún. „stratégiai ágazatokban” működő vállalatok privatizációjának folyamatába illeszkedtek, amely ágazatok liberalizációja fokozatosan történt meg (szénhidrogének, repülőterek, biztosítás). A vitatott intézkedések egy ponton hasonlóságot mutattak, vagyis olyan eszközöknek minősültek, amelyek révén a gazdaságpolitikai stratégia kialakítása érdekében az állami szervek beavatkozhattak bizonyos, a nemzetgazdaság szempontjából alapvető jelentőségű tevékenységekbe(32).
52. A Volkswagen‑törvény – létrejöttének körülményeiből adódóan – nem ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkedik.
53. Egyrészt ez az ágazat hagyományosan nem tartozik a nemzetgazdaság kulcsfontosságú területei közé ‑ függetlenül a bruttó hazai termékből való jelentős részesedésétől –, hiszen a német autóipar a két világháború közötti korszakban – állami beavatkozás nélkül is – jelentős fejlődésen ment keresztül.
54. Másrészt a Volkswagen‑törvény elsődleges célja a vállalat körüli tulajdoni viták rendezése volt, ami az EK 295. cikknek egyesek által vallott értelmezése szerint azt jelenti, hogy e törvény magánjogi jellegű normának minősül, azonban ezt az értelmezést én nem osztom. Mindazonáltal a Bizottság által a jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset keretében vitatott rendelkezések – sem általánosságban véve, sem a Volkswagen vállalatot önmagában szemlélve – nem a tulajdoni viták rendezésére vonatkoznak.
55. Nem kétséges, hogy a Volkswagen‑törvénynek a jelen esetben megtámadott három rendelkezése azokat segíti, akik a társaság feletti ellenőrzési jogkört gyakorolják, és e jogkört a továbbiakban is meg kívánják tartani olyan jellegzetes társasági jogi eszközök igénybevételével, amelyek a vállalat igazgatótanácsának az ellenséges nyilvános vételi ajánlatokkal szemben védelmére szolgálnak(33).
56. A fentiekre figyelemmel álláspontom szerint a Volkswagen‑törvény összeegyeztethetetlen az EK 295. cikkel az általam mindig is képviselt értelmezés, és azon értelmezési szempontok szerint is, amelyek e rendelkezést a tagállamok magántulajdon‑viszonyok szabályozásával kapcsolatos autonómiájának védelmére korlátozzák.
B – A tőke szabad mozgásának korlátozásairól
1. Előzetes pontosítás
57. A Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette a letelepedés szabadságát és a tőke szabad mozgását, érvelését azonban kizárólag ez utóbbi megsértésére alapítja, ami természetesnek tűnik annak a különleges részvényekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatnak a fényében, amely elsősorban az EK 56. cikkre összpontosított, és az EK 43. cikket csak kiegészítő jelleggel érintette.
58. Fenntartom azon véleményemet, miszerint a letelepedés szabadsága képezi azt a természetes és megfelelő keretet, amelyen belül vizsgálni kell azokat a különbözőféle korlátozásokat, amelyek a nagyon pontatlanul elnevezett „különleges részvényekből” erednek, mivelhogy a Németországi Szövetségi Köztársaság általában arra törekszik, hogy ellenőrzést gyakoroljon a privatizált vállalatok társasági döntéshozatala felett a tulajdonosi szerkezet befolyásolásával kapcsolatos jogköreinek alkalmazásával (a tagság összetételébe, vagy a konkrét vezetőségi döntésekbe való beavatkozással), e kérdésnek azonban kevés köze van a tőke szabad mozgásához(34).
59. Mindemellett ezek a jogkörök lehetnek hatással a letelepedés szabadságához való jogra kevésbé vonzóvá téve azt akár közvetlenül azáltal, hogy az alaptőkében való részesedést érintik, akár közvetve azáltal, hogy a társasági szervek rendelkezési és irányítási jogosultságának korlátozásával mérséklik a vonzerejét(35). A Bíróság megállapításával ellentétben(36) hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a tőke szabad mozgásának fentiekből eredő korlátozása csak másodlagos jellegű, és nem szükségszerű. Korábban már megfogalmaztam, hogy ez az állítás helytálló azon intézkedések tekintetében is, amelyek a tagság összetételére vonatkoznak, de még inkább igaz azok esetében – mint például a jelen esetben vitatott intézkedések –, amelyek a társaságokon belüli határozathozatalt korlátozzák (társasági célok módosítása, vagyonátruházás), és amelyek csupán hipotetikus és nagyon laza kapcsolatban állnak a tőke szabad mozgásával(37).
60. Mindenesetre felesleges részletesebben vizsgálni a hivatkozott jogsértés téves jogi minősítését ‑ amelynek egyébként sincsenek jelentős következményei –, mivel a Bíróság ugyanolyan módon értékeli a két közösségi szabadságot. A továbbiakban annak megvizsgálásához, hogy a hivatkozott kötelezettségszegések fennállnak‑e – tekintettel arra, hogy az EK 295. cikk nem legitimálhatja a Volkswagen‑törvényt –, a Bíróság módszerének elfogadását javaslom.
61. Amint már kifejtettem, a Bíróság tehát már számos alkalommal vizsgálta az EK 56. cikk (1) bekezdését, amely tiltja a tagállamok közötti tőkemozgásra vonatkozó korlátozásokat(38).
62. Mivel a „tőkemozgások” fogalom meghatározása hiányzik a EK‑Szerződésből, az ítélkezési gyakorlat a 88/361 irányelvhez(39) mellékletként fűzött nómenklatúrának jelzésértéket tulajdonított, ennélfogva tőkemozgásoknak minősülnek a közvetlen befektetések, vagyis a valamely vállalkozásban az annak irányításában és ellenőrzésében való részvételre lehetőséget nyújtó részvények birtoklása révén történő részesedés megszerzése, illetve a közvetett befektetések, vagyis a tőkepiaci értékpapírok pénzügyi befektetési célzattal, a vállalkozás irányítása és ellenőrzése befolyásolásának szándéka nélkül történő megszerzése (ún. portfólióbefektetések)(40).
63. A Bíróság megvizsgálta a két befektetési formát, és az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti „korlátozásoknak” minősítette azon nemzeti intézkedéseket, amelyek megakadályozzák vagy korlátozzák az érintett társaságok részvényeinek megszerzését, vagy más tagállamok gazdasági szereplőit visszatarthatják attól, hogy azok tőkéjébe befektessenek(41).
64. Ezen elvek fényében kell megvizsgálni a Volkswagen‑törvény vitatott rendelkezéseit annak megállapítása érdekében, hogy azok jelentenek‑e az EK 56. cikk (1) bekezdése szerinti, a tőke szabad mozgására vonatkozó korlátozást. Amennyiben ez a helyzet áll fenn, az esetleges igazolásokat is vizsgálni kell(42).
2. A vitatott szabályozás elemzése
a) A szövetségi államot és Alsó‑Szászország tartományt megillető azon jog, hogy két tagot delegáljon a társaság felügyelőbizottságába
i) Bemutatás
65. A Bizottság álláspontja szerint a Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése, amely lehetővé teszi a Németországi Szövetségi Köztársaság és Alsó‑Szászország tartomány részére, hogy két‑két tagot delegáljanak a felügyelőbizottságba mindaddig, amíg részvényekkel rendelkeznek, eltér a részvénytársaságokról szóló törvény 101. §‑ának (2) bekezdésében foglalt szabálytól, amely szerint erről a jogról csak a társaság alapszabályában lehet rendelkezni, és ez csak a Volkswagen‑törvényben vagy az alapszabályban meghatározott felügyelőbizottság részvényesek által kijelölt tagjainak egyharmadára korlátozódhat, azaz a Volkswagen társaság esetében három tagra.
66. A Bizottság úgy véli, hogy ezen előjognak a Volkswagen‑törvényben található megfogalmazása korlátozza más részvényeseknek azt a lehetőségét, hogy részt vegyenek e társaság irányításában és ellenőrzésében, ami az ítélkezési gyakorlat értelmében a tőke szabad mozgásának megsértését jelenti(43). Álláspontja szerint nincs jelentősége annak a ténynek, hogy a szövetségi állam összes részvényét átruházta, és hogy ebből kifolyólag nem gyakorolja a kinevezési jogkörét, illetve annak ténynek sem, hogy az Alsó‑Szászország tartomány által delegált tagok száma a társaság tőkéjében való részesedésével arányos, sőt még annál alacsonyabb is, mivel ezek nem akadályozzák meg azt, hogy az állam különleges jogkörökkel rendelkezzen, ami csökkenti a Volkswagen társaságba történő befektetések vonzerejét.
67. A német kormány úgy véli, hogy a felügyelőbizottság(44), mivel ellenőrző szervként működik, tényleges döntéshozatali jogkörrel nem rendelkezik, kivéve azt a néhány esetet, amikor a Volkswagen‑törvény vagy az alapszabály írja elő a beavatkozását. A német kormány továbbá azt is hozzáteszi, hogy az említett szervbe delegált tagok száma megfelelő arányban van a tőkében való részesedéssel, mivel Alsó‑Szászország tartomány felügyelőbizottsági képviselete alacsonyabb az általa birtokolt részvények százalékos arányánál; a német kormány végezetül hozzáteszi, hogy a Bizottságnak a befektetések megfékezésére vonatkozó érvelése egyáltalán nem tükrözi a valóságot.
ii) A jogalap vizsgálata
68. Helyesen értelmezve, a felügyelőbizottsági tagok delegálásának joga, amely a részvénytársaságokról szóló német törvény 101. §‑ának (1) és (2) bekezdése értelmében az alapszabályban meghatározott bizonyos részvényeseknek van fenntartva, kettős szerepet tölt be: egyrészt megkönnyíti a társaság azon nagyrészvényeseinek a felügyelőbizottságban való képviseletét, akik részt kívánnak venni a társaság irányításában, másrészt fenntart néhány helyet a kisebbségi részvényesek számára, akiknek a képviseleti joga a részvényesek által kijelölt tagok számának egyharmadát nem haladhatja meg(45).
69. A Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése alóli kivétel, amelyet e rendelkezés szabályoz, egyértelműen mutatja, hogy az érintett közjogi jogalanyok jogai túlzott mértékűek.
70. Így egyrészt úgy tűnik, hogy a 101. § megfogalmazásának egyik indoka éppen az volt, hogy a közérdekű szolgáltatásokat nyújtó társaságokat anélkül vonják az állami szervek befolyása alá, hogy ez utóbbiaknak rendelkezniük kellene a szükséges tőkével(46). Ez azonban semmiképp sem igazolja a Volkswagen‑törvényt, sőt inkább a rendkívüli jellegét emeli ki, mivelhogy az a tény, hogy ez a kivétel megmaradt, azoknak a szabályoknak a kivételes jellegét hangsúlyozza, amelyek előnyeit kizárólag egy társaság élvezi.
71. Másrészt azt is megállapíthatjuk, hogy a vitatott szabályozás formai szempontból eltér az általános szabályozástól, mivel jogszabályban(47) és nem az alapszabályban biztosítja a felügyelőbizottsági tagok kijelölésének jogát, továbbá érdemben is eltér, mivel a Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése az alaptőkének megfelelő tíz helyből négyet a két közjogi jogalanynak tart fenn, amely meghaladja a részvénytársaságokról szóló törvény 101. §‑ának (2) bekezdésében előírt egyharmadot.
72. Röviden: a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány ezen kizárólagos előjoga, amely az általános szabályok szellemével ellentétben egyáltalán nincs arányban a részesedésük nagyságával, korlátozza más részvényeseknek azt a lehetőségét, hogy hasonló előnyöket élvezzenek, és megszünteti a tőkerészesedés és a társaság irányításában való részvétel lehetősége közötti arányosságot(48). Még az a vállalkozó is, aki egyébként az alapszabály módosításához és e rendelkezések hatályon kívül helyezéséhez elegendő befolyással rendelkezne, beleütközne a törvény módosításával kapcsolatos akadályokba, amelyhez a nemzeti parlament támogatása szükséges.
73. Ezért bár a Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése lex specialisnak minősül, nem merülhet fel kétség a tekintetben, hogy az említett rendelkezés visszatartja a befektetőket attól, hogy nagyobb mennyiségben vásároljanak Volkswagen‑részvényt, mivel a felügyelőbizottságban négy olyan taggal fogják szembe találni magukat, akiket a részvények csekély hányadát birtokló állami szervek delegáltak.
74. A kötelezettségszegés vizsgálatakor nincs jelentősége annak a kérdésnek, hogy az említett közjogi jogalanyok élnek‑e ezekkel a jogokkal, ugyanis elegendő azt megállapítani, hogy a német jogrendben nem szüntették meg a szövetségi államnak, illetve Alsó‑Szászország tartománynak sem azt a többletjogát, hogy a Volkswagen felügyelőbizottságába tagokat jelöljön, sem azt a jogát, hogy beavatkozhasson abban az esetben, ha azt célszerűnek tartja.
75. A fentiek alapján a Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (1) bekezdése sérti az EK 56. cikket, ám ez a megállapítás nem érinti azokat az esetleges igazolásokat, amelyeket – mivel azok a többi vitatott rendelkezés vonatkozásában is megegyeznek – a többi kifogás vizsgálatát követően együttesen fogok elemezni.
b) A blokkoló kisebbség és a szavazati jog korlátozása
i) Bemutatás
76. Az eljárási iratokban, e két kötelezettségszegési kifogást külön vizsgálták, együttes vizsgálatukra csak a három vitatott rendelkezés összhatásának tanulmányozásakor került sor. Mindazonáltal – a későbbiekben előadott okok miatt – ésszerűnek tűnik ezek együttes vizsgálata.
77. A Bizottság külön vizsgálata során azt állította, hogy a Volkswagen‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése a szavazati jognak az alaptőke egy ötödére való korlátozása révén, a részvényesek véleményének megkérdezése nélkül állapított meg kivételt az „egy részvény egy szavazat” („one share, one vote”) elve alól. Azt is megjegyzi, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a szavazati jogok társaságokban történő korlátozása széles körben elterjedt gyakorlat, mindenképpen látni kell, hogy különbség van aközött, hogy korlátozási lehetőség biztosításáról van‑e szó (a német jogrend a tőzsdén nem jegyzett társaságok tekintetében ezt alkalmazza), vagy pedig – mint a Volkswagen esetében – a törvényben írnak‑e elő korlátozást valamely vállalkozás számára.
78. A Bizottság elemzését a Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésével folytatja, amely azáltal, hogy bizonyos közgyűlési határozatok meghozatalához szükséges többséget az alaptőke több mint négyötödében (80%‑ában) rögzíti, miközben a részvénytársaságokról szóló törvény csak háromnegyedes (75%‑os) többséget ír elő, lehetővé teszi Alsó‑Szászország tartomány számára, hogy a kezdetektől meglévő, elegendő arányú kisebbsége révén megakadályozza és gátolja e határozatok meghozatalát. A Bizottság továbbá azt is megjegyzi, hogy ez a több mint négyötödös többség nem a részvényesek akaratának megnyilvánulása, hanem a jogalkotó által, kizárólag a közjogi befektetők érdekében hozott intézkedés eredménye.
79. A német kormány a Volkswagen‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdésében megfogalmazott korlátozás kapcsán nem ismeri el, hogy a társasági tőkében fennálló részesedésnek és a szavazati jogoknak összhangban kellene lenniük, és azt állítja, hogy ez a rendelkezés megállapodás eredményeként jött létre, és hogy a jogalkotó bizonyos társaságokra vonatkozóan szabadon hozhat olyan társasági jogi rendelkezéseket, amelyek az általános szabályoktól eltérnek.
80. A Volkswagen‑törvény 4. §‑ának (3) bekezdésével kapcsolatban a német kormány arra hivatkozik, hogy a részvénytársaságokról szóló német törvény nem tartalmaz korlátozást, és kifejti, hogy Alsó‑Szászország tartomány a tulajdonában lévő részvényeket – mint magánbefektető – sorozatos vásárlásaival szerezte meg a piacon.
81. Amint azt az előzőekben kifejtettem, inkább az említett két rendelkezés együttes vizsgálatát javaslom, mivel nem az önmagukban vett intézkedések, hanem inkább azok hatásai igényelnek részletes vizsgálatot.
82. A Bizottság csupán azt állítja, hogy mivel a három rendelkezés önmagában véve is megsérti a Szerződést, ezért együttes hatásuk csak tovább súlyosbítja ezt a jogsértést.
83. Ezzel szemben a német kormány korábbi ítélkezési gyakorlatra(49) hivatkozva azt állítja, nem állítható, hogy ezek a szabályok akár külön‑külön, akár pedig együttesen vizsgálva megsértették volna a Szerződést.
ii) A jogalapok vizsgálata
84. A Volkswagen‑törvény létrejöttének körülményeiből egyértelműen kiderül, hogy egy adott időpontban(50) fennálló helyzet állandósítása érdekében kifinomult jogi struktúrát hoztak létre. Nehéz másképpen értelmezni bizonyos közgyűlési határozatok jóváhagyásához szükséges többség több mint 80%‑ban történő rögzítését, miközben az általános szabályok csak 75%‑os többséget írnak elő. A szavazati jognak az alaptőke 20%‑ában történő korlátozása megegyezik a két intézményi befektető, azaz a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány által e törvény kihirdetésekor birtokolt részvények százalékos arányával.
85. A gyakorlatban az a befektető, aki az irányító szervekben való részvételhez elegendő számú Volkswagen‑részvényt akar szerezni, hamar rá fog jönni arra, hogy az alapszabály módosításának akadályai vannak, sőt azt is látni fogja, hogy az említett törvény adott szándéknak megfelelő módosításához a jogalkotóhoz kell fordulni.
86. Komoly kétségei először az alaptőke több mint egyötödének megszerzésekor lesznek, mivel e határ átlépése már nem eredményez szavazati jogot(51). De még ha sikerül is mozgósítani a kisrészvényeseket, a blokkoló kisebbséget képező szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány illuzórikussá teszi azokat a módosítási törekvéseket is, amelyeket a részvényesek közgyűlésén az alaptőke több mint négyötöde támogat.
87. Röviden: az elérni kívánt cél kezdettől fogva a status quo fenntartása a nagyrészvényesek, vagyis a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány tekintetében, ami az e jogalanyok felügyelőbizottsági képviseletével kapcsolatos első kötelezettségszegési kifogást támasztja alá.
88. Mindazonáltal nem lehet figyelmen kívül hagyni a későbbiekben taglalt intézkedés alkotójának jellemzőit. Azt is ki kell emelni, hogy a nagyrészvényesek részesedésszerzése előtt álló akadályokat maguk a közjogi jogalanyok vezették be egy szövetségi törvény révén, az 1959‑es megállapodást („Staatsvertrag”) követően.
89. A nemzeti szabályozás, bár mentes a hátrányos megkülönböztetéstől, a fent említett közjogi jogalanyok számára objektíve kedvező helyzetet állandósítja azzal, hogy az irányításba történő bármilyen beavatkozás megakadályozás révén a szövetségi állam és Alsó‑Szászország tartomány jogállását erősíti. E protekcionista következményekben rejlik a Volkswagen‑törvény visszatartó hatása, amely a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében sérti a tőke szabad mozgását. Következésképpen el kell vetni a német kormánynak a Volkswagen‑részvények szabad mozgásával kapcsolatos érveit is, amelyek inkább a portfólióbefektetésekre, mintsem a társaság irányításában való részvétel céljából eszközölt befektetésekre vonatkoznak.
90. Az eredeti megállapodásban nem részes befektetők által tapasztalt nehézségek nyilvánvalóak, és ezek mindaddig létezni fognak – legalábbis potenciálisan –, amíg a vitatott rendelkezések hatályban maradnak. Ezt a helyzetet, amely valójában összeegyeztethetetlen a közösségi joggal, nem lehet megoldani Alsó‑Szászország tartomány – mint egyetlen közjogi befektető – részesedésének felvásárlásával, mivel maga az a szabályozás, amely e helyzet fennállását lehetővé teszi, járul hozzá a német tartományi jogalany befolyásának állandósításához, mint ahogy ez az elmúlt negyven évben is történt.
91. Ez a megoldás különös jelentőséggel bír az alkotók közjogi minőségének bizonyítása szempontjából, mivel azt mutatja, hogy a Volkswagen‑törvény a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében – amely az EK 56. cikk fényében hozza döntéseit – „nemzeti intézkedésnek” minősül, ám más következtetések levonását nem teszi lehetővé, így különösen arra sem lehet következtetni, hogy e szabályozás hiányában a jelen ügyben vitatott szabályokkal megegyező tartalmú alapszabályi rendelkezések érvényessége megkérdőjeleződne‑e.
92. Következésképpen az állami intézkedés jelleg, amely alkalmas arra, hogy visszatartsa a befektetőket a társaság irányításához szükséges részesedés megszerzésétől, azt jelzi, hogy a Volkswagen‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (3) bekezdése az EK 56. cikk (1) bekezdése értelmében sérti a tőke szabad mozgását.
3. A korlátozások esetleges igazolásáról
a) Bemutatás
93. Mivel a német kormány másodlagosan egy sor, a közérdek védelmére alapított érvet adott elő, ezekre kellő figyelmet kell fordítani az EK 58. cikk és az ítélkezési gyakorlat alapján történő vizsgálatkor.
94. A Bíróság már több alkalommal megállapította, hogy a tőke szabad mozgásának nemzeti korlátozása az EK 58. cikkben szereplő okok vagy más egyéb közérdeken alapuló kényszerítő okok miatt elfogadható(52), amennyiben nem létezik az ezen érdekek védelmének biztosítását előíró közösségi harmonizációs intézkedés(53), mivel a tagállamokra tartozik, hogy meghatározzák az ilyen jogos érdekek védelmi szintjét, valamint hogy e szintet milyen módon kell elérni. Ugyanakkor ezt kizárólag a Szerződés által kijelölt korlátok között és különösen az arányosság elvének tiszteletben tartása mellett tehetik meg(54).
95. A jelen esetben a német kormány a Volkswagen‑törvény megszületését befolyásoló sajátos történeti összefüggésrendszer, illetve az alapjául szolgáló szociál‑, gazdaság‑ és iparpolitikai, valamint regionális politikai célkitűzések figyelembevétele mellett érvel.
96. A Bizottság, miután megállapította, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által előterjesztett történeti megfontolások nem relevánsak, azt vitatja, hogy a Volkswagen‑törvény megfelel‑e ezeknek a célkitűzéseknek.
b) Az érvek vizsgálata
97. A Volkswagen‑törvény vitatott rendelkezéseire vonatkozó bírálat nem homályosítja el a társaság sikereit, amelyek nagyon csodálatra méltók, különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy milyen körülmények között születtek: olyan üzemcsarnokokban, amelyek a bombázások miatt szinte romokban álltak. A társaság hatékonyságról, pontosságról, rugalmasságról(55) és dinamizmusról tett tanúbizonyságot, ami dicséretes példája a kitartásnak és sikerre vágyásnak. De a Római Szerződésekkel elindított integrációs folyamat megerősödését követően Európában végbement változások e társaságot is a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra kényszerítették.
98. Először is el kell ismernem, döbbenten állapítottam meg, hogy egy olyan szabály védelme céljából történt hivatkozás a közösség érdekére, amely kizárólagosan egyetlen társaság javát szolgálja, mindez a jogirodalom egyik irányzata által képviselt azon állásponttal összhangban történt, mely szerint különösen fontos a nagyvállalatok tevékenységének közjogi aspektusa, és a társasági jogon alapuló ellenőrzés hiányában, jogi biztosítékok rendszerét kell kidolgozni az ezzel kapcsolatos közérdek tiszteletben tartása érdekében, a társaságok jogállásától függetlenül(56).
99. A felhozott igazolásokkal kapcsolatban először is meg kell állapítani, hogy a német kormány által említett események alátámasztják azt, hogy sürgős okok miatt kellett rendezni egy olyan a társaság, mint a Volkswagen körüli tulajdoni vitákat, ezen okok azonban nem igazolják a három vitatott rendelkezést, amelyeknek – mint ahogy azt már korábban megfogalmaztam – a szűkebb értelemben vett részvénytulajdonlás rendje szempontjából nincs jelentőségük.
100. Másodszor a munkavállalók érdekeire történő hivatkozás teljesen félrevezető, mivel maga a német kormány fogalmazta meg egyrészt, hogy a munkavállalóknak a társaság ellenőrzésére irányuló szándékait a Volkswagen alapítvány létrehozásával figyelembe vették, és ennek következtében a Volkswagen‑törvény egyáltalán nincs hatással – még közvetett hatással sem – az említett munkavállalók törekvéseire. Másrészt még ha a munkavállalóknak a társaság ügyintézésében az együttes irányításnak köszönhető részvételéhez a jogalkotó beavatkozása szükséges is, az nem igényli a közjogi jogalanyok megerősített jogállásának a Volkswagen‑törvénnyel történő bebetonozását.
101. Harmadszor nehezen érhető, hogy miért kell a kisebbségek védelmének a nagyrészvényesek elmozdíthatatlanságán alapulnia. A vitatott szabályok semmilyen további biztosítékot sem nyújtanak.
102. Végül, el kell tekinteni az ipar‑ és gazdaságpolitikai, valamint a regionális politikai célkitűzésektől(57), mivel ezek nem egyeztethetők össze egy egyetlen társaság vonatkozásában hozott szabállyal. A német kormány a közérdeket összekeveri a saját érdekeivel és Alsó‑Szászország tartománynak a társaság megfelelő működéséhez fűződő érdekeivel, amelyek – tekintetbe véve a társaság méretét – jogosak és érthetőek is, hiszen a társaság nagy számban alkalmaz munkavállalókat, és az egész ország területén rendelkezik üzemekkel. Ugyanakkor a Volkswagen‑törvényből nem következik, és bizonyíték sincs rá, hogy a vitatott rendelkezések megkönnyítik e célkitűzések megvalósítását.
103. A német kormány a tőke szabad mozgásának a Volkswagen‑törvény 2. §‑ának (1) bekezdéséből és a 4. §‑ának (1) és (3) bekezdésével eredő korlátozását olyan túl általános és a valóságtól elrugaszkodott érvekkel próbálta indokolni, amelyek nem felelnek meg „a közérdeken alapuló kényszerítő okok” fogalmának, így azokat el kell utasítani.
C – Az EK 43. cikk megsértése
104. A Bizottság nem terjesztett elő semmilyen külön kifogást a Volkswagen‑törvény és az EK 43. cikk összeegyeztethetetlenségével kapcsolatban, kétségtelenül azért, mert figyelembe vette az ítélkezési gyakorlatot, amely az említett ügyekben a tőke szabad mozgásának vizsgálatára összpontosult.
105. A Bíróság számos ítéletében kimondta, hogy ezekben az ügyekben a letelepedés szabadságának korlátozásai a tőke szabad mozgása akadályainak közvetlen következményei, és elválaszthatatlanok tőlük, illetve mivel megállapításra került az EK 56. cikk (1) bekezdésének megsértése, nem szükséges a letelepedés szabadságára vonatkozó szabályok alapján egy másik vizsgálatot lefolytatni(58).
VI – A költségekről
106. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Németországi Szövetségi Köztársaságot, mivel az általa felhozott jogalapok tekintetében pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
VII – Végkövetkeztetések
107. A fenti megfontolások alapján javasolom, hogy a Bíróság:
1) állapítsa meg, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság, mivel hatályban tartotta a Volkswagenwerk korlátolt felelősségű társaság társasági részesedéseinek privatizációjáról szóló 1960. július 21‑i törvény (Gesetz über die Überführung der Anteilsrechte an der Volkswagenwerk Gesellschaft mit beschränkter Haftung in private Hand) 2. §‑ának (1) bekezdését, valamint a 4. §‑ának (1) és (3) bekezdését, nem teljesítette az EK 56. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.
2) A Németországi Szövetségi Köztársaságot kötelezze a költségek viselésére.”