AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK
ÍTÉLETE
(második tanács)
2016. június 28.
F‑144/15. sz. ügy
Andrea Lorenzet
kontra
Európai Repülésbiztonsági Ügynökség (EASA)
„Közszolgálat – Ideiglenes alkalmazottak – Az EAAF 2. cikkének f) pontja – Határozatlan idejű szerződés – Fizetés nélküli szabadság – Személyes okokkal indokolt szabadság –A fizetés nélküli szabadság egy további évvel történő meghosszabbításának megtagadása – Az EAAF 52. cikke”
Tárgy: Az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kereset, amellyel Andrea Lorenzet azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék semmisítse meg az Európai Repülésbiztonsági Ügynökségnek (EASA vagy a továbbiakban: Ügynökség) a felperes fizetés nélküli szabadságának meghosszabbítását megtagadó határozatát.
Határozat: A Közszolgálati Törvényszék a keresetet elutasítja. [A 2016. július 13‑i végzéssel helyesbítve.] Andrea Lorenzet maga viseli saját költségeit és köteles viselni az Európai Repülésbiztonsági Ügynökség részéről felmerült költségeket.
Összefoglaló
1. Tisztviselők – Ideiglenes alkalmazottak –Fizetés nélküli szabadság– Lejárat – Meghosszabbítás megtagadása – A szolgálati érdekkel való összeegyeztethetetlenség – Az adminisztráció tényleges és sürgős szükségletre vonatkozó bizonyítási kötelezettsége – Hiány
(Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek, 17. és 52. cikk)
2. Tisztviselők – Ideiglenes alkalmazottak –Fizetés nélküli szabadság – Kényszerítő személyes okok – Fogalom
(Az egyéb alkalmazottakra vonatkozó alkalmazási feltételek, 17. és 52. cikk)
1. A fizetés nélküli szabadság egy további évvel történő meghosszabbításának megtagadásával összefüggésben az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 52. cikkének negyedik bekezdése olyan mechanizmust hoz létre, amely egyszerre részesíti védelemben az alkalmazott ahhoz fűződő jogát, hogy újra megtalálja helyét azon ügynökségen belül, amellyel határozatlan idejű munkaszerződést kötött, valamint az ügynökség ahhoz fűződő érdekét, hogy részesülhessen azon alkalmazottak szolgálataiban, akiknek ilyen szerződést ajánlott, illetve ha az alkalmazott elutasítja az ügynökséghez való visszahelyezést, akkor másik alkalmazottat vegyen fel a helyére. Az ügynökséget terhelő azon kötelezettség, hogy az érintett alkalmazott számára észszerű határidőn belül a besorolási fokozatának és a feladatainak megfelelő álláshelyet ajánljon fel, magában foglalja az alkalmazott arra irányuló párhuzamos kötelezettségét, hogy az álláshely elfogadásával újra elhelyezkedjen az ügynökségnél, vagy vállalja az esetleges elutasítás következményeit.
Következésképpen még ha az alkalmazott bizonyítani is tudja olyan, személyes jellegű kényszerítő okok fennállását, amelyek igazolhatják – éppúgy, mint az első fizetés nélküli szabadság megadását – a fizetés nélküli szabadság meghosszabbítását, a meghosszabbítás csak akkor engedélyezhető, ha a szabadságkérelem összhangban áll a szolgálati érdekkel. Ha ez nincsen így, akkor az ügynökség köteles elutasítani a fizetés nélküli szabadság megadása, illetve meghosszabbítása iránti kérelmet, amely szabadság az említett alkalmazási feltételek 17. cikkének első bekezdése szerint csak kivételes esetben és a tisztviselőknek járó, személyes okokkal indokolt szabadság megadására és meghosszabbítására előírtakkal ellentétben csak személyes jellegű kényszerítő okok fennállása esetén adható meg. Ilyen feltételek mellett az ügynökségnek ahhoz, hogy a meghosszabbítást elutasíthassa, egyáltalán nem kell bizonyítania a kizárólag a szabadságon lévő alkalmazott visszahelyezésével betölthető állás formájában megjelenő sürgős szükségletet.
Ugyanígy a fizetés nélküli szabadság időszakának egy évre történő korlátozása is bizonyítja, hogy az ügynökségnek minden egyes meghosszabbítási kérelem elbírálásakor értékelnie kell a szolgálati érdeket, és az – még akkor is, ha az első fizetés nélküli szabadság engedélyezését igazoló okok továbbra is pontosan ugyanúgy fennállnak – az érintett alkalmazott fizetés nélküli szabadságának fenntartása szempontjából időközben kedvezően vagy kedvezőtlenül alakulhatott.
Végül alkalmazni kell a fizetés nélküli szabadság iránti kérelmekre azt az ítélkezési gyakorlatot, amely szerint az intézmények, amelyekhez személyes okokkal indokolt szabadság iránti kérelmet nyújtanak be, mind az ilyen szabadságban részesülni kívánó tisztviselő által előadott indokok jogszerűségét, mind a szabadság engedélyezésének a szolgálati érdekkel való összeegyeztethetőségét illetően széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek.
Ebből következően egy ügynökségnek teljes mértékben jogában áll, hogy a határozatát belső szervezeti követelményekkel indokolva ne hosszabbítsa meg a fizetés nélküli szabadságot, és ennek során nem köteles bizonyítani a tényleges és sürgős szükséglet fennállását.
(lásd az 51–55. pontot)
Hivatkozás:
Bíróság: 1976. december 16‑i Mascetti kontra Bizottság ítélet, 2/76, EU:C:1976:187, 5. pont.
2. A személyes jellegű kényszerítő okoknak az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 17. cikke értelmében vett fogalma nem értelmezhető azonosnak vagy egyenértékűnek a személyes okokkal indokolt szabadságnak a személyzeti szabályzat 40. cikkében foglalt fogalmával. Szemantikai szempontból a „személyes jellegű kényszerítő okok” kifejezés alkalmazása pedig azt jelenti, hogy az alkalmazottnak olyan különösen fontos, szándékától független, személyes jellegű kényszerítő körülményekre kell hivatkoznia, amelyek kivételes jelleggel indokolhatják a fizetés nélküli szabadság engedélyezését, és hogy nem teljes mértékben a saját akarata szerint jár el. A személyes okokkal indokoltság fogalma viszont számos olyan személyes és szakmai jellegű indokot ölel fel, amely indokolhatja a személyes okokkal indokolt szabadság iránti kérelmet, az érintett tisztviselőnek pedig nem kell bizonyítania, hogy a kérelme valamely kényszerítő okból fakadna.
Mindazonáltal jogi szempontból úgy tűnik, hogy a fizetés nélküli szabadság és a személyes okokkal indokolt szabadság engedélyezésére eltérő feltételeket megállapító jogalkotói szándék az volt, hogy az első esetben az érintett alkalmazottnak személyes jellegű kényszerítő okok fennállását kelljen bizonyítania, míg a második esetben elegendő legyen a személyes okokkal való indokoltság. Egyébiránt az említett alkalmazási feltételek 52. cikkének első bekezdése szövegéből kitűnik, hogy az ebben a cikkben az ugyanezen alkalmazási feltételek 17. cikke harmadik bekezdésének alkalmazásától az említett alkalmazási feltételek 2. cikkének f) pontjában említett, határozatlan idejű szerződéssel rendelkező ideiglenes alkalmazottak javára való eltérés csak a szabadság időtartamára vonatkozik.
Továbbá az, hogy a fizetés nélküli szabadság iránti kérelmet személyes jellegű kényszerítő okokkal kell indokolni, egyértelműen szerepel a fent hivatkozott alkalmazási feltételek 17. cikkében, és az említett alkalmazási feltételek 52. cikkének szövegében semmi nem utal arra, hogy e rendelkezés ne lenne alkalmazható azokra az ideiglenes alkalmazottakra, akiket az ügynökségek határozatlan időre szóló szerződéssel foglalkoztatnak.
Ezenkívül, ahogyan az Európai Unió egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételek 52. cikkéből következik, az említett alkalmazási feltételek 2. cikkének f) pontjában szereplő, határozatlan időre szóló szerződéssel rendelkező ideiglenes alkalmazottak fizetés nélküli szabadságban „részesülhetnek”. Az érintett alkalmazottak következésképpen nem részesülhetnek ilyen szabadságban.
(lásd a 65–68. pontot)
Hivatkozás:
Bíróság: 1976. december 16‑i Mascetti kontra Bizottság ítélet, 2/76, EU:C:1976:187, 6. pont.