AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE (első tanács)

2011. május 12.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Kártérítési kereset – A kártérítési kérelem, panasz és kereset összhangjának szabálya – Az eljárás kontradiktórius jellege – Bizalmas, »EU Korlátozott terjesztésűnek« minősített dokumentum felhasználása a bírósági eljárás során – Az intézmények szerződésen kívüli felelőssége – Vétkességen alapuló felelősség – Okozati összefüggés – A kár többféle okai – Harmadik személyre visszavezethető körülmény – Objektív felelősség – Segítségnyújtási kötelezettség – Az intézménynek a személyi állománya védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettsége – Valamely tisztviselő és házastársa harmadik személy általi megölése – A túlélés esélyének elvesztése”

Az F‑50/09. sz. ügyben,

az EK 236. cikk és az EAK 152. cikk alapján

Livio Missir Mamachi di Lusignano (lakóhelye: Kerkhove‑Avelgem [Belgium]), saját nevében és a fia Alessandro Missir Mamachi di Lusignano, az Európai Bizottság volt tisztviselője jogutódjainak képviseletében eljárva

(képviselik: F. Di Gianni, R. Antonini és N. Sibona ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: L. Pignataro, B. Eggers és D. Martin, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

benyújtott keresete tárgyában,

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök (előadó), H. Kreppel és M. I.Rofes i Pujol bírák,

hivatalvezető: R. Schiano tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra, valamint a 2009. december 15‑i és a 2010. december 8‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2009. május 12‑én faxon érkezett keresetlevelével (az eredeti példány benyújtására 2009. május 18‑án került sor) L. Missir Mamachi di Lusignano többek között egyrészt a 2009. február 3‑i azon határozat megsemmisítését kéri, amelyben az Európai Közösségek Bizottsága elutasította a fia és a menye 2006. szeptember 18‑án Rabatban (Marokkó) történt megöléséből eredő vagyoni és nem vagyoni kár megtérítése iránti kérelmét, másrészt pedig a Bizottság arra való kötelezését kéri, hogy különböző összegeket fizessen számára és a fia jogutódjai számára az ezen emberölésekből eredő vagyoni és nem vagyoni kár megtérítéseként.

 Jogi háttér

2        Az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 1e. cikke (2) bekezdésének a jelen jogvitára alkalmazandó szövege értelmében:

„Az aktív foglalkoztatásban [helyesen: aktív státuszban] lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő munkakörülményeket biztosítanak.”

3        A személyzeti szabályzat 24. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A Közösségek segítséget nyújtanak minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely személy vagy vagyon elleni támadást követett el.

A Közösségek egyetemlegesen megtérítik a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”

4        A személyzeti szabályzat 70. cikkének első bekezdése értelmében:

„A tisztviselő elhalálozása esetén a túlélő házastársat vagy az eltartott gyermekeket az elhalálozás hónapját követő harmadik hónap végéig az elhunyt személy teljes díjazása megilleti.”

5        A személyzeti szabályzat 73. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A tisztviselő a Közösségek intézményei által a személyzeti szabályzati bizottsággal folytatott konzultációt követően közös megegyezéssel meghatározott szabályok alapján, szolgálatba lépésének napjától kezdődően foglalkozási megbetegedés és baleset elleni biztosításban részesül. A tisztviselő a nem foglalkozási kockázatok elleni biztosítás költségéhez alapilletményének 0,1%‑áig járul hozzá.

Az említett szabályokban meg kell határozni, hogy a biztosítás mely kockázatokra nem terjed ki.

(2)      A fizetendő ellátások a következők:

a)      [e]lhalálozás esetén:

[a]z elhalálozott személy balesetet megelőző 12 hónap alatti illetményének havi összegei alapján kiszámított éves alapilletmény ötszörösével egyenlő átalányösszeg az alább felsorolt személyek részére:

–        a tisztviselő vagyonára irányadó öröklési jogszabályok szerint az elhunyt tisztviselő házastársa és gyermekei; a házastársat megillető összeg azonban az átalányösszeg 25%‑ánál nem lehet kevesebb,

–        ha a fenti kategóriába egyetlen személy sem tartozik, a tisztviselő vagyonára irányadó öröklési jogszabályok szerinti egyéb leszármazottak,

–        ha a fenti két kategóriába egyetlen személy sem tartozik, a tisztviselő vagyonára irányadó öröklési jogszabályok szerinti felmenő ági rokonok,

–        ha a fenti kategóriákba egyetlen személy sem tartozik, az intézmény.

[…]

Az e szabályokban meghatározott rendelkezések szerint a fenti kifizetések életjáradékkal helyettesíthetők.

A fenti ellátások a 3. fejezetben meghatározott ellátásokon felül nyújthatók […]”

6        Az Európai Unió tisztviselői foglalkozási megbetegedés és baleset elleni biztosítására vonatkozó, a személyzeti szabályzat 73. cikkének alkalmazására elfogadott közös szabályozás (a továbbiakban: közös szabályozás) 7. cikke (2) bekezdésének harmadik francia bekezdése szerint a közös szabályozás értelmében véve balesetnek tekintendők „a biztosított személy sérelmére – akár sztrájk vagy felkelés során – elkövetett erőszak vagy támadás következményei, kivéve ha bizonyítják, hogy e biztosított szándékosan vett részt azon erőszakos cselekményekben, amelyeknek áldozatává vált, a jogos védelem esetét ide nem értve”.

7        A személyzeti szabályzat 76. cikkének értelmében adományok, kölcsönök vagy előlegek adhatók azon tisztviselőknek, volt tisztviselőknek, illetve a tisztviselő halála esetén azok jogutódai részére, akik többek között súlyos vagy elhúzódó betegség vagy rokkantság, illetve családi körülmények következtében különösen nehéz helyzetbe kerülnek.

8        A személyzeti szabályzat 80. cikkének első bekezdése szerint:

„Amennyiben a tisztviselő […] túlélő hozzátartozói nyugdíjra jogosult házastárs nélkül halálozik el, az elhunytnak a VII. melléklet 2. cikke szerinti, a halál időpontjában eltartott gyermekei a VIII. melléklet 21. cikkével összhangban árvasági nyugdíjra jogosultak.”

9        A személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 21. cikke szerint az árvasági nyugdíj az első árva esetében azon túlélő hozzátartozói nyugdíjnak a nyolctizede, amelyre a tisztviselő túlélő házastársa jogosult lett volna, és azt, az elsőt követő minden egyes eltartott gyermek tekintetében az eltartott gyermek után nyújtott támogatás összegének kétszeresével kell növelni.

10      A személyzeti szabályzat X. melléklete állapítja meg a harmadik országban szolgálatot teljesítő tisztviselőkre vonatkozó különleges és kivételes rendelkezéseket. E melléklet 5. cikke a következőket írja elő:

„(1)      Amennyiben az intézmény a tisztviselő számára a tisztviselő feladatainak és az általa eltartott család összetételének megfelelő lakást biztosít, a tisztviselőnek e lakásban kell lakn[ia].

(2)      Az (1) bekezdés alkalmazására vonatkozó részletes szabályokat a kinevezésre jogosult hatóság állapítja meg a személyzeti bizottsággal folytatott konzultációt követően. A kinevezésre jogosult hatóság határoz a lakás bútorzatára és egyéb berendezési tárgyaira való jogosultságról az egyes alkalmazási helyekre vonatkozó feltételekkel összhangban.”

11      A személyzeti szabályzat X. mellékletének 25. cikke szerint a tisztviselő házastársát, gyermekeit és az egyéb általa eltartott személyeket biztosítani kell az Unió területén kívül a kinevezésre jogosult hatóság által e célból összeállított jegyzékben feltüntetett országokban bekövetkező balesetek esetére. A biztosítási díj egyik felét a tisztviselő, a másik felét az intézmény fizeti.

12      2006. április 26‑án a Bizottság elfogadta a munkahelyi egészség és biztonság teljes személyi állományára vonatkozó egységesített politikáját megállapító határozatát (a továbbiakban: 2006. április 26‑i határozat).

13      Ahogy az a biztosok testületének 2006. április 26‑i ülésére jóváhagyás végett beterjesztett szöveg indokolásából kitűnik, az említett határozat, amelyet többek között a fent említett személyzeti szabályzat 1e. cikke rendelkezéseiben foglaltaknak megfelelően fogadtak el, az intézmény összes szervezeti egységében – nemcsak a székhelyén, hanem az Unión belül és kívül található minden működési helyén – a teljes személyi állomány munkahelyi egészsége és biztonsága biztosítását és védelmét tűzi ki célul.

14      A 2006. április 26‑i határozat az 1. cikkének értelmében „az intézmény minden munkavégzési helyén” alkalmazandó, és e helyeket az említett határozat 2. cikkének a) pontja olyan helyekként határozza meg, amelyek „a Bizottság helyiségeiben lévő munkavégzési helyeket, valamint az e helyiségekben lévő minden más olyan helyet magukban foglalnak, ahova a személyi állomány a munkavégzése folyamán beléphet”. A határozat általános jellegű intézkedéseket tartalmaz, amelyek mintájául a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1989. június 12‑i 89/391/EGK irányelv (HL L 183., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 349. o.) szolgált.

15      A bírósági eljárás során, a bizonyításfelvételt követően (lásd a jelen ítélet 46–48. pontját) a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a 2006. év vonatkozásában a Bizottság elfogadott egyes, a Bizottság harmadik országokban lévő képviseletei személyi állományának rendelkezésére bocsátott lakásokra alkalmazandó biztonsági intézkedéseket. Ezen intézkedéseket „EU Korlátozott terjesztésűnek” minősített dokumentum tartalmazta, amelynek jogi hatálya és bírósági eljárás során való felhasználása későbbi vizsgálat tárgyát képezi.

 A jogvita alapját képező tényállás

16      A Bizottság szolgálatába 1993. november 1‑jén tisztviselőként belépő Alessandro Missir Mamachi di Lusignano 1995‑ben kötött házasságot Ariane Lagasse de Lochttal. A házaspárnak 1996 és 2002 között négy gyermeke született.

17      Az 1996‑ban A7 2002‑ben A6 besorolási fokozatba előléptetett Alessandro Missir Mamachi di Lusignano a „Bővítés” főigazgatóság „Törökország” egységénél egyebek közt részt vett az Európai Unió és a Török Köztársaság között 2001‑től 2005‑ig zajló csatlakozási tárgyalásokon.

18      2006. augusztus 28‑tól Alessandro Missir Mamachi di Lusignanót a Bizottság rabati képviseletére osztották be politikai és diplomáciai tanácsadóként. Az áthelyezése előtt jelezte, hogy házastársa és gyermekei elkísérik ezen alkalmazási helyre. Meghívták a harmadik országokban található képviseletekre kiküldött tisztviselők számára szervezett, és többek között a különböző alkalmazási helyeken tapasztalható biztonsági problémákról szóló tájékoztató előadásokra, amelyeken nem vett részt. A felek nem terjesztettek a Közszolgálati Törvényszék elé elegendő bizonyítékot annak lehetővé tétele érdekében, hogy az megállapíthassa, mi volt e hiányzás indoka, nevezetesen hogy az szakmai jellegű akadályoztatás miatt következett‑e be.

19      A Missir Mamachi di Lusignano család 2006. augusztus 28. és 31. között szállodában, szeptember 1‑jétől pedig ideiglenesen a Bizottság képviselete által bérelt, a rabati Hay Riad kerület, 16. szektor, Lailak utca G2. sz. alatt található bútorozott házban lakott. Az e ház tulajdonosa és a Bizottság közötti bérleti szerződés 2006. augusztus 8‑án jött létre három hónapos kezdő időtartamra, és 2006. augusztus 15‑én, a Missir Mamachi di Lusignano család Rabatba való érkezését megelőzően lépett hatályba.

20      2006. szeptember 17‑éről 18‑ára virradó éjszaka fél egy körül betörő hatolt be a házba az egyik oldalsó homlokzat földszinti ablakának rácsai között bebújva. A betörő első emeleti szülői hálószobában való jelenlététől hirtelen felébredve Alessandro Missir Mamachi di Lusignano tetten érte a helyiséget éppen átkutató behatolót. A gonosztevő ekkor több késszúrást ejtett a tisztviselőn, majd a földön hagyta. A. Missir Mamachi di Lusignano házastársát, aki szintén felébredt, hátba szúrta, ő feltehetően rövid időn belül belehalt sérüléseibe. A behatoló, miután megkötözte a családapát, és betömte annak száját, lezuhanyozott, majd a súlyosan sérült tisztviselőt a hitelkártyája jelszavának közlésére kényszerítette. A tisztviselő végül belehalt sérüléseibe. Az elkövető a gyermekeket nem bántotta. Körülbelül hajnal négy órakor a Missir Mamachi di Lusignano család gépkocsijával hagyta el a helyszínt, és több tárgyat, többek között egy televíziókészüléket is magával vitt.

21      2006. szeptember 19‑én a marokkói rendőrség letartóztatta Karim Zimachot. Az előzetes kihallgatásán ez utóbbi elismerte, hogy a szeptember 17‑ről 18‑ra virradó éjszakán ő ölte meg a Missir Mamachi di Lusignano házaspárt. A rabati Cour d’appel elsőfokú büntető tanácsa 2007. február 20‑i ítéletével – amelyet fellebbezési eljárásban ugyanezen bíróság fellebbviteli büntető tanácsa 2007. június 18‑i ítéletével helybenhagyott – bűnösnek mondta ki Karim Zimachot e cselekmények elkövetésében, és halálbüntetést szabott ki rá. Meg kell jegyezni, hogy 1993 óta – ekkor került sor az utolsó marokkói kivégzésre – ezen állam hatóságai nem hajtják végre e büntetési nemet.

22      A Bizottság polgári jogi igénnyel lépett fel a marokkói büntetőbíróságon. A rabati Cour d’appel első fokú büntetőtanácsa a fent említett ítéletében a Bizottság polgári jogi igényét elfogadhatónak nyilvánította, és arra kötelezte Karim Zimachot, hogy jelképesen egy dirhamot fizessen meg az Európai Uniónak.

23      A négy Missir Mamachi di Lusignano gyermeket a szüleik tragikus halálát követően a kraainemi (Belgium) békebíróság 2006. november 24‑i végzésében a nagyszüleik (az egyikük a felperes) gyámsága alá helyezte.

24      2006. október 1‑je és december 31. között a Bizottság teljesítette a személyzeti szabályzat 70. cikke első bekezdése szerinti kifizetéseket.

25      A Bizottság továbbá a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti egyösszegű elhalálozási juttatás címén 414 308,90 eurót, valamint a személyzeti szabályzat X. mellékletének 25. cikke alapján a házastárs halála miatt 76 628,40 eurót fizetett az elhunyt tisztviselő gyermekeinek, az örökösöknek.

26      Ezenkívül a Bizottság 2007. január 1‑jétől a négy gyerek számára a személyzeti szabályzat 80. cikke szerinti árvasági nyugdíjat és a személyzeti szabályzat VII. mellékletben foglalt iskoláztatási támogatást állapított meg.

27      Egyébiránt a Bizottság az elhunyt tisztviselőt 2005. szeptember 1‑jére visszamenőleges hatállyal az A*11 besorolási fokozat első fizetési fokozatába posztumusz előléptette. Ezen előléptetést figyelembe vették az árvasági nyugdíj és az egyösszegű elhalálozási juttatás számításakor.

28      Ezenfelül a Bizottság a személyzeti szabályzat 76. cikke alapján hozott 2007. május 14‑i határozatában minden gyermeknek 19 éves koráig az eltartott gyermek után nyújtott támogatás összegével megegyező rendkívüli havi segélyt állapított meg szociális okokból.

29      2007. szeptember 18‑án a Missir Mamachi di Lusignano házaspár megölésének évfordulóján a Bizottság a „Bővítés” főigazgatóság kezdeményezésére a saját helyiségeiben megemlékezést tartott az elhunytak tiszteletére. E megemlékezés keretében üléstermet neveztek el az elhunyt tisztviselőről, és felavatták a nevét viselő táblát.

30      A Bizottság elnökének címzett 2008. február 25‑i levelében a felperes – miután megköszönte a 2007. szeptember 18‑i megemlékezést – először is egyet nem értésének adott hangot a négy unokájának fizetett összegekkel kapcsolatban, és elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a Bizottság nem járult hozzá nevelő vagy gondozó állandó alkalmazásához, amely a felperes szerint a gyermekek és a nagyszüleik korára tekintettel nélkülözhetetlenné vált. Ezt követően a felperes azt a kérdést tette fel, hogy a Bizottság kezdeményezett‑e már tárgyalásokat Marokkóval annak érdekében, hogy ez utóbbi a marokkói igazságszolgáltatás által az Európai Unió számára megítélt jelképes egy dirhamot meghaladó megfelelő kártérítést fizessen. Végül a felperes felhívta a Bizottság elnökének a figyelmét B. Ferrero‑Waldner külkapcsolatokért felelős biztos által a P.‑M. Coûteaux európai parlamenti képviselő a „Külkapcsolatok [f]őigazgatóság marokkói alkalmazottjának megölés[ére]” vonatkozó írásbeli kérdésére (2007. június 25‑i, P–3367/07. sz. írásbeli kérdés, HL C 45., 2008. február 16., 179. o.) 2007. augusztus 6‑án adott válaszra (a továbbiakban: 2007. augusztus 6‑i írásbeli válasz). A felperes szerint a kettős emberölés előtt nem tették meg a megfelelő, rendszerint a Bizottság által biztosított és a külkapcsolatokért felelős biztos válaszában hivatkozott biztonsági intézkedéseket. A Bizottságot következésképpen súlyos gondatlanságból kifolyólag felelősség terheli, ami igazolja a legalább azon – 26 évnek megfelelő – illetménnyel megegyező kártérítés kiskorú gyermekeknek való fizetését, amelyben a megölt tisztviselő a nyugdíjba vonulása feltételezett időpontjáig, azaz 2032‑ig részesült volna.

31      2008. június 11‑i levelében S. Kallas, a Bizottság személyzeti ügyekért felelős alelnöke válaszolt a felperesnek. E levélben S. Kallas hangsúlyozta, hogy nem állapítható meg a marokkói hatóságok gondatlan vagy vétkes magatartása, és nem teljesülnek a kártérítésben való részesülés érdekében Marokkóval folytatandó diplomáciai tárgyalások kezdeményezésének feltételei. Jelezte, hogy a Bizottság által a személyzeti állomány védelme érdekében tett intézkedések megfeleltek a rabati képviseletre vonatkozó biztonsági követelményeknek, és nem lehet helyt adni a felperes által a 2008. február 25‑i levélben e jogcímen előterjesztett kártérítési kérelemnek. Kifejtette, hogy a Bizottság által már teljesített kifizetéseket (egyösszegű elhalálozási juttatás és balesetbiztosítás címén 490 937,30 euró, árvasági nyugdíj és iskoláztatási támogatás címén havi 4376,82 euró, eltartott gyermekek utáni támogatásként – beleértve az adókedvezményt – havi 2287,19 euró, és rendkívüli segélyként, azaz az eltartott gyermek után gyermekenként járó kiegészítő támogatásként havi 1332,76 euró) helyesen számították ki.

32      Ugyanezen 2008. június 11‑i levélben azonban a biztos arról tájékoztatta a felperest, hogy az eset különösen tragikus körülményeire tekintettel a Bizottság további intézkedés megtételéről döntött, és a személyzeti szabályzat 76. cikkének alapján kivételesen megemelte a fizetett összegeket. A 2008. július 4‑i határozattal e jogcímen így mind a négy unoka 2008. augusztus 1‑jétől 19 éves koráig az eltartott gyermekek után járó támogatás kétszeresének megfelelő havi összegben részesül. Figyelemmel e határozatra a Bizottság által az elhunyt tisztviselő gyermekeinek fizetett havi összeg több mint 9800 eurót (2009 februárjában 9862 euró) tesz ki.

33      2008. szeptember 10‑i levelével a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt terjesztett elő a 2008. június 11‑i levéllel szemben. E panaszban azt állította, hogy a Bizottságot vétkességen alapuló felelősség terheli a személyi állománya védelmére vonatkozó kötelezettsége elmulasztásáért. Azt is előadta, hogy a Bizottságot objektív felelősség is terheli jogszerű aktussal okozott kárért. Végül másodlagosan hivatkozott a személyzeti szabályzat 24. cikkére, amelynek értelmében a Közösségek egyetemlegesen megtérítik a valamely tisztviselőjüknek harmadik személy által okozott kárt.

34      2009. február 3‑i határozatában a kinevezésre jogosult hatóság elutasította a panaszt.

 A felek kérelmei és az eljárás

35      A felperes azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        semmisítse meg a kinevezésre jogosult hatóság 2009. február 3‑i határozatát;

–        kötelezze a Bizottságot arra, hogy Alessandro Missir Mamachi di Lusignano jogutódjainak fizesse meg a következő összegeket:

–        az okozott vagyoni kár megtérítése jogcímén 2 552 837,96 eurót, amely a megölt tisztviselő 26 évi díjazásának felel meg, és amelyet az elhunyt személy előmeneteli kilátásai függvényében ki kell igazítani;

–        az áldozatnak a halála előtt okozott nem vagyoni kár megtérítése jogcímén 250 000 eurót;

–        1 276 512 eurót az abból eredő nem vagyoni kár megtérítése jogcímén, hogy a jogutódok a tragikus emberölés tanúi voltak;

–        kötelezze a Bizottságot 212 752 euró megfizetésére a felperesnek mint az áldozat édesapjának okozott nem vagyoni kár megtérítése jogcímén;

–        kötelezze a Bizottságot az „időközben keletkezett kompenzációs és késedelmi kamatok” megfizetésére;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

36      A Bizottság azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

37      A felperes a 2009. december 15‑i tárgyaláson a kártérítési kérelmeinek terjedelmét két táblázattal szemléltette. A Bizottság nem ellenezte e táblázatoknak az ügy irataihoz való csatolását. Az első táblázat a felperes kártérítési kérelmeit foglalja össze. E táblázatból a hivatkozott vagyoni kár újbóli értékelése tűnik ki. Ezen, a keresetben előzetesen 2 552 837,96 euróra értékelt összeg a Bizottság válaszában előadott számadatokra tekintettel, és figyelembe véve a fizetési fokozatban való azon előmenetelt, amelyet a felperes fia a pályája során elérhetett volna, összesen 3 975 329 euróra emelkedett. A második táblázat segítségével a felperes azt állítja, hogy az elhunyt tisztviselő jogutódjainak a Bizottság által fizetett és a jövőben fizetendő összegek közül kizárólag a személyzeti szabályzat 73. cikkének alkalmazásában megítélt 414 308 euró tekinthető akként, hogy azt a tisztviselő örököseinek okozott kár megtérítéseként fizetik ki, a Bizottság által említett egyéb kifizetett összegek pedig a felperes szerint társadalombiztosítási jellegű ellátások.

38      A tárgyalásra készített előkészítő jelentésben a Közszolgálati Törvényszék jelezte a feleknek, hogy azon kérdés vizsgálatához, hogy a Bizottság megfelelően eleget tett‑e a felperes fia és annak családja védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettségnek, a személyzeti szabályzat 1e. cikke (2) bekezdésére kell utalni, amely a „megfelelő biztonsági […] szabványok[at]” illetően a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekre hivatkozik, amelyek között szerepelnek a 89/391 irányelv rendelkezései. A Közszolgálati Törvényszék felhívta a feleket, hogy a szóbeli előadásukban fejtsék ki, hogy szerintük e rendelkezések milyen hatással vannak az adminisztráció szerződésen kívüli felelőssége megállapítása feltételeinek a jelen jogvitában való vizsgálatára.

39      A tárgyalásra készített ugyanezen előkészítő jelentésben más kérdések mellett a Közszolgálati Törvényszék annak kifejtésére is felkérte a Bizottságot, hogy a Marokkóba beosztott tisztviselőket érintően a szervezeti egységei milyen veszélyességi szintet állapítottak meg 2006‑ban, és hogy az ezen országra megállapított veszélyességi szint a „Külkapcsolatok” főigazgatóság belső irányelvei vagy más szabályok alapján maga után vont‑e különleges biztonsági intézkedéseket. A felperes ugyanis a beadványaiban (a 2008. február 25‑i levél, a 2008. szeptember 10‑i panasz és a keresetlevél) a parlamenti képviselői kérdésre 2007. augusztus 6‑én B. Ferrero‑Waldner által adott írásbeli válaszra hivatkozással azt állította, hogy a Bizottság harmadik országokban található képviseletei személyi állományának lakásaira léteztek ajánlott és alkalmazott biztonsági és védelmi intézkedések, és ezeket a jelen esetben nem tartották tiszteletben. A keresetlevélhez mellékelt, a „Külkapcsolatok” főigazgatóság és a „Személyzeti és igazgatási” főigazgatóság (a továbbiakban: igazgatási főigazgatóság) biztonságért felelős szervezeti egységeinek két munkatársa által 2006. október 4‑én készített, és Rabatba nem sokkal a felperes fia és menye megölését követően kiküldött jelentés ezenkívül a következőket tartalmazta: „[a] rabati [k]épviseletre és a személyi állomány lakásaira vonatkozó biztonsági előírások több hónapja a [III.] csoportba tartoznak. Ez a kiküldött személyi állomány lakásainak őrzését vonja maga után”.

40      A 2009. december 15‑i tárgyaláson a Bizottság szóbeli előadásában nem adott közvetlen választ a neki feltett, az előző pont első mondatában említett két kérdésre. Hangsúlyozta, hogy a 2007. augusztus 6‑i írásbeli választ a kettős emberölés után közel egy évvel adták a 2007‑ben a képviseleteken ajánlott intézkedéstípusok leírása érdekében, és ezért az a jelen ügy szempontjából nem releváns.

41      A Közszolgálati Törvényszéknek a harmadik országokba beosztott képviseleti tisztviselőkre 2006‑ban alkalmazandó biztonsági intézkedésekre vonatkozó belső szabályok létezésével kapcsolatos kérdésére válaszolva a Bizottság előadta, hogy e témában kötelező jellegű szabály nem létezett, és hogy az intézmény azon kötelezettsége, hogy biztosítsa az e képviseletekre beosztott személyi állománya védelmét, mindössze a gondos ügyintézés elvéből ered, mivel az intézmény széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik e területen. A Bizottság úgy vélte, hogy a 89/391 irányelv csak a munkavállalók munkahelyére vonatkozik, és ezért a tisztviselő magánlakásának biztonságát érintő jelen jogvitában az nem releváns. A Bizottság kifejtette, hogy a 2006. április 26‑i határozat célja az említett irányelv saját szervezeti egységeire való „átültetése”. Egyébiránt egyéb kérdésekre adott válaszában a Bizottság különösen hangsúlyozta, hogy az egyes védelmi intézkedések megtételére vonatkozó kötelezettség nem érinti a képviseleti tisztviselők magánlakását.

42      Ezt követően a tárgyaláson lezajlott vitákból kitűnt egyrészt, hogy a Bizottság szervezeti egységei állapítják meg az összes szempont alapján azon harmadik országok besorolását, ahol a képviseletek találhatók, az érintett államban jellemző veszély szintje (alacsony, közepes vagy magas) szerint, másrészt pedig hogy Marokkó veszélyességi szintje „magasnak” minősült 2006‑ban. A Bizottság azt is elismerte, hogy a „magasnak” ítélt veszélyességi szinthez igazított különleges biztonsági intézkedéseket kellett volna tenni és végrehajtani az érintett képviseleteken.

43      A 2009. december 15‑i tárgyalás egy része a Bizottság kérelmének megfelelően a nyilvánosság kizárása mellett zajlott, anélkül hogy a felperes azt kifogásolta volna. A tárgyalás e részén a Bizottság további kiegészítő magyarázatokat adott a Közszolgálati Törvényszéknek és a felperesnek, nem tett említést azonban az előző pontban említett biztonsági intézkedésekre vonatkozó – bármilyen jogi kötőerejű vagy formájú (határozatok, belső irányelvek, ajánlások stb.) – szabályokról vagy dokumentumokról. A Bizottság hivatkozott azon biztonsági felülvizsgálatokra és ellenőrzésekre is, amelyeket 2006 első felében Rabatban végeztek, és csak a képviselet helyiségeire terjedtek ki, nem érintve a képviselet tisztviselőinek rendelkezésére bocsátott 18 „állandó” lakást.

44      A Közszolgálati Törvényszék – mivel úgy vélte, hogy a Bizottság tárgyalás során adott válaszai nem voltak elég világosak – 2010. január 22‑i végzésében arra kérte ezen intézményt, hogy nyújtsa be a következőket: olyan – bármilyen jogi kötőerővel vagy formával rendelkező – szabályokat vagy dokumentumokat, amelyek pontosan megjelölik, hogy 2006‑ban a rabati képviseletre milyen, az akkori marokkói veszélyességi szintnek megfelelő biztonsági intézkedéseket ajánlottak/biztosítottak/írtak elő; a 2006 első felében Rabatban végzett felülvizsgálatokra és ellenőrzésekre vonatkozó esetleges jelentéseket vagy az e felülvizsgálatok és ellenőrzések tartalmát és eredményeit magában foglaló dokumentumokat; az ideiglenes lakást érintően a Bizottság és a lakás tulajdonosa között létrejött bérleti szerződést, valamint a 2006. április 26‑i határozatot.

45      2010. február 12‑i levelében a Bizottság benyújtotta az így kért dokumentumokat, megjegyezve, hogy az egyikhez – a marokkói képviselet‑vezető által a „Külszolgálat” igazgatóság igazgatójának címzett, amely igazgató a „Külkapcsolatok” főigazgatóságon belül a biztonsági kérdésekért felel, 2006. június 6‑i feljegyzés, amelynek mellékletét képezte a regionális biztonsági felelős kiküldetési jelentése – csak a felperes ügyvédei kizárólag a Közszolgálati Törvényszék hivatalának helyiségeiben férhetnek hozzá, és másolatot nem készíthetnek arról. Ugyanebben a levélben a Bizottság két másik dokumentumot is megemlített, amelyeket a „EU Korlátozott terjesztésű” minősítésük miatt véleménye szerint nem nyújthat be, és amelyeket egyébiránt a jogvita elbírálása szempontjából nem tartott relevánsnak, ugyanakkor kijelentette, hogy kizárólag a Közszolgálati Törvényszék számára kész azokat eljuttatni azzal a feltétellel, hogy az eljárási szabályzatának módosításáról szóló, 2001. november 29‑i 2001/844/EK, ESZAK, Euratom bizottsági határozatban (HL L 317., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 353. o.) foglalt biztonsági intézkedésekkel teljesen azonos biztonsági intézkedéseket szigorúan tiszteletben tartják.

46      A Közszolgálati Törvényszék úgy vélte, hogy e két, „EU Korlátozott terjesztésű” minősítésű dokumentum közül az, amelyet a Bizottság a „[»Személyzeti és igazgatási«] főigazgatóság [– »Biztonság« igazgatóság] »szabványok és kritériumok« dokumentumában meghatározott végleges lakásokra alkalmazandó, III. csoportnak megfelelő biztonsági intézkedésekre vonatkozó kivonatként” jelölt meg, különös jelentőséggel bírhat az ügy elbírálására. Következésképpen a 2010. március 17‑i végzésében a Közszolgálati Törvényszék e dokumentum benyújtását kérte a Bizottságtól. E végzésben a Közszolgálati Törvényszék pontosan megjelölte azon biztonsági intézkedéseket, amelyek az e dokumentumhoz való hozzáférésre vonatkoznak, többek között megjegyezve, hogy csupán a hivatalvezető és az ítélkező testület tagjai tekinthetnek be a dokumentumba kizárólag a Hivatal azon helyiségeiben, ahol azt őrizni fogják, és hogy sem a felperes, sem pedig annak ügyvédje nem jogosult ezen iratba betekinteni.

47      2010. március 17‑i végzésében a Közszolgálati Törvényszék megjegyezte, hogy amennyiben a jogvita eldöntését e dokumentumra kívánja alapozni, felmerül a kontradiktórius eljárás elve és az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a rendelkezései jelen ügyben való alkalmazási módjának kérdése, mivel ezen elv és e rendelkezések maguk után vonhatják azt, hogy a felperes legalábbis részben hozzáférjen az említett dokumentumhoz. E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék megállapította, az a tény, hogy az említett dokumentum „EU Korlátozott terjesztésű” minősítést visel, vagyis a 2001/844 határozat szerinti legalacsonyabb védelmi szintnek megfelelő minősítésű, önmagában véve nem indokolhatja az e dokumentum felperessel való közlésének teljes megtagadását. A Közszolgálati Törvényszék ugyanis megállapította először is, hogy a „EU Korlátozott terjesztésű” minősítést viselő dokumentumok nem szerepelnek az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló, 2001. május 30‑i, 1049/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 145., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 331. o.) 9. cikke értelmében vett „minősített dokumentumok” között, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen dokumentumra alkalmazható az e rendeletben létrehozott közös jogi szabályozás, amely az említett rendelet 4. cikkében említettek kivételével biztosítja az intézmények aktusaihoz való hozzáférést. A Közszolgálati Törvényszék másodsorban azt is megállapította, hogy a 2001/844 határozat szerint a minősített dokumentumokat a kibocsátó engedélyével vissza lehet minősíteni, vagy azok minősítését meg lehet szüntetni.

48      A Közszolgálati Törvényszék Hivatala személyi állományának írt, lepecsételt borítékba helyezett és átvételi elismervénnyel feladott 2010. március 30‑i levelében a Bizottság ötoldalas dokumentumot nyújtott be, amely a 2006‑os kiadású, a többek között a képviseletek személyi állományának rendelkezésére bocsátott lakásokra („staff houses”) alkalmazandó biztonsági intézkedésekre vonatkozó, „Szabványokról és kritériumokról szóló dokumentum” című irat („N & C 2006/DS3/A.W kiadás”; a továbbiakban: biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum) kivonatait tartalmazta. Ugyanebben a levélben a Bizottság hangsúlyozta, hogy ezen iratot kizárólag azért nyújtotta be, hogy a „Közszolgálati Törvényszék az eljárási szabályzat 44. cikke (2) bekezdésének megfelelően megvizsgálhassa, hogy azt bizalmasan kell‑e kezelni”. Újra kijelentette, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum számára nem tűnik relevánsnak a jogvita megoldása szempontjából, többek között mivel az a harmadik országokban található képviseletek személyi állományának rendelkezésére bocsátott végleges – és nem az ideiglenes – lakások helyzetére vonatkozik. A Bizottság azzal is érvelt, hogy minden esetben kizárható, hogy e dokumentum minősítését megszüntessék, és hogy azt akár részlegesen közöljék a felperessel, mivel az ilyen hozzáférhetővé tétel veszélyeztetné a harmadik országokban található képviseletek tisztviselőinek biztonságát. Azt is előadta, hogy az 1049/2001 rendelet nem alkalmazható a jelen eljárásban, és az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján mindenesetre közbiztonsági megfontolásokkal igazolható e dokumentum felperessel való közlésének megtagadása. A Bizottság mindazonáltal megjegyezte, hogy amennyiben a Közszolgálati Törvényszék úgy vélné, hogy e dokumentum a jogvita szempontjából releváns, a Közszolgálati Törvényszéknek a Bizottsággal együtt kellene megvizsgálnia a kontradiktórius eljárás és az említett dokumentumban szereplő információk bizalmas jellege védelmének összeegyeztetéséhez szükséges részletes szabályokat, mint „például a dokumentum összefoglalásának benyújtását (lásd a Bíróság 155/79. sz., AM & S kontra Bizottság ügyben 1981. február 4‑én hozott végzését), amely összefoglalóba kizárólag a felperes ügyvédje tekinthetne be az F‑2/07. sz., [a Közszolgálati Törvényszék 2010. április 15‑i ítéletéhez vezető Matos Martins kontra Bizottság] ügyben meghatározott körülmények között”.

49      A Bizottság 2010. március 30‑i levelét a Közszolgálati Törvényszék hivatalvezetője 2010. március 31‑én kapta meg. Az ítélkező testület tagjai a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonataiba a Hivatal helyiségeiben tekintettek bele.

50      A felperes ügyvédje a fenti 45. pont első mondatában említett dokumentumba a Közszolgálati Törvényszék Hivatalában tekintett bele. A felperes ügyvédje nem fért hozzá a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonataihoz.

51      A 2010. április 12‑i levelében a felperes előterjesztette észrevételeit a Bizottság által a 2010. január 22‑i végzésre válaszul benyújtott dokumentumokkal, és különösen azon dokumentummal kapcsolatban, amelybe a Közszolgálati Törvényszék Hivatalában tekinthetett be. E levélben a felperes hangsúlyozta, hogy e dokumentumok bizonyítják a biztonságra vonatkozó Bizottságot terhelő kötelezettséget, beleértve a Marokkóba beosztott személyi állomány ideiglenes lakásainak biztonságát is, és hogy a Bizottság által kötelezően megteendő intézkedések között többek között szerepelt a szakosodott társaság által biztosított szakszerű állandó őrzés is. Ilyen típusú őrzést a jelen esetben nem biztosítottak, miközben néhány nap alatt meg lehetett volna tenni. Az ilyen biztonsági intézkedés minden bizonnyal eltántorította volna az elkövetőt a bűntettei elkövetésétől, vagy legalábbis sürgős segítségnyújtást tett volna lehetővé, amely megmenthette volna a felperes fiának életét.

52      2010. május 20‑i végzésében a Közszolgálati Törvényszék elrendelte, hogy a Bizottság a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumról másik kivonatot nyújtson be, amely a II. vagy III. (közepes vagy magas veszélyességi szintű) csoportba tartozó harmadik országokban található képviseletek személyi állományának lakásaira alkalmazandó rácsfelszerelési előírásokra („installation requirements for grids”) vonatkozik. Az említett végzésben a Közszolgálati Törvényszék megjegyezte, hogy e dokumentum benyújtása és az ahhoz való hozzáférés ugyanolyan körülmények között történik, mint a Közszolgálati Törvényszék 2010. március 17‑i végzésében meghatározottak.

53      2010. június 2‑i levelében a Bizottság előterjesztette a felperes 2010. április 12‑i levelével kapcsolatos észrevételeit. Ezen észrevételekben (amelynek 57–60. pontját csupán a felperes ügyvédje tekintette meg a Hivatal helyiségeiben) a Bizottság hangsúlyozta, hogy a képviseletekre beosztott tisztviselők magánlakásait illetően széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, és csupán a gondoskodás általános kötelezettsége terheli. A szerződésen kívüli felelőssége csak a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértése esetén állapítható meg. A 2006. április 26‑i határozat kizárólag a munkahelyekre alkalmazandó, és semmilyen biztonsági intézkedést nem rendel el a képviseletekre beosztott személyi állomány – akár végleges, akár ideiglenes – lakásai vonatkozásában. A végleges lakásokat érintő biztonsági intézkedésekre hivatkozó egyetlen szöveg a „Külkapcsolatok” főigazgatóságnak a 2010. február 12‑i leveléhez csatolt útmutató. Márpedig ezen útmutató mindössze a házak és/vagy lakások védelmére vonatkozó, a képviselet‑vezetőknek szóló általános ajánlást tartalmaz, és széles mérlegelési mozgásteret hagy az adminisztrációnak a végrehajtás módja tekintetében. Mivel a felperes fiának lakása csupán ideiglenes volt, jogszabály értelmében semmilyen különleges biztonsági intézkedés nem vonatkozott rá. Ezenkívül a felperes fia elfogadta, hogy családjával e lakásba költözzön be. Mindenesetre ezen ideiglenes lakás biztonságos volt, a marokkói köztörvényes bűncselekmények gyakoriságának alacsony szintjét figyelembe véve megfelelő biztonsági intézkedésekkel volt ellátva, többek között a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumban a végleges lakásokra előírt őrzéshez hasonló szolgálat működött benne. Feltételezve akár, hogy a Bizottság mulasztást követett el, a felperes nem bizonyította, hogy a kárt közvetlenül a kifogásolt mulasztás okozta.

54      2010. június 8‑i levelében a Bizottság benyújtotta a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumnak a rácsfelszerelési kötelezettséget érintő kivonatát. E levélben a Bizottság hangsúlyozta, hogy ellentétben azzal, amit a Közszolgálati Törvényszék a 2010. május 20‑i végzésében megállapított, a biztonsági szabályokra és kritériumokra vonatkozó 2006‑os dokumentum 54.3. címében foglalt rácsfelszerelési kötelezettség csupán a III., és nem a II. csoportba tartozó képviseletek személyi állományának végleges lakására vonatkozik.

55      Az ítélkező tanács a Hivatal helyiségeiben betekintett a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumnak a rácsfelszerelési kötelezettséget érintő kivonatába.

56      A 2010. július 2‑i levelében a Közszolgálati Törvényszék jelezte a feleknek, hogy szerinte a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatai relevánsak a jogvita megoldása szempontjából. Elfogadva a Bizottságnak a 2010. március 30‑i levelében megfogalmazott javaslatát, a Közszolgálati Törvényszék tájékoztatta a feleket, hogy e kivonatokból összefoglalót kíván készíteni, és csatolni kívánja azt az ügy irataihoz. Megjegyezte, hogy ezen összefoglaló az említett dokumentum bizonyos részeit (a 37., 140. és 142. oldalon található részeket, vagyis három oldalt a Bizottság által a Közszolgálati Törvényszékhez eljuttatott hét oldalból) tartalmazná. A Közszolgálati Törvényszék felhívta a feleket a 2010. július 2‑i levélre vonatkozó észrevételeik előterjesztésére.

57      A 2010. július 9‑i levelében a Bizottság tudomásul vette a Közszolgálati Törvényszék 2010. július 2‑i levelét, és jelezte, hogy a harmadik országokban található képviseletek személyi állománya biztonságának feltétlen védelme miatt – amelyre már a 2010. március 30‑i és június 8‑i levelében is hivatkozott – csupán azt tudja elfogadni, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum összefoglalója az e dokumentum szóban forgó részeinek tárgyát jelölje meg, nem pedig hogy tartalmazza az említett dokumentum kivonatait. A Közszolgálati Törvényszék felhívására válaszolva a Bizottság a 2010. szeptember 22‑i levelében kifejtette, hogy a releváns részek „tárgyának” összefoglalója alatt mit kell érteni, és példaként elkészítette a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum 140. oldalán szereplő 54.3. részének lehetséges összefoglalóját.

58      2010. július 13‑i levelében a felperes tudatta a Közszolgálati Törvényszékkel, hogy egyetért azzal a javaslattal, hogy a Közszolgálati Törvényszék a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatairól összefoglalót készítsen.

59      2010. október 6‑i levelében a Közszolgálati Törvényszék megküldte a Bizottságnak a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum 37., 140. és 142. oldalán található releváns részeinek összefoglalóját, amely nem a dokumentum kivonatait tartalmazta, hanem az említett részek tárgyára utalt, ahogyan azt a Bizottság javasolta.

60      2010. október 6‑i levélében a Közszolgálati Törvényszék azt a kérdést intézte a felpereshez, hogy kéri‑e a névtelenség biztosítását az eljárás során. A felperes nem válaszolt e kérdésre.

61      2010. október 19‑i levelében a Bizottság előterjesztette észrevételeit az összefoglaló tervezetéről, és azt kérte, hogy a Törvényszék e tervezet címéből törölje a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum 37. oldalra való utalást.

62      A Közszolgálati Törvényszék helyt adott a Bizottság e kérelmének, és elkészítette a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatainak végleges összefoglalóját.

63      Ezen összefoglalót megküldték a Bizottságnak. Ami a felperest illeti, az említett összefoglalót csak az ügyvédje tekinthette meg a Közszolgálati Törvényszék Hivatalának helyiségeiben 2010. november 30‑án.

64      Tekintettel a 2009. december 15‑i tárgyalást követően benyújtott bizonyítékokra, a Közszolgálati Törvényszék második tárgyalást tartott szükségesnek.

65      E második tárgyalásra készített előkészítő jelentésben a Közszolgálati Törvényszék felhívta a feleket, hogy a szóbeli előadásukat a következő kérdésekre összpontosítsák:

„1./ Eljárási kérdések:

a) A felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján előterjesztett kártérítési kérelmében nem kérte a nem vagyoni kárának megtérítését; elfogadható‑e, hogy ilyen kártérítési kérelmet terjesszen a Közszolgálati Törvényszék elé?

b) A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum a jogvita jogi hátterét képezi‑e?

c) E dokumentum releváns kivonatait, amelyeket jogszerű biztonsági okok miatt csak rövid összefoglaló formájában lehet közölni a felperessel, figyelembe veheti‑e mindezek ellenére a Közszolgálati Törvényszék annak értékelésében, hogy a jelen esetben a Bizottság kötelezettségszegést követett‑e el? Ezen dokumentum bizalmas jellegének védelme és a felperes hatékony bírói felülvizsgálathoz való joga közötti megfelelő egyensúly igénye nem vonja‑e maga után a jelen ügy körülményei között, hogy a Közszolgálati Törvényszék eltérjen az eljárási szabályzata 44. cikkének 1. §‑ától (lásd analógia útján az [Európai Emberi Jogok Bíróságának a 3455/05. sz., A és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2009. február 19‑én hozott ítéletét], és különösen annak 205–208. pontját)?

2./ Az ügy érdemét érintő kérdések:

a) Mi a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum jogi hatálya?

b) Kötelezettségszegést követett‑e el a Bizottság a felperes fiának rendelkezésére bocsátott ideiglenes lakásra alkalmazandó biztonsági intézkedések végrehajtása során?

c) A Bizottság esetleges kötelezettségszegése és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés közvetlen és biztos‑e?

d) Feltételezve, hogy a Bizottság a felelősségének megállapítását megalapozó kötelezettségszegést követett el, az áldozatok esetleges kötelezettségszegése vagy harmadik személyre visszavezethető körülmény miatt a teljes kárért vagy annak csak egy részéért tekinthető‑e felelősnek?

e) A kárnak a Bizottság kötelezettségszegéséhez közvetlenül kapcsolódó részét kellően megtérítette‑e az intézmény?”

66      A tárgyalás előtt a Bizottság a 2010. november 26‑i levelében néhány észrevételt fogalmazott meg a tárgyalásra készített előkészítő jelentésről a jelentés 1. pontjának c) alpontjában szereplő kérdéssel kapcsolatban. Többek között hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a Közszolgálati Törvényszék által készített összefoglaló megfelelő egyensúlyt biztosít a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum bizalmas jellege védelmének szükségessége és a felperes védelemhez való joga között. A Közszolgálati Törvényszék az eljárási szabályzata 44. cikke 1. §‑ának megsértése nélkül nem alapozhatja az ügy iratainak elemzését a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum azon kivonataira, amelyek nem szerepelnek ezen összefoglalóban. A Bizottság mindazonáltal – amennyiben a Közszolgálati Törvényszék szerint a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum neki megküldött kivonatai tartalmazzák az összefoglalóban nem szereplő információkat – késznek mutatkozott azon lehetőség megvizsgálására, hogy a Közszolgálati Törvényszék a második tárgyalást megelőzően kiegészítse az összefoglalót amellett, hogy továbbra is ügyel az e dokumentum bizalmas jellege védelmének szükségessége és a felperes védelemhez való joga közötti megfelelő egyensúly biztosítására.

67      2010. december 2‑án a feleknek telefaxon megküldött levelében a Közszolgálati Törvényszék kifejtette, hogy a jelen jogvitában nem a dokumentum bizalmas jellegének védelme és a felperes védelemhez való joga közötti, hanem a dokumentum bizalmas jellegének védelme és a hatékony bírói jogvédelem követelménye közötti megfelelő egyensúly megtalálásáról van szó, mivel a felperesnek hatékony bírói felülvizsgálatot kell biztosítani, miközben az adminisztráció visszatart egyes, a felperes keresete szempontjából releváns dokumentumokat. A Közszolgálati Törvényszék felhívta a feleket, hogy e tekintetben a Bíróság C‑438/04. sz. Mobistar‑ügyben 2006. július 13‑án hozott ítéletének 40. pontjára és a C‑450/06. sz. Varec‑ügyben 2008. február 14‑én hozott ítéletének többek között az 52., 53. pontjára és a rendelkező részére hivatkozzanak. A Közszolgálati Törvényszék a Bizottságot annak a tárgyalást megelőzően történő megválaszolására is felkérte, hogy kész‑e elfogadni, hogy az összefoglaló megjelölje, pontosan milyen biztonsági intézkedéseket (az őrzés, a riasztórendszer, a vészjelző gombok, az ablakvédő rácsok jellemzői) tartalmazott a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum a III. veszélyességi szintű csoportba tartozó képviseletek személyi állományának lakásai vonatkozásában. A Közszolgálati Törvényszék jelezte, hogy kizárólag a felperes ügyvédje férne hozzá az új összefoglalóhoz.

68      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2010. december 3‑án telefaxon érkezett levélben a Bizottság azt válaszolta, hogy nem fogadja el azt, hogy az összefoglaló pontosan megjelölje a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumban foglalt biztonsági intézkedéseket.

69      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2010. december 6‑án érkezett levélben a felperes előadta, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum releváns a jogvita eldöntése szempontjából. A felperes – miután megállapította, hogy az az összefoglaló, amelyhez az ügyvédje hozzáfért, csupán az említett dokumentum tárgyáról, és nem a benne szereplő biztonsági intézkedések tartalmáról szólt – a hatékony bírói jogvédelemhez való jogára és a fegyveregyenlőség elvére tekintettel kérte az e dokumentum releváns kivonataihoz való hozzáférést, legalább az ügyvédje számára. A felperes hangsúlyozta, nem tűnik úgy, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum – a 2001/844 határozat szerinti legalacsonyabb – minősítési szintje igazolhatja a hozzáférés Bizottság általi megtagadását. A versenyjog területén az „EU Korlátozott terjesztésű” dokumentumok a szükséges védelmi intézkedések (fénymásolat készítésének tilalma, kizárólag a felek ügyvédjeinek hozzáférése) megtétele után rendszerint hozzáférhetők az eljárás felei számára. Amennyiben a Közszolgálati Törvényszék úgy véli, hogy nem tudja kiegészíteni a már elkészített összefoglalót, és nem közölheti a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatait a felperessel, a Bíróság ítélkezési gyakorlata (a fent hivatkozott Varec‑ügyben hozott ítélet) alapján – eltérve az eljárási szabályzata 44. cikkének 1. §‑ától – a jogvitát e dokumentum birtokában lévő releváns kivonatainak, és nem csak az összefoglaló figyelembevételével kell elbírálnia.

70      A második tárgyalásra 2010. december 8‑án került sor. A tárgyalás során a Bizottság kijelentette, hogy amennyiben a Közszolgálati Törvényszék úgy véli, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum alkalmazandó az ideiglenes lakásokra, nem ellenzi, hogy az a jogvitát az összefoglalón kívül e dokumentum releváns kivonatait figyelembe véve bírálja el.

 A jogkérdésről

I –  A kereset tárgyáról

71      A felperes ugyan formálisan a kinevezésre jogosult hatóság 2009. február 3‑i határozatának megsemmisítését kéri, emlékeztetni kell azonban arra, hogy az ilyen határozat, amellyel az adminisztráció a felperes kártérítési igényeiről foglalt állást, a Közszolgálati Törvényszék elé terjeszthető kártérítési kérelmet megelőző közigazgatási eljárás szerves részét képezi, és egyetlen következménye, hogy lehetővé teszi azt, hogy a felperes kártérítési kérelemmel fordulhasson a Közszolgálati Törvényszékhez. Következésképpen a felperes által előterjesztett megsemmisítésre irányuló kereseti kérelmek nem értékelhetők önállóan, a kártérítésre irányuló kereseti kérelmektől függetlenül (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑90/95. sz., Gill kontra Bizottság ügyben 1997. december 18‑án hozott ítéletének 45. pontját).

72      Következésképpen a keresetet úgy kell vizsgálni, mint amelynek egyetlen célja azon kár megtérítése, amelyet a felperesnek, az elhunyt tisztviselőnek és gyermekeinek a Bizottság magatartása okozott.

II –  Az elfogadhatóságról

A –  A felek érvei

73      A Bizottság több elfogadhatatlansági kifogásra hivatkozik.

74      Először is azzal érvel, hogy a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján benyújtott 2008. február 25‑i kártérítési kérelmében a kártérítési igényeit a vagyoni kárra korlátozta, és nem terjesztett elő a nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelmet. A keresetlevél tehát elfogadhatatlan, mivel az az elhunyt tisztviselő, annak gyermekei és a felperes nem vagyoni kárának megtérítésére irányul.

75      Másodsorban az elhunyt tisztviselő vagyoni kárát illetően, egyrészt a személyzeti szabályzat 73. cikke nem említi az áldozatot a jogosultak között. Az áldozat tehát az EK 236. cikkére alapított, szerződésen kívüli felelősség megállapítására irányuló keresetben nem hivatkozhat eredményesen a kárra. Következésképpen mivel az elhunyt tisztviselő a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján semmilyen jogosultságnak nem címzettje, a nemo dat quod non habet (senki sem adhatja azt, amivel nem rendelkezik) elv alapján semmilyen jog nem ruházható a felperesre. Másrészt az EK 236. cikk alapján indított kártérítési kereset csak a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti kártérítést kiegészítő kártérítés igénylését teszi lehetővé, és csupán azon személyek terjeszthetik azt elő, akik e rendelkezés személyi hatálya alá tartoznak.

76      Harmadszor, ami a felperesnek okozott nem vagyoni kárt illeti, e kárt a 2008. szeptember 10‑i panasz nem említi, így az elfogadhatatlan. Ezenkívül a felperes nem tartozik a személyzeti szabályzat 73. cikkében foglalt jogosultak közé, és ezért az EK 236. cikke értelmében vett szerződésen kívüli felelősség alapján keletkezett kárra eredményesen nem hivatkozhat.

77      Negyedszer, ami az elhunyt tisztviselő gyermekeit ért nem vagyoni kárt illeti, e kár nem fogadható el az EK 236. cikkre alapított kártérítési kereset alátámasztására, mivel az áldozat gyermekeit a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti jogosultság nem illeti meg. Ezenkívül a felperes nem nyújtott be bizonyítékkezdeményt a megélhetésében keletkezett kárral kapcsolatban.

78      Ötödször a felperes azon érvét illetően, amely szerint az elhunyt tisztviselő, ha életben maradt volna, jóval magasabb tőkét hagyott volna a gyermekeire, mint a Bizottság által a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján fizetett összeg, azt egyetlen bizonyíték sem támasztja alá, és az teljes mértékben pontatlan. Ráadásul a felperes semmilyen más olyan jövedelemforrásról (például az elhunyt tisztviselő és a házastársa esetleges életbiztosításából származó jövedelem) nem ad számot, amely lehetővé tenné az általa képviselt jogutódokat ért tényleges jövedelemcsökkenés meghatározását.

79      Hatodszor a keresetlevében hivatkozott második vagy harmadik jogalap – a Bizottság jogszerű cselekményért való akár objektív felelőssége és a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében vett felelősség – nem szerepelt a 2008. február 25‑i kártérítési kérelemben. Ezenkívül e két jogalaphoz semmilyen olyan bizonyíték nem társul, amely lehetővé tenné a hivatkozott kár mennyiségi meghatározását, és azok egyetlen kereseti kérelmeknek sem képezik részét. E jogalapokat tehát elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

80      Végül, a felperes nem nyújtotta be az elhunyt tisztviselő gyermekei további gyámjainak meghatalmazását, amely igazolná, hogy jogosult a gyermekek nevében és javára keresetlevelet benyújtani. Nem rendelkezik tehát kereshetőségi joggal.

B –  A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

81      Először is meg kell vizsgálni a jelen ítélet 74–77. pontjában említett elfogadhatatlansági kifogásokat, amelyek mind a felperes nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelmeire vonatkoznak.

82      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke szerinti jogorvoslati rendszerben, amennyiben a kereset szigorúan kártérítésre irányul – abban az értelemben, hogy nem tartalmaz valamely meghatározott aktus megsemmisítése iránti kérelmet, hanem kizárólag olyan kötelezettségszegésekkel vagy mulasztásokkal okozott állítólagos károk megtérítésére irányul, amelyek joghatás hiányában nem minősülhetnek sérelmet okozó aktusoknak –, a közigazgatási eljárásnak a kereset későbbi elfogadhatatlanságának terhe mellett feltétlenül az érdekelt olyan kérelmével kell megindulnia, amely felhívja a kinevezésre jogosult hatóságot az állítólagos károk megtérítésére, majd – adott esetben – a kérelmet elutasító határozat elleni panasz benyújtásával kell folytatódnia (lásd többek között az Elsőfokú Bíróság T‑44/93. sz., Saby kontra Bizottság ügyben 1995. július 13‑án hozott ítéletének 31. pontját).

83      Egyébiránt az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróság elé terjesztett kereseti kérelemnek ugyanarra a tárgyra kell vonatkoznia, mint amely a panaszban szerepelt, és ugyanazon az indokon alapuló kifogásokat kell tartalmaznia, mint a panasznak, mivel e kifogásokat a bírósági eljárásban ki lehet fejteni olyan jogalapok és érvek bemutatásával, amelyek a panaszban ugyan nem szerepelnek, ahhoz azonban szorosan kapcsolódnak (lásd például a Bíróság C‑62/01. P. sz., Campogrande kontra Bizottság ügyben 2002. április 23‑án hozott ítéletének 34. pontját).

84      A Közszolgálati Törvényszék a közelmúltban megállapította, hogy a „indok” fogalmát kiterjesztően kell értelmezni (a Közszolgálati Törvényszék F‑45/07. sz., Mandt kontra Parlament ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítéletének 119. pontja). Ezen ítélkezési gyakorlati útmutatást a Közszolgálati Törvényszék ugyan a megsemmisítési eljárással kapcsolatban nyújtotta, ez azonban nem zárja ki, hogy az a kártérítési keresetekre is alkalmazható legyen az utóbbi különleges jellemzőinek tiszteletben tartása mellett. Márpedig szigorúan a kártérítés területén az „indok” fogalma nem az előző pontban idézett ítélkezési gyakorlat értelmében vett „kifogásra” való hivatkozásként, hanem az érintett tisztviselő által a kártérítési kérelemben felhozott „kárként” határozható meg. E károk határozzák meg a tisztviselő által kért kártérítés tárgyát, és következésképpen azon kérelem tárgyát, amelyről az adminisztrációnak határoznia kell.

85      Az előző három pontban kifejtett megfontolásokból következik, hogy a különböző károkra alapított kártérítési kérelmek csak akkor elfogadhatók a Közszolgálati Törvényszék előtt, ha azokat megelőzte először az adminisztrációhoz címzett ugyanolyan tárgyú és ugyanazon károkra alapított kérelem, majd az említett kérelemről az adminisztráció kifejezett vagy hallgatólagos módon elfogadott határozatával szemben előterjesztett kifogás.

86      Ez nem zárja ki, hogy az érintett tisztviselő az adminisztrációhoz címzett kérelmében szereplő igények összegét kiigazítsa, többek között, ha e károk később súlyosbodnak, vagy ha e károk terjedelme csak a kérelem benyújtását követően válik ismertté vagy értékelhetővé (lásd ebben az értelemben a kárnak a kereseti szakban való számszerűsítésének lehetőségéről a Bíróság C‑150/03. P. sz., Hectors kontra Parlament ügyben 2004. szeptember 23‑án hozott ítéletének 62. pontját), azonban ezt csak akkor teheti meg, ha az a kár, amely címén kártérítést kér, szerepelt az említett kérelemben.

87      A jelen esetben, jóllehet a felperes ugyanazon tények káros következményei helyreállítását kívánja, mint a 2008. február 25‑i kérelmében megfogalmazottak, a kártérítési kérelmei a neki, az elhunyt fiának, és az unokáinak okozott különböző nem vagyoni károk megtérítésén alapulnak.

88      Márpedig kétségtelen, hogy a 2008. február 25‑i levelében foglalt kártérítési kérelemben a felperes csak a vagyoni kárának megtérítését igényelte, és egyáltalán nem hivatkozott Közszolgálati Törvényszék előtt felhozott nem vagyoni károkra.

89      Igaz, hogy később, a panaszában a felperes nemcsak a vagyoni, hanem a nem vagyoni kárának megtérítését is kérte, ami lehetővé tette az adminisztráció számára, hogy a panaszt elutasító határozatban e károkról is állást foglaljon a kereset benyújtása előtt. A panaszt elutasító határozat e részét azonban az adminisztrációnak az említett károkról hozott első határozataként kell vizsgálni. Márpedig a felperes ez utóbbi határozattal szemben nem terjesztett elő panaszt – pedig azt kellett volna tennie –, és ezért nem tartotta tiszteletben a két szakaszból álló közigazgatási eljárást, amely feltétlenül szükséges az e károkra alapított kártérítési kérelmek elfogadhatóságához.

90      Ami a Bíróság 224/87. sz., Koutchoumoff kontra Bizottság ügyben 1989. január 26‑án hozott ítéletre alapított, a felperes által a második tárgyaláson előadott érvelést illeti, annak nem lehet helyt adni. A Bíróság ugyanis jóllehet ezen ítéletben elfogadta, hogy a felperes első alkalommal a bíróság előtt terjesszen elő kártérítési kérelmet, ez azért történt, mert az érdekeltnek sérelmet okozó aktus jogszerűségének a panaszban előadott vitatása az ezen aktus által okozott kár megtérítésére irányuló kérelmet vonhatta maga után. Márpedig a jelen jogvita tisztán kártérítési jellegű, és nem a felperesnek sérelmet okozó határozat jogszerűségének vitatásához kapcsolódik.

91      Következésképpen a nem vagyoni kártérítés iránti kérelmeket a jelen eljárásban mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani, anélkül hogy vizsgálni kellene az ellenük felhozott egyéb elfogadhatatlansági kifogásokat.

92      Másodsorban, ami a Bizottságnak a jelen ítélet 78. pontjában ismertetett érveit illeti, a Közszolgálati Törvényszék úgy ítéli meg, hogy azok ahhoz a kérdéshez kapcsolódnak, hogy a felperes a személyzeti szabályzat szerinti juttatások címén a Bizottság által már kifizetett összegek miatt elvesztette‑e a kereshetőségi jogát; e kérdést a Közszolgálati Törvényszék az első jogalap érdemi vizsgálatának keretében a következőkben fogja vizsgálni.

93      Harmadszor, ami a kereset második és harmadik jogalapjával szemben felhozott, a jelen ítélet 79. pontjában említett elfogadhatatlansági kifogásokat illeti, először is – a Közszolgálati Törvényszéknek a jogvita érdemének elbírálására rendelkezésére álló tényezőkre tekintettel és a gondos igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó okokból – azt kell megvizsgálni, hogy az intézmény – akár objektív – felelőssége megállapítható‑e a jogszerű aktusért, vagy az alapulhat‑e a személyzeti szabályzat 24. cikkének rendelkezésein. Ha a Közszolgálati Törvényszék szerint a felperes e két jogalapra alapított kártérítési kérelmei nem megalapozottak, és a keresetet el kell utasítani, nem lesz szükséges ezen elfogadhatatlansági kifogások vizsgálata (a Bíróság C‑23/00. P. sz., Tanács kontra Boehringer ügyben 2002. február 26‑án hozott ítéletének 52. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑250/06. P. sz., Ott és társai kontra Bizottság ügyben 2008. május 22‑én hozott ítéletének 75. és 76. pontja; a Közszolgálati Törvényszék F‑4/06. sz., Villa és társai kontra Parlament ügyben 2006. november 14‑én hozott ítéletének 21. pontja, valamint az F‑32/08. sz., Klein kontra Bizottság ügyben 2009. január 20‑án hozott ítéletének 20. pontja).

94      Negyedszer és utolsó sorban, ami az arra alapított elfogadhatatlansági kifogást illeti, hogy a felperes az elhunyt tisztviselő jogutódjainak képviselőjeként nem rendelkezik kereshetőségi joggal, mivel nem kapta meg a jogutódok további gyámjainak hozzájárulását, meg kell állapítani, hogy a felperes a Közszolgálati Törvényszék 2010. június 15‑i azon felhívására, hogy nyújtson be azt bizonyító dokumentumot, hogy a gyámtársak hozzájárulásával jár el, 2010. június 17‑én levélben benyújtotta az utóbbiak által aláírt meghatalmazást. A Közszolgálati Törvényszék következésképpen az eljárási szabályzat 36. cikke alapján meg tudja állapítani, hogy a keresetlevél megfelel az e szabályzat 35. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt követelményeknek. Ezen elfogadhatatlansági kifogást tehát el kell utasítani.

95      Feltételezve akár, hogy az ilyen meghatalmazás keresetlevéllel együtt történő benyújtásának elmulasztása nem orvosolható a bírósági eljárásban, a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet mindenesetre arra, hogy a Bíróság már megállapította: az, hogy valamely jogalany nem igazolja a bíróság előtti a nemzeti jog alapján fennálló kereshetőségi jogát, nem zárja ki feltétlenül azt a lehetőséget, hogy az uniós bírósághoz forduljon (lásd ebben az értelemben a megalakulás alatti azon társasággal kapcsolatban, amelynek a Bizottság engedélyezte a közbeszerzési eljárásban való részvételt, és az ajánlatát érvényesnek fogadta el: a Bíróság 135/81. sz., Groupement des Agences de voyages kontra Bizottság ügyben 1982. október 28‑án hozott ítéletet).

96      Ráadásul a jelen esetben a Bizottság a felperes panaszára adott válaszában nem érvelt azzal, hogy az csak az elhunyt tisztviselő jogutódjai többi társgyámjának hozzájárulásával járhat el, jóllehet a panasz képezte a kereset előtti utolsó eljárási szakaszt.

III –  Az ügy érdeméről

A –  Az első, arra alapított jogalapról, hogy a Bizottság elmulasztotta a tisztviselője védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettségét

1.     A felek érvei

97      A felperes szerint teljesül a Bizottság szerződésen kívüli felelőssége megállapításának azon feltétele, amely az ezen intézmény magatartásának jogellenességére vonatkozik. A Bizottság ugyanis gondatlan volt az őt munkáltatóként terhelő, biztonságra vonatkozó azon általános kötelezettség tiszteletben tartásában, amely közvetlenül a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése szerinti segítségnyújtási kötelezettségből ered, és amelynek terjedelme különleges a harmadik országokban dolgozó tisztviselők, valamint családjuk esetében.

98      A Bizottság megsértette azon kötelezettségét, hogy biztonságos lakást nyújtson az elhunyt tisztviselőnek és családjának, amely kötelezettség még inkább kényszerítő erejű, amennyiben a tisztviselő a személyzeti szabályzat X. melléklete 5. cikkének (1) bekezdése értelmében köteles abban a lakásban tartózkodni, amelyet az intézmény bocsát a rendelkezésére. A Bizottság gondatlanságát bizonyítja, hogy az alkalmi elkövető, ráadásul alkohol és kábítószer hatása alatt, könnyen, betörés nélkül és akadálytalanul jutott be az elhunyt tisztviselő által lakott házba. A Bizottság egyáltalán nem biztosította, hogy az étkező ablakának rácsai hatékony akadályt jelentsenek. Márpedig azok nem voltak alkalmasak a feladatuk betöltésére. Nem bizonyított az a körülmény, hogy e helyiség ablaka nyitva lett volna, és arra semmi esetre sem lehet hivatkozni a Bizottság felelősségének kimentése érdekében. Ezenkívül a Bizottságnak kell felelősséget vállalnia amiatt, hogy nem dolgozott éjjeliőr a betörés időpontjában. Ráadásul mégoly csekély költségű és hatékony intézkedéseket sem tettek meg, mint riasztórendszer és/vagy vészjelzőgomb beszerelése, miközben a 2007. augusztus 6‑i írásbeli válasz szerzője azokra „alapvető” biztonsági intézkedésként hivatkozott.

99      Ami az elhunyt tisztviselő által az ideiglenes lakás rendelkezésre bocsátása során adott hozzájárulást illeti, az semmi esetre sem menti fel a Bizottságot a biztonsággal kapcsolatos kötelezettségei alól. Egyébiránt nem a tisztviselő választotta ki e lakást, amelyet a Bizottság a Rabatba való érkezése előtt bérelt ki.

100    A felperes kifejti, egyáltalán nem állítja, hogy a Bizottságnak kellett volna az elhunyt tisztviselő és családja teljes biztonságát biztosítania, hanem mindössze úgy véli, hogy nem tették meg a minimális, hatékony és ésszerű intézkedéseket, amelyek tényleges védelmet képeztek volna a fia és családja biztonsága szempontjából.

101    A Bizottság emlékeztet azon ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a személyzeti szabályzat 73. cikke szerinti ellátásokban részesülő tisztviselő, vagy jogutódjai csak akkor terjeszthetnek elő eredményesen az érintett intézmény szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránti keresetet, ha ezen ellátások nem elegendők az okozott kár megtérítésére. Ezen ítélkezési gyakorlat alkalmazható a személyzeti szabályzat alapján a jelen jogvitában az elhunyt tisztviselő jogutódjainak fizetett egyéb ellátásokra. Márpedig a felperes, akire a bizonyítási teher hárul, nem bizonyította, hogy a Bizottság által a jelen ügyben fizetett összegek e tekintetben nem elegendők. A Bizottság ezért kétségeket fogalmaz meg a felperes eljáráshoz fűződő érdekének fennállásával kapcsolatban, legalábbis az állítólagos nem vagyoni károkat illetően. A vagyoni kárral kapcsolatban pedig a felperes az általa kért kártérítés meghatározásakor egyáltalán nem vette figyelembe az elhunyt tisztviselő jogutódjainak a személyzeti szabályzat alapján juttatott ellátásokat, miközben a fent említett ítélkezési gyakorlat kizárja, hogy a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kiegészítő kereset ugyanazon károk kétszeri megtérítéséhez vezessen.

102    A Bizottság nem vitatja az őt munkáltatóként terhelő, biztonságra vonatkozó általános kötelezettséget, azonban a felperessel szemben azt állítja, hogy megtette a helyzet által igényelt megfelelő védelmi intézkedéseket, ami kizárja, hogy kötelezettségszegést követett volna el. A Bizottság által e kérdésben védekezésként előadott érveket a jelen ítélet 53. pontja tartalmazza. Egyébiránt a Bizottság szerint a felperes által hivatkozott károkért egyedül maga az elkövető felelős. A felperes fia is bizonyos mértékig gondatlanságot tanúsított, amely hozzájárult a károk megvalósulásához, többek között a Marokkóba való indulása előtt nem vett részt azokon a biztonságról tartott tájékoztatókon, amelyet a Bizottság a harmadik országokban található képviseleteibe kiküldött személyek számára szervezett, és a kettős emberölés éjszakáján nyitva hagyta a lakása egyik ablakát.

103    A felperes ügyvédje – miután a Közszolgálati Törvényszék Hivatalának helyiségeiben megtekintette a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatait – hangsúlyozta, hogy e dokumentum a Bizottságra nézve kötelező jellegű, és megjelölte azokat a feltételeket, amelyeket maga a Bizottság határozott meg a mérlegelési jogkörét gyakorolva. Azt is állította, hogy a Bizottság, miközben tudatában volt a marokkói álláshelyeket betöltő tisztviselői által viselt veszélyeknek, nem tartotta tiszteletben az e dokumentumban előírt egyik intézkedést sem. A Bizottság e mulasztása nélkül a kettős emberölést nem követték volna el. Ezenkívül, ha végrehajtották volna a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum szerinti biztonsági intézkedéseket, a felperes fia vészjelzést adhatott volna le, és túlélhette volna a sérüléseit. Így azonban megfosztották a túlélés esélyétől. A Bizottság kötelezettségszegése és a károk közötti okozati összefüggés egyértelműen bizonyított. A Bizottság felelősségét nem csökkenti a megölt tisztviselő semmilyen kötelezettségszegése.

104    A Bizottság azzal válaszolt, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum nem volt alkalmazandó az olyan ideiglenes lakásokra, mint amelyet a felperes fiának rendelkezésére bocsátottak, és hogy az mindenesetre csupán ajánlásokat, és nem kötelező jellegű intézkedéseket fogalmaz meg. A jelen esetben tehát az adminisztráció széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezett, amelynek nyilvánvalóan nem lépte túl a határait, mivel a jelen esetben végrehajtott védelmi intézkedések elegendők és ésszerűek voltak.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

a)     A Bizottság azon kifogásáról, hogy az állítólagos károk már teljes mértékben megtérültek

105    Először is meg kell vizsgálni, hogy a felperes megfelel‑e az ahhoz szükséges feltételnek, hogy megtérítendő kárt igazoljon, amely nélkül a kártérítési kérelmét el kellene utasítani. A Bizottság ugyanis azt állítja, hogy a felperes által hivatkozott károkat teljes mértékben megtérítik a személyzeti szabályzat alapján az elhunyt tisztviselő jogutódjainak fizetett ellátások. Hiányzik tehát az egyik olyan feltétel – a nem megtérített kár fennállására vonatkozó bizonyíték –, amelytől az Unió felelősségének megállapítása függ, így a keresetet el kell utasítani, és nem szükséges annak vizsgálata, hogy a Bizottság követett‑e el kötelezettségszegést. A felperes azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat szerinti, átalány jellegű ellátások egyáltalán nem elegendők a jelen esetben okozott jelentős, az uniós intézmények történetében példa nélküli vagyoni és nem vagyoni károk megfelelő megtérítésének biztosítására. A kiegészítő kártérítés az ítélkezési gyakorlat alapján a jogvita körülményeinek különleges jellegére tekintettel járna (a Bíróság 169/83. sz. és 136/84. sz., Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1986. október 8‑án hozott ítélete).

106    E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a személyzeti szabályzat szerint az elhunyt tisztviselő jogutódjainak járó ellátások átalányjellege miatt a jogutódok megalapozottan kérhetnek kiegészítő kártérítést az intézménytől, amennyiben ez utóbbit felelősség terhelheti a tisztviselő haláláért, és a személyzeti szabályzat szerinti ellátások nem elegendők az okozott kár teljes megtérítéséhez (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 13. pontját, és a Bíróság C‑257/98. P. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1999. szeptember 9‑én hozott ítéletének 22. és 23. pontját).

107    Elsősorban az Unió felelősségének megállapítását kívánó félnek kell meggyőzően bizonyítania az általa állított kár létét, mértékét, valamint az e kár és az intézmények jogellenes magatartása közötti okozati összefüggést (lásd többek között a Bíróság 26/74. sz., Roquette frères kontra Bizottság ügyben 1976. május 21‑én hozott ítéletének 22. és 23. pontját, és C‑401/96. P. sz., Somaco kontra Bizottság ügyben 1998. május 7‑én hozott ítéletének 71. pontját).

108    Kétségtelen, hogy a Bizottság arra alapítja az érvelését, hogy a személyzeti szabályzat szerinti ellátások által nyújtott kártérítés megfelelő jellege elfogadhatatlansági kifogásnak tekinthető, és a Bizottság láthatóan úgy véli, hogy a felperesnek az eljáráshoz fűződő érdeke már nem áll fenn. Következésképpen az állandó ítélkezési gyakorlat alapján megállapítható lenne, hogy a felperes eljáráshoz fűződő érdekének hiányára hivatkozó alperesnek kellene azt bizonyítania, hogy a kereset ezen okból elfogadhatatlan.

109    A Bizottság érvelésének ilyen értelmezése azonban nem fogadható el. A Bizottság elgondolása ugyanis annak hangsúlyozásában áll, hogy a felperes nem teljesíti az egyik olyan alapvető feltételt, amelytől az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapítása függ, azaz nem bizonyít megtérítendő kárt. Márpedig, mivel a felperesnek kell bizonyítania az általa megtéríteni kért kár fennállását és terjedelmét, neki kell azt bizonyítania, hogy a hivatkozott károkat a személyzeti szabályzat szerinti ellátások nem térítették meg teljes mértékben (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 16. pontját).

110    A jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék szerint a felperes e tekintetben elegendő bizonyítékot terjesztett elő.

111    Először is az az elgondolás, amelyre a felperes a vagyoni kár jogcímén kért összegek azon becslését alapozta, amely az elhunyt tisztviselő jogutódjait ért pénzügyi veszteség – vagyis az, hogy a tisztviselő a nyugdíjkorhatárig elláthatta volna feladatát – legalább hozzávetőleges értékelését jelenti, elfogadhatónak és ésszerűnek tűnik, még akkor is, ha igaz, hogy az így figyelembe vett időszak 26 év. A priori nem túlzott tehát a keresetben említett 2 552 837,96 euró, amely azon illetmények összegének felel meg, amelyet a felperes fia akkor kapott volna meg, ha a nyugdíjkorhatárig alkalmazásban marad. Egyébiránt a felperes nem terjesztett elő kérelmet azon nyugdíjjogosultságok elvesztése miatt, amelyeket a fia ugyanezen időszakban szerezhetett volna meg, miközben az uniós bíróság elismeri, hogy e jogosultságokat figyelembe lehet venni a vagyoni kár értékelésekor (lásd az Elsőfokú Bíróság T‑45/01. sz., Sanders és társai kontra Bizottság ügyben 2004. október 5‑én hozott ítéletének 167. pontját, valamint T‑45/01. sz., Sanders és társai kontra Bizottság ügyben 2007. július 12‑én hozott ítéletének 87–90. pontját).

112    Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az így számított összeg még abban a Bizottság által a válasza 54. pontjában jelzett esetben is meghaladja a személyzeti szabályzat szerinti azon teljes összeget, amelyet a Bizottság az elhunyt tisztviselő jogutódjainak már megfizetett vagy meg fog fizetni, ha az említett ellátásokat mindaddig fizetik, amíg az árvák el nem érik a 26 éves korukat (ebben az esetben a becsült összeg 2 478 375,47 euró).

113    Végül a felperes által kért 2 552 837,96 euró az első tárgyaláson bemutatott táblázatban közel négymillió euróra változott, figyelembe véve többek között a besorolási fokozatban való azon előléptetéseket, amelyekben a fia a felperes szerint részesült volna. Kétségtelen, hogy ezen előléptetések természetszerűleg feltételezettek, mivel a tisztviselők nem rendelkeznek ilyen, előmenetelhez való joggal. Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság az elhunyt tisztviselőt a besorolási fokozatban való kivételes, posztumusz előléptetésben részesítette, amelyet figyelembe vett a személyzeti szabályzat alapján az érintett jogutódjainak fizetett juttatások számításánál. Mindazonáltal ésszerűnek tűnik azt gondolni, hogy a fent említett 2 552 837,96 euró különbözőképpen emelhető legalább a fizetési fokozatban való azon előlépése alapján, amelyet az elhunyt tisztviselő a szolgálatban eltöltött idő függvényében ért volna el (a vagyoni kár összegének pontosabb meghatározásához lásd a jelen ítélet 199. és 200. pontját).

114    A felperes által előterjesztett tényezőkre tekintettel nem zárható ki, hogy abban az esetben, ha a Bizottság felelőssége teljes mértékben megállapítható az okozott összes vagyoni kárért, a személyzeti szabályzat szerint az érintetteknek – az apa és anya minden kiskorú árvájának – fizetett juttatások nem elegendők az őket ért jelentős anyagi károk teljes megtérítésének biztosítására. Ellentétben azzal, amit a Bizottság a tárgyaláson előadott, az, hogy az elhunyt tisztviselő jogutódjainak a személyzeti szabályzat szerinti juttatások jogcímén havonta fizetett összegek meghaladják a tisztviselő 2009. júniusi illetményét, nem rontják le e következtetést. Az említett illetményt a felperes fiának – ahogy arról már szó volt – a nyugdíjkorhatárának eléréséig fizethették volna, vagyis hosszabb ideig, mint a személyzeti szabályzat szerinti juttatások jogutódoknak való megfizetése elő van irányozva.

115    A Bizottság tehát megalapozatlanul állítja, hogy a felperes kártérítési kérelme első megfontolásra elutasítandó, mivel az nem bizonyította, hogy a hivatkozott károkat a fia jogutódjainak már megítélt, személyzeti szabályzat szerinti juttatások nem térítették meg teljes mértékben.

b)     Az arra alapított kifogásról, hogy a Bizottság elmulasztotta az elhunyt tisztviselő és családja biztonságának biztosítására vonatkozó kötelezettségét

 A Bizottság szerződésen kívüli felelőssége megállapításának feltételeiről

116    Az uniós bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a tisztviselő és azon intézmény közötti kártérítésről szóló jogvitára, amelytől az függ, vagy függött – amennyiben az érdekeltet az intézménnyel összekötő vagy korábban összekötő munkaviszonyból ered –, az EK 236. cikk, valamint a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alkalmazandó, az EK 235. cikk és az EK 288. cikk alkalmazási körén pedig az kívül esik (a Bíróság 9/75. sz., Meyer‑Burckhardt kontra Bizottság ügyben 1975. október 22‑én hozott ítéletének 7. pontja; 48/76. sz., Reinarz kontra Bizottság és Tanács ügyben 1977. február 17‑én hozott ítéletének 10. pontja; 317/85. sz., Pomar kontra Bizottság ügyben 1987. június 10‑én hozott végzésének 7. pontja; 401/85. sz., Schina kontra Bizottság ügyben 1987. október 7‑én hozott ítéletének 9. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑114/08. P. sz., Marcuccio kontra Bizottság ügyben 2009. június 26‑án hozott végzésének 12., 13. és 24. pontja; a Közszolgálati Törvényszék F‑30/08. sz., Nanopoulos kontra Bizottság ügyben 2010. május 11‑én hozott ítéletének 130–133. pontja, amely ítélet az Európai Unió Törvényszéke előtt T‑308/10. P. sz. alatt folyamatban lévő fellebbezés tárgyát képezi). Ezen ítélkezési gyakorlat alkalmazandó az elhunyt tisztviselő jogutódjai vagy azok képviselője, és azon intézmény közötti jogvitára, amelytől e tisztviselő függött, mivel az ilyen jogvita ez utóbbi és az említett intézmény közötti munkaviszonyból ered.

117    Valamely intézmény EK 236. cikk értelmében vett felelőssége több feltétel együttes fennállásán alapul, nevezetesen: szolgálati kötelezettségszegés vagy az intézmény által elkövetett jogsértés fennállása, biztos és értékelhető kár, valamint a kötelezettségszegés és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑20/89. sz., Moritz kontra Bizottság ügyben 1990. december 13‑án hozott ítéletének 19. pontját, T‑82/91. sz., Latham kontra Bizottság ügyben 1994. február 9‑én hozott ítéletének 72. pontját és T‑506/93. sz., Moat kontra Bizottság ügyben 1995. február 21‑én hozott ítéletének 46. pontját). Mivel e feltételek mindegyikének teljesülnie kell, az, ha egy feltétel hiányzik, elegendő a kártérítési kereset elutasításához (a fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 14. pontja).

118    Az első feltételt illetően, amelyet a Közszolgálati Törvényszék elsőként fog vizsgálni, hangsúlyozni kell, hogy még akkor is, ha nem döntéshozatali tevékenység jogszerűsége, hanem – mint a jelen esetben – nem döntéshozói magatartás kötelezettségszegő jellege vitatott, az uniós bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy releváns tényezői között figyelembe kell vennie azon mérlegelési mozgásteret, amellyel a jogvita tényállásának megvalósulásakor az adminisztráció rendelkezett.

119    Amikor az intézmény széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, többek között, amikor az alkalmazandó jogi háttér értelmében nem köteles meghatározott módon cselekedni, a döntő szempont annak megítélésében, hogy az első feltétel teljesül‑e, az e mérlegelési jogkörre vonatkozó határok nyilvánvaló és súlyos megsértése. Amikor az adminisztráció nem követ el nyilvánvaló hibát, nem lehet terhére róni jogellenességet, és felelőssége így ki van zárva. Például az olyan vizsgálat megindítása, amelynek végén az érintett tisztviselőt tisztázzák, nem vezethet az intézmény felelősségének megállapításához, ha a vizsgálatot megindító határozat elegendő és releváns tényezők összességén alapul, és így nyilvánvalóan nem hibás (lásd ebben az értelemben a Közszolgálati Törvényszék F‑23/05. sz., Giraudy kontra Bizottság ügyben 2007. május 2‑án hozott ítéletének 104., 105. és 167. pontját).

120    Ellenben, amennyiben az adminisztráció jelentősen korlátozott mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, sőt nem is rendelkezik mérlegelési mozgástérrel, már az uniós jog egyszerű megsértése is elegendő lehet a kellően súlyos, az intézmény felelősségének megállapításához vezető jogsértés megtörténtének megállapításához (a Bíróság C‑352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet 44. pontja). Következésképpen, amikor az adminisztráció meghatározott, a hatályos szabályoknak, az általános elveknek, az alapvető jogoknak vagy akár a saját maga számára meghatározott szabályoknak megfelelő magatartást köteles tanúsítani, az ilyen kötelezettség egyszerű megszegése az érintett intézmény felelősségének megállapításához vezet.

121    Az uniós bíróság így tudta megállapítani az olyan intézmény felelősségét, amely elmulasztotta a baleset során a tisztviselő által használt szolgálati gépkocsi ellenőrzése, karbantartása és használata területén fennálló, őt munkáltatóként terhelő gondoskodást (a fent hivatkozott Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 15–17. pontja), továbbá amely nem figyelmeztette a tisztviselőt az aktájában megállapított betegségre, miközben az intézmény köteles megvédeni az érintettet az egészségére veszélyes magatartásokkal szemben (az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Gill kontra Bizottság ügyben 1997. december 18‑án hozott ítéletének 34. pontja), illetve amely intézmény orvosi szolgálata nem tájékoztatta a tisztviselőt a betegség kialakulását esetlegesen előidéző kockázati tényezőről (az Elsőfokú Bíróság T‑36/89. sz., Nijman kontra Bizottság ügyben 1991. szeptember 25‑én hozott ítéletének 37. pontja), vagy azon intézmény felelősségét, amely nem határozott ésszerű időn belül a valamely betegség foglalkozási eredetének elismerése iránti kérelemről (az Elsőfokú Bíróság T‑394/03. sz., Angeletti kontra Bizottság ügyben 2006. április 11‑én hozott ítéletének 161. és 167. pontja).

122    A Bizottság ugyan az Elsőfokú Bíróság T‑48/05. sz., Franchet és Byk kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletének 95–97. pontjára és a T‑57/99. sz., Nardone kontra Bizottság ügyben 2008. december 10‑én hozott ítéletének 162. pontjára hivatkozással azt állítja, hogy az adminisztráció szerződésen kívüli felelőssége megállapításának első feltétele minden esetben valamely, magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértésének bizonyítását feltételezi, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e feltétel az EK 288. cikk alapján magánszemélyek által benyújtott kártérítési keresetek szempontjából releváns, nem alkalmazandó azonban a tisztviselő és az intézménye közötti munkaviszonyból eredő kártérítési keresetekre. Többek között az előző pontban említett ítéletekben az uniós bíróság az adminisztráció kötelezettségszegésének fennállását abból az egyetlen megállapításból vezette le, hogy az jogsértést követett el, anélkül hogy „kellően súlyos” jogsértést állapított volna meg, vagy vizsgálta volna, hogy a megsértett szabály a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető szabálynak minősíthető‑e. Az Elsőfokú Bíróság fellebbezési tanácsban eljárva a fent hivatkozott Franchet és Byk kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet és a fent hivatkozott Nardone kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet követően a fent hivatkozott Marcuccio kontra Bizottság ügyben hozott végzés 11., 12. és 13. pontjában megerősítette, hogy a tisztviselő az Unióval való munkaviszonya miatt nem kezelhető magánszemélyként, és az EK 236. cikk alapján fennálló felelősség megállapításának feltétele különbözik attól, amely az EK 288. cikk alapján fennáll. Ha elfogadnánk a Bizottság elgondolását, a tisztviselő által az adminisztrációval szemben előterjesztett kártérítési keresetek főszabály szerint a nagyfokú vagy súlyos kötelezettségszegés rendszerének hatálya alá kerülnének, miközben a nagyfokú kötelezettségszegés fennállása csak azokon a területeken értelmezhető, ahol az adminisztráció széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik.

123    Meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben tartott második tárgyalást követően a T‑143/19. P. sz., Bizottság kontra Petrilli ügyben 2010. december 16‑án hozott ítéletben az Európai Unió Törvényszéke egyértelműen elutasította a Bizottság elgondolását, és eltért a fent hivatkozott Nardone kontra Bizottság ügyben hozott ítélettől. E Törvényszék tehát – ellentétben azzal, amit az az ítélet megállapított – úgy ítélte meg, hogy az EK 236. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke szerinti közszolgálati bírósági eljárásokat – beleértve a tisztviselőnek vagy alkalmazottnak okozott kár megtérítésére irányuló eljárásokat is – az EK 235. cikk és az EK 288. cikk második bekezdése keretében az Unió szerződésen kívüli felelősségét szabályozó általános elvekből következő szabályokhoz képest egyedi és különleges szabályok jellemezik (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑187/01. sz., Mellone kontra Bizottság ügyben 2002. június 12‑én hozott ítélet 74. pontját és a T‑1/02. sz., Polisky kontra Bíróság ügyben 2004. október 14‑én hozott ítélet 47. pontját). Többek között a személyzeti szabályzatból ugyanis kitűnik, hogy bármely más magánszemélytől eltérően az Unió tisztviselője vagy alkalmazottja különleges kölcsönös jogok és kötelezettségek egyensúlyát magában foglaló, az intézménynek az érintett irányába fennálló gondoskodási kötelezettségében tükröződő munkajogi viszonnyal kapcsolódik ahhoz az intézményhez, amelytől függ (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑298/93. P. sz., Klinke kontra Bíróság ügyben 1994. június 29‑én hozott ítéletének 38. pontját). Ezen egyensúly alapvetően azon bizalmi viszony védelmét szolgálja, amelynek az intézmények és a tisztviselőik között annak érdekében kell fennállnia, hogy biztosítsák a polgároknak az intézményekre bízott közérdekű feladatok megfelelő ellátását (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság C‑298/93. P. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 2001. március 6‑án hozott ítéletének 44–47. pontját). Következésképpen, amikor az Unió munkáltatóként jár el, megnövekedett felelősség terheli, amely azon kötelezettségben nyilvánul meg, hogy meg kell térítenie az általa munkáltatóként elkövetett bármely jogsértéssel a személyi állományának okozott kárt.

124    Mindenesetre feltételezve akár, hogy a felelősség megállapítása első feltételének Bizottság szerinti értelmezése helyes, meg kellene állapítani, hogy a jelen jogvitában esetlegesen megsértett szabály, vagyis a Bizottságnak a személyi állománya biztonságának biztosítására vonatkozó kötelezettsége az EK 288. cikk alapján kialakított ítélkezési gyakorlat értelmében véve magánszemélyek számára jogokat keletkeztető szabály (lásd analógia útján az egészséges munkakörnyezet biztosítására vonatkozó, a gondoskodási kötelezettségből eredő kötelezettséggel kapcsolatban a fent hivatkozott Nardone kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet). Később vizsgálandó az a kérdés, hogy e szabály esetleges megsértése kellően súlyos‑e, vagy sem.

125    A fentiekből következik, hogy annak megállapításához, hogy a Bizottság követett‑e el kötelezettségszegést, és hogy e kötelezettségszegés olyan jellegű‑e, hogy megállapítható az intézmény felelőssége, először is meg kell vizsgálni, hogy a jelen esetben a Bizottság milyen mérlegelési mozgástérrel rendelkezett az elhunyt tisztviselő és családja védelmének biztosításával kapcsolatban.

 Azon mérlegelési mozgástér terjedelme, amellyel a Bizottság rendelkezik a harmadik országokban található képviseletekre beosztott tisztviselők biztonságának biztosításával kapcsolatban

126    Ami a Bizottság személyi állománya munkakörülményeinek biztonságát illeti, nem vitatható, hogy a Bizottságot, mint bármely, közjog vagy magánjog hatálya alá tartozó munkáltatót, tevési kötelezettség terheli. E személyi állomány ugyanis hivatkozhat az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkakörülményekhez való jogra, ahogyan arra egyébként az Európai Unió alapjogi chartája 31. cikkének (1) bekezdése is emlékeztet. Kizárólag ezen oknál fogva kizárható azon elgondolás, amely szerint a Bizottság e területen széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amely megfogalmazás azon területeken használatos, ahol az adminisztráció szabadon meghatározhatja magatartásának módjait valamely jog biztosítására vonatkozó kötelezettség nélkül. Ezenkívül az e területen alkalmazandó általános szabályokból és az ítélkezési gyakorlatból is kitűnik, hogy a Bizottságot munkáltatóként terhelő azon kötelezettség, hogy a személyi állományának biztonságát biztosítsa, különösen szigorú, és e körben az adminisztráció mérlegelési mozgástere, bár létezik, de korlátozott.

127    Egyrészt, ami először is az e vonatkozásban releváns általános szabályokat illeti, a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az aktív státuszban lévő tisztviselőknek a Szerződések alapján e területeken elfogadott intézkedések szerint alkalmazandó minimumkövetelményekkel legalább egyenértékű megfelelő egészségügyi és biztonsági szabványoknak megfelelő munkakörülményeket biztosítanak (e cikkel kapcsolatban lásd a Közszolgálati Törvényszék F‑65/07. sz., Aayhan és társai kontra Parlament ügyben 2009. április 30‑án hozott ítéletének 116. pontját). Márpedig több európai irányelvből és különösen a 89/391 irányelvből is kitűnik, hogy a munkáltató kötelezettsége a munkavállalók biztonságának és egészségvédelmének biztosítása minden, a munkával kapcsolatos szempontból. A munkavállalók részére való biztonságos munkakörülmények biztosítása kötelezettségének tartalmát a 89/391 irányelv 6–12. cikke, valamint számos más olyan irányelv pontosítja, amely bizonyos gazdasági ágazatokban elfogadandó megelőző intézkedéseket ír elő. A Bizottság a Szerződések őreként egyébiránt a munkáltatók számára így meghatározott kötelezettségek megszorító értelmezését fogadta el (lásd a Bíróság C‑127/05. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 2007. június 14‑én hozott ítéletét). Ezenkívül a 2006. április 26‑i határozat Bizottság általi elfogadása megerősíti, hogy ezen intézmény a 89/391 irányelv értelmében a tagállamokban alkalmazandó szabályokból merítve levonta a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdéséből eredő következtetéseket.

128    Sőt, ahogyan azzal a felperes is helyesen érvel, a személyi állomány védelmére vonatkozó kötelezettség a Bizottság szempontjából a személyzeti szabályzat 24. cikkében rejlő elv, és különös tartalmat kap az olyan harmadik országokban szolgálatot teljesítő tisztviselők esetében, ahol a személyzeti szabályzat X. melléklete 5. cikkének (1) bekezdése értelmében a tisztviselők az intézmény által rendelkezésükre bocsátott lakásban kötelesek lakni. A személyzeti szabályzat X. melléklete 5. cikkének (2) bekezdése e tekintetben úgy rendelkezik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság határoz a lakás bútorzatára és egyéb berendezési tárgyaira való jogosultságról az egyes alkalmazási helyekre vonatkozó feltételekkel összhangban. E lakások tehát különleges szabályozás tárgyát képezik, és nem tekinthetők úgy – többek között az olyan alkalmazási helyeken, ahol a tisztviselők biztonsága különös veszélyeknek van kitéve –, hogy kívül esnek az adminisztráció felelősségén. A védelmi kötelezettség egyébiránt kiterjed a tisztviselővel az érintett harmadik országban élő családtagokra, ahogyan azt igazolja az a tény, hogy a házastársaknak is részt kell venniük egyes, a kiküldetést megelőző felkészítés (pré‑posting) keretében szervezett, biztonsági kérdésekről szóló tájékoztató előadásokon.

129    Másrészt az Európai Unió Bírósága akkor, amikor elismerte, hogy megállapítható az intézmény felelőssége a személyi állománya biztonságának biztosítására vonatkozó kötelezettségének megszegése miatt, nem vélte úgy, hogy az adminisztráció széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett e területen, sem pedig azt, hogy a megállapított kötelezettségszegésnek különösen súlyosnak kell lennie. Ennek megfelelően kötelezte a Bíróság az intézményt a tisztviselői gyermekeit befogadó szünidei táborban bekövetkezett baleset következményeinek orvoslására, mivel nem gondoskodott a megfelelő szerződési garanciákról, és arról nem tájékoztatta az érintetteket (a Bíróság 131/81. sz., Berti kontra Bizottság ügyben 1982. október 7‑én hozott ítélet 23. és 24. pontja), illetve nem rendelte el a balesetet szenvedő azon tisztviselő kárának megtérítését, aki nem megfelelően karbantartott, az intézmény másik tisztviselője által vezetett szolgálati autón utazott kiküldetésben (a fent hivatkozott Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 15–17. pontja). A Bíróság azt is megállapította, hogy a biztonságra vonatkozó ezen kötelezettség vonatkozik azon építőmesterre is, aki nem volt intézményi tisztviselő vagy alkalmazott, azonban az intézmény egyik azon ingatlana összeomlásának áldozata volt, amelyiken dolgozott (a Bíróság C‑308/87. sz., Grifoni kontra EAK ügyben 1990. március 27‑én hozott ítélet 13. és 14. pontja).

130    Mindazonáltal a személyi állománya biztonságának biztosítására vonatkozó ezen kötelezettség, bármilyen kiterjedt legyen is, nem róhat az érintett intézményre abszolút eredménykötelezettséget. Nem hagyhatók figyelmen kívül többek között azon költségvetési, igazgatási vagy technikai követelmények, amelyekkel az adminisztráció szembesül, és amelyek a hatáskörrel rendelkező hatóságok által tanúsított gondosság ellenére alkalmanként nehézzé, vagy akár lehetetlenné teszik a mégoly sürgős és szükséges intézkedések rövid határidőn belüli megtételét. Ezenkívül e biztonságra vonatkozó kötelezettség kényessé válik, amennyiben az érintett tisztviselőnek, eltérően a meghatározott helyen állandó álláshelyet betöltő munkavállalótól, harmadik országban kell feladatait ellátnia, mint a felperes fiának, és a diplomáciai tevékenységhez hasonló, különböző, nehezen azonosítható és leküzdhető veszélyeknek kitett feladatot kell teljesítenie.

131    E tekintetben egyrészt a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy az ilyen tisztviselő lakása akkor sem tekinthető teljesen azonosnak a 89/391 irányelv értelmében vett munkavégzés helyével vagy munkahellyel, ha azt a tisztviselő tisztsége miatt bocsátják annak rendelkezésére, és egyes, harmadik országokban található képviseletek különleges védelmi intézkedéseinek képezi tárgyát. A harmadik országok képviselete személyi állományának lakása egyébiránt nem felel meg a 2006. április 26‑i határozatban megszorító módon meghatározott „munkahely” fogalmának, sem pedig a „Bizottság működési helye” fogalmának. Ezenkívül a 89/391 irányelv 5. cikkének negyedik bekezdése szerint a tagállamok választhatnak, hogy a munkáltatók olyan tényekkel kapcsolatos felelősségének kizárását vagy korlátozását írják elő, amelyek bekövetkezése a munkáltató által nem befolyásolható, szokatlan és előre nem látható körülményeknek, vagy olyan kivételes eseményeknek tulajdoníthatók, amelyek következményeit kellő gondossággal sem lehetett volna elhárítani. A tagállami munkáltatók felelősségének a 89/391 irányelv szerinti ilyen korlátozása tehát a személyzeti szabályzat 1e. cikkének (2) bekezdése keretében megengedhető az uniós intézmények mint munkáltatók esetében.

132    A Közszolgálati Törvényszék az előző megfontolások fényében és megfelelően figyelembe véve a harmadik országban található képviseletre beosztott tisztviselő élet‑ és munkakörülményeinek sajátosságait, a 89/391 irányelvben foglalt alapvető szabályok alapján úgy ítéli meg, hogy a biztonságra vonatkozó, Bizottságot terhelő kötelezettség ilyen összefüggésben először is azt vonja maga után, hogy az intézmény értékeli azon veszélyeket, amelyeknek a személyi állománya ki van téve, és a szervezeti egységei minden szintjén összehangolt megelőző lépéseket tesznek, majd tájékoztatják az érintett személyi állományát az azonosítható veszélyekről, és biztosítják, hogy a személyi állománya megkapja a biztonságát fenyegető veszélyekre vonatkozó megfelelő utasításokat, végül pedig megteszi a kiigazított védelmi intézkedéseket, és biztosítja az általa szükségesnek ítélt szervezetet és eszközöket.

133    A jelen esetben a felperes a kifogását a harmadik, azon védelmi intézkedésekre vonatkozó elemre összpontosítja, amelyet a Bizottság elmulasztott megtenni. Nem hivatkozik arra, hogy a Bizottság nem teljesítette a veszély megelőző értékelésére és a fia tájékoztatására vonatkozó kötelezettségét.

134    A Közszolgálati Törvényszék mindazonáltal – a Bizottság által megteendő intézkedések jellegének vizsgálata előtt – szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy az intézmény egyáltalán nem sértette meg azon veszélyek megelőző értékelésére vonatkozó kötelezettségét, amelyeknek a rabati képviseletre beosztott tisztviselők ki voltak téve.

135    Egyrészt ugyanis a Bizottság a jogvita tényállásának megvalósulása idején Rabatba beosztott személyi állománya számára elkészítette azon veszélyek előzetes értékelését, amelyeknek azok ki voltak téve. A „pré-postingnak” nevezett program keretében a tisztviselőknek a tevékenységük képviseleten való megkezdése előtt adott biztonsági utasításokból kitűnik, hogy a Bizottság által Marokkó esetében figyelembe vett veszélyek azok voltak, amelyeknek az ott‑tartózkodásuk idején viszonylag magas színvonalon élő személyek ki vannak téve: vagyis bizonyos helyeken és időben a támadás, a lopás és betörés veszélye. Másrészt 2006 januárjában, a kettős emberölés előtt több hónappal, a rabati képviselet és a személyi állomány lakásainak veszélyességi szintjét a „III. csoport”, a harmadik országokban található képviseletek legmagasabb veszélyességi szintjére emelték, ami maga után vonta a kitelepült személyi állomány lakásainak arra szakosodott társaság általi állandó őrzését. Jóllehet Marokkót 2006 előtt nem sorolták az olyan országok közé, ahol a diplomáciai testület tagjai elleni merénylet veszélye különösen magas volt, mivel korábban nem jelentettek e személyek elleni támadást (kivéve azt, amelynek a király elleni 1971‑es skhirati merényletben érintett diplomaták áldozatai voltak), a Bizottság akkor úgy vélte, hogy több országban, többek között Marokkóban létezhetett közvetlenül az Európai Uniót célzó olyan terrorista fenyegetés, amely igazolta a rabati képviseletnek a II. veszélyességi csoportból a III. veszélyességi csoportba való átsorolását. Ezenkívül a képviselet‑vezetőknek 2006. február 6‑án küldött feljegyzésben a „Külkapcsolatok” főigazgatóság „Külszolgálat” igazgatóságának igazgatója ezen összefüggésben emlékeztetett több ajánlásra, többek között a személyi állomány figyelmének az őrzésre való felhívására „az irodák, házak és lakások jobb őrzése és felügyelete érdekében”, és a „szerződésbe foglalt előírások és eljárások szigorú betartatásának” fontosságára.

136    A Bizottság egyáltalán nem értékelte alul a rabati képviseletre beosztott tisztviselőket fenyegető veszélyeket.

 A kiigazított védelmi intézkedések végrehajtásában elkövetett kötelezettségszegésről

137    A jelen esetben megtett védelmi intézkedéseket illetően a Közszolgálati Törvényszék a bizonyításfelvétel során szerzett információk alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Bizottság nem teljesítette kötelezettségeit.

138    Az első vizsgálat során, kizárólag azon információk fényében, amelyek az első tárgyalás előtt a Közszolgálati Törvényszék rendelkezésére álltak, azt lehetett megállapítani, hogy az elhunyt tisztviselő és családja által használt lakást érintő védelmi intézkedések megfelelőek voltak. E lakás ugyanis magas beosztású marokkói állami tisztviselők, valamint kitelepültek és diplomaták által lakott csendes lakóövezetben helyezkedett el. Nem volt elszigetelve, azonban kétméteres fallal körülvett telken feküdt. A telek bejáratát főszabály szerint az elhunyt tisztviselő és családja által elfoglalt lakással szembeni, attól körülbelül tíz méterre lévő őrbódéban elhelyezkedő őr felügyelte. A ház tehát a 2007. augusztus 6‑i írásbeli válasz szerzője által „kiegészítőnek” minősített védelmi intézkedések egyikében részesült. Ezenkívül úgy tűnt, hogy a ház fel volt szerelve a betörés általában előre látható veszélyeinek megelőzésére szolgáló berendezésekkel: minden bejárati ajtó „Yale” típusú zárral volt ellátva, amelyet a képviselet szervezeti egységei az elhunyt tisztviselő lakásba való érkezése előtt lecseréltek a helyiségekben, és (a fő bejárati ajtó és az első emeleti teraszajtó kivételével) minden kijáratot vasrácsok védtek.

139    A 2009. december 15‑i tárgyalás során azonban a Közszolgálati Törvényszék első alkalommal szerzett tudomást egyes, a harmadik országokban található képviseletek személyi állományára alkalmazandó biztonsági intézkedésekre vonatkozó információkról, többek között arról, hogy Marokkót 2006‑ban a képviseletek személyi állománya számára kiemelten veszélyes országnak tekintették.

140    Annak meghatározása érdekében, hogy mi volt ezen intézkedések jellege és terjedelme, illetve hogy választ lehessen adni a felperes azon érveire, amely szerint a Bizottság abban az ideiglenes lakásban, ahol az emberöléseket elkövették, nem tette meg azokat a védelmi intézkedéseket, amelyeket ő maga szükségesnek ítélt a Rabatba beosztott személyi állománya rendelkezésére bocsátott lakások esetében, a Közszolgálati Törvényszék három végzést hozott, amelyekben az e vizsgálat szempontjából releváns dokumentumok benyújtására kötelezte a Bizottságot.

141    Meg kell állapítani, hogy e bizonyításfelvétel elrendelése előtt a Közszolgálati Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a felperes kellő pontossággal és valószerűen állította – többek között a 2007. augusztus 6‑i írásbeli válaszra hivatkozással –, hogy a képviseletek személyi állományának rendelkezésére bocsátott lakásokban védelmi intézkedéseket kellett tiszteletben tartani. Ezenkívül azon dokumentumok, amelyeket a Közszolgálati Törvényszék meg kívánt kapni, nem bizonyítási eszközök voltak, hanem a jogvita jogi hátterének részeit képezhették. Márpedig a Közszolgálati Törvényszék nem határozhat arról, hogy a Bizottság tiszteletben tartotta‑e a biztonságra vonatkozó kötelezettségeit, anélkül hogy ismerné azok jellegét és terjedelmét, amelyek a jogvitára alkalmazandó jogi háttérből derülnek ki.

142    A Közszolgálati Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság által benyújtott dokumentumok közül a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatait különösen figyelembe kell venni, és annak érdekében, hogy ezen, „EU Korlátozott terjesztésű” minősítésű dokumentum bizalmas jellegét tiszteletben tartsa, elkészítette e kivonatok összefoglalóját.

143    A Bizottság azonban ellenezte azt, hogy a szűk értelemben vett kivonatok az ügyiratok közé kerüljenek, és hogy azokhoz a felperes hozzáférjen. A felperes azt állította, hogy a Bizottság ezen elutasító hozzáállása számára igazolatlannak és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogát veszélyeztetőnek tűnik. Előadta, hogy a Közszolgálati Törvényszék által készített összefoglaló csupán a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatainak tárgyát tartalmazta, e kivonatok tartalmát azonban nem foglalta magában, így nem volt elegendő a fegyveregyenlőség eljárásban való biztosításához. A felperes ennek megfelelően kérte a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonataihoz való hozzáférést, vagy ennek hiányában azt, hogy a Közszolgálati Törvényszék – eltérve az eljárási szabályzat 44. cikkének 1. §‑ától – figyelembe vehesse e kivonatokat az ügyre vonatkozó elemzésében.

144    Határozni kell tehát a felperes e dokumentumhoz való hozzáférésre irányuló kérelméről, és – amennyiben e kérelmet el kell utasítani – meg kell határozni, hogy a Közszolgálati Törvényszék e dokumentumot milyen körülmények között használhatja fel.

–       A felperesnek a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonataihoz való hozzáférésre irányuló kérelméről

145    Először is meg kell állapítani, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum „EU Korlátozott terjesztésű” minősítésű, és főszabály szerint a minősített dokumentumok csupán a különösen arra felhatalmazott személyek számára hozzáférhetők, ahogy azt a 2001/844 határozat kifejezetten előírja. A felperes tehát csak akkor férhet hozzá e dokumentumhoz, ha erre felhatalmazzák, ami nehezen valósulhat meg, mivel a felperes nincs semmilyen foglalkoztatási viszonyban az intézményekkel. Hozzáférhetne a dokumentumhoz akkor is, ha annak minősítését hivatalosan megszüntetnék. Márpedig a Bizottság a Közszolgálati Törvényszék ilyen tartalmú kérdésére válaszolva a kezdetektől kizárta a minősítést megszüntető határozat elfogadásának lehetőségét.

146    Ha a Közszolgálati Törvényszék úgy határozna, hogy bármilyen felhatalmazó vagy a minősítés megszüntetésére irányuló eljáráson kívül közli a felperessel a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatait, megsértené az ilyen dokumentum tekintetében alkalmazandó kezelés szabályait. Az ilyen határozat károsítaná azt a bizalmat és együttműködést is, amelynek az uniós bíróság és adminisztráció közötti viszonyokat jellemeznie kell, mivel az intézmény e kivonatokat mindössze abból a célból közölte a Közszolgálati Törvényszékkel, hogy az megvizsgálhassa, hogy azt bizalmasan kell‑e kezelni. Kizárólag nyomós, többek között az alapvető jogok védelmére alapított megfontolások igazolhatnák kivételes jelleggel azt, hogy a Közszolgálati Törvényszék a minősített dokumentumot az adminisztráció beleegyezése nélkül az iratanyaghoz csatolja, és minden féllel közölje. Márpedig ilyen körülmények a jelen esetben nem állnak fenn.

147    Továbbá ellentétben azzal, amit a felperes állít, egyáltalán nem visszaélésszerű vagy aránytalan az, hogy a Bizottság a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum bizalmas jellegére hivatkozik. E bizalmas jelleg védelme ugyanis a harmadik országokban található képviseletek személyi állománya, és különösen azon személyi állomány biztonságának biztosítása érdekében szükséges, akik a III. veszélyességi szintű képviseletekre vannak beosztva, ahol a terrorizmusveszély különösen magasnak minősül, ahogy az 2006 óta Marokkóra is igaz.

148    Bár igaz, hogy a hozzáférés megtagadásához képest kevésbé korlátozó intézkedés lenne az, ha a dokumentum kivonatairól kizárólag a felperes ügyvédje szerezhetne tudomást a Közszolgálati Törvényszék helyiségeiben, és az igazolható lenne az ügyvédi hivatás gyakorlását szabályozó garanciákkal, többek között a fegyelmi szabályokkal, az ilyen intézkedés az adatok elterjedésének kockázatát rejtené magában, amely veszélyeztethetné a képviseletek személyi állományának biztonságát, miközben az ügyvéd feddhetetlenségét egyáltalán nem érintené.

149    Végül és különösen a Közszolgálati Törvényszék szerint a jelen esetben a felperes hatékony bírói jogvédelemhez és a fegyverek egyenlőségéhez való joga nem követeli meg, hogy a felperes vagy ügyvédje a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatainak a tartalmáról is tudomást szerezzen. A Közszolgálati Törvényszék ugyanis felhasználhatja e dokumentum kivonatait mind a felperes jogainak, mind pedig ezen irat bizalmas jellegének tiszteletben tartása mellett.

–       A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatainak a Közszolgálati Törvényszék általi felhasználásáról

150    Ahogy az a jelen ítéletnek az eljárásról szóló részéből kitűnik, a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum neki megküldött kivonatai relevánsak a jogvita megoldása szempontjából. E kivonatok ugyanis tartalmazzák, hogy a Bizottság milyen biztonsági intézkedéseket tartott szükségesnek a III. veszélyességi csoportba tartozó képviseletek személyi állományának lakása vonatkozásában, amely képviseletek közé 2006 óta a marokkói is tartozik. E dokumentum bizalmas jellegének védelme, a kontradiktórius eljárás elve és a felperes hatékony bírói jogvédelemhez való jogának összeegyeztetése érdekében a Közszolgálati Törvényszék a Bizottság javaslatára összefoglalót készített a szóban forgó kivonatairól (lásd analógia útján a fent hivatkozott AM & S Europe kontra Bizottság ügyben hozott végzést).

151    A felperes jogosan állítja, hogy ezen összefoglaló csak a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum releváns kivonatainak tárgyát tükrözi, és az – mivel egyáltalán nem utal az e kivonatokban pontosan említett biztonsági intézkedések tartalmára – nem teszi számára lehetővé a hatékony bírói jogvédelemhez való jogának érvényesítését. Ezen összefoglaló önmagában nem biztosíthatja az említett ellentétes érdekek közötti egyensúly tiszteletben tartását, sem pedig a felek közötti fegyveregyenlőséget (lásd analógia útján azzal az esettel kapcsolatban, amelyben a bizalmas dokumentumnak a Közszolgálati Törvényszékkel és a felperessel összefoglaló formájában való közlése elégtelennek bizonyult a védelemhez való jog biztosítása szempontjából, az Európai Törvényszék T‑85/09. sz., Kadi kontra Bizottság ügyben 2010. szeptember 30‑án hozott ítéletének 174. pontját, amely ítélet C‑584/10. P., C‑593/10. P. és C‑595/10. P. sz. alatt a Bíróság előtti fellebbezés tárgyát képezi).

152    Ebben az összefüggésben a Közszolgálati Törvényszéknek kell megtalálnia a jelen lévő érdekek közötti igazságos egyensúlyt többek között annak vizsgálatával, hogy az adott esetben el lehet‑e térni az eljárási szabályzat 44. cikkének 1. §‑ától, amelynek értelmében a Közszolgálati Törvényszék kizárólag azokat az iratokat és dokumentumokat veszi figyelembe, amelyeket a felek képviselői megismerhettek, és amelyekről nyilatkozhattak.

153    Ahogy azt már az Emberi Jogok Európai Bírósága is megállapította, a teljes mértékben kontradiktórius eljáráshoz való jog olyan fontos közérdek védelméhez feltétlenül szükséges mértékben korlátozható, mint például a nemzetbiztonság, a jogsértések nyomozása egyes rendőri módszerei titkosságának megőrzése, vagy harmadik személyek alapvető jogai. Mindazonáltal annak érdekében, hogy a vádlottnak méltányos eljárást biztosítsanak, az érintett jogainak korlátozásával okozott bármely nehézséget megfelelően ellensúlyozni kell az igazságszolgáltatási szervek előtt lefolytatott eljárásban (lásd ebben az értelemben az Emberi Jogok Európai Bírósága fent hivatkozott A. és társai kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítéletének 205–208. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

154    Igaz, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ezen ítélkezési gyakorlata a büntetőjog területén alkalmazandó, ahogyan azt jogosan jegyezte meg a Bizottság, és nem vonatkoztatható a jelen ügyre, amely nem érinti e területet, és ezenkívül nem a felperes védelemhez való jogának problémáját, hanem a hatékony jogorvoslathoz való jogát veti fel. Mindazonáltal ezen ítélkezési gyakorlat olyan útmutatót ad, amelyből az uniós bíróság meríthet az előtte folyamatban lévő eljárásban (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Varec‑ügyben hozott ítélet 46–48. pontját).

155    Ezenkívül a Bíróság már megállapította, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez való jog magában foglalja, hogy a bíróság az előtte folyamatban lévő ügy elbírálása érdekében rendelkezzen az ahhoz szükséges információkkal, beleértve a bizalmas információkat is, hogy az ügy teljes ismeretében határozhasson.

156    A fentiekből következik, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatai bizalmas jellegének a jelen ügyben való védelme azt vonja maga után, hogy a felperes e dokumentumhoz csak összefoglaló formájában férjen hozzá, és következésképpen az eljárás ne legyen teljes mértékben kontradiktórius. A felperes hatékony bírói jogvédelemhez való joga azonban ilyen helyzetben csak akkor biztosítható, ha a Közszolgálati Törvényszék maga, eltérve az eljárási szabályzat 44. cikkének 1. §‑ától, e dokumentum releváns kivonataira támaszkodik annak érdekében, hogy az ügy teljes ismeretében határozhasson, miközben e kivonatokat a Bizottság csak abból a célból közölte a Közszolgálati Törvényszékkel, hogy az megvizsgálja, hogy azt bizalmasan kell‑e kezelni.

157    Hangsúlyozni kell egyébiránt, hogy a Bizottság, amely a második tárgyalásra készített előkészítő jelentésre vonatkozó 2010. november 26‑i észrevételeiben megtagadta, hogy a Közszolgálati Törvényszék így járjon el, e második tárgyaláson már nem ellenezte, hogy a Közszolgálati Törvényszék figyelembe vegye a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum releváns kivonatait, amennyiben úgy véli, hogy e dokumentum szabályozza a képviseletek személyi állománya ideiglenes lakásainak helyzetét.

–       A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumnak a felperes fia és családja rendelkezésére bocsátott ideiglenes lakásra való alkalmazhatóságáról

158    Ellentétben azzal, amit a Bizottság állít, a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum nem csak az intézmény által „véglegesnek” minősített lakások helyzetét érinti.

159    Először is e dokumentumnak egyik olyan kivonata sem használja e minősítést, amelyhez a Közszolgálati Törvényszék hozzáférhetett. E kivonatok csak a képviseletek személyi állományának „lakásaira” („staff houses”) hivatkoztak. Az ügy vizsgálata szempontjából releváns más szabályok vagy dokumentumok sem igazolják az ideiglenes és végleges lakások közötti, biztonsági szempontból való különbségtételt. Következésképpen a személyzeti szabályzat X. mellékletének 18. cikke annak meghatározására korlátozódik, hogy az a tisztviselő, akinek a harmadik országba való érkezésekor hotelben vagy ideiglenes lakásban kell laknia, a hatáskörrel rendelkező hatóság előzetes engedélye alapján jogosult az ilyen lakás bérlete tényleges költségeinek megtérítésére. A „Külkapcsolatok” főigazgatóság útmutatója sem tartalmaz az ideiglenes lakásokban alkalmazandó biztonsági intézkedésekre vonatkozó rendelkezéseket, és annak kifejtésére korlátozódik, hogy az ilyen lakások bérleti díjának viselése és az érintett tisztviselőnek juttatott napidíj fizetése milyen feltételekhez van kötve. Ezen útmutató „Korlátozások” címet viselő 15.3.3. pontja csupán annyit tartalmaz, hogy költségvetési és biztonsági szempontokat kell figyelembe venni az ideiglenes lakások kiválasztásakor, és hogy az ideiglenes lakások igénybevétele időszakának a lehető legrövidebbnek kell lennie. Megfelelőnek tekintendő tehát az, hogy a beosztás szempontjából az ideiglenes lakásban való tartózkodás időtartama ne haladja meg az egy hetet. Tekintettel arra, hogy az útmutatónak az ideiglenes lakásokba való beköltözés költségvetési és igazgatási szempontjainak szentelt egyik fejezetébe belefoglalták e pontot, az ilyen megjegyzésből nem lehet levonni semmilyen következtetést az ilyen lakásra alkalmazandó biztonsági intézkedések jellegére.

160    Továbbá a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum 142. oldala, amely a dokumentum Közszolgálati Törvényszéknek eljuttatott kivonatai között szerepelt, a következő – a dokumentumnak a felperes ügyvédje által megismert összefoglalója által idézett – mondatot tartalmazta: „az említett dokumentumban foglalt ajánlások minimális biztonsági előírások, amelyeknek minden körülmények között meg kell felelni; semmilyen kivétel vagy alternatív megoldás nem valósítható meg a »Személyzeti és igazgatási« főigazgatóság »Biztonság« igazgatóságának előzetes hozzájárulása nélkül”. Ha az a megjegyzés, amely szerint e minimális követelményeket „minden körülmények között” be kell tartani, csupán a „végleges” lakásokra vonatkozna, elvesztené létjogosultságát. A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum szerzői tudatában voltak az ideiglenes lakások képviseleteken való alkalmankénti használatának, és valószínűleg érintették volna e lakások különleges helyzetét, ha azokat ki akarták volna zárni az említett dokumentum hatálya alól.

161    Végül, bár igaz az – ahogyan azt a Bizottság a második tárgyaláson állította –, hogy az ideiglenes lakások jellegüknél fogva nem rendelkezhetnek minden esetben ugyanazokkal a biztonsági berendezésekkel, mint az állandó vagy „végleges” lakások, e körülmény nem igazolja, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum ne lenne rájuk alkalmazandó. E dokumentum ugyanis azon lehetőség előírásával, hogy a hatáskörrel rendelkező szervezeti egység előzetes hozzájárulásával el lehet térni ezen intézkedésektől, lehetővé teszi a biztonsági intézkedéseknek az érintett lakások jellemzőihez való igazítását, és azt, hogy így figyelembe vegyék azok ideiglenes jellegét.

162    Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum releváns annak megítélésében, hogy a felperes fia és családja által használt ideiglenes lakás esetében megtették‑e a megfelelő biztonsági intézkedéseket, mivel a III. veszélyességi csoportba tartozó képviseletek személyi állománya lakásai vonatkozásában e dokumentumban említett intézkedések „minden körülmények között” alkalmazandók.

163    Másodlagosan még akkor is, ha elfogadható lenne, hogy e dokumentum nem alkalmazható a szóban forgó lakásra, a végleges lakásokra vonatkozó ilyen előírásokat figyelembe kellene venni annak megítélésében, hogy a Bizottság az ideiglenes lakást illetően szükséges gondosságot tanúsított‑e. E másodlagos vizsgálatra a későbbiekben kerül sor.

–       A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum jogi hatályáról

164    Ahogyan azt a felperes a második tárgyalások jogosan állította, e dokumentum olyan belső irányelv, amellyel a Bizottság korlátozza a személyi állománya védelmére vonatkozó intézkedések végrehajtásában fennálló mérlegelési mozgásterét, és amelyet számon lehet kérni tőle mindaddig, amíg azt nem módosítja.

165    Egyrészt az e dokumentumban említett intézkedések – céljuk, megfogalmazásuk, pontosságuk foka, alkalmazási feltételeik, és azon vizsgálat miatt, amelynek tárgyai lehetnek – kötelező intézkedésnek tűnnek, és nem egyszerű, jogi kötőerő nélküli ajánlást képeznek, mivel különben a Bizottságot terhelő biztonságra vonatkozó kötelezettség nem lehetne hatékony. A Bizottság tehát az első tárgyalásig pontatlanul állította, hogy semmilyen jellegű szabály nem vonatkozik a marokkói képviselet személyi állományának lakásait érintő biztonsági intézkedésekre, és csak általános jellegű, a képviselet‑vezetőknek szóló ajánlás áll rendelkezésre a szolgálati házak és lakások védelmével kapcsolatban, amely ajánlást a „Külkapcsolatok” főigazgatóság útmutatója tartalmazza.

166    Másrészt az iratokból egyértelműen kitűnik, hogy a marokkói képviselet szervezeti egységei 2006‑ban úgy vélték, hogy ezen intézkedéseket még sürgősebben kötelesek végrehajtani arra tekintettel, ahogy a képviselet 2006 januárjában a II. veszélyességi csoportból a III., a veszélyességi skála legmagasabb csoportjába került. A „Külkapcsolatok” főigazgatóság hatáskörrel rendelkező szervezeti egységei 2005 novemberében egyébként vizsgálták a rabati képviselet szervezeti egységeit „a képviselet »szabványoknak és kritériumoknak« való megfelelése” szempontjából, amely szabványok és kritériumok pontosan megegyeztek a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumban foglaltakkal. A képviselet‑vezető 2006. június 6‑i feljegyzéséből, és az ahhoz csatolt, a regionális biztonsági felelősnek a Rabatban 2006. május 10. és 13. között lefolytatott vizsgálatot követően készített kiküldetési jelentéséből az is kitűnik, hogy „a valamennyi tisztviselőt és ideiglenes alkalmazottat érintő azon kötelezettséget, hogy [...] a hét minden napján 24 órás őrzés álljon rendelkezésükre”, teljes mértékben tiszteletben kell tartani, hogy a lakások biztonságossá tétele érdekében munkálatok szükségesek, és hogy különös hangsúlyt helyeznek arra a határozott ajánlásra, hogy az egyik lakás ablakaira rácsokat szereljenek fel, valamint azon kötelezettségre, hogy a „lakásokat” riasztórendszerrel és vészjelző gombbal kell ellátni.

167    Feltételezve akár, hogy az ilyen biztonsági intézkedések ugyanolyan hatályúak, mint azon belső irányelvek, amelyek az ítélkezési gyakorlat értelmében az adminisztráció által saját maga tekintetében megállapított „tájékoztató jellegű” magatartási szabályoknak minősülnek, a Bizottság nem állította, hogy közérdekű megfontolások vagy a szolgálat érdekére alapított okok igazolták volna ezen intézkedések alkalmazásának a jelen esetben való mellőzését. A Bizottság csupán azt állította – helytelenül –, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumban foglalt intézkedések nem alkalmazandók az ideiglenes lakásokra.

168    A fentiekből következik, hogy annak megítéléséhez, hogy a Bizottság elmulasztotta‑e a biztonságra vonatkozó kötelezettségeinek tiszteletben tartását, a Közszolgálati Törvényszéknek azon intézkedéseket kell figyelembe vennie, amelyek a Bizottság szerint a 2006‑ban Marokkóra érvényes veszélyességi szintnek feleltek meg, ahogy az a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumból kitűnik.

–       A Bizottság kötelezettségszegésének fennállásáról

169    Az ügy irataiból, többek között a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum összefoglalójából és kivonataiból kitűnik, hogy a Bizottság meghatározta a rabati képviseletre beosztott személyi állományának lakásaira vonatkozó minimális biztonsági követelményeket, amelyek a marokkói emelt veszélyességi szintnek megfelelő és minden körülmények között alkalmazandó védelmi berendezések, többek között betörés elleni riasztó, veszélyjelző gombok, meghatározott jellemzőkkel bíró védőrácsok felszerelését és szakosodott társaság általi folyamatos őrzés biztosítását foglalták magukban.

170    Ahogy azt a Közszolgálati Törvényszék már megállapította, ezen intézkedések a képviseletek személyi állományának rendelkezésére bocsátott valamennyi lakásra alkalmazandók voltak, kivéve ha a hatáskörrel rendelkező szervezeti egység előzetesen hozzájárult az eltérésekhez. Az említett intézkedések célja az e szempontból komolynak minősített, a képviselet III. veszélyességi csoportba való besorolását igazoló terroristaveszély megelőzése volt. A képviselet‑vezető ezenkívül vizsgálat lefolytatására kérte fel a „Külkapcsolatok” főigazgatóságot. Ezen, 2006. május 10. és 13. között elvégzett vizsgálat lehetővé tette a képviselet személyi állományának rendelkezésére bocsátott lakások védelme szempontjából elégtelen tényezők feltárását.

171    Márpedig miközben a bizottsági adminisztráció teljes mértékben tudatában volt azon különösen jelentős veszélyeknek, amelyeknek a személyi állománya ki volt téve, a III. veszélyességi szintű csoportba tartozó képviseletek lakásainak védelmére meghatározott intézkedések egyikét sem hajtották végre a felperes fia és családja által használt lakásban.

172    Az említett lakás nem volt felszerelve sem betörés elleni riasztórendszerrel, sem vészjelző gombokkal. Azok a rácsok, amelyek között az elkövető be tudott bújni, nem feleltek meg a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum ajánlásainak, amelyekről a Közszolgálati Törvényszék a Bizottság által hozzá eljuttatott dokumentum egyik kivonatából szerezhetett tudomást, és amelyek – ha tiszteletben tartották volna őket – a gyenge testfelépítésű támadó számára áthatolhatatlanná tették volna a rácsokat. E rácsok tehát – ahogyan azt a felperes előadta – nem voltak alkalmasak a rendeltetésük betöltésére. Végül a ház őrzését nem a hét minden napján 24 órában arra szakosodott, ezen ingatlan különös védelmével megbízott társaság látta el. Ahogy azt a Bizottság a második tárgyaláson kifejtette, az az őr, akinek az őrbódéja a ház bejárata közelében helyezkedett el, az ugyanazon a telken található házak összességének őrzésével volt megbízva, és nem volt feladata a felperes fia által használt lakás különös felügyelete. Egyébiránt a ház bérleti szerződése nem tartalmazott a ház őrzésének feltételeire vonatkozó részleteket. Az is megállapítható, hogy az emberölés éjszakáján az őr ugyan jelen volt az elkövető betörésekor, úgy tűnik azonban, hogy semmilyen őrzés nem volt biztosítva a késői órákban: az elkövető így pakolhatta be az áldozat bejárat előtt parkoló gépkocsijába a házból ellopott tárgyakat (golffelszerelés, festmények és dísztárgyak, televíziókészülék stb.), és távozhatott e gépkocsit vezetve anélkül, hogy bárki megzavarta volna. A Közszolgálati Törvényszék egyébiránt megjegyzi, hogy egyes, a II. veszélyességi csoportba tartozó képviseletek lakásaira előírt intézkedéseket (betörés elleni riasztórendszer és veszélyjelző gombok) szintén nem hajtottak végre a lakásban.

173    Kétségtelen, hogy a Közszolgálati Törvényszék – ahhoz, hogy megállapítsa, a Bizottság nem tett eleget a biztonság területén fennálló kötelezettségeinek – nem szorítkozhat annak megállapítására, hogy a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumban foglalt védelmi intézkedéseket nem tették meg. Ugyanez vonatkozik arra, ha különleges körülmények között, nevezetesen sürgősség esetén, ideiglenesen lehetővé válik valamely olyan ideiglenes lakás használata, amely nem tartalmazza ugyanazokat a biztonsági berendezéseket, mint a végleges lakás.

174    Ilyen helyzetben azonban az adminisztráció nem mentesülhet olyan minimális intézkedések megtétele alól, amelyek lehetővé teszik az ideiglenes lakás használói biztonságát érintő fő veszélyekkel való, költségvetési és igazgatási szempontból elfogadható feltételek melletti szembenézést, vagy azok valószínűségének csökkentését. Ez még inkább így van akkor, amikor különleges körülmények jutnak a Bizottság tudomására.

175    Márpedig a jelen esetben a Marokkóra megállapított, uniós tisztviselőt esetlegesen érintő terrorista fenyegetések miatt megemelt veszélyességi szint, a 2006 májusában lefolytatott azon vizsgálat, amely hangsúlyozta a képviselet személyi állományának rendelkezésére bocsátott lakások védelmének elégtelenségeit, valamint az érintett tisztviselő négy gyermekének az otthonában való jelenléte még inkább olyan tényezőket jelentettek, amelyek igazolják az azt megelőző különleges óvintézkedések megtételét, hogy a tisztviselő akár ideiglenesen beköltözne a szóban forgó lakásba. Azt is meg kell jegyezni, hogy a Bizottság egyáltalán nem állította, hogy az elhunyt tisztviselő rendelkezésére bocsátott lakásban tett biztonsági intézkedések esetében a hatáskörrel rendelkező hatóság eltért volna a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumtól. A Bizottság azt sem állította, hogy a szóban forgó lakás biztonságossá tételét célzó kiegészítő munkálatok, mint például azon ablak rácsainak megváltoztatása, ahol az elkövető bebújt, vagy riasztórendszer, illetve veszélyjelző gombok telepítése, továbbá az arra szakosodott társaság által ellátott őrzésre vonatkozó szerződés ideiglenes meghosszabbítása költségvetési vagy igazgatási nehézségeket okozott volna. A Bizottság 2006. április 6., a marokkói beosztás felperes fia általi elfogadása óta tudta, hogy neki és családjának Rabatban lakhatást szükséges biztosítania. Végül az a körülmény, hogy a felperes fia és családja el kívánták hagyni a hotelt, ahol ideiglenesen, a négygyermekes család számára kényelmetlen körülmények között laktak, nem menti fel az adminisztrációt azon kötelezettsége alól, hogy a képviseletre megállapított veszélyességi szintnek megfelelő védelmi berendezéseket telepítsen, végrehajtva a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum szerinti intézkedések legalább egyikét vagy néhányukat – ha mindegyiket nem is –, például új rácsok és vészjelző gombok felszerelését, amelyek nem járnak jelentős nehézséggel az intézmény számára.

176    A fentiekből következik, hogy a felperes megalapozottan állítja, hogy a Bizottság a felelősségének megállapítását megalapozó kötelezettségszegést követett el.

177    Feltételezve akár, hogy az szükséges, a Közszolgálati Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a Bizottság abban megnyilvánuló ezen kötelezettségszegése, hogy a jelen ítélet 171–175. pontjában kifejtett indokok miatt nem biztosította a harmadik országba kiküldött tisztviselője és családja védelmét, a felperes és családja számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértésének minősül, amely alkalmas a Bizottság felelőssége megállapításának megalapozására.

 Az okozati összefüggésről és a felelősségkizárási ok (az áldozat kötelezettségszegése és harmadik személyre visszavezethető körülmény) fennállásáról

178    A második tárgyaláson a felperes és a Bizottság az intézmény által elkövetett kötelezettségszegés és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés biztos és közvetlen jellegével kapcsolatban két megközelítést adott elő. A felperes szerint, amikor a kötelezettségszegés az intézmény tevési kötelezettségének elmulasztásában áll, e mulasztás a károk közvetlen és biztos oka, amennyiben bebizonyosodik, hogy ha az intézmény megtette volna a szükséges intézkedéseket, a kár „valószínűleg nem következett” volna be. A felperes szerint ezen elmélet az Elsőfokú Bíróság T‑304/01. sz., Abad Pérez és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2006. december 13‑án hozott ítéletből tűnik ki. Az Elsőfokú Bíróság ugyanilyen értelemben megállapította, hogy a jogellenesség a kár biztos és közvetlen oka, ha bebizonyosodik, hogy a jogkövetés „különösen valószínű” módon lehetővé tette volna, hogy a felperes elérje célját (a fent hivatkozott Sanders és társai kontra Bizottság ügyben 2004. október 5‑én hozott ítélet 150. pontja). A Bizottság épp ellenkezőleg úgy érvelt, hogy annak bizonyításához, hogy a kötelezettségszegés és a kár közötti okozati összefüggés közvetlen és biztos jellegű, biztosnak kell abban lenni, hogy a kötelezettségszegő mulasztás nélkül a kár nem következett volna be (az Elsőfokú Bíróság T‑138/03. sz., É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2006. december 13‑án hozott ítéletének 127. pontja).

179    Az okozati összefüggésre vonatkozó ítélkezési gyakorlat kifinomultabb és árnyaltabb, ahogyan azt a felek érvei is megerősítik. Az uniós bíróság azonban – a használt megfogalmazás árnyalataitól függetlenül – állandó jelleggel állapítja meg, hogy kizárólag a közvetlen okozati összefüggéssel kárt előidéző kötelezettségszegés váltja ki az intézmény felelősségének megállapítását. Az Unió csupán olyan kár miatt vonható felelősségre, amely kellően közvetlen módon ered az érintett intézmény jogellenes magatartásából (az Elsőfokú Bíróság T‑178/98. sz., Fresh Marine kontra Bizottság ügyben 2000. október 24‑én hozott ítéletének 118. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; az Európai Unió Törvényszékének T‑42/06. sz., Gollnisch kontra Parlament ügyben 2010. március 19‑án hozott ítéletének 110. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

180    A felperesnek kell azt bizonyítania, hogy az elkövetett kötelezettségszegés nélkül a kár nem következett volna be, és a kötelezettségszegés a kár meghatározó oka (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑149/96. sz., Coldiretti és társai kontra Bizottság ügyben 1998. szeptember 30‑án hozott ítéletének 116. és 122. pontját). Amikor a kár az elkövetett kötelezettségszegés elkerülhetetlen és azonnali következménye, az okozati összefüggés bizonyítható (az Elsőfokú Bíróság T‑231/97. sz., New Europe Consulting és Brown kontra Bizottság ügyben 1999. július 9‑én hozott ítéletének 57–60. pontja).

181    Egyébiránt az uniós bíróság úgy véli, hogy a kár közvetlenül és biztosan nem csak egy okból eredhet, hanem azt több olyan ok is kiválthatja, amely meghatározó módon együtt hat a bekövetkeztében (a Bíróság 229/84. sz., Sommerlatte kontra Bizottság ügyben 1986. június 12‑én hozott ítéletének 24–27. pontja, valamint a fent hivatkozott Grifoni kontra EAK ügyben hozott ítéletének 17. és 18. pontja; a fent hivatkozott Fresh Marine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 135. és 136. pontja).

182    A jelen esetben a felperes azt állítja, hogy ha megtették volna a szükséges biztonsági intézkedéseket, először is az emberölésekre nem került volna sor, másodsorban pedig riasztást lehetett volna leadni, amely esélyt teremtett volna a fia számára – aki az őt ért késszúrásokba nem halt bele azonnal – arra, hogy túlélje a sérüléseit. E két kérdésben meg kell vizsgálni, hogy bizonyítható‑e a kötelezettségszegés és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés.

183    Először is, ami a kötelezettségszegés és a kettős emberölés közötti okozati összefüggést illeti, a Közszolgálati Törvényszék szerint a felperes kellőképpen bizonyította, hogy ha a Bizottság teljesítette volna a tisztviselője védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettségét, a kettős emberölés nem következett volna be. Amennyiben ugyanis állandó, kizárólag a felperes fia rendelkezésére bocsátott lakás védelmét ellátó őrszolgálatot vett volna igénybe, és amennyiben a Bizottság hatáskörrel rendelkező szervezeti egységei által meghatározott jellemzőkkel bíró rácsokat szereltek volna fel, az az elkövetőt ha vissza nem is tartotta volna, de legalábbis fizikailag megakadályozta volna a házba való behatolástól. A Bizottság tehát közvetlenül hozzájárult a kár megtörténtéhez, megteremtve a kár bekövetkeztének feltételeit. Az okozati összefüggés közvetlen és biztos jellege tehát bizonyítható.

184    Kétségtelen, hogy a Bizottság által a személyi állomány biztonságával kapcsolatban megállapított veszély, amely a rabati képviselet III. veszélyességi csoportba való besorolását igazolta, terrorista fenyegetéshez kapcsolódott, és nem olyan köztörvényes bűnözéshez, mint amelynek a felperes fia és menye áldozataivá váltak. E körülmény azonban nem befolyásolja az előző pontban kifejtett okozati összefüggés közvetlen és biztos jellegének megítélését. Ésszerű ugyanis annak megállapítása, hogy a terrorista merénylet megelőzésére, vagy valamely tisztviselő politikai okokból történő vagy terrorista szervezetek magatartásából következő megölése megelőzésére szánt intézkedéseknek a fortiori hatékony védelmet kellene biztosítaniuk valamely személynek a tisztviselő lakóhelyére való betörése ellen. A Bizottság nem állíthatja eredményesen, hogy őt mentesíteni kell minden felelősség alól amiatt, hogy az elkövető indítéka nem az eredetileg feltételezett indíték volt.

185    A Bizottság egyébiránt nem alapíthat érvet különböző olyan kötelezettségszegésekre, amelyeket szerinte a tisztviselője követett el, és amelyek megtörnék az okozati összefüggést, vagy csökkentenék az adminisztráció felelősségét.

186    Egyrészt az érintettnek a „pré‑posting” keretében szervezett biztonsági képzésektől való távolmaradása kétségtelenül annak gondatlanságát jelenti. A Közszolgálati Törvényszék azonban nincs abban a helyzetben, hogy megállapítsa azt, hogy mi volt e hiányzás oka, amely lehetett szolgálati érdek is. Ráadásul az e képzésekre szóló meghívóból – amelyben mindössze annyit kértek, hogy az elhunyt tisztviselő „szíveskedjen azon részt venni” – nem derül ki, hogy az azon való részvétel a képviseletre való kiküldést megelőző elengedhetetlen szolgálati kötelezettség volt‑e. A felperes fiát egyéként be tudták osztani Marokkóba anélkül, hogy részt vett volna e képzésen. Ezenkívül e „pré‑posting” képzések szervezése önmagában véve nem mentesítheti a Bizottságot azon kötelezettsége alól, hogy tájékoztassa a tisztviselőit – különös tekintettel a III. veszélyességi szintű csoportba tartozó képviseletekre beosztott tisztviselőkre – azon biztonsági veszélyekről, amelyeknek a kiküldetésben vannak kitéve. Amikor az ilyen képviseletre beosztott tisztviselő a távozása előtt nem vesz részt e képzéseken, az adminisztráció feladata annak biztosítása, hogy megkapja a szükséges információkat. Márpedig a Bizottság nem hivatkozott arra, hogy a felperes fia a Marokkóba való távozása előtt a biztonságára vonatkozó releváns dokumentumokat kapott volna.

187    Egyébiránt a második tárgyaláson lezajlott viták során kiderült, hogy a képviseletekre kiküldött tisztviselők rendszerint nem férnek hozzá a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumhoz, mivel ezen, „EU Korlátozott terjesztésű” minősítésű dokumentumot nem kapják meg. Következésképpen a felperes fia, még ha részt is vett volna a „pré‑posting” képzéseken, valószínűleg nem tudta volna megítélni, hogy pontosan mely biztonsági intézkedések voltak előírva a Marokkóban rendelkezésére bocsátott lakást illetően. A Bizottság azon érvei, amelyek szerint az érintett elfogadta a Marokkóra jellemző élet‑ és lakáskörülményeket, és beleegyezett abba, hogy ideiglenes lakásba költözzön, nem fogadhatók el, mivel e beleegyezést nem az ügy teljes ismeretében adta. A Közszolgálati Törvényszék e tekintetben megállapítja, hogy 2006. április 6‑án a Bizottság arra kérte a felperes fiát, hogy igazolja, elfogadja a rabati beosztást, és teljes mértékben tudomással bír többek között a rendelkezésére bocsátott lakásról, miközben e lakás bérleti szerződése a tulajdonos és a Bizottság között csupán 2006. augusztus 8‑án jött létre. Ezenkívül amikor a felperes fia 2006. augusztus 24‑én megerősítette, hogy elfogadja a neki felajánlott lakást, egyértelműen jelezte az elfogadó nyomtatványon, hogy e napon nem rendelkezett olyan bérelt lakással, amely megfelelne a családja méretének.

188    Másrészt, nem vitatott ugyan, hogy a helyiség használói nyitva hagyták azt az ablakot, amelyen az elkövető behatolt a lakásba, és hogy ezen ablak redőnye részben fel volt húzva, az ilyen körülmény azonban nem tekinthető az áldozatok gondatlan vagy vétkes magatartása eredményének. Ezen ablak ugyanis rácsok mögött helyezkedett el, amelyekről a felperes fia, aki nem ismerte a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumot, ésszerűen gondolhatta, hogy elegendő akadályt jelentenek az esetleges támadó számára. A Bizottság egyébiránt maga is úgy érvelt az írásbeli beadványaiban és az első tárgyaláson, hogy e rácsok felnőtt, átlagos testfelépítésű személy behatolásának megakadályozására voltak alkalmasak. Ezenkívül az év ezen időszakában még meleg volt, és az a priori megfelelő rácsok mögötti ablak nyitva hagyása azon nem légkondicionált lakásban, ahol négy kisgyermek tartózkodott, nem tekinthető gondatlan magatartásnak.

189    A Bizottság tehát nem bizonyította, hogy a felperes fia gondatlanságból olyan kötelezettségszegést követett el, amely mentesíti az adminisztrációt a felelőssége alól, sem pedig hogy az elkövetett kötelezettségszegés és az emberölések közötti okozati összefüggés megszakadt volna.

190    Másodszor ami a kötelezettségszegés és a felperes fiának túlélési esélyei közötti okozati összefüggést illeti, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a felperes jogilag kellően bizonyította, hogy ha megtették volna a megfelelő biztonsági intézkedéseket, valamilyen módon lehetőség lett volna riasztás leadására az elkövető helyiségbe való behatolását követően, akár az őr ébersége folytán, vagy a maga a sérült tisztviselő, illetve valamelyik gyermeke vészjelző gomb segítségével riasztást adhatott volna le. Biztos, hogy a támadó nem maradt volna olyan hosszú ideig a házban, ahol körülbelül négy órát töltött, ha valamely riasztást lehetővé tevő intézkedést tettek volna. A felperes fia következésképpen a Bizottság kötelezettségszegése miatt elveszítette a segítségben való részesülés komoly esélyét és a sebesülései túlélésének esélyét.

191    Hátra van még annak megállapítása, hogy az elkövető milyen mértékben felelős a kár bekövetkeztében.

192    A kettős emberölést illetően nem állítható megalapozottan, hogy a Bizottságnak kell e kár miatt a fő felelősséget viselnie. Jóllehet a Bizottság teremtette meg a kár bekövetkeztének feltételeit, mivel nem tette meg a támadó behatolásának megelőzéséhez szükséges biztonsági intézkedéseket, e kötelezettségszegésnek nem közvetlen és elkerülhetetlen következménye a kettős emberölés. Az emberölést ugyanis olyan személy követte el, akinek indítéka lopás volt, és akinek a magatartása nem volt előre látható. A Bizottság kötelezettségszegésének rendszerint előre látható következménye ilyen személy esetében a betörés, amelyhez esetlegesen a helyiség használói elleni fizikai fenyegetés társul, nem pedig olyan súlyos cselekmények, mint amelyek megtörténtek. E megfontolás nem áll ellentétben a 89/391 irányelv elveivel, amely irányelv 5. cikkének (4) bekezdése szerint a munkáltató felelőssége korlátozható olyan tények miatt, amelyek bekövetkezése a munkáltató által nem befolyásolható, szokatlan és előre nem látható körülményeknek tulajdonítható.

193    A támadó cselekményei azonban az intézményt nem mentesíthetik teljes mértékben a felelőssége alól. Ha a Közszolgálati Törvényszék azt állapítaná meg, hogy a Bizottság kötelezettsége és a kettős emberölés közötti okozati összefüggés megszakadt, az adminisztráció nem viselné a kötelezettségszegő mulasztása semmilyen következményét, miközben ő teremtette meg az ilyen kár bekövetkeztének feltételeit. Az ilyen megoldás aligha lenne összhangban az ítélkezési gyakorlattal, amely elismeri, hogy valamely kárnak több oka is lehet, és következésképpen az adminisztráció felelősségének megállapításához nem követeli meg feltétlenül, hogy az intézmény viselje a kárért való kizárólagos felelősséget.

194    A Közszolgálati Törvényszék ez alapján megállapítja, hogy a Bizottság 30%‑ban felelős a bekövetkezett kárért.

195    Ami a túlélési esély elvesztését illeti, a Közszolgálati Törvényszék különböző eredményre jutott. A Bizottság kötelezettsége ebben az esetben e kár közvetlen és kizárólagos oka. Az elkövető cselekedetei nem csökkenthetik az intézmény felelősségét.

196    Jóllehet azonban a túlélési esély elvesztése bizonyos, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a felperes fia esélye a sérülései túlélésére nagyon csekély volt. Az iratokban meglévő pontos adatok hiányában és az ilyen jellegű mérlegeléssel járó bizonytalanság miatt nagyon nehéz értékelni, hogy mennyi esély volt a túlélésre. A Közszolgálati Törvényszék úgy véli, hogy ezen esély 20%‑ra tehető. Az ügy irataiból ugyanis kitűnik, hogy a tisztviselőt a nyakán érte a szúrás, és bár nem halt meg azonnal, nagyon súlyos volt sérülése, ami akár a mentők gyors kiérkezése esetén is jelentősen csökkentette a túlélési esélyeit.

197    Következésképpen a hivatkozott két kárt, vagyis a kettős emberölést és a túlélési esély elvesztését, valamint azt figyelembe véve, hogy e második kár kevésbé jelentős, mint az első, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a Bizottság 40%‑ban felelős a bekövetkezett károkért.

 A kárról

198    A főszabály szerint a jelen ügyben megtérítendő biztos kár, csupán az a kár, amelynek megterítését a felperes a Közszolgálati Törvényszéktől kérheti, vagyis az elhunyt tisztviselő jogutódjait ért vagyoni kár, amelyet azon illetményre való hivatkozással határoztak meg, amelyet a felperes fia a nyugdíjba vonulásáig kapott volna, és amelyet a felperes összesen 3 975 329 euróra becsült.

199    Tekintettel az ilyen számítás bizonytalanságára, és azon előmenetellel kapcsolatos feltételezésre, amelyben az érintett részesülhetett volna, ezen összeg a priori ésszerű értékelése azon illetménynek, amelyet az elhunyt tisztviselő kapott volna, és bár nagyon közelítőleges, de releváns hivatkozási alapot képez a felperes fia jogutódjai jövedelemveszteségei értékelése szempontjából.

200    Mindazonáltal ezen összeget ilyen formában a Közszolgálati Törvényszék nem veheti figyelembe a jogutódokat ténylegesen ért vagyoni kár meghatározásakor. Ha ugyanis a felperes fiát és menyét nem ölik meg, ezen összeg jelentős részét azok elköltötték volna a saját szükségleteikre. Következésképpen nem a teljes összegben részesültek volna a gyermekeik. Ezenkívül az elhunyt házaspár gyermekei valószínűleg részesülnek vagy néhány éven belül részesülni fognak a nekik törvény alapján járó örökségben, amelyet nem kaptak volna meg, ha szüleik életben maradnak. Egyébiránt nem cáfolták a Bizottság azon állítását, hogy nem zárható ki, hogy az elhunyt szülők jogutódjai a kettős emberölést követően életbiztosítás címén kifizetéshez jutottak. A Közszolgálati Törvényszék következésképpen úgy ítéli meg, hogy a jelen ügyben figyelembe veendő jövedelemvesztéshez kapcsolódó vagyoni kár hárommillió eurót tesz ki.

201    Ahogy azt a Közszolgálati Törvényszék fentebb megállapította, a Bizottság e kár 40%‑át köteles megtéríteni, vagyis összesen 1,2 millió eurót köteles fizetni az elhunyt házaspár jogutódjainak.

202    Márpedig a válaszból kitűnik, és senki sem vitatta, hogy azok az összegek, amelyeket a Bizottság már kifizetett és a továbbiakban is fizetni fog a jogutódoknak, és amelyek meghaladják a személyzeti szabályzat szerint rendszerint fizetett ellátásokat, megközelítik az 1,4 millió eurót, és elérthetik a 2,4 millió eurót, ha az érintett ellátásokat a négy gyermek huszonhat éves koráig fizetni fogják.

203    A Bizottság következésképpen teljes mértékben megtérítette azon vagyoni kárt, amelyért viselnie kell a felelősséget.

204    A felperes által hivatkozott azon körülmény, hogy a Bizottság által fizetett összegek társadalombiztosítási ellátások jellegét öltik, nem befolyásolja ezen értékelést akkor sem, ha feltételezzük, hogy az bizonyítottá válik. A fizetett ellátások célja ugyanis a tisztviselő bármely okból bekövetkező halála pénzügyi következményeinek ellensúlyozása. Igaz ugyan, hogy az adminisztráció kötelezettségszegése esetén ez utóbbi köteles a kár teljes megtérítését biztosítani, kiegészítve adott esetben a személyzeti szabályzat szerinti ellátásokat (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 18–20. pontját), nem vitatható, hogy a Bíróság annak megítélésekor, hogy az okozott kárt megtérítette‑e az adminisztráció, figyelembe veszi a személyi szabályzat szerinti ellátásokat. Ezek célja tehát a kár megtérítése abban az esetben is, amikor az adminisztráció olyan kötelezettségszegést követ el, amely megalapozza a felelősségét. Ezenkívül a Bizottság a jelen esetben a személyzeti szabályzat szerinti kötelezettségeit meghaladóan teljesített azzal, hogy az elhunyt tisztviselőt posztumusz előléptette, hogy a jogutódoknak járó ellátásokat ez alapján számította, és a személyzeti szabályzat 76. cikke alapján megnövelte az említett ellátások összegét.

205    A fentiek összességéből következik, hogy a kereset első jogalapja, bár megalapozott, nem teszi lehetővé a Közszolgálati Törvényszék számára, hogy helyt adjon a felperesnek az okozott vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelmének.

206    A Közszolgálati Törvényszéknek két másik jogalapot kell még megvizsgálnia, amelyekkel a felperes azt állítja, hogy a Bizottság felelőssége megállapítható egyrészt jogszerű magatartás, másrészt pedig a gondoskodási kötelezettsége alapján.

B –  A második jogalapról, amely azon alapul, hogy a Bizottság objektív felelőssége megállapítható jogszerű magatartás alapján

1.     A felek érvei

207    A felperes azt állítja, hogy feltételezve akár, hogy a Bizottság nem követett el kötelezettségszegő gondatlanságot, az adminisztráció objektív felelőssége megállapításának feltételei jogszerű magatartás alapján teljesülnek. A tényleges kár, és az e kár és a jogszerű magatartás közötti okozati összefüggés bizonyítéka rendelkezésre áll; a kár meghaladja a rendszerinti mértéket, súlyos és különleges. Kétségtelen, hogy a Bíróság a C‑120/06. P. és a C‑121/06. P. sz., FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben 2008. szeptember 9‑én hozott ítéletében kizárta az Unió objektív felelősségére vonatkozó rendszer létezését, azonban csupán az unió olyan normatív aktusait illetően, amelyek a jogalkotó mérlegelési jogkörébe tartoznak. A Bíróság egyáltalán nem zárta ki azon lehetőséget, hogy ilyen rendszer alkalmazandó legyen az intézményekre úgy, mint a jelen esetben. A Közszolgálati Törvényszéknek e kérdés vizsgálata során figyelembe kell vennie az elhunyt tisztviselő gyermekei által megélt események kivételesen súlyos és tragikus jellegét, amely gyermekek korán elvesztették szüleiket, és tehetetlenül, rémülettel végignézték az édesanyjuk és édesapjuk véres megölését. A Közszolgálati Törvényszéknek a kártérítési kérelemről az azon mély méltányossági érzékből merítő igazságos szempontok alapján kell határoznia, amelynek az uniós intézményeket jellemeznie kell.

208    A Bizottság szerint, ahogy az már fentebb jeleztük, ezen jogalap nem elfogadható, mivel nem hivatkoztak rá az eredeti kártérítési kérelemben, és nem társul hozzá a hivatkozott kár terjedelmét számszerűsítő egyetlen tényező sem. Az ügy érdemét érintően a Bizottság hangsúlyozza, hogy a jogszerű aktusért való felelősség elvét a Bíróság mindeddig nem ismerte el. A felperes nem ad elő olyan tényezőt, amely bizonyítja, hogy a Közszolgálati Törvényszéknek el kellene ismernie az ilyen felelősségi rendszert az intézmények magatartásával kapcsolatban. Mindenesetre a jelen esetben a felperes nem bizonyítja, hogy az ilyen objektív felelősség megállapításának feltételei teljesülnek.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

209    A Bíróság fent hivatkozott FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 175. pontjából kitűnik, hogy noha a tagállamok jogrendszereinek összehasonlítása hamar lehetővé tette a Bíróság számára azon következtetés levonását, hogy e jogrendszerek egy irányba mutatnak a hatóság – akár normatív – jogellenes cselekmény vagy mulasztás esetén fennálló felelősségének elvét illetően, egyáltalán nem ez tapasztalható a közhatóság jogszerű cselekménye vagy mulasztása esetén fennálló felelősségre, különösen amikor normatív jellegű aktusról vagy mulasztásról van szó. A Bíróság így az uniós jog jelenlegi állapotában kizárta, hogy az EK 288. cikket, amely a tagállamok jogának közös általános elveire utal, úgy lehessen értelmezni, hogy az lehetővé teszi az Unió objektív felelősségének megállapítását jogszerű aktus vagy mulasztás esetén.

210    Ellentétben azzal, amit a felperes állít, a Bíróság által ezen ítélet idézett pontjában használt megfogalmazásból („akár normatív” és „különösen amikor [e jogszerű aktus vagy mulasztás] normatív jellegű”) kiderül, hogy az ezen ítéletben általa levont következtetés nem csak az Unió normatív hatáskörének területére korlátozódik.

211    Kétségtelen, ahogy arra a jelen ítélet 116. pontja emlékeztet, hogy a tisztviselő, és azon intézmény közötti kár megtérítésére irányuló jogvita, amelytől ő függ vagy függött, amennyiben az érintettet az intézményhez kapcsoló munkaviszonyból ered, az EK 236. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkének hatálya alá tartozik, és kívül esik az EK 235. cikk és az EK 288. cikk hatályán. A Bíróság és az Unió Törvényszékének az EK 288. cikk alapján fennálló szerződésen kívüli felelősség megállapításának feltételeire vonatkozó ítélkezési gyakorlata főszabály szerint nem vonatkozik a tisztviselő vagy jogutódjai által az intézményekkel szemben az EK 236. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alapján előterjesztett szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetekre. E tekintetben a felperes jogosan állapítja meg, hogy az ilyen keresetek az intézményeket nem a Szerződés szerinti normatív vagy szabályozó előjogaik gyakorlása, hanem a személyi állományuk felé munkáltatóként kifejtett magatartásuk szempontjából érintik.

212    Tekintettel azonban többek között a Bíróság által használt megfogalmazás általánosságára és a jelen ítélethez különösen kapcsolódó elvi megoldás jellegre, a Közszolgálati Törvényszék – eltérve a tagállamok jogának közös általános elveitől – nem tesz különbséget az igazoló okok között annak érdekében, hogy az uniós intézmények felelőssége a személyi állományukkal való viszonyukban az EK 288. cikkben foglalt feltételektől gyökeresen különböző feltételek mellett megállapítható legyen.

213    Igaz ugyan, hogy a jelen jogvita körülményei kivételesek, ezen – a felperes által előadott egyetlen – megállapítás nem elegendő annak igazolásához, hogy az objektív felelősség rendszerének létezése általában véve elismerhető az EK 236. cikk alapján indított, szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti keresetek keretében, amely az uniós tisztviselők és jogutódjaik számára van fenntartva.

214    Egyébiránt a 89/391 irányelvvel kapcsolatban – amely irányelv a személyzeti szabályzat 1e. cikke alapján az uniós intézményeket terhelő kötelezettségek megállapításához a releváns hivatkozási alapot képezi – a Bíróság megállapította, hogy ezen irányelv nem értelmezhető akként, hogy kötelezi a tagállamokat a munkáltató objektív felelőssége rendszerének bevezetésére a munkavállalók egészségének és biztonságának okozott károk miatt (a fent hivatkozott Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítélet 37–51. pontja). A Bizottság a Bíróság előtt azonban azzal érvelt, hogy a 89/391 irányelv a munkáltató olyan felelősségének rendszerét hozta létre, amely minden, a munkavállalók egészségvédelmére és biztonságára hátrányos esemény következményeit magában foglalja, függetlenül attól a lehetőségtől, hogy az említett eseményeket vagy következményeket a munkáltatónak bármilyen, a megelőző intézkedések végrehajtása során fennálló gondatlanságának lehessen tulajdonítani.

215    Feltételezve akár, hogy a Bizottság objektív felelőssége főszabály szerint vizsgálható, meg kell állapítani, hogy a munkáltató ezen objektív felelőssége – amely a foglalkozási veszélyek semlegesítésére vonatkozó kötelezettségen, és nem a munkáltató olyan kötelezettségszegésének megállapításán alapszik, amelyet annak ellentételezni kell – már az intézmény azon kötelezettségének az alapjául szolgál, hogy a személyzeti szabályzat szerinti ellátásokat fizessen a tisztviselőnek vagy jogutódjainak a feladatai ellátása során bekövetkező baleset, foglalkozási megbetegedés vagy halál esetén. A tisztviselő vagy jogutódjai ugyanis átalányjellegű, ezen események következményeinek ellensúlyozására szánt kártérítésben részesülnek, anélkül hogy bizonyítva lenne az intézmény munkáltatóként elkövetett bármely kötelezettségszegésének fennállása. Az állandó ítélkezési gyakorlatban támasztott azon követelmény, amely szerint kötelezettségszegést kell bizonyítani ahhoz, hogy a tisztviselő vagy jogutódjai a személyzeti szabályzat szerinti ellátásokat kiegészítő, az általuk vélt kár teljes megtérítésére szolgáló kártérítésben részesüljenek, bizonyítja, hogy az adminisztráció szerződésen kívüli felelősségének megállapítása szigorúan alá van rendelve a kötelezettségszegés vagy jogellenesség fennállásának.

216    A fentiekből következik, hogy a felperes megalapozatlanul kérte a Közszolgálati Törvényszéktől annak megállapítását, hogy a Bizottság objektív felelősségének feltételei teljesülnek.

217    Következésképpen a második jogalapot el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene az elfogadhatóságáról.

C –  A harmadik, arra alapított jogalapról, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében egyetemlegesen köteles megtéríteni az okozott kárt

1.     A felek érvei

218    A felperes másodlagosan azt állítja, hogy a Bizottságnak a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése értelmében mindenképpen meg kell téríteni a tisztviselőjét e minőségében és feladatainak ellátása miatt ért kárt. A kettős emberölés okozati szempontból objektíven kapcsolódik a felperes fiának Marokkóban kifejtett szakmai tevékenységéhez, ahol kizárólag a feladatai miatt tartózkodott. Ezen emberölést ezenkívül a Bizottság által választott lakásban követték el. A Bizottságnak a jelen jogvita kivételes körülményei között saját kezdeményezésre kellett volna eljárnia a neki címzett ilyen irányú kérelem nélkül, és egyetemlegesen meg kellett volna térítenie a harmadik személyre visszavezethető körülmény miatt a tisztviselőt és házastársát ért kárt.

219    A Bizottság – ahogy azt már korábban jeleztük – azzal érvel, hogy e jogalap elfogadhatatlan, mivel az nem szerepelt az eredeti kártérítési kérelemben. Az ügy érdemét illetően úgy véli, hogy a felperes fia halálát okozó tragikus tények nincsenek semmilyen kapcsolatban a tisztviselői beosztásával, és így nem teljesül a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdésében támasztott feltétel, ahogy azt az ítélkezési gyakorlat értelmezi, vagyis hogy a tisztviselőt e minőségében kell kárnak érnie.

2.     A Közszolgálati Törvényszék álláspontja

220    Ahogy azt a Bíróság megállapította, a személyzeti szabályzat 24. cikkének célja a szolgálatot teljesítő tisztviselőknek és alkalmazottaknak jelenleg és a jövőben biztonságot nyújtani annak lehetővé tétele érdekében, hogy az általános szolgálati érdeknek megfelelően jobban elláthassák feladatukat.

221    A személyzeti szabályzat 24. cikkéből és az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az uniós intézmények e rendelkezés értelmében csak harmadik személyek cselekményei miatt kötelesek segítséget nyújtani a tisztviselőiknek, és a tisztviselőket e segítségnyújtás a beosztásuk és a feladataik miatt illetik meg (lásd többek között a Bíróság 180/87. sz., Hamill kontra Bizottság ügyben 1988. október 5‑én hozott ítéletének 15. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑67/99. sz., K kontra Bizottság ügyben 2000. június 27‑én hozott ítéletének 32. pontját).

222    A jelen esetben nem vitatott, hogy teljesülnek a személyzeti szabályzat 24. cikke kifogásolt cselekmény elkövetőjére való alkalmazásának feltételei. A felperes fia ugyanis harmadik személy cselekményének volt az áldozata.

223    A személyzeti szabályzat 24. cikke azonban azt is megköveteli, hogy a felperes tisztviselői minősége és a feladatai legyenek a szóban forgó cselekmény kiváltó okai. E minőség és feladatok miatt kell azon cselekményeknek bekövetkezniük, amelyek tekintetében a segítségért folyamodnak, mivel az intézmény célja mind a személyi állománya, mind pedig a saját érdekei védelme. A Bíróság így megállapította, hogy a segítségnyújtási kötelezettségre nem lehet hivatkozni a nemzeti rendőrségnek a tisztviselő személyével szemben alkalmazott, ez utóbbi magatartása által kiváltott olyan kényszerítő intézkedései esetén, amelyekre a tisztviselő feladatai ellátásától idegen bűncselekményt követően kerül sor (a fent hivatkozott Hamill kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 16. és 17. pontja). Ugyanígy állapította meg a Bíróság, hogy kizárólag az a körülmény, hogy a gyermeket a szülei uniós közszolgálathoz való tartozása miatt vették fel a bölcsődébe, ahol az súlyos cselekmények áldozatává vált, nem teszi lehetővé, hogy a szóban forgó harmadik személyek és az említett szülők tisztviselői minősége közötti, a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében vett kapcsolat megállapítható legyen (a fent hivatkozott K kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 36–38. pontja).

224    Márpedig a jelen ügyben a felperes fiát nem a beosztása vagy feladatainak ellátása miatt ölték meg. Ahogy azt a Közszolgálati Bíróság már megállapította, köztörvényes bűnelkövető célpontja volt, aki anélkül okozott sérelmet a személyének, házastársának és vagyonának, hogy tudomása lett volna az áldozat uniós tisztviselői minőségéről, vagy pedig feladatai jellegéről. Az elkövető valószínűleg azt gondolta, hogy azon villa lakói, ahol elkövette a bűncselekményeket, magasabb életszínvonalon élnek, mint az átlagos rabati lakosok. Mindazonáltal sem e körülmény, sem a felperes fiának Marokkóba való beosztása vagy a Bizottság által választott lakás használata nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a tisztviselő ilyen minőségében és e feladatai miatt vált célponttá.

225    A felperes nem hivatkozhat tehát eredményesen a személyzeti szabályzat 24. cikke rendelkezéseire.

226    Mindenesetre feltételezve akár, hogy elfogadható, hogy a felperes fia a tisztsége miatt lett emberölés áldozata, a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a tisztviselő halála esetén a személyzeti szabályzatban biztosított ellátások, különösen a közös szabályozás 7. cikke (2) bekezdésének harmadik francia bekezdésében foglalt rendelkezések („[a] közös rendelkezések értelmében […] balesetnek tekintendők: a biztosított személy sérelmére […] elkövetett erőszak vagy támadás következményei”) testesítik meg azon védelemre vonatkozó kötelezettséget, amelyet az egyes intézmények munkáltatóként és a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében a tisztviselőiknek és jogutódjainak kötelesek biztosítani. Márpedig a felperes nem állítja, hogy jogtalanul megfosztották volna a személyzeti szabályzat szerinti garanciák valamelyikétől. Ezenkívül a Bizottság élt a személyzeti szabályzat 76. cikke szerinti azon lehetőséggel, hogy egyedi esetekben kivételes segítséget nyújtson az érintett személyeknek. A Bizottság tehát megfelelően tiszteletben tartotta a személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtási és védelmi kötelezettségét.

227    A felperes következésképpen egyik esetben sem állítja megalapozottan, hogy a Bizottság megsértette a személyzeti szabályzat e rendelkezését. Következésképpen a harmadik jogalapot el kell utasítani, anélkül hogy határozni kellene a vele szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogásról.

228    A fentiek összességéből következik, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

 A költségekről

229    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a értelmében ha az említett szabályzat második címe nyolcadik fejezetének többi rendelkezése alapján a Közszolgálati Törvényszék másként nem határoz, a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a szerint ha az a méltányosság alapján indokolt, a Törvényszék úgy határozhat, hogy a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére. Az eljárási szabályzat 88. cikke értelmében a Törvényszék a pernyertes felet is kötelezheti a költségek részbeni vagy teljes viselésére, ha az a pernyertes magatartása alapján – beleértve a kereset benyújtását megelőzően tanúsított magatartását is – indokoltnak tűnik, különösen akkor, ha megítélése szerint ez a fél szükségtelenül vagy rosszhiszeműen okozott költségeket a másik félnek.

230    A jelen eljárásban a Bizottság – az általa hivatkozott bizalmas jelleg jogszerű indokai ellenére – jelentősen hátráltatta az eljárást azzal, hogy először megtagadta bizonyos dokumentumok és információk Közszolgálati Törvényszékkel való közlését, és azzal, hogy a Közszolgálati Törvényszéket arra kényszerítette, hogy második tárgyalást tartson. A Bizottság több kérdésben pontatlan választ adott a Közszolgálati Törvényszéknek különösen azon állításával, hogy nem létezik semmilyen szabály a harmadik országokban található képviseletek személyi állományának lakásaira alkalmazandó biztonsági intézkedések vonatkozásában, és hogy a 2007. augusztus 6‑i írásbeli válasz szerzője által hivatkozott intézkedések nem relevánsak az előző évben elkövetett cselekményekre. A Bizottság azzal szembeni – végül a második tárgyaláson feladott – ellenállása, hogy a Közszolgálati Törvényszék tudomást szerezzen a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os, a jogvita elbírálása szempontjából fontos dokumentumról, a méltányos eljárás szabályaival aligha összeegyeztethető magatartást tükröz. A Bizottság által a felperes számára igen fájdalmas ügyben tanúsított magatartás annál kevésbé megfelelő, mivel az intézmény a kereset benyújtását megelőzően méltóságról és gondoskodásról tett tanúbizonyságot.

231    Egyébiránt a felperes megalapozottnak vélhette a kereset benyújtását. Egyrészt a Közszolgálati Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság a felelőssége megállapítását lehetővé tevő kötelezettségszegést követett el. Másrészt a Bizottság eljárás során tanúsított magatartása arról győzhette meg a felperest, hogy az intézmény a fia és menye megölése okainak egy részét elrejtette előle.

232    Következésképpen a jelen ügy körülményei helyes értékelésének megfelel, ha a Közszolgálati Törvényszék a Bizottságot arra kötelezi, hogy a saját költségein kívül viselje a felperes ésszerű és megfelelően igazolt költségeit.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (első tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Közszolgálati Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Közszolgálati Törvényszék a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumnak az Európai Bizottság által az eljárás során számára megküldött kivonatait „EU Korlátozott terjesztésű” megjelölést viselő bizalmasan kezelendő borítékban haladéktalanul visszaküldi az Európai Bizottságnak.

3)      Az Európai Bizottság viseli az összes felmerült költséget.

Gervasoni Kreppel Rofes i Pujol

Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. május 12‑i nyilvános ülésen.

W. Hakenberg       S. Gervasoni

hivatalvezető       elnök

Tartalomjegyzék

Jogi háttérII – 2

A jogvita alapját képező tényállásII – 5

A felek kérelmei és az eljárásII – 9

A jogkérdésrőlII – 19

I –  A kereset tárgyárólII – 19

II –  Az elfogadhatóságrólII – 19

A –  A felek érveiII – 19

B –  A Közszolgálati Törvényszék álláspontjaII – 20

III –  Az ügy érdemérőlII – 24

A –  Az első, arra alapított jogalapról, hogy a Bizottság elmulasztotta a tisztviselője védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettségétII – 24

1.  A felek érveiII – 24

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontjaII – 26

a)  A Bizottság azon kifogásáról, hogy az állítólagos károk már teljes mértékben megtérültekII – 26

b)  Az arra alapított kifogásról, hogy a Bizottság elmulasztotta az elhunyt tisztviselő és családja biztonságának biztosítására vonatkozó kötelezettségétII – 28

A Bizottság szerződésen kívüli felelőssége megállapításának feltételeirőlII – 28

Azon mérlegelési mozgástér terjedelme, amellyel a Bizottság rendelkezik a harmadik országokban található képviseletekre beosztott tisztviselők biztonságának biztosításával kapcsolatbanII – 32

A kiigazított védelmi intézkedések végrehajtásában elkövetett kötelezettségszegésrőlII – 35

–  A felperesnek a biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonataihoz való hozzáférésre irányuló kérelmérőlII – 37

–  A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum kivonatainak a Közszolgálati Törvényszék általi felhasználásárólII – 38

–  A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentumnak a felperes fia és családja rendelkezésére bocsátott ideiglenes lakásra való alkalmazhatóságárólII – 40

–  A biztonsági szabványokról és kritériumokról szóló 2006‑os dokumentum jogi hatályárólII – 41

–  A Bizottság kötelezettségszegésének fennállásárólII – 43

Az okozati összefüggésről és a felelősségkizárási ok (az áldozat kötelezettségszegése és harmadik személyre visszavezethető körülmény) fennállásárólII – 45

A kárrólII – 50

B –  A második jogalapról, amely azon alapul, hogy a Bizottság objektív felelőssége megállapítható jogszerű magatartás alapjánII – 51

1.  A felek érveiII – 51

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontjaII – 52

C –  A harmadik, arra alapított jogalapról, hogy a Bizottság a személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében egyetemlegesen köteles megtéríteni az okozott kártII – 54

1.  A felek érveiII – 54

2.  A Közszolgálati Törvényszék álláspontjaII – 54

A költségekrőlII – 56

* Az eljárás nyelve: olasz.