AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (első tanács)
2012. szeptember 18.(*)
„Közszolgálat – Segítségnyújtási kötelezettség – A személyzeti szabályzat 24. cikke – Lelki zaklatás – Közigazgatási vizsgálat”
Az F‑58/10. sz. ügyben,
az EAK‑Szerződésre annak 106a. cikke alapján alkalmazandó EUMSZ 270. cikk alapján,
Timo Allgeier (az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének ideiglenes alkalmazottja, lakóhelye: Bécs [Ausztria], képviselik: L. Levi és M. Vandenbussche ügyvédek)
felperesnek
az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) (képviseli: M. Kjærum, meghatalmazotti minőségben, segítője: B. Wägenbaur ügyvéd)
alperes ellen
benyújtott keresete tárgyában,
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács),
tagjai: H. Kreppel elnök (előadó), E. Perillo és R. Barents bírák,
hivatalvezető: J. Tomac tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. december 13‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
1 A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2010. július 16‑án érkezett keresetlevelében T. Allgeier többek között kéri az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége által hozott, a segítségnyújtás iránti kérelmét elutasító határozat megsemmisítését, valamint kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét kártérítés fizetésére.
Jogi háttér
2 Az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 12a. cikke (3) bekezdése szerint „»[p]szichológiai zaklatás« [helyesen: lelki zaklatás]: bármely olyan helytelen magatartás, amely egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen előfordul, és olyan fizikai magatartást [helyesen: olyan magatartást], szóbeli vagy írott nyelvhasználatot, gesztusokat vagy más cselekvéseket tartalmaz, amelyek szándékosak, és alkalmasak arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, fizikai vagy pszichológiai integritását [helyesen: testi vagy lelki épségét] aláássák”.
3 A személyzeti szabályzat 24. cikke szerint:
„Az Unió segítséget nyújt minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely, személy vagy vagyon elleni támadást követett el.
Az Unió egyetemlegesen megtéríti a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”
A jogvita alapjául szolgáló tényállás
4 A felperest 2002. január 1‑jén felvették a Rasszizmus és Idegengyűlölet Európai Megfigyelőközpontjához (a továbbiakban: EUMC) négy évre szóló ideiglenes alkalmazotti szerződés alapján, amelyet újabb, 2006. január 1‑jén kezdődő négyéves időszakra meghosszabbítottak. Az érintettet először a „Kutatás és hálózat” elnevezésű 2. egységhez osztották be, ahol elsősorban a rasszizmussal és idegengyűlölettel kapcsolatos európai információs hálózat közbeszerzési eljárásaira és szerződéseire vonatkozó ügyintézés volt a feladata.
5 2005. szeptember 22‑én a felperest áthelyezték az „Igazgatás” elnevezésű 1. egységhez, mivel ennek feladata az volt, hogy központosítsa a közbeszerzési eljárásokat. Az egység vezetője ebben az időszakban M. volt, aki egyike volt a személyi állomány azon két tagjának, akiket később lelki zaklatással vádolt az érintett. M. volt ebben az időben az EUMC igazgatóhelyettese is.
6 Az „Igazgatás” elnevezésű 1. egységben a felperesre mint közbeszerzési asszisztensre bízták a közbeszerzési eljárásokkal kapcsolatos valamennyi feladatot.
7 A személyi állománynak a felperes által lelki zaklatással vádolt másik tagját, A.‑t – aki az „Igazgatás” elnevezésű 1. egységhez csatlakozott a közbeszerzési eljárásokért felelős vezető tisztviselőként – 2005‑ben vették fel az EUMC‑hez,.
8 2005 decemberében az EUMC tárgyalást folytatott az S. nevű társasággal egy 34 391,43 euró értékű, PBX‑telefonrendszer szolgáltatási szerződésre vonatkozóan. 2005. december 23‑án az EUMC, az általa aláírt szerződést elküldte az S. nevű társaságnak abból a célból, hogy azt az utóbbi is írja alá.
9 2006 januárjában az S. megkezdte a szerződés teljesítését, jóllehet azt még nem írta alá. Az EUMC úgy tekintette, hogy a társaság elfogadta a szerződés feltételeit, és 34 391,43 euróban meghatározott összeg vonatkozásában elvégezte 2005‑ről 2006‑ra az előirányzatok átvitelét.
10 2006 márciusában az EUMC és az S. úgy döntöttek, hogy a szerződést – annak függelékkel való kiegészítése útján – módosítják.
11 2006. április 19‑én a felperes az egyik munkatársa társaságában elment az S. társasághoz, és arra kérte, hogy írja alá a szerződést és a függeléket, továbbá azokat 2005. december 23‑i és 2006. január 15‑i keltezéssel lássa el. A felperes szerint erre a lépésre M. kifejezett kérésére került sor, mivel szabályossá kívánta tenni az előirányzatok átvitelét, amelyet a szerződés alapján már elvégeztek.
12 2006 áprilisában a felperes a személyzeti szabályzat 22a. cikke alapján jelezte M.‑nek és A.‑nak, hogy az előirányzatok átvitelének nincs jogalapja, mivel a szerződést nem írta alá az összes szerződő fél 2005. december 31‑én. A felperes ehhez hozzáfűzte, hogy a szerződés visszadátumozásának ténye az előirányzatok átvitele jogellenességének leplezésére szolgáló csalásnak minősül.
13 Mivel az előirányzatok átvitelének és a szerződés keltezésének jogszerűsége tekintetében a felperes, valamint M. és A. álláspontja eltért, a felperes tájékoztatta a helyzetről az EUMC belső könyvvizsgálóját.
14 A 2006. április 28‑án tartott ülésen a felperes B. Winklert, az EUMC igazgatóját is tájékoztatta arról a nyomásról, amelyet azért gyakoroltak rá, hogy menjen el az S. telephelyére, és érje el, hogy az utóbbi visszadátumozza a szerződést.
15 2006. május 22‑én az EUMC igazgatója úgy döntött, hogy megszünteti az S.‑sel fennálló szerződést azzal az indokkal, hogy az S. az EUMC két alkalmazottja előtt visszadátumozta a szerződést, és a helytelen dátum feltüntetése jogellenesnek minősül.
16 Mindazonáltal, miután tudomást szerzett arról, hogy a szerződésen szereplő dátum módosítható, az EUMC igazgatója 2006. június 6‑án végül hozzájárult ahhoz, hogy a szerződés ne kerüljön megszüntetésre, és utasítást adott arra, hogy az S. által a szerződésen és a függeléken elhelyezett aláírás keltezéseit akként módosítsák, hogy az megfeleljen a valóságnak.
17 Ugyanezen a napon, 2006. június 6‑án a felperes újból elment az S. társasághoz annak érdekében, hogy az utóbbi módosítsa az aláírás keltezéseit. Az S. képviselői ekkor 2006. április 19. keltezéssel látták el a szerződést, és 2006. június 6‑i keltezéssel a függeléket.
18 A felperes azt állítja, hogy 2006. június 6. után jelentősen megromlott a kapcsolata M.‑mel és A.‑val. A felperes szerint az a tény, hogy vonakodott visszadátumozni az S.‑sel kötött szerződést, és tájékoztatta az EUMC igazgatóját az álláspontja szerint csalárd gyakorlatról, arra indította M.‑et és A.‑t, hogy őt lelkileg zaklassák, és különösen megfosszák azoktól a feladatoktól, amelyekre felvették, továbbá elszigeteljék az EUMC‑n belül.
19 2007. március 1‑jén az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége lépett az EUMC helyébe.
20 2007. június 25‑én az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) névtelen levelet kapott, amelyben valaki az M. által a feladatai teljesítése során állítólag elkövetett szabálytalanságokról számolt be, amely szabálytalanságok különösen a felvételi eljárásokra, a szolgáltatási szerződések visszadátumozott aláírására, az iskoláztatási támogatások bizonyos alkalmazottak számára való jogellenes odaítélésére, valamint a helytelen pénzgazdálkodásra vonatkoztak.
21 Miután az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója 2007 júliusában távozott a tisztségéből, M. lett az ügynökség megbízott igazgatója.
22 2007. november 28‑án az OLAF belső vizsgálatot indított a 2007. június 25‑i levélben kifogásolt állítólagos szabálytalanságok miatt. 2008. január 15‑től 17‑ig az OLAF helyszíni ellenőrzést tartott az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének helyiségeiben.
23 2008. június 1‑jén M. Kjærumot, a dán emberi jogi intézet (Institut for Menneskerettigheder, a továbbiakban: IMR) addigi ügyvezető igazgatóját nevezték ki az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége igazgatójává.
24 A 2008. június 23‑i feljegyzésével a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján segítségnyújtási kérelmet terjesztett M. Kjærum elé. A felperes a feljegyzésben kifejtette, hogy M. és A. részéről lelki zaklatás érte, és kérte, hogy Európai Unió Alapjogi Ügynöksége fogadja el az e helyzet megszüntetéséhez szükséges intézkedéseket.
25 Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója e kérelem alapján 2008. július 7‑én úgy határozott, hogy a felperest az „Igazgatás” elnevezésű 1. egységtől a „Kommunikáció és külkapcsolatok” elnevezésű 3. egységhez helyezi át. Az igazgató egyébiránt 2008. július 7‑én, 8‑án és 11‑én találkozott a felperessel, az utóbbi ügyvédjeinek távollétében, annak megvizsgálása érdekében, hogy van‑e alternatívája a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti hivatalos eljárásnak. A felperes elutasította ezt a javaslatot.
26 Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatójához intézett 2008. július 18‑i levélben a felperes ügyvédjei megerősítették, hogy a felperes fenn kívánja tartani a segítségnyújtás iránti kérelmét, és azt kérték, hogy közöljék velük az eljárási szabályokat és a közigazgatási vizsgálat módját. A felperes ügyvédjei azt kérték továbbá, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége viselje a munkadíjukat.
27 Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója ugyanezen a napon, 2008. július 18‑án, közölte a felperessel a vizsgálat megindítására vonatkozó határozatát.
28 A felperest 2008. július végén betegszabadságra küldték. A felperes 2009 szeptemberének közepéig volt betegszabadságon.
29 Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója a 2008. október 22‑i levélben közölte a felperes ügyvédeivel azt a döntését, hogy a vizsgálatok lefolytatására C. H. Jensent nevezi ki (a továbbiakban: vizsgáló). A jelzett időpontban a vizsgáló az IMR igazgatótanácsának elnöke volt.
30 A 2008. november 18‑i levelében a felperes több kérdést tett fel a vizsgálattal kapcsolatban, így különösen azt a kérdést, hogy névtelenséget kell‑e biztosítani a tanúk számára.
31 A 2009. január 16‑i levélben az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója válaszolt a felperes 2008. november 18‑i levelében feltett kérdésekre. Az igazgató kifejtette, hogy a tanúk számára nem biztosítanak névtelenséget, kivéve ha annak szükségessége egyértelműen kitűnik az ügy körülményeiből.
32 2009. február 20‑án az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége eljuttatta a felpereshez a „Közigazgatási vizsgálat jogi keretei” elnevezésű dokumentumot, amelyet az igazgató készített a vizsgálóval történő konzultációt követően.
33 A vizsgáló három egymást követő meghallgatást szervezett, az elsőt 2009. március 2‑án és 3‑án, a másodikat 2009. március 23‑án, 24‑én és 25‑én, a harmadikat pedig 2009. április 23‑án és 24‑én. Az első meghallgatás alkalmával a felperest, valamint M.‑et és A.‑t hallgatta meg a vizsgáló. A második meghallgatás során a felperesen és M.‑en kívül a vizsgáló három tanút is meghallgatott, akiknek a nevét M. javasolta, valamint két másik alkalmazottat, akiknek a meghallgatását a vizsgáló szükségesnek tartotta. Végül, a harmadik meghallgatás keretében a felperest és M.‑et, valamint három másik alkalmazottat hallgatták meg.
34 A belső vizsgálata végén, 2009. június 22‑én elkészített jelentésben az OLAF megállapította, hogy a 2007. június 25‑i levélben foglalt állítások megalapozatlanok, és azt javasolta, hogy semmilyen fegyelmi vagy bírósági intézkedést ne tegyenek a vizsgálat alapján. A jelentést a 2009. június 25‑i levélben közölték az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatójával.
35 2009. július 16‑án a vizsgáló elkészítette a vizsgálati jelentés tervezetét. Ebben a tervezetben a vizsgáló megállapította, hogy nem történt lelki zaklatás. Javasolta továbbá, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége figyelmeztesset M.‑et az azért való felelőssége miatt, hogy az „Igazgatás” elnevezésű 1. egységben a félelem miatt nagyon rossz volt a légkör. A jelentés tervezetét a felperessel, valamint M.‑mel és A.‑val közölték.
36 2009. augusztus 31‑én a felperes előterjesztette a jelentéstervezetre vonatkozó írásbeli észrevételeit.
37 2009. szeptember 15‑én a vizsgáló elkészítette a vizsgálati jelentés végleges változatát (a továbbiakban: végleges jelentés). A vizsgáló megerősítette azt az álláspontját, hogy nem történt lelki zaklatás.
38 2009. szeptember 16‑án a felperessel közölték a végleges jelentést, annak érdekében, hogy érdemi észrevételt tehessen; a felperes az észrevételeit 2009. szeptember 22‑én tette meg.
39 A 2009. október 16‑i, a felperessel ugyanezen a napon közölt határozatában az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója úgy döntött, hogy semmilyen fegyelmi eljárást nem indítanak M. és A. ellen (a továbbiakban: vitatott határozat). Az igazgató elismerte, hogy egyrészről a felperes, másrészről az M. és A. közötti viszony konfliktusokkal terhes volt, többek között az „ütköző személyiségek” és a „társas érintkezésre vonatkozó eltérő felfogások” miatt, továbbá hogy M. eltérő módon is megkísérelhette volna a konfliktus megoldását a feszültségek közömbösítése és a felperes számára kedvező munkakörnyezet létrehozása érdekében. Mindazonáltal az igazgató hangsúlyozta, hogy a lelki zaklatás megtörténtét nem lehetett bizonyítani. A fent kifejtett körülményekre tekintettel az igazgatónak végül az volt az álláspontja, hogy a vizsgálat keretében a felperes részéről felmerült ésszerű költségeket meg számára kell téríteni.
40 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége a beadványaiban azt állítja, hogy ugyanezen a napon, 2009. október 16‑án az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója elbeszélgetett egymást követően A.‑val és M.‑mel, hogy emlékeztesse őket a szolgálatban alkalmazandó megfelelő ügyintézéssel kapcsolatos elvekre, és annak szükségességére, hogy az utóbbiak javítsanak az említett elvek mindennapi alkalmazásán.
41 2010. január 1‑jén a felperes szerződését határozatlan időre meghosszabbították.
42 A 2010. január 14‑i feljegyzésében a felperes panaszt nyújtott be a vitatott határozattal szemben.
43 Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének igazgatója a 2010. április 6‑i – április 7‑én közölt – határozatával elutasította a panaszt.
Az eljárás és a felek kérelmei
44 A jelen keresetet 2010. július 16‑án nyújtották be.
45 A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:
– semmisítse meg a vitatott határozatot;
– adott esetben semmisítse meg a panaszt elutasító 2010. április 6‑i határozatot;
– állapítsa meg, hogy lelki zaklatás érte M. és A. részéről, az abból következő valamennyi fegyelmi intézkedés meghozatalával együtt; vagy másodlagosan i. a közigazgatási vizsgálat lebonyolító szakértői csoport létrehozásával indítson tisztességes, független és pártatlan új közigazgatási vizsgálatot, és ii. hozza meg a nyomásgyakorlástól és beavatkozásoktól mentes tisztességes eljáráshoz szükséges intézkedéseket;
– a Közszolgálati Törvényszék kötelezze az alperest a felperes ideiglenesen 71 823,23 euróban meghatározott vagyoni kárának megtérítésére;
– a Közszolgálati Törvényszék kötelezze az alperest arra, hogy fizessen a felperesnek 85 000 eurót az eljárás lefolytatásának és a vitatott határozat meghozatalának módja miatt őt ért nem vagyoni kár megtérítéseként;
– az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét kötelezze a költségek megfizetésére.
46 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége azt kéri, hogy a Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
47 A jogvita egyezség útján történő rendezésére irányuló – az előadó bíró által a felekhez intézett – javaslat eredménytelen volt.
A jogkérdésről
A panaszt elutasító 2010. április 6‑i határozat megsemmisítésére irányuló kérelemről
48 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a formálisan valamely panaszt elutasító határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem magában foglalja azon aktusnak a Közszolgálati Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották, amennyiben e kérelem nem rendelkezik önálló tartalommal (lásd ebben az értelemben a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. szeptember 17‑én hozott ítéletének 8. pontját; a Közszolgálati Törvényszék F‑104/07. sz., Hoppenbrouwers kontra Bizottság ügyben 2009. július 9‑én hozott ítéletének 31. pontját). E körülmények között, mivel a panaszt elutasító 2010. április 6‑i határozat nem rendelkezik önálló tartalommal, a megsemmisítés iránti kérelmet kizárólag a vitatott határozat ellen irányuló kérelemnek kell tekintetni.
Az arra irányuló kérelemről, hogy a Közszolgálati Törvényszék állapítsa meg, hogy a felperest lelki zaklatás érte
49 A fent említett kérelem valójában arra irányul, hogy a Közszolgálati Törvényszék állapítsa meg a vitatott határozat megsemmisítése iránti kérelem alátámasztására hivatkozott egyes jogalapok megalapozottságát, ennek következtében azt elfogadhatatlannak kell nyilvánítani (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑15/93. sz., Vienne kontra Parlament ügyben 1993. november 30‑án hozott ítéletének 13. pontját).
A vitatott határozat megsemmisítésére irányuló kérelemről
50 A vitatott határozat megsemmisítésére irányuló kérelem alátámasztására a felperes több jogalapot hoz fel, amelyek többek között a következőkön alapulnak:
– a vizsgáló pártatlanságának hiánya;
– a tanúk névtelensége biztosításának a vizsgáló általi megtagadása;
– a lelki zaklatás jogi fogalmának értelmezésére vonatkozó téves jogalkalmazás;
– a vizsgáló által elkövetett nyilvánvaló értékelési hiba, amennyiben megtagadta a lelki zaklatás megtörténtének megállapítását.
51 Legelőször a vizsgáló pártatlanságának hiányára alapított jogalapot, valamint a tanúk névtelensége biztosításának a vizsgáló általi megtagadásának jogellenességére alapított jogalapot kell megvizsgálni.
A felek érvei
52 A vizsgáló állítólagos pártatlanságának hiányára alapított első jogalapot illetően a felperes kifejti, hogy ez utóbbi, a vizsgálat lefolytatására történő kinevezésekor, az IMR igazgatótanácsának elnöki tisztségét töltötte be. Márpedig, mielőtt 2008. június 1-jén kinevezték az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége igazgatójának, M. Kjærum az IMR ügyvezető igazgatója volt. A felperes ehhez hozzáteszi, hogy az IMR állítólag jelentős szerződést kötött az Európai Unió Alapjogi Ügynökségével a szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó információszolgáltatás tárgyában, továbbá hogy a vizsgáló és M. Kjærum társszerzői egy tudományos műnek. Így a felperes szerint a vizsgálónak az volt az érdeke, hogy megóvja az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének arculatát, és az Ügynökséget tisztázza a lelki zaklatásra vonatkozó összes vád alól. A felperes ehhez hozzáteszi, hogy a vizsgáló szubjektív pártatlansága is megkérdőjelezhető, amint azt többek között a végleges jelentés kevéssé részletes mivolta is tanúsítja.
53 A tanúk névtelensége biztosításának a vizsgáló általi megtagadásának jogellenességére alapított második jogalapot illetően a felperes azt állítja, hogy az ilyen megtagadás – amely ellentétes a „[k]özigazgatási vizsgálat jogi kereteivel” – bizonyos személyeket a tanúvallomás megtagadására, illetve arra késztetett, hogy a megtorlástól való félelmükben nem kellően komoly tanúvallomást tegyenek.
54 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége a védekezésében a fent említett jogalapok elutasítását kéri.
55 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége először is azt állítja, hogy az ügy egyetlen irata sem alapozta meg annak gyanúját, hogy a vizsgáló nem volt pártatlan a felperes vagy az általa megvádolt alkalmazottak tekintetében. Közelebbről, ebben a tekintetben nem okozhat kétséget sem az a körülmény, hogy a vizsgáló és az igazgató a múltban az IMR keretén belül szakmai kapcsolatban álltak, sem az, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége és az IMR között üzleti kapcsolat áll fenn.
56 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége kifejti továbbá, hogy az ügy körülményei nem teszik szükségessé a tanúk névtelenségét, és hozzáteszi, hogy az ügynökség kis méretére tekintettel a névtelenség semmiképpen sem jelentett volna biztosítékot a tanúk számára.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
57 Előzetesen rá kell mutatni, hogy a vitatott határozat elfogadásához az igazgató lényegében mind a vizsgáló által a vizsgálat során összegyűjtött bizonyítékokat, mind a vizsgáló által a végső jelentésben tett megállapításokat alapul vette. Erről tanúskodik az a tény, hogy a vitatott határozat szövegében az igazgató a lelki zaklatásra vonatkozó kifogást kifejezetten az ügyre akként hivatkozva utasította el, „amint azt a végső jelentésben a vizsgáló bemutatta”.
58 Azt kell tehát meghatározni, hogy – amint azt a felperes állítja – a vizsgálatot szabálytalan körülmények között folytatták‑e le.
– A vizsgáló pártatlanságának hiányáról
59 A felperes a vizsgálónak mind az objektív, mind a szubjektív pártatlanságát megkérdőjelezi. Az érintett szerint nemcsak a vizsgáló volt olyan objektív helyzetben – az IMR‑nél betöltött tisztsége miatt –, amely kételyeket ébreszthet a függetlenségét illetően, hanem a vizsgálat tényleges lefolytatása során sem volt pártatlan.
60 Ebben a tekintetben a vizsgáló objektív pártatlanságát illetően az ügy egyetlen iratából sem tűnik ki, és a felperes sem részletezi, hogy a vizsgáló közeli viszonyban állt volna a segítségnyújtás iránti kérelemmel közvetlenül érintett alkalmazottakkal, azaz a felperessel és az általa lelki zaklatással vádolt két alkalmazottal. Egyébiránt önmagában az a tény, hogy M. Kjærum és a vizsgáló a múltban szakmai kapcsolatban álltak az IMR‑nél, és társszerzői egy tudományos műnek, nem jelentheti a vizsgálat lefolytatásában a vizsgáló függetlenségének veszélyeztetését, vagy azt, hogy ez a függetlenség harmadik személyek szemében veszélyeztetettnek tűnhetett (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑89/01. sz., Willeme kontra Bizottság ügyben 2002. szeptember 11‑én hozott ítéletének 58. pontját).
61 Mindazonáltal az nem vitatott, hogy az IMR – amely igazgatótanácsának a vizsgáló volt az elnöke a vizsgálat lefolytatására való kinevezésének időpontjáig –közel 500 000 eurós összegben szerződést kötött az Európai Unió Alapjogi Ügynökségével, hogy az utóbbi számára információt szolgáltasson a szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetésről 2007 és 2008 között Dániában. Egyébiránt – amikor a vizsgáló a vizsgálatot folytatta – ez a szerződés alkalmas volt az ismételt, jövőbeli meghosszabbításra, amint azt a tárgyaláson az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége megerősítette.
62 Így, figyelembe véve ezeket a tényeket, az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége és az IMR közötti üzleti kapcsolat fennállása és jelentősége a vizsgáló objektív pártatlanságát illetően indokolt aggodalmat kelthetett a felperesben, mivel a felperes joggal tarthatott attól, hogy a vizsgálót – aki ezt az üzleti kapcsolatot fenn kívánta tartani – az ügynökség jóhírneve megóvásának szándéka vezérli.
63 Kétségtelen, hogy a vizsgáló az IMR‑nél nem végzett közvetlenül vezetői feladatokat, hiszen ezek a feladatok az igazgatóra és az intézmény különböző részlegeinek vezetőire hárultak. Mindazonáltal az ügy iratai alapján nyilvánvaló, hogy az igazgatótanács – így annak vezetője – központi szerepet tölt be az IMR működésében. Ezt tanúsítja az a tény, hogy az internetes oldalán 2008 júniusában közzétett cikkben az IMR kifejtette, hogy a C. H. Jensen irányítása alatt álló hivatal továbbra is „felügyeli az [IMR] általános vezetését”. Ezenfelül úgyszintén az IMR internetes oldalán került hangsúlyozásra ebben az időben, hogy az igazgatótanács „a felelőse valamennyi érdemi és szakmai kérdésnek, a kutatást és a stratégiát is beleértve”.
64 Ennek megfelelően a vizsgáló – akinek a titkárságát ráadásul az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége igazgatójának egyik asszisztense biztosította – nem felelt meg az ahhoz szükséges feltételeknek, hogy objektív pártatlansága megkérdőjelezhetetlen legyen.
65 A felperes tehát megalapozottan állítja, hogy ebből az okból, a jelen ügy sajátos körülményei között a vizsgálat szabálytalan volt.
66 A vizsgáló szubjektív pártatlanságát illetően, noha az ügy iratai nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a vizsgáló a felperes által megvádolt alkalmazottak számára kedvezően folytatta‑e le a vizsgálatot, a Közszolgálati Törvényszék sajnálatosnak tartja, hogy a vizsgálat során a vizsgáló közölte M.‑mel és A.‑val az egyrészről az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége, másrészről a felperes és az ügyvédei közötti teljes levélváltást, jóllehet e levélváltás egy része, amely a felperes részéről felmerült ügyvédi munkadíjnak az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége általi viseléséről szólt, sem M.‑re, sem A.‑ra nem tartozott.
67 Ilyenképpen, míg a felperes a segítségnyújtás iránti kérelméhez nagyszámú iratot mellékelt, a vizsgáló a végső jelentést alkotó tizenkét oldalból kevesebb mint három – végeredményben nemigen részletes – tényleges oldalt fordított a felhozott kifogások megalapozottságának tárgyalására, és a jelentés többi része a felek által nem vitatott tényállás ismertetésére, a jogszabályok felidézésére és az eljárás leírására korlátozódott.
– A tanúk névtelensége biztosításának megtagadásáról
68 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a vizsgálati tevékenység megkezdése előtt az igazgató a vizsgálóval együttműködve elkészítette a „Közigazgatási vizsgálat jogi keretei” elnevezésű dokumentumot. Ez a dokumentum, amelynek a rájuk nézve kötelező jellegét a felek nem vitatják, tartalmaz egy, „a tanúk meghallgatásának módjai” című rovatot, amely többek között előírja, hogy „a tanúk egyik fél vonatkozásában sem részesülhetnek névtelenségben, kivéve ha különleges körülményekre tekintettel egyértelműen a névtelenség tűnik szükségesnek”.
69 Meg kell tehát vizsgálni, hogy a jelen esetben a különleges körülmények szükségessé tették‑e, hogy a vizsgáló névtelenséget biztosítson azoknak a tanúknak, akiket meghallgatott, valamint akiket feltehetőleg meghallgatott volna.
70 Erre a kérdésre, az ügy különleges körülményeire tekintettel, a Közszolgálati Törvényszéknek igenlő választ kell adnia.
71 A vizsgáló ugyanis teljes mértékben tudatában volt a személyi állomány tagjait érintő, arra vonatkozó nehézségnek, hogy annak biztosítása nélkül kellett tanúskodniuk, hogy a személyazonosságukat nem közlik a lelki zaklatással vádolt két személlyel. Így a végső jelentésben a vizsgáló kifejtette, hogy „számos esetben megfigyelhette, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége személyi állományának – így különösen az »Igazgatás« elnevezésű 1. egységének – tagjai nem voltak hajlandóak tanúskodni, sőt ellenezték a tanúskodást a megtorlás miatti félelmükben”, így különösen az egyikük, akitől a kérése ellenére megtagadták a névtelenséget „megtagadta a tanúskodást”. A vizsgáló arra is rámutatott, hogy noha „más személyek, a kezdeti vonakodásuk ellenére végül hajlandók voltak tanúskodni, [az volt az] egyértelmű benyomása, hogy jóval kevesebbet mondtak el, mint amennyit elmondhattak volna”, és ebből következően „[nem] zár[hat]ta ki azt a lehetőséget, hogy a jelen vizsgálat nem tudja feltárni a teljes igazságot, és erre az esetleges későbbi vizsgálatok sem lesznek képesek”. Végül, a végső jelentés befejezéseként a vizsgáló kifejtette, hogy tekintettel arra, hogy milyen nehéz volt az alkalmazottakat a tanúskodásra rávenni, „a megtett tanúvallomások nagyon korlátozottak voltak”.
72 Azt is hangsúlyozni kell, hogy a vizsgáló e nehézségek kiemelésével egy időben hangsúlyozta, hogy a vizsgálat lehetővé tette annak feltárását, hogy az „»Igazgatás« elnevezésű 1. egységnél a félelem miatt nagyon rossz a légkör, amely légkör következtében a személyi állomány tagjai nem merték kifejteni az álláspontjukat, vagy legalábbis azt csak nagyon vonakodva tették”.
73 Márpedig, miközben a vizsgáló által felhozott valamennyi ténynek arra kellett volna őt késztetnie, hogy a tanúknak névtelenséget biztosítson, a vizsgáló ezt ellentmondásos módon, a felperes ilyen értelmű kérelme ellenére sem tette meg.
74 Igaz ugyan, hogy a végső jelentésben a vizsgáló a felperes által javasolt tanúk számára kért névtelenség megtagadását azzal a ténnyel indokolta, hogy az ilyen védelem illuzórikus lett volna, hiszen – a vizsgáló álláspontja szerint – a segítségnyújtás iránti kérelemben megvádolt személyeknek szükségszerűen nagy valószínűséggel módjukban állt volna feltárni az információk eredetét. Mindazonáltal az egyáltalán nem bizonyított, hogy a névtelenség engedélyezése esetén a vizsgáló nem lett volna képes a tanúknak megfelelő védelmet biztosítani, és különösen, hogy az érintettek azonosítását megakadályozó körülmények között nem lett volna képes elkészíteni a meghallgatási jegyzőkönyveket.
75 Azonkívül rá kell mutatni, hogy 2009. február 6‑án a felperes által első helyen megvádolt alkalmazott, azaz M. egy feljegyzést küldött az igazgatónak – akinek pedig a beosztottja volt –, amelyben közölte az utóbbival, hogy „[a tanúk] névtelenségét semmilyen körülmények között nem [lehet] elfogadni”. Figyelembe véve a vizsgáló által ismertetett kontextust, így különösen „azt, hogy az »Igazgatás« elnevezésű 1. egységnél a félelem miatt nagyon rossz volt a légkör”, az ilyen feljegyzés létezése, és annak szövege megerősíti, hogy a tanúk névtelensége szükségesnek minősült ahhoz, hogy a vizsgálatot megfelelő körülmények között lehessen elvégezni.
76 E körülmények között a Közszolgálati Törvényszéknek az az álláspontja, hogy tanúk névtelensége biztosításának a vizsgáló általi megtagadása nem tette lehetővé az utóbbi számára a jelen ügy körülményeinek teljes körű vizsgálatát, és ennélfogva az szabálytalanná tette a vizsgálatot.
77 Ennek megfelelően, és amennyiben – amint az már kifejtésre került – az igazgató a végső jelentést vette alapul a vitatott határozat elfogadásához, meg kell állapítani, hogy a vitatott határozat jogellenes.
78 Mivel a Közszolgálati Törvényszék helyt adott a vitatott határozattal szemben felhozott első két jogalapnak, az említett határozatot meg kell semmisíteni, anélkül hogy szükség volna megvizsgálni a kereset többi jogalapját, így különösen a lelki zaklatás jogi fogalmának értelmezésére vonatkozó téves jogalkalmazáson és a lelki zaklatás fennállásán alapuló jogalapokat.
A kártérítési kérelmekről
A felek érvei
79 A felperes kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét – az általa lelki zaklatás miatt elszenvedett vagyoni kár megtérítéséként – 71 823,23 euró teljes összeg megfizetésére.
80 Egyébiránt a felperes kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét, hogy az fizessen meg számára 85 000 eurót azon nem vagyoni kár megtérítéseként, amelyet egyrészt az elszenvedett lelki zaklatás, másrészt az a vitatott határozat okozott, amelyben megtagadták az említett lelki zaklatás megállapítását.
81 Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék utasítsa el a kártérítési kérelmeket.
A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
82 Először is, ami az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének a lelki zaklatás miatt elszenvedett vagyoni és nem vagyoni kár megfizetésére történő kötelezése iránti kérelmet illeti, emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke második bekezdésének célja a tisztviselőnek vagy az alkalmazottnak a harmadik személyek vagy más tisztviselők ugyanezen cikk első bekezdésében említett cselekedeteivel okozott károk megtérítése, feltéve hogy e cselekedetek elkövetőitől nem tudott kártérítést kapni (lásd a Bíróság C‑365/05. P. sz., Schmidt‑Brown kontra Bizottság ügyben 2006. október 5‑én hozott végzésének 78. pontját). A tisztviselő vagy az alkalmazott által a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján indított kártérítési kereset elfogadhatóságának tehát feltétele a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése annyiban, amennyiben azok hatékonyan biztosítják az érintett személyek védelmét, és a hivatkozott kár megtérítésére vezethetnek (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑254/02., L kontra Bizottság ügyben 2005. március 9‑én hozott ítéletének 148. pontját; az Európai Unió Törvényszékének T‑80/09. P. sz., Bizottság kontra Q ügyben 2011. július 12‑én hozott ítéletének 67. pontját).
83 Márpedig a jelen esetben nem bizonyították, és még csak nem is hivatkoztak arra, hogy az állítólag elszenvedett lelki zaklatásból eredő kár megtérítése érdekében a felperes kimerítette a belső jogorvoslati lehetőségeket, sem azt, hogy ezek a jogorvoslati lehetőségek nem biztosítják hatékonyan a felperes védelmét. Ebből következően az említett kár megtérítésére irányuló kérelmet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
84 Másodszor az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének a vitatott határozat jogellenességével okozott nem vagyoni kár megfizetésére történő kötelezése iránti kérelmet illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogellenes aktus megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabályként elégséges jóvátételét jelenti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott (a Bíróság 44/85., 77/85., 294/85. és 295/85. sz., Hochbaum és Rawes kontra Bizottság egyesített ügyekben 1987. július 9‑én hozott ítéletének 22. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑116/03. sz., Montalto kontra Tanács ügyben 2004. november 9‑én hozott ítéletének 127. pontja; a Közszolgálati Törvényszék F‑6/07. sz., Suvikas kontra Tanács ügyben 2008. május 8‑án hozott ítéletének 151. pontja), feltéve hogy a felperes nem bizonyítja, hogy őt a megsemmisítést megalapozó jogsértéstől független és a megsemmisítéssel teljes mértékben nem helyrehozható nem vagyoni kár érte (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑343/87. sz., Culin kontra Bizottság ügyben 1990. február 7‑én hozott ítéletének 27. és 28. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑10/02. sz., Girardot kontra Bizottság ügyben 2006. június 6‑án hozott ítéletének 131. pontját).
85 Tény, hogy a jelen esetben a vitatott határozat egyáltalán nem tartalmaz olyan, a felperes képességeire vagy magatartására vonatkozó értékelést, amely sérthetné őt. Mindazonáltal, tekintettel felperes segítségnyújtás iránti kérelme elintézésének, és a vizsgálat lefolytatásának kifogásolható körülményeire, e határozat megsemmisítése önmagában nem jelentheti a megfelelő és elégséges jóvátételét azon nem vagyoni kárnak, amelyet ugyanezen határozat okozott, amely kár a vitatott határozat jogellenessége miatt keletkezett bizonytalanságból és aggodalomból ered. Ennek megfelelően arra kell kötelezni az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét, hogy fizessen meg a felperesnek 5000 eurót.
A költségekről
86 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a értelmében, ha az említett szabályzat második címe nyolcadik fejezetének többi rendelkezése alapján a Közszolgálati Törvényszék másként nem határoz, a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a szerint, ha az a méltányosság alapján indokolt, a Közszolgálati Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.
87 A jelen ítélet indokolása alapján lényegében az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége a pervesztes fél. Továbbá a felperes kifejezetten kérte, hogy a Közszolgálati Törvényszék az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét kötelezze a költségek viselésére. Mivel a jelen ügy körülményei nem indokolják az eljárási szabályzat 87. cikke 2. §‑ának alkalmazását, az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége viseli saját költségeit, valamint köteles viselni a felperesnél felmerült költségeket.
A fenti indokok alapján
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Közszolgálati Törvényszék az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2009. október 16‑i határozatát megsemmisíti.
2) A Közszolgálati Törvényszék kötelezi az Európai Unió Alapjogi Ügynökségét, hogy fizessen T. Allgeiernek 5000 eurót.
3) A Közszolgálati Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.
4) Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége viseli saját költségeit, valamint köteles viselni a T. Allgeiernél felmerült költségeket.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2012. szeptember 18‑i nyilvános ülésen.