AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (második tanács)
2011. március 15.(*)
„Közszolgálat – Tisztviselők – Az éves szabadságnapok átvitele – A személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikke – Szolgálati ok – A személyzeti szabályzat 73. cikke – 2003/88/EK irányelv – A fizetett éves rendes szabadsághoz való jog – Betegszabadság”
Az F‑120/07. sz. ügyben,
az EK 236. cikk és az EAK 152. cikk alapján
Guido Strack, az Európai Bizottság korábbi tisztviselője (lakóhelye: Köln [Németország], képviseli: H. Tettenborn ügyvéd)
felperesnek
az Európai Bizottság (képviseli: J. Currall és B. Eggers, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
benyújtott keresete tárgyában,
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),
tagjai: H. Tagaras elnök, S. Van Raepenbusch (előadó) és M. I. Rofes i Pujol bírák,
hivatalvezető: J. Tomac tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. május 5‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
1 A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2007. október 22‑én telefaxon érkezett keresetlevelében (az eredeti példány benyújtására 2007. október 30‑án került sor) G. Strack a következőket kéri:
– a Közszolgálati Törvényszék semmisítse meg az Európai Közösségek Bizottságának 2005. május 30‑i, 2005. október 25‑i, 2007. március 15‑i és 2007. július 20‑i határozatait annyiban, amennyiben azokban a Bizottság a felperes által a 2004‑ben ki nem vett éves szabadság átvitelét tizenkét napra korlátozta, és ennek megfelelően korlátozta a felperesnek a szolgálati viszonya megszűnésekor fizetett ellentételezést, valamint
– a Közszolgálati Törvényszék kötelezze a Bizottságot arra, hogy fizessen 26,5 nap éves szabadságnak megfelelő ellentételezést 2005. április 1‑jétől számított késedelmi kamattal növelve.
Jogi háttér
Az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata
2 Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 1e. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„Az aktív foglalkoztatásban lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő munkakörülményeket biztosítanak.”
3 A személyzeti szabályzat 57. cikkének első bekezdése ekként rendelkezik:
„A tisztviselők a[z Unió] intézményei által a személyzeti szabályzati bizottsággal folytatott konzultációt követően közös megegyezéssel megállapítandó szabályokkal összhangban naptári évenként legalább 24 munkanap és legfeljebb 30 munkanap éves szabadságra jogosultak.”
4 A személyzeti szabályzat V. mellékletének 1. cikke szerint:
„Abban az évben, amelyben a tisztviselő szolgálatba lép vagy onnan kilép, minden teljes hónap szolgálat után két munkanap szabadságra, minden [tizenöt] napnál több napból álló töredékhónap után két munkanap szabadságra, minden [tizenöt] vagy annál kevesebb napból álló töredékhónap után pedig egy munkanap szabadságra jogosult.”
5 A személyzeti szabályzat V. mellékletének 3. cikke szerint:
„Ha éves szabadsága alatt a tisztviselőt olyan betegség éri, amely feladatainak ellátásában megakadályozta volna, ha nem szabadságát tölti, az éves szabadsága munkaképtelenségének időtartamával meghosszabbodik, amennyiben erről orvosi igazolást mutat be.”
6 A személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikke – amelynek német változatát helyesbítették (HL 2007. L 248., 26. o.) – szerint:
„Ha a tisztviselő a folyó naptári év vége előtt a szolgálati érdektől eltérő okból nem használta fel összes éves szabadságát, akkor a következő évre átvihető szabadsága nem haladhatja meg a [tizenkét] napot.
Amennyiben a tisztviselő a szolgálati jogviszony megszűnése időpontjában nem használta fel a teljes éves szabadságát, minden neki járó szabadnap után a szolgálati jogviszony megszűnésekor fizetett havi díjazása egy harmincadának megfelelő ellentételezés fizetendő neki.
Az előző bekezdésben meghatározott módon kiszámított összeget le kell vonni az azon tisztviselőnek járó kifizetésből, aki a szolgálati jogviszonyának megszűnésekor az azon időpontig fennálló jogosultságánál több éves szabadságot vett ki.”
7 A Személyzeti és Igazgatási Főigazgatóságnak a 2002. augusztus 2‑i 66‑2002. sz. Közigazgatási Tájékoztatóban közzétett körlevele szerint:
„Ha a ki nem vett szabadságnapok száma tizenkettőnél több, a személyzeti szabályzat szerinti tizenkét nap feletti szabadságnapokat csak akkor lehet a következő évre átvinni, ha bizonyítják, hogy a tisztviselő azokat a folyamatban lévő naptári évben szolgálati okból nem tudta kivenni.”
8 Az említett körlevelet 2004. május 1‑jei hatállyal felváltotta a szabadságokra vonatkozó végrehajtási rendelkezések megalkotásáról szóló, 2004. április 28‑i C(2004) 1597 bizottsági határozat, amely többek között a következőket írja elő:
„A [tizenkét] napot meghaladó szabadságátvitel csak akkor engedélyezhető, ha bizonyítják, hogy a szóban forgó napokat az érintett a folyamatban lévő naptári évben szolgálati okból nem tudta kivenni (amit egyértelműen igazolni kell), és e napokat a [személyzeti ügyekért felelős vezető] határozata után hozzá kell adni a következő naptári év szabadságához;
[…]
Nem lehet engedélyezni a [tizenkét] napot meghaladó átvitelt, ha a szabadságnapokat a szolgálati októl eltérő okok miatt nem vették ki (például egészségügyi okok: betegség, baleset, az éves szabadság során bekövetkezett baleset vagy betegség miatti szabadság‑jóváírás, szülési szabadság, örökbefogadás miatti szabadság, szülői szabadság, családi okokkal indokolt szabadság, személyes okokkal indokolt szabadság, fizetés nélküli szabadság, katonai kötelezettség teljesítése céljából biztosított szabadság, stb.);
[…]”
9 Az igazgatási vezetők 1970. január 9‑i 53A/70 sz. állásfoglalásából is az tűnik ki, hogy a szabadság átvitelét – még hosszan tartó betegség esetén is – tizenkét napra kell korlátozni.
10 A személyzeti szabályzat 73. cikkének (1) bekezdése ekként rendelkezik:
„A tisztviselő a[z Európai Unió] intézményei által a személyzeti szabályzati bizottsággal folytatott konzultációt követően közös megegyezéssel meghatározott szabályok alapján, szolgálatba lépésének napjától kezdődően foglalkozási megbetegedés és baleset elleni biztosításban részesül. […]
Az említett szabályokban meg kell határozni, hogy a biztosítás mely kockázatokra nem terjed ki.”
A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv
11 A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és a tanácsi irányelv (HL L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.) (6) preambulumbekezdése szerint:
„Figyelembe kell venni a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek a munkaidő‑szervezésre, ideértve az éjszakai munkára vonatkozó elveit.”
12 A 2003/88 irányelv 1. cikke a következőket írja elő:
„Az irányelv célja és hatálya
(1) Ez az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében.
(2) Ezt az irányelvet kell alkalmazni:
a) […] az éves szabadság minimális időtartama […] esetében”.
13 Ezen irányelv 7. cikkének szövege a következő:
„Éves szabadság
(1) A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.
(2) Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”
14 A 2003/88 irányelv 7. cikke nem szerepel azon rendelkezések között, amelyektől ezen irányelv 17. cikkének megfelelően el lehet térni.
Az alapjogvita alapjául szolgáló tényállás
15 A felperes 1995. szeptember 1‑jén lépett a Bizottság szolgálatába. Ettől a naptól 2002. március 31‑ig az Európai Közösségek Kiadóhivatalánál (OPOCE) teljesített szolgálatot. A felperest 2001. január 1‑jén előléptették az A 6 besorolási fokozatba. 2002. április 1‑jétől 2003. február 15‑ig a Bizottság Vállalkozási Főigazgatósághoz, majd 2003. február 16‑tól az Eurostathoz osztották be. 2004. március 1‑jétől a 2005. április 1‑jei hatállyal történt rokkantság miatti nyugdíjazásáig betegszabadságon volt.
16 A felperes 2004. december 27‑én kérte a 2004‑ben ki nem vett 38,5 szabadságnapnak a 2005‑ös évre való átvitelét annak megjelölésével, hogy ezeket a szabadságnapokat többek között a foglalkozási megbetegedése miatt nem tudta kivenni. Az Eurostat Főigazgatóság Erőforrások Igazgatóságán az adminisztratív és személyzeti ügyekkel megbízott egység vezetője ezt a kérelmet – az automatikusan átvitt 12 napot meghaladó 26,5 napos részében – 2005. május 30‑án elutasította (a továbbiakban: 2005. május 30‑i határozat).
17 A felperes 2005. július 4‑én a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a 2005. május 30‑i határozattal szemben, amelyben másodlagosan azt kérte, hogy függesszék fel az utóbbi határozat végrehajtását a betegsége foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján való megállapításáról szóló határozat meghozataláig.
18 A kinevezésre jogosult hatóság a 2005. október 25‑i határozatával elutasította ezt a panaszt. Ez utóbbi határozat mindazonáltal a következőket tartalmazta:
„Ha a kinevezésre jogosult hatóság a későbbiekben helyt ad a felperes betegsége foglalkozási eredetének elismerésére vonatkozó kérelmének, a [felperes] új kérelmet terjeszthet elő a 2004‑ben fennmaradt szabadnapjainak átvitele iránt. Kizárólag ebben az esetben kell állást foglalni arról a kérdésről, hogy valamely betegség foglalkozási eredete magában foglalja‑e a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének értelmében vett szolgálati okok fennállását, ha az éves szabadság felhasználása hiányának ez a betegség a magyarázata.”
19 A Bizottság a 2006. november 8‑i levelében arról tájékoztatta a felperest, hogy elismeri, hogy a rajta elvégzett orvosi vizsgálatok óta súlyosbodott az egészségi állapota, és hogy ebből következően az állapotának stabilizálódásáig a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján megtéríti a súlyosbodáshoz közvetlenül kapcsolódó orvosi kezelések költségeit. Az intézmény által kijelölt orvosnak az e levélhez mellékelt véleményéből is az következik, hogy a felperes állapota még nem stabilizálódott, és e kérdés újabb értékelésére csak egy kétéves határidő lejárta után kerülhet sor.
20 E levelet követően a felperes 2006. november 22‑én a 2004‑ben fennmaradt szabadnapjainak átvitele iránt újabb kérelmet terjesztett elő, amelyet a Személyzeti és Igazgatási Főigazgatóság B. igazgatósága (Személyzeti szabályzat: politika, kezelés és tanácsadás) az alkalmazási feltételekkel és a nem pénzügyi jogosultságokkal és kötelezettségekkel megbízott egységének vezetője a 2007. március 15‑i határozattal (a továbbiakban: 2007. március 15‑i határozat) elutasított.
21 A felperes 2007. április 9‑én a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be az utóbbi határozattal szemben. A kinevezésre jogosult hatóság ezt a panaszt a 2007. július 20‑i határozattal elutasította.
A felek kérelmei és az eljárás
22 A felperes kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:
– semmisítse meg az Európai Bizottság 2005. május 30‑i, 2005. október 25‑i, 2007. március 15‑i és 2007. július 20‑i határozatait annyiban, amennyiben azokban a Bizottság a 2004‑ben ki nem vett szabadságnapok átvitelét 12 napra korlátozta, és ennek megfelelően korlátozta a felperesnek a szolgálati viszonya megszűnésekor fizetett ellentételezést;
– „kötelezze az Európai Bizottságot arra, hogy a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikke második bekezdésének megfelelően fizessen a felperesnek 26,5 napnyi, ki nem vett és még nem ellentételezett szabadságnak megfelelő ellentételezést, valamint ezen összeg után 2005. április 1‑jétől számítandó, az Európai Központi Bank által az érintett időszakra a fő refinanszírozási műveletekre vonatkozóan megállapított kamatlábat [két] százalékponttal meghaladó kamatlábbal számított késedelmi kamatot”;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
23 A Bizottság azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
24 A Közszolgálati Törvényszék elnöke a jelen ügyet a 2007. november 16‑i határozatával a Közszolgálati Törvényszék első tanácsa elé utalta.
25 A Közszolgálati Törvényszék Hivatala a 2007. november 16‑i levelében 2007. december 4‑re békéltető tárgyalásra hívta a feleket annak érdekében, hogy a jelen jogvitában, valamint a Közszolgálati Törvényszék előtt a felek között folyamatban lévő egyéb jogvitákban peren kívüli egyezség megkötésére tegyen kísérletet.
26 A 2007. december 4‑i békéltető tárgyalás után a felek észrevételeket tettek az említett tárgyalás jegyzőkönyvében található egyezségtervezetre, azonban nem tudtak megállapodni az egyezség szövegében.
27 A feleket második békéltető tárgyalásra idézték, amelyet a felperes szabadságról való visszatérését követő időpontra, 2008. március 6‑ra tűztek ki. A felperes azonban nem tett eleget az idézésnek, mivel a Bizottság álláspontjára tekintettel nem látta értelmét az újabb békéltető tárgyalás megtartásának. A Bizottság sajnálta, hogy az informális tárgyalást a felperes távolmaradása miatt nem lehet megtartani, azonban kifejezte az egyezség megkötésére vonatkozó reményét, és késznek mutatkozott az egyezség kidolgozására.
28 A Közszolgálati Törvényszék elnöke 2008. október 8‑i végzésével az ügyet a Közszolgálati Törvényszék második tanácsa elé utalta.
29 A felperes a 2010. január 15‑i levelében kérte a jelen ügy és az F‑118/07., F‑119/07., F‑121/07., F‑132/07. és F‑62/09. számon nyilvántartásba vett – a felperes keresetei alapján indult – folyamatban lévő ügyek egyesítését. A Közszolgálati Törvényszék a január 26‑i határozatával elutasította ezt a kérelmet, és erről a Hivatal 2010. március 18‑i levele útján tájékoztatta a felperest.
30 A felperes a 2010. március 30‑i levelében kifogásolta a jelen ügynek a Törvényszék második tanácsa elé történő utalását.
31 A 2010. május 5‑én tartott tárgyaláson felhívták a felperest, hogy adja át a Közszolgálati Törvényszéknek a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti eljárás lefolyására vonatkozó dokumentumokat, amelyekre a szóbeli előadásában hivatkozott.
32 A Közszolgálati Törvényszék ugyanezen a tárgyaláson felhívta a Bizottságot arra, hogy az adja át az írásbeli észrevételeit a C‑350/06. és C‑520/06. sz. Schultz‑Hoff egyesített ügyekben 2009. január 20‑án hozott ítéletnek (a továbbiakban: Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet) a jelen jogvitára vonatkozó esetleges következményeiről, amely ítéletre a felperes a szóbeli észrevételeiben a keresetének alátámasztása érdekében hivatkozott.
33 A felperes és a Bizottság 2010. május 26‑án, illetőleg 31‑én eleget tett a Közszolgálati Törvényszék ezen felhívásainak.
A jogkérdésről
A megsemmisítés iránti kérelemről
A kereset tárgyáról
34 A 2005. május 30‑i és a 2007. március 15‑i határozatok megsemmisítésén kívül a felperes kéri – a 2005. július 4‑én, illetőleg 2007. április 9‑én előterjesztett két kérelmét elutasító – 2005. október 25‑i és a 2007. július 20‑i határozatok megsemmisítését is. Ebben a tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a formálisan valamely panasz elutasítása ellen irányuló kérelem magában foglalja azon aktusnak a bíróság előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották, amennyiben ez a kérelem, mint olyan, nem rendelkezik önálló tartalommal (lásd ebben az értelemben a Bíróság 293/87. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 1989. január 17‑én hozott ítéletének 8. pontját, az Elsőfokú Bíróság T‑309/03. sz., Camós Grau kontra Bizottság ügyben 2006. április 6‑án hozott ítéletének 43. pontját, a Közszolgálati Törvényszék F‑85/08. sz., Notarnicola kontra Számvevőszék ügyben 2009. július 9‑én hozott ítéletének 14. pontját). Úgy kell tehát tekinteni, hogy a kereset kizárólag a 2005. május 30‑i és 2007. március 15‑i határozatok ellen irányul.
A kereset 2005. május 30‑i határozat ellen irányuló részének elfogadhatóságáról
35 Meg kell állapítani, hogy a 2005. május 30‑i határozatot – amellyel a Bizottság elutasította az automatikusan átvitelre kerülő tizenkét éves szabadságnapot meghaladó 26,5 éves szabadságnap átvitele iránti első kérelmet – nem támadták meg keresettel a Közszolgálati Törvényszék előtt a személyzeti szabályzat 91. cikke (3) bekezdésének megfelelően az említett határozat elleni panasz 2005. október 25‑i elutasítását követő három hónap alatt.
36 Márpedig a panasz és a kereset benyújtására a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkében meghatározott határidők eljárásgátló jellegűek, és azok a felek vagy a bíróság által nem módosíthatók (az Elsőfokú Bíróság T‑54/90. sz., Lacroix kontra Bizottság ügyben 1991. szeptember 25‑én hozott ítéletének 24. pontja és a T‑95/04. sz., Lavagnoli kontra Bizottság ügyben 2006. május 17‑én hozott ítéletének 41. pontja).
37 Ebből következően elkésettség miatt el kell utasítani a keresetet abban a részében, amely a 2005. május 30‑i határozat ellen irányul.
Az ügy érdeméről
– A felek érvei
38 A felperes a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének első és második bekezdésére alapított egyetlen jogalapra hivatkozik. E cikk első bekezdése lehetővé teszi annak a tisztviselőnek, aki szolgálati okból nem használta fel az összes éves szabadságát, hogy azt akár tizenkét napot meghaladóan is átvigye a következő évre. Ezt az értelmezést megerősíti a Bizottság 66‑2002. sz. Közigazgatási Tájékoztatója.
39 A felperes szerint a jelen esetben az a betegség, amely őt a szabadságának kivételében megakadályozta, pontosan a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikke első bekezdésének értelmében vett szolgálati oknak tulajdonítható, mivel a feladatainak ellátása okozta a betegséget, az akadályoztatás indoka foglalkozási eredetű.
40 Ezzel az értelmezéssel nem ellentétes az Elsőfokú Bíróság a T‑80/04. sz., Castets kontra Bizottság ügyben 2005. június 9‑én hozott ítélete, mivel az foglalkozási megbetegedés miatti távollétre vonatkozik. Az ítéletnek alapul szolgáló ügyben a tisztviselőt személyes körülményei akadályozták meg az éves szabadságának kivételében.
41 A felperes szerint a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének első és második bekezdése azokra az esetekre ír elő ellentételezési rendszert, amelyekben a tisztviselő nem személyes okok vagy vis maior miatt nem tudta kivenni a szabadságát, hanem szolgálati okok miatt. Márpedig a jelen esetben a felperes éppen a szolgálati körülményei miatt betegedett meg.
42 A felperes a tárgyaláson a jelen kereset benyújtását követően hivatkozott a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletre, és különösen ezen ítélet 25., 44. és 45. pontjára, amelyekből kitűnik, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével ellentétes, ha a fizetett éves szabadsághoz való jogot teljesen megvonják attól a munkavállalótól, akinek a betegségből eredő munkaképtelensége miatt nem volt lehetősége kivenni a szabadságát.
43 A Bizottság azt válaszolja, hogy a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének első bekezdése megtiltja tizenkettőnél több éves szabadságnap átvitelét, ha a tisztviselő a folyó naptári év vége előtt szolgálati érdektől eltérő okból nem használta fel az összes éves szabadságát.
44 A Bizottság szerint az ítélkezési gyakorlatból (a 32/69. sz., Tortora kontra Bizottság ügyben 1970. július 9‑én hozott ítélet 13. és 14. pontja, a fent hivatkozott Castets kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 28. és 29. pontja) kitűnik, hogy az éves szabadság átviteléhez való jog csak akkor áll fenn, ha a tisztviselő szolgálati okból nem tudta kivenni az éves szabadságnapjait, tehát amikor a „szakmai tevékenysége” akadályozta meg a tisztviselőt az összes éves szabadságának felhasználásában. Márpedig amikor a tisztviselő betegszabadságon van, akkor a feladatai ellátása alól per definitionem fel van mentve, tehát a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikke első bekezdésének értelmében nem áll szolgálatban. Mivel nem áll szolgálatban, még kevésbé lehet úgy tekinteni, hogy szolgálati okból van távol.
45 Az a körülmény, hogy a tisztviselő betegségét ezt követően foglalkozási megbetegedésnek ismerik el, nem változtat azon a tényen, hogy ez a tisztviselő a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében nem állt szolgálatban a betegszabadsága alatt, tehát szolgálati okok nem akadályozták abban, hogy az éves szabadságát kivegye.
46 A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy a tisztviselőnek a munkaképtelenség miatti szabadságmegváltás iránti jogait kimerítően szabályozza a személyzeti szabályzat 73. cikke, és azok nem teszik indokolttá egészségügyi okok miatt ki nem vett szabadság címén kiegészítő ellentételezés fizetését.
47 Ezt az értelmezést megerősíti a 66‑2002. sz. Közigazgatási Tájékoztató és a szabadságokra vonatkozó végrehajtási rendelkezések.
48 A Bizottság másodlagosan azzal érvel, hogy a 2006. november 8‑i határozathoz mellékelt véleményében a Bizottság orvosa ugyan úgy vélte, hogy a felperes korábban fennálló betegségének súlyosbodására a feladatának teljesítése közben került sor, azonban azt is megjelölte, hogy a korábban fennálló betegség hiányában a súlyosbodásra nem került volna sor. A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy erre vonatkozóan még nincs végleges határozat a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján. Márpedig a jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék nem jogosult ebben a tárgyban határozatot hozni, mivel az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróságok nem jogosultak határozni valamely szakmai tevékenység, illetve valamely vagyoni és nem vagyoni kár közötti okozati összefüggés fennállásáról, amennyiben ez az okozati összefüggés a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti eljárás tárgyát képezi, vagy elvileg ilyen eljárás tárgyát képezheti (lásd ebben az értelemben a Közszolgálati Törvényszék F‑23/05. sz., Giraudy kontra Bizottság ügyben 2007. május 2‑án hozott ítéletének 200. pontját).
49 Végül a Bizottság megjegyzi, hogy a felperes nem azt állítja, hogy a betegségét kizárólag 2004‑ben bekövetkezett foglalkozási események idézték elő. Éppen ellenkezőleg, a felperes állítása szerint a munkaképtelenségének okai többek között a 2002‑es és 2003‑as évben bekövetkezett eseményeken alapulnak. Márpedig a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének értelmében vett szolgálati oknak a folyamatban lévő naptári évben kell bekövetkeznie, és ugyanebben az évben kell a tisztviselőt megakadályoznia a szabadságának kivételében.
50 Egyebekben a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet hatására vonatkozó 2010. május 31‑i észrevételeiben a Bizottság úgy érvelt, hogy a személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikke olyan különös szabálynak minősül, amely megelőzi a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdését, és azt nem lehet az irányelvvel összhangban contra legem értelmezni. A fent hivatkozott 4. cikkben található „szolgálati ok” fogalma nem foglalhatja magában a betegséget.
51 A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy a felperes nem tett jogellenességi kifogást a személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikkével szemben annak a 2003/88 irányelv 7. cikkével való ellentétessége miatt, következésképpen a Közszolgálati Törvényszék ezt a kifogást nem vizsgálhatja hivatalból.
52 A Bizottság másodlagosan megjegyzi, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke az éves szabadsághoz való jogra, és nem e szabadság átvitelének módjaira vonatkozik, továbbá nem tiltja meg a referencia‑ vagy átviteli időszak során ki nem vett éves szabadsághoz való jog megszűnését. Az ilyen korlátozás alkalmas lehet Európa gazdasági versenyképességének megőrzésére.
53 A Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság kizárólag azt állapította meg, hogy a 2003/88 irányelvvel összeegyeztethetetlen, ha valamely munkavállaló az átviteli időszak végén azért nem veheti ki az összes szabadságát, mert az egész referencia‑időszak során és a nemzeti jogban meghatározott átviteli időszakon túl is betegszabadságon volt. Ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a jelen ügybeli helyzettel, mivel a személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikke pontosan abban az esetben teszi lehetővé az éves szabadság felének megfelelő tizenkét szabadságnap átvitelét, ha az éves szabadságot egészségügyi okokból nem lehetett kivenni.
54 A Bizottság ehhez hozzáteszi, hogy a felperes a szolgálati jogviszonya megszűnésekor a 2004‑es éves szabadsága felének és a 2005‑ös éves szabadsága arányos részének megfelelő ellentételezésben részesült. Ezenkívül a felperes nem volt folyamatosan beteg 2004‑es évben, tehát ki tudta volna venni az éves szabadságnapjait, így különösen a 2003‑as évből már áthozott szabadságnapokat.
– A Közszolgálati Törvényszék álláspontja
55 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdése szerint „[a]z aktív foglalkoztatásban lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő munkakörülményeket biztosítanak”.
56 Márpedig az EK 137. cikk (2) bekezdése alapján elfogadott 2003/88 irányelv célja, ahogyan az az irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy megállapítsa a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket a munkaidő megszervezése tekintetében.
57 Következésképpen anélkül, hogy ebben a szakaszban szükség volna annak vizsgálatára, hogy milyen módon kell megoldani az esetleges konfliktust a személyzeti szabályzat rendelkezései és a munkavállalók – uniós szinten elfogadott – minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményei között, úgy kell tekinteni, hogy a jelen esetben a Bizottságot terhelte az a kötelezettség, hogy ügyeljen arra, hogy a felperes vonatkozásában betartsák az említett előírásokat a személyzeti szabályzat szabályai – így különösen az éves szabadságra vonatkozó szabályok – alkalmazása és értelmezése során.
58 Ennélfogva, mielőtt a jelen ügy körülményeire tekintettel megvizsgálnánk a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikke első bekezdésének hatályát – amelynek megsértésére a felperes hivatkozott – a Bíróság ítélkezési gyakorlata fényében meg kell vizsgálni a 2003/88 irányelv, és különösen annak 7. cikke, vonatkozó minimális előírásainak tartalmát.
59 Ebben a tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a minden munkavállalót megillető fizetett éves rendes szabadsághoz való jog az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elve, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek az illetékes nemzeti hatóságok általi érvényesítése csak az irányelvben kifejezetten meghatározott korlátok között történhet (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑173/99. sz. BECTU‑ügyben 2001. június 26‑án hozott ítéletének 43. pontját; a C‑342/01. sz. Merino Gómez‑ügyben 2004. március 18‑án hozott ítéletének 29. pontját; a C‑131/04. és C‑257/04. sz., Robinson‑Steele és társai egyesített ügyekben 2006. március 16‑án hozott ítéletének 48. pontját és a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletének 22. pontját). Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdése egyebekben minden munkavállaló számára garantálja a fizetett éves szabadsághoz való jogot.
60 Konkrétabban a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamok kötelesek meghozni a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg. Ugyanezen cikkből következik, hogy a biztonság és az egészség hatékony védelme érdekében a munkavállalónak főszabályként joga van a tényleges pihenéshez, ugyanis a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése csak a munkaviszony megszűnése esetén teszi lehetővé a rendes szabadság pénzbeli juttatással történő helyettesítését (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott BECTU‑ügyben hozott ítélet 44. pontját, a fent hivatkozott Merino Gómez‑ügyben hozott ítélet 30. pontját és a fent hivatkozott Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet 23. pontját). Ezenfelül a 2003/88 irányelv 7. cikke nem szerepel azon rendelkezések között, amelyektől az irányelv 17. cikke értelmében el lehet térni.
61 Az is vitathatatlan, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog célja annak a lehetővé tétele, hogy a munkavállaló pihenhessen, a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő álljon a rendelkezésére. Ez a cél abban tér el a betegszabadsághoz való jog céljától, hogy az utóbbit a munkavállaló részére avégett biztosítják, hogy a betegségéből felépülhessen (a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet 25. pontja). E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1970. június 24‑i, a fizetett éves szabadságról szóló, 132. sz. egyezménye (átdolgozott szöveg) – amelyet a 2003/88 irányelv értelmezése során, az irányelv (6) preambulumbekezdése értelmében figyelembe kell venni – 5. cikkének (4) bekezdése szerint „a munkától való, az érintett munkavállaló akaratától független okok miatti távollét, mint például a betegség miatti távollét […] beszámít a szolgálati időbe”.
62 A Bíróság a fentiekből arra következtetett a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletében (41. pont), hogy a megfelelően igazolt betegszabadságon lévő munkavállalók tekintetében maga a 2003/88 irányelv által valamennyi munkavállaló számára biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog nem köthető a tagállamok által olyan kötelezettséghez kapcsolódó feltételhez, hogy a munkavállalónak az említett tagállam által megállapított referencia‑időszak során ténylegesen dolgoznia kellett. Ebben az értelemben az olyan nemzeti rendelkezés, amely a referencia‑időszak végéig ki nem vett fizetett éves szabadság átvitelére vonatkozóan határidőt ír elő, annak a biztosítását célozza, hogy a munkavállaló, aki az éves szabadságainak a kivételében akadályozva volt, kiegészítő lehetőséggel rendelkezzen az e szabadságokban való részesülésre (a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet 42. pontja).
63 Következésképpen, bár a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével főszabály szerint nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a fizetett éves szabadsághoz való jognak a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő megszűnését írja elő, a munkavállalónak ténylegesen lehetőséggel kell rendelkeznie arra, hogy a szóban forgó időszak során az irányelv által a számára biztosított joggal éljen. Nyilvánvalóan nem ez a helyzet az olyan munkavállaló esetében, aki a teljes referencia‑időszak vagy annak egy része alatt és a nemzeti jogban meghatározott átviteli időszak leteltén túl is betegszabadságon volt.
64 A Bíróság tehát a fent hivatkozott Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletében (45. és 50. pont) megállapította, hogy annak megengedése, hogy különleges munkaképtelenségi körülmények esetében a releváns nemzeti rendelkezések, és különösen a szabadság átvitelére nyitva álló időszakot megállapító rendelkezések előírhassák a munkavállalónak a fizetett éves szabadságra vonatkozó, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében biztosított joga megszűnését anélkül, hogy e munkavállalónak ténylegesen lehetősége lett volna arra, hogy gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát, az említett irányelv által minden munkavállaló számára biztosított szociális jogot sérti.
65 Végül, ha a fizetett éves szabadság kivételére a munkavállaló akaratától független okok miatt nincs lehetőség, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerint a munkavállaló pénzbeli ellentételezésre jogosult. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a munkavállalót megillető pénzbeli ellentételezést oly módon kell kiszámítani, hogy a munkavállaló olyan helyzetbe kerüljön, mintha az említett jogot a munkaviszonyának tartama alatt gyakorolta volna. Ebből következően a munkavállaló rendes munkabére, amelyet a fizetett éves szabadságnak megfelelő pihenőidő alatt a részére folyósítottak volna, szintén meghatározó a munkaviszony megszűnéséig ki nem vett éves szabadság pénzbeli ellentételezésének kiszámítása szempontjából (a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítélet 61. pontja).
66 A jelen esetben ezen a ponton meg kell állapítani a Bíróság által a személyzeti szabályzat éves szabadságra vonatkozó szabályainak, különösen pedig az V. melléklete 4. cikke első és második bekezdésének alkalmazása, illetve értelmezése érdekében értelmezett 2003/88 irányelvből fakadó következményeket.
67 Az iratokból és különösen a Bizottság orvosi szolgálatának a felpereshez intézett 2005. április 14‑i leveléből kitűnik, hogy a felperes 2004. március 2‑től a 2005. április 1‑jei rokkantsági nyugdíjba helyezéséig megszakítás nélkül betegszabadságon volt.
68 Meg kell tehát állapítani, hogy a felperesnek majdnem az egész 2004‑es év során nem volt lehetősége arra, hogy gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. Nyilvánvalóan nem vehető figyelembe az a körülmény, hogy a felperes kimeríthette volna ezt a jogot 2004 januárjában vagy februárjában is, ellenkező esetben teljesen elméletivé válna a Bíróság ítélkezési gyakorlata által kialakított fizetett éves szabadsághoz való jog védelme. A Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletben (50. és 51. pont) a Bíróság egyebekben kifejezetten határozott azon munkavállaló helyzetéről, aki a referencia‑időszak egy részében dolgozott, majd hosszú időtartamú betegszabadságra ment, és azt ugyanúgy ítélte meg, mint azon munkavállaló helyzetét, aki a teljes referencia‑időszak során, és a nemzeti jogban meghatározott átviteli időszakon túl is betegszabadságon volt.
69 Következésképpen a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy a felperest, akinek orvosilag igazolt munkaképtelensége a 2005. április 1‑jei rokkantsági nyugdíjba helyezéséig tartott, nem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy a ki nem vett szabadságért pénzbeli ellentételezésben részesüljön.
70 Meg kell még vizsgálni a pénzbeli ellentételezés mértékének kérdését, és azt a kérdést, hogy – a Bizottság állításának megfelelően – a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikke első bekezdésének szövegével ellentétes‑e a jelen esetben az, hogy a megengedetten átvihető szabadságnapokon túlmenően pénzbeli ellentételezést fizessenek a ki nem vett éves szabadságnapokért.
71 A Bizottság szerint a tizenkettőnél több éves szabadságnapnak a következő évre való átvitelét kizárólag szolgálati oknak tulajdonítható körülményekkel lehet igazolni.
72 Ebben a tekintetben elegendő azt megállapítani, hogy a személyzeti szabályzat V. mellékletének 4. cikke nem szabályozza azt a – jelen esetben felmerült – kérdést, hogy át lehet‑e vinni a fizetett éves szabadságnapokat akkor, ha a referencia‑időszak során a tisztviselőnek az akaratától független okok – így egészségügyi okok – miatt nem volt lehetősége az éves szabadságnapok kivenni.
73 Nem mond ellent ennek a megállapításnak a T‑368/04. sz., Verheyden kontra Bizottság ügyben 2007. március 29‑én hozott ítélet 61–63. pontja, amelyekben az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy az V. melléklet 4. cikkének első bekezdésében használt „szolgálati ok” kifejezést nem lehet úgy értelmezni, hogy az a betegszabadsággal igazolt szolgálatból való távollétre is vonatkozik, és ez a hosszan tartó betegségekre is érvényes (lásd szintén ebben az értelemben a fent hivatkozott Castets kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 33. pontját). Ugyanis azon felül, hogy a Közszolgálati Törvényszék álláspontja nem a betegszabadság és a szolgálati okkal indokolt távollét azonos megítélésén alapul, a fent hivatkozott Verheyden kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló tényállás sem felel meg a jelen ügy tényállásának, amelyben a felperesnek majdnem a teljes referencia‑időszak alatt nem volt lehetősége a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlására.
74 Végeredményben a személyzeti szabályzat V. mellékletének 3. cikkéből – amely a betegszabadság és az éves szabadság közötti összefüggésnek egy másik vonatkozását, nevezetesen azt az esetet szabályozza, amikor a tisztviselő az éves szabadsága alatt megbetegszik – az következik, hogy a jogalkotó egyértelműen különbséget kívánt tenni a betegszabadság és az éves szabadság között, amelyeknek eltérőek a céljai, ahogyan az a fenti 61. pontból is kitűnik.
75 E körülmények között úgy kell tekinteni, hogy a személyzeti szabályzat 1e. cikkében meghatározott minimális biztonsági és egészségvédelmi követelmények, és különösen a 2003/88 irányelv 7. cikkének rendelkezései kiegészítik a szabadságokra vonatkozó, kifejezetten személyzeti szabályzatbeli rendelkezéseket.
76 Tény, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke legalább négy hét fizetett éves szabadságot garantál, míg a személyzeti szabályzat 57. cikkének első bekezdése szerint az uniós tisztviselők legalább 24 napos szabadságra tarthatnak igényt. A jelen esetben a felperes 2004‑ben ki nem vett éves szabadságnapjainak a 2005‑ös évre való átvitelére vonatkozó eredeti kérelme 38,5 napra vonatkozott, figyelembe véve a 2003‑as évben ki nem vett éves szabadságnapokat is (lásd a fenti 16. pontot).
77 Ez azonban nem változtat azon, hogy mivel az uniós jogalkotó a tisztviselők éves szabadságát 24 napban határozta meg, a Bíróság által a Schultz‑Hoff‑ügyben hozott ítéletben a 2003/88 irányelv 7. cikkének arra az esetre vonatozóan adott értelmezés, ha a munkavállaló a hosszan tartó betegsége miatti távolléte következtében nem tudja kivenni az éves szabadságát, teljesen átültethető a személyzeti szabályzat 1e. cikkének és 57. cikkének együttes rendelkezései alapján meghatározott összes éves szabadságra, azon korlátozások ellenére, amelyek a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének első bekezdésében találhatóak a ki nem vett éves szabadság következő évre való átvitelének lehetőségeit illetően.
78 Végül a Bizottságnak az Európa gazdasági versenyképessége megőrzésének szükségességéből levezetett érvét illetően meg kell állapítani, hogy ez az érv egyáltalán nincs alátámasztva, és annak nem lehet helyt adni.
79 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság – mivel a jelen ügy körülményei között a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének első bekezdése alapján megtagadta, hogy a felperes az automatikusan átvitelre kerülő tizenkét napot meghaladóan átvigye a hosszan tartó betegsége miatti betegszabadság következtében ki nem vett éves szabadságnapokat – megsértette az említett rendelkezés hatályát. Következésképpen meg kell semmisíteni a 2007. március 15‑i határozatot.
Az ellentételezés iránti kérelemről
A felek érvei
80 A felperes úgy véli, hogy az ellentételezés iránti kérelmének elfogadhatósága az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően e kérelemnek a megsemmisítés iránti kérelemhez viszonyított járulékos jellegéből következik.
81 A felperes az ügy érdemét illetően úgy érvel, hogy a jelen esetben a közszolgálati kötelességszegés a vitatott határozatokat érintő jogellenességben rejlik. Az elszenvedett kár abban áll, hogy a vitatott 26,5 nap vonatkozásában nem fizették meg a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének második bekezdésében meghatározott ellentételezést és annak kamatait. Az okozati összefüggés abból a tényből következik, hogy a megtámadott határozatok hiányában az alperes kifizette volna a felperesnek járó összeget.
82 Abban az esetben, ha a Közszolgálati Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a vitatott határozatok jogszerűek, a felperes kéri azon károk megtérítését, amelyeket a Bizottság által elkövetett számos egyéb közszolgálati kötelességszegés miatt szenvedett el; ilyenek „többek között a Bizottság alkalmazottainak jogellenes cselekményei és az OPOCE‑ban elszenvedett zaklatás, az [Európai Csaláselleni Hivatal] által folytatott vizsgálati eljárás alkalmával elkövetett hibák, különösen a felperes tájékoztatásának jogellenes hiánya, amelyet már kifogásolt is az [európai] ombudsman, a felperes szabálytalan értékelése és előléptetésének elmaradása, az OPOCE‑nál található állásra való, neki sérelmet okozó kinevezése, valamint azon jogellenes cselekmények, amelyekre a felperes a panaszban kimerítően hivatkozott”. A felperes szerint az e közszolgálati kötelességszegések és a betegsége közötti okozati összefüggést bizonyítják az orvosi vélemények és az alperes határozatai. Márpedig éppen a kérdéses betegség az oka annak, hogy 2004‑ben nem tudta kivenni az éves szabadságát. Meg kell tehát téríteni az elszenvedett kárt, amely többek között az abból eredő életminőség‑romlásból áll, hogy egyrészt betegszabadságon volt, ahelyett hogy az éves szabadsága során kikapcsolódott volna, másrészt nem volt lehetősége elhagyni a szolgálati helyét. A személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének második bekezdése alapján lehetőség van az elszenvedett kár átalányjellegű megtérítésére.
83 A felperes azt állítja, hogy ezt a másodlagosan benyújtott kérelmet a pert megelőző eljárásban előterjesztette, ennélfogva betartotta a személyzeti szabályzat 90. és azt követő cikkeinek követelményeit.
84 A Bizottság vitatja, hogy a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján a felperes ellentételezés iránti kérelmet terjesztett volna elő a Bizottság állítólagos kötelességszegése miatt elvesztett szabadságnapok vonatkozásában, amely kötelességszegést egyébiránt, mint a lelki betegsége okát, csak elnagyoltan írt le.
85 Az ellentételezés iránti keresetet mindenképpen el kell utasítani perfüggőség miatt, mivel a felperes betegségének valamennyi állítólagos okára kiterjed az F‑118/07. sz., Strack kontra Bizottság ügyben előterjesztett kereset.
86 Végül az ellentételezés iránti keresetet el kell utasítani a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti eljárás elsőbbsége miatt is.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
87 Az ellentételezés iránti kérelemből kitűnik, hogy a felperes elsődlegesen azt kéri, hogy az esetében a 26,5 nap éves szabadságra a személyzeti szabályzat V. melléklete 4. cikkének második bekezdését alkalmazzák.
88 Ebben a tekintetben elég azt megállapítani, hogy az említett kérelem megegyezik azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a Bizottságnak a jelen ítélet végrehajtása érdekében meg kell hoznia.
89 Egyébiránt nem szükséges határozni azokról az ellentételezés iránti kérelmekről, amelyeket a felperes másodlagosan terjesztett elő arra az esetre, ha a Közszolgálati Törvényszék elutasítaná a 2007. március 15‑i határozattal szembeni kifogásait.
90 Következésképpen az ellentételezés iránti kérelmeket okafogyottság miatt el kell utasítani.
A költségekről
91 Az eljárási szabályzat 122. cikke értelmében az e szabályzat II. címének a költségekről és az eljárással összefüggő ügyviteli költségekről szóló 8. fejezetének rendelkezései csak az e szabályzat hatálybalépését, vagyis 2007. november 1‑jét követően a Közszolgálati Törvényszékhez benyújtott keresetekre irányadók. Ezen időpontig az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke előtt továbbra is az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának vonatkozó rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni.
92 Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a alapján a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel az általa felhozott jogalapok többsége tekintetében pervesztes lett, a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Közszolgálati Törvényszék megsemmisíti az Európai Bizottság 2007. március 15‑i határozatát, amely elutasítja G. Stracknak a 2004‑ben nem felhasznált szabadságnapok átvitelére irányuló kérelmét.
2) A Közszolgálati Törvényszék a kereset ezt meghaladó részét elutasítja.
3) Az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit, és köteles viselni a G. Strack részéről felmerült költségeket.
Tagaras | Van Raepenbusch | Rofes i Pujol |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. március 15‑i nyilvános ülésen.