J. MAZÁK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2007. február 15.(1)
C‑411/05. sz. ügy
Félix Palacios de la Villa
kontra
Cortefiel Servicios SA
(A Juzgado de lo Social No° 33, Madrid [Spanyolország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„2000/78/EK irányelv – 6. cikk – A közösségi jog általános elve – Életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés – Kényszernyugdíjazás – Közvetlen hatály – A közösségi joggal ellentétes nemzeti jog alkalmazása mellőzésének kötelezettsége”
I – Bevezetés
1. A 2005. november 14‑én kelt előzetes döntéshozatalra utaló határozatában(2) feltett két kérdésével a Juzgado de lo Social No 33, Madrid, lényegében azt kívánja megtudni, hogy ellentétes‑e az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés, különösen a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelvben(3) meghatározott tilalmával az a nemzeti jogszabály, amely a kollektív szerződésekben lehetővé teszi a kényszernyugdíjazásra vonatkozó rendelkezések szerepeltetését. Igenlő válasz esetén a kérdést előterjesztő bíróság azt is meg kívánja tudni, hogy el kell‑e tekintenie a kérdéses jogszabály alkalmazásától.
2. A fenti kérdések egy magánfelek között folyó jogvita, nevezetesen Félix Palacios de la Villa által a Cortefiel Servicios SA, José Maria Sanz Corral és Martin Tebar Less ellen benyújtott keresettel összefüggésben merültek fel, amelyben F. Palacios azt állítja, hogy jogellenes munkaviszonyának azon az alapon való megszüntetése, miszerint elérte a kollektív szerződésben a kényszernyugdíjazásra megállapított korhatárt.
3. A 2000/78 irányelv értelmezésére vonatkozó kérdéseket már a Mangold‑ügyben(4) és a Navas-ügyben(5) is terjesztettek e Bíróság elé. Konkrétabban, az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés kérdését illetően, ez a harmadik alkalom (a Mangold‑ügy(6) és a Lindorfer‑ügy(7) után), hogy a Bíróság az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó keresetet bírál el, azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a jelen ügy tényállása és jogi háttere lényegesen eltér a korábbi ügyektől.
II – Jogi háttér
A – Közösségi jog
4. A 2000/78 irányelvet az EK 13. cikknek a Nizzai Szerződést megelőző szövege alapján fogadták el, amely a következőt írja elő:
„E szerződés egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül és a szerződés által a Közösségre átruházott hatáskörök keretén belül a Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangúlag megfelelő intézkedéseket tehet a nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdésére.”
5. A 2000/78 irányelv (1) és (14) preambulumbekezdése a következőképpen szól:
„(1) Az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkével összhangban az Európai Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvein alapul, amely alapelvek közösek a tagállamokban, és a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az Európai egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.
[…]
(14) Ez az irányelv nem érinti a nyugdíjkorhatárt meghatározó nemzeti rendelkezéseket.
[...]”
6. A 2000/78 irányelv 1. cikke kimondja, hogy az irányelv célja:
„[…] a valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló, foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása az egyenlő bánásmód elvének a tagállamokban történő megvalósítására tekintettel.”
7. A hátrányos megkülönböztetés fogalmát meghatározó 2. cikk (1) bekezdése a következőket írja elő:
„(1) Ezen irányelv alkalmazásában az "egyenlő bánásmód elve" azt jelenti, hogy az 1. cikkben említett okok alapján nem szabad semmiféle közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést tenni.
[…]”
8. Az irányelv „Az irányelv hatálya” címet viselő 3. cikkének (1) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(1) A Közösségre átruházott hatáskörök korlátain belül ezt az irányelvet minden személyre alkalmazni kell, mind a köz‑, mind a magánszféra vonatkozásában, beleértve a köztestületeket is a következőkre tekintettel:
a) a munkavállaláshoz, önálló vállalkozáshoz, a foglalkozáshoz való hozzájutás feltételei, beleértve a kiválasztási és toborzási feltételeket, bármely tevékenységi ágban és a szakmai hierarchia minden szintjén, beleértve az előmenetelt is;
[…]
c) alkalmazási és munkakörülmények, beleértve az elbocsátást és a díjazást;
[…]
(3) Ezt az irányelvet nem kell alkalmazni semmilyen állami rendszerek vagy azzal egyenrangú egyéb rendszerek kifizetéseire, beleértve az állami szociális biztonsági és a szociális védelmi rendszereket is.
[...]”
9. A 6. cikk az életkoron alapuló eltérő bánásmód igazolására vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz:
„(1) A 2. cikk (2) bekezdése ellenére a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy az életkoron alapuló eltérő bánásmód nem jelent hátrányos megkülönböztetést, ha – a nemzeti jog keretein belül – egy jogszerű cél által objektíven és ésszerűen igazolt, beleértve a foglalkoztatáspolitikát, a munkaerő‑piaci és a szakképzési célkitűzéseket, és ha a cél elérésének eszközei megfelelők és szükségesek.
Az ilyen eltérő bánásmód magában foglalhatja, többek között:
a) a foglalkoztatáshoz és a szakképzéshez történő hozzájutás külön feltételekhez kötését, külön foglalkoztatási és munkafeltételeket, beleértve az elbocsátási és javadalmazási feltételeket, a fiatalok, az idősebb munkavállalók és a tartásra kötelezett személyek szakmai beilleszkedésének elősegítése vagy védelmük biztosítása céljából;
b) a foglalkoztatáshoz vagy bizonyos foglalkoztatáshoz kapcsolódó előnyökhöz való hozzájutás minimumkorhatárhoz, szakmai tapasztalathoz vagy szolgálatban eltöltött időhöz kötését;
c) a felvétel maximális korhatárhoz kötését, amely a kérdéses állás képzési követelményein vagy a nyugdíjazás előtt munkaviszonyban töltött, ésszerű időszakon alapul.
(2) A 2. cikk (2) bekezdése ellenére a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy a foglalkoztatási szociális biztonsági rendszerekben a rendszerbe történő belépés korhatárhoz kötése, továbbá a nyugdíjra vagy rokkantsági ellátásra való jogosultság – beleértve az ilyen rendszerek alapján a foglalkoztatottak vagy a foglalkoztatottak csoportjai, illetve kategóriái részvételének különböző életkorhoz kötését – és az ilyen rendszerekkel kapcsolatos biztosításmatematikai számításokban az életkor használata nem jelent az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést, feltéve, hogy ez nem eredményez a nemi hovatartozáson alapuló hátrányos megkülönböztetést.”
10. A 2000/78 irányelv 18. cikkének első bekezdése értelmében az irányelv átültetését 2003. december 2‑ig kellett elvégezni. Mivel Spanyolország nem élt a 18. cikk második bekezdésében biztosított azon lehetőséggel, hogy 2003. december 2‑ától további három év alatt hajtsa végre az irányelv rendelkezéseit, ez a nap Spanyolország tekintetében az irányelv végrehajtására nyitva álló határidő vége.
B – A nemzeti szabályozás
11. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint 1980 és 2001 között (a munkavállalók jogállásáról szóló 8/1980 törvénnyel kezdve) a spanyol jogalkotó a több nemzedéket érintő foglalkoztatás elősegítése céljából alkalmazta a kényszernyugdíjazás mechanizmusát.
12. Mivel az alkotmánybíróság a 8/1980 törvénynek a kényszernyugdíjazás korhatárának kollektív szerződésben való rögzítésére vonatkozó rendelkezéseit alkotmányellenessé nyilvánította, a 8/1980 törvényt e tekintetben hatályon kívül helyezte a munkavállalók jogállásáról szóló 1/1995 királyi törvényerejű rendelet (továbbiakban: 1/1995 királyi törvényerejű rendelet). Az 1/1995 királyi törvényerejű rendelet a szakmai kapcsolatok területén jelenleg az elsődleges nemzeti jogszabály.
13. Az 1/1995 királyi törvényerejű rendelet jelenleg hatályos változata – azaz a 2004. január 1‑jétől hatályos, a 2000/78 irányelvet a spanyol jogba átültető 62/2003 törvénnyel módosított változat – 4. és 17. cikke lefekteti többek között az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát.
14. A kényszernyugdíjazást illetően az 1/1995 királyi törvényerejű rendelet tizedik kiegészítő rendelkezésének a 2001 júliusáig hatályos szövege a következőket írta elő:
„A jelen rendelkezésben meghatározott korlátokkal és feltételekkel a kényszernyugdíjazás a foglalkoztatáspolitika végrehajtásának eszközeként használható. A munkaképesség, valamint a munkaviszony megszűnése a kormány által a társadalombiztosítás és a munkaerőpiac felvevőképessége függvényében meghatározott korhatártól függ az öregségi nyugdíjra vonatkozó várakozási idő letölthetőségének sérelme nélkül. Kollektív szerződés tárgyalása keretében szabadon kiköthetők a korhatárok, a társadalombiztosítás területén e tekintetben elfogadott rendelkezések sérelme nélkül.”
15. A jogalkotónak a kényszernyugdíjazásról alkotott felfogásában bekövetkezett azon változásnak tulajdoníthatóan, miszerint azt már nem a foglalkoztatásra kedvező hatást gyakorló eszköznek tekinti, hanem a társadalombiztosításra nehezedő teherként fogja fel, a tizedik kiegészítő rendelkezést 2001‑ben hatályon kívül helyezték, és a kényszernyugdíjazást eltörölték. Ez azonban nagyon sok, bíróságok előtt folyó jogvitát eredményezett, amelyek során a kollektív szerződésekben a munkavállalók kényszernyugdíjazására vonatkozó rendelkezések jogszerűségét támadták meg. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból egyértelmű, hogy a spanyol legfelsőbb bíróság álláspontja szerint a kollektív szerződésekben a kényszernyugdíjazásra vonatkozó rendelkezések – jogalapjuk megszűnése következtében – a továbbiakban már nem jogszerűek.
16. A szociális partnerek, a munkaadói szervezetek és a szakszervezetek szorgalmazására azonban a kollektív szerződések rendes nyugdíjkorhatár elérésére vonatkozó kikötéseiről szóló, 2005. július 1‑jei 14/2005 törvény (a továbbiakban: 14/2005 törvény), amely 2005. július 3‑án lépett hatályba, visszaállította a kényszernyugdíjazás intézményét. A törvény egyetlen cikke – némileg különböző szöveggel – az alábbiak szerint állítja vissza az 1/1995 királyi törvényerejű rendelet tizedik kiegészítő rendelkezését (a továbbiakban: a végleges törvény rendszere):
„A kollektív szerződések tartalmazhatnak olyan kikötéseket, amelyek lehetővé teszik a társadalombiztosítás területén elfogadott jogszabályokban meghatározott rendes nyugdíjkorhatárt elért munkavállaló munkaviszonyának megszüntetését, amennyiben az alábbi feltételek teljesülnek:
a) ezen intézkedésnek a kollektív szerződésekben meghatározott jogszerű és a foglalkoztatás‑politikának megfelelő célokhoz kell kapcsolódnia, mint amilyen a foglalkoztatás erősödő stabilitása, az ideiglenes alkalmazotti szerződések határozatlan idejű szerződésekké alakítása, a foglalkoztatás elősegítése, új munkavállalók felvétele vagy egészen más, a munkavégzés minőségének javítására irányuló cél;
b) a munkaszerződés megszűnésével érintett munkavállalónak ki kell töltenie a minimális járulékfizetési időt, illetve ennél hosszabb időtartamot, ha a kollektív szerződés ekként rendelkezik, és teljesítenie kell a társadalombiztosítás területén elfogadott jogszabályok által a járulékfizetésen alapuló öregségi nyugdíjra való jogosultság eléréséhez előírt feltételeket.”
17. A 14/2005 törvény nem csak a 2005. július 3‑án bekövetkezett hatálybalépése után kötött kollektív szerződésekre alkalmazandó, hanem – az egyetlen átmeneti rendelkezése értelmében – a törvény közzétételét megelőzően hatályban lévő kollektív szerződések tekintetében is.
18. Az egyetlen átmeneti rendelkezés, amelyre a jelen ügyben feltett kérdések vonatkoznak, a következőképpen rendelkezik:
„Az ezen törvény hatálybalépését megelőzően létrejött kollektív szerződések azon kikötései, amelyek a rendes nyugdíjkorhatárt elért munkavállaló munkaviszonyának megszüntetéséről rendelkeznek, érvényesnek tekintendők, amennyiben az érintett munkavállaló kitöltötte a minimális járulékfizetési időt, és megfelel a társadalombiztosítás területén elfogadott jogszabályok által a járulékfizetésen alapuló öregségi nyugdíjra való jogosultsághoz előírt feltételeknek.”
19. Ahogyan arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, az egyetlen átmeneti rendelkezés különbözik a 14/2005 törvény kényszernyugdíjazásra vonatkozó egyetlen cikkétől a törvény hatálybalépése után kötött kollektív szerződések tekintetében, amennyiben az egyetlen átmeneti rendelkezés megfogalmazása nem tartalmaz kifejezett előírást arra nézve, hogy a kényszernyugdíjazásnak a foglalkoztatáspolitika célkitűzéseivel kell összhangban állnia, amelyeket a kérdéses kollektív szerződésekben kell lefektetni.
III – A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
20. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy F. Palacios, aki 1940. február 3‑án született, a Cortefiel Servicios SA társaságnál 1981. augusztus 17‑e óta mint szervezeti igazgató dolgozott.
21. 2005. július 18‑án kelt levelében a vállalat F. Palaciost munkaviszonyának megszüntetéséről tájékoztatta azon az alapon, hogy személyében teljesültek a kollektív szerződés 19. cikkében és az Egyetlen Átmeneti Rendelkezésben meghatározott feltételek.
22. A felek közötti viszonyt a Madridi Autonóm Közösség textilkereskedelmi ágazatra vonatkozó kollektív szerződése (a továbbiakban: kollektív szerződés) szabályozza, amelyet 2005. március 10‑én kötöttek, és 2005. május 26‑án hirdettek ki. A kollektív szerződés 3. cikke kimondja, hogy az 2005. december 31‑ig marad érvényben.
23. A kollektív szerződés 19. cikkének (3) bekezdése értelmében: „A foglalkoztatás elősegítésének céljából a nyugdíjkorhatárt 65 évben állapítjuk meg, kivéve, ha az érintett munkavállaló nem töltötte ki az öregségi nyugdíjra való jogosultság eléréséhez előírt várakozási időt; ebben az esetben folytathatja a munkát a várakozási idő letöltéséig.”
24. Ha F. Palacios 2005. július 18‑án – azaz azon a napon, amikor a vállalat a munkaviszonyát megszüntette – nyugdíjba ment volna, a társadalombiztosítás által folyósított öregségi nyugdíjra lett volna jogosult, amely a 2 347,78 euróban megállapított járulékalap 100%‑ának felel meg, a nemzeti szabályozás által előírt felső határ sérelme nélkül.
25. Az alapeljárásban benyújtott keresetében F. Palacios arra hivatkozik, hogy munkaviszonyának megszüntetése semmis, mivel az sérti alapvető jogait. A kérdést előterjesztő bíróság által megalapozatlannak ítélt zaklatás vádján túl F. Palacios arra hivatkozik, hogy őt 65. életévének betöltése miatt hátrányosan megkülönböztették, és kifogásolja a munkaviszonyának megszüntetését közlő levelet.
26. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a munkaviszony megszüntetését közlő levélben a 14/2005 törvényt alkalmazták, és hogy ez – nevezetesen az egyetlen átmeneti rendelkezés közösségi joggal való összeegyeztethetősége – az előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjesztett kérdések tárgya.
27. A kérdést előterjesztő bíróság jogi elemzésében rámutat továbbá, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezés értelmében valamely munkavállaló munkaviszonyának megszüntetése akkor jogszerű, ha két feltétel teljesül, nevezetesen ha elérte a nyugdíjkorhatárt, és ha az állam által folyósított nyugdíjjogosultsághoz szükséges más feltételek is teljesültek. Álláspontja szerint, ha az egyetlen átmeneti rendelkezés nem egyeztethető össze a közösségi joggal, a közösségi jog elsőbbségének elve értelmében nem alkalmazható.
28. A kérdést előterjesztő bíróság azt is hangsúlyozza, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezéssel ellentétben a 14/2005 törvény végleges rendszere a kényszernyugdíjazást a foglalkoztatáspolitikával összhangban lévő célkitűzések követésétől teszi függővé. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint a törvény végleges rendszere összeegyeztethető a 2000/78 irányelvvel, mivel a 6. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi az életkoron alapuló eltérő bánásmóddal kapcsolatos eltérést.
29. Továbbá, a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint, a 14/2005 törvény értelmében a 65. életévüket elért munkavállalókat eltérő bánásmódban részesítik attól függően, hogy a kollektív szerződés, amelynek értelmében 65 éves korban kényszernyugdíjazzák őket, a törvény elfogadásakor már hatályban volt‑e, vagy csak ezt követően tárgyalták meg.
30. A kérdést előterjesztő bíróság végül úgy ítéli meg, hogy az EK 13. cikk és a 2000/78 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése pontos és feltétlen rendelkezések, amelyek az előtte folyamatban lévő ügyben közvetlenül alkalmazhatók.
31. Ezért, annak érdekében, hogy nagyobb jogi biztonsággal állapíthassa meg az alkalmazandó értelmezési kritériumokat, a Juzgado de lo Social az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:
– „1) Az egyenlő bánásmódnak az EK‑Szerződés 13. cikkében és a 2000/78 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében elismert elve, amely megtilt minden, koron alapuló hátrányos megkülönböztetést, tilt‑e olyan nemzeti jogszabályt (konkrétan a kollektív szerződések rendes nyugdíjkorhatár elérésére vonatkozó kikötéseiről szóló 14/2005 törvény egyetlen átmeneti rendelkezésének 1. cikke), amely érvényesnek minősíti a kollektív szerződésekben megállapított, kényszernyugdíjazásra vonatkozó kikötéseket, amelyek egységes követelményként azt írják elő, hogy a munkavállaló érje el a rendes nyugdíjkorhatárt a spanyol államnak a társadalombiztosítás területén elfogadott, a járulékfizetésen alapuló öregségi nyugdíj nyugellátásaihoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiben megállapított feltételek mellett?
Az előző kérdésre adott igenlő válasz esetén:
– 2) Az egyenlő bánásmódnak az EK‑Szerződés 13. cikkében és a 2000/78 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében elismert elve, amely megtilt minden, koron alapuló hátrányos megkülönböztetést, kötelezi‑e a nemzeti bíróságot arra, hogy eltekintsen a hivatkozott 14/2005 törvény egyetlen átmeneti rendelkezésének alkalmazásától?”
IV – Jogi elemzés
A – Az első kérdésről
Bevezető megjegyzések
32. Az elemzés megkezdése előtt részletesebben meg kell határozni az első feltett kérdésből származó további kérdéseket.
33. Először, mint ahogyan a Bizottság írásbeli észrevételeiben megjegyezte, a kérdést előterjesztő bíróság határozatában arra is céloz, hogy az állítólagos életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés mellett abból a tényből eredő hátrányos megkülönböztetés is lehetséges, hogy a kényszernyugdíjazás tekintetében két különböző nemzeti jogszabály – nevezetesen az egyetlen átmeneti rendelkezés és a 14/2005 törvény végleges rendszere – alkalmazandó attól függően, hogy a szóban forgó kollektív szerződést a 14/2005 törvény hatálybalépése előtt vagy után kötötték.
34. Ahogyan azonban az különösen az első, kifejezetten az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésre és az ezzel kapcsolatos közösségi jogra vonatkozó kérdés megfogalmazásából kitűnik, a kérdést előterjesztő bíróság az utóbbi – eltérő, a kollektív szerződés megkötésének időpontján alapuló – hátrányos megkülönböztetés kérdését a nemzeti jogban meghatározott egyenlőség elvéből eredő problémaként is megítélheti. Álláspontom szerint azonban ez nem tárgya a jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett kérdésnek. Hozzáteszem, hogy ezt az álláspontot osztják a felek is, ahogyan az a tárgyaláson előadott nyilatkozataikból kiderül.
35. Másodszor, az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést illetően meg kell jegyezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésében a 2000/78 irányelv mellett az EK 13. cikket is megemlíti, és azt az álláspontot adja elő, hogy ez a rendelkezés közvetlen hatály kiváltására alkalmas.
36. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az EK 13. cikk csupán a Tanácsot jogosítja fel arra, hogy megfelelő intézkedéseket tegyen, többek közt, az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés leküzdésére. Mint ilyen, nem rendelkezik közvetlen hatállyal, és nem is zárhatja ki az olyan nemzeti jogszabályok, mint az egyetlen átmeneti rendelkezés alkalmazását.(8)
37. Egyetértek ezért a felekkel abban, hogy az első feltett kérdést nem közvetlenül az EK 13. cikk fényében kell megítélni. Másrészről azonban ez nem jelenti azt, hogy az EK 13. cikk nem bír jelentőséggel a 2000/78 irányelv és az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának értelmezése szempontjából.
38. Harmadszor, emlékeztetni kell arra, hogy az eljárás tárgyát képező kérdéseket a Mangold‑ügyben(9) történő ítélethozatalt megelőzően terjesztették előzetes döntéshozatalra, amely ügyben a Bíróság azt a messze mutató megállapítást tette, miszerint az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma a közösségi jog általános elvének tekintendő. A fentiek alapján annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ adjunk, az első kérdést ezen általános elv fényében is meg kell vizsgálni.
39. A fenti megfontolások fényében álláspontom szerint az első feltett kérdésből az alábbi további kérdések erednek.
40. Először meg kell vizsgálni, hogy a 2000/78 irányelv tárgyi hatályát tekintve alkalmazandó‑e a jelen ügy körülményei között. Ha igen, a második vizsgálandó kérdés, hogy a kényszernyugdíjazást lehetővé tevő nemzeti jogszabály – mint az egyetlen átmeneti rendelkezés – összeegyeztethető‑e a 2000/78 irányelvvel, és különösen, hogy az ilyen intézkedés igazolható‑e az irányelv értelmében. Harmadszor, az első feltett kérdést az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének fényében kell megítélni, ahogyan azt a Bíróság a Mangold‑ügyben hozott ítéletben meghatározta. A fenti ítélet által előidézett ellentmondások, különösen az ilyen általános elv létezését illetően, további megjegyzéseket kívánnak meg.
41. A második feltett kérdés tárgya az első kérdésre adott válaszból a kérdést előterjesztő bíróság által levonható lehetséges következmények kérdése.
A felek fő érvei
42. A spanyol, az ír, a holland kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, a Bizottság, valamint az alapeljárásban részt vevő felek írásbeli észrevételeket terjesztettek elő. F. Palacios kivételével valamennyi fél jelen volt a 2006. november 21‑i tárgyaláson.
43. Az első feltett kérdést illetően F. Palacios kivételével minden fél lényegében egyetért abban, hogy azt nemlegesen kell megválaszolni, habár némiképp eltérő érvek alapján. A spanyol, az ír, a holland kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Cortefiel fenntartja, hogy az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve, ahogyan azt a 2000/78 irányelv meghatározza, nem alkalmazandó az olyan nemzeti jogszabályra, mint az egyetlen átmeneti rendelkezés. E tekintetben a felek kifejezetten hivatkoznak az irányelvnek a nyugdíjkorhatárt meghatározó nemzeti rendelkezésekre vonatkozó (14) preambulumbekezdésére.
44. A fenti kormányok vagylagosan előadják, hogy a kényszernyugdíjazásra vonatkozó korhatár megállapítását a 2000/78 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése mindenesetre igazolja. A Bizottság fenntartja, hogy a 2000/78 irányelv alkalmazandó az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti jogszabályokra, azonban egyetért azzal, hogy az ilyen rendelkezés az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján igazolható.
A 2000/78 irányelv tárgyi hatálya
45. Annak meghatározása érdekében, hogy a 2000/78 irányelv hatálya kiterjed‑e az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti jogszabályokra, az irányelv szövegezésén kívül figyelembe kell venni annak célját és általános rendszerét is.(10)
46. A 2000/78 irányelv 1. cikke értelmében az irányelv célja az e cikkben meghatározott okokon – beleértve az életkort is – alapuló, a foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása.
47. Az irányelv tárgyi hatályát részletesen a 3. cikk határozza meg. Konkrétan a 3. cikk (1) bekezdésének c) pontja értelmében az irányelv alkalmazandó az „alkalmazási és munkakörülmények[re], beleértve az elbocsátást és a díjazást”.
48. Miközben a Bizottság azzal érvel, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezés a 2000/78 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében munkakörülményeket fektet le, a többi fél fenntartja, hogy mivel az egyetlen átmeneti rendelkezés nyugdíjkorhatárokat megállapító nemzeti jogszabály, nem tartozik az irányelv hatálya alá.
49. E tekintetben először meg kell jegyezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság úgy jellemzi az egyetlen átmeneti rendelkezést, hogy az a nyugdíjazásra vonatkozó feltételeket fektet le, nevezetesen lehetővé teszi a kollektív szerződésekben a kényszernyugdíjazásra vonatkozó rendelkezések szerepeltetését. Az ilyen kényszernyugdíjazás attól függ, hogy a munkavállaló kitöltötte‑e a minimális járulékfizetési időt, és megfelel‑e a társadalombiztosítás területén elfogadott jogszabályok által a járulékfizetésen alapuló öregségi nyugdíjra való jogosultsághoz előírt feltételeknek.
50. Másrészről F. Palacios ebben az összefüggésben az egyetlen átmenti rendelkezés alapján a kollektív szerződés által előírtak szerinti kényszernyugdíjazás miatti „elbocsátására” hivatkozik. A spanyol kormány ezt a terminológiát a tárgyaláson kifogásolja, és rámutat, hogy F. Palaciost nem elbocsátották, hanem egyszerűen a 65 éves korban történő kényszernyugdíjazásra vonatkozó nemzeti jogszabály értelmében nyugdíjba vonulásra kényszerült. Ezen kormány szerint az F. Palaciosnak küldött levél nem hivatkozik „elbocsátásra”.
51. E tekintetben először is hangsúlyozni kell, hogy a 2000/78 irányelv (14) preambulumbekezdése értelmében – amelyet az irányelv értelmezése során figyelembe kell venni(11) – az irányelv nem érinti a nyugdíjkorhatárt meghatározó nemzeti rendelkezéseket.
52. Azt kell mondanom, hogy nehezen tudnám a kérdéses nemzeti rendelkezést nem a fenti preambulumbekezdés által említett típusú rendelkezésnek tekinteni.
53. Igaz, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezés nem önmagában szabályozza az öregségi nyugdíjra való jogosultság követelményeit magában foglaló szociális biztonsági rendszert, hanem erre a rendszerre mint a kötelező nyugdíjkorhatár meghatározásának feltételére hivatkozik. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a tény fennáll, miszerint az egyetlen átmeneti rendelkezés – a rajta alapuló kollektív szerződésekkel együttesen – kötelező nyugdíjkorhatárt ír elő. Rendelkezik a munkaviszony megszüntetéséről, valamint a nyugdíj megkezdéséről.
54. Ezt – álláspontom szerint – meglehetős túlzás „elbocsátásnak” tekinteni, habár el kell ismerni, hogy a Bíróság ennek a kifejezésnek a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976. február 9‑i 76/207/EGK tanácsi irányelvben használt értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatában elfogadta a kifejezés ilyen jellegű értelmezését.(12)
55. Az általam hivatkozott ügyekben(13) a Bíróság a törvényi, illetve a foglalkoztatói nyugdíjrendszerhez való jogosultságtól, azaz az öregségi nyugdíj fizetésének követelményeitől megkülönböztette a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó korhatár megállapítását. A Bíróság megállapította, hogy ez utóbbi kérdés az elbocsátást szabályozó feltételekre vonatkozik, ezért a 76/207 irányelv értelmében kell megítélni.(14)
56. Ez az értelmezés azonban azon az előfeltevésen alapult, hogy az irányelvben használt „elbocsátás” szónak tág jelentést kell tulajdonítani.(15)
57. Ezzel ellentétben álláspontom szerint a 2000/78 irányelv alkalmazási körét szűken kell értelmezni, különösen, ami az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát illeti.
58. E tekintetben egyetértek Geelhoed főtanácsnoknak a Navas‑ügyre vonatkozó indítványában kifejtett álláspontjával, ahol kiemelte, hogy a 2000/78 irányelv jogalapjául szolgáló EK 13. cikk keletkezésének körülményei és megfogalmazása az irányelv meglehetősen megfontolt értelmezését igényli, és a közösségi jogalkotó is bizonyára felismerte, hogy – különösen – az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának gazdasági és pénzügyi következményei nagyon súlyosak lehetnek.(16)
59. Valóban, a közösségi jogban a hátrányos megkülönböztetés tilalmának értelmezése és alkalmazása során általánosságban a nagyon körültekintő megközelítés ajánlatos, mivel a hátrányos megkülönböztetés tilalma meglehetősen nyitott és nem egyértelműen meghatározott fogalmának köszönhetően fennáll a veszélye annak, hogy ezek a szabályok megszüntethetik vagy megkérdőjelezhetik a nemzeti jogban általánosan előírt követelményeket és feltételeket.(17)
60. Ahogyan azt Geelhoed főtanácsnok helyesen megállapította, a hátrányos megkülönböztetés tilalma „a Szerződés létrehozói és a közösségi jogalkotók beavatkozása nélkül – felhasználható lenne a tagállamok által a még megmaradt hatáskörük gyakorlása során hozott döntések módosítására.”(18)
61. Ami különösen az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát illeti, emlékezni kell arra, hogy ez a tilalom különleges jelleggel bír, amennyiben az életkor mint kritérium valamely skálán elhelyezhető konkrét pont, ezáltal az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés mérhető.(19) Ezáltal sokkal nehezebb feladat az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés, mint – például – a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés fennállásának megállapítása, ahol is az összehasonlító tényezők sokkal egyértelműbben meghatározottak.(20)
62. Sőt mi több, miközben az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkalmazása igen összetett és kényes értékelést igényel, az életkorral kapcsolatos megkülönböztetések nagyon gyakoriak a szociális és foglalkoztatási politikákban.
63. Különösen, az életkoron alapuló megkülönböztetés természetszerűleg együtt jár a nyugdíjrendszerekkel. Emlékezni kell arra, hogy a 2000/78 irányelv 2. cikkében meghatározott hátrányos megkülönböztetés fogalma szerint a nyugdíjkorhatárt meghatározó nemzeti rendelkezések automatikusan magukban foglalják az életkoron alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetést. Következésképpen amennyiben az ilyen nemzeti rendelkezések a 2000/78 irányelv hatálya alá esnek, minden egyes ilyen nemzeti rendelkezést – akár legalacsonyabb, akár legmagasabb nyugdíjkorhatárt ír elő – főszabály szerint az irányelv szerint kell megítélni.
64. Még úgy is, hogy az irányelv 6. cikke az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tekintetében különös kivételeket és korlátozásokat ír elő, álláspontom szerint nagyon problematikus helyzetet teremtene, ha a nyugdíjkorhatárra vonatkozó nemzeti rendelkezések összessége felett továbbra is ott lebegne ez a Damoklesz kardja, különösen mivel a nyugdíjkorhatár szorosan összefügg az elsődlegesen a tagállamok hatáskörébe tartozó szociális és foglalkoztatáspolitikai területekkel.
65. Véleményem szerint a közösségi jogalkotó tudomással bírt ezen problémákról, és a 2000/78 irányelvbe annak érdekében illesztette be a (14) preambulumbekezdést, hogy világossá tegye, az irányelv hatályát nem kívánja kiterjeszteni a nyugdíjkorhatár megállapítására vonatkozó rendelkezésekre.(21)
66. Végül, nem győzött meg a Bizottság azon érve, miszerint a (14) preambulumbekezdés nem az irányelv hatályára, hanem az irányelv 6. cikkében meghatározott igazolási alapokra vonatkozik. A nemzeti rendelkezések valamely irányelv szerinti igazolásának lehetősége teljesen eltér attól, miszerint az irányelv az ilyen rendelkezéseket „nem érinti”. Továbbá, a 6. cikk (2) bekezdése csupán a korhatár kikötésére utal a foglalkoztatási szociális biztonsági rendszerek tekintetében; azaz – a (14) preambulumbekezdéstől eltérően – nem utal általánosságban a nyugdíjkorhatárt meghatározó rendelkezésekre.
67. A fenti megfontolások fényében arra az álláspontra jutottam, hogy a kényszernyugdíjazási korhatár meghatározására vonatkozó olyan nemzeti rendelkezés, mint az egyetlen átmeneti rendelkezés, a 2000/78 irányelv értelmében nem vonatkozik az „alkalmazási és munkakörülmények[re], beleértve az elbocsátást és a díjazást”, és ezáltal nem tartozik az irányelv hatálya alá. Az ilyen nemzeti rendelkezés ezért nem ellentétes az irányelvben meghatározott életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával.
A jelen eljárás tárgyát képezőhöz hasonló rendelkezések igazolhatósága
68. Amennyiben a Bíróság mindazonáltal arra a következtetésre jutna, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti rendelkezések a 2000/78 irányelv hatálya alá tartoznak, meg kell vizsgálni, hogy a rendelkezés az irányelv 6. cikke értelmében igazolható‑e, figyelembe véve azt, hogy mint fent említettük, a kényszernyugdíjazási korhatár megállapítására vonatkozó rendelkezés maga után vonja az életkoron alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetést az irányelv 2. cikke értelmében.
69. Teljesen egyértelmű, hogy a hátrányos megkülönböztetés fogalmának megfelelő alkalmazása esetében a jelen ügyben az állítólagos hátrányos megkülönböztetés azon tény által valósulna meg, miszerint a kényszernyugdíjazási korhatárt elért munkavállalók foglalkoztatása – a fiatalabb munkavállalókkal szemben – megszűnik. Meg kell állapítani azonban, hogy talán általánosabb, hogy a munkavállalók az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést illetően a minimum nyugdíjkorhatár tekintetében éreznek kedvezőtlenebb elbánást – ahogyan az a legtöbb tagállam nyugdíjrendszerében általában megállapításra kerül –, mivel a nyugdíjazást általában inkább szociális jogként, semmint kötelezettségként fogják fel.
70. Mindenesetre a 2000/78 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése lefekteti, különösen az életkoron alapuló eltérő bánásmódra tekintettel, hogy a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy az ilyen különbségtétel „nem jelent hátrányos megkülönböztetést, ha – a nemzeti jog keretein belül – egy jogszerű cél által objektíven és ésszerűen igazolt, beleértve a foglalkoztatáspolitikát, a munkaerő‑piaci és a szakképzési célkitűzéseket, és ha a cél elérésének eszközei megfelelők és szükségesek.”
71. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból – és a spanyol kormány beadványából – kitűnik, hogy a munkavállalók kényszernyugdíjazásáról rendelkező kikötések kollektív szerződésekbe történő illesztését lehetővé tevő egyetlen átmeneti rendelkezés a szociális partnerek szorgalmazására került elfogadásra, olyan belpolitika keretein belül, amelynek célja a munkalehetőségek nemzedékek közötti jobb elosztása.
72. Álláspontom szerint semmi kétség, hogy ez a rendelkezés a kollektív szerződés 19. cikkének (3) bekezdésével együttesen értelmezve a foglalkoztatás‑ és a munkaerő‑piaci politika jogszerű közérdekű céljait szolgálja, ami alkalmas az életkoron alapuló eltérő bánásmód igazolására az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerint. Bevallom, ebben az összefüggésben nem értek egyet a kérdést előterjesztő bíróság hipotézisével, azaz álláspontom szerint nem szükséges, hogy a kérdéses nemzeti rendelkezés a 2000/78 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében, az ezen rendelkezés szerinti igazolás érdekében, kifejezetten valamely törvényes politikára hivatkozzék. Továbbá, tekintve, hogy az irányelvek csak az elérendő cél tekintetében bírnak kötelező erővel, elegendő és döntő, hogy a nemzeti rendelkezés tényét és eredményét ilyen jogszerű cél igazolja.
73. A 2000/78 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti követelményre áttérve, miszerint a kérdéses jogszerű cél elérésének eszközei „megfelelőek és szükségesek” legyenek, hangsúlyozni kell, ahogyan azt a Bíróság a Mangold‑ügyben hozott ítéletben kifejtette, hogy a tagállamok kétségtelenül széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a szociál‑ és foglalkoztatáspolitika területén kitűzött célok elérésére alkalmas intézkedések megválasztásában.(22)
74. A Bíróság az ilyen összetett kérdés esetében a nemzeti jogalkotó vagy az adott tagállamban a szociális és foglalkoztatáspolitika meghatározásában részt vevő más politikai és társadalmi erők (mint a jelen ügyben a szociális partnerek) megítélését valóban nem cserélheti fel saját megítélésével. Legfeljebb csak a nyilvánvalóan aránytalan nemzeti intézkedést lehet ezen a szinten felülvizsgálni.
75. A Mangold‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság a nemzeti bíróság által előadott információkra alapozva arra a következtetésre jutott, hogy az adott ügyben a határozott idejű szerződésekre vonatkozó nemzeti szabályozást úgy kell tekintetni, hogy az meghaladja azt a szintet, amely megfelelő és szükséges az idősebb munkanélküli munkavállalók szakmai beilleszkedése céljának eléréshez. Ebben az összefüggésben a Bíróság többek között arra a tényre hivatkozott, hogy a munkavállalók e nagy, kizárólag életkor alapján meghatározott csoportja azzal a kockázattal szembesül, hogy a szakmai pályafutás egy jelentős részében nem részesülhet a munkahely stabilitásának előnyeiből.(23)
76. Ezzel ellentétben a jelen ügyben nincs utalás arra, hogy a kényszernyugdíjazás előírása vagy a konkrét esetben a nyugdíjkorhatár 65 évben való megállapítása meghaladná azt a szintet, amely megfelelő és szükséges a kitűzött cél eléréshez.
77. Kétségtelen, hogy a legtöbb tagállam demográfiai kihívásokkal és költségvetési korlátozásokkal néz szembe – ennek következtében a Bizottság nemrégiben sürgős lépések megtételére hívott fel – amely tény fényében Európában a lényeges probléma inkább a foglalkoztatás meghosszabbítása és a nyugdíjkorhatár emelése. Azonban, ismételten, ebben az összefüggésben a tagállamok maguk határozhatják meg politikájukat.
78. Mindezen okokból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy ha a Bíróság a 2000/78 irányelvet úgy értelmezné is, hogy annak hatálya kiterjed a jelen eljárás tárgyát képezőhöz hasonló nemzeti rendelkezésekre, ez a rendelkezés akkor sem ellentétes az irányelvvel.
Az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma mint a közösségi jog általános elve és a Mangold‑ügyben hozott ítélet hatása, I. rész
79. A Mangold‑ügyben hozott ítélet legszembetűnőbb jellemzője – amely ügyben a Bíróság azt vizsgálta, hogy a 2000/78 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése összeegyeztethető‑e a német jog azon rendelkezésével, amely az 52. életévüket betöltött munkavállalók esetében határozott idejű munkaszerződés megkötését írta elő – valószínűleg az a megállapítás, miszerint „az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma [...] a közösségi jog általános elvének tekintendő.”(24)
80. A Bíróság Tizzano főtanácsnok azon javaslatát követően tette ezt a megállapítást, miszerint a kérdéses nemzeti rendelkezés összeegyeztethetőségének vizsgálata során értelmezési paraméterként inkább az egyenlőség általános elvét, mintsem magát az irányelvet kell használni.(25) Ez a megközelítés az adott ügyet megalapozó két probléma megoldásában is nyilvánvalóan segített: először, a Bíróság a fogalmat azon kifogás hatástalanítására használta fel, miszerint a kérdéses időben a 2000/78 irányelv átültetésére rendelkezésre álló idő Németország tekintetében még nem telt el,(26) másodszor a Bíróság el tudta kerülni azt a kérdést, hogy az irányelv rendelkezik‑e „horizontális közvetlen hatállyal.”(27)
81. A Bíróság kimondta, hogy nem kizárólag a 2000/78 irányelv foglalkozik a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód elvével; hanem „a hátrányos megkülönböztetés e formáinak tilalma, amint ezen irányelv első és negyedik preambulumbekezdéséből kitűnik, a különböző nemzetközi megállapodásokból és a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból ered”(28).
82. Ebben az összefüggésben a Bíróság nyilvánvalóan abból a feltételezésből indul ki, hogy az életkoron alapuló különös tilalom az egyenlőség általános elvében már benne foglalt, illetve abból ered.(29)
83. A Bíróságnak a Mangold‑ügyben hozott ítéletben követett megközelítése komoly kritikákat kapott a tudományos élet képviselőitől, a médiától és a jelen eljárásban résztvevő felek többségétől is, és okvetlenül további megjegyzéseket érdemel.
84. Először is hangsúlyozni kell, hogy a közösségi jogrend fejlődése szempontjából az általános jogelvek fogalma központi jelentőséggel bír.
85. A Bíróság a közösségi jog általános elveinek kialakítása során – mivel az EK 220. cikk értelmében kötelezettsége a jog tiszteletben tartásának biztosítása a szerződés értelmezése és alkalmazása során – valójában a közösségi jog „csontjaira testet rakott”, amely máskülönben – mivel keretszerződésen alapuló jogrendszer – a szabályok puszta csontváza maradt volna anélkül, hogy tényleges „jogrenddé” állt volna össze.
86. Ez a jogforrás lehetővé tette a Bíróság számára – gyakran merítve ihletet a tagállamok közös jogi hagyományaiból és a nemzetközi szerződésekből –, hogy az olyan fontos területeken, mint az alapvető jogok védelme vagy a közigazgatási jog, biztosítsa a jogelvek érvényesülését, és azokat tartalommal töltse meg. Az általános jogelvek természete azonban – amelyeket inkább a platóni jogi paradicsomban, mint a jogi témájú könyvekben kell keresni –, hogy mind létezésüket, mind lényegi tartalmukat bizonytalanság jellemzi.
87. Mindazonáltal megfontolás tárgyát képezheti azon indokok helytállósága és meggyőző ereje, amelyekre a Bíróság a Mangold‑ügyben hozott ítéletben az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének létezésére vonatkozó megállapításait alapozta.
88. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bíróság által a Mangold‑ügyben hozott ítéletben hivatkozott számos nemzetközi megállapodás és a tagállamok közös alkotmányos hagyományai az egyenlő bánásmód általános elvét valóban magukban foglalják, azonban – néhány kivételtől, mint például a finn alkotmány eltekintve – az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának különös elvét mint olyat, nem.
89. Közelebbről megvizsgálva valójában merész javaslat és jelentős lépés kizárólag az egyenlő bánásmód általános elvéből származtatni akár az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés különös tilalmának létezését, akár a 2000/78 irányelv 1. cikkében hivatkozott bármely más különös hátrányos megkülönböztetést. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának mechanizmusára vonatkozó következő általános megjegyzések ezt az álláspontot hivatottak ábrázolni.
90. Az általánosan elfogadott fogalommeghatározás, valamint a bevett ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmód vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve megköveteli, hogy hasonló helyzeteket ne kezeljenek különbözően, és hogy különböző helyzeteket ne kezeljenek azonosan.(30)
91. Nem túlságosan bonyolult annak megállapítása, hogy két helyzetet eltérően, vagy adott esetben azonosan kezelnek‑e. Az egyenlőség általános elvének alkalmazása során inkább annak előzetes megállapítása a ténylegesen kritikus lépés, hogy a kérdéses helyzetek hasonlóak‑e, vagy – másképpen fogalmazva – kellőképpen azonosak‑e, ami a tárgykörhöz kapcsolódás előírásain alapuló elemzést tesz szükségessé. A Bíróság ítéleteiben ez az elemzés általában nem kerül kifejezésre, és valójában értékítéletet kíván meg.
92. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvét a valamely konkrét típusú hátrányos megkülönböztetés különös tilalmától lényegében az különbözteti meg, hogy az utóbbi esetben kifejezetten meghatározásra került az a kritérium, amelyre a megkülönböztetés jogszerűen nem alapozható. Így meghatározott, hogy a megkülönböztetés nem alapulhat állampolgárságon, nemen, koron, vagy a hátrányos megkülönböztetés más olyan okán, amelyre a szóban forgó különös tilalom megfogalmazása hivatkozik. Ezzel ellentétben a hátrányos megkülönböztetés általános tilalma nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a megkülönböztetés mely alapjai fogadhatók el. Az idők folyamán ez a kérdés nyilvánvalóan különbözőképpen került megválaszolásra, és mind nemzeti, mind nemzetközi szinten jelenleg is folyamatosan fejlődik.
93. Kimondhatjuk, hogy az egyenlőség általános elve potenciálisan magában foglalja a bármilyen, elfogadhatatlannak minősülő alapon való hátrányos megkülönböztetés tilalmát.
94. Ezért Bíróság helyesen állapította meg a különös alapokon való hátrányos megkülönböztetések tilalmaira vonatkozóan, hogy e tilalmak a Közösség alapelvei közé tartozó egyenlőség általános elve konkrét kifejeződéseinek minősülnek.(31) A valamely különös alapon való hátrányos megkülönböztetés tilalma létezésének az egyenlőség általános elvéből való levezetése azonban – amit a Bíróság a Mangold‑ügyben hozott ítéletben is megtett – ettől teljesen eltér, és messze nem nyilvánvaló.
95. Továbbá, álláspontom szerint sem az EK 13. cikk, sem a 2000/78 irányelv nem tükrözi szükségszerűen az általa hivatkozott már létező hátrányos megkülönböztetés tilalmának valamennyi formáját. A szándék mindkét esetben inkább az volt, hogy a közösségi jogalkotó és a tagállamok feladata legyen a szükséges intézkedések meghozatala. Mindenesetre a Bíróság is ezt sugallta a Grant‑ügyben hozott ítéletében, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi jog – annak akkori állása szerint – nem terjed ki a szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetésre.(32)
96. Hozzá kell tenni, hogy amennyiben a Mangold‑ügyben hozott ítélet okfejtését annak logikus következményéig vezetnénk le, nemcsak az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát, hanem a hátrányos megkülönböztetés valamennyi, a 2000/78 irányelv 1. cikkében hivatkozott különös tilalmát a közösségi jog általános elvének kellene tekinteni.
97. A fenti megfontolások fényében nem tekintem feltétlenül követendőnek a Mangold‑ügyben hozott ítéletben az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének létezésére vonatkozóan levont következtetést.
98. Mindenesetre még abban az esetben is, ha a fenti megállapítást a jelen értékelés alapjának tekintenénk, a Mangold‑ügyben hozott ítéletből egyértelműen kiderül, hogy a Bíróság abból az előfeltevésből indult ki, miszerint az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elve tartalmában nem tér el a 2000/78 irányelv szerinti megfelelő tilalomtól, különösen ami annak lehetséges igazolásait illeti.(33)
99. A fenti megállapításaimra tekintettel arra a következtetésre jutottam, hogy még az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének létezésére való hivatkozás mellett sem ellentétes a közösségi joggal a jelen ügy tárgyát képezőhöz hasonló nemzeti rendelkezés.
100. A fent kifejtett okokra tekintettel ezért álláspontom szerint a Bíróság az első kérdésre adott válaszában mondja ki, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti jogszabály nem ellentétes az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának a 2000/78 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében elismert általános elvével.
B – A második kérdésről
A felek főbb érvei
101. Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy el kell‑e tekintenie az egyetlen átmeneti rendelkezés alkalmazásától, amennyiben az ellentétesnek bizonyulna az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával.
102. Mivel a spanyol, az ír, a holland kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Cortefiel azt kérték, hogy a Bíróság az első kérdést nemlegesen válaszolja meg, beadványaikban csak másodlagosan érintették a nemzeti jogszabály mellőzésének kérdését, habár az Egyesült Királyság Kormánya különös hangsúlyt helyezett erre a kérdésre is.
103. Valamennyi fél lényegében egyetért abban, hogy sem a 2000/78 irányelv, sem az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános jogelve nem eredményezheti azt a követelményt, hogy a nemzeti bíróság tekintsen el az összeférhetetlen nemzeti rendelkezés alkalmazásától. Mivel az alapeljárás tárgyát képező jogvita magánfelek között zajlik, az ilyen megállapítás aláásná azt a szabályt, miszerint az irányelv nem rendelkezik horizontális közvetlen hatállyal. Az a kötelezettség azonban továbbra is fennáll, miszerint a kérdéses nemzeti szabályt a lehetséges mértékig úgy kell értelmezni, hogy az összeegyeztethető legyen a 2000/78 irányelvvel és az ebben megfogalmazott elvekkel.
104. A Bizottság ezzel ellentétben fenntartja, – ahogyan nyilvánvalóan F. Palacios is – hogy az első kérdésre adott igenlő válasz esetében a nemzeti bíróság nem alkalmazhatná a közösségi joggal ellentétes nemzeti rendelkezést. Ebben az összefüggésben a Bizottság ismét a Mangold‑ügyben hozott ítéletre hivatkozik, és azzal érvel, hogy mivel a Bíróság ott megállapította, hogy a nemzeti bíróságnak mellőznie kell az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával ellentétes nemzeti jog alkalmazását,(34) ugyanez érvényes a jelen ügyben is, ahol a 2000/78 irányelv átültetésére nyitva álló határidő már lejárt.
Az alkalmazás mellőzésének kötelezettsége és a Mangold‑ügyben hozott ítélet hatásai, II. rész
105. A második kérdés természetesen fel sem merül, amennyiben a Bíróság – javaslatomat követve – a kérdéses rendelkezést a közösségi joggal összeegyeztethetőnek találja. Mindazonáltal, teljes mértékben másodlagosan, érintem azt a kérdést, hogy a kérdést előterjesztő bíróság milyen megfelelő következtetéseket vonjon le az alapeljárás szempontjából abban az esetben, ha az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti rendelkezéseket ellentétesnek tekintenék a 2000/78 irányelvben – vagy adott esetben a közösségi jog ennek megfelelő alapelvében – lefektetett életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával, emlékezve arra, hogy ez a kérdés magánfelek közötti, munkavégzésre irányuló jogviszony megszüntetése tárgyában folyó jogvita során merült fel.
106. Először is szükségesnek tűnik felidézni a vonatkozó ítélkezési gyakorlat sarkalatos pontjait.
107. Meg kell jegyezni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint minden esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, arra a magánszemélyek a tagállami bíróságok előtt az állammal szemben hivatkozhatnak, ha azt az állam az irányelvben meghatározott határidőn belül elmulasztotta átültetni a nemzeti jogba, vagy ha azt nem megfelelően ültette át.(35)
108. A Bíróság az irányelveknek ezt a hatályt – jóllehet az EK 249. cikk megfogalmazásából nem következik a magánszemélyek irányelvekre való hivatkozási joga – kötelező jellegükre és gyakorlati hatásukra való tekintettel tulajdonította, és legfőbbképpen azért, hogy a mulasztó tagállam a magánszemélyekkel szemben az irányelvben meghatározott kötelezettségekkel kapcsolatban saját mulasztására ne hivatkozhasson.(36)
109. Ez az érvelés természetesen nem alkalmazható a magánszemélyekre háruló kötelezettségek teljesítésével kapcsolatosan. Ennek megfelelően a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint egy irányelv önmagában nem keletkeztethet kötelezettségeket egy magánszemély vonatkozásában, és ebből következően arra nem lehet hivatkozni a magánszeméllyel szemben.(37)
110. Így, amennyiben az irányelvek valamely rendelkezése megfelel a feltétlenség és a megfelelő pontosság érdemi követelményének, a magánszemélyek az állami hatóságokkal szemben erre hivatkozhatnak (vertikális közvetlen hatály), azonban más magánszemélyekkel szemben nem (horizontális közvetlen hatály).
111. A Bíróság ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy ez utóbbi hatály elfogadása a „Közösség arra vonatkozó hatáskörének elismerését jelentené, hogy magánszemélyeket terhelő kötelezettségeket határozzon meg közvetlen hatállyal, holott e hatáskörrel csupán azokon a területeken rendelkezik, amelyeken rendeleteket fogadhat el”.(38) A Bíróság azt is kiemelte, hogy a jogbiztonság elve nem teszi lehetővé, hogy az irányelvek magánszemélyek számára kötelezettségeket állapítsanak meg.(39)
112. A fenti általános szabályt azonban legalább két szempontból finomítani kell. Először, a Bíróság elismerte, hogy a harmadik személyekkel kapcsolatban fellépő „hátrányos következmények” – még ha bizonyosak is – nem igazolják, hogy az egyéntől megtagadják egy irányelv rendelkezéseire a tagállammal szemben való hivatkozás jogát.(40) Másodszor, a tekintetben is rendelkezésre áll ítélkezési gyakorlat, hogy még egy teljes mértékben magánfelek között zajló jogvita esetében is – bizonyos esetekben – a magánszemély hivatkozhat valamely irányelvre annak érdekében, hogy a közösségi joggal ellentétes nemzeti rendelkezés alkalmazását mellőzzék („esetleges közvetlen hatály”).(41)
113. Rátérve a jelen ügy körülményeire, először azt a lehetséges kötelezettséget tárgyalom, hogy a kérdéses nemzeti szabály alkalmazását a 2000/78 irányelv tekintetében mellőzni kell. Ezt követően érintem a Mangold‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott, életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének lehetséges hatásait.
114. Először is meg kell jegyezni, hogy álláspontom szerint semmi kétség, hogy az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésnek a 2000/78 irányelvben, különösen annak 1. és 6. cikkében meghatározott tilalma kellőképpen pontos és feltétlen ahhoz, hogy a kényszernyugdíjazásra vonatkozó korhatár megállapítása szempontjából megfeleljen a közvetlen hatály érdemi feltételeinek. Elegendő kijelenteni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából egyértelmű, miszerint az a tény, hogy valamely irányelv rendelkezései alól kivételek lehetségesek, vagy – mint a jelen esetben is – e rendelkezések tartalmazzák az igazolhatóság okait, önmagában nem zárja ki, hogy a rendelkezések közvetlen hatályának érvényesüléséhez szükséges feltételek teljesüljenek.(42)
115. Másodszor, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak – amely e tekintetben hivatkozik többek közt a spanyol alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatára is – az egyetlen átmeneti rendelkezés által nyújtott kifejezett jogalap hiányában jogellenesnek kellene tekintenie a kényszernyugdíjazásra vonatkozó korhatárt megállapító kollektív szerződést.
116. Az egyetlen átmeneti rendelkezés alkalmazásának mellőzése, amire a jelen előzetes döntéshozatali kérelem is utal, mint az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma miatti kizártság következménye azt eredményezné, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a kollektív szerződést jogellenessé nyilvánítaná.
117. Az alapeljárás tárgyát képező jogvitában F. Palacios a munkáltató Cortefiel azon cselekményét kifogásolja, amellyel munkaviszonyának nyugdíjazás miatti megszüntetéséről tájékoztatták. Így itt egyértelműen egy horizontális szerződéses viszonyról van szó, amely munkaviszonyra vonatkozó kölcsönös jogokat és kötelezettségeket foglal magában. A kérdést előterjesztő bíróságnak F. Palacios keresete megalapozottságára és a munkaviszony megszüntetésének (amely az egyetlen átmeneti rendelkezésen és a kollektív szerződésen alapszik) semmisségére vonatkozó megállapítása közvetlen hatást gyakorolna a Cortefielre, amennyiben a vállalatot a munkaviszony fenntartására vagy adott esetben más következmények – mint például kártérítés nyújtása – viselésére kötelezné.
118. Ennek következtében a jelen összefüggésben az irányelvre való hivatkozás egyértelműen egy másik magánszemélyre – jelen esetben a korábbi munkáltatóra – róna kötelezettséget.
119. A fent kifejtett ítélkezési gyakorlat fényében először is felmerül a kérdés, hogy ez a hatás nem fogadható el, amennyiben a Wells‑ügy értelmében csupán „hátrányos következménynek” minősül. A Wells‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság csupán árnyalatnyi különbséget tesz azon helyzetek között, amelyekben „az állam kötelezettsége közvetlen kapcsolatban áll valamely más kötelezettség teljesítésével, amely az irányelvből fakadóan harmadik személyre hárul”, illetve amelyekben „harmadik személyekkel kapcsolatban fellépő hátrányos következmények” merülnek fel.(43)
120. Meg kell állapítani azonban, hogy a Wells‑ügy egy háromoldalú viszonyra vonatkozik abban az értelemben, hogy az mindenekelőtt egy irányelvből eredő kötelezettség tagállam általi teljesítésére irányul, és a magánszemélyre gyakorolt hatás a kötelezettségnek pusztán járulékos eredménye.
121. Bizonyára a jelen helyzetet is felfoghatnánk elméletileg háromoldalú viszonyként abban az értelemben, hogy az irányelvre valójában az egyetlen átmeneti rendelkezéssel és a kollektív szerződéssel szemben hivatkoznak, vagyis az állammal szemben, amelyre az irányelv megfelelő átültetésének kötelezettsége hárul.(44)
122. Ez a megközelítés azonban kétségkívül túlnyújtaná a Wells‑ügyben hozott ítélet okfejtését, és elvileg csaknem bármilyen horizontális jogviszonyra alkalmazható lenne, mivel, végső soron, a magánjogi szerződéses jogviszonyok is minden esetben az állami (szerződési) jogon alapulnak, illetve annak kell megfelelniük. A kérdést előterjesztő bíróság előtti ügyhöz hasonló esetekben ezért megfelelőbbnek tűnik, hogy az irányelvre való hivatkozás közvetlen következményeként – és nemcsak az irányelvre az állammal szemben való hivatkozás mellékhatásaként – valamely magánszemélyre háruló kötelezettséget kell megvizsgálni.
123. A horizontális közvetlen hatály kérdését a felek egy másik szempontból is megvitatták, amely a jelen ügyet érintő különös következményekre vonatkozik abban az esetben, ha az irányelvnek közvetlen hatályt tulajdonítanának. F. Palacios a 2000/78 irányelvre hivatkozik annak érdekében, hogy az egyetlen átmeneti rendelkezés alkalmazását megakadályozza, és annak helyébe az általános nemzeti jog lépjen, amelynek értelmében – az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint – a kényszernyugdíjazás – jogalap hiányában – jogellenes lenne.
124. Az okfejtés az irányelvre való hivatkozás „kizáró” és „helyettesítő” hatásának megkülönböztetésére utal, amely a jogelméleti írásokban jól ismert, de bizonyos mértékig az ítélkezési gyakorlatban is megjelenik. Az érvelés szerint lehetőséget kell adni a magánszemélyek közötti jogvitában a valamely irányelvre való hivatkozásra abban az esetben, ha annak csupán az a hatása, hogy „kizárja” a közösségi joggal ellentétes rendelkezéseket annak érdekében, hogy más nemzeti rendelkezések alkalmazását tegye lehetővé, amelyre így a peres fél keresetét alapozhatja. Ezen álláspont értelmében anyagi jogi értelemben az irányelv nem lép a közösségi joggal ellentétes nemzeti rendelkezés helyébe, azaz a Marshall‑ és a Faccini Dori‑ügy megfogalmazása szerint(45) „az irányelv önmagában nem keletkeztethet kötelezettségeket egy magánszemély vonatkozásában”.
125. Ezen megközelítés értelmében a közvetlen hatály nem a „hivatkozhatóság”, illetve a magánszemélyek irányelvek szerinti jogállása szempontjából kerül megítélésre, hanem inkább a közösségi jog elsőbbsége szempontjából, illetve az ezzel kapcsolatban a nemzeti bíróságokra – és a tagállamok valamennyi hatóságára – általánosságban háruló azon „objektív” kötelezettség szempontjából, hogy biztosítaniuk kell az irányelv által elérni kívánt cél érvényesülését, és különösen mellőzniük kell a közösségi joggal ellentétes nemzeti jog alkalmazását.(46)
126. Szerintem azonban – különös tekintettel a jogbiztonság elvére – a döntő az, hogy a magánszemélyek irányelv szerinti jogi helyzetét kedvezőtlenül befolyásolja‑e az irányelvre való hivatkozás, tekintet nélkül arra, hogy a kedvezőtlen hatást – technikailag – valamely közösségi joggal ellentétes nemzeti rendelkezés puszta kizárása, vagy az irányelvvel való helyettesítése idézte elő.
127. Álláspontom szerint nem helytálló az az érvelés, miszerint a kérdést előterjesztő bíróság előtti ügyhöz hasonló esetekben az irányelvnek legalábbis „kizáró” horizontális közvetlen hatályt kell tulajdonítani.(47)
128. Igaz ugyan, hogy például a CIA Security és az Unilever‑ügyben hozott ítéletekben a Bíróság elfogadta az ilyen hatályt és úgy rendelkezett, hogy a magánszemélyek között folyó eljárásban a nemzeti jog alkalmazását mellőzni kell.(48) Azt gondolom azonban, hogy ezen ítéleteket az adott esetek különös körülményeinek fényében kell értelmezni, amelyek technikai, illetve eljárási természetű közjogi kötelezettségekre vonatkozó irányelveket foglaltak magukban, és ezeket – álláspontom szerint – nem lehet összehasonlítani a jelen ügy tárgyát képező irányelvvel.
129. Végül meg kell jegyezni, hogy a magánfelek közötti eljárással kapcsolatos Pfeiffer és társai ügyben a Bíróság – a Simmenthal‑ügy ítélkezési gyakorlatát követve(49) – nem kötelezte a nemzeti bíróságot a közösségi joggal ellentétes, munkaidőre vonatkozó nemzeti rendelkezés alkalmazásának mellőzésére, habár mindössze erre lett volna szükség a kívánt eredmény eléréséhez. Ehelyett a kevésbé beavatkozó jellegű és általánosságban alkalmazandó „alapértelmezett” kötelezettségre hivatkozik, miszerint a nemzeti jogot úgy kell értelmezni, hogy az ne legyen ellentétes a közösségi joggal.(50)
130. Jelenti‑e ez azt is, hogy a Pfeiffer és társai ügy után nem sokkal a Bíróság a Mangold‑ügyben hozott ítéletben tett azon megállapításával,(51) miszerint a Simmenthal‑ügy(52) ítélkezési gyakorlata szerint az eljáró bíróság köteles eltekinteni a közösségi joggal ellentétes nemzeti rendelkezések alkalmazásától, elhagyta az irányelvek nem‑horizontális közvetlen hatályáról kialakított korábbi álláspontját?
131. Közelebbi vizsgálat után – álláspontom szerint – kiderül, nem ez a tényleges helyzet. A Mangold‑ügyben hozott ítéletben valójában az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma általános elvének alkalmazása indította a Bíróságot az ilyen döntés meghozatalára. Tanulságos megjegyezni, hogy a nemzeti jog közösségi joggal való ellentétességére vonatkozó második kérdésre adott válaszában a Bíróság kifejezetten hivatkozott a 2000/78 irányelvre, miközben a következő pontban, a harmadik kérdésre adott válaszában kimondta, hogy a nemzeti bíróság kötelessége „az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma” teljes érvényesülésének biztosítása.(53)
132. Az én olvasatomban a Bíróság így nem ismerte el, hogy a 2000/78 irányelv horizontális közvetlen hatállyal bír; hanem annak hiányát azzal kerülte ki, hogy a megfelelő általános jogelvnek tulajdonított közvetlen hatályt.
133. A fenti megközelítés alkalmazásával a Bíróság meglehetősen „síkos talajra” lépett, nemcsak azon kérdés tekintetében, hogy egyáltalán létezik‑e az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának ilyen általános jogelve,(54) hanem a tekintetben is, ahogyan ezt az elvet alkalmazta.
134. Nem gondolom, hogy az általános jogelvek – általában – nem rendelkeznek a közvetlen hatály érdemi követelményeivel (feltétlenség és kellő pontosság). A lényeg szerintem az, hogy az általános elv fogalma inkább valamely rendelkezés konkrét formájával, mintsem konkrét tartalmával van összefüggésben: olyan jogforrást ír körül, amely nagyon változatos tartalmú és teljességű rendelkezéseket foglalhat magában az értelmező alapelvektől kezdve egészen a teljesen önálló szabályokig mint az alapvető jogok vagy a gondos ügyintézés és eljárás magasan fejlett közösségi jogi elve.
135. Ennek megfelelően az alapvető elvek funkciója is változatos, függően mind az adott elvtől, mind attól a tényleges összefüggéstől, amelyben használatra kerül. Az általános elvek szolgálhatnak például értelmezési szempontként, a közösségi jogi aktusok jogszerűségének közvetlen mércéiként, de valamely konkrét közösségi jogi jogorvoslat útján keresettel érvényesíthető igény alapját is képezhetik.(55)
136. Meg kell azonban állapítani, hogy általában, a jelen ügy körülményeihez hasonló összefüggésben, amikor is valamely irányelv elfogadásra került, az ilyen másodlagos közösségi jogi aktust az azt megalapozó általános elvek fényében kell értelmezni, és ezen elvek szerint kell megítélni. Így az általános jogelveket – amelyekre a Bíróság az EK 220. cikk alapján mint az elsődleges közösségi jog részére hivatkozik – a konkrét közösségi jogszabályok fejezik ki és ruházzák fel hatásokkal. Valójában ezt a megközelítést követte a Bíróság a Caballero‑ügyben hozott ítéletében(56), amelyre a Mangold‑ügyben hozott ítéletében visszautalt(57). Ebben az ügyben az egyenlő bánásmód és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét szintén nem önállóan alkalmazták, hanem mint a 80/987/EGK tanácsi irányelv értelmezésének eszközét.(58)
137. Problémás helyzetet eredményezhetne azonban az, ha ezt a fogalmat szinte teljesen megfordítanánk azáltal, hogy valamely közösségi jogi általános elvnek – amely, mint a jelen ügyben minket foglalkoztató is, egy konkrét közösségi jogszabályban kimondott elvnek tekinthető(59) – olyan önállóságot tulajdonítanánk, hogy akár a jogszabály helyett, akár attól függetlenül is hivatkozni lehetne rá.
138. Az ilyen megközelítés nemcsak a jogbiztonsággal kapcsolatosan keltene komoly aggodalmat, hanem megkérdőjelezné a Közösség és a tagállamok közötti hatáskörmegosztást és általánosságban a Szerződésen alapuló hatáskörök elosztását. E tekintetben emlékezni kell arra, hogy az EK 13. cikk kifejezetten a Tanács számára tartotta fenn azt a jogot, hogy az ezen cikkben foglalt eljárás szerint megfelelő intézkedéseket tegyen – többek közt – az életkoron alapuló megkülönböztetés leküzdésére, amelyet a Tanács egy irányelvvel teljesített. Álláspontom szerint e konkrét közösségi aktus korlátait – különös tekintettel a horizontális közvetlen hatályra – nem áshatja alá az általános elvekre való hivatkozás.
139. A fenti megfontolások fényében arra a következtetése jutottam, hogy abban az esetben, ha az egyetlen átmeneti rendelkezéshez hasonló nemzeti rendelkezéseket ellentétesnek tekintjük a 2000/78 irányelvben – vagy adott esetben a közösségi jog ennek megfelelő alapelvében – lefektetett életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával, a nemzeti bíróság nem köteles eltekinteni az ilyen rendelkezés alkalmazásától.
V – Végkövetkeztetések
140. Mindezek alapján azt javaslom, a Bíróság a következő választ adja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre:
Az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésnek a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében elismert általános elve nem tilt olyan nemzeti jogszabályt (konkrétan a kollektív szerződések rendes nyugdíjkorhatár elérésére vonatkozó kikötéseiről szóló 14/2005 törvény egyetlen átmeneti rendelkezésének 1. cikkét), amely érvényesnek minősíti a kollektív szerződésekben megállapított, kényszernyugdíjazásra vonatkozó kikötéseket, amelyek egységes követelményként azt írják elő, hogy a munkavállaló érje el a rendes nyugdíjkorhatárt a spanyol államnak a társadalombiztosítás területén elfogadott, a járulékfizetésen alapuló öregségi nyugdíj nyugellátásaihoz való hozzáférést szabályozó rendelkezéseiben megállapított feltételek mellett.