Language of document : ECLI:EU:C:2007:291

PAOLO MENGOZZI

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2007. május 23.1(1)

C‑341/05. sz. ügy

Laval un Partneri Ltd

kontra

Svenska Byggnadsarbetareförbundet és társai

(Az Arbetsdomstolen [Svédország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Szolgáltatásnyújtás szabadsága – EK 12. és EK 49. cikk – 96/71/EK irányelv – Horizontális közvetlen hatály – Munkavállalók kiküldetése – Építőipari vállalkozás – Munka- és foglalkoztatási feltételek – Minimális bérszintek –Általánosan alkalmazandónak nem nyilvánított kollektív szerződés – Kollektív fellépések – Alapvető jogok – A munkavállalók védelme – Szociális dömping – Arányosság”

Tartalomjegyzék

I –   Bevezetés

II – Jogi háttér

A –   A közösségi jog

B –   A nemzeti szabályozás

1.     A munkavállalók kiküldetésére vonatkozó nemzeti szabályozás

2.     A svéd kollektív szerződések

3.     A kollektív fellépésre vonatkozó nemzeti szabályozás

III – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

IV – A Bíróság előtti eljárás

V –   Jogi elemzés

A –   Előzetes megjegyzések

1.     A közösségi jog alkalmazhatóságáról

2.     Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról

B –   Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

1.     Általános megjegyzések

2.     A 96/71 irányelv értelmezéseről és a Svédországban való végrehajtásáról

3.     Közbenső következtetések

4.     Az EK 49. cikkről

a)     Általános megjegyzések

b)     A szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának fennálltáról

c)     A korlátozás esetleges igazolásáról

i)     A kollektív fellépések arányosságáról, amennyiben ezek a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében megállapított bérszintek alkalmazására irányulnak

ii)   A kollektív fellépések arányosságáról, amennyiben a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése által meghatározott valamennyi feltétel alkalmazására irányulnak

VI – Végkövetkeztetések






I –    Bevezetés

1.        Az Arbetsdomstolen (Svédország) ezen két előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével lényegében azt kérdezi a Bíróságtól, hogy abban az esetben, ha valamely tagállam nem rendelkezik a kollektív megállapodást általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel, az EK 12. cikket, az EK 49. cikket és a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet(2) akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, hogy valamely tagállam munkavállalói szakszervezete e tagállam belső jogának megfelelően kollektív fellépéssel megpróbálja arra kényszeríteni a más tagállamban letelepedett szolgáltatót, hogy e szolgáltató által az előbbi tagállam területére ideiglenesen kiküldött munkavállalók érdekében csatlakozzék valamely kollektív szerződéshez, beleértve azt az esetet is, ha e szolgáltatóra nézve a székhelye szerinti tagállamban megkötött kollektív szerződés már kötelező.

2.        A jelen ügy számos, közel sem könnyen megválaszolható jogi kérdést vet fel, amelyek közül a legbonyolultabbak az ellentétes érdekek összebékítését teszik szükségessé.

3.        Ily módon a jelen ügyben adandó válasz megköveteli, hogy a munkavállalók szakszervezetei által a kollektív fellépéshez való jognak a munkavállalók érdekei védelmében történő gyakorlása – amely jogot, amint azt a jelen indítványban javasolom, a közösségi jog általános elveihez tartozónak kellene tekinteni – egyensúlyba kerüljön a Közösség területén székhellyel rendelkező vállalkozás által az EK-Szerződés alapvető szabadságának minősülő szolgáltatásnyújtás szabadságának gyakorlásával.

4.        Megköveteli továbbá az ideiglenes jelleggel valamely tagállam területére a szolgáltatások határon átnyúló nyújtása keretében kiküldött munkavállalók védelmének, a szociális dömping elleni küzdelemnek, valamint valamely tagállam hazai vállalkozásai és a más tagállamok szolgáltatásnyújtói közötti egyenlő bánásmód megőrzésének összebékítését.

5.        Megköveteli továbbá – véleményem szerint – a 96/71 irányelv és az EK 49. cikk rendelkezései együtthatásának részletes vizsgálatát, tekintettel a kollektív munkajogi jogviszonyoknak a Svédországban irányadó sajátos modelljére, amely modellt a jelen indítványban kifejtett elemzés értelmében a közösségi jog alkalmazásának nem kellene megkérdőjeleznie, de amelynek ugyanakkor biztosítania kell, hogy az általa megengedett kollektív fellépések tiszteletben tartsák különösen az arányosság elvét.

6.        Végül, a jelen ügy alkamat adhat a Bíróságnak arra, hogy az EK 49. cikk horizontális közvetlen hatályával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát pontosítsa, amelynek elismerését a jelen indítványban számára javasolom.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi jog

7.        Az EK 12. cikk kimondja, hogy a Szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.

8.        Az EK 49. cikk első bekezdése úgy rendelkezik, hogy tilos a Közösségen belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik a Közösségnek nem abban a tagállamában letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy.

9.        Az EK 50. cikk első bekezdése szolgáltatásként határozza meg a rendszerint díjazás ellenében nyújtott szolgáltatást, ha nem tartozik különösen az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá. E rendelkezés utolsó bekezdése értelmében a szolgáltatást nyújtó személy a szolgáltatásnyújtás érdekében tevékenységét ideiglenesen a szolgáltatásnyújtás helye szerinti államban is folytathatja az ezen állam saját állampolgáraira irányadó feltételek szerint.

10.      Az EK 55. cikk értelmében az EK 45–48. cikk rendelkezéseit a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó fejezetre is alkalmazni kell. Erre a fejezetre alkalmazni kell tehát úgy az EK 46. cikk rendelkezéseit, amelyek a tagállamok számára lehetővé teszi azoknak a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseknek az alkalmazhatóságát, amelyek közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból különleges bánásmódot írnak elő a külföldi állampolgárokra nézve, mint az EK 47. cikk (2) bekezdésének rendelkezéseit, amelyek a Tanács számára lehetővé teszik, hogy a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően irányelveket bocsásson ki a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek összehangolására a szolgáltatásnyújtás terén.

11.      Ennek megfelelően az EK‑Szerződés 57. cikkének (2) bekezdése (jelenleg, módosítást követően, az EK 47. cikk (2) bekezdése) és az EK-Szerződés 66. cikke (jelenleg EK 55. cikk) alapján a Tanács és az Európai Parlament 1996. december 16-án elfogadta a 96/71 irányelvet.

12.      A 96/71 irányelv – megállapítva a (3) preambulumbekezdésében, hogy a belső piac megvalósítása dinamikus környezetet kínál a szolgáltatások határon átnyúló nyújtásához, amelyben a vállalkozások munkavállalókat küldhetnek ideiglenesen külföldre, hogy azon államon kívüli tagállam területén végezzenek munkát, amely államban őket szokásosan alkalmazzák – arra irányul, amint azt az (5) preambulumbekezdése hangsúlyozza, hogy a szolgáltatások határon átnyúló nyújtását összeegyeztesse „a tisztességes verseny” és „a munkavállalók jogainak tiszteletben tartását garantáló intézkedések” szükségességével.

13.      Amint azt a 96/71 irányelv (8) és (10) preambulumbekezdése felidézi, a szerződéses kötelezettségre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19-i Római Egyezmény(3) kimondja, hogy a felek jogválasztása hiányában a szerződésre annak az országnak a joga vonatkozik, amelyben a munkavállaló a szerződés szerint a munkát szokásosan végzi, még ha ideiglenesen másik országban foglalkoztatják is, vagy ha a munkavállaló egyik országban sem végzi szokásosan munkáját, annak az országnak a jogát kell alkalmazni, amelyben az őt foglalkoztató telephely található, azon lehetőség sérelme nélkül azonban, hogy meghatározott feltételektől függően, az alkalmazandónak nyilvánított joggal egyidejűleg valamely másik ország kötelező jogszabályai is hatályosak lehetnek, különösen annak az országnak a joga, amelynek a területén a munkavállaló ideiglenes kiküldetésben tartózkodik.

14.      Ebben a vonatkozásban, amint azt a (6) és (13) prambulumbekezdése kimondja, a 96/71 irányelv célja a tagállamoknak a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásra vonatkozó jogszabályainak összehangolása a tervezett munkaviszonyra vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételek, ezek közül is különösen a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok azon „legalacsonyabb mértékének” meghatározása útján, amelyet a fogadó ország munkáltatóinak, akik munkavállalókat ideiglenes munkavégzés céljából valamely olyan tagállam területére küldenek ki, ahol a szolgáltatásokat nyújtják, be kell tartaniuk.

15.      A 96/71 irányelv 1. cikke így rendelkezik:

„(1) Ezt az irányelvet arra, a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a szolgáltatások transznacionális [helyesen: határon átnyúló] nyújtása keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére a (3) bekezdéssel összhangban.

[...]

(3) Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális [helyesen: határon átnyúló] intézkedések valamelyikét megteszi:

a)      munkavállalókat küld ki egy tagállam területére saját nevében és saját irányítása alatt, a kiküldő vállalkozás és a szolgáltatásnak az adott tagállamban működő címzettje között létrejött szerződés alapján, feltéve hogy a kiküldő vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással;

vagy

b)      munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozásként vagy munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozásként munkavállalót küld ki egy tagállam területén letelepedett vagy ott működő vállalkozáshoz, feltéve hogy a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással;

vagy

c)      munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozásként vagy munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozásként munkavállalót küld ki egy tagállam területén letelepedett vagy ott működő vállalkozáshoz, feltéve hogy a munkaerőkölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással.

[...]”

16.      A 96/71 irányelvnek a munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó 3. cikkének a szövege a következő:

„(1) A tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak az alábbi kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: az alábbi kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket], amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban:

–        törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés,

illetve

–        olyan kollektív megállapodás vagy választottbírósági határozat állapít meg, amelyet a (8) bekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak, amennyiben azok a mellékletben említett tevékenységekre vonatkoznak:

a)      maximális munkaidő és minimális pihenőidő;

b)      minimális éves szabadság;

c)      minimális bérszint, beleértve a túlóradíjakat; ez a pont nem vonatkozik a kiegészítő foglalkozási nyugdíjrendszerekre;

d)      munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei, különösen a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében;

e)      munkahelyi egészség, biztonság és higiénia;

f)      védintézkedések a várandós vagy gyermekágyas nők, gyermekek és fiatalok munkaviszonyára vonatkozó szabályokat illetően;

g)      férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és más megkülönböztetést tiltó rendelkezések.

Ennek az irányelvnek az alkalmazásában az 1. cikk c) pontjában említett minimális bérszint fogalmát annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata határozzák meg, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik.

[...]”

(7) Az (1)–(6) bekezdés nem akadályozza a munkaviszonyra vonatkozó, a munkavállalók számára kedvezőbb szabályok [helyesen: nem akadályozza a munkavállalók számára kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek] alkalmazását.

A kiküldetéshez tartozó juttatásokat a minimálbér részének tekintik, kivéve ha azokat a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki.

(8) »Általánosan alkalmazandónak nyilvánított kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat« az a kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat, amelyet a területi hatálya alá tartozó valamennyi vállalkozásnak be kell tartania az érintett szakmában vagy iparágban.

A kollektív megállapodásokat vagy választott bírósági határozatokat az első albekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában a tagállamok, ha úgy döntenek, a következőket veszik alapul:

–        kollektív megállapodások vagy választott bírósági határozatok, amelyeket ezek területi hatálya alá és az érintett szakmába vagy iparágba tartozó hasonló vállalkozásokra alkalmaznak,

         illetve

–        kollektív megállapodások, amelyeket a szociális partnerek legreprezentatívabb szervezetei nemzeti szinten kötöttek, és amelyeket az egész ország területén alkalmaznak;

feltéve hogy az 1. cikkben említett vállalkozásokra való alkalmazásuk biztosítja az 1. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt ügyek tekintetében az említett vállalkozások közötti, valamint az ebben az albekezdésben említett más, hasonló helyzetben lévő vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot.

A bánásmód akkor tekintendő egyenlőnek e cikk értelmében, ahol a hasonló helyzetben lévő hazai vállalkozásokra:

–        a kérdéses helyen vagy az érintett ágazatban ugyanazok a kötelezettségek vonatkoznak, mint a kiküldő vállalkozásokra az (1) bekezdés első albekezdésében felsorolt ügyek tekintetében,

         és

–        amelyeknek ugyanolyan következményekkel kell teljesíteniük e kötelezettségeket.

[...]

(10) Ez az irányelv nem zárja ki, hogy a tagállamok a Szerződésnek megfelelően, a hazai vállalkozásokra és más államok vállalkozásaira az egyenlő bánásmód alapján alkalmazzák:

–        a munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: munka- és foglalkoztatási feltételeket] az (1) bekezdés első albekezdésében említetteken kívüli ügyek tekintetében, amennyiben a közrendre vonatkozó rendelkezésekről van szó,

–        a (8) bekezdés szerinti kollektív megállapodásokban vagy választottbírósági határozatokban megállapított és a mellékletben említetteken kívüli tevékenységekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: tevékenységekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket].”

17.      A 96/71 irányelv 4. cikke (1) és (3) bekezdéséből következik, hogy a tájékoztatási együttműködés keretében a tagállamok kijelölhetnek egy vagy több kapcsolattartó hivatalt a területükön, és megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy a 3. cikkben említett munka- és foglalkoztatási feltételekkel kapcsolatos információt általánosan elérhetővé tegyék.

18.      Továbbá, a 96/71 irányelv 5. cikkének második bekezdése értelmében a tagállamok különösen azt biztosítják, hogy megfelelő eljárások álljanak a munkavállalók, illetve képviselőik rendelkezésére az irányelv szerinti kötelezettségek érvényesítésére.

19.      Ezenkívül a 96/71 irányelv (21) és (22) preambulumbekezdése külön- külön felidézi, hogy a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14-i 1408/71/EGK tanácsi rendelet(4) meghatározza a szociális biztonsági ellátásokra és járulékokra alkalmazandó rendelkezéseket, és hogy a 96/71 irányelv nem érinti a szakmai érdekek védelmét szolgáló kollektív fellépésre vonatkozó tagállami jogszabályokat.

20.      Végül, a 96/71 irányelv melléklete az építőmunka területén való minden tevékenységre vonatkozik, beleértve az épületek építésére, javítására, fenntartására és átalakítására vonatkozó tevékenységeket.

B –    A nemzeti szabályozás

1.      A munkavállalók kiküldetésére vonatkozó nemzeti szabályozás

21.      A 96/71 irányelvet Svédországban átültető, a munkavállalók kiküldetéséről szóló, 1999. december 9-i törvény (lag [1999:678] om utstationering av arbetsagare, a továbbiakban: a munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény) 5. cikke határozza meg a kiküldetésben lévő munkavállalókra vonatkozó munka-és foglalkoztatási feltételeket, függetlenül attól, hogy magára a munkaszerződésre mely jog alkalmazandó. Ez a cikk tehát a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a)–g) pontjában felsorolt területekre vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozik, a minimális bérszinttel kapcsolatos c) pont kivételével. A munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény ugyanis hallgat a munkabéreket illetően, amelyekről Svédországban hagyományosan a kollektív szerződések rendelkeznek. Nem is utal más munka- és foglalkoztatási feltételekre, mint a munkabérekre, amelyekről a kollektív szerződések rendelkeznek.

22.      Nem vitatott, hogy ez a helyzet a svéd rendszer jellemzőivel magyarázható, amely a szociális partnerek által megkötött kollektív szerződéseknek jelentős szerepet tulajdonít a munkavállalók védelmének biztosításában, amelyet más tagállamokban jogszabályok írnak elő számukra. Mivel a kollektív szerződések Svédországban magas lefedettségi szinttel rendelkeznek, lévén, hogy a magánszektor több mint 90%-ára vonatkoznak, és mivel mind a szociális partnerek rendelkezésére álló mechanizmusok, mind pedig az eljárások kellő mértékben biztosítják a kollektív szerződésekben meghatározott minimális szabályok tiszteletben tartását, a svéd jogalkotó ebből következően nem érezte annak szükségét, hogy ezen szerződések hatályát az általánosan alkalmazandónak nyilvánítás útján kiterjessze. A svéd jogalkotó véleménye szerint az olyan általánosan alkalmazandónak nyilvánítás, amely kizárólag azon külföldi szolgáltatókra alkalmazandó, akik Svédországban ideiglenesen végzik tevékenységüket, ezen szolgáltatók és a svéd vállalkozások közötti megkülönböztető bánásmódhoz vezetne, mivel ez utóbbiakra a kollektív szerződések soha nem vonatkoznak automatikusan. Svédországban tehát nem létezik a 96/71 irányelv 3. cikke (1) és (8) bekezdésének értelmében vett, a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer.

23.      A munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény 9. cikke értelmében a 96/71 irányelv 4. cikkével összhangban létrehozott kapcsolattartó hivatal feladata, hogy jelezze az olyan kollektív szerződések fennállását, amelyeket a munkavállalók Svédországba történő kiküldetése esetén alkalmazni lehet, és az érdeklődőket a kollektív szerződésben részes felekhez irányítsa bővebb felvilágosításért.

2.      A svéd kollektív szerződések

24.      A munkavállalók döntéshozatalban való részvételi jogairól szóló törvény (lag [1976:580] om medbestämmande i arbetslivet, a továbbiakban: MBL)(5) rendelkezései értelmében a polgári jogi szerződéseknek minősülő kollektív szerződések különböző szinteken köthetők a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviseleti szervei között. Amint már megjegyeztem, a kollektív szerződések a svéd magánszektorban magas lefedettségi szinttel rendelkeznek.

25.      A kollektív szerződéseket általában nemzeti szinten kötik meg a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviseleti szervei között, különböző tevékenységi területeken. Ezt követően kötelezőek minden olyan munkáltatóra nézve, amely az érintett szervezet tagja. Az olyan vállalkozás, amely nem tagja a szerződő érdekképviseleti szervnek, beleértve a külföldi vállalkozást is, csatlakozhat valamely kollektív szerződéshez, amennyiben helyi szinten a szóban forgó munkavállalói szakszervezet helyi egységével ún. csatlakozási megállapodást (svédül „hängavtal”, a továbbiakban: csatlakozási megállapodás) köt. A csatlakozási megállapodás megkötésével a munkavállaló arra kötelezi magát, hogy a saját ágazatában általánosan alkalmazandó kollektív szerződésnek eleget tesz. Ez a megállapodás feltételezi, hogy a felekre a munkabéke fenntartásának kötelezettsége vonatkozik, amely ezt meghaladóan lehetővé teszi számukra különösen, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek az érintett munkavállalók tekintetében alkalmazandó bérszintekkel kapcsolatban.

26.      Ugyanakkor számos kollektív szerződés tartalmaz egy „jobb híján”-záradékot (svédül „stupstocksregeln, vagy angolul „fall-back clause”), amely olyan kérdés végső megoldásának bizonyul, amelyről a tárgyaló feleknek helyi szinten nem sikerült megegyezésre jutniuk bizonyos határidőn belül. Az ilyen „jobb híján”-záradék különösen a munkabérre vonatkozhat.

27.      Az MBL értelmében valamely munkáltató által nemzeti szinten aláírt kollektív szerződés, vagy amelyhez a helyi szinten aláírt csatlakozási megállapodással csatlakozik, minden munkavállalóra vonatkozik az adott munkahelyen, akár szakszervezetbe tömörülnek, akár nem.

3.      A kollektív fellépésre vonatkozó nemzeti szabályozás

28.      A kollektív fellépés joga Svédországban alkotmányos jog, amelyet az államszervezetről szóló alaptörvény (Regeringsformen 1974:152) 2. fejezete biztosít. Az alaptörvény 17. cikke értelmében a munkavállalók és a munkáltatók érdekképviseleti szervezeteit megilleti a kollektív fellépés joga, kivéve ha azt jogszabályban vagy megállapodásban előírt rendelkezések tiltják.

29.      Az MBL meghatározza a kollektív fellépéshez való jog korlátait, amelyek között szerepel az az eset, amikor az egymással kollektív szerződést kötött munkáltatók és munkavállalók között munkabéke uralkodik.

30.      Az MBL 42. cikkének első bekezdése értelmében, az ítélkezési gyakorlatban kialakított értelemzése szerint tilos az olyan kollektív fellépés, amely a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányul. Az Arbetsdomstolen az úgynevezett „Britannia”-ügyben 1989‑ben hozott ítéletében(6) kimondta, hogy ez a tilalom kiterjed a Svédországban kezdeményezett olyan kollektív fellépésekre, amelyek a külföldi felek között, külföldön lévő munkahelyen megkötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányulnak, amennyiben az ilyen kollektív fellépés az e kollektív szerződésben részes felekre alkalmazandó külföldi jog szerint tilos.

31.      A „Britannia”-ügyben hozott ítéletben lefektetett elv alkalmazási körének korlátozása érdekében a svéd jogalkotó elfogadta az úgynevezett „lex Britannia”-törvényt, amely 1991. július 1-jén lépett hatályba, és amely az MBL-be három rendelkezést iktatott, mégpedig a 25a. cikket, a 31a. cikket, valamint a 42. cikk harmadik bekezdését.

32.      Az MBL 25a. cikke kimondja, hogy „[a]z a kollektív szerződés, amely a külföldi jog értelmében azért érvénytelen, mert azt kollektív fellépés következtében kötötték meg, Svédországban érvényesnek tekintendő, amennyiben a szóban forgó kollektív fellépés a svéd jog értelmében megengedett”.

33.      Az MBL 31a. cikke értelmében „[a]mennyiben a munkáltató, aki olyan kollektív szerződés részese, amelyre a jelen törvény nem közvetlenül alkalmazandó, ezt követően a jelen törvény 23. és 24. cikkének rendelkezései értelmében kollektív szerződést köt, a későbbi kollektív szerződés alkalmazandó mindazon esetekben, amelyekben a kollektív szerződések egymással összeütközésbe kerülnek”.

34.      Az MBL 42. cikke értelmében:

„A munkáltatók vagy a munkavállalók érdekképviseleti szervezetei nem jogosultak arra, hogy jogellenes kollektív fellépést szervezzenek vagy bármely egyéb módon létrehívjanak. Nem jogosultak arra sem, hogy támogatás formájában vagy bármely egyéb módon jogellenes kollektív fellépésben vegyenek részt. [...]

Ha valaki jogellenes kollektív fellépést kezdeményez, másoknak tilos abban részt venniük.

Az első bekezdés első két mondatában foglalt rendelkezések kizárólag arra az esetre alkalmazandók, ha valamely érdekképviseleti szervezet olyan munkafeltételekre vonatkozóan kezdeményez fellépéseket, amelyek közvetlenül e törvény hatálya alá tartoznak.”

35.      Az MBL-ben meghatározott kollektív fellépések felölelik a sztrájkon és a kizáráson kívül a blokádot, azaz valamely szakszervezet által a munkáltatóval szemben annak érdekében folytatott bojkottot, hogy a munkáltatót megakadályozza abban, hogy az e szakszervezetben tag munkavállalókhoz forduljon, valamint a „szolidaritási fellépést” („sympatiåtgärd”), amely különösen azt jelenti, hogy valamely érdekképviseleti szerv, amely maga nem érintett a munkaügyi vitában, azáltal támogatja valamely másik szervezet kollektív fellépését, hogy hasonló irányultságú fellépést hív létre.

III – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

36.      2004. május elején a Laval un Partneri Ltd (a továbbiakban: Laval), a lett jog hatálya alá tartozó, rigai székhelyű társaság több tucat munkavállalót küldött Lettországból Svédországba építési munkák elvégzésére. A munkálatokat egy leányvállalat, nevezetesen a L&P Baltic Bygg AB (a továbbiakban: Baltic Bygg) vállalta el. Ezen munkálatok között szerepelt a Stockholm körzetében lévő Vaxholm városában található oktatási létesítmény felújítása és kibővítése. A Baltic Bygg nyilvános közbeszerzési eljárásban nyerte el a szerződést. A települési önkormányzat és a vállakozás között kötött szerződés meghatározta, hogy a svéd kollektív szerződések és csatlakozási megállapodások alkalmazandók az építési munkákra, de a Laval szerint a felek később abban állapodtak meg, hogy ezt a záradékot nem alkalmazzák.

37.      2004 júniusában kapcsolatfelvételre került sor egyrészt a Laval és a Baltic Bygg képviselője, másrészt pedig a svéd építőipari munkavállalók szakszervezete (Svenska Byggnadsarbetareförbundet, a továbbiakban: Byggnadsarbetareförbundet) 1. sz. (helyi) szakszervezeti egysége (Svenska Byggnadsarbetareförbundet avdelning 1, a továbbiakban: a szakszervezet helyi egysége)(7) kiküldöttje között. Tárgyalások kezdődtek a helyi szakszervezeti egységgel abból a célból, hogy a Byggnadsarbetareförbundet és a svéd építőipari munkáltatók szakszervezete (Sveriges Byggindustrier) között aláírt, az építőipari kollektív szerződéshez való csatlakozási megállapodást kössenek (a továbbiakban: a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése). A csatlakozási megállapodás következtében a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének alkalmazhatósága kiterjedt volna a Laval által a vaxholmi településen található építési területre kiküldött munkavállalókra. Azonban semmiféle megállapodás nem született. A kérdéseket előterjesztő bíróság által a végzésében szolgáltatott tájékoztatás értelmében a szakszervezet helyi egysége megkövetelte egyrészt a szóban forgó építési területre vonatkozóan a csatlakozási megállapodás megkötését, másrészt pedig, hogy az építési területen dolgozó munkavállalók óránként 145 SEK(8) munkabérben részesüljenek, ami a szakszervezet helyi egysége szerint átlagos órabérnek minősült. Az erre irányuló megállapodás hiányában a szakszervezet helyi egysége kijelentette, hogy a Byggnadsarbetareförbundet kész kollektív fellépést kezdeményezni.

38.      Az ügyiratokból kiderül, hogy 2004 végén a szakszervezet helyi egysége kijelentette, hogy kész eltekinteni a 145 SEK órabér követelésétől, amennyiben a Laval aláírja a csatlakozási megállapodást. Ebben az esetben a Lavalra a munkabéke vonatkozhatott volna, és a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében megkezdődhettek volna a bértárgyalások(9). Ha ezek a tárgyalások nem vezettek volna eredményre – először helyi szinten a szakszervezet helyi egységével, majd pedig központi szinten a Byggnadsarbetareförbundettel –, a Laval még akkor is hivatkozhatott volna a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott, a bérekre vonatkozó „jobb híján”-záradékra, amely 2004. év második felére óránként 109 SEK alapbért határozott meg(10).

39.      2004 szeptemberében és októberében a Laval két kollektív szerződést írt alá az építőipari munkavállalók lett szakszervezetével. A Laval kiküldetésben lévő személyi állománya a svéd szakszervezetbe nem lépett be.

40.      A Byggnadsarbetareförbundet és a szakszervezet helyi egysége által kezdeményezett kollektív fellépés, a Laval építési területeinek összességén való mindenféle munkálatok blokádjának bejelentését követően, 2004. november 2-án vette kezdetét. 2004. december 3-ától kezdve a svéd villanyszerelők szakszervezete (Svenska Elektrikerförbundet, a továbbiakban: SEF)(11) szolidaritási fellépéssel csatlakozott. A vaxholmi építési területen folyamatban lévő villanyszerelési munkálatok leálltak. Az ezen az építési területen való munkálatok megszakadása következtében a Baltic Bygg-gel szemben felszámolási eljárás indult. Időközben a Laval által a vaxholmi építési területre kiküldött lett munkavállalók visszatértek Lettországba. A kérdéseket előterjesztő bíróságnak a végzésében szolgáltatott tájékoztatása értelmében a szakszervezetek kollektív fellépése 2005 szeptemberében még mindig folyamatban volt.

41.      A Laval 2004 decemberében keresetet nyújtott be Arbetsdomstolenhez egyrészt annak megállapítása iránt, hogy mind a Byggnadsarbetareförbundet, illetve a szakszervezet helyi egysége által kezdeményezett, a Laval valamennyi építési területét sújtó kollektív fellépés, mind pedig a SEF-nek a munkálatok blokádjával kapcsolatos szolidaritási fellépése jogellenes; másrészt pedig, hogy a bíróság rendelje el azok beszüntetését; végül, hogy a szakszervezeteket kötelezzék az általa elszenvedett károk megtérítésére. A Laval ideiglenes intézkedés iránti kérelmet is benyújtott az Arbetsdomstolenhez, amely arra irányult, hogy szüntessék be e kollektív fellépéseket. Ezt a kérelmet a bíróság a 2004. december 22-i végzésével elutasította.

42.      Az érdemi határozatában az Arbetsdomstolen úgy határozott, hogy a fent ismertetett kollektív fellépés jogszerűségének mérlegelése a közösségi jog értelmezésére vonatkozó kérdéseket vet fel, és a Bíróság elé előzetes döntéshozatal végett a következő két kérdést terjesztette:

„1)      Összeegyeztethető‑e az EK‑Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseivel, továbbá a 96/71 […] irányelvvel az, ha a szakszervezetek megpróbálják blokád alakját öltő kollektív fellépéssel a külföldi szolgáltatásnyújtót a fogadó országban arra kényszeríteni, hogy csatlakozzék valamely [az előzetes döntéshozatalra utaló] határozatban bemutatotthoz hasonló, a munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó kollektív szerződéshez, ha a fogadó országban a fenti irányelvet átültető jogszabályok nem tartalmaznak semmilyen kifejezett rendelkezést a kollektív szerződésekben foglalt munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazásáról?

2)      Az [MBL] tiltja a szakszervezet olyan kollektív fellépését, mely a más szociális partnerek között kötött kollektív szerződéstől való eltérésre irányul. Ez a tilalom azonban a lex Britanniában található különleges rendelkezés értelmében csak akkor alkalmazható, ha a szakszervezet kollektív fellépése olyan munkafeltételekre vonatkozik, amelyekre az [MBL] közvetlenül alkalmazandó, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tilalom nem vonatkozik azokra a kollektív fellépésekre, amelyek a Svédországban csak ideiglenesen működő, személyi állományukat maguk biztosító külföldi vállalkozások ellen irányulnak. Ellentétes‑e az EK‑Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseivel, továbbá a 96/71 irányelvvel ez utóbbi rendelkezés alkalmazása – amely a lex Britannia egyéb rendelkezéseivel együtt a gyakorlatban azzal a következménnyel jár, hogy a svéd kollektív szerződések alkalmazandók a már megkötött külföldi kollektív szerződések ellenében – a svéd szakszervezeteknek a Svédországban ideiglenesen tartózkodó külföldi szolgáltatásnyújtóval szembeni, blokád alakját öltő kollektív fellépésére?”

IV – A Bíróság előtti eljárás

43.      A végzésében az Arbetsdomstolen kérte a Bíróságot, hogy az eljárási szabályzat 104a. cikkének első bekezdése alapján az előzetes döntéshozatal tekintetében gyorsított eljárást alkalmazzon.

44.      A Bíróság elnöke a 2005. december 15‑i végzésben elutasította ezt a kérelmet.

45.      A Bíróság alapokmányának 23. cikke értelmében az alapügy felperese és alperese, valamint tizennégy tagállam, nevezetesen a Belga Királyság, a Cseh Köztársaság, a Dán Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Francia Köztársaság, Írország, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, az Osztrák Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Finn Köztársaság, a Svéd Királyság, illetve az Európai Közösségek Bizottsága, az Izlandi Köztársaság, a Norvég Királyság és az EFTA Felügyeleti Hatóság írásbeli észrevételeket nyújtott be.

46.      E felek meghallgatására a 2007. január 9-i tárgyaláson került sor a Belga Kiráyság és a Cseh Köztársaság kivételével, akik a tárgyaláson nem képviseltették magukat. Ugyanakkor Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága e tárgyalás alkalmával szóbeli észrevételeket terjesztett elő.

V –    Jogi elemzés

A –    Előzetes megjegyzések

47.      Mielőtt hozzáfognék az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elemzéséhez, a dán és a svéd kormány által a közösségi jog alkalmazhatóságát érintően felhozott általános jellegű kifogásra, illetve az alapügy alperesei által az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát érintően felhozott konkrétabb kifogásra kell választ adni.

1.      A közösségi jog alkalmazhatóságáról

48.      A dán kormány úgy véli, hogy a kollektív fellépés kezdeményezésének joga abból a célból, hogy a munkáltatót a nemzeti szabályozásnak megfelelően valamely kollektív szerződés megkötésére kötelezze, nem esik a közösségi jog hatálya alá, mivel a Közösségnek, amint azt az EK 137. cikk (5) bekezdése megállapítja, nincs hatásköre egy ilyen fellépés akár közvetlen, akár közvetett szabályozására.

49.      A svéd kormánnyal együtt hangsúlyozza, hogy a közösségi jog, különösen a Szerződés által meghatározott mozgási szabadságok alkalmazhatatlansága abból következik, hogy a kollektív fellépés kezdeményezésének joga különösen az emberi jogok védelmére vonatkozó különböző nemzetközi jogi aktusok értelmében alapjogi státuszt élvez.

50.      Először is a dán kormány által kifejtett első érvet illetően megjegyzendő, hogy ellentétben azzal, amit a tárgyaláson jelen lévő néhány fél nyilatkozott, a kifogása nem arra szorítkozik, hogy a szociális biztonság területe, mint olyan, kívül esik a közösségi jog hatályán. A „szociális biztonság” kifejezés pontos meghatározásának nehézségétől eltekintve, az ilyen álláspont nyilvánvalóan védhetetlen és időszerűtlen lett volna; egyrészt ugyanis a tagállamok szociális biztonsági szabályozása a Szerződés szabályai, különösen ez utóbbi által létrehozott szabad mozgások hatálya alól általánosan nem képez kivételt, mivel a tagállamoknak az ebben az ágazatban fenntartott hatásköreik gyakorlása során tiszteletben kell tartaniuk a közösségi jogot(12), másrészt pedig, a Közösség a Szerződés XI. címének 1. fejezete értelmében szociális téren is rendelkezik – ugyan korlátozott – hatáskörrel, amely a tagállami fellépések támogatására és kiegészítésére irányul az EK 137–145. cikkben meghatározott feltételek mellett.

51.      A közösségi integráció e két aspektusa, amelyeket gyakran „negatív integrációként” – vagyis különösen a tagállamok arra irányuló kötelezettségeként, hogy a Szerződés által meghatározott szabad mozgások alkalmazását ne sértsék –, illetőleg „pozitív integrációként” minősítenek, azonban nem áll ellentmondásban egymással, amint azt különösen az EK 136. cikk példázza, mivel a Közösség szociálpolitikájának(13) fejlődése tekintetében az a szemlélet uralkodik, hogy az „akár a közös piacnak a szociális rendszer harmonizációját előtérbe helyező működtetéséből, akár pedig a [...] Szerződésben meghatározott eljárásokból, illetve a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséből eredhet(14).

52.      Mindezek után a dán kormány által a jelen ügyben a közösségi jog alkalmazhatóságával szemben felhozott kifogás közelebbről az EK 137. cikk (5) bekezdésén alapul, amely akként rendelkezik, hogy „e cikk rendelkezései a díjazásra, az egyesülési jogra, a sztrájkjogra vagy a kizárás jogára nem alkalmazhatók”.

53.      Nem gondolom azonban, hogy a szóban forgó rendelkezésnek olyan általános jelentése lenne, mint amelyet annak a Dán Királyság tulajdonít.

54.      Magából az EK 137. cikk (5) bekezdésének szövegéből ugyanis az következik, hogy ez kizárólag arra irányul, hogy a közösségi intézmények által az (1) bekezdésében felsorolt területeken a (2) bekezdésében meghatározott módokon (a Tanácson belül minősített többséggel vagy egyhangúlag, és adott esetben a Parlamenttel való együttdöntési vagy konzultációs eljárás keretében) elfogadható intézkedések köréből kizárja a díjazásra, az egyesülési jogra, a sztrájkjogra vagy a kizárás jogára vonatkozó közösségi szociálpolitikai szempontokat.

55.      Tehát ez a megszövegezés, de magának az EK 137. cikk (5) bekezdésének a Szerződésen belül elfoglalt helye is kevéssé teszi lehetővé a szóban forgó bekezdés olyan kiterjesztő értelmezését, amelynek következtében ez meghatározná a Szerződés összes rendelkezésének hatályát.

56.      Az sem biztos azonban, hogy az EK 137. cikk (5) bekezdésében meghatározott, a sztrájkjogot vagy a kizárás jogát illető fenntartás általánosabb jelleggel minden kollektív fellépésre kiterjed. Meg kell jegyezni ugyanis, hogy az EK 137. cikk (1) bekezdésének f) pontja értelmében a Közösség a tagállamok tevékenységeit kiegészítheti „a munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviselete és kollektív védelme [terén], beleértve – az (5) bekezdésre is figyelemmel – a vállalatvezetésben való részvételt”. Úgy tűnik tehát, hogy az utóbb említett bekezdés funkciója abban áll, hogy a kimerítő jelleggel felsorolt területeken Közösségre ruházható normatív hatáskörök tekintetében korlátot állítson.

57.      Még ha azonban az EK 137. cikk (5) bekezdésében a sztrájkjogra és a kizárás jogára történő utalást illetően egyetértenénk is az akként való értelmezésben, hogy ez általánosabban a kollektív fellépés kezdeményezésének jogára vonatkozik, ez a rendelkezés akkor is annak kizárására szorítkozik, hogy a közösségi intézmények ugyanezen cikk (2) bekezdésében meghatározott intézkedéseket, különösen pedig a kollektív fellépéshez való jogot szabályozó minimumfeltételeket meghatározó irányelveket fogadjanak el. Az EK 137. cikk (5) bekezdésének hatékony érvényesülését biztosítandó, a közösségi intézmények természetesen nem támaszkodhatnak a Szerződésben más jogalapokra annak érdekében, hogy a tagállamok e téren való szabályozásnak közelítését célzó intézkedéseket fogadjanak el.

58.      Mindenesetre nem erről van szó a 96/71 irányelv esetében, amely a Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezésein alapul, és amelynek célja a tagállamok kollíziós szabályainak összehangolása annak meghatározása érdekében, hogy mely nemzeti jog alkalmazandó a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásra a munkavállalók Közösségen belüli ideiglenes kiküldetése esetén, anélkül azonban, hogy akár a tagállamoknak a munkajogra, illetve a munka- és foglalkoztatási feltételekre – különös tekintettel a bérszintekre – vonatkozó anyagi jogi szabályait, akár a kollektív fellépés kezdeményezésének jogát harmonizálná.

59.      Mindezek után, még ha elfogadjuk is az EK 137. cikk (5) bekezdésének azon értelmezését, mely szerint e rendelkezés a kollektív fellépéshez való jog szabályozását illető kizárólagos tagállami hatáskör fenntartását foglalja magában, ez a rendelkezés nem jelenti azt, hogy e hatáskör gyakorlása során a tagállamoknak a területükön ne kellene biztosítaniuk a Szerződésben rögzített alapvető mozgási szabadságok tiszteletben tartását.

60.      Ezt követően felmerül a kérdés – és itt kezdem meg a dán és a svéd kormány által a közösségi jognak a jelen ügyben való alkalmazhatóságával kapcsolatban közösen felhozott kifogás vizsgálatát –, hogy a kollektív fellépés kezdeményezésének az adott nemzeti jogszabályokban biztosított joga vajon kivonható‑e a Szerződésben rögzített mozgási szabadságok hatálya alól, tekintettel annak állítólagos alapjogi státuszára.

61.      Ez a kérdés döntő jelentőségű, mivel ha a Szerződés mozgási szabadságainak, jelen esetben a szolgáltatásnyújtás szabadságának a hatálya magát a kollektív fellépéshez való, alapjogként védett jog lényegét sértené, akkor ennek alkalmazása jogellenesnek lenne tekinthető, még akkor is, ha közérdekű célkitűzéseket követ(15).

62.      A sztrájkjogra és a kizárás jogára való, már tárgyalt utaláson kívül a Szerződés nem említ semmiféle, valamely szakszervezet tagjainak szakmai érdekei védelmében való kollektív fellépéshez való jogot – alapjogról nem is beszélve.

63.      Az EU 6. cikk (2) bekezdése értelmében „[a]z Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek”.

64.      Jóllehet ez a cikk a nemzetközi jogi aktusok között csakis az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt (a továbbiakban: EJEE) említi, a megszövegezése a Bíróság ítélkezési gyakorlatából merítkezik, amelynek értelmében ez az egyezmény „különös jelentőséggel” bír(16) abból a szempontból, hogy a Bíróság számára lehetővé teszi a közösségi jog általános jogelveinek kidolgozását.

65.      Megalapozott tehát, hogy a Bíróság ebben a kidolgozásban az EJEE-n kívül más, az emberi jogok védelmével foglalkozó jogi aktusokból is meríthet.

66.      A minket foglalkoztató kérdést illetően meg kell jegyezni, hogy az EU‑Szerződés preabuluma és az EK 136. cikk hivatkozik mind az 1961. október 18-án Torinóban aláírt, az Európa Tanács égisze alatt megkötött Európai szociális chartára, mind pedig a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló, 1989. évi, jogilag nem kötelező erejű közösségi chartára, az ezen jogi aktusokban rögzített jogok „alapvető szociális jogok” jellegét kimondva. A Bíróság is hivatkozott az ítélkezési gyakorlatában az Európai szociális chartára(17) és a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi chartára(18).

67.      A Bíróság azon álláspontja, amely az EJEE számára „különös jelentőséget” tulajdonít, anélkül azonban, hogy egyéb inspirációs forrásokat kizárna, a Nizzában, 2000. december 7-én, az államfők és a tagállamok kormányainak jóváhagyását követően a Parlament, a Tanács és a Bizottság által ünnepélyesen kinyilatkoztatott Európai Unió Alapjogi Chartájában (a továbbiakban: Alapjogi Charta) került kifejezésre(19).

68.      Tény, hogy az Alapjogi Charta jogilag nem kötelező erejű okmány. A Bíróság azonban már hangúlyozta, hogy ennek fő célja, amint az preambulumából kitűnik, „azoknak a jogoknak a [megerősítése], amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az Európai Unióról szóló szerződésből és a közösségi szerződésekből, az [EJEE]-ből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint a […] Bíróság[á]nak és az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából következnek”(20).

69.      A szakszervezeti szabadságot és a kollektív fellépés kezdeményezéséhez való jogot illetően elsősorban meg kell jegyezni, hogy az EJEE-nek a gyülekezés és egyesülés szabadságával foglalkozó 11. cikke – amelynek a szakszervezeti szabadság csakis egyik aspektusát képezi(21) – az 1. bekezdésében kimondja, hogy mindenkinek joga van „a békés célú gyülekezés szabadságához és a másokkal való egyesülés szabadságához, beleértve érdekei védelmében a szakszervezetek alapítását és az azokhoz való csatlakozásnak a jogát”. A 2. bekezdése meghatározza, hogy „[e] jogok gyakorlását csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megakadályozása, a közegészség, az erkölcsök, illetőleg mások jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek [...]”.

70.      Az EJEE 11. cikkének 1. bekezdése védi mind a szakszervezethez való csatlakozás jogát (az egyesülés szabadságának úgynevezett „pozitív” aspektusa), mind pedig a szakszervezettől való távolmaradáshoz, illetve az abból történő kilépéshez való jogot (e szabadság ún. „negatív” aspektusa)(22). Ebben a vonatkozásban az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg, hogy jóllehet valamely személy arra való kötelezése, hogy adott szakszervezetbe belépjen, nem feltétlenül ütközik az EJEE-be, ez azonban olyan kényszer, amely adott esetben magának az egyesülés szabadságának az EJEE 11. cikkében megfogalmazott lényegét érinti, és ezáltal sérti a szóban forgó szabadságot. A nemzeti hatóságoknak bizonyos feltételek mellett tehát be kell avatkozniuk a magánszemélyek közötti jogviszonyokba, amennyiben észszerű és megfelelő intézkedéseket hoznak a szakszervezettől való távolmaradáshoz való jog tényleges tiszteletben tartásának biztosítása érdekében(23).

71.      Jóllehet az EJEE 11. cikkének 1. bekezdése kifejezetten nem tesz említést a kollektív fellépéshez való jogról, az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy értékelte, hogy az ebben szereplő „érdekei védelmében” kifejezés „azt mutatja, hogy az [EJEE] a szakszervezet által a tagjai szakmai érdekeinek kollektív fellépés útján történő védelméhez való jogát védi, amely fellépés végrehajtását és kibontakoztatását a szerződő államoknak egyaránt engedélyezniük kell és lehetővé kell tenniük”(24).

72.      Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából ugyanakkor az is következik, hogy az EJEE 11. cikk 1. bekezdése azáltal, hogy az egyes tagállamokra hagyja az e célból alkalmazandó intézkedések meghozatalát, nem feltétlenül öleli fel a sztrájkjogot, mivel a szakszervezet tagjainak érdekei más módokon is védhetők, és mivel egyébiránt a sztrájkjoggal az EJEE nem foglalkozik kifejezetten, a nemzeti jog oly módon szabályozhatja, hogy bizonyos esetekben ennek gyakorlását korlátozhatja(25). Ugyanakkor az Emberi Jogok Európai Bírósága elismerte, hogy a szakszervezet tagjai érdekvédelmének a kollektív szerződések kötése is jó eszköze lehet(26), ugyanakkor elutasította az állammal szemben az ilyen kollektív szerződések kötésére való hivatkozás lehetőségét(27). A mai napig a kollektív fellépésnek az Emberi Jogok Európai Bírósága által kifejezetten, teljes értékűként elismert egyetlen módja az állam által való „meghallgatáshoz” való jog(28).

73.      Ily módon ez az ítélkezési gyakorlat akként foglalható össze, hogy az EJEE 11. cikkének 1. bekezdése megköveteli a Szerződő felektől, hogy a szakszervezetek számára lehetővé tegyék, hogy a tagjaik érdekei védelmében küzdjenek(29), anélkül azonban, hogy előírnák számukra ezen cél eléréséhez szükséges eszközt.

74.      Ezek után felidézendő, hogy az Európai szociális charta 6. cikkének (4) bekezdése értelmében a Szerződő felek elismerik „érdekellentét esetén a munkavállalók és a munkáltatók kollektív fellépéshez való jogát, beleértve a sztrájkjogot is, fenntartva a hatályos kollektív szerződésekből eredő esetleges kötelezettségeket”. Az Európai szociális charta melléklete, amely ezen egyezmény integráns részét képezi(30), kimondja a 6. cikk (4) bekezdését illetően, hogy „bizonyos, hogy minden Szerződő fél a maga részéről törvények útján szabályozhatja a sztrájkjog gyakorlását, azzal a feltétellel, hogy ezen jog minden további korlátozása a 31. cikk értelmében igazolható”. Ezen cikk (1) bekezdéséből következik, hogy az Európai szociális charta által biztosított jogok és alapelvek hatékony gyakorlása csakis a szóban forgó Charta I. és II. részében meghatározottak szerint vethető megszorítás vagy korlátozás alá, kivéve a törvény által előírt, illetve azon megszorításokat és korlátozásokat, amelyek egy demokratikus társadalomban a mások jogainak és szabadságának tiszteletben tartása, vagy a közrend, a nemzetbiztonság, a közegészség vagy a jó erkölcs védelme érdekében szükségesek.

75.      Ugyanakkor a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta 13. pontja kimondja, hogy „érdekellentét esetén a kollektív fellépések kezdeményezésének a joga felöleli a sztrájkjogot, figyelembe véve azonban a nemzeti szabályozásokból és a kollektív szerződésekből eredő kötelezettségeket”.

76.      Végül, az Alapjogi charta 28. cikke értelmében „a munkavállalókat és a munkáltatókat vagy az egyes érdekképviseleti szerveiket érdekellentét esetén a közösségi jog és a nemzeti szabályozások, illetve gyakorlatok alapján az érdekeik védelmében megilleti [...] a kollektív fellépések kezdeményezésének joga, beleértve a sztrájkjogot is”. Az 52. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy „[a]z Alapjogi charta által elismert jogok gyakorlásának bármiféle korlátozása csakis törvények útján lehetséges, és tiszteletben kell tartania a szóban forgó jogok és szabadságok lényegi tartalmát. Az arányosság elvét tiszteletben tartva, a korlátozások csakis akkor vezethetők be, ha szükségesek, és az Unió által elismert közérdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét hatékonyan szolgálják”.

77.      Ami a tagállamok alkotmányos hagyományait illeti, jóllehet ezek kimerítő vizsgálatát nem tartom feltétlenül szükségesnek, mivel – amint már a jelen indítvány 68. pontjában kifejtettem – az Alapjogi charta, bár jogilag nem kötelező erejű, fő célja a szóban forgó hagyományokból következő jogok megerősítése; meg kell azonban jegyezni, hogy számos tagállam alkotmánya kifejezetten védi a szakszervezetek alapításának jogát(31) és az érdekeik kollektív fellépés útján történő védelmét(32), bár ebben a vonatkozásban a sztrájkjogot említik a leggyakrabban(33).

78.      Ez az elemzés arra enged következtetni, hogy a szakszervezeti tagok érdekei védelmében a kollektív fellépés kezdeményezésének joga alapvető jognak minősül(34). Nem csupán egy „munkajogi általános alapelvről” van tehát szó, amint azt a Bíróság már egy viszonylag régebbi, a közösségi közszolgálati jogvitákkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlata elismerte(35), hanem az EU 6. cikkének (2) bekezdése értelmében a közösségi jog általános elvéről. Ezt a jogot tehát a Közösségen belül védelemben kell részesíteni.

79.      A dán és a svéd kormány által javasoltakkal ellentétben azonban a kollektív fellépéshez való jog ilyen státuszának, illetve ilyen védelmének elismerése az alapügyhöz hasonló helyzetben nem vezet az EK‑Szerződés szabad mozgással kapcsolatos szabályai alkalmazhatóságának kizárásához.

80.      Először is, amint azt a fent hivatkozott nemzetközi jogi aktusok és az Emberi Jogok Európai Bíróságának az ítélkezési gyakorlata egyértelműen kimondja, meg kell különböztetni a kollektív fellépéshez való jogot és ennek gyakorlásának a módjait, amelyek tagállamonként eltérőek lehetnek, és amelyek nem automatikusan részesülnek abban a védelemben, mint maga ez a jog. Ily módon, amennyiben a sztrájkjogot illetően ez az értékelés érvényesnek tűnik, amely, jóllehet általában a kollektív fellépés gyakorlásának a legjelentősebb eszközeként említik, a munkáltatók számára általában valamely azonos értékű jog – leggyakrabban a kizárás formájában – elismerésének feltétele mellett biztosított(36), véleményem szerint mindenképpen érvényes a kollektív fellépés lényegesen ritkább formáira is, amelyek közé tartoznak az alapügyben szóban forgó kollektív fellépések, nevezetesen a blokád és a szolidaritási fellépés.

81.      Mindezek után, illetve ennek következtében, az emberi jogok védelmének fent hivatkozott jogi aktusai, valamint a tagállamok megvizsgált alkotmányai mind elismerik annak lehetőségét, hogy a kollektív fellépéshez való jog gyakorlása bizonyos megszorítások alá vethető. Ezekből a jogi aktusokból arra lehet következtetni, hogy ezeket a megszorításokat törvényi vagy rendeleti előírásnak kell bevezetnie, túlnyomó közérdekű célkitűzésnek kell igazolnia, és nem érintehtik az Alapjogi Charta 52. cikkében szereplő kifejezést használva ezen jog „lényegi tartalmát”, illetve nem vezethetnek magának e jog lényegének vagy az ily módon védett szabadság megsértéséhez(37).

82.      Ugyanakkor, nem látom alapját annak, hogy a kollektív fellépéshez való jognak miért csupán a nemzeti eredetű megszorításai jöhetnek szóba, amikor az alapügyben szóban forgó fellépések arra irányulnak, hogy egy külföldi szolgáltatásnyújtót kollektív szerződés aláírására kényszerítsenek, és hogy ez a gazdasági szereplő következésképpen az ilyen kollektív fellépésekkel szemben többek között a Szerződésben meghatározott alapvető mozgási szabadságok egyikére hivatkozik, amely a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett jogvita szempontjából nyilvánvalóan nem tűnik idegennek, amint azt az jelen előzetes megjegyzések második pontjában majd kifejtem.

83.      Tény, hogy vitathatatlanul a tagállamok feladata annak biztosítása, hogy a szakszervezetek a területükön kollektív fellépések útján védeni tudják a tagjaik érdekeit(38). Amint a tagállamok a területükön engedélyezik ezen fellépés egy vagy több módját, jogukban áll az is, hogy ezen jog gyakorlásának korlátait és feltételeit az emberi jogok védelmével kapcsolatos, már hivatkozott jogi aktusok értelmében megállapítsák. Ugyanakkor, annak biztosítása is a feladatuk, hogy az EK‑Szerződés értelmében vállalt kötelezettségeiket, és különösen a Szerződésben meghatározott alapvető mozgási szabadságokat a területükön tiszteletben tartsák.

84.      A Szerződés mozgási szabadságai alkalmazásának kivétel nélküli kizárása amiatt, hogy az alapvető jog védelmét biztosítani kell, valójában az elsődleges jog szabályai és alapelvei közötti hierarchia felállításához vezetne, amely ugyan nem feltétlenül jelentőség nélküli, a közösségi jog jelenlegi állapotában azonban nem megengedhető(39).

85.      Ily módon az EK‑Szerződés által meghatározott alapvető mozgási szabadságok alkalmazása egyáltalán nem kizárt a jelen esetben, és végeredményben valamely alapvető jog gyakorlásával kell összhangba hozni.

86.      Pontosan ezen követelmények „egyensúlyba hozásának” szükségességét ismerte el a Bíróság a Schmidberger-ügyben hozott ítéletben, amellyel a későbbiekben még foglalkozni fogok, olyan vonatkozásban, amelyben a nemzeti hatóságok, miután az Alpokon keresztülvezető fő tranzitutak egyikén tartandó tüntetést engedélyeztek, a Szerződés által biztosított alapvető mozgási szabadságok egyikének korlátozása érdekében mind az EJEE, mind pedig az érintett tagállamok alkotmányai által biztosított alapvető jogok tiszteletben tartásának szükségességére hivatkoztak(40).

87.      Nyilvánvalóan a Bíróság egyáltalán nem tekintette úgy, hogy az alapvető jogok, nevezetesen az EJEE 10. és 11. cikkében biztosított véleménynyilvánítás, illetve a gyülekezés szabadsága miatt, amelyek gyakorlása ezen ügy tárgyát képezte, az EK‑Szerződésnek az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályai ne lennének alkalmazandók.

88.      Ugyanakkor annak elfogadása, hogy az EK‑Szerződés szabályai és alapelvei a jelen ügyhöz hasonló helyzetben alkalmazhatatlanok, amint azt a dán és a svéd kormány állítja, véleményem szerint összeütközésbe kerülne a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatával, amely kimondja, hogy a kollektív szerződések záradékai, különösen amelyek az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartására vonatkoznak(41), amelyek különösen a férfi és a női munkavállalók egyenlő díjazásának elvében(42) kerülnek kifejezésre, ezen szabályok és alapelvek alkalmazása alól nem képeznek kivételt.

89.      Véleményem szerint ugyanis kevéssé lenne következetes, sőt ellentmondásos lenne a blokád és a szolidaritási fellépés formáját öltő azon kollektív fellépéseket, amelyek célja valamely munkáltatónak a kollektív szerződés aláírására való kényszerítése, az EK‑Szerződés hatálya alól kizárni, és esetleg ezzel egy időben az ilyen szerződést a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének tiszteletben tartásának alávetni, ahogyan ez pontosan ezen Szerződés rendelkezéseiből következik.

90.      Végül, jóllehet ez az érv önmagában nem döntő jelentőségű, a Bíróság elé észrevételt terjesztő felek kivételesen nagy számára tekintettel engedtessék megjegyeznem, hogy a jelen eljárásba beavatkozó tizenhét tagállam közül tizenöt nem vonta kétségbe a közösségi jognak és különösen a szolgáltatásnyújtás szabadságának a jelen ügyben való alkalmazhatóságát.

91.      A Bíróságnak tehát azt indítványozom, hogy abból induljon ki, hogy valamely tagállam szakszervezetének a kollektív fellépések kezdeményezéséhez való joga azon célból való gyakorlása, hogy valamely külföldi szolgáltatásnyújtót arra kényszerítsen, hogy kollektív szerződést kössön abban a tagállamban, amelyben ez a szolgáltató a Szerződésben meghatározott szolgáltatásnyújtás szabadságát érvényesíteni szándékozik, a közösségi jog hatálya alá tartozik.

92.      A következőkben meg kell vizsgálni az alapügy alperesei által az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságával kapcsolatban felhozott kifogást.

2.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról

93.      Az alapügy alperesei azzal érvelnek, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan. Ezen állítás alátámasztásaképpen úgy értékelik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések egyáltalán nem állnak összefüggésben az alapügy tényállásával, mivel a Laval tekintetében – lévén, hogy a leányvállalata révén Svédországban letelepedett társaság – sem a 96/71 irányelv, sem pedig az EK 49. cikk nem alkalmazandó. A jogvita alapját képező tényállás tehát mesterséges felépítményen nyugszik, amely a svéd munkajog alkalmazásának megkerülésére irányul, amennyiben a Laval végeredményben a fogadó tagállam munkaerőpiacára való bejutást kívánta lehetővé tenni a lett munkavállalók számára, egyidejűleg azonban a szóban forgó tagállam munkajogának alkalmazásából eredő kötelezettségek megkerülésére törekedett.

94.      Ezt az érvelést véleményem szerint el kell vetni, ugyanis lényegében arra irányul, hogy az ügy tényállásának a kérdéseket előterjesztő bíróság általi megítélését megkérdőjelezze.

95.      Márpedig az ítélkezési gyakorlat szerint az EK 234. cikkben meghatározott eljárás keretében, amely a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztásán alapul, az ügy konkrét tényállásának megítélése a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik. Ugyancsak kizárólag az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése is, hogy  tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja‑e az előzetes döntéshozatalt, és ha igen, a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak‑e(43).

96.      A Bíróság mindazonáltal azt is kimondta, hogy a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések relevanciájának vélelmét csak kivételes esetekben lehet megdönteni, mégpedig ha nyilvánvaló, hogy a közösségi jog kért értelmezése nem áll kapcsolatban az alapjogvita tényeivel vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azon ténybeli és jogi körülmények, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a feltett kérdésekre hasznos módon válaszolhasson. Ezen esetek kivételével a Bíróság főszabály szerint köteles az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről határozni(44).

97.      A jelen ügyben, amint azt már megjegyeztem, a kérdéseket elterjesztő bíróság az EK 12. és az EK 49. cikk, illetve a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv rendelkezéseinek értelmezését kéri. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy ezek a kérdések a lett székhelyű Laval és a svéd Byggnadsarbetareförbundet szakszervezet, ennek helyi egysége, illetve a SEF között folyamatban lévő, az utóbbiak által azt követően kezdeményezett kollektív fellépésekkel kapcsolatos jogvitában merültek fel, hogy a Laval megtagadta a Byggnadsarbetareförbundet azon kollektív szerződéséhez történő csatlakozást, amely azokra a lett munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételeket kívánta szabályozni, akiket a Laval egy Svédországban található és a Laval csoporthoz tartozó vállalkozás által felállított építési területre küldött ki. Nem vitatott, hogy e kollektív fellépések és a munkák félbeszakítása következtében a kiküldött munkavállalók visszatértek Lettországba.

98.      Ugyanakkor nem nyilvánvaló, hogy a közösségi jognak a kérdéseket előterjesztő bíróság által kért értelmezése nem áll kapcsolatban az alapügy tényeivel vagy tárgyával, és nem tűnik hipotetikus jellegűnek.

99.      Hozzáteszem, hogy az ügy irataira tekintettel a kérdéseket előterjesztő bíróság helyesen tekintette úgy, hogy a Laval gazdasági tevékenysége az EK 49. cikk és a 96/71 irányelv értelmében szolgáltatásnyújtásnak minősül.

100. Ebben a vonatkozásban, illetve tekintettel az alapügy alperesei által kifejtett azon érvelésre is, miszerint a munkaerő Laval általi rendelkezésre bocsátása arra irányult, hogy a lett munkavállalók számára biztosítsa a svéd munkaerőpiacra való bejutást, célszerűnek tartok ezen a ponton néhány megjegyzést fűzni a Szerződésnek a kérdéseket előterjesztő bíróság által hivatkozott rendelkezései és Lett Köztársaság Európai Unióhoz való csatlakozásának feltételeiről szóló okmány (a továbbiakban: a 2003. évi csatlakozási okmány)(45) rendelkezései viszonyához, amely okmány – idézzük fel – szabályozza az alapügy tényállásának időpontjában Lettországnak a többi tagállamhoz való viszonyát, de amelyet az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem említ.

101. A 2003. évi csatlakozási okmány 2. cikke értelmében az eredeti szerződések(46) rendelkezései és az intézmények által a csatlakozást megelőzően elfogadott jogi aktusok az új tagállamok számára kötelezőek, és az említett szerződésekben, illetve az ebben az okmányban megállapított feltételekkel alkalmazandók ezekben az államokban.

102. A Szerződés rendelkezései, többek között a szolgáltatásnyújtás szabadságának terén, tehát főszabály szerint a Lett Köztársaság és a többi tagállam viszonylatában a csatlakozás időpontjától, vagyis 2004. május 1-jétől kezdődően alkalmazandók a 2003. évi csatlakozási okmányban megállapított feltételekkel.

103. A 2003. évi csatlakozási okmány 24. cikke ezen okmány mellékleteire utal, amelyek a tíz új tagállam mindegyike tekintetében felsorolják a rájuk vonatkozó átmeneti intézkedéseket, és meghatározzák azok alkalmazásának feltételeit.

104. A 2003. évi csatlakozási okmánynak a Lettországra vonatkozó VIII. melléklete kifejezetten az EK 39. cikkre, az EK 49. cikk első bekezdésére, illetve a 96/71 irányelvre vonatkozik.

105. Ugyanakkor ezen rendelkezések alkalmazásának a 2003. évi csatlakozási okmány VIII. mellékletéből következő feltételei a jelen ügyben szóban forgó körülményekre nincsenek hatással.

106. Először is, az EK 49. cikk első bekezdését és a 96/71 irányelvet illetően a 2003. évi csatlakozási okmány VIII. mellékletének 13. pontjából az következik, hogy az e cikk, illetve az említett irányelv fenntartások nélküli alkalmazásától eltérő átmeneti rendelkezések csakis a munkavállalóknak a lett székhelyű vállalkozások által nyújtott szolgáltatásnyújtások keretében Németország vagy Ausztria területére történő ideiglenes kiküldetésére vonatkoznak az ebben a pontban meghatározott feltételekkel. A 2003. évi csatlakozási okmány VIII. mellékletének 13. pontja tehát ratione loci nem alkalmazandó az alapjogvita tényállására.

107. Mivel a 96/71 irányelv alkalmazandó a Laval gazdasági tevékenységére, meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó irányelv 1. cikke (3) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik valamely tagállamban letelepedett vállalkozás tevékenysége, aki munkavállalókat küld valamely másik tagállam területére a csoport tulajdonában lévő telephelyre vagy vállalkozáshoz, feltéve hogy a kiküldő vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással.

108. Úgy tűnik, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből is kiderül, hogy pontosan ebben a helyzetben volt a Laval és e vállalkozás által ideiglenesen Svédországba kiküldött lett munkavállalók. Megjegyezendő azonban, hogy nem vitatott, hogy azok a tevékenységek, amelyek elvégzésére a Laval Svédországba lett munkavállalókat küldött ki, a 96/71 irányelv mellékletének hatálya alá tartoznak, azaz az építőiparban fejtik ki azokat.

109. Továbbá, ami a munkavállalók szabad mozgását illeti, megjegyzendő, hogy az alapügy tényállásának idején a tagállamok a 2003. évi csatlakozási okmány VIII. mellékletének 2. pontja értelmében, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i 1612/68/EGK tanácsi rendelet(47) 1–6. cikkétől eltérően, illetve a csatlakozást követő kétéves időszak végéig (azaz 2006. április 30-ig) alkalmazhatják azon nemzeti vagy a kétoldalú megállapodásokból következő intézkedéseket, amelyek a lett állampolgároknak a munkaerőpiacukra való jutását szabályozzák(48). Kétségtelen, hogy a tagállamoknak jogukban állt úgy dönteni – a Svéd Királyság mintájára –, hogy a munkaerőpiacra való jutást 2004. május 1-jétől kezdve liberalizálják(49). Ezt a határozatot azonban a nemzeti jog alkalmazásával, nem pedig a közösségi jog rendelkezései értelmében kell elfogadni(50).

110. A fejtegetéseim e pontján kap jelentőséget az alapügy alpereseinek fent hivatkozott azon érve, miszerint az, hogy a Laval munkaerőt bocsátott a leányvállalata rendelkezésre, arra irányult, hogy a lett munkavállalók svéd munkaerőpiacra való bejutását elősegítse.

111. Ez az érv úgy tűnik, hogy a Bíróság által a Rush Portuguesa-ügyben hozott ítéletben megfogalmazott azon megfontoláson nyugszik, miszerint a Portugália csatlakozási okmányának 216. cikkében meghatározott, a munkavállallók számára a Szerződés által biztosított szabad mozgásra vonatkozó eltérés ellentétben állna a a portugál munkavállalóknak valamely szolgáltatást nyújtó vállalkozás által valamely másik tagállamba való rendelkezésre bocsátásával(51). A Bíróság indokolása szerint az ilyen vállalkozás, bár a Szerződés értelmében szolgáltatásnyújtónak minősül, végeredményben azt kívánná elérni, hogy a fogadó tagállam munkaerőpiacára juttassa a munkavállalókat, megsértve ezáltal a csatlakozási okmányban meghatározott eltérést.

112. A jelen ügyben azonban úgy tűnik, hogy az alapügy alpereseinek érvelését az ügy egyetlen irata sem erősíti meg, mivel a Laval tevékenységének látszólag nem az volt a célja, hogy a lett munkavállalókat a svéd munkaerőpiacra juttassa(52).

113. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni – még ha ez az észrevétel meghaladja is az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elfogadhatóságának szigorú értelemben vett keretét, de nem térek vissza rá –, hogy az alapügy alpereseinek a Rush Portuguesa-ügyben hozott ítélet által ihletett érve véleményem szerint az írásbeli észrevételeikben kifejtett azon álláspontjuk cáfolatához, végeredményben pedig elutasításához vezet, miszerint a jelen ügyet kizárólag a munkavállalóknak az EK 39. cikkben biztosított szabad mozgására tekintettel, nem pedig az EK 49. cikk, illetve a 96/71 irányelv tükrében kellene megvizsgálni.

114. Elegendő megállapítani ugyanis, hogy a lett munkavállalók már önmagában a 2003. évi csatlakozási okmány VIII. mellékletében meghatározott átmeneti intézkedések első szakaszának az alapügy tényállása idején való alkalmazása miatt, és annak ellenére, hogy Svédország a nemzeti jog alapján úgy határozott, hogy a munkaerőpiacát megnyitja az Európai Unióhoz 2004. május 1‑jén csatlakozott tagállamokból érkező valamennyi munkavállaló előtt, közvetlenül nem hivatkozhattak az EK 39. cikk rendelkezéseire.

115. Végül, az alapügy alpereseinek kijelentésével ellentétben, az ügy egyetlen irata sem bizonyítja, sőt nem is jelzi, hogy a Laval tevékenysége teljes mértékben vagy főként Svédország területére irányult volna annak érdekében, hogy kivonja magát azon szabályok alól, amelyek abban az esetben lennének rá alkalmazandók, ha Svédországban lenne a székhelye(53).

116. Ezen előzetes megjegyzések értelmében úgy értékelem, hogy a közösségi jog a jelen ügyben alkalmazandó, és hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzést elfogadhatónak kell nyilvánítani. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett, ezt követően elemzendő kérdésekre adandóan általam javasolt válaszok nem szükségszerűen érvényesek minden esetben, különösen olyan eltérő tényállás mellett, amelyre a 2003. évi csatlakozási okmány rendelkezései alkalmazhatók lehetnek.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

1.      Általános megjegyzések

117. Amint az az előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdés megfogalmazásából következik, a kérdéseket előterjesztő bíróság a Bíróságot az EK 12. cikk, az EK 49. cikk és a 96/71 irányelv értelmezésével kapcsolatban keresi meg.

118. Az EK 12. cikket illetően, amely kimondja az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés tilalmának általános elvét, ez a rendelkezés – amint az a szövegéből kiderül –„a [Szerződésben] foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül” alkalmazandó, ami az ítélkezési gyakorlat szerint azt jelenti, hogy csakis a közösségi jog által szabályozott azon esetekben alkalmazható önállóan, amelyekre a Szerződés nem tartalmaz a hátrányos megkülönböztetést tiltó különös szabályt(54).

119. Ugyanakkor ezt az általános elvet mind az EK 49. cikk(55), mind pedig a 96/71 irányelv szabályozza és konkretizálja, amely lényegében kimondja a 3. cikkében, hogy a fogadó államban meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek, amelyek az ezen irányelv által felsorolt, vagy azon területekre vonatkoznak, amelyekre az irányelv utal, az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartása mellett azon szolgáltatásnyújtókra vonatkoznak, amelyek ezen tagállam területére ideiglenesen munkavállalókat küldenek ki, illetve a hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra.

120. Következésképpen, véleményem szerint nem szükséges, hogy a Bíróság a jelen esetben az EK 12. cikkel kapcsolatban állást foglaljon.

121. A 96/71 irányelvet és az EK 49. cikket illetően szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a jelen eljárásban írásbeli észrevételt benyújtó felek nagy többsége azt javasolta, függetlenül attól, hogy ezek a felek a szóban forgó kérdések tekintetében milyen megoldásokat javasoltak, hogy a Bíróság az előzetes dönteshozatalra előterjesztett kérdéseket úgy a 96/71 irányelv, mint az EK 49. cikk mércéje alapján vizsgálja meg(56). A Bíróság előtt megjelent felek kisebb hányada csakis az EK 49. cikk felől közelítette meg az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatát(57), míg csakis a Bizottság, illetve a norvég kormány fejtette ki az előterjesztő bíróság által feltett kérdések elemzését a 96/71 irányelv rendelkezéseinek tükrében.

122. Ezen álláspontok sokszínűségére tekintettel szükségesnek bizonyul a vitaanyag egyes elemeitől való megtisztítása.

123. A 96/71 irányelvet illetően a Bírósághoz észrevételeket benyújtó több fél – közülük is egyértelműen az alapügy alperesei, a svéd kormány és az EFTA Felügyeleti Hatóság – azt állította, hogy annak vizsgálata irreleváns, mivel nem vitatott egyrészt, hogy az előzetes dönteshozatalra előterjesztett kérdések alapjául szolgáló jogvitában magánszemélyek állnak egymással szemben, másrészt pedig, hogy az irányelvek rendelkezései a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében nem járnak semmiféle „horizontális” közvetlen hatállyal.

124. Ez az érvelés csak részben megalapozott, mivel nem gondolom, hogy azzal a következménnyel járhat, hogy a 96/71 irányelvet kizárja a Bíróság által elvégzendő vizsgálat alól.

125. Ebben a vonatkozásban a gondolatmenet érthetősége kedvéért meg kell határozni a kérdéseket előterjesztő bíróság által feltett kérdések belső logikáját a 96/71 irányelv, illetve ennek a Svéd Királyság általi átültetése viszonylatában, különösen mivel e bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésében arra hivatkozik, hogy a munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény semmiféle kifejezett rendelkezést nem tartalmaz a munka- és foglalkoztatási feltételeknek a kollektív szerződésekben való alkalmazhatóságáról.

126. Felidézendő, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke, ezen jogi aktus alapvető rendelkezése, megköveteli, hogy a tagállamok biztosítsák a területükön a szolgáltatások határon átnyúló nyújtása keretében kiküldetésben lévő munkavállalóknak az ezen cikk (1) bekezdésében felsorolt szempontokra vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételeket. Ezek a szempontok felölelik többek között a minimális bérszintet.

127. A 96/71 irányelv 3. cikének (1) bekezdésében felsorolt szempontokat törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés, illetve amennyiben az alapügyhöz hasonlóan a tevékenységek az építési munkák területére tartoznak, olyan kollektív megállapodás vagy választottbírósági határozat állapít meg, amelyet a (8) bekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak.

128. A 3. cikk (8) bekezdésének első albekezdése kimondja, hogy az általánosan alkalmazandónak nyilvánított kollektív megállapodás az a kollektív megállapodás, amelyet a területi hatálya alá tartozó valamennyi vállalkozásnak be kell tartania az érintett szakmában vagy iparágban.

129. Ugyanezen cikk (8) bekezdésének második albekezdése lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a kollektív megállapodásokat általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában, ha úgy döntenek, a következőket vegyék alapul: a) kollektív megállapodások, amelyeket ezek területi hatálya alá és az érintett szakmába vagy iparágba tartozó hasonló vállalkozásokra alkalmaznak, illetve b) kollektív megállapodások, amelyeket a szociális partnerek legreprezentatívabb szervezetei nemzeti szinten kötöttek, és amelyeket az egész ország területén alkalmaznak, feltéve hogy minden egyes esetben biztosítja a külföldi szolgáltatásnyújtó vállalkozások, valamint az ebben az albekezdésben említett más, hasonló helyzetben lévő vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot.

130. Nem vitatott, hogy – amint azt fent a jogszabályi háttér bemutatása során kifejtettem – a Svéd Királyság a 96/71 irányelv 3. cikke (8) bekezdésének első albekezdése értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel nem rendekezik, és hogy nem élt ezen rendelkezés második albekezdésével. Másfelől, amint a fenti 21. pontban megjegyeztem, a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kérdésekre vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételek többségét átvette az ezen irányelvet átültető, a munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény.

131. Ezzel szemben a Svéd Királyság által választott mód, amely arra irányul, hogy a területére ideiglenesen kiküldött munkavállalóknak a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és fogalalkoztatási feltételeket biztosítsa, amelyek főszabály szerint a minimális bérszintekre vonatkoznak, abban áll, hogy amennyiben valamely szolgáltató nem írja alá az említett kollektív szerződéseket, a munkavállalók szakszervezetétől teszi függővé a kollektív fellépések kezdeményezését annak érdekében, hogy e munkáltatót rászorítsák a szóban forgó kollektív szerződések akár közvetlen aláírására, akár pedig az ahhoz csatlakozási megállapodással való csatlakozásra, még akkor is – és ez a kérdéseket előterjesztő bíróság által feltett második kérdés szempontjából érdekes –, ha e szolgáltatóra nézve már a székhelye szerinti tagállamban megkötött kollektív szerződés kötelező.

132. Márpedig meg kell jegyezni, hogy a munka- és foglalkoztatási feltételek „kemény magjának” alkalmazása, amelyet a fogadó tagállamnak a 96/71 irányelv 3. cikke értelmében a területén ideiglenes kiküldetésben lévő munkavállalóknak biztosítania kell, kivételt képez azon elv alól, miszerint a kiküldő tagállam jogszabályait kell alkalmazni az ezen tagállamban honos, az előbbi tagállam területére a szóban forgó munkavállalókat kiküldő szolgáltatásnyújtó helyzetére.

133. Következésképpen a kérdéseket előterjesztő bíróság – a Bíróságot a 96/71 irányelv 3. cikkének a svéd belső jogba való esetleges helytelen átültetésével kapcsolatban kérdezve – lényegében azt kéri a Bíróságtól, hogy annak megállapítását tegye számára lehetővé, hogy a Laval a szakszervezetekkel, vagyis az alapügy alpereseivel szemben hivatkozhat‑e arra, hogy a Svéd Királyság nem élt az irányelv 3. cikkében meghatározott módokkal annak érdekében, hogy a területén megkötött kollektív szerződések alkalmazását az ideiglenes jelleggel munkavállalókat kiküldő külföldi szolgáltatásnyújtókra hatósági jogi aktussal kiterjessze vagy lehetővé tegye. A Laval által képviselt, és a kérdéseket előterjesztő bíróság által feltett két kérdés alapjául szolgáló álláspont szerint a Svéd Királyság e tartózkodó magatartása a jelen ügyben azt jelenti, hogy a kiküldetésre csakis a lett szabályozás és a lett kollektív szerződések alkalmazandók, következésképpen a svéd szakszervezeteket megfosztja annak lehetőségétől, hogy megkíséreljék a Lavalt kollektív fellépések kezdeményezése útján az alapjogvitában szóban forgó Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének aláírására kényszeríteni.

134. Helytálló tehát, amint azt az alapügy alperesei, a svéd kormány és az EFTA Felügyeleti Hatóság állítják, hogy a 96/71 irányelvnek a kérdéseket előterjesztő bíróság által kért értelmezése arra késztetheti a Bíróságot, hogy a szóban forgó irányelvet közvetlenül alkalmazza a Laval és az alapügyben alperes szakszervezetek közötti jogviszonyra.

135. Márpedig úgy tűnik, hogy a Bíróság határozottan elutasítja azt, hogy valamely irányelv önmagában kötelezettségeket keletkeztethet valamely magánszemély vonatkozásában, és hogy ebből következően arra hivatkozni lehet a magánszeméllyel szemben(58).

136. Nem gondolom továbbá, hogy ezt az akadályt el lehetne hárítani a Laval által az írásbeli észrevételeiben felvázolt arra irányuló kísérlettel, hogy az állam fogalmát olyannyira kiterjessze, hogy aszerint a jelen ügyben a munkavállalók szakszervezete a svéd államot testesíti meg, amellyel szemben a Laval közvetlenül hivatkozhatna a 96/71 irányelvre, amennyiben az megfelel a közvetlen hatály lényeges feltételeinek.

137. Ezek a szakszervezetek ugyanis egyáltalán nem állami hatóságok(59), és nem hivatottak arra, hogy valamely hatósági aktus alapján ez utóbbi hatóság ellenőrzése alatt közérdekű szolgáltatást nyújtsanak, és amelyek ebből a célból túlzott mértékű jogkörrel rendelkeznének a magánszemélyek közötti jogviszonyokban alkalmazható szabályokhoz képest(60).

138. Továbbá, a 96/71 irányelv horizontális közvetlen hatályával kapcsolatos probléma csakis abban az esetben merül fel, ha a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy a Svéd Királyság a szóban forgó irányelv 3. cikkét helytelenül ültette át.

139. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a 96/71 irányelv nincs kizárva a Bíróság által elvégzendő vizsgálat alól, mivel a kérdéseket előterjesztő bíróság az első kérdésében közvetett módon ugyan, de szükségszerűen felveti azt a kérdést, hogy a Svéd Királyság valóban helyesen ültette‑e át ezt a jogi aktust.

140. Másrészt, feltéve akár, hogy ez az átültetés helytelen, és az alapjogvitában nincs lehetőség a 96/71 irányelv rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatóságára, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a belső jog alkalmazásakor a tagállami bíróság köteles a nemzeti jogot úgy értelmezni, hogy az irányelv eredményének eléréséhez a lehető legteljesebb mértékig figyelembe veszi a szóban forgó irányelv szövegét és célját(61). Az összhangban álló értelmezésre vonatkozó ezen kötelezettség a nemzeti jog minden olyan rendelkezésére vonatkozik, amelyet akár az adott irányelv előtt, akár azt követően fogadtak el, és arra irányul, hogy lehetővé tegye számukra az előttük folyó ügyben a közösségi jog hatékony érvényesülését a belső jogban elfogadott értelmezési módszerek alkalmazásával(62).

141. Bizonyos, továbbra is az ítélkezési gyakorlat értelmében, hogy az általános jogelvek, különösen a jogbiztonság és a visszaható hatály tilalma korlátozzák az összhangban álló értelmezés kötelezettségét, továbbá e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául(63).

142. A jelen ügyben ez a korlátozás bizonyosan azt jelentené, hogy a nemzeti jog összhangban álló értelmezésének a kérdéseket előterjesztő bíróságot terhelő kötelezettsége nem járhat magának a munkavállalók érdekvédelmében történő kollektív fellépéshez való jog lényegének sérelmével, amellyel kapcsolatban a fenti előzetes megjegyzésekben megállapítottam, hogy a közösségi jog olyan általános elvének minősül, amelyet a svéd alkotmány is biztosít. Mindazonáltal a nemzeti jognak a 96/71 irányelvvel összhangban álló értelmezése ilyesfajta veszélyt egyáltalán nem rejt magában, mivel ennek preambuluma a (22) preambulumbekezdésben szószaporító jelleggel emlékeztet arra, hogy ez a jogi aktus nem érinti a szakmai érdekek védelmét szolgáló kollektív fellépésre vonatkozó tagállami jogszabályokat(64).

143. Annak ellenére, hogy e rendelkezések horizontális közvetlen hatályát nem lehet elismerni, a 96/71 irányelvnek a Bíróság általi vizsgálata egyáltalán nem érdektelen, amint azt a jelen indítvány későbbi részeiben kifejtem.

144. A továbbiakban még azt kell meghatározni, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálata során az EK 49. cikktől eltekinthet‑e, vagy azok vizsgálata során ezen rendelkezésre is tekintettel kell lennie.

145. Tisztázni kell ebben a vonatkozásban, hogy a 96/71 irányelv, amint arra a jelen ügyben írásbeli észrevételeket beterjesztett több fél lényegében és joggal hivatkozik, a Bíróság ítélkezési gyakorlatára tekintettel az EK 49. cikk sajátos értelmezésének minősül.

146. A Bíróság által az EK 49. cikk értelmezésével kapcsolatban elismert(65), és a 96/71 irányelv (12) preambulumbekezdésében felidézett azon feltevésből kiindulva ugyanis, miszerint a közösségi jog nem zárja ki, hogy a tagállamok saját jogszabályaikat vagy a szociális partnerek közötti kollektív szerződéseket alkalmazzák azokra a személyekre, akiket – ha csak ideiglenesen is – a területükön foglalkoztatnak, jóllehet munkáltatójuk másik tagállamban rendelkezik székhellyel, a 96/71 irányelv a 3. cikkében arra irányul, hogy a munkavállalók számára minimális védelmet nyújtó kötelező szabályokat meghatározza, amelyeket a fogadó tagállamba munkavállalókat kiküldő külföldi szolgáltatóknak tiszteletben kell tartani, és amelyeket következésképpen a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás szabadsága mellett is el kell fogadni.

147. A 96/71 irányelv azonban a „minimalizáló” jellegéből fakadóan nem meríti ki az EK 49. cikk alkalmazását(66).

148. Végeredményben a fenti 144. pontban feltett kérdésre adandó válasz véleményem szerint lényegében a 96/71 irányelv szemszögéből elvégzett elemzés kimenetelétől függ.

149. A 96/71 irányelvvel összegyeztethetetlen intézkedés ugyanis még inkább az EK 49. cikket sértené, mivel ez az irányelv a különös hatálya keretében a szóban forgó cikk tartalmának végrehajtására irányul(67).

150. Ezzel szemben valamely intézkedésnek a 96/71 irányelvvel összeegyeztethetőnek minősítése nem feltétlenül jelenti azt, hogy az megfelel az EK 49. cikk követelményeinek, ahogyan azt a Bíróság értelmezte.

151. Különösen, jóllehet a 96/71 irányelv elismeri a tagállamok számára annak lehetőségét, hogy valamely tagállamban honos, valamely másik tagállam területére ideiglenes jelleggel munkavállalókat kiküldő szolgáltatásnyújtók tekintetében a munkavállalókra vonatkozó kedvezőbb munka- és foglaloztatási feltételeket állapítsanak meg, mint a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében megállapított feltételek, ezen lehetőség elismerését azonban a szolgáltatásnyújtásnak az EK 49. cikkben biztosított szabadsága tiszteletben tartásával kell gyakorolni(68).

152. Ugyanígy, a Bíróság úgy értékelte, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének az 5. cikkével való együttes olvasata értelmében a tagállamok különösen azt biztosítják, hogy megfelelő eljárások álljanak a kiküldött munkavállalók rendelkezésére a minimálbér tényleges megszerzése érdekében, ami azt jelenti, hogy a fent hivatkozott 5. cikkben a tagállamok számára nyitva álló mérlegelési jogkört a Szerződésben biztosított szolgáltatásnyújtás szabadságának tiszteletben tartásával kell gyakorolni(69).

153. Mivel, amint a jelen indítvány 194–217. pontjában részletesen kifejtem, a kérdéseket előterjesztő bíróság által felhozott probléma egyes vonatkozásai meghaladják a 96/71 irányelv hatályát, illetve az irányelv megengedi azokat, úgy értékelem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket az EK 49. cikkre tekintettel is meg kell vizsgálni.

154. A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy ezt az értékelést nem kérdőjelezi meg az alapügy alperesei által kifejtett azon érv, amely szerint a Laval velük szemben nem hivatkozhat közvetlenül az EK 49. cikkre – legyen ez akár a kérdéseket előterjesztő bíróságnak a fentebb hivatkozott azon kötelezettsége, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben a közösségi joggal összhangban kell értelmezni.

155. Ugyanakkor magam is úgy értékelem, hogy – mint azt a Laval, az észt kormány és az EFTA Felügyeleti Hatóság részletesen előadják – az EK 49. cikk az alapügyben közvetlenül alkalmazható.

156. Ebben a vonatkozásban hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság több alkalommal elismerte, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek az EK 49. cikkben előírt tilalma tiszteletben tartása nem csupán a közigazgatási hatóságokra nézve kötelező, hanem a nem közjogi jellegű olyan szabályozásokra is vonatkozik, amelyek kollektív módon rendelkeznek az önálló vállalkozói tevékenységről és a szolgáltatásnyújtásról. Az ítélkezési gyakorlat értemében ugyanis a tagállamok között a személyek szabad mozgásával és a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatos akadályok megszüntetését veszélyeztetné, ha az állami eredetű akadályok lebontását semlegesíthetnék a közjogi jelleggel nem bíró egyesületek és szervezetek jogi autonómiájának gyakorlásából eredő akadályok(70).

157. A Bíróság ezt a megközelítést azzal is indokolja, hogy a munkafeltételeket az egyes tagállamok egyszer törvényi vagy rendeleti rendelkezések útján szabályozzák, másszor a magánszemélyek által megkötött vagy elfogadott szerződések vagy más jogi aktusok útján. A megkülönböztetés tilalmának a közigazgatási jogi aktusokra való korlátozása ily módon ezen tilalom egyenlőtlen alkalmazásának kockázatával járna(71).

158. Elismerem, hogy a jelen ügy eltér azon ítéletekben szóban forgó helyzetektől, amelyekben a Bíróság mindezidáig azt állapította meg, hogy az EK 49. cikk a magámszemélyek fellépéseire nézve alkalmazandó. Ezen ügyekben ugyanis a szóban forgó szervek által felállított szabályzatok vagy más szabályok jogszerűsége állt a vizsgálat középpontjában. A jelen ügyben ezzel szemben a szakszervezetek kollektív fellépés kezdeményezéséhez való jogának valamely külföldi szolgáltatásnyújtóval szembeni, abból a célból történő gyakorlásáról van szó, hogy rábírják a svéd kollektív szerződés aláírására.

159. Ez az eltérés azonban véleményem szerint csakis akkor kap jelentőséget, amikor annak meghatározásáról van szó, hogy a szóban forgó kollektív szerződések korlátozzák‑e a szolgáltatásnyújtás szabadságát. Irreleváns azon kérdést illetően, hogy a szakszervezetek főszabály szerint kötelesek‑e az EK 49. cikkben megállapított tilalmakat tiszteletben tartani. Felidézendő ugyanakkor, hogy a tagállamok munka- és foglalkoztatási feltételeinek megállapítása keretében a Bíróság úgy tekinti, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EK 49. cikk által megfogalmazott elve kötelező a magánszemélyekre nézve a (kollektív) szerződések kidolgozása, illetve a más jogi aktusok elfogadása vagy megkötése során(72).

160. A jelen ügyben, amint már megfigyelhettük, a kollektív munkajogi jogviszonyok svéd modellje a szociális partnereknek nagy szabadságot biztosít, amelynek vezérfonalát ezen partnerek felelősségének és saját szabályozásának elvei nyújtják(73). A szakszervezetek különösen széles hatáskörökkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy a Svédországban elfogadott kollektív szerződések hatályát kiterjesszék azon munkáltatókra, akik ebben a tagállamban ezen szerződéseket aláíró valamely érdekvédelmi szervnek nem tagjai; ebbe beletartozik adott esetben a kollektív fellépések kezdeményezésének a joga. Ezek a hatáskörök, illetve ezek gyakorlása tehát a svéd munkapiacra kollektív hatást gyakorolnak. A kollektív fellépés kezdeményezése végeredményben a szakszervezetek jogi függetlensége gyakorlásának egy formáját képezi, azzal a céllal, hogy a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében szabályozzák a szolgáltatások nyújtását.

161. Az EK 49. cikk tehát véleményem szerint az alapügyben közvetlenül alkalmazható.

162. Ezen általános megjegyzésekből következik, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdéssel, amelyek véleményem szerint együttesen bírálhatók el, a kérdéseket előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy abban az esetben, amikor valamely tagállam nem rendelkezik a kollektív szerződéseket általános alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel, a 96/71 irányelvet és az EK 49. cikket akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, hogy a tagállam szakszervezetei ezen állam belső jogával összhangban kollektív fellépéseket kezdeményezzenek annak érdekében, hogy valamely másik tagállam szolgáltatásnyújtóját arra kényszerítsék, hogy csatlakozási megállapodás útján az általa az előbbi tagállam területére ideiglenesen kiküldött munkavállalók javára kollektív szerződést írjon alá, beleértve azt az esetet is, amikor erre a szolgáltatóra nézve a székhelye szerinti tagállamban megkötött kollektív szerződés már kötelező.

163. Amint azt a fentiekben kifejtettem, ez a kérdés először is annak vizsgálatára kell, hogy ösztönözzön minket, hogy az ilyen kollektív fellépések kezdeményezése a 96/71 irányelvnek a svéd jogba történő helyes átültetésén alapulnak‑e. Igenlő válasz esetén ezt követően a kérdést az EK 49. cikkre tekintettel kell elemezni.

2.      A 96/71 irányelv értelmezéseről, és a Svédországban való végrehajtásáról

164. Amint azt már megjegyeztem, nem vitatott, hogy a 96/71 irányelvnek a belső jogba való átültetése során a svéd jogalkotó a kollektív munkajogi jogviszonyok svéd hagyományait követve, illetve a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában, a szociális partnerekre bízta a Svédországban a kollektív szerződések által meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek – beleértve a bérezéssel kapcsolatos feltételeket – lényegi vonásainak meghatározását.

165. A svéd kormány véleménye szerint, a 96/71 irányelv nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a szabályozásaikba minimális bérszintet vezessenek be. A svéd kormány állítása szerint a 96/71 irányelv lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a valamely tagállam területére ideiglenesen kiküldött munkavállalóknak magasabb fokú védelmet biztosítsanak, mint amelyet ezen jogszabály meghatároz. A határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében valamely tagállam területére ideiglenes jelleggel kiküldött munkavállalókra tehát e kormány véleménye szerint a bérekkel kapcsolatban azoknak a feltételeknek kell vonatkozniuk, amelyeket e tagállamban a kollektív szerződésekben, vagy azokban a szerződésekben határoztak meg, amelyekre e kollektív szerződések utalnak.

166. Pontosan ezen, a szociális partnerek rendelkezésére álló és a törvény által garantált mechanizmusok és eljárások – közöttük különösen a kollektív fellépéshez való jog – azok, amelyek a svéd kormány véleménye szerint biztosítják a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek tiszteletben tartását. Ebben az értelemben ezek a mechanizmusok és eljárások lehetővé teszik a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében meghatározott célkitűzés elérését, amely azonban nem érinti a kollektív fellépéshez való jogot. A svéd kormány hozzáfűzi, hogy egyáltalán nem volt szükség arra, hogy a Svéd Királyság a szóban forgó irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdésével éljen, mivel ez a rendelkezés csupán olyan fakultatív módszert határoz meg, amely a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító redszerrel nem rendelkező tagállamok számára adott. Ezen feltételek mellett a Svéd Királyság által a 96/71 irányelv belső jogba való átültetése érdekében elfogadott módszer megfelel ezen irányelv célkitűzéseinek.

167. Az osztrák, a dán, a finn, a francia, az izlandi és a norvég kormány lényegében hasonló álláspontot képvisel.

168. A német, a spanyol és az ír kormány, valamint a Bizottság az érvelés ugyanezen fonalát követve lényegében hozzáteszik, hogy a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek vagy a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kérdések közé kell, hogy tartozzanak, vagy pedig a közrendre vonatkozó, az irányelv 3. cikkének (10) bekezdése értelmében vett rendelkezések kell, hogy meghatározzák azokat.

169. A Laval, illetve az észt, a lett, a litván, a lengyel, valamint a cseh kormány a maga részéről azon a véleményen van, hogy a Svéd Királyság helytelenül ültette át a 96/71 irányelvet. Először is, a Bizottság által 2003. július 25-én elfogadott közleményre(74) hivatkozva úgy tekintik, hogy a Svéd Királyság, mivel nem élt a 96/71 irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdésében biztosított lehetőséggel, lemondott arról, hogy a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételeket a valamely külföldi szolgáltatásnyújtó által a területére ideiglenes jelleggel kiküldött munkavállalókra alkalmazza. Továbbá azt állítják, hogy a svéd módszer nem biztosítja a szolgáltatók és a nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot, és jogbizonytalanság forrása lehet többek között azért, mert az előbbieket nem tájékoztatják azoknak a munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek az összességéről – különösen a bérek vonatkozásában –, amelyek a munkavállalók e tagállamba történő ideiglenes kiküldetése keretében irányadók lesznek rájuk. Végül úgy értékelik, hogy a svéd szabályozás lehetővé teszi a külföldi szolgáltatásnyújtóknak a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételeknek való alávetését, amely sem a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése szerinti felsorolásnak, sem pedig a szóban forgó irányelv 3. cikke (10) bekezdésében megállapított korlátozásoknak nem felel meg.

170. Ami engem illet, a német, a spanyol és az ír kormány, valamint a Bizottság által javasolt megközelítés felé hajlom.

171. Amint már megjegyeztem, a 96/71 irányelv 3. cikke a kiküldetésben lévő munkavállalók minimális védelme, illetve a szolgáltatók és a hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmód kettős célkitűzését fogalmazza meg. Mindkét követelménynek egyidejűleg kell eleget tenni.

172. Ami ez első célkitűzést illeti, a 96/71 irányelv 3. cikke megköveteli a tagállamoktól, hogy biztosítsák a területükön ideiglenesen kiküldetésben lévő munkavállalókra nézve az (1) bekezdésben felsorolt kérdésekkel – beleértve a minimális bérszinttel – kapcsolatos minimális munka- és foglalkoztatási feltételeket, lehetővé téve számukra, hogy egyrészt a (7) bekezdés értelmében a munkavállalókra kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételeket alkalmazzanak, másrészt pedig, hogy az (1) bekezdés első albekezdésében említetteken kívüli kérdések tekintetében munka- és foglalkoztatási feltételeket írjanak elő, amennyiben a közrendre vonatkozó rendelkezésekről van szó.

173. A munkavállalókat ideiglenes jelleggel kiküldő szolgáltatásnyújtók és a nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmód biztosítása érdekében a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy a szóban forgó munkavállalók számára biztosított garanciákat törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés állapítja meg, illetve, az építőiparban, olyan kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat, amelyet a szóban forgó cikk (8) bekezdésének első albekezdése értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak, vagyis amelyet „a területi hatálya alá tartozó valamennyi vállalkozásnak be kell tartania az érintett szakmában vagy iparágban”(75).

174. A 96/71 irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második és harmadik albekezdéséből következik, hogy a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában a tagállamok, amelyek területén a munkavállalók kiküldetésben tartózkodnak, ha úgy döntenek, alapul vehetik azokat a kollektív szerződéseket, amelyeket a hasonló vállalkozásokra alkalmaznak, vagy amelyeket a szociális partnerek legreprezentatívabb szervezetei nemzeti szinten kötöttek, és amelyeket az egész ország területén alkalmaznak, feltéve hogy a tagállam biztosítja a szóban forgó munkavállalókat a területére kiküldő szolgáltató és a hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot, vagyis különösen, hogy ezekre a vállalkozásokra ugyanazok a kötelezettségek ugyanolyan következményekkel vonatkozzanak.

175. Ebből a rendelkezésből megalapozottan levezethető, hogy a közösségi jogalkotó azt kívánta elkerülni, hogy a fogadó tagállamban az építőiparban jogilag nem kötelező erejű kollektív szerződések a külföldi szolgáltatókra nézve kötelezőek legyenek, míg a nemzeti munkáltatók nagy többségére ez gyakorlatilag nem vonatkozik.

176. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a 96/71 irányelv 5. cikke értelmében a tagállamok különösen azt biztosítják, hogy megfelelő eljárások álljanak a munkavállalók, illetve képviselőik rendelkezésére az irányelvből eredő kötelezettségek érvényesítésére.

177. E rendelkezés értelmezése során véleményem szerint mind a 96/71 irányelv (12) preambulumbekezdésének utolsó tagmondatára – amely e tekintetben a Bíróságnak az EK 49. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlatát(76) követve kimondja, hogy „a közösségi jog nem tiltja meg a tagállamoknak, hogy megfelelő eszközökkel garantálják [a munkavállalóknak védelmet nyújtó] szabályok betartását” –, mind pedig az irányelv (22) preambulumbekezdésére tekintettel kell lenni, amely – felidézem – megjegyzi, hogy a 96/71 irányelv „nem érinti a szakmai érdekek védelmét szolgáló kollektív fellépésre vonatkozó tagállami jogszabályokat”.

178. Ezen rendelkezések együttes olvasata a következő megfontolások megfogalmazására késztet.

179. Először is nem gondolom, hogy a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában a Svéd Királyság köteles lenne a 96/71 irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdésében meghatározott módokkal élni. Ez a mód ugyanis, mint e rendelkezés megszövegezése is utal rá, csupán lehetőségként illeti meg azokat a tagállamokat, amelyek nem rendelkeznek a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel.

180. Az, hogy a Svéd Királyság a szociális partnerekre bízza a munka- és foglalkoztatási feltételek – beleértve különösen a bérekre vonatkozó szabályok –kollektív szerződések útján történő meghatározását, önmagában nem minősül a 96/71 irányelv olyannyira elégtelen átültetésének, mintha e tagállam lemondott volna ezen feltételeknek a külföldi szolgáltatókra való alkalmazásáról.

181. Általános jelleggel felidézendő, hogy a Bíróság elismerte, hogy valamely tagállam a szociális partnerekre hagyhatja, hogy azok a közösségi irányelvek által követett célkitűzéseket kollektív szerződések útján valósítsák meg(77).

182. Igaz, azt is kimondta, hogy az ilyen helyzetekben a tagállam minden esetben köteles megfelelni a rá háruló azon kötelezettségnek, hogy biztosítsa az irányelvek teljes körű végrehajtását, azáltal hogy adott esetben elfogad minden megfelelő intézkedést(78).

183. A jelen ügyben nem gondolom, hogy először is a Svéd Királyság nem tett volna eleget azon kötelezettségének, miszerint biztosítja, hogy a területén kiküldetésben tartózkodó munkavállalókra a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésében felsorolt kérdések tekintetében a munka- és foglalkoztatási feltételek vonatkoznak.

184. Amennyiben a Svéd Királyság nemzeti szabályozás útján közvetlenül gondoskodik azon munka- és foglalkoztatási feltételek tiszteletben tartásáról, amelyek a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) és b), illetve d)–g) pontjaiban felsorolt kérdésekre vonatkoznak, úgy a kollektív fellépéshez való, a munkavállalók érdekvédelmi szerveit megillető jog elismerésével biztosítja, hogy a szakszervezetek végeredményben a kollektív szerződésben meghatározott vagy szabályozott bérfeltételeket kényszeríthetik ki, ha ezen feltételeket a külföldi szolgáltató szabad akaratából nem kívánja elfogadni.

185. Márpedig, jóllehet ez a felhatalmazás – mint azt a kérdéseket előterjesztő bíróság megállapítja – nem következik kifejezett módon a munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvényből, ezzel szemben hallgatólagosan ugyan, de szükségszerűen következik az MBL-ből, amely kimondja, hogy a külföldi szolgáltatónak a Svédországban kötött kollektív szerződés aláírására való kényszerítésére irányuló kollektív fellépés kezdeményezhető, ha e szolgáltatóra a székhelye szerinti tagállamban kollektív szerződés vonatkozik. E szabályozás annál inkább vonatkozik a tagállam minden olyan szolgáltatójára, akiket semmiféle, ebben a tagállamban megkötött kollektív szerződés nem köt. Végeredményben tehát e szabály annak lehetőségét biztosítja a szakszervezetek számára, hogy kollektív fellépés kezdeményezése útján a svéd kollektív szerződések által megállapított vagy szabályozott bérfeltételeket alkalmazzák minden külföldi szolgáltatóra nézve, feltéve, hogy e gazdasági szereplő ezen feltételeket szabad akaratából nem kívánja elfogadni, azzal a céllal, hogy a Svédországban ideiglenes kiküldetésben tartózkodó munkavállalók számára biztosítsa az adott ágazatban a svéd munkavállalókra alkalmazandó bérfeltételeket.

186. Hozzáteszem, hogy a munkavállalók kiküldetéséről szóló svéd törvény 9. cikke, mivel meghatározza, hogy a kapcsolattartó hivatal tájékoztatja a külföldi szolgáltatásnyújtókat az adott ágazatra vonatkozó kollektív szerződések alkalmazhatóságáról, és ezen szolgáltatókat a szakszervezetekhez irányítja bővebb felvilágosításért, következésképpen azt is jelenti, hogy a Svéd Királyságnak nem állt szándékában lemondani arról, hogy a területén ideiglenes kiküldetésben tartózkodó munkavállalókra nézve az e tagállamban megkötött kollektív szerződések értelmében alkalmazandó bérfeltételek vonatkozzanak.

187. Véleményem szerint tehát vitathatatlan, hogy a svéd jog által a szakszervezetek számára elismert kollektív fellépéshez való jog, amely lehetővé teszi számukra a svéd kollektív szerződésekben meghatározott vagy szabályozott bérfeltételek alkalmazását, alkalmas a kiküldött munkavállalók védelmének a 96/71 irányelv 3. cikkében megállapított célkitűzése megvalósítására.

188. Másodsorban meg kell még vizsgálni a 96/71 irányelv 3. cikkében kitűzött második cél megvalósításával kapcsolatos, vagyis a külföldi szolgáltatók és a nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmód biztosítására vonatkozó kérdést.

189. Ez a vizsgálat az építőiparra korlátozható. Egyrészt ugyanis a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében a fogadó tagállamokra háruló azon kötelezettség, hogy biztosítsák az e rendelkezésben felsorolt kérdésekkel kapcsolatos, a területükön kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek betartását, csakis erre a tevékenységi ágazatra terjed ki, másrészt pedig nem vitatott, hogy az alapügyben a Laval ebben a tevékenységi ágazatban dolgozó lett munkavállalókat küldött ki Svédország területére.

190. Először is felidézendő, amint azt a kérdéseket előterjesztő bíróság is hangsúlyozza, hogy pontosan a nemzeti vállalkozásokkal való egyenlő bánásmód biztosítása érdekében tekintette úgy a svéd jogalkotó, hogy nem követelheti meg a külföldi szolgáltatásnyújtóktól, hogy esetlegesen az általánosan alkalmazandónak nyilvánítás útján, vagy a 96/71 irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdésében meghatározott módon, automatikusan feleljenek meg a kollektív szerződésekben meghatározott vagy szabályozott munka- és foglalkoztatási feltételeknek, mivel a nemzeti vállalkozásokra sem érvényes az ilyen automatizmus.

191. Továbbá, a svéd kormány által a Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszban szolgáltatott információkból következik egyrészt, hogy közel 9 800 olyan vállalkozás létezik Svédországban, amely 3‑nál több munkavállalót foglalkoztat, míg közel 11 200 vállalkozás, azaz beleértve a 3‑nál kevesebb munkavállalót foglalkoztató vállalkozásokat, amelyekre nézve építőipari kollektív szerződések vonatkoznak. Másrészt, a svéd kormány azt is megerősítette, hogy az érdekvédelmi szervezetekbe nem tartozó svéd munkáltatók a munkavállalói szakszervezetek által kezdeményezett kollektív fellépések útján kötelezhetők arra, hogy csatlakozási megállapodás aláírásával ezen kollektív szerződések valamelyikét elfogadják. Másfelől a munkajogi jogviszonyokat szabályozó svéd jog általános elveiből következik, hogy a svéd kollektív szerződéseket vagy csatlakozási megállapodást aláíró munkáltatóknak a munkavállalóik számára azonos munka- és foglalkoztatási feltételeket kell biztosítaniuk, függetlenül attól, hogy ez utóbbiak tagjai‑e a kollektív szerződést aláíró szakszervezetnek, vagy sem, mivel az MBL 27. cikke értelmében minden, ezen kollektív szerződést sértő egyéni munkaszerződés semmis. Különösen ezen utóbbi jellemzők egyes svéd szerzőket azon álláspont kialakítására késztetik, hogy Svédországban a kollektív szerződések tényleges erga omnes hatállyal bírnak(79). Ezenkívül, amint azt a svéd kormány is lényegében megjegyzi, a munkavállalókat foglalkoztató svéd vállalkozás, vagy az olyan külföldi vállalkozás számára, amely ideiglenesen építőipari munkavállalókat szándékozik kiküldeni Svédországba, a vele szemben történő kollektív fellépés kezdeményezése elkerülésének egyetlen módja az, hogy akár közvetlenül, akár csatlakozási megállapodás útján belegyezik a szakszervezet által alkalmazni kívánt kollektív szerződés aláírásába.

192. Az ügyiratokból az is kiderül, hogy a Byggnadsarbetareförbundet az egyik legreprezentatívabb munkavállalói szakszerevezet, mivel Svédországban az építőiparban foglalkoztatott munkavállalók több mint 87%-át képviseli, illetve, hogy a Laval több tucat lett munkavállalót küldött ki ezen tagállam területére, így a vaxholmi építési területre.

193. Ily módon ezen jellemzők összességére, és különösen a svéd építőiparban a kollektív szerződések széles elterjedtségére, illetve azon lehetőségre tekintettel, hogy – amint az az MBL által meghatározott rendszerből következik – az érdekvédelmi szervezetekbe nem tömörülő nemzeti vállalkozások ezen kollektív szerződések valamelyikének aláírására kötelezhetők a munkavállalói szakszervezetek számára biztosított kollektív fellépéshez való jog útján, a svéd rendszer, mivel a külföldi szolgáltatásnyújtókra is ezen utóbbi rendszer vonatkozik, a 96/71 irányelv 3. cikkében megállapított, az ezen szolgáltatók és a tevékenységüket a svéd építőiparban kifejtő, hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot biztosítani látszik.

194. Véleményem szerint ezt az értékelést nem kérdőjelezi meg sem az, hogy a svéd rendszer megengedi az olyan bérszint alkalmazását, amely a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében nem minősül minimális bérszintnek, sem pedig az, hogy az MBL adott esetben lehetővé teszi az ilyen bérezésnek azon külföldi szolgáltatóval szembeni alkalmazását, amelyre nézve a székhelye szerinti tagállamban megkötött kollektív szerződés kötelező.

195. Ez a két pont ugyanis, amint azt a következőkben kifejtem, véleményem szerint az EK 49. cikk hatálya alá tartozik.

196. Az első kérdést illetően elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében a minimális bérszint fogalmát annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata határozzák meg, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik. Ez a cikk elismeri, hogy a minimális bérszintre vonatkozó nemzeti szabályozás hiányában a tagállamokat egyrészt a 96/71 irányelv értelmében semmiféle kötelezettség nem terheli arra vonatkozóan, hogy ilyen rendelkezéseket vezessenek be a belső jogukba(80), másrészt pedig a szociális partnerekre bízhatják a kollektív szerződések keretében a „minimális bérszint” fogalmának meghatározását, vagy akár az érintett tevékenységi ágazatban ezen szint megállapítását.

197. Továbbá felidézendő, hogy a 96/71 irányelv 3. cikkének (7) bekezdése értelmében e rendelkezés (1) bekezdése nem akadályozza a munkavállalókra kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazását.

198. Ez a széles mozgástér azt jelenti, hogy a 96/71 irányelv nem akadályozza, hogy a fogadó tagállamban megkötött valamely kollektív szerződés értelmében meghatározott, az érintett tevékenységi ágazatban dolgozó nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó bérszint kollektív fellépés kezdeményezése útján valamely másik tagállam azon szolgáltatójára is kiterjeszthető legyen, aki a munkavállalóknak az előbbi tagállam területére történő ideiglenes kiküldése keretében ugyanezen tevékenységi ágazatban működik, és hasonló helyzetben van.

199. Amint a jelen indítvány 151. pontjában már volt alkalmam megjegyezni, ezen lehetőséget azonban az EK 49. cikk tiszteletben tartása mellett kell gyakorolni.

200. A második kérdést illetően, amint arra a Bizottság az írásbeli észrevételeiben helyesen hivatkozik, mivel a fogadó tagállam biztosítja, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az építőiparban ideiglenes jelleggel kiküldött munkavállalókra a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kérdésekkel kapcsolatban a kollektív szerződésekben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek vonatkozzanak, az, hogy létezik egy külföldi kollektív szerződés, amely valamely másik tagállamban a tevékenységét a szóban forgó ágazatban kifejtő szolgáltatóra nézve kötelező, ezen feltételek alkalmazhatóságát tekintve nem bír közvetlen jelentőséggel.

201. Ily módon ennek a szolgáltatónak, ugyanúgy, mint az ugyanezen tevékenységi ágazatban működő, hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásoknak, biztosítania kell a fogadó tagállamba ideiglenesen kiküldött munkavállalók számára a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt kérdésekre vonatkozó, ezen tagállamban meghatározott kötelező munka- és foglalkoztatási feltételeket, beleértve tehát az ezen tevékenységi ágazatban működő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződésekben meghatározott feltételeket is, amelyek azonban a munkáltató szabad akaratából történő csatlakozás hiányában, függetlenül a munkáltató honosságától, a munkavállalói szakszervezet által kezdeményezett kollektív fellépés következtében rájuk nézve kötelezővé tehetők.

202. Számomra úgy tűnik tehát, hogy a 96/71 irányelv nem tiltja, hogy Svédországban a tevékenységüket az építőiparban kifejtő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződés értelmében meghatározott vagy megállapított bérszint többek között a munkavállalói szakszervezetek kollektív fellépéshez való jogának gyakorlása útján kiterjeszthető legyen a Svédország területére ezen tevékenységi ágazatban dolgozó munkavállalókat – ideiglenes jelleggel – kiküldő és hasonló helyzetben lévő külföldi szolgáltatásnyújtókra, beleértve azt az esetet is, amikor erre a szolgáltatóra nézve a székhelye szerinti tagállamban kötött kollektív szerződés már kötelező.

203. Egy ilyen helyzetet azonban az EK 49. cikkre tekintettel is meg kell vizsgálni.

204. Végül, a 96/71 irányelv szemszögéből meg kell vizsgálni azt a problémát, amely abból adódik, hogy a svéd rendszer lehetővé teszi, hogy a külföldi szolgáltatásnyújtóra az ugyanolyan helyzetben lévő, ugyanazon tevékenységi ágazatban működő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződésekben szereplő valamennyi feltétel kiterjeszthető legyen.

205. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a svéd rendszer elismeri annak lehetőségét, hogy a külföldi szolgáltatásnyújtó kollektív fellépés gyakorlása útján arra legyen kényszeríthető, hogy a hasonló helyzetben lévő építőipari nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződésben szereplő valamennyi feltételt elfogadja, annak biztosítása nélkül, hogy ezen feltételek akár a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt kérdések közé tartoznak, akár pedig, hogy – az ezen cikkben említetteken kívüli kérdések tekintetében – a szóban forgó irányelv 3. cikkének (10) bekezdése értelmében „a közrendre vonatkozó rendelkezésekről” van szó.

206. A svéd rendszer, mivel a külföldi szolgáltatásnyújtókat és a szóban forgó nemzeti vállalkozásokat szigorúan egyenlő bánásmódban részesíti, végeredményben a szolgáltatásnyújtás szabadságának a lényegi jellemzőit látszik figyelmen kívül hagyni, azáltal hogy valamely tagállam szolgáltatója által Svédország területén a munkavállalók kiküldetése terén kifejtett időszakos tevékenységet teljes egészében a Svédország területén székhellyel rendelkező vállalkozások által kifejtett állandó tevékenységgel azonosítja(81).

207. Még ebben az esetben is tisztázni kell azonban a 96/71 irányelv rendelkezései és az EK 49. cikk közötti viszonyt.

208. Ebben a vonatkozásban véleményem szerint különbséget kell tenni aközött, hogy a szolgáltatást nyújtót a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt kérdésekre vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételek tényleges elfogadására kényszerítik, vagy hogy az e rendelkezésben említetteken kívüli kérdésekre vonatkozó feltételeket kénytelen elfogadni.

209. Az első esetben, amint azt már megjegyeztem, a 96/71 irányelv a 3. cikkének (7) bekezdése értelmében elismeri, hogy az (1) bekezdésében felsorolt kérdésekre vonatkozó, a kiküldetésben lévő munkavállalók számára kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazhatók a fogadó tagállamban. Amint már megjegyeztem, ezen feltételeknek azonban tiszteletben kell tartaniuk az EK 49. cikket.

210. A 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében említetteken kívüli kérdésekre vonatkozó feltételeket illetően két lehetőség kínálkozik.

211. Az első azon feltételeket illeti, amelyek tulajdonképpen nem a munkára és foglalkoztatásra, hanem a szolgáltatást nyújtó gazdasági tevékenységének gyakorlására vonatkoznak, beleértve adott esetben a kiküldetésben lévő munkavállalók védelmének szemszögéből történő tevékenységgyakorlást. Véleményem szerint ezek a feltételek nem tartoznak a 96/71 irányelv hatálya alá, következésképpen az EK 49. cikkre tekintettel kell megvizsgálni azokat.

212. A második lehetőség azon munka- és foglalkoztatási feltételeket illeti, amelyek nem a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt ügyekre vonatkoznak. A szóban forgó rendelkezés kimondja, hogy az ilyen feltételek, amennyiben azokat a fogadó tagállam a külföldi szolgáltatásnyújtókra és a hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra az egyenlő bánásmód alapján alkalmazza, a közrendre vonatkozó rendelkezések hatálya alá esnek. Tény, amint az a 96/71 irányelv 3. cikkének (10) bekezdéséből és az EK 49. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az, hogy a nemzeti rendelkezések a közrendre vonatkozó rendelkezések körébe vagy a rendészeti törvények körébe tartoznak, nem mentesíti azokat a Szerződés rendelkezéseinek tiszteletben tartására vonatkozó követelmény alól(82). Nyilvánvaló azonban, hogy a kollektív szerződésben megállapított olyan munka- és foglalkoztatási feltételek, amelyek a külföldi szolgáltatásnyújtóra nézve kötelezőek, és amelyek nem tartoznak a tagállam közrendre vonatkozó rendelkezései közé, már önmagukban sértik a 96/71 irányelv 3. cikkének (10) bekezdését.

213. Az alapügyben véleményem szerint a kérdéseket előterjesztő bíróság feladata az MBL értelmezése, a lehető legteljesebb mértékben figyelembe véve a 96/71 irányelv 3. cikkének (10) bekezdésében említett fenti követelményt.

214. Ily módon biztosítania kell, hogy a belső jog csakis akkor ismerje el a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt kérdésekre vonatkozó olyan munka- és foglalkoztatási feltételek kiterjesztését, amelyeket adott esetben kollektív szerződés határoz meg, mint a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése – amelynek elfogadását az alapügy alperesei az általuk folytatott kollektív fellépés során a Lavaltól követelték, mielőtt elsősorban a szóban forgó szerződés feltételeinek értelmében a bérszintekről tárgyalhatott volna, vagy másodsorban, megegyezés hiányában, elfogadhatta volna ugyanezen szerződés „jobb híján”-záradékában meghatározott bérszintet(83) –, ha ezek a feltételek megfelelnek a 96/71 irányelv 3. cikkének (10) bekezdésében meghatározott feltételeknek. Amennyiben erről van szó, úgy a nemzeti bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy ezek a feltételek kielégítik‑e az EK 49. cikk követelményeit.

215. A Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében szereplő kiegészítő feltételekkel kapcsolatban hozzá kell tenni, hogy a kérdéseket előterjesztő bíróság különböző díjakra utal, amelyeket a Lavalnak kellett volna fizetnie, amennyiben az alapügy alperesei által a szóban forgó kollektív szerződéshez történő csatlakozási megállapodás aláírása érdekében folytatott kollektív fellépések következtében nem tekintett volna el a lett munkavállalóknak a Vaxholm település építési területére való kiküldésétől.

216. Amint az alapügyben érintett felek írásbeli észrevételeiből következik, ezek a díjak a munkáltató által fizetendő biztosítási díjakra, a munkáltató által különböző svéd szervezetek számára fizetendő „arányosított pótadóra”, valamint a munkáltató által a Byggnadsarbetareförbundet számára e szakszervezet helyi egysége által a bérellenőrzés terén kifejtett tevékenység díjazása érdekében fizetendő jutalékra vonatkoznak.

217. Véleményem szerint azonban, mivel e két előbbi díj nem tartozik a 96/71 irányelvben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek kategóriájába, és mivel a harmadik lényegében véve a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése által meghatározott (kedvezőbb) bérszint alkalmazására vonatkozik, annak követelményét, hogy e díjakat a külföldi szolgáltató olyan kollektív szerződés értelmében megfizesse, amelynek elfogadására a kollektív fellépések kezdeményezésének következtében kényszeríthető, szintén az EK 49. cikk fényében kell megvizsgálni.

3.      Közbenső következtetések

218. A 96/71 irányelv értelmezésével és annak a Svéd Királyságban történő átültetésével kapcsolatos fenti fejtegetések véleményem szerint közbenső következtetésképpen az alábbi módon foglalhatók össze:

–        elsősorban, a 96/71 irányelv nem tiltja, hogy a tevékenységüket a svéd építőiparban kifejtő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó valamely kollektív szerződésben meghatározott vagy megállapított bérszint többek között a munkavállalói szakszervezetek kollektív fellépések kezdeményezéséhez való jogának gyakorlása által kiterjeszthető legyen az olyan külföldi szolgáltatásnyújtóra, aki Svédország területére ideiglenesen küld ki ebben az ágazatban munkavállalókat, és aki hasonló helyzetben található, beleértve azt az esetet, amikor erre a szolgáltatóra nézve már a székhelye szerinti tagállamban megkötött kollektív szerződés kötelező. Az ilyen helyzetet, illetve az ilyen bérszint alkalmazásának ellenőrzésére vonatkozó feltételeket azonban az EK 49. cikk fényében kell megvizsgálni;

–        másodsorban, a 96/71 irányelv megköveteli, hogy annak érdekében, hogy a 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében említetteken kívüli kérdésekre vonatkozó, a svéd építőiparban tevékenykedő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződésben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek a hasonló helyzetben lévő külföldi szolgáltatásnyújtóra az ebben a tagállamban a szakszervezetek számára elismert kollektív fellépéshez való jog gyakorlása keretében alkalmazhatók legyenek, e feltételek ezen irányelv 3. cikkének (10) bekezdése értelmében a közrendre vonatkozó rendelkezések hatálya alá tartozzanak. A kérdéseket előterjesztő bíróság feladata az MBL értelmezése, a lehető legteljesebb mértékben figyelembe véve a fent említett követelményt. Igenlő válasz esetén, amikor a külföldi szolgáltatásnyújtóval szemben ilyen feltételeket támasztanak, az EK 49. cikkben meghatározott követelményeket mindenesetre tiszteletben kell tartani.

–        harmadsorban, nem tartoznak a 96/71 irányelv hatálya alá, és következésképpen az EK 49. cikkre tekintettel kell megvizsgálni a svéd építőiparban tevékenykedő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó azon kollektív szerződés által meghatározott – a munka- és foglalkoztatási feltételeken kívüli – feltételeket, amelyek elfogadására az ezen ágazatban dolgozó munkavállalókat ideiglenesen kiküldő, hasonló helyzetben lévő külföldi szolgáltató a munkavállalói szakszervezetek által kezdeményezett kollektív fellépések következtében kényszeríthető.

219. Ezeket a pontokat most egyenként az EK 49. cikkre tekintettel kell megvizsgálni.

4.      Az EK 49. cikkről

a)      Általános megjegyzések

220. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 49. cikk nemcsak a más tagállamban letelepedett szolgáltatóval szemben az állampolgársága alapján alkalmazott minden hátrányos megkülönböztetés eltörlését követeli meg, hanem minden korlátozás megszüntetését is – még akkor is, ha a korlátozás különbségtétel nélkül vonatkozik a nemzeti és a más tagállamokból származó szolgáltatókra –, amennyiben akadályozza, zavarja vagy kevésbé vonzóvá teszi a másik tagállamban letelepedett és ott jogszerűen hasonló szolgáltatásokat nyújtó szolgáltató szolgáltatásait(84).

221. A Bíróság azt is megállapította, hogy a valamely szolgáltatót befogadó tagállam nemzeti szabályozásainak alkalmazása tilthatja, zavarhatja vagy kevésbé vonzóvá teheti a szolgáltatásnyújtást más tagállambeli személyek vagy vállalkozások számára, amennyiben az költségekkel vagy adminisztratív és gazdasági többletterhekkel jár(85).

222. Amint a jelen indítvány 161. pontjában már megjegyeztem, véleményem szerint az EK 49. cikk a jelen ügyben közvetlenül alkalmazható.

223. Kétségkívül meg kell jegyezni, hogy az ítélkezési gyakorlat, amikor az EK 49. cikk horizontális közvetlen hatályával kapcsolatban állást foglalt, elsősorban inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetésnek az e cikkben előírt tilalmával kapcsolatban ismerje el a közvetlen hatály fennállását(86).

224. Ezen ítélkezési gyakorlat részletesebb elemzése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy az EK 49. cikk horizontális közvetlen alkalmazása nem korlátozódik a magánszemélyekkel való, olyan hátrányosan megkülönböztető bánásmódokra, amelyek a tagállamok szolgáltatóival szemben kollektív hatást fejtenek ki a munkaerőpiacon.

225. Ily módon a Deliège-ügyben(87) a Bíróság az EK 49. cikkre tekintettel vizsgálta meg egy sportszövetség által megállapított, a hivatásos sportolóknak a nemzetközi tornákon, saját nevükben való részvételére vonatkozó válogatási szabályokat, jóllehet ezek a szabályok nem tartalmaztak állampolgársági záradékot, és nem határozták meg a hivatásos sportolók munkaerőpiacra jutásának feltételeit. Bár a Bíróság valóban elutasította, hogy a szóban forgó szabályok a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó korlátozásnak minősülhetnek, ezt az értékelést nem csupán arra alapította, hogy a szóban forgó szabályok nem tartalmaztak állampolgársági záradékot.

226. Ugyanígy a Wouters és társai ügyben hozott ítéletben a Bíróság nem zárta ki, hogy feltételezve, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezések alkalmazhatók az ügyvédek és könyvvizsgálók közötti, bármely integrált együttműködési társulás tilalmára, amint azt a holland ügyvédi kamarának az állampolgárságtól függetlenül alkalmazandó szabályzata előírta, ez a tilalom a szóban forgó szabadság korlátozásának minősülhet(88).

227. Ezenkívül, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Úszószövetség által elfogadott sportszabályok kapcsán a Bíróság úgy ítélte meg, hogy ha a szóban forgó sporttevékenységet a Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgására vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezéseire tekintettel kell értékelni, akkor azt kell vizsgálni, hogy az említett tevékenységre vonatkozó szabályok eleget tesznek‑e az EK 39. cikk és az EK 49. cikk alkalmazási feltételeinek, azaz hogy az e cikkekkel tiltott korlátozásnak minősülnek‑e(89).

228. Mindazonáltal, mivel a Szerződés által biztosított alapvető szabadságról van szó, számomra fonáknak tűnne az ebből eredő kötelezettség horizontális hatályát aszerint korlátozni, hogy a vele szemben állított korlátozások hátrányos megkülönböztető jellegűek‑e, vagy sem. Amennyiben az ilyen korlátozás megalapozott, úgy ez bonyolult vitákat vonna maga után arra vonatkozóan, hogy a magánszemélyek által elfogadott bizonyos fellépés vagy szabályozás állampolgárság alapján való közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek, a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának, akadályozásának vagy az attól való elrettentésnek tekintendő‑e. Amint azt az ítélkezési gyakorlat már példázza, mivel e különböző minősítések közötti határ meghúzása a gyakorlatban közel sem egyértelmű, az EK 49. cikk horizontális hatálya ilyenfajta korlátozásának helybenhagyása a gazdasági szereplők jogbiztonságát csorbítaná.

229. Ezen tisztázó megjegyzéseket követően a jelen indítvány 218. pontjában felsorolt három pontot illetően azt kell meghatározni, hogy a munkavállalói szakszervezetek valamely szolgáltatóval szembeni kollektív fellépése az alapügy szerinti helyzethez hasonló helyzetben az EK 49. cikk értelmében vett korlátozásnak minősül‑e, és amennyiben igen, ez utóbbi korlátozás igazolható‑e a közérdeken alapuló kényszerítő okok alapján.

b)      A szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának fennálltáról

230. Először is, véleményem szerint vitathatatlan, hogy bár az alapügy alperesei és a Laval között nem állt fenn szerződéses jogviszony, és annak ellenére, hogy a kollektív fellépések (mégpedig a blokád és a szolidaritási fellépés) közvetlenül az alapügyben alperes szervezetek tagjaira irányultak, akiknek tartózkodniuk kellett a Laval szerződtetési- vagy munkaajánlatára való válaszadástól, a kollektív fellépések kezdeményezése azzal a következménnyel járt, hogy a Laval kényszerítve érezte magát arra, hogy a vaxholmi építési területre vonatkozó szerződés teljesítésétől elálljon, és a lett munkavállalók ezen építési területre való kiküldésétől eltekintsen.

231. Véleményem szerint tehát kellő okozati összefüggés áll fenn a kollektív fellépések kezdeményezése és a Laval Svédország területén kifejtett gazdasági tevékenységének megszakítása között.

232. Ez azonban általában az egyik eredmény, amelyhez a szolgáltatónak a Svédországban alkalmazandó kollektív szerződés elfogadására való kényszerítésére irányuló kollektív fellépés folytatása vezethet, mivel a szolgáltató vagy csatlakozik a munkavállalói szakszervezetek által alkalmazni szorgalmazott kollektív szerződéshez, önszántából vagy kollektív fellépés kezdeményezése következtében, vagy pedig eláll a szolgáltatás nyújtásától.

233. Az ilyen kollektív fellépés folytatása, még ha egyben a szóban forgó tagállam területén székhellyel rendelkező vállalkozások ellen is irányulhat, a külföldi szolgáltató számára jelentős költségekkel járhat, függetlenül e fellépések kimenetelétől, olyannyira, hogy véleményem szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősül.

234. Amennyiben ugyanis az alapügyhöz hasonlóan a szolgáltató végül is arra kényszerül, hogy felhagyjon a közbeszerzési szerződés teljesítésével amiatt, hogy a tevékenységét képtelen folytatni anélkül, hogy elfogadná azon kollektív szerződés feltételeit, amelynek alkalmazását tőle elvárják, ennek a szolgáltatónak kell főszabály szerint viselnie a szerződés nemteljesítéséből eredő költségek egészét. Az ilyen, a svéd belső jogban megengedett mechanizmus módszeres jellege alkalmas arra is, hogy a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat visszatartsa attól, hogy a Svéd Királyságban gyakorolják a szolgáltatásnyújtás szabadságát.

235. Amennyiben a munkavállalói szakszervezetek által kezdeményezett kollektív fellépés következtében a külföldi szolgáltató csatlakozik a szóban forgó kollektív szerződéshez, úgy e szolgáltató – mint ahogy ez az alapügyben is megtörtént volna, ha a Laval beleegyezett volna a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződéséhez való csatlakozási megállapodás aláírásába – a Svédországban székhellyel rendelkező, ugyanazon ágazatban működő azon vállalkozásokhoz hasonlóan, akikre nézve ez a szerződés kötelező, köteles lenne elsősorban az ezen kollektív szerződésben meghatározott feltételeknek alávetni magát, beleértve a jelen indítvány 216. pontjában említett különböző díjakat, másodsorban pedig legalább a szóban forgó szerződés rendelkezései értelmében megtárgyalt és megállapított bérszinteket megfizetni.

236. Ugyanakkor felidézendő egyrészt, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében valamely tagállam a területén történő szolgáltatásnyújtás megvalósítását nem teheti függővé a vállalatokkal szemben megkövetelt valamennyi feltétel betartásától, megfosztva ezáltal tényleges hatásától a Szerződés azon rendelkezéseit, amelyek pontosan a szolgáltatásnyújtás szabadságának biztosítását célozzák(90).

237. Másrészt, jóllehet a Bíróság elfogadta, hogy a fogadó tagállam által a minimálbérrel kapcsolatos szabályozásnak valamely másik tagállamban székhellyel rendelkező szolgáltatóra történő alkalmazása főszabály szerint megengedhető, hangsúlyozta azonban, hogy az ilyen szabályoknak közérdekű célt kell szolgálniuk, és nem kizárt, hogy bizonyos feltételek mellett a szóban forgó szabályok alkalmazása összeegyeztethetetlen az EK 49. cikkel(91).

238. Ami érvényes a tagállamokra, az véleményem szerint érvényes kell, hogy legyen azon magánszemélyekre is, akiknek az alapügy alperesei által gyakorolthoz hasonló fellépése kollektív hatást fejt ki a munkaerőpiacra és a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásra.

239. Az, hogy a szolgáltató a vizsgált második esetben folytathatja a gazdasági tevékenysége gyakorlását a fogadó tagállam területén, nem csökkenti a vele szemben megszabott feltételek megszorító jellegét.

240. Ezen feltételek mellett úgy vélem, hogy az alapügy alperesei által kezdeményezett kollektiv fellépések az EK 49. cikk értelmében a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősülnek.

c)      A korlátozás esetleges igazolásáról

241. A tagállamok nemzeti szabályozására vonatkozó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy amennyiben a nemzeti szabályozás különbségtétel nélkül alkalmazandó az érintett tagállam területén tevékenységet végző minden személy vagy vállalkozás tekintetében, akkor indokolható, feltéve hogy olyan nyomós közérdeket szolgál, amelyet még nem védenek a szolgáltatóra a székhelye szerinti tagállamban vonatkozó szabályok, valamint alkalmas céljainak elérésére, továbbá nem haladja meg a céljai eléréséhez szükséges mértéket(92).

242. Az alapjogvita sajátosságára tekintettel elsősorban felmerül a kérdés, hogy mely célkitűzéseket kell figyelembe venni.

243. Először is nem gondolom, hogy azt kellene megvizsgálni, hogy a svéd hatóságok milyen célkitűzéseket követtek, amikor az alapügy alperesei által kezdeményezett kollektív fellépéseket engedélyezték, de legalábbis nem tiltották, hanem azokat a célkitűzéseket kell azonosítani, amelyeket ez utóbbiak a kollektív fellépések kezdeményezésekor követtek.

244. Ebben a vonatkozásban a jelen ügy eltér a fent hivatkozott Schmidberger-ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló helyzettől, amelyben a Bíróság kizárólag a nemzeti hatóságok célkitűzéseit vizsgálta meg, a Brenner-autóutat elzáró tüntetők véleménynyilvánítás és gyülekezés szabadsága terén való alapvető jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatos megfontolások hatására, mivel az alapjogvitában Schmidberger az Osztrák Köztársaságot akarta felelősségre vonni a közösségi jogból eredő kötelezettségeinek állítólagos megszegése miatt, amiért nem akadályozta meg az áruk szabad mozgásának gátlását. A Bíróság tehát úgy értékelte, hogy azok a sajátos célok, amelyek miatt a tüntetők összegyűltek, önmagukban, a Schmidberger által indítotthoz hansonló keresettel összefüggésben nem relevánsak(93).

245. Ezzel szemben az alapügy alperesei által kezdeményezett kollektív fellépések által követett célkitűzések véleményem szerint relevánsak a kizárólag magánszemélyek közötti jogvita szempontjából.

246. Ebben a vonatkozásban, jóllehet az előzetes döntéshozatalra utaló végzés nem igazán részletes, a kérdéseket előterjesztő bíróság a szóban forgó kollektív fellépések céljaként a munkavállalók védelmét és a szociális dömping elleni küzdelmet említette meg.

247. Úgy tűnhet, hogy e két cél túlmutat egy szakszervezet tevékenységi körén, amely főszabály szerint a saját tagjai szakmai érdekeinek védelmére irányul.

248. Ez azonban nem vonja kétségbe annak lehetőségét, hogy a munkavállalói szakszervezetek által kezdeményezett, az alapügyben szóban forgóhoz hasonló kollektív fellépések valóban a fent említett két célra irányuljanak, mivel, amint azt korábban a 96/71 irányelvnek a svéd jogba történő átültetése kapcsán láttuk, pontosan a Svéd Királyság által annak biztosítása érdekében elfogadott módszerekről van szó, hogy azon munka- és foglalkoztatási feltételek, amelyek ezen irányelvben meghatározott ügyekre vonatkoznak, és amelyeket a területén az építőiparban tevékenykedő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződések határoznak meg, kiterjeszthetők legyenek az ezen ágazatban dolgozó munkavállalókat ideiglenes jelleggel kiküldő külföldi szolgáltatókra. Mindenesetre semmi nem tiltja azt, hogy a magánszemélyek ilyen célkitűzésekre hivatkozzanak(94).

249. Amint tudjuk azonban, a Bíróság elismerte, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását igazoló, közérdeken alapuló kényszerítő okok között szerepel mind a munkavállalók védelme, mind pedig a szocális dömping elleni küzdelem(95), amely követelmények a 96/71 irányelv alapjául is szolgálnak(96).

250. Meg kell tehát vizsgálni, hogy a kollektív fellépéshez való jog gyakorlása a székhelye szerinti tagállamban már kollektív szerződés által kötött külföldi szolgáltató arra kényszerítése érdekében, hogy az ugyanazon ágazatban működő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó svéd kollektív szerződés valamennyi feltételét elfogadja, alkalmas‑e arra, hogy a kitűzött célokat elérje, anélkül hogy meghaladná az ehhez szükséges mértéket.

251. Általános jelleggel felidézendő, hogy az EK 49. cikk nem róhat a szakszervezetekre olyan kötelezettségeket, amely magának a kollektív fellépéshez való jognak a lényegét sértené(97). Ezt az értékelést véleményem szerint ki kell terjeszteni arra a helyzetre, amelyben – mint a jelen ügyben is – a kollektív fellépés kezdeményezéséhez való jog nem csupán a szakszervezet tagjai érdekeinek védelmében elfogadott, hanem azért is, hogy a szakszervezet számára lehetővé tegye a közösségi jog által elismert olyan legitim célok követését, mint általában a munkavállalók védelme és az érintett tagállamban a szociális dömping elleni küzdelem.

252. Mivel ez a jog azonban nem korlátlan, gyakorlásának összhangban kell állnia a Közösségen belül a szolgáltatásnyújtás szabadságában rejlő közösségi közérdek követelményével.

253. A jelen indítvány 218. pontjában felsorolt három pontot illetően, illetve a Bíróságnak az EK 49. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében a szóban forgó érdekek kiegyensúlyozásának szükségessége a következő megjegyzések megtételére ösztönöz.

i)      A kollektív fellépések arányosságáról, amennyiben ezek a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében megállapított bérszintek alkalmazására irányulnak

254. Elsősorban úgy vélem, hogy az EK 49. cikk főszabály szerint nem tiltja a kollektív fellépések azon célból való kezdeményezését, hogy valamely tagállam szolgáltatóját arra kényszerítsék, hogy abban a tagállamban, amelynek területére e szolgáltató ideiglenesen munkavállalókat küld ki, az építőiparban működő, hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződések értelmében megállapított díjazást elfogadja.

255. Először is, az ilyen módszer általában alkalmas arra, hogy elérje a kitűzött célokat, mivel már a munkavállalói szakszervezetek kollektív fellépésével való fenyegetés a leggyakrabban arra ösztönzi a munkáltatókat, hogy a szorgalmazott kollektív szerződést aláírják. Ugyanakkor, amint az a svéd kormány megjegyzéseiből és az ügyiratokból következik, valamely kollektív szerződés alá nem írása miatt ritkán kezdeményeznek kollektív fellépéseket Svédországban.

256. Kétségkívül meg kell jegyezni, hogy a jelen ügyben a kollektív fellépések kezdeményezése közvetett módon ahhoz vezetett, hogy a lett munkavállalók az ideiglenes foglalkoztatásukat ebben a tagállamban elveszítették.

257. Mindazonáltal, amint azt a későbbiekben kifejtem, nem gondolom, hogy ez a helyzet az alapügy alaperesei által megfogalmazott tulajdonképpeni bérkövetelményekből következik, hanem sokkal inkább az alapügy sajátos körülményei között a Byggnadsarbetareförbundet azon kollektív szerződésében meghatározott egyéb feltételekből, amelynek aláírását a felperesek az általuk folytatott kollektív fellépések keretében a Lavaltól követelték, és amelyeket ez a vállalkozás aránytalannak tartott.

258. Továbbá, a kollektív fellépéshez való jog annak érdekében való gyakorlása, hogy a fogadó tagállam szóban forgó tevékenységi ágazatában alkalmazott bérszint elfogadására kényszerítsék a szolgáltatót, főszabály szerint kevésbé korlátozó intézkedésnek minősül, mint a nemzeti jogszabályok által meghatározott bérszinteknek való automatikus alávetés, mivel ez lehetővé teszi a szolgáltató számára, hogy az illetékes munkavállalói szakszervezetekkel való tárgyalási rendszer keretében elérje a saját költségeit figyelembe vevő díjazást, anélkül hogy lehetővé tenné számára, hogy valaha is a kollektív szerződés „jobb híján”-záradékában meghatározott bérszint alatti bérszintet alkalmazzon.

259. Tény, hogy egy ilyen rendszer előreláthatatlan eredményekhez vezethet, vagy akár bizonyos körülmények között lehetővé teheti az esetlegesen túlzó bérköveteléseket.

260. Ezek a körülmények azonban a kollektív munkajogi jogviszonyok azon rendszerének sajátja, amely inkább a szociális partnerek közötti tárgyalásokat, és ily módon a szerződés szabadságát veszi alapul, és azokat részesíti előnyben, mintsem a nemzeti jogalkotó beavatkozását. A közösségi jog jelenlegi fejlődési szintjére tekintettel nem gondolom, hogy a Szerződés valamely alapvető mozgási szabadságának alkalmazása által valamely ilyen társadalmi szervezettségi forma választása megkérdőjelezhető.

261. Kétségkívül igaz, hogy az alapügyben fennálló helyzetben a Laval kényszerítve érezte magát arra, hogy vagy elfogadja a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződését, vagy pedig – ahogyan az meg is történt – megtagadja az ilyen kollektív szerződés aláírását, és végeredményben a vaxholmi építési területen félbeszakítja a munkálatok kivitelezését, anélkül hogy maga például a munkavállalók kizárásával élhetett volna.

262. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a jelen ügyhöz hasonló helyzetben attól, hogy a munkáltató ilyen módszerhez folyamodhat, a kollektív fellépések nem válnak kevésbé korlátozóvá, mivel különösen az elvégzendő munka kivitelezése továbbra is félbeszakad.

263. Ezek után az EK 49. cikkre, valamint az általa megfogalmazott szabadságnak a munkavállalók védeleme érdekében a tagállamok jogszabályainak alkalmazásával történő korlátozásai arányosságának mérlegelésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az ezen jogszabály vagy a tagállamban általánosan alkalmazandónak nyilvánított kollektív szerződés által meghatározott (minimális) bérszint kiterjeszthető a tagállam területén ellenszolgáltatás fejében – akár időleges jelleggel – munkát végző minden személyre, ha bebizonyosodik, hogy az általa nyújtott védelmet nem biztosítják azok az azonos vagy lényegében hasonló jellegű kötelezettségek, amelyek a vállalkozást a székhelye szerinti tagállamban már terhelik(98).

264. Ez az ítélkezési gyakorlat megköveteli tehát a fogadó tagállamtól, különösen pedig annak bíróságaitól, hogy a szolgáltató székhelye szerinti tagállam jogszabályai, illetve kollektív szerződései által a kiküldetésben lévő munkavállalók számára nyújtott védelem azonos vagy lényegében hasonló jellegét mérlegeljék, különös tekintettel a számukra nyújtott díjazásra.

265. Amint az az ítélkezési gyakorlatból szintén kiderül, ezen összehasonlításnak a bruttó béreket kell figyelembe vennie(99).

266. Az alapügyben, függetlenül attól, hogy a Laval köteles volt‑e a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott feltételek összességét elfogadni a csatlakozási megállapodás aláírása útján a bértárgyalások megkezdését megelőzően, felidézendő, hogy az alapügy alperesei először is azt követelték ettől a vállalkozástól, hogy a Svédországban ideiglenes kiküldetésben lévő lett munkavállalók számára a stockholmi körzetben az építőipari vállalkozások által alkalmazott 145 SEK (azaz óránként 16 eurónak megfelelő) átlagbérszintet fizesse meg; ezen követelés tekintetében fennállt a tárgyalás lehetősége, amely azonban, ha nem vezet eredményre, lehetővé válik a Laval számára a 109 SEK (hozzávetőleg 12 eurónak megfelelő) órabér alkalmazása a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése által meghatározott, az alapügy tényállása idején alkalmazandó „jobb híján”-záradék előírásainak megfelelően.

267. Ezen tényállási elemekkel kapcsolatban két megjegyzés tehető.

268. Egyrészt felidézendő, hogy az alapügy alperesei által követelt bérszint nem felel meg a Svédország területén a (szóban forgó tevékenységi ágazatban) minden személyre alkalmazandó bérszintnek, hogy a fenti 263. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szavaival éljek. Nem gondolom azonban, hogy jelen ügyben e körülmény releváns lenne, mivel úgy tűnik, hogy a kérdéseket előterjesztő bíróság előtt nem vitatták, hogy ezt a bért az alapügy tényállása idején kiküldetésben lévő lett munkavállalókat foglalkoztató, az adott tevénységi ágazatban a körzetben működő, tehát a Lavaléhoz hasonló helyzetben lévő valamennyi vállalkozástól megkövetelték. Ugyanakkor ezt a körülményt meghaladja az, hogy a Lavalnak magának a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének értelmében lehetősége volt arra, hogy ezen bérköveteléseknek ellenszegüljön.

269. Másrészt, az alapügyben felmerült helyzet körülményeiből következik, amint azt az alapügy alperesei is az írásbeli észrevételeikben elismerték, hogy amennyiben az általuk kezdeményezett kollektív fellépések ahhoz vezettek volna, hogy a Laval a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződéséhez való csatlakozási megállapodást aláírja, akkor a Laval az átlagos bérszinttel kapcsolatos tárgyalásokat meghiúsíthatta, és a szóban forgó szerződés értelmében megállapított 109 SEK órabért alkalmazhatta volna.

270. Ebből következik, hogy amennyiben ez a díjazás bruttó bérnek számít, akkor a kérdéseket előterjesztő bíróság feladata, hogy azt összehasonlítsa a Laval által a lett munkavállalóknak fizetett bérrel.

271. Ebben a vonatkozásban még felidézendő, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből következik, hogy a Laval a munkavállalói számára hozzávetőleg 13 650 SEK (azaz hozzávetőleg 1 500 euró) havi bért fizetett, amelyhez különböző természetbeni juttatások járultak.

272. Következésképpen úgy értékelem, hogy ha a kérdéseket előterjesztő bíróságnak a bruttó béreket kell összehasonlítania, és amennyiben a fent hivatkozott díjazások ténylegesen a bruttó béreknek felelnek meg, a kérdéseket előterjesztő bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy a Laval által alkalmazott díjazás azonos vagy lényegében hasonló jellegű volt‑e, mint a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének „jobb híján”-záradékában meghatározott, az alapügy tényállása idején alkalmazandó bérezés. Ebben a vonatkozásban a kérdéseket előterjesztő bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy a Laval által természetben nyújtott juttatások nem minősülnek‑e a kiküldetés kapcsán felmerült költségek megtérítése címén nyújtott pótléknak.

273. Amennyiben a Laval által fizetett bruttó bér a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének „jobb híján”-záradékában meghatározott bérhez viszonyítva nem azonos vagy lényegében hasonló jellegű, amiről meg vagyok győződve, de bizonyosan nem állítható, akkor véleményem szerint azt a következtetést lehet levonni, hogy a kollektív fellépések, mivel a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése által meghatározott bérszint alkamazására irányultak, a munkavállalók védelmének és a szociális dömping elleni küzdelem célkitűzéséhez képest nem aránytalanok.

274. Minden eshetőséggel számolva hozzáteszem, hogy a Bíróság előtti eljárásba beavatkozó egyes felek, köztük a Laval által állítottakkal ellentétben az ilyen értékelés nem sérti a szolgáltató vagy az általa kiküldött munkavállalók egyesülési szabadságának negatív aspektusát, azaz a szakszervezettől való távolmaradáshoz, illetve az abból történő kilépéshez való jogot(100), amelynek tiszteletben tartását a Bíróságnak véleményem szerint szintén biztosítania kell.

275. Ebben a vonatkozásban hangsúlyozni kell, hogy a fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ügyben hozott ítéletben az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy értékelte, hogy Svédország nem szegte meg a felperesnek az EJEE 11. cikkben lefektetett jogai biztosítására irányuló kötelezettségét, amely helyzetben a vendéglátóiparban működő e svéd munkáltató a több munkavállalói szakszervezet által a kollektív szerződéshez való csatlakozása céljából kezdeményezett, blokád és szolidaritási fellépés formáját öltő kollektív fellépések következtében végeredményben arra kényszerült, hogy ebben az ágazatban felhagyjon a tevékenységével. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az értékelésében ugyanis főként arra hivatkozott, hogy a felperessel szemben gyakorolt nyomás ellenére ez utóbbi nem volt köteles arra, hogy belépjen a szerződő érdekvédelmi szervezetekbe, hanem azt is választhatta volna, hogy a szóban forgó kollektív szerződéshez való csatlakozási megállapodást aláírja, amely lehetővé tette volna számára, hogy a tevékenységének sajátos jellegéhez igazodó olyan záradékokat iktasson be, amelyek gazdasági szempontból semmiféle olyan hátránnyal nem járnak, amelyek a munkáltatói szakszervezetbe való belépésre kényszerítenék(101).

276. Véleményem szerint ilyen a Laval helyzete is, mivel ez utóbbi soha nem állította, hogy a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződéséhez való csatlakozási megállapodás aláírása olyan gazdasági hátrányokat jelentett volna számára, amelyek az építőipari munkáltatói szakszervezetekbe (Sveriges Byggindustier) való belépésre ösztönözték volna.

277. Ezenkívül arra sem lehet érvényesen hivatkozni, hogy a lett munkavállalók egyesüléshez való jogának negatív aspektusa sérült volna, mivel a svéd kollektív munkajogi jogviszonyokra alkalmazandó alapelvek értelmében a csatlakozási megállapodást aláíró munkáltatónak az általa foglalkoztatott valamennyi munkavállalóra nézve – az aláíró szakszervezetben való esetleges tagságuktól függetlenül – a szóban forgó kollektív szerződésben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételeket kell alkalmaznia.

278. Ezen pontosítástól eltekintve azonban nagyon is lehetséges, hogy a fenti 272. és 273. pontban említett bruttó bérek összehasonlítása végeredményben nem szükséges az alapügyben, tekintettel a szóban forgó helyzet azon sajátosságára(102), miszerint a Lavalnak, mielőtt egyáltalán a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésének „jobb híján”-záradékában meghatározott bérszintet alkalmazhatta volna, ezen szerződésben meghatározott valamennyi feltételt el kellett fogadnia.

ii)    A kollektív fellépések arányosságáról, amennyiben a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott valamennyi feltétel alkalmazására irányulnak

279. Másodsorban ugyanis az alapügy alpereseit az ösztönözte a szóban forgó kollektív fellépés megindítására (illetve az tette ezt számukra lehetővé), hogy a Laval megtagadta a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében megállapított valamennyi feltétel elfogadását, amelyeket e vállalkozás eltúlzottnak tekintett. Pontosabban, amennyiben a Laval aláírta volna a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződéséhez való csatlakozási megállapodást, ez a csatlakozás az MBL értelmében a munkabéke általi védelmet biztosította volna, és amely munkabéke lehetővé tette volna a számára, hogy a szóban forgó szerződés rendelkezései értelmében ezt követően tárgyalásokat kezdjen a bérszintekkel kapcsolatban.

280. Ugyanakkor, ebben a vonatkozásban számomra úgy tűnik, hogy már az is meghaladja a munkavállalók védelme biztosításához és a szociális dömping megelőzéséhez szükséges mértéket, ha valamely bérszint alkalmazásának magát a lehetőségét a Svédországban székhellyel rendelkező, hasonló helyzetben lévő, ugyanazon ágazatban működő vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződésben meghatározott valamennyi feltétel elfogadásától teszik függővé.

281. Ez az értékelés még inkább vonatkozik arra a helyzetre, amikor az alapügyhöz hasonlóan a munkavállalókat a fogadó tagállamba ideiglenesen kiküldő vállalkozásra nézve valamely másik tagállamban jogszerűen megkötött kollektív szerződés kötelező. Az ilyen helyzetben ugyanis véleményem szerint sértené az arányosság elvét, ha a másik tagállam szolgáltatóját – akár a belső jog értelmében kezdeményezett kollektív fellépések következtében is – olyan feltételek elfogadására akarnák rábírni, amelyek nem a kollektív fellépések kezdeményezését indokoló célkitűzések megvalósítására irányulnak, vagy amelyek megismétlik azokat, amelyek a szolgáltatót a székhelye szerinti tagállamban terhelik, különösen a szóban forgó tagállamban megkötött kollektív szerződések értelmében.

282. Ez a megközelítés véleményem szerint megfelel annak az ítélkezési gyakorlatnak, amely megköveteli egyrészt, hogy a fogadó tagállam jogszabályai által a munkavállalók ideiglenes kiküldetésével összefüggésben lévő szolgáltatásnyújtás tekintetében meghatározott feltételek az érintett munkavállalók számára olyan valódi előnyt tartalmazzanak, amely jelentős mértékben hozzájárul szociális védelmükhöz(103), másrészt pedig, amint korábban kifejtettem, hogy az ezen feltételek által nyújtott védelem ne legyen az azonos vagy lényegében hasonló, a székhelye szerinti tagállamban a szolgáltatót terhelő kötelezettség által már biztosított.

283. Semmi nem szól az ellen, hogy ez az ítélkezési gyakorlat az alapügyhöz hasonló helyzetre is kiterjeszthető legyen. Azok a korlátok ugyanis, amelyeket ez az ítélkezési gyakorlat a belső jog értelmében a tagállam területén kezdeményezett kollektív fellépések tekintetében állítana, nem minősülnének a szóban forgó fellépések kezdeményezéséhez való jog gyakorlásának oly mértékben aránytalan és megengedhetetlen sérelmének, amely magát a védett jog lényegét sértené(104).

284. Az alapügy alperesei által kezdeményezett kollektív fellépések arányos jellegének értékelése érdekében a kérdéseket előterjesztő bíróságnak a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése azon feltételeinek vizsgálata során, amelyeket a Lavalnak ezen fellépések következében el kellett volna fogadnia, még azt megelőzően, hogy az alkalmazandó bérszintekről tárgyalást kezdeményezhetett, vagy a szóban forgó szerződés „jobb híján”-záradéka által meghatározott bérszintet alkalmazhatta volna, a következőket kell megvizsgálnia:

–        egyrészt, a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételeket illetően – amelyek, amint azt a 96/71 irányelvvel kapcsolatos fejtegetésekben láttunk, a 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében felsoroltakon kívüli kérdésekre vonatkoznak – azt, hogy amennyiben ezeket a feltételeket a szóban forgó irányelv 3. cikkének (10) bekezdése értelmében Svédországban a közrendre vonatkozó rendelkezesek határozzák meg, ezen feltételeknek a Lavallal való elfogadtatása nem haladja‑e meg a szóban forgó kollektív fellépések által kitűzött célok megvalósításához szükséges mértéket;

–        másrészt, a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott egyéb feltételeket illetően azt, hogy ezek a feltételek olyan valódi előnyt tartalmaznak‑e, amely jelentős mértékben hozzájárul a kiküldetésben lévő munkavállalók szociális védelméhez, és hogy a Lavalra a székhelye szerinti tagállamban alkamazandó jogszabály, illetve kollektív szerződés által nyújtott azonos vagy lényegében hasonló jellegű esetleges védelmet nem ismétlik‑e meg.

285. Ebben a vonatkozásban célszerűnek tartom a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott egyes feltételekkel kapcsolatban néhány megjegyzést tenni, amelyeket a felek a Bíróság előtt hosszasan megvitattak, mégpedig a munkáltató által fizetendő biztosítási díjakról, a munkáltató által különböző svéd szervezetek számára fizetendő „arányosított pótadóról”, valamint a munkáltató által a Byggnadsarbetareförbundet számára e szakszervezet helyi egysége által legalábbis látszólag a bérellenőrzés terén kifejtett tevékenység díjazása érdekében fizetendő jutalékról.

286. Először is, az első díjat illetően az alapeljárásban részt vevő felek észrevételeiből, valamint a Bíróság által feltett írásbeli kérdésekre adott válaszaikból következik, hogy ezek a díjak egy svéd társasággal megkötendő öt biztosításnak felelnek meg, amelyek az alapügy tényállása idején a bértömeg 5,9%‑ának megfelelő összeget tettek ki. Pontosabban, egy „AGS” nevű csoportos betegbiztosításról, egy „SAF-LO” nevű kiegészítő, a munkavállaló 55. életévétől nyújtott nyugdíjbiztosításról, egy „AGB” nevű munkanélküli ellátásról, egy „TGL” nevű csoportos életbiztosításról, amely a munkavállaló halála esetén a hozzátartozóknak nyújt anyagi támogatást, és egy „TFA” nevű munkahelyi-balesetbiztosításról volt szó. Az AGS és az SAF-LO biztosítási díjai külön-külön a bértömeg 1,2%-ának, illetve 4,2%-ának, összesen tehát 5,4%-ának feleltek meg. A másik három biztosítási díj együttesen a bértömeg 0,5%-ának felelt meg.

287. Felidézendő, hogy a Laval mind a kérdéseket előterjesztő bíróság, mind pedig a Bíróság előtt határozottan elutasította az első két biztosítás megkötésének kötelezettségét. Az elsőt illetően a kifogását arra alapítja, hogy valamely munkavállaló csakis akkor jogosult az AGS juttatásait élvezni, ha olyan jövedelemmel rendelkezik, amely a svéd társasdalombiztosítási törvény [lagen (1962:381) om allmän försäkring] értelmében betegbiztosításra jogosítja, míg a közösségi jogból az következik, hogy valamely tagállam területén ideiglenes kiküldetésben lévő munkavállalók továbbra is a lakhely szerinti tagállam társadalombiztosítási rendszere alá tartoznak. A másodikat illetően a Laval kétségbe vonja, hogy az a kiküldetésben lévő munkavállalók érdekében állna, mivel az ilyen biztosítás által garantált szolgáltatások egyrészt azt feltételezik, hogy a munkavállaló betöltse az 55. életévet, tehát általában egy távoli eseményről van szó, másrészt pedig ezek a szolgáltatások a tőke aktív kezelését feltételezik, amely számos gyakorlati és pénzügyi problémához vezethet, különösen az alapoknak több tagállam általi együttes kezelése esetén. Ugyanakkor a Laval hangsúlyozta, hogy a kiegészítő foglalkozási nyugdíjrendszerekre a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontjában meghatározott minimális bérszintek kifejezetten nem vonatkoznak.

288. Ezek az érvek legalábbis az AGS-biztosítás tekintetében nem hagyhatók figyelmen kívül, amennyiben a svéd társadalombiztosítási törvénynek a Laval által javasolt értelmezése helytálló; ezt az értelmezést az alapügy felperesei nem vitatták, ennek vizsgálata azonban a kérdéseket előterjesztő bíróság feladata.

289. A fent említett 1408/71 rendelet ugyanis, amint arra a 96/71 irányelv (21) preambulumbekezdése is hivatkozik, meghatározza a Közösségen belül mozgó munkavállalók tekintetében a társadalombiztosítási ellátásokra és járulékokra alkalmazandó rendelkezéseket, és amelynek 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja az e rendeletet meghatározó egységesség elvének megfelelően kimondja, hogy valamely tagállam munkavállalója, akit az őt foglalkoztató vállalkozás ideiglenes jelleggel, előreláthatólag tizenkét hónapot meg nem haladó időszakra egy másik tagállam területére kiküld, az előbb említett tagállam társadalombiztosítási jogszabályainak hatálya alá tartozik(105).

290. Ennélfogva, a svéd társadalombiztosítási törvény értelmezését szem előtt tartva számomra úgy tűnik, hogy az alapügy alperesei az általuk folytatott kollektív fellépések keretében nem követelhették meg a Lavaltól, hogy e vállalkozás a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározott AGS-biztosítást megkösse.

291. Ezt az értékelést véleményem szerint nem cáfolja az alapügy alperesei által a Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszukban kifejtett, arra alapított érv, hogy a Laval kérhette volna az AGS biztosítási díjak megfizetése alóli mentesítését. Az alapügy tényállása idején ugyanis az ilyen lehetőség nemcsak, hogy kizártnak tűnt, hanem mindenképpen úgy tűnik, hogy az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdesének azon a) pontjával ellentétes elven nyugszik, amely meghatározza a tizenkét hónapot meg nem haladó időtartamra valamely másik tagállamba ideiglenesen kiküldött munkavállaló lakóhely szerinti tagállama társadalombiztosítási törvényeinek alkalmazását.

292. A másik három biztosítási díjat illetően csupán arra hivatkozom, hogy számomra mindenesetre furcsának tűnik, hogy a fent említett AGB-díjak a munkanélküliség kockázata elleni biztosításként fizetendők, míg a kiküldetésben lévő munkavállalók per definitionem a fogadó tagállam munkaerőpiacára nem juthatnak be.

293.  A kérdéseket előterjesztő bíróság feladata azonban annak vizsgálata, hogy az alapügy összes releváns körülményére tekintettel a Lavaltól követelt biztosítási díjak megfelelnek‑e a fenti 284. cikkben kifejtett feltételeknek.

294. Másodsorban, az úgynevezett „arányosított pótadó” járulékokat illetően megjegyzem, hogy az alapügy alperesei által a Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszukban szolgáltatott, nem vitatott magyarázatok szerint e járulékok a munkáltató bértömegének 0,8%-át tették ki. Ezeket a járulékokat egy svéd biztosítótársaságnak több kedvezményezett javára az alábbi felosztási kulcs szerint kellett megfizetni: hozzávetőleg 0,4% került egy svéd biztosítótársaság javára jóváírásra, amely életbiztosítást, a munkavállaló halála esetén a hozzátartozók számára ellátást, és a munkaidőn kívüli balesetbiztosítát nyújtott; hozzávetőleg 0,3% járult hozzá a svéd építőipari vállalkozások [Svenska Byggbranches Utvecklingsfond (SBUF)] kutatási alapjának támogatásához az építőipar és ezen ágazat új eljárásainak kutatását és fejlesztését elősegítendő; hozzávetőleg 0,03% jutott egy, a munkahelyek mozgáskorlátozottak számára alkalmassá tételével és a mozgáskorlátozottak átképzésével foglalkozó svéd társaság javára; hozzávetőleg 0,04% támogatta a szakmai továbbképzést és ennek az építőiparban való fejlesztését; végül 0,02% fedezte az éppen felsorolt négy járuléknak a fent említett svéd biztosítótársaság egyes kedvezményezettjei részére való átutalása során felmerült eljárási és igazgatási költségeit.

295. Ugyanakkor, számomra úgy tűnik, hogy a Lavaltól az alapügy alperesei által folytatott kollektív fellépések keretében követelt legalább három járulék, mégpedig az SBUF, az építőipari szakmai továbbképzést, illetve a munkahelyeknek a mozgáskorlátozottak számára való alkalmassá tételét támogató járulék nem áll kapcsolatban a munkavállalók védelmével, és nem is jelent olyan valódi előnyt, amely jelentős mértékben hozzájárul a kiküldetésben lévő munkavállalók szociális védelméhez.

296. Harmadsorban, a Byggnadsarbetaerförbundet helyi egysége számára fizetendő bérellenőrzési jutalékot illetően felidézendő, amint az alapügy alperesei által a Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszukban kifejtett észrevételekből következik, hogy ez a jutalék, amely minden egyes ellenőrzési időszakra nézve az építőipari munkavállalók bértömegének 1,5%‑át tette ki, több célt szolgált, amelyek közül az első annak vizsgálatára irányult, hogy a munkáltató a szociális partnerek között megállapodott bért fizeti‑e, különös tekintettel az építőipar sajátos jellemzőire, amelyet a munkavállalók nagy mobilitása és a bérezés eltérő formái jellemeznek. A bérellenőrzésre négy–nyolc hetente kerül sor a munkáltatók által a Byggnadsarbetaerförbundet helyi egységének címzett névsor alapján. Az alapügy alperesei szerint ez az időszakos ellenőrzés lehetővé teszi több száz, köztük nem szakszervezeti tag munkavállaló bérszintjének emelését, a munkáltató által ki nem fizetett éves béremelések következtében. A bérfizetések tényleges ellenőrzésén kívül az ilyen ellenőrzés a szakszervezetekkel való kollektív tárgyalások alapjául szolgáló bérstatisztikák felállítását is lehetővé teszi. Az alapügy alperesei azt is hangsúlyozták, hogy az ellenőrzési tevékenység 2001 és 2005 között jelentős deficitet eredményezett, és hogy a munkáltató által fizetett összegek a munkavállalók javára – függetlenül a szakszervezeti tagságuktól – ténylegesen elvégzett munkát díjazzák.

297. Általános jelleggel úgy tűnik számomra, hogy a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződésében meghatározotthoz hasonló jellegű ellenőrzés lényegében a szóban forgó szerződés értelmében meghatározott vagy megállapított bérszint alkalmazásával kapcsolatos feltételeknek minősül. Ennélfogva, amennyiben elfogadható az az elv, miszerint az EK 49. cikk nem tiltja, hogy valamely szakszervezet kollektív fellépések útján valamely külföldi szolgáltatót az ugyanazon tevékenységi ágazatban működő, hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó kollektív szerződés értelmében meghatározott bérszint alkalmazására kényszerítse, a közösségi jognak biztosítania kell ezen szervezetek számára annak lehetőségét, hogy megfelelő eszközökkel biztosítsák ezen szabályok tiszteletben tartását.

298. Nyitva marad tehát az a kérdés, hogy az alapügyhöz hasonló helyzetben a Lavalnak a Byggnadsarbetareförbundet helyi egysége által beszedett bérellenőrzési jutalék megfizetésére való kötelezése meghaladja‑e a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében meghatározott bérnek a kiküldetésben lévő munkavállalók részére történő kifizetése biztosítására vonatkozó cél eléréséhez szükséges mértéket.

299. Még ha ez az értékelés viszonylag hipotetikus is, és a fent kifejtett észrevételeimre tekintettel nem feltétlenül szükséges az alapügy megítélése szempontjából, néhány általános megjegyzésre azonban mégis lehetőséget ad.

300. Véleményem szerint az ilyen jutalék csakis a ténylegesen végrehajtott ellenőrzésekért szedhető be. Ez azt feltételezi, tekintettel a munkavállalók kiküldetési idejének ideiglenes jellegére és a bérellenőrzési tevékenység által kitűzött célra, hogy az ellenőrzések az érintett időszakban végzendők, ezáltal lehetővé téve, hogy az eredmények jelentős mértékben hozzájáruljanak a kiküldetésben lévő munkavállalók védelméhez.

301. Az ilyen jutaléknak tehát a bérellenőrzési tevékenységgel keletkezett valós költségeket is tükröznie kellene, és nem szolgálhatja az ezen céltól idegen szakszervezeti tevékenységek finanszírozását. Amennyiben ugyanis ez nem így van, és különösen abban az esetben, ha a kollektív szerződés rendelkezéseinek értelmében a kiküldetésben lévő munkavállalók béréből vonják le a jutalékot, akkor fennáll a beavatkozás veszélye, vagy ezen munkavállalók egyesülési szabadságának negatív aspektusa szempontjából, vagy legalábbis a bérükkel való rendelkezés szabadsága szempontjából, amely ily módon az EJEE 1. számú kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke értelmében a tulajdonuktól fosztaná meg őket.

302. Ugyanakkor ebben a vonatkozásban szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ilyen beavatkozást állapított meg nem oly régen a Emberi Jogok Európai Bírósága az Evaldsson és társai kontra Svédország ítéletben a Byggnadsarbetareförbundet szakszervezetben tagsággal nem rendelkező munkavállalók béréből a svéd munkáltató által foganatosított előzetes levonásokkal kapcsolatban, amelyek a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében végrehajtott bérellenőrzések finanszírozására szolgáltak, egy olyan helyzetben, ahol a Byggnadsarbetareförbundet szakszervezet helyi egysége számláinak kellő átláthatóságának hiánya kizárta azt a szóban forgó tényállás idején, hogy az adott munkavállalók tájékoztatást kapjanak a bérlevonások célját illetően, megfosztva őket ezáltal annak lehetőségétől, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem a bérellenőrzéstől eltérő és a meggyőződésükkel ellentétben álló szakszervezeti tevékenységeket finanszíroznak‑e(106).

303. Az Emberi Jogok Európai Bírósága tehát úgy értékelte, hogy a szóban forgó munkavállalók javainak zavartalan élvezetébe való beavatkozás aránytalan az építőipari munkavállalók széles értelemben vett védelmére irányuló, közérdekűnek elismert, a szóban forgó szakszervezet által végrehajtott bérellenőrzés által követett célokra tekintettel, amely beavatkozással szemben a Svéd Királyságnak az érintett munkavállalók jogainak védelme érdekében az EJEE 1. számú kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke alapján tiltakoznia kellett volna(107).

304. A jelen ügyben véleményem szerint a kérdéseket előterjesztő bíróságnak is figyelembe kellene vennie ezen bíróság megfontolásait, amennyiben azt az álláspontot képviseli, hogy az alapjogvita eldöntése szintén annak vizsgálatától függ, hogy a Lavalnak a bérellenőrzési jutalék megfizetésére való kötelezése arányos‑e, amely kötelezettség a Lavalt a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése értelmében terhelte, és amelynek aláírására az alapügy alperesei az általuk folytatott kollektív fellépések keretében szándékozták rábírni ezt a vállalkozást.

305. Végül, a jelen ügyben a szóban forgó kollektív fellépésekből eredő megszorítások arányosságával kapcsolatos kérdést illetően a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy nem gondolom, hogy az ebben a vonatkozásban a kérdéseket előterjesztő bíróságnak az általa elvégzendő vizsgálat keretében – beleértve azon kérdés eldöntését, hogy a Laval által a munkavállalói szakszervezetekkel szemben az alapügyben benyújtott kártérítési kereset megalapozott‑e – különbséget kellene tennie az alapügy alperesei, azaz egyrészt a blokádot kezdeményező Byggnadsarbetareförbundet és ennek helyi egysége, másrészt pedig a szolidaritási fellépést folytató SEF között.

306. Jóllehet ugyanis ez utóbbi fellépés okozta Vaxholm település építési területén a munkálatok félbeszakadását, és lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a Laval felhagyjon a lett munkavállalóknak ezen építési területre való kiküldésével, ez a fellépés azonban jogilag szükségszerűen a blokád megindításától függ.

307. Ezen indokok összességére tekintettel úgy értékelem, hogy az olyan helyzetben, amikor valamely tagállam nem rendelkezik a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel, a 96/71 irányelv és az EK 49. cikk nem tiltják, hogy a szakszervezetek a blokád és a szolidaritási fellépés formáját öltő kollektív fellépések útján megkíséreljék arra kényszeríteni valamely másik tagállam szolgáltatóját, hogy az ugyanazon tevékenységi ágazatban működő és hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó, azon előbbi tagállamban megkötött kollektív szerződés értelmében meghatározott bérszinteket, amelynek területén az utóbbi tagállam munkavállalói ideiglenes jelleggel kiküldetésben tartózkodnak, elfogadja, amennyiben a kollektív fellépéseket olyan közérdekű célkitűzések indokolják, mint a munkavállalók védelme és a szociális dömping elleni küzdelem, és gyakorlásuk ezen célkitűzések megvalósításához képest nem aránytalan mértékű. A kollektív fellépések arányosságának vizsgálata keretében a kérdéseket előterjesztő bíróságnak különösen arról kell megbizonyosodnia, hogy az alapügyben szóban forgó azon kollektív szerződésben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek, amelytől a szakszervezetek a fent említett bérszint alkalmazását függővé tették, megfelel‑e a 96/71 irányelv 3. cikke (10) bekezdésének, illetve hogy a szóban forgó bérszint alkalmazására vonatkozó egyéb feltételek olyan valódi előnyt tartalmaztak‑e, amely jelentős mértékben hozzájárult a kiküldetésben lévő munkavállalók szociális védelméhez, és nem ismételt‑e meg egy esetlegesen azonos vagy lényegében hasonló jellegű, ezen munkavállalók számára a szolgáltatóra a székhelye szerinti tagállamban alkalmazandó jogszabály, illetve kollektív szerződés által biztosított védelmet.

VI – Végkövetkeztetések

308. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság az Arbetsdomstolen által feltett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

„Az olyan helyzetben, amikor valamely tagállam nem rendelkezik a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszerrel, a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet és az EK 49. cikket akként kell értelmezni, hogy azok nem tiltják, hogy a szakszervezetek a blokád és a szolidaritási fellépés formáját öltő kollektív fellépések útján megkíséreljék arra kényszeríteni valamely másik tagállam szolgáltatóját, hogy az ugyanazon tevékenységi ágazatban működő és hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokra de facto alkalmazandó, azon előbbi tagállamban megkötött kollektív szerződés értelmében meghatározott bérszinteket, amelynek területén az utóbbi tagállam munkavállalói ideiglenes jelleggel kiküldetésben tartózkodnak, elfogadja, amennyiben a kollektív fellépéseket olyan közérdekű célkitűzések indokolják, mint a munkavállalók védelme és a szociális dömping elleni küzdelem, és a gyakorlásuk ezen célkitűzések megvalósításához képest nem aránytalan mértékű.

A kollektív fellépések arányosságának vizsgálata keretében a kérdéseket elterjesztő bíróságnak különösen arról kellene megbizonyosodnia, hogy az alapügyben szóban forgó azon kollektív szerződésben meghatározott munka- és foglalkoztatási feltételek, amelytől a szakszervezetek a fent említett bérszint alkalmazását függővé tették, megfelelnek‑e a 96/71 irányelv 3. cikke (10) bekezdésének, illetve hogy a szóban forgó bérszint alkalmazására vonatkozó egyéb feltételek olyan valódi előnyt tartalmaztak‑e, amely jelentős mértékben hozzájárult a kiküldetésben lévő munkavállalók szociális védelméhez, és nem ismételt‑e meg egy esetlegesen azonos vagy lényegében hasonló jellegű, ezen munkavállalók számára a szolgáltatóra a székhelye szerinti tagállamban alkalmazandó jogszabály, illetve kollektív szerződés által biztosított védelmet.”


1 – Eredeti nyelv: francia.


2 – HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.


3 – HL 1980. L 266., 1. o.; magyar nyelvű kiadás HL 2005. C 169., 10. o.


4 – HL L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.


5 – Az MBL 23. cikke a kollektív szerződést akként definiálja, mint az érdekképviseleti szerv vagy a munkáltató és a munkavállalók érdekképviseleti szerve közötti, a munkafeltételekre vonatkozó vagy a munkáltatók és a munkavállalók közötti kapcsolatokat illető írásbeli megállapodást.


6 – AD 1989:120. A jogvita a idegen lobogó alatt hajózó és a Britannia nevet viselő konténerhajó legénységének munkafeltételeire vonatkozott.


7 – A Byggnadsarbetareförbundet által szolgáltatott információ értelmében ez 128 000 tagot számlál, amelyből 95 000 aktív korú. A Byggnadsarbetareförbundet a svéd építőipari munkavállalók több, mint 87%-át képviseli. 31 helyi szakszervezeti egységre tagozódik. A Byggnadsarbetareförbundet a svéd szakszervezetek országos szövetségének tagja (Landsorganisationen i Sverige, a továbbiakban: LO), amely közel 1 860 000 munkavállalót tömörít.


8 – Vagyis hozzávetőleg óránként 16 euró, az euró és a svéd korona közötti 2004. évi középárfolyam alapján, 1 euró= 9,10 SEK.


9 – A szóban forgó kollektív szerződést oly módon alkották meg, hogy az építőiparban a teljesítménybér az általánosan alkalmazott díjazási forma, az érintett munkáltató és a szakszervezet helyi egysége azonban megegyezhetnek az órabér alkalmazásának lehetőségében.


10 – Vagyis hozzávetőleg óránként 12 euró. Az alapeljárás alperesének tájékoztatása szerint a „jobb híján”-záradék a Byggnadsarbetareförbundet kollektív szerződése 3. cikke c) pontjának 12. alpontjában szerepel, míg a 109 SEK alapbér az ehhez a szerződéshez csatolt, 2004-ben alkalmazandó kiegészítő jegyzőkönyvből ered.


11 – Az ügyiratokból kiderül, hogy ez a szakszervezet 26 500 tagot számlál. A Byggnadsarbetareförbundethez hasonlóan az LO tagja.


12 – Lásd különösen a szolgáltatásnyújtás szabadságát illetően a C‑158/96. sz. Kohll-ügyben 1998. április 28-án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1931. o.) 17–21. pontját, a C‑157/99. sz., Smits és Peerbooms ügyben 2001. július 12-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑5473. o.) 44–46. pontját és a C‑56/01. sz. Inizan-ügyben 2003. október 23-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑12403. o.) 17. pontját. Ez a kijelentés hasonlít a Bíróság által a közvetlen adózás terén alkalmazott kijelentéshez: lásd különösen a C‑279/93. sz. Schumacker-ügyben 1995. február 14-én hozott ítéletének (EBHT 1995., I‑225. o.) 21. pontját, valamint a C‑513/04. sz., Kerckhaert és Morres ügyben 2006. november 14-én hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 15. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


13 – A Szerződés 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja értelmében a Közösség tevékenysége magában foglalja a „szociálpolitik[át] [...]”, míg a Szerződés XI. címe a „szociálpolitika” kifejezést használja.


14 – Lásd még ebben a vonatkozásban az EK 117. cikket illetően a C‑72/91. és C‑73/91. sz., Sloman Neptun egyesített ügyekben 1993. március 17-én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑887. o.) 25. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, amely kimondja, hogy „ez a cikk csak szociális célkitűzéseket fogalmaz meg, amelyek megvalósulása a Közösség fellépése eredményeként kell, hogy bekövetkezzen, különösen a tagállamok szoros együttműködésével és a közös piac működtetésével”.


15 – Lásd ebben a vonatkozásban a C‑154/04. és a C‑155/04. sz., Alliance for Natural Health és társai egyesített ügyekben 2005. július 12-én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑6451. o.) 126. pontját a tulajdonhoz való joggal kapcsolatban. Lásd még Jacobs főtanácsnoknak a C‑67/96. sz. Albany-ügyben (1999. szeptember 21-én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑I-5751. o.]), a C‑115/97., C‑116/97. és C‑117/97. sz., Brentjens’ egyesített ügyekben (1999. szeptember 21-én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑6025. o.]) és a C‑219/97. sz. Drijvende Bokken-ügyben (1999. szeptember 21-én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑6121. o.]) benyújtott egyesített indítványának 133. pontját.


16 – Lásd példaképpen a C‑260/89. sz. ERT-ügyben 1991. június 18-án hozott ítélet (EBHT 1991., I‑2925. o.) 41. pontját, a C‑274/99. P. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 2001. március 6-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1611. o.) 37. pontját és a C‑229/05. P. sz., PKK és KNK kontra Tanács ügyben 2007. január 18-án hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 79. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


17 – A nemek alapján való megkülönböztetés eltörlésének alapvető jogi státuszát illetően a 149/77. sz. Defrenne-ügyben 1978. június 15-én hozott ítélet (EBHT 1978., 1365. o.) 28. pontja, a 24/86. sz., Blaizot és társai ügyben 1988. február 2-án hozott ítélet (EBHT 1988., 379. o.) 17. pontja ezen charta 10. cikke tekintetében, amely a különböző szakképzési formák közé sorolja az egyetemi oktatást, valamint a C‑540/03. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27-én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑5769. o.) 107. pontja a családegyesítési jogról szóló, 2003. szeptember 22‑i 2003/86/EK tanácsi irányelv (HL L 251., 12. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 224. o.) általi hivatkozás, amelynek értelmében ez nem sérti az Európai szociális chartába foglalt előnyösebb rendelkezéseket.


18 – A C‑173/99. sz. BECTU-ügyben 2001. június 26-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4881. o.) 39. pontja, a C‑151/02. sz. Jaeger-ügyben 2003. szeptember 9-én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑8389. o.) 47. pontja és a C‑397/01–C‑403/01. sz., Pfeiffer és társai egyesített ügyekben 2004. október 5-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8835. o.) 91. pontja ezen charta 8. pontját és 19. pontjának első bekezdését illetően, amelyet a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-i 93/104/EK tanácsi irányelv (HL L 307., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 197. o.) negyedik preambulumbekezdése idéz fel.


19 – HL 2000. C 364., 1. o.


20 – A fent hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélet 38. pontja.


21 – Lásd az EJEB, 1976. február 6-i Schmidt és Dahlström kontra Svédország ítéletét, 5589/72. sz. kereset, A. sorozat, 21. szám, 34. §.


22 – Lásd az EJEB, 1993. június 30-i Sigurður A. Sigurjónsson kontra Izland ítéletét, A. sorozat, 264. szám, 35. §, az 1996. április 25-i Gustafsson kontra Svédország ítéletet, 15573/89. sz. kereset, Ítéletek és Határozatok Tára 1996‑II, 637. o., 45. §, illetve a 2006. január 11-i Sørensen és Rasmussen kontra Dánia ítéletet, 52562/9.9 és 52620/99. sz. kereset, még nem tették közzé, 54. §.


23 – A fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ítélet, 45. §, valamint a Sørensen és Rasmussen kontra Dánia ítélet, 57. §.


24 – Az EJEB, 1975. október 27-i Syndicat national de la police belge kontra Belgium ítélet, 4464/70. sz. kereset, A. sorozat, 19. szám, 39. §, az 1976. február 6-i Syndicat suédois des conducteurs de locomotives kontra Svédország ítélet, 5614/72. sz. kereset, A. sorozat, 20. szám, 4. §, a fent hivatkozott Schmidt és Dahlström kontra Svédország ítélet, 36. §, a fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ítélet, 45. §, illetve a 2002. július 2-i Wilson, National Union of Journalists és társai kontra Egyesült Királyság ítélet, a 30668/96., 30671/96. és 30678/96. sz. keresetek, Ítéletek és Határozatok Tára 2002‑V, 42. §.


25 – Lásd a fent hivatkozott Schmidt és Dahlström kontra Svédország ítéletet, 36. §.


26 – Lásd a fent hivatkozott Syndicat suédois des conducteurs de locomotives kontra Svédország ítéletet, 39. §, valamint a fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ítéletet, 45. §.


27 – A fent hivatkozott Syndicat national de la police belge kontra Belgium ítélet, 39. §, valamint a Syndicat suédois des conducteurs de locomotives kontra Svédország ítélet, 39. §.


28 – A fent hivatkozott Syndicat national de la police belge kontra Belgium ítélet, 39. §, valamint a Syndicat suédois des conducteurs de locomotives kontra Svédország ítélet, 40. §, illetve a Wilson, National Union of Journalists és társai kontra Egyesült Királyság ítélet, 42. §.


29 – Uo.


30 – Az Európai szociális charta 38. cikke.


31 – Lásd a német Alaptörvény 9. cikkének (3) bekezdését, a bolgár Alkotmány 49. cikkének (1) bekezdését, a ciprusi Alkotmány D. melléklete második része 21. cikkének (2) bekezdését, az észt Alkotmány 29. cikkét, a finn Alkotmány 13. cikkét, a francia Alkotmány preambulumát, az ír Alkotmány 40. cikke (6) bekezdése első francia bekezdésének iii) alpontját, az olasz Alkotmány 39. cikkének első francia bekezdését, a litván Alkotmány 50. cikkét, a lengyel Alkotmány 59. cikkének (1) bekezdését, a portugál Alkotmány 55. cikkének (1) bekezdését, a román Alkotmány 40. cikkének (1) bekezdését, a szlovák Alkotmány 29. cikkét, valamint a szlovén Alkotmány 76. cikkét.


32 – Lásd a német Alaptörvény 9. cikkének (3) bekezdését, a spanyol Alkotmány 37. cikkének (2) bekezdését, a francia Alkotmány preambulumát, a lengyel Alkotmány 59. cikkének (3) bekezdését, a portugál Alkotmány 56. cikkét, és a svéd Alaptörvény 2. fejezetének 17. cikkét.


33 – Lásd a bolgár Alkotmány 50. cikkét, a ciprusi Alkotmány D. melléklete második része 27. cikkének (1) bekezdését, az észt Alkotmány 29. cikkét, a francia Alkotmány preambulumát, a magyar Alkotmány 70C. cikkének (2) bekezdését, az olasz Alkotmány 40. cikkét, a lett Alkotmány 108. cikkét, a litván Alkotmány 51. cikkét, a lengyel Alkotmány 59. cikkének (3) bekezdését, a portugál Alkotmány 57. cikkének (1) bekezdését, a román Alkotmány 43. cikkének (1) bekezdését, a szlovák Alkotmány 30. cikkének (4) bekezdését, valamint a szlovén Alkotmány 77. cikkét.


34 – Lásd még ebben a vonatkozásban Jacobs főtanácsnoknak a fent hivatkozott Albany, Brentjens’ és Drijvende Bokken ügyekben benyújtott egyesített indítványának 159. pontját.


35 – A 175/73. sz., Union syndicale és társai kontra Tanács ügyben 1974. október 8-án hozott ítélet (EBHT 1974., 917. o.) 14. pontja, a 18/74. sz., Syndicat général du personnel des organismes européens kontra Bizottság ügyben 1974. október 8-án hozott ítélet (EBHT 1974., 933. o.) 10. pontja és a C‑193/87. és 194/87. sz., Maurissen és Union syndicale kontra Számvevőszék egyesített ügyekben 1990. január 10-én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑95. o.) 13. pontja.


36 – Amint ez különösen az Európai szociális charta 6. cikkének (4) bekezdéséből következik. Lásd még ebben a vonatkozásban az EJEB fent hivatkozott Schmidt és Dahlström kontra Svédország ítéletet, 36. §.


37 – Lásd különösen az EJEB fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ítéletet, 45. §. A Bíróság is elfogadja ezt a kitételt: lásd különösen a C‑112/00. sz. Schmidberger-ügyben 2003. június 12-én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑5659. o.) 80. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


38 – Különösen az Emberi Jogok Európi Bíróságának ítélkezési gyakorlata értelmében ugyanis (lásd különösen a fent hivatkozott Gustafsson kontra Svédország ítéletet, 45. §, valamint a Wilson, National Union of Journalists és társai kontra Egyesült Királyság ítélet, 41. §) az EJEE 11. cikke azt jelentehti, hogy az államot az általa biztosított jogok tényleges gyakorolhatóságának biztosítására irányuló pozitív kötelezettség terheli.


39 – Lásd ebben a vonatkozásban a C‑354/04. P. sz., Gestoras Pro Amnistía és társai kontra Tanács ügyben (2007. február 27-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé]) és a C‑355/04. P. sz., Segi és társai kontra Tanács ügyben (2007. február 27-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé]) 2006. október 26-án előterjesztett indítványom 177. pontját.


40 – Lásd a fent hivatkozott ítélet 76., 77. és 81. pontját.


41 – Lásd különösen a C‑15/96. sz. Schöning–Kougebetopoulou-ügyben 1998. január 15-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑47. o.) 12. pontját, a C‑35/97. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1998. szeptember 24-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5325. o.) 36. és 37. pontját, valamint a C‑400/02. sz. Merida-ügyben 2004. szeptember 16-án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8471. o.) 19. és 21. pontját.


42 – Lásd különösen a C‑400/93. sz. Royal Copenhagen-ügyben 1995. május 31-én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑1275. o.) 45. pontját és a C‑381/99. sz. Brunnhofer-ügyben 2001. június 26-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4961. o.) 28–32. pontját.


43 – Lásd különösen a C‑145/03. sz. Keller-ügyben 2005. április 12-én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2529. o.) 33. pontját és a C‑13/05. sz. Chacón Navas-ügyben 2006. július 11-én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6467. o.) 32. pontját.


44 – Lásd a C‑355/97. sz., Beck és Bergdorf ügyben 1999. szeptember 7-én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4977. o.) 22. pontját, a C‑105/03. sz. Pupino-ügyben 2005. június 16-án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5285. o.) 30. pontját, valamint a fent hivatkozott Chacón Navas-ügyben hozott ítélet 33. pontját.


45 – A Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság Európai Unióhoz való csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o.).


46 – A 2003. évi csatlakozási okmány 1. cikke értelmében az „eredeti szerződések” kifejezés a következő szerződéseket jelenti: a) az Európai Közösséget létrehozó szerződés („EK‑Szerződés”) és az Európai Atomenergia-közösséget létrehozó szerződés („Euratom‑Szerződés”), az e csatlakozást megelőzően hatályba lépő kiegészítő vagy módosító szerződésekkel, illetve egyéb jogi aktusokkal együtt, b) az Európai Unióról szóló szerződés („EU‑Szerződés”), az e csatlakozást megelőzően hatályba lépő kiegészítő vagy módosító szerződésekkel, illetve egyéb jogi aktusokkal együtt.


47 – HL L 257., 2. o.


48 – Megjegyzendő, hogy a 2004. május 1-jén csatlakozott tíz tagállam közül nyolc tekintetében – Málta és Ciprus kivételével – volt az átmeneti intézkedések ezen első időszaka alkalmazandó.


49 – A Közösség tizenöt régi tagállamában az átmeneti intézkedések első szakasza során, illetve vége felé a munkaerőpiac liberalizációjának állásáról lásd a Bizottságnak „A munkavállalók szabad mozgását illetően a 2003. évi csatlakozási szerződésben meghatározott átmeneti intézkedésekről” szóló, 2006. április 28-i sajtóközleményében szereplő megjegyzéseket (Memo/06/176), http://www.europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=MEMO/06/176&format=HTML&aged=1&language=FR&guiLanguage=fr


50 – Amint azt a fent hivatkozott VIII. melléklet 12. pontja hangsúlyozza.


51 – A C‑113/89. sz. ügyben 1990. március 27-én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑1417. o.) 13. és 16. pontja.


52 – Amint azt ugyanis már fentebb kifejtettem, az ügy irataiból kiderül, hogy a Laval által kiküldött valamennyi munkavállaló az alapügy alperesei által kezdeményezett kollektív fellépések következtében visszatért Lettországba.


53 – Lásd ebben a vonatkozásban a C‑369/96. és C‑376/96. sz., Arblade és társai egyesített ügyekben 1999. november 23-án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑8453. o.) 32. pontját.


54 – Lásd különösen a C‑262/96. sz. Sürül-ügyben 1999. május 4-én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2685. o.) 64. pontját; a C‑55/98. sz. Vestergaard-ügyben 1999. október 28-án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑7641. o.) 16. pontját; a C‑422/01. sz., Skandia és Ramstedt ügyben 2003. június 26-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑6817. o.) 61. pontját és a C‑185/04. sz. Öberg-ügyben 2006. február 16-án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑1453. o.) 25. pontját.


55 – A fent hivatkozott Vestergaard-ügyben hozott ítélet 17. pontja és a C‑289/02. sz. AMOK-ügyben 2003. december 11-én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑15059. o.) 26. pontja; lásd még a fent hivatkozott Skandia és Ramstedt ügyben hozott ítélet 61. és 62. pontját.


56 – Így a Laval, a német, az osztrák, a belga, az észt, a francia, az izlandi, a lett, a litván (aki egy átfogó választ javasol a két kérdésre) és a lengyel kormány, valamint a spanyol és az ír kormány, akiknek az egyes észrevételei mindenképpen csak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre korlátozódnak.


57 – Így – (különösen) másodlagos jelleggel – az alapügy alperesei (akik a két kérdés tekintetében átfogó választ javasolnak), a dán kormány (amely csak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést vizsgálta), a finn kormány (amely nem foglal állást a két kérdésre adandó választ illetően), a svéd és a cseh kormány, illetve az EFTA Felügyeleti Hatóság, amely azonban az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megválaszolására szorítkozott.


58 – A 152/84. sz. Marshall-ügyben 1986. február 26-án hozott ítélet (EBHT 1986., 723. o.) 48. pontja; a C‑91/92. sz. Faccini Dori-ügyben 1994. július 14-én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3325. o.) 20. pontja; a C‑201/02. sz. Wells-ügyben 2004. január 7-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑723. o.) 56. pontja; a fent hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 108. pontja és a C‑350/03. sz. Schulte-ügyben 2005. október 25-én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑9215. o.) 70. pontja. Ez az elutasítás mindenekelőtt az úgynevezett „klasszikus” irányelvre vonatkozik; ezzel szemben a Bíróság kivételes jelleggel elismerte, hogy valamely magánszemély, aki azon, a műszaki szabványok és szabályok terén történő információszolgáltatási eljárás megállapításáról szóló, 1998. június 22-i 98/34/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 1998. L 204., 37. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 20. kötet, 337. o.), amelynek célja az áruk szabad mozgásának esetleges jövőbeli korlátozásának megelőzése, módosított és hatályon kívül helyezett, a műszaki szabványok és szabályok terén történő információszolgáltatási eljárás megállapításáról szóló, 1983. március 28-i 83/189/EGK tanácsi irányelv (HL L 109., 8. o.) 8. és 9. cikkében meghatározott eljárásnak megfelelően az előkészítés szakában valamely tagállam olyan műszaki szabályaira támaszkodik, amelyet a Bizottsággal nem közöltek, valamely másik magánszeméllyel szembeni jogvitában az értesítési kötelezettség e tagállam általi elmulasztására hivatkozhat: lásd a C‑194/94. sz. CIA Security International ügyben 1996. áprillis 30-án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑2201. o.) 48., 54. és 55. pontját, a C‑443/98. sz. Unilever-ügyben 2000. szeptember 26-án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑7535. o.) 49. és 50. pontját és a C‑159/00. sz. Sapod Audic-ügyben 2002. június 6-án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5031. o.) 49. és 50. pontját.


59 – Ellentétben a tagállamok decentralizált helyi önkormányzatainak helyzetével, amellyel kapcsolatban a Bíróság elismerte, hogy velük szemben a magánszemélyek közvetlenül hivatkozhatnak valamely irányelvre: lásd különösen a 103/88. sz., Fratelli Costanzo ügyben 1989. június 22-én hozott ítélet (EBHT 1989., 1839. o.) 31. pontját és a C‑253/96., C‑254/96., C‑255/96., C‑256/96., C‑257/96. és C‑258/96. sz., Kampelmann egyesített ügyekben 1997. december 4-én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑6907. o.) 46. pontját.


60 – Eltérően tehát a C‑188/89. sz., Foster és társai ügyben 1990. július 12-én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3313. o.) alapjául szolgáló ügyben érvényesülő helyzettől; lásd a szóban forgó ítélet 20. és 22. pontját. Lásd még a C‑343/98. sz., Collino és Chiappero ügyben 2000. szeptember 14-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6659. o.) 23. pontját, a C-187/00. sz. Kutz-Bauer-ügyben 2003. március 20-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2741. o.) 69. pontját és a C‑196/02. sz. Nikoloudi-ügyben 2005. március 10-én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑1789. o.) 70. pontját.


61 – Lásd különösen a fent hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 113. pontját, valamint a C‑212/04. sz., Adeneler és társai ügyben 2006. július 4-én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6057. o.) 108. pontját.


62 – Lásd ebben a vonatkozásban a fent hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 114., 115., 116., 118. és 119. pontját és a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 108., 109. és 111. pontját (kiemelés tőlem).


63 – A fent hivatkozott Pupino-ügyben hozott ítélet 44. és 47. pontja és a fent hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 110. pontja.


64 – Ezen preambulumbekezdés feleslegessége abból ered, hogy a közösségi jog, beleértve tehát az elsődleges jogot is, nem érinti magát a kollektív fellépéshez való jog lényegét. Ez a korlátozás tehát a másodlagos jogra is kiterjed.


65 – A fent hivatkozott Rush Portuguesa-ügyben hozott ítélet 18. pontja; a C‑445/03. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2004. október 21-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑10191. o.) 29. pontja; a C‑244/04. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑885. o.) 44. és 61. pontja, valamint a C‑168/04. sz., Bizottság kontra Ausztria ügyben 2006. szeptember 21-én hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 47. pontja. Megjegyzendő, hogy ezek az ítéletek, valamint a 96/71 irányelv (12) preambulumbekezdése általános jelleggel elismerik a kollektív szerződéseknek a szolgáltatásnyújtók helyzetére való kiterjesztése elvét, míg a korábbi vagy a jelenlegi ítéletek egyes pontjai kizárólag a fogadó tagállam által meghatározott minimális bérszint kiterjesztésére vonatkoznak: lásd különösen a 62/81. és 63/81. sz., Seco egyesített ügyekben 1982. február 3-án hozott ítélet (EBHT 1982., 223. o.) 14. pontját; a C‑43/93. sz. Vander Elst-ügyben 1994. augusztus 9-én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3803. o.) 23. pontját; a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 41. pontját és a C‑341/02. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2005. áprilils 14-én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2733. o.) 24. pontját.


66 – Lásd még ebben a vonatkozásban Léger főtanácsnoknak a fent hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ügyre vonatkozó indítványának 15. lábjegyzetét, illetve Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok által a C‑490/04. sz., jelenleg a Bíróság előtt folyamatban lévő Bizottság kontra Németország ügyben 2006. december 14-én előterjesztett indítvány 27. pontját.


67 – Lásd ebben a vonatkozásban a fent hivatkozott Bizottság kontra Némtország ügyben 2005. április 14-én hozott ítélet 41. és 42. pontját.


68 – Lásd értelemszerűen az áruk szabad mozgásával kapcsolatban: a C‑71/02. sz. Karner-ügyben 2004. március 25-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑3025. o.) 33. és 34. pontját.


69 – A C‑60/03. sz. Wolff & Müller ügyben 2004. október 12-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑9553. o.) 28–30. pontja.


70 – Lásd a 36/74. sz., Walrave és Koch ügyben 1974. december 12-én hozott ítélet (EBHT 1974., 1405. o.) 17., 18., 23. és 24. pontját; a 13/76. sz. Donà-ügyben 1976. július 14-én hozott ítélet (EBHT 1976., 1333. o.) 17. és 18. pontját; a C-51/96. és C-191/97. sz. Deliège-ügyben 2000. április 11-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2549. o.) 47. pontját; a C‑176/96. sz., Lethonen és Castors Braine ügyben 2000. április 13-án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2681. o.) 35. pontját; a C‑309/99. sz., Wouters és társai ügyben 2002. február 19-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑1577. o.) 120. pontját és a C‑519/04. P. sz., Meca-Medina és Majcen kontra Bizottság ügyben 2006. július 18-án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑6991. o.) 24. pontját.


71 – Lásd a fent hivatkozott Walrave és Koch ügyben hozott ítélet 19. pontját (kiemelés tőlem).


72 – Uo.


73 – Lásd különösen Fahlbeck R., Labour and Employment Law in Sweden, Acta Societatis Juridicae Lundensis 125. szám, Juristförlaget i Lund, Lund, 1997., 27. o.; Rönnmar, M., „Mechanisms for establishing and changing terms and conditions of employment in Sweden”, JILPT ComparativeLabour Law Seminar, JILPT Report, 1. szám, 2004., 96. o.; Bruun, N. és Malmberg J., „Ten Years within the EU – Labour Law in Sweden and Finland following EU accession”, Wahl, N. és Cramér, P., Swedish Studies in European Law, Hart, Oxford, 2006., 79-81. o., valamint Dølvik, J.E. és Eldring, L., The Nordic Labour Market two years after the EU enlargement, TemaNord 2006:558, Norden, Koppenhága, 2006., 24. o.


74 – A Bizottságnak a Tanácshoz, az Európai Parlamenthez, a Gazdasági és Szociális Bizottsághoz, valmint a Régiók Bizottságához intézett közleménye – A 96/71/EK irányelv tagállami végrehajtása (COM (2003) 458 végleges).


75 Kiemelés tőlem.


76 – Lásd különösen a fent hivatkozott Rush Portuguesa-ügyben hozott ítélet 18. pontját, valamint a fent hivatkozott Vander Elst-ügyben hozott ítélet 23. pontját.


77 – Lásd ebben a vonatkozásban a 143/83. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 1985. január 30-án hozott ítélet (EBHT 1985., 427. o.) 8. és 9. pontját, a 235/84. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1986. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1986., 2291. o.) 20. pontját és a C‑234/97. sz. Fernández de Bobadilla-ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4773. o.) 19. pontját.


78 – A fent hivatkozott Fernández de Bobadilla-ügyben hozott ítélet 19. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.


79 – Lásd így Röonmar, M., fent hivatkozott cikkének 98. oldalát, és Malberg, J., „The Collective Agreement as an Instrument for Regulation of Wages and Employment Conditions”, Scandinavian Studies in Law, 43. kötet, 2002., Stockholm, 208. o.


80 – Lásd ebben a vonatkozásban a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2005. április 15-én hozott ítélet 26. pontját, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a nemzeti területen a minimális bérszintet szabályozó törvényi rendelkezések elfogadása nem kötelező. Lásd a Tanács és a Bizottság 5. sz. nyilatkozatát is, amelyet a 96/71 irányelv elfogadása alkalmával a Tanács jegyzőkönyvéhez csatoltak (a 10048/96. add. 1. sz. dokumentum, 1996. szeptember 20.).


81 – Lásd ebben a vonatkozásban különösen a 279/80. sz. Webb-ügyben 1981. december 17-én hozott ítélet (EBHT 1981., 3305. o.) 16. pontját, a C‑294/89. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1991. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑3591. o.) 26. pontját és a C‑165/98. sz., Mazzoleni és ISA ügyben 2001. március 15-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑2189. o.) 23. pontját.


82 – Lásd ebben a vonatkozásban a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 31. pontját. Ebben az ügyben a Bíróság a rendészeti és biztonsági törvények fogalmát akként határozta meg, hogy az olyan nemzeti rendelkezésekre vonatkozik, amelyeknek a figyelembevételét döntőnek ítélték az érintett tagállam politikai, szociális vagy gazdasági szervezésének megőrzéséhez, olyannyira, hogy ezek betartása kötelező minden személy számára, aki e tagállam nemzeti felségterületén található, vagy minden jogviszonyra vonatkozóan, amely ezen állam területéhez kapcsolódik (30. pont).


83 – A „jobb híján”-záradékkal kapcsolatban lásd a jelen indítvány 26. pontját.


84 – Lásd különösen a fent hivatkozott Vander Elst-ügyben hozott ítélet 14. pontját; a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 33. pontját; a C‑164/99. sz. Portugaia Construções-ügyben 2002. január 24-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑787. o.) 16. pontját és a fent hivatkozott Wolff & Müller ügyben hozott ítélet 31. pontját.


85 – Lásd a fent hivatkozott Portugaia Construções-ügyben hozott ítélet 18. pontját és a fent hivatkozott Wolff & Müller ügyben hozott ítélet 32. pontját.


86 – Lásd ebben a vonatkozásban a fent hivatkozott Walrave és Koch ügyben hozott ítélet árnyalatos megközelítését a 34. pontban.


87 – A fent hivatkozott ítélet 60–69. pontja.


88 – A fent hivatkozott ítélet 122. pontja.


89 – A fent hivatkozott Meca-Medina és Majcen kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontja.


90 – Lásd különösen a C‑76/90. sz. Säger-ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑4221. o.) 13. pontját, a C‑49/98., C‑50/98., C‑52/98–C‑54/98. és C‑68/98–C‑71/98. sz., Finalarte és társai egyesített ügyekben 2001. október 25-én hozott ítélet (EBHT 2001., I-7831. o.) 29. pontját és a fent hivatkozott Portugaia Construções-ügyben hozott ítélet 17. pontját.


91 – Lásd a fent hivatkozott Portugaia Construções-ügyben hozott ítélet 21–23. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


92 – Lásd különösen a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 34. és 35. pontját; a fent hivatkozott Portugaia Construções-ügyben hozott ítélet 19. pontját; a fent hivatkozott Wolff & Müller ügyben hozott ítélet 34. pontját, valamint a fent hivatkozott Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítélet 21. pontját.


93 – A fent hivatkozott Schmidberger-ügyben hozott ítélet 66–68. pontja.


94 – Lásd ebben a vonatkozásban a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokra alapított indokolással kapcsolatban a C‑415/93. sz. Bosman-ügyben 1995. december 15-én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.) 86. pontját.


95 – Lásd különösen a munkavállalók védelmét illetően a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 36. pontját; a fent hivatkozott Finalarte és társai ügyben hozott ítélet 33. pontját; a fent hivatkozott Portugaia Construções-ügyben hozott ítélet 20. pontját és a Wolff &Müller ügyben hozott ítélet 35. pontját. A szociális dömping elleni küzdelmet illetően lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet 61. pontját.


96 – Lásd a 96/71 irányelv 3. cikkét, és a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet 61. pontját.


97 – Lásd a fenti előzetes megjegyzésekben kifejtett megfontolásokat, valamint különösen a fent hivatkozott Scmidberger-ügyben hozott ítélet 80. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


98 – A C‑272/94. sz. Guiot-ügyben 1996. március 28-án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1905. o.) 16. és 17. pontja; a fent hivatkozott Arblade és társai ügyben hozott ítélet 51. pontja; a fent hivatkozott Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítélet 29. pontja és a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2006. január 19-én hozott ítélet 44. pontja.


99 – Lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2005. április 14-én hozott ítélet 29. pontját. Megjegyzendő, hogy a fent hivatkozott Mazzoleni és ISA ügyben hozott ítéletben a Bíróság azt kérte, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a nettó béreket vegye figyelembe a bérfeltételek összahasonlításakor; ez az álláspont azonban véleményem szerint a Bíróság által eldöntendő ügy igen sajátos körülményeivel magyarázható, mivel olyan határterületi székhelyű vállalkozásról volt szó, amelynek egyes munkavállalói a vállakozás által nyújtandó szolgáltatás érdekében ideiglenesen és rövid időszakok alatt a vállalkozás székhelye szerintitől eltérő tagállam határmenti területén végezhették munkájukat.


100 – Lásd az egyesülési szabadság ezen aspektusával kapcsolatban a jelen indítvány 70. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


101 – A fent hivatkozott ítélet, 52. §.


102 – Az alapügy alpereseinek a Bíróság által feltett írásbeli kérdésekre adott válaszából kitűnik ugyanis, hogy az a gyakorlat, miszerint a kollektív szerződés értelmében meghatározott vagy megállapított bérszint alkalmazását attól teszik függővé, hogy a munkáltató az ezen szerződésben meghatározott valamennyi feltételt elfogadja, nem a kollektív munkajogi jogviszonyok svéd modelljének jellemzője.


103 – Lásd a fent hivatkozott Wolff & Müller ügyben hozott ítélet 38. pontját.


104 – Lásd a fent hivatkozott Schmidberger-ügyben hozott ítélet 80. pontját.


105 – Lásd az 1408/71 rendelet 14. cikkével kapcsolatban nemrégiben, a C‑2/05. sz. Herbosch Kiere-ügyben 2006. január 26-án hozott ítéletet (EBHT 2006., I-1079. o.).


106 – A 2007. február 13-i ítélet, még nem tették közzé, 8., 61. és 62. §.


107 – Uo., 54., 55. és 63. §.