AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉKÉNEK ÍTÉLETE

(első tanács)

2012. június 5.

F‑71/10. sz. ügy

Nicola Cantisani

kontra

Európai Bizottság

„Közszolgálat – Szerződéses alkalmazottak – Konferenciatolmács – A személyzeti szabályzat 12a. és 24. cikke – Lelki zaklatás – Összeférhetetlenség – Kártérítési kérelem”

Tárgy: Az EAK‑Szerződésre annak 106a. cikke alapján alkalmazandó EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kereset, amelyben N. Cantisani az őt – a konferenciatolmács‑alkalmazotti feladatok ellátása idején, 1999 és 2007 között – ért lelki zaklatás miatt segítségnyújtás iránt előterjesztett kérelmet elutasító bizottsági határozat megsemmisítését kéri. A felperes kéri továbbá, hogy kötelezzék a Bizottságot kártérítés fizetésére.

Határozat: A Közszolgálati Törvényszék a keresetet elutasítja. A felperes, a saját költségein kívül köteles viselni a Bizottság részéről felmerült költségeket.

Összefoglaló

1.      Tisztviselők – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – Teljesítés lelki zaklatással kapcsolatban – Segítségnyújtás iránti kérelem benyújtása – Ésszerű határidő betartása – A betartandó határidő kezdete

(Személyzeti szabályzat, 12a. cikk, 24. és 90. cikk, (1) bekezdés)

2.      Tisztviselők – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – Hatály – Terjedelem – Az adminisztrációnak a zaklatás tárgyában benyújtott panaszok kivizsgálására vonatkozó kötelezettsége – A gondoskodás és a gyorsaság követelménye

(Személyzeti szabályzat, 12a. cikk, 24. és 90. cikk, (1) bekezdés)

3.      Tisztviselők – Lelki zaklatás – Fogalom – Magatartás, amelynek célja vagy hatása az érintett lejáratása vagy munkakörülményeinek rontása – A magatartás ismétlődő jellegére vonatkozó követelmény – A magatartás szándékosságának követelménye – Terjedelem – A zaklató ártó szándékára vonatkozó követelmény hiánya

(Személyzeti szabályzat, 12a. cikk, (3) bekezdés)

4.      Tisztviselők – Kereset – Kártérítési kereset – Az adminisztrációt a tisztviselőnek harmadik személy által okozott kár megtérítése tekintetében terhelő kötelezettség alapján indított kereset – Elfogadhatóság – Feltétel – A nemzeti jogorvoslati lehetőségek kimerítése – Kivétel – Hatékony jogorvoslat hiánya

(Személyzeti szabályzat, 24. cikk, (1) és (2) bekezdés, és 91. cikk)

1.      A személyzeti szabályzat 12a. és 24. cikke nem határoz meg kifejezetten semmilyen határidőt a lelki zaklatás miatt segítségnyújtás iránti kérelem benyújtására. Mindazonáltal a jogbiztonság és a jogos bizalom elve alapján az ilyen kérelmet benyújtani szándékozó tisztviselőnek vagy alkalmazottnak ezt ésszerű határidőben kell megtennie, és ötéves határidőt lehet ésszerűnek tekinteni arra, hogy a lelki zaklatást az adminisztrációnak megfelelően bejelenthessék, és attól segítséget kérjenek.

Egyébiránt a lelki zaklatás miatti segítségnyújtás iránti kérelem benyújtási határideje kezdetének a lelki zaklatás feltételezett elkövetője utolsó cselekményének időpontja felel meg, vagy legalábbis az az időpont, amikortól a feltételezett elkövetőnek már nem áll módjában az áldozattal szembeni cselekményeit megismételni.

(lásd a 67. és 68. pontot)

a Közszolgálati Törvényszék F‑95/09. sz., Skareby kontra Bizottság ügyben 2011. február 8‑án hozott ítéletének 41–44., 49. és 53. pontja.

2.      A személyzeti szabályzat 24. cikke értelmében minden egyes uniós intézménynek meg kell védenie a tisztviselőit és az alkalmazottait a feletteseik lelki zaklatásával, vagy bármely megalázó bánásmódjával szemben. Egyébiránt a segítségnyújtási kötelezettség alapján az adminisztráció a szolgálat ellátásának rendjével és nyugalmával összeegyeztethetetlen incidens esetén köteles a kellő eréllyel beavatkozni, és az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással reagálni a tényállás megállapítása érdekében, a tényállás ismeretében pedig köteles levonni a megfelelő következtetéseket. Ennek érdekében elégséges, hogy az intézményétől védelmet igénylő tisztviselő vagy alkalmazott bizonyítékkezdeménnyel álljon elő azon támadások valóságosságára vonatkozóan, amelyek célpontjának tekinti magát. Ilyen körülmények esetén a szóban forgó intézmény feladata a megfelelő intézkedések meghozatala, így különösen a panasz alapjául szolgáló tényeknek a panaszossal folytatott együttműködésben történő megállapítására irányuló vizsgálat lefolytatása.

(lásd a 78. pontot)

Hivatkozás:

a Bíróság 224/87. sz., Koutchoumoff kontra Bizottság ügyben 1989. január 26‑án hozott ítéletének 15. és 16. pontja;

az Elsőfokú Bíróság T‑5/92. sz.,Tallarico kontra Parlament ügyben 1993. április 21‑én hozott ítéletének 31. pontja; T‑136/98. sz., Campogrande kontra Bizottság ügyben 2000. december 5‑én hozott ítéletének 42. pontja.

3.      A személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése „helytelen magatartásként” határozza meg a lelki zaklatást, amelynek megállapítása két feltétel együttes teljesülését igényli. Az első feltétel olyan magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések létére vonatkozik, amelyek „egy időszak során ismétlődően vagy rendszeresen” fordulnak elő – ami azt vonja magával, hogy a lelki zaklatás az időben szükségszerűen folyamatként jelenik meg, és ismétlődő vagy folyamatos cselekvést feltételez –, és amelyek „szándékosak”. Az elsőhöz az „és” mellérendelő kötőszóval kapcsolódó második kumulatív feltétel arra vonatkozik, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések alkalmasak legyenek arra, hogy bármely másik személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét aláássák. Azon tényből, hogy a „szándékos” jelző az első feltételhez kapcsolódik, nem pedig a másodikhoz, két következtetést lehet levonni. Egyrészt a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésében szereplő magatartásoknak, szóbeli vagy írott nyelvhasználatnak, gesztusoknak vagy más cselekvéseknek kell szándékosnak lenniük, ami kizárja e rendelkezés alkalmazási köréből a véletlen cselekvéseket. Másrészt azonban nem szükséges, hogy e magatartás, szóbeli vagy írott nyelvhasználat, gesztusok vagy más cselekvések azzal a szándékkal valósuljanak meg, hogy más személy személyiségét, méltóságát, testi vagy lelki épségét aláássák. Másként fogalmazva a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett lelki zaklatás megvalósulhat anélkül is, hogy a zaklatónak szándékában állt volna az áldozatot lejáratni, vagy annak munkakörülményeit rontani. Elegendő az is, hogy szándékosan megvalósított cselekvései objektíve ilyen következményekkel járnak.

Végül, mivel a szóban forgó cselekedeteknek a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében helytelennek kell lenniük, a zaklatásnak minősítés attól a feltételtől függ, hogy objektíve is annak tekinthető‑e a kellő mértékben, abban az értelemben, hogy egy pártatlan, ésszerűen gondolkodó, átlagos érzékenységű és ugyanilyen helyzetben lévő szemlélő is túlzottnak és kifogásolhatónak tekintené.

(lásd a 89. és 90. pontot)

Hivatkozás:

az Európai Unió Törvényszéke T‑80/09. P. sz., Bizottság kontra Q ügyben hozott ítélete;

a Közszolgálati Törvényszék F‑52/05. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2008. december 9‑én hozott ítéletének 135. pontja; F‑42/10. sz., Skareby kontra Bizottság ügyben 2012. május 16‑án hozott ítéletének 135. pontja.

4.      A személyzeti szabályzat 24. cikke második bekezdésének célja a tisztviselőnek vagy az alkalmazottnak a harmadik személyek vagy más tisztviselők ugyanezen cikk első bekezdésében említett cselekedeteivel okozott károk megtérítése, feltéve hogy e cselekedetek elkövetőitől nem tudott kártérítést kapni. A tisztviselő vagy az alkalmazott által a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján indított kártérítési kereset elfogadhatóságának tehát feltétele a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése annyiban, amennyiben azok hatékonyan biztosítják az érintett személyek védelmét, és a hivatkozott kár megtérítésére vezethetnek.

(lásd a 130. pontot)

Hivatkozás:

a Bíróság C‑365/05. P. sz., Schmidt‑Brown kontra Bizottság ügyben 2006. október 5‑én hozott végzésének 78. pontja;

az Elsőfokú Bíróság T‑254/02. sz., L kontra Bizottság ügyben 2005. március 9‑én hozott ítéletének 148. pontja;

az Európai Unió Törvényszéke fent hivatkozott Bizottság kontra Q ügyben hozott ítéletének 67. pontja.