A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (ötödik tanács)

2019. június 11.(1)

„Közszolgálat – Korábbi tisztviselők – Az OLAF vizsgálata – »Eurostat« ügy – Olyan cselekményekkel kapcsolatos információknak a nemzeti igazságügyi hatóságok részére történő továbbítása, amelyek miatt büntetőeljárás indítható – Az esetlegesen érintett tisztviselők előzetes értesítésének elmulasztása – Az OLAF és a Bizottság által az eljárás során tanúsított magatartás miatt állítólagosan elszenvedett kár – Nem vagyoni kár, személyi sérülés miatt bekövetkezett kár, vagyoni kár – Okozati összefüggés”

A T‑138/18. sz. ügyben,

Fernando De Esteban Alonso, az Európai Bizottság korábbi tisztviselője (lakóhelye: Saint‑Martin‑de‑Seignanx [Franciaország], képviseli: C. Huglo ügyvéd)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: R. Striani és J. Baquero Cruz, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

a felperest állítólagosan ért nem vagyoni és vagyoni károk, valamint személyi sérülés miatt bekövetkezett kár megtérítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (ötödik tanács),

tagjai: D. Gratsias elnök, I. Labucka és I. Ulloa Rubio (előadó) bírák,

hivatalvezető: E. Coulon,

meghozta a következő

Ítéletet

 Jogi háttér

1        Az 1999. április 28‑i 1999/352/EK, ESZAK, Euratom határozattal (HL 1999. L 136., 20. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 110. o.) létrehozott Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) feladata többek között belső igazgatási vizsgálatok lefolytatása a szolgálati feladatok teljesítéséhez kapcsolódó, súlyosnak minősülő tények kivizsgálása érdekében, amelyek az Unió tisztviselői és alkalmazottai kötelességeinek feltehetően fegyelmi vagy adott esetben büntetőeljárást eredményező elhanyagolásának vagy elmulasztásának minősülhetnek.

2        Az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) által lefolytatott vizsgálatokról szóló, 1999. május 25‑i 1073/1999/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 1999. L 136., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 91. o.) a Hivatal alkalmazottainak a feladataik teljesítésének keretein belül végzett felügyeleti, ellenőrzési és egyéb tevékenységeit szabályozza. Az OLAF által lefolytatott vizsgálatok „külső” – azaz, az Unión kívüli –, valamint „belső” – tehát az intézményeken belüli – vizsgálatokból állnak. E rendeletet hatályon kívül helyezte az OLAF által lefolytatott vizsgálatokról szóló, 2013. szeptember 11‑i 883/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 248., 1. o.).

3        Az 1073/1999 rendelet (10) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezett:

„mivel ezen vizsgálatokat a Szerződés és különösen az Európai Közösségek kiváltságairól és mentességeiről szóló jegyzőkönyv rendelkezéseivel összhangban kell lefolytatni, és ugyanakkor tiszteletben kell tartani az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata és a Közösségek egyéb alkalmazottaira vonatkozó alkalmazási feltételekben […] előírt rendelkezéseket, és teljes mértékben tiszteletben kell tartani az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, különösen a méltányosság elvét, az érintett személyek jogát arra, hogy a velük kapcsolatos ügyekben elmondhassák álláspontjukat, és azt az elvet, hogy a vizsgálat eredményeként levont következtetéseknek kizárólag bizonyíték erejű tényeken kell alapulniuk; mivel ennek biztosítása céljából az intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek kötelesek megállapítani azon szabályokat és feltételeket, amelyek hatálya alatt az ilyen belső vizsgálatokat lefolytatják; mivel következésképpen a személyzeti szabályzatokat módosítani kell olyan módon, hogy azok tartalmazzák a tisztviselők és egyéb alkalmazottak belső vizsgálatokkal kapcsolatos jogait és kötelességeit”.

4        Az 1073/1999 rendelet (13) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezett:

„mivel a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságoknak vagy az esetnek megfelelően az intézményeknek, szerveknek, hivataloknak vagy ügynökségeknek kell eldönteniük a[z] [OLAF] által készített jelentés alapján, hogy a lefolytatott vizsgálatot követően milyen intézkedéseket kell megtenni; mivel mindennek ellenére a[z] [OLAF] igazgatójára kell háruljon a feladat, hogy a[z] [OLAF] által a belső vizsgálatok folyamán feltárt, feltehetően büntetőeljárást maga után vonó esetekkel kapcsolatos információt közvetlenül az érintett tagállam igazságügyi hatóságai számára továbbítsa”.

5        Az 1073/1999 rendelet (16) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezett:

„mivel annak biztosítása érdekében, hogy a Hivatal alkalmazottai által lefolytatott vizsgálatok során feltártakat figyelembe veszik, és a megkívánt utólagos intézkedéseket megteszik, a jelentéseknek elfogadható bizonyíték erejével kell rendelkezniük az igazgatási és bírósági eljárásokban; mivel ennek biztosítása érdekében a jelentéseket a tagállamokban hatályos igazgatási jelentések szabályait előíró rendelkezések figyelembevételével kell összeállítani”.

6        Az 1073/1999 rendelet 4. cikkének szövege a következő volt:

„Belső vizsgálatok

(1)      Az 1. cikk rendelkezéseiben említett területeken, a[z] [OLAF] az intézményeken, szerveken, hivatalokon és ügynökségeken belül igazgatási vizsgálatot […] folytat le.

Ezen belső vizsgálatokat a Szerződések, különösen az Európai Közösségek kiváltságairól és mentességeiről szóló jegyzőkönyv rendelkezéseinek függvényében, az e rendeletben előírt eljárásoknak és az egyes intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek által elfogadott határozatoknak megfelelően folytatják le, és megfelelő figyelmet fordítanak a személyzeti szabályzat rendelkezéseire. Az intézmények konzultálnak egymással azon szabályokról, amelyeket az ilyen határozatokkal kell megállapítani.

[…]

(5)      Olyan esetekben, amikor a vizsgálatok feltárják, hogy a vizsgálatokban egy tag, igazgató, tisztviselő vagy egyéb alkalmazott személyesen érintett, értesítik az érintett intézményt, szervet, hivatalt vagy ügynökséget, amelyhez az ilyen személy tartozik.

Olyan esetekben, amikor a vizsgálat célja érdekében teljes titoktartásra van szükség, vagy ha a használt vizsgálati eszköz nemzeti igazságügyi hatóság illetékességébe tartozik, az ilyen információ szolgáltatását késleltetni lehet.

[…]”

7        Az 1073/1999 rendelet „Vizsgálati jelentés és a vizsgálatot követő intézkedések” címet viselő 9. cikke a következőképpen rendelkezett:

„(1)      A[z] [OLAF] által végrehajtott vizsgálat befejezését követően a[z] [OLAF] az igazgató felügyelete mellett összeállít egy jelentést, amelyben feltüntetik a megállapított tényeket, a pénzügyi veszteség mértékét, amennyiben van, továbbá a vizsgálat által feltárt eredményeket és az igazgató javaslatait a meghozandó intézkedésekről.

(2)      Az ilyen jelentések összeállításánál figyelembe veszik az érintett tagállam nemzeti jogában előírt eljárási követelményeket. Az ilyen alapon összeállított jelentések azon tagállamban, amelyben azok felhasználása szükségesnek bizonyul, ugyanolyan módon és ugyanolyan feltételek mellett, mint az adott ország nemzeti közigazgatási felügyelői által készített jelentések, igazgatási vagy bírósági eljárásban elfogadható bizonyítéknak minősülnek. A jelentések tartalmát ugyanolyan értékelési szabályok alapján ugyanolyan értékelésnek vetik alá, mint az adott ország nemzeti közigazgatási felügyelői által összeállított jelentéseket, és a jelentéseket azokkal azonos értékű dokumentumnak tekintik.

(3)      A külső vizsgálatot követően összeállított jelentéseket és az összes vonatkozó felhasználható dokumentumot az érintett tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságainak küldik meg azon szabályok betartásával, amelyeket a külső vizsgálatokra kell alkalmazni.

(4)      A belső vizsgálatot követően összeállított jelentéseket és az összes vonatkozó felhasználható dokumentumot az érintett intézménynek, szervnek, hivatalnak vagy ügynökségnek küldik meg. Az érintett intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség megteszi a vizsgálat eredményeiből fakadó, különösen a fegyelmi vagy a jogi intézkedéseket, és a[z] [OLAF]. igazgatója számára jelentést küld az intézkedések megtételéről az igazgató által az igazgató jelentésének következtetéseiben megállapított határidőn belül.”

8        Az 1073/1999 rendeletnek az „Információ továbbítása a[z] [OLAF] által” című 10. cikke a következőképpen rendelkezett:

„(1)      E rendelet 8., 9. és 11. cikkének, valamint a 2185/96/Euratom, EK rendelet rendelkezéseinek sérelme nélkül, a[z] [OLAF] mindenkor jogosult a külső vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt az érintett tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságai számára megküldeni.

(2)      E rendelet 8., 9. és 11. cikke rendelkezéseinek sérelme nélkül, a[z] [OLAF] igazgatója a feltehetően büntetőeljárást eredményező vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt megküldi az érintett tagállam igazságügyi hatóságai számára [helyesen: a[z] [OLAF] igazgatója megküldi az érintett tagállam igazságügyi hatóságai számára azokat az információkat, amelyeket a[z] [OLAF] belső vizsgálatai során feltehetően büntetőeljárást eredményező cselekményekről szerzett]. A vizsgálattal kapcsolatos elvárásokra [helyesen: a vizsgálat követelményeire] is figyelemmel az igazgató egyidejűleg tájékoztatja az érintett tagállamot is.

(3)      E rendelet 8. és 9. cikke rendelkezéseinek sérelme nélkül, a[z] [OLAF] mindenkor jogosult a belső vizsgálatok lefolytatása alkalmával megszerzett információt az érintett intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség számára megküldeni.”

9        A csalás, a korrupció és a Közösségek érdekeit sértő jogellenes tevékenységek elleni küzdelemmel kapcsolatos belső vizsgálatok feltételeiről és módjairól szóló, 1999. június 2‑i 1999/396/EK, ESZAK, Euratom bizottsági határozat (HL 1999. L 149., 57. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 118. o.) a 4. cikkében az érintettek értesítését a következő feltételekkel írja elő:

„Ha személyes érintettség lehetősége merül fel a Bizottság tagjára, tisztviselőjére vagy alkalmazottjára vonatkozóan, az érdekeltet rövid időn belül értesítik, feltéve hogy ez a vizsgálatot nem veszélyezteti. Semmilyen esetben sem lehet az illető bizottsági tagra, tisztviselőre vagy alkalmazottra név szerint utaló következtetést levonni, ha a vizsgálatot anélkül folytatták le, hogy az érdekeltnek lehetősége lett volna véleményét kifejteni az őt érintő valamennyi tényről.

Azon esetekben, amikor a vizsgálat céljai érdekében a teljes titoktartás fenntartása és a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozó vizsgálati eljárás alkalmazása válik szükségessé, a Bizottság érintett tagjának, tisztviselőjének vagy alkalmazottjának a nyilatkozattétel érdekében történő értesítési kötelezettség teljesítése a Bizottság elnökének vagy különösen a főtitkárnak a hozzájárulásával elhalasztható.”

10      Az 1950. november 4‑én Rómában aláírt, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménynek a tisztességes tárgyaláshoz való jogra vonatkozó 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(2)      Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

(3)      Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy

a)      a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól;

b)      rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel;

[…]”

11      Az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) előírja:

„41. cikk

A megfelelő ügyintézéshez való jog

(1)      Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei, szervei és hivatalai részrehajlás nélkül, tisztességes módon és észszerű határidőn belül intézzék.

(2)      Ez a jog magában foglalja:

–        mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák,

–        mindenkinek a jogát arra, hogy a személyére vonatkozó iratokba a bizalmas adatkezeléshez, illetőleg a szakmai és üzleti titokhoz fűződő jogos érdekek tiszteletben tartása mellett betekintsen,

–        az igazgatási szervek azon kötelezettségét, hogy döntéseiket indokolják.

(3)      Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az Unió a tagállamok jogában foglalt közös általános elvek alapján megtérítse számára az intézményei és alkalmazottai által feladatuk teljesítése során neki okozott károkat.

[…]

48. cikk

Az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog

(1)      Minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

(2)      Minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását.”

 A jogvita alapját képező tényállás

12      Fernando De Esteban Alonso felperes, az Európai Bizottság korábbi tisztviselője, az Európai Unió Statisztikai Hivatalának (a továbbiakban: Eurostat) informatikáért, kiadványokért és külkapcsolatokért felelős igazgatósága igazgatói feladatait látta el.

13      1996 óta az Eurostat a „datashop‑nak” nevezett árusítóhelyek (a továbbiakban: datashopok) hálózatát működtető Európai Unió Hivatalos Kiadványainak Hivatalára támaszkodva biztosította a gyűjtött statisztikai adatok nyilvános terjesztését. Az Eurostat, az Európai Unió Hivatalos Kiadványainak Hivatala és az egyes datashopok közötti kapcsolatokat háromoldalú szerződések rendezték. A datashopok bonyolult számlázási kört írtak elő, amely alapján az Eurostat a forgalomba került, említett adatok számlázási árának akár 55%‑át is megkaphatta.

14      1999 szeptemberében egy belső ellenőrzés megállapította, hogy szabálytalanságok történtek az Eurostat által az Eurocost, az Eurogramme, a Datashop, a Planistat és a CESD Communautaire társaságokkal kötött szerződésekkel kapcsolatos, bizottsági költségvetési szabályok hatálya alá nem tartozó pénzügyi keret kialakítását lehetővé tévő pénzgazdálkodás során. E jelentés alapján a pénzügyi ellenőrzésért felelős főigazgatóság 2000. március 17‑én az OLAF‑hoz fordult. Az OLAF több vizsgálatot is indított, többek között az Eurostat által az Eurocost, az Eurogramme, a Datashop, a Planistat és a CESD Communautaire társaságokkal kötött szerződésekkel és az e társaságoknak nyújtott támogatásokkal kapcsolatban. E vizsgálatok egyikének során az OLAF olyan információkat kapott, amelyek arra utaltak, hogy a luxembourgi (Luxemburg), brüsszeli (Belgium) és madridi (Spanyolország) datashopokkal kötött háromoldalú szerződésekkel létrehozott pénzügyi mechanizmus lehetővé tette, hogy a jogszerűen az Unió költségvetése bevételi oldalának részét képező összegeket onnan kivonjanak.

15      2003. március 19‑én az OLAF főigazgatója levelet küldött a francia igazságügyi hatóságoknak, amelynek tárgya „Információ továbbítása esetlegesen büntetőjogi következményeket maga után vonó tényállás vonatkozásában CMS N° IO/2002/0510 – Eurostat/Datashop/Planistat”, és amelyet az OLAF két vizsgálójának a feljegyzése kísért, amelyet ugyanazon a napon címeztek az OLAF főigazgatójához, és amelynek tárgya „Esetlegesen bűncselekménynek minősülő tényállás felfedése CMS N° IO/2002/0510 – Eurostat/Datashop/Planistat” (a továbbiakban: 2003. március 19‑i feljegyzés). Ezen információtovábbítást követően a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) mellett működő ügyészség 2003. április 4‑én bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt nyomozást indított.

16      2003. április 3‑án az OLAF főigazgatója összefoglaló feljegyzést küldött a Bizottság főtitkárának az Eurostatra vonatkozóan folyamatban levő vizsgálatokat illetően.

17      2003. július 10‑én a Bizottság feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a Tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) mellett működő ügyészségnél. A Bizottság az eljárásban magánfélként is részt vett.

18      2003. szeptember 25‑én az OLAF Datashop‑Planistat üggyel kapcsolatos belső vizsgálatát lezárták. A vizsgálatról készített végleges jelentést és annak mellékleteit megküldték a francia igazságügyi hatóságnak.

19      2004. január 29‑én az ügyészség megkeresésére adott válaszában a Bizottság, az Európai Unió kiváltságairól és mentességeiről szóló (7.) jegyzőkönyv 17. cikke (2) bekezdésének megfelelően, visszavonta a felperes mentességi jogát. Ezt követően a Bizottság a felperessel szemben fegyelmi eljárás (04/001. sz.) megindításáról döntött.

20      2008. július 7‑én a tribunal de grande instance de Paris(párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) mellett működő ügyészség utasítása alapján a felperest a francia igazságügyi rendőrség a 2268/03/19. számú megkeresés teljesítése keretében – a Bizottsággal kapcsolatos tények vonatkozásában – tanúkénti kihallgatásra idézte.

21      2008. szeptember 9‑i kihallgatása során a felperest őrizetbe vették, majd másnap, 2008. szeptember 10‑én vizsgálat alá vonták hűtlen kezelés miatt „Luxemburgban, Belgiumban, Spanyolországban […] 1995–1997 között […] a közösségi költségvetésből származó alapok egy részének – a luxembourgi, brüsszeli, madridi [datashopokkal] összefüggésben – egy titkos alap létrehozása érdekében történő eltulajdonítása, ezen alap felhasználásáról való rendelkezés, valamint a [C.] társaság általi, statisztikai munkákhoz kapcsolódó túlszámlázás miatt”.

22      2008. szeptember 15‑én a felperes az ellene indított vizsgálat miatt az Európai Unió tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) – az alapügy tényállásának időpontjában hatályos – 24. cikke alapján segítségnyújtás iránti első kérelmet terjesztett elő a Bizottsághoz. E kérelmet a Bizottság 2008. december 17‑i határozatával elutasította.

23      2009. február 18‑án a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a segítségnyújtást megtagadó határozat ellen. A segítségnyújtás megtagadása ellen benyújtott panaszt a kinevezésre jogosult hatóság 2009. április 1‑jei határozata elutasította.

24      2013. január 21‑én a francia ügyészség a büntetőeljárás alá vont valamennyi személy, köztük a felperes vonatkozásában az eljárás megszüntetését javasolta. 2013. szeptember 9‑én a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) vizsgálóbírója végzésével megszüntette az eljárást (a továbbiakban: büntetőeljárást megszüntető végzés).

25      2013. szeptember 17‑én a Bizottság, magánfélként, fellebbezést nyújtott be a büntetőeljárást megszüntető végzéssel szemben.

26      2013. december 12‑én a felperes – a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján – segítségnyújtás iránti második kérelmet terjesztett elő a Bizottsághoz. E segítségnyújtás iránti második kérelmet 2014. május 6‑i határozatával a Bizottság elutasította.

27      2014. június 23‑án a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország) a Bizottság fellebbezését megalapozatlannak ítélte és a büntetőeljárást megszüntető végzést helyben hagyta, lényegében azzal az indokkal, hogy „a tényállás alapján […] az európai költségvetési szabályok megsértése állapítható meg, amely az igazolási és a pénzügyi ellenőrzésben mutatkozó gondatlanság miatt állt fenn”, és mivel „kizárólag a pénzügyi ellenőrzési rendelkezések és a közösségi költségvetési szabályok kikerülése nem elegendő a [közösségi alapok eltulajdonítása] tényállás megállapításához”, valamint hogy „senkivel szemben nem áll fenn elegendő gyanú ahhoz, hogy a hűtlen kezelést megalapozza, [és] a szóban forgó tényállás szándékosság hiányában büntetőjogilag másképpen – nevezetesen hamisításnak, hamisított okiratok felhasználásának […] – nem minősíthető”.

28      2014. június 27‑én a Bizottság az eljárás megszüntetését helybenhagyó jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be (lásd a fenti 27. pontot).

29      2014. július 28‑án a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján panaszt nyújtott be a segítségnyújtást megtagadó második határozat ellen. E panasz 2014. augusztus 18‑án kiegészítésre került. A kinevezésre jogosult hatóság a felperes kiegészített panaszát 2014. november 21‑én elutasította.

30      A felperes a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2015. február 24‑én benyújtott keresetlevelével keresetet indított (F‑35/15. sz. ügy) a kinevezésre jogosult hatóság a felperes személyzeti szabályzat 24. cikke szerinti segítségnyújtás iránti kérelmét elutasító 2014. november 21‑i határozatának megsemmisítése, valamint a Bizottságnak a részére ideiglenesen 17 242,51 euró megfizetésére kötelezése iránt.

31      A keresetet a Közszolgálati Törvényszék 2015. július 15‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság végzésében (F‑35/15, EU:F:2015:87) elutasította. 2015. szeptember 16‑án a felperes fellebbezést nyújtott be e határozattal szemben.

32      2016. április 10‑én a Bizottság fegyelmi vizsgálatokért és ügyekért felelős irodája a felperest értesítette azon határozatáról, hogy az ellene indított ügyet lezárta.

33      A Bizottság felülvizsgálati kérelmét a francia Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) 2016. június 15‑i ítéletében elutasította.

34      A Törvényszék a 2016. szeptember 9‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság ítéletében (T‑557/15 P, nem tették közzé, EU:T:2016:456) elutasította a 2015. július 15‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság ügyben hozott végzés (F‑35/15, EU:F:2015:87) ellen a felperes által benyújtott fellebbezést.

35      2016. december 22‑én a felperes – a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján – a Bizottság magatartása következtében keletkezett kárának megtérítése iránti kérelmet terjesztett elő. E kérelmet a kinevezésre jogosult hatóság 2017. május 3‑i határozatával mint megalapozatlant elutasította.

36      A Bizottság magatartása következtében keletkezett kár megtérítése iránti kérelmet elutasító határozat ellen a felperes 2017. augusztus 1‑jén panaszt nyújtott be.

37      A kinevezésre jogosult hatóság e panaszt 2017. november 29‑i határozatával mint megalapozatlant elutasította.

 Az eljárás és a felek kérelmei

38      A Törvényszék Hivatalához 2018. február 28‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

39      A Törvényszék – az eljárási szabályzata 89. cikke (3) bekezdésének a) és d) pontjában előírt pervezető intézkedések keretében – 2019. január 18‑án a Bizottságtól kérdések megválaszolását, valamint az ügyre vonatkozó dokumentumok rendelkezésre bocsátását kérte. A Bizottság e kérelemnek 2019. február 6‑án eleget tett.

40      Az eljárási szabályzat 106. cikkének (3) bekezdése szerint, ha a felek az írásbeli szakasz befejezéséről való értesítést követő háromhetes határidőn belül nem terjesztenek elő tárgyalás tartása iránti kérelmet, a Törvényszék úgy határozhat, hogy a keresetről az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határoz. A jelen ügyben, mivel a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az ügy körülményei kellően fel vannak tárva, erre irányuló kérelem hiányában úgy határozott, hogy a keresetről az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határoz.

41      A felperes lényegében azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        kötelezze az OLAF‑ot arra, hogy „a Franchet és Byk kontra Bizottság (T‑48/05) ügyben az Európai Unió Törvényszékéhez benyújtott 2003. március 19‑i feljegyzést nyújtsa be; kötelezze a Bizottságot arra, hogy a keletkezett nem vagyoni kár, személyi sérülés miatt bekövetkezett kár és vagyoni kár jogcímén részére 1 102 291,68 eurót fizessen meg”;

–        a Bizottságot kötelezze az eljárási költségek részét nem képező költségek jogcímén 3000 euró összeg kifizetésére, valamint a költségek viselésére.

42      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        nyilvánítsa a keresetet megalapozatlannak és azt teljes egészében utasítsa el;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

43      Keresetének alátámasztására a felperes arra hivatkozik, hogy az OLAF és a Bizottság megsértette a Charta és az 1073/1999 rendelet rendelkezéseiben biztosított megfelelő ügyintézés elvét, a gondoskodási kötelezettséget, valamint a védelemhez való jogot. A felperes lényegében az OLAF és a Bizottság által elkövetett azon hibákra hivatkozik, hogy egyrészt nem hallgatták meg azt megelőzően, hogy a francia hatóságoknak az ellene felhozott vádakat továbbították, másrészt, hogy a Bizottság indokolatlanul folytatta a vele szembeni büntetőeljárást. A felperes szerint e hibák számára vagyoni és nem vagyoni kárt, valamint komoly személyi sérülést okoztak, amelyek közvetlen ok‑okozati viszonyban állnak az OLAF és a Bizottság által állítólagosan elkövetett hibákkal.

44      A Bizottság vitatja a felperes érveit.

 Előzetes észrevételek

45      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tisztviselő vagy alkalmazott által benyújtott, kártérítés iránti kérelem keretében az Unió felelősségének megállapításához több feltételnek – nevezetesen az intézményeknek felrótt magatartás jogellenességének, a kár tényleges bekövetkezésének, valamint a magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés fennállásának – a teljesülése szükséges (lásd: 2010. december 16‑i Bizottság kontra Petrilli ítélet, T‑143/09 P, EU:T:2010:531, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E három feltétel együttes feltétel, ami azzal jár, hogy amennyiben azok közül egy nem teljesül, az Unió felelősségét nem lehet megállapítani (2018. december 13‑i UP kontra Bizottság ítélet, T‑706/17, nem tették közzé, EU:T:2018:924, 72. pont).

46      E tekintetben pontosítani szükséges, hogy az EUMSZ 270. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke szerinti közszolgálati jogvitákat – beleértve a tisztviselőnek vagy alkalmazottnak okozott kár megtérítésére irányuló eljárásokat is – az EUMSZ 268. cikk és az EUMSZ 340. cikk második bekezdése keretében az Unió szerződésen kívüli felelősségét szabályozó általános elvekből következő szabályokhoz képest egyedi és különleges szabályok jellemzik. Többek között a személyzeti szabályzatból ugyanis kitűnik, hogy bármely más magánszemélytől eltérően az Unió tisztviselője vagy alkalmazottja különleges kölcsönös jogok és kötelezettségek egyensúlyát magában foglaló, az intézménynek az érintett irányába fennálló gondoskodási kötelezettségében tükröződő munkajogi viszonnyal kapcsolódik ahhoz az intézményhez, amelytől függ. Ezen egyensúly alapvetően azon bizalmi viszony védelmét szolgálja, amelynek az intézmények és a tisztviselőik között annak érdekében kell fennállnia, hogy biztosítsák a polgároknak az intézményekre bízott közérdekű feladatok megfelelő ellátását. Következésképpen, amikor az Unió munkáltatóként jár el, megnövekedett felelősség terheli, amely azon kötelezettségben nyilvánul meg, hogy meg kell térítenie az általa munkáltatóként elkövetett bármely jogsértéssel a személyi állományának okozott kárt (lásd: 2010. december 16‑i Bizottság kontra Petrilli ítélet, T‑143/09 P, EU:T:2010:531, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47      A jelen esetben a felperes azt állítja, hogy teljesül az Unió szerződésen kívüli felelőssége megállapításának az ítélkezési gyakorlat által előírt három feltétele. A Törvényszék úgy véli, hogy mindenekelőtt meg kell vizsgálni az OLAF‑nak és a Bizottságnak felrótt jogellenes magatartás, majd a hivatkozott kár és végül a két előző elem közötti okozati összefüggés fennállását.

 Az OLAF és a Bizottság magatartásának jogellenességéről

48      A felperes hangsúlyozza, hogy a hibákat az OLAF és a Bizottság egyidejűleg követte el. A felperes e tekintetben arra hivatkozik, hogy az OLAF és a Bizottság megsértette a Chartában biztosított megfelelő ügyintézés elvét, a gondoskodási kötelezettséget és a védelemhez való jogot, valamint az 1999/396 rendelet rendelkezéseit.

49      Először, a felperes szerint az OLAF a védelemhez való jogát és az 1999/396 határozat 4. cikkét is megsértette. Hangsúlyozza mindenekelőtt azt, hogy a Törvényszék az ugyanezen „Eurostat” ügyre vonatkozó, 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítéletben (T‑48/05, EU:T:2008:257, 124. pont) megállapította, hogy az OLAF által a francia igazságügyi hatóságoknak megküldött, 2003. július 19‑i feljegyzés a belső vizsgálat részét képezte. A felperes e tekintetben azt állítja, hogy mivel a vele szemben indított belső vizsgálathoz kapcsolódó feljegyzésről van szó, – az 1999/396 határozat 4. cikke alapján, valamint ahogyan azt a Franchet és Byk kontra Bizottság ügyben a Törvényszék ítélkezési gyakorlata is elismerte – a feljegyzés megküldése előtt őt értesíteni kellett volna, valamint meg kellett volna hallgatni a rá vonatkozó tényeket illetően. Ezenfelül azzal érvel, hogy – az OLAF belső vizsgálataira vonatkozó szabályok alapján – az OLAF kellően súlyosan megsértett egy a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető jogszabályt azzal, hogy amennyiben az adminisztráció úgy ítélte meg, hogy a felperest a vizsgálatról nem tájékoztathatják, az OLAF nem halasztotta el a Bizottság főtitkárának hozzájárulásával azon kötelezettségének teljesítését, hogy a felperest nyilatkozattételre hívja fel.

50      Másodszor a felperes hangsúlyozza, hogy a Bizottság megsértette az 1073/1999 rendeletben meghatározott fegyelemi eljárásra vonatkozó szabályokat azzal, hogy a francia nemzeti bíróságok előtti eljárásban – az OLAF belső vizsgálatának befejezését megelőzően – magánfélként részt vett.

51      Harmadszor, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette a megfelelő ügyintézéshez való jogot, valamint a gondoskodási kötelezettséget, mivel a vele szemben folyó bírósági eljárást meghosszabbította, és elment egészen a Cour de cassation (semmítőszék) előtti eljárásig, anélkül hogy ellene kellő bizonyítékot szolgáltatott volna.

52      A Bizottság véleménye szerint nem követett el olyan hibát, amely alapján a felelőssége megállapítható lenne, és kéri ezen jelen jogalap elutasítását.

 Az OLAF magatartásának jogellenességéről

53      A felperes hangsúlyozza, hogy őt értesíteni kellett volna, valamint meg kellett volna hallgatni a rá vonatkozó tényeket illetően mielőtt az OLAF a 2003. március 19‑i feljegyzést továbbítja a francia igazságügyi hatóságoknak. Állításait a 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítéletre (T‑48/05, EU:T:2008:257), alapozza, amelyben a Törvényszék az OLAF által lefolytatott vizsgálatot belső vizsgálatnak minősítette és megállapította, hogy az 1999/396 határozat 4. cikkének első bekezdése alapján az OLAF, mivel nem teljesítette az értesítési kötelezettségét, kellően súlyosan megsértett egy a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető jogszabályt.

54      A Bizottság szerint a felperes nincs az 1999/396 határozat 4. cikkében meghatározott két helyzet egyikében sem, mivel az OLAF által a francia igazságügyi hatóságok részére megküldött 2003. március 19‑i feljegyzésben foglalt információk őt személyesen nem érintették, és név szerint sem jelölték meg.

55      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az 1999/396 határozat 4. cikke alapján a vizsgálattal érintett tisztviselő tájékoztatása kizárólag a belső vizsgálatra vonatkozó előírás. E tekintetben meg kell állapítani, hogy amint azt a Törvényszék a 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet (T‑48/05, EU:T:2008:257) 124. pontjában rögzítette, a Datashop‑Planistat ügy iratanyagának a francia igazságügyi hatóságok részére történő, 2003. március 19‑i megküldése egy belső vizsgálatot érintett. Következésképpen az említett rendelkezés a jelen ügyben szintén alkalmazandó.

56      Az 1999/396 határozat 4. cikke első bekezdésének rendelkezéseiből következik, hogy az érdekelt tisztviselőt a személyes érintettség lehetőségéről rövid időn belül értesítik, feltéve hogy ez a vizsgálatot nem veszélyezteti, és semmilyen esetben sem lehet az illető bizottsági tagra, tisztviselőre vagy alkalmazottra név szerint utaló következtetést levonni, ha a vizsgálatot anélkül folytatták le, hogy az érdekeltnek lehetősége lett volna véleményét kifejteni az őt érintő valamennyi tényről.

57      A vizsgálati eljárásra vonatkozó lényeges eljárási szabályok megsértésének minősül e rendelkezéseknek a figyelmen kívül hagyása, amelyek meghatározzák azon feltételeket, amelyek mellett az érintett tisztviselő védelemhez való jogának a tiszteletben tartása összeegyeztethető az összes ilyen jellegű vizsgálatra jellemző titoktartási követelményekkel (2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 129. pont).

58      Ugyanakkor az 1999/396 határozat 4. cikke nem érinti kifejezetten az információknak a nemzeti igazságügyi hatóságok részére történő megküldését, nem ír tehát elő olyan kötelezettséget, hogy az érintett tisztviselőt az ilyen megküldés előtt értesíteni kell. Az 1073/1999 rendelet 10. cikke értelmében ugyanis (a külső vizsgálatok esetében) az OLAF jogosult, illetve (a belső vizsgálatok esetében) köteles az információknak a nemzeti igazságügyi hatóságok részére történő megküldésére. Az információk megküldése tehát megelőzheti „a vizsgálat eredményeként levont következtetéseket”, amelyeket rendszerint a vizsgálati jelentés foglal magában (2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 130. pont).

59      Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék a 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítéletben (T‑48/05, EU:T:2008:257, 132. pont) megállapította, hogy az információk a nemzeti igazságügyi hatóságok részére történő megküldésének az időpontjában nem létezett az 1073/1999 rendelet 9. cikke értelmében vett, olyan jelentés, amelyet az OLAF a Bizottságnak megküldött, és amely az ügy felpereseit személyesen érintette. Ugyanakkor a Törvényszék megjegyezte, hogy a francia nemzeti igazságügyi hatóságoknak megküldött 2003. március 19‑i feljegyzés Yves Franchet‑re és Daniel Bykre „név szerint utaló következtetéseket” von le, valamint, hogy a Datashop‑Planistat ügy iratanyagának a francia igazságügyi hatóságok részére történő megküldése előtt az említett személyeket az 1999/396 határozat 4. cikke alapján értesíteni kellett volna, és meg kellett volna őket hallgatni az őket érintő tényekkel kapcsolatban (2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 145. pont).

60      A Törvényszék a Franchet és Byk kontra Bizottság ítéletben megállapította, hogy bár az 1999/396 határozat 4. cikke kivételt ír elő arra az esetre, ha a vizsgálat célja érdekében teljes titoktartásra van szükség, amely szerint a tisztviselő nyilatkozattételre való felhívására vonatkozó kötelezettség teljesítése a Bizottság főtitkárának a hozzájárulásával elhalasztható, e kivétel alkalmazásának a feltételei nem teljesültek, következésképpen az OLAF, mivel nem teljesítette az értesítési kötelezettségét, kellően súlyosan megsértett egy a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető jogszabályt.

61      A jelen ügyben a Bizottság azt állítja, hogy az idézett ítélkezési gyakorlat a felperes esetében nem alkalmazható, mivel az OLAF által a nemzeti hatóságok részére megküldött 2003. március 19‑i feljegyzésben foglalt információk őt személyesen nem érintették, és név szerint sem jelölték meg.

62      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az 1999/396 határozat 4. cikkének első bekezdése az érdekelt tájékoztatásának módját a következőképpen határozza meg:

„Ha személyes érintettség lehetősége merül fel a Bizottság tagjára, tisztviselőjére vagy alkalmazottjára vonatkozóan, az érdekeltet rövid időn belül értesítik, feltéve hogy ez a vizsgálatot nem veszélyezteti. Semmilyen esetben sem lehet az illető bizottsági tagra, tisztviselőre vagy alkalmazottra név szerint utaló következtetést levonni, ha a vizsgálatot anélkül folytatták le, hogy az érdekeltnek lehetősége lett volna véleményét kifejteni az őt érintő valamennyi tényről.”

63      Márpedig e rendelkezést a Charta 41. cikke (2) bekezdésének a) pontjával összhangban úgy kell értelmezni, hogy az – az eljárás során végig – elsősorban általános kötelezettséget teremt az érdekelt tájékoztatására, amint vele kapcsolatban „személyes érintettség” lehetősége felmerül, kivéve, ha e tájékoztatás veszélyezteti a vizsgálatot. Másodsorban, e tájékoztatási kötelezettség még inkább jelentőssé válik („semmilyen esetben sem”), amikor a „tisztviselőre […] név szerint utaló következtetés” levonásáról van szó. Ilyen esetben ugyanis a szóban forgó személynek lehetősége kell, hogy legyen kifejteni véleményét az őt érintő valamennyi tényről, még azt megelőzően, hogy az OLAF a vizsgálatra vonatkozóan rá név szerint utaló következtetést von le.

64      Azt kell tehát megvizsgálni, hogy a francia igazságügyi hatóságoknak megküldött 2003. március 19‑i feljegyzésben szereplő információból kitűnik‑e a felperes „személyes érintettségének” lehetősége, vagy ezen információk az 1999/396 határozat 4. cikkének első bekezdése alapján úgy tekinthetők, mint a felperesre „név szerint utaló következtetések”.

65      Először is ki kell emelni, hogy a felperes kérte, hogy a Törvényszék kötelezze az OLAF‑ot arra, hogy a Franchet és Byk kontra Bizottság (T‑48/05, EU:T:2008:257) ügyben benyújtott 2003. március 19‑i feljegyzést „annak teljes formájában” nyújtsa be. Márpedig, még annak megállapítása esetén is, hogy e kérelmében a felperes lényegében a Törvényszéket a Bizottság tekintetében pervezető intézkedés elfogadására kéri, azt kell megállapítani, hogy a jelen ügyben a Bizottság ellenkérelmének mellékleteként (B.2. melléklet) csatolta a feljegyzést, továbbá megállapítható, hogy a feljegyzést kísérő mellékletek listáját és a szóban forgó mellékleteket Törvényszék pervezető intézkedés körében bekérte.

66      Ki kell emelni mindenekelőtt, hogy a 2003. március 19‑i feljegyzést kísérő levélben az OLAF főigazgatója közli, hogy a francia igazságügyi hatóságok értékelésétől függően „úgy tűnik, hogy az OLAF olyan csalárd magatartást tárt fel, amely kárt okozott a közösségi költségvetésnek, és amely esetlegesen büntetőjogi következményeket vonhat maga után”, pontosítva, hogy „[a] vizsgálat felfedte, hogy e tényekért a párizsi székhelyű Planistat Europe SA vezetői felelősek, uniós tisztviselők aktív bűnrészessége mellett”.

67      Egyébiránt a fent említett levélhez mellékelt 2003. március 19‑i feljegyzés „[a] vizsgálat tárgyát képező történeti tényállás” keretében „A vizsgálat során tett megállapítások” címet viselő 2.3. pontjában arról tájékoztat, hogy az Eurostat 1999. szeptemberi, a Brüsszelben (Belgium), Luxembourgban (Luxembourg) és Madridban (Spanyolország) található Datashopokra vonatkozó belső meghallgatására vonatkozó jelentés, amelynek alapján az OLAF vizsgálata megindult, „számos olyan szabálytalanságot tárt fel, amelyet e három Datashop irányítása keretében az 1996‑tól 1999 végéig tartó időszakban követtek el”, valamint hogy „[a] jelen ügyben az e három Datashop által bevallott üzleti forgalom jelentős része – mintegy 50–55%‑a – olyan titkos alapba került, amelynek a használata egy [az Eurostatnál dolgozó] tisztviselő engedélyéhez volt kötve”.

68      E feljegyzésben az is szerepel, hogy „a titkos alap egyes tisztviselők – köztük D. Byk – éttermi, szállodai és utazási költségeinek a fedezésére is szolgál[t]”.

69      Továbbá a kérdéses bűncselekmények leírásának keretében a „Hűtlen kezelés” című 3.1. pontban a következő megállapítások olvashatók:

„Az, hogy egyes közösségi tisztviselők a piaci szereplők olyan hálózatát hozták létre, amelynek egyik célja az, hogy a Bizottság elől eltitkolja a közösségi statisztikai termékek értékesítéséből vagy szolgáltatások nyújtásokból származó bevétel egy részét, megvalósíthatja a Code pénalnak [büntető törvénykönyv] a hűtlen kezelést meghatározó 314–1. cikkében említett »pénzeszközök, értékpapírok és bármely vagyontárgyak eltulajdonítását«. A jogsértést megvalósító tényállási elemek összességét az érintett közösségi tisztviselők, a Planistat csoport érintett igazgatói, valamint a Datashop érintett igazgatói társtettesként követték el. A közösségi tisztviselőknek tudomással kellett bírnia a hatályos pénzügyi szabályozásról, amely a tisztviselőket arra kötelezi, hogy a teljes bevétellel elszámoljanak.

Ezenfelül ugyanezek a közösségi tisztviselők a kérdéses összegeket olyan célokra fordították, amelyek nem kapcsolódnak a közösségi érdekekhez, mivel az említett pénzösszegeket nyilvánvalóan a Planistat Europe SA társaságnak a Bizottsággal kötött szerződésében nem szereplő költségekre, vagy az említett tisztviselők személyes kiadásainak a fedezésére használták fel. A csalárd szándék abból származik, hogy ez a felhasználás nem a közösségi célokat szolgálta.”

70      Végül a feljegyzés a „Bűnszövetség” című 3.3. pontjában a következőképpen fogalmaz:

„A Code pénal 450‑1. cikke értelmében »bűnszövetségnek minősül minden, legalább öt év börtönbüntetéssel büntetendő bűntett vagy bűntettek, illetve vétség vagy vétségek egy vagy több tényállási elem megvalósulásával elkövetett előkészülete céljából létrehozott csoportosulás, vagy ilyen céllal kötött megállapodás[…]«

Meg kell vizsgálni, hogy ez a minősítés megállapítható‑e a jelen ügyben, mivel a közösségi alapok kifosztásának sikeres végrehajtásához szükséges volt a hűtlen kezelést elkövető tisztviselők, a Planistat igazgatói, valamint a Datashop igazgatói közötti szövetség.

[…]”

71      E tekintetben ki kell emelni, hogy a 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítéletben (T‑48/05, EU:T:2008:257) megállapított azon tényen túl, hogy a 2003. március 19‑i feljegyzés Y. Franchet‑re és D. Bykre „név szerint utaló következtetéseket” tartalmaz, ugyanezen feljegyzésből egyértelműen kitűnik más „közösségi tisztviselőknek”, köztük a felperesnek, az 1999/396 határozat 4. cikkének első bekezdése szerinti érintettsége. Ugyanis rá kell mutatni, hogy tekintettel a feljegyzés „közösségi tisztviselőkre” vonatkozó megállapításaira, továbbá figyelembe véve azt, hogy a felperes volt az informatikáért, kiadványokért és külkapcsolatokért felelős igazgatóság igazgatója és a feljegyzésben név szerint említett D. Byk hivatali felettese, a felperes személyes érintettsége több mint valószínű volt, ami miatt az OLAF‑nak őt azonnal legalábbis tájékoztatni kellett volna. E megállapítást megerősíti az, hogy a 2003. március 19‑i feljegyzésnek az OLAF által a francia igazságügyi szerveknek történő megküldését követően a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) mellett működő ügyészség 2003. április 4‑én bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt nyomozást indított a felperes és további tisztviselők ellen, majd az ezekről történt értesítését követően a felperest őrizetbe vették és a francia igazságügyi hatóságok vizsgálat alá vonták, anélkül, hogy előzőleg tájékoztatták vagy meghallgatták volna.

72      A Bizottság e tekintetben azt állítja, hogy az OLAF jelentése – mivel csak az Eurostatnál dolgozó „közösségi tisztviselőkről” tesz említést – nagyon homályos maradt az érintett személyeket illetően, és nem volt lehetséges e tisztviselők személy szerint történő azonosítása. A Bizottság szerint az OLAF tág mérlegelési mozgásteret hagyott a francia bíróságoknak mind a megküldött információk átadása, mind az utasítás tárgya és címzettjei vonatkozásában.

73      Ki kell emelni, hogy a Bizottság álláspontjával ellentétben az OLAF jelentésében mind a tájékoztatás tárgya, mind az utasítás címzettjeinek személyazonossága teljesen világos volt, a felperes érintettsége vonatkozásában az igazságügyi hatóságoknak nem hagyott tág mozgásteret.

74      Ami a tájékoztatások tárgyát illeti, a jelentés „esetlegesen bűncselekménynek minősülő tényállás felfedése” címéből és a jelentés „a vizsgálat tárgyát képező történeti tényállás” című 2. pontjának tartalmából ugyanis kitűnik, hogy a tájékoztatások kellőképpen részletesek voltak.

75      A felperes érintettségét illetően, először is azt kell megállapítani, hogy jelentés az Eurostat igazgatója és egyúttal a felperes felettese, Y. Franchet, valamint – az egységvezető és a felperes beosztottja – D. Byk közvetlen érintettségét emeli ki. Így, mivel a felperes a hierarchiában Y. Franchet és D. Byk közötti helyet foglalt el, még ha a jelentésben nincs is név szerint említve, ez a francia bűnügyi hatóságokat szükségszerűen arra indította, hogy a felperest a jelentésben leírt cselekményekben való érintettséggel gyanúsítsák. E megállapítást szintén megerősíti a büntetőeljárást megszüntető végzés, amely a felperesnek D. Bykkel való szakmai kapcsolatát hangsúlyozza. A büntetőeljárást megszüntető végzés ugyanis rögzíti, hogy D. Byk „1994‑től [a felperes] irányítása alatt dolgozott”, és hogy „D. Byk hivatali felettese a felperes” volt (13. és 21. o.).

76      Másodszor, a felperesnek az Eurostatnál ellátott feladatai és szerepe miatti érintettsége világosan kitűnik a 2003. március 19‑i feljegyzésben közölt büntetőjogi vonatkozású tényekből, és azt az eljárást megszüntető végzés szintén megerősíti. A 2003. március 19‑i feljegyzésnek a „vizsgálat tárgyát képező történeti tényállásra” vonatkozó 2.3. pontja negyedik bekezdésében említésre került, hogy „[a] jelen ügyben az e három Datashop által »bevallott« üzleti forgalom jelentős része – mintegy 50–55%‑a – olyan titkos alapba került, amelynek a használata egy [az Eurostatnál dolgozó] tisztviselő engedélyéhez volt kötve”. Márpedig a büntetőeljárást megszüntető végzés 9. oldalán az tűnik ki, hogy „a MESSAGERIES DU LIVRE kereskedelmi igazgatója kérte a […] vagy DE ESTEBAN által képviselt Eurostatot a címzett számlák megfizetésének engedélyezésére”. Ki kell emelni, hogy – amint az ügy irataiból kitűnik – mindössze öt személy adhatott ilyen engedélyt, akik közül egyet név szerint megjelöltek, míg egy másik a felperes. A büntetőeljárást megszüntető határozat 15. oldalán szereplő magyarázat szerint „a pénzügyi tartalékokkal végzett műveleteket […] 1998‑ig D. Byk igazgatója, [a felperes] ellenőrzése alatt hajtották végre”. Következésképpen semmiféle esetleges kétség nem állt fenn az OLAF által megküldött feljegyzésben leírt tényállásban érintettek személyazonosságának vonatkozásában. Ugyanezen megfontolások vonatkoznak azon állításokra, amelyek szerint „bizonyos közösségi tisztviselők a gazdasági szereplők olyan hálózatát hoztak létre, amelynek egyik célja a bevételek egy részének a Bizottság elől történő elrejtése volt” és „ugyanezen közösségi tisztviselők rendelkeztek a szóban forgó összegekről” (2013. március 19‑i feljegyzés, 7. oldal, 3.1. pont, Hűtlen kezelés). A megjelölt érintett személyek ugyanis az Eurostatnál betöltött feladatkörüknél fogva gazdasági szereplői szerepet töltöttek be, amelyhez – szintén feladatkörüknél fogva – képesek voltak a szóban forgó összegek feletti rendelkezésre. Következésképpen a felperes érintettsége – aki a Bizottság informatikáért, kiadványokért és külkapcsolatokért felelős igazgatósága igazgatói feladatait látta el, valamint D. Byk hivatali felettese is volt – könnyen kitűnik a 2013. március 9‑i feljegyzésben leírt tényekből.

77      E körülmények között rá kell tehát mutatni, hogy az OLAF által a 2003. március 19‑i feljegyzésben a francia igazságügyi hatóságok részére megküldött információk alapján a felperest az abban az időben általa gyakorolt funkciókra tekintettel az OLAF következtetéseiben név szerint megjelölt személynek kellett volna tekinteni.

78      Egyébiránt az 1999/396 határozat 4. cikkének második bekezdésében előírt, a vizsgálat céljai érdekében szükséges teljes titoktartás alóli kivétel vonatkozásában a 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet (T‑48/05, EU:T:2008:257) 148. és 149. pontjában megállapításra került, hogy bár a 2003. április 3‑i feljegyzésben az OLAF igazgatója megállapítja, hogy „az Eurostatnál és az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatalánál dolgozó tisztviselők is érintettek, illetve továbbá azt, hogy a ezen vonatkozás tárgyában már továbbították az információkat a francia igazságügyi hatóságoknak, és a tisztviselők értesítését az 1999/396 határozat 4. cikke alapján el kell halasztani, mivel a vizsgálat céljai a teljes titoktartást teszik szükségessé”, a Törvényszékhez címzett írásbeli válaszában a Bizottság megerősítette, hogy a főtitkárának nem volt lehetősége arra, hogy hozzájáruljon Y. Franchet és D. Byk nyilatkozattételre való felhívás céljából történő értesítésére vonatkozó kötelezettség teljesítésének az elhalasztásához.

79      A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a Bizottság a Törvényszék pervezető intézkedése keretében feltett írásbeli kérdésére megerősítette, hogy a felperessel kapcsolatban nem fordultak a Bizottság főtitkárához, mert a felperest az OLAF következtetései név szerint nem jelölték meg, következésképpen a felperes esete nem tartozik az 1999/396 határozat 4. cikkének hatálya alá. Így az OLAF egyrészt nem is lett volna köteles arra, hogy a felperesnek lehetőséget biztosítson a nyilatkozattételre, másrészt lehetősége sem volt a felperes e meghallgatásának elhalasztására. Márpedig hangsúlyozni kell, hogy – mint az a fenti 77. pontból kitűnik – az OLAF által a 2003. március 19‑i feljegyzésben a francia igazságügyi hatóságok részére megküldött információk tartalmára tekintettel, a felperest – az 1999/396 határozat 4. cikke első bekezdésének második mondata értelmében – az OLAF következtetéseiben név szerint megjelölt személynek kellett volna tekinteni.

80      Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság főtitkára hozzájárulásának a kérése és a beszerzése nem puszta formalitás, amelyet adott esetben az eljárás későbbi szakaszában is teljesíteni lehet. A hozzájárulás beszerzésének követelménye ugyanis elveszítené alapvető funkcióját, amely az érintett tisztviselők védelemhez való joga tiszteletben tartásának, valamint annak biztosításában áll, hogy az érintett tisztviselők értesítésének elhalasztására csak valóban kivételes esetben kerüljön sor, és e kivételes jelleg értékelése ne csak az OLAF hatáskörébe tartozzon, hanem annak a Bizottság főtitkára általi értékelése is szükséges legyen (2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 151. pont).

81      Következésképpen az 1999/396 határozat 4. cikkének második bekezdésében előírt kivétel alkalmazásának feltételei, amelyek a szóban forgó meghallgatás elhalasztását lehetővé teszik, a felperes vonatkozásában – akire a 2013. március 19‑i feljegyzés hallgatólagosan, de szükségképpen utalt – szintén nem teljesültek.

82      E körülmények között az OLAF a Datashop‑Planistat ügy iratanyagának a francia igazságügyi hatóságok részére történő megküldésével megsértette az 1999/396 határozat 4. cikkét, valamint a felperes védelemhez való jogát

83      Mindenesetre, még annak megállapítása esetén is, hogy a felperes nem tekinthető az 1999/396 határozat 4. cikke első bekezdésének második mondata értelmében az OLAF következtetéseiben név szerint említett személynek, meg kell állapítani, hogy a fentiekből az következik, hogy a felperest legalább a jelen ügy tényállása vonatkozásában személyesen érintettnek kellett volna tekinteni, és ennélfogva az említett cikk első bekezdése első mondatának megfelelően rövid időn belül értesíteni kellett volna, amennyiben ez a vizsgálatot nem veszélyezteti.

84      E tekintetben meg kell állapítani, hogy az ügy irataiból semmiféle indok nem tűnik ki, amely a felperes értesítésének az OLAF által történt elmulasztását igazolná. Ellenkezőleg, az ellenkérelemhez csatolt, a Bizottság 2003. május 21‑i 1613. ülésének jegyzőkönyvében a Bizottság megjegyezte, hogy „az OLAF szándéka a folyamatban lévő vizsgálatok gyorsítása, és különösen az általa esetlegesen érintettek tartott tisztviselők számára meghallgatás lehetőségének biztosítása”. Ezen kijelentésből kiderül, hogy e szakaszban semmilyen nyomós indok nem merült fel, amely a szóban forgó vizsgálattal kapcsolatos teljes titoktartást indokolta volna. Ezenkívül az ügy iratainak egyetlen eleme sem mutat arra, hogy a felperes – amennyiben a tényállással kapcsolatos esetleges személyes érintettségéről értesítették volna – veszélyeztethette volna a vizsgálatot.

85      Így meg kell állapítani, hogy az OLAF megsértette az 1999/396 határozat 4. cikke első bekezdésének első mondata értelmében őt terhelő, a felperes értesítésére vonatkozó kötelezettségét.

86      Annak vizsgálatára, hogy a megállapított jogsértések mennyiben okozhatták a felperes által hivatkozott kárt, az alábbi 122. és azt követő pontokban kerül sor.

 A Bizottság magatartásának jogellenességéről

87      A felperes két kifogást emel. Először is azt állítja, hogy a Bizottság azzal, hogy az OLAF vizsgálatának lezárása előtt magánfélként lépett fel a francia bíróságok előtt, megsértette az 1073/1999 rendelet szabályait.

88      Másodszor, a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette a megfelelő ügyintézéshez való jogot, valamint a vele szembeni gondoskodási kötelezettségét, mivel a bírósági eljárást többször meghosszabbította, egészen odáig, hogy a Cour de cassationhoz (semmítőszék) fordult, anélkül, hogy a felperes ellen kellő bizonyítékot szolgáltatott volna.

–       Az 1073/1999 rendelet szabályainak a Bizottság által azáltal történt megsértésére alapozott kifogásról, hogy a Bizottság az OLAF vizsgálatának lezárását megelőzően magánfélként lépett fel a francia bíróságok előtt

89      A Bizottság azt állítja, hogy ezt a felperes által első alkalommal a Törvényszék előtt a keresetlevélben előterjesztett kifogást elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, mivel az a pert megelőző szakaszban nem került említésre.

90      Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a panasz és az azt követő keresetlevél összhangjának a személyzeti szabályzat 91. cikkének (2) bekezdése szerinti szabálya elfogadhatatlanság terhe mellett megköveteli, hogy az uniós bíróság előtt közvetlenül a kifogásolt jogi aktussal szembeni jogalapokat már a pert megelőző eljárásban felhozzák annak érdekében, hogy a kinevezésre jogosult hatóság megismerhesse az érintett által a megtámadott határozattal szemben megfogalmazott kritikákat. Ezt a szabályt maga a pert megelőző eljárás célja indokolja, annak szerepe ugyanis az, hogy lehetőséget biztosítson a tisztviselők és az adminisztráció között felmerült nézeteltérések egyezség útján való megoldására (lásd: 2015. március 5‑i Gyarmathy kontra FRA ítélet, F‑97/13, EU:F:2015:7, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

91      Következésképpen a tisztviselők által az uniós bíróság elé terjesztett kereseti kérelmek kizárólag a panaszban megjelölt kifogásokkal egyező jogcímen alapuló kifogásokat tartalmazhatnak, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy e kifogások az uniós bíróság előtt kifejthetők a panaszban nem szükségképpen szereplő, azonban ahhoz szorosan kapcsolódó jogalapok és érvek előadásával (lásd: 2015. március 5‑i Gyarmathy kontra FRA ítélet, F‑97/13, EU:F:2015:7, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

92      Végül ki kell emelni, hogy mivel a pert megelőző eljárás kötetlen jellegű, és mivel az érintettek ebben a szakaszban általában ügyvéd igénybevétele nélkül lépnek fel, az adminisztrációnak a panaszokat nem megszorítóan kell értelmeznie, hanem éppen ellenkezőleg: a nyitottság szellemében kell azokat vizsgálnia. Egyébiránt a személyzeti szabályzat 91. cikkének nem az a célja, hogy szigorúan és véglegesen korlátok közé szorítsa a pert megelőző eljárást, feltéve hogy a kereset nem változtatja meg sem a panasz indokát, sem annak tárgyát. Ugyanakkor ez nem változtat azon a tényen, hogy ahhoz, hogy a személyzeti szabályzat 91. cikkének (2) bekezdése szerinti pert megelőző eljárás elérhesse a célját arra van szükség, hogy az adminisztráció kellő pontossággal ismerje az érintett által a vitatott határozattal szemben megfogalmazott kifogásokat (lásd: 2015. március 5‑i Gyarmathy kontra FRA ítélet, F‑97/13, EU:F:2015:7, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93      A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes a kártérítés iránti kérelmében és panaszában is az OLAF és a Bizottság által elkövetett azon jogsértésekre hivatkozik, hogy nem hallgatták meg és nem értesítették az OLAF iratanyagának a francia igazságügyi hatóságok részére történő megküldéséről, valamint hivatkozik a Bizottság által a francia igazságügyi hatóságok előtt ellene indított eljárásban új bizonyítékok hiányában azt követően tanúsított ellenségeskedésre, hogy az eljárást megszüntető végzés ártatlannak nyilvánította. Ennek következtében jogi érvelése a teljes pert megelőző eljárásban két pilléren nyugszik, míg a Törvényszékhez benyújtott keresetlevele három kifogásra épül. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a kinevezésre jogosult hatósághoz 2016. december 22‑én előterjesztett kártérítés iránti kérelmében – amelyben a Bizottság által elkövetett azon jogsértésekre vonatkozó kifogása során, hogy azt követően folytatták az ellene indult büntetőeljárást, hogy ártatlannak nyilvánították – a felperes azt vitatta, hogy „a Bizottság anélkül, hogy arra köteles lett volna, magánfélként részt vett” (a keresetlevél A 11. melléklete, 6. o., második bekezdés 14. pont). Egyébiránt a 2017. augusztus 1‑jén a kinevezésre jogosult hatóság kártérítés iránti kérelmet elutasító határozatával szemben előterjesztett panaszában a felperes emlékeztet arra, hogy „ezen 2003. szeptember 25‑én lezárt vizsgálat alapján kézbesítette a vizsgálóbíró […] e végzést a büntetőeljárás alá vont személyeknek” (A 13. melléklet, 5. o.). Ezenkívül a felperes panaszában kifogásolja, hogy az ellene indított „büntetőeljárásban az Európai Bizottság igazán kitartó volt” (A 13. melléklet, 6. o.).

94      Az előzőekből következik, hogy még ha a felperes a panaszban önálló kifogásként nem is hozta fel az – OLAF által folytatott vizsgálat lezárását megelőzően a francia igazságügyi hatóságok előtti eljárásban a Bizottság magánfélként történő részvétele miatti – második kifogás érveit, ezek az érvek a panaszban megjelölt kifogásokkal egyező jogcímen nyugszanak és azok a pert megelőző eljárás során előterjesztésre kerültek. Ezenfelül ezen érvelés szorosan kapcsolódik a Bizottság által elkövetett jogsértésre vonatkozó azon kifogáshoz, amely szerint a Bizottság, először is, a felperessel szembeni eljárásban magánfélként fellépett, másodszor, anélkül, hogy elegendő bizonyítékkal rendelkezett volna a felperessel szemben, folytatta a felperessel szembeni eljárást. Következésképpen a fenti 91. pontban idézett ítélkezési gyakorlat értelmében ezt a kifogást elfogadhatónak kell tekinteni.

95      Ezért azt kell vizsgálni, hogy a Bizottság azzal, hogy az OLAF által folytatott vizsgálat lezárását megelőzően a francia igazságügyi hatóságok előtti eljárásban magánfélként vett részt, megsértette‑e az 1073/1999 rendeletben előírt szabályokat.

96      A Bizottság e vonatkozásban arra hivatkozik, hogy a párizsi ügyészség tisztviselőjétől kapott azon információk alapján, amely szerint a francia Code de procédure pénale (büntetőeljárási törvénykönyv) 113–8. cikke rendelkezéseinek megfelelően a Bizottságnak a párizsi ügyészségnél feljelentést kell tennie annak érdekében, hogy a pénzügyi követelése ne korlátozódjon a bűnpártolás csak Franciaországban elkövetett cselekményére, és hogy a Luxemburgban és Brüsszelben elszenvedett kárért is teljes kártérítést követelhessen, feljelentést tett és a francia igazságügyi hatóságok előtt magánfélként fellépett (lásd a B.11. mellékletet).

97      E tekintetben az 1073/1999 rendelet 9. cikkének (4) bekezdése a belső vizsgálatok vonatkozásában a következőképpen rendelkezik:

„A belső vizsgálatot követően összeállított jelentéseket és az összes vonatkozó felhasználható dokumentumot az érintett intézménynek, szervnek, hivatalnak vagy ügynökségnek megküldik. Az érintett intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség megteszi a vizsgálat eredményeiből fakadó, különösen a fegyelmi vagy a jogi intézkedéseket, és a[z OLAF] igazgatója számára jelentést küld az intézkedések megtételéről az igazgató által az igazgató jelentésének következtetéseiben megállapított határidőn belül”.

98      A Franchet és Byk kontra Bizottság ügyben (T‑48/05, EU:T:2008:257, 351. pont) a fegyelmi eljárással kapcsolatban a Törvényszék megállapította, hogy Bizottság megsértette a fegyelmi eljárást szabályozó szabályokat azzal, hogy az Y. Franchet és D. Byk elleni fegyelmi eljárást az OLAF vizsgálatának befejezése előtt megindította. A Törvényszék egyebekben emlékeztetett arra, hogy az e szabályok által követett cél különösen az érintett tisztviselő annak biztosítása útján való védelme, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a fegyelmi eljárás megindítása előtt rendelkezzen a kiterjedt vizsgálati eszközökkel rendelkező OLAF által lefolytatott vizsgálat során megállapított, pontos és releváns, és különösen a tisztviselőt mentő körülményekre vonatkozó információkkal. Ebből következően a fegyelmi eljárásra vonatkozó, fent hivatkozott szabályok magánszemélyek számára jogosultságokat keletkeztető jogszabályoknak minősülnek.

99      A személyzeti szabályzat fegyelmi eljárásra vonatkozó IX. mellékletének 25. cikke emellett kimondja, hogy „amennyiben azonban ugyanezen cselekmények miatt a tisztviselő ellen büntetőeljárást indítottak, végleges határozat csak az ügyben eljáró bíróság jogerős ítéletét követően hozható”.

100    Márpedig a jelen ügyben a felperes nem azt vitatja, hogy vele szemben fegyelmi eljárást indítottak, hanem azt, hogy a Bizottság az OLAF vizsgálatának lezárása előtt vele szemben kereseteket indított. Noha kétségkívül igaz, hogy nem létezik olyan kifejezett szabály, amely a Bizottság számára megtiltja, hogy magánfélként fellépjen, vagy büntetőeljárást kezdeményezzen egy tisztviselővel szemben az OLAF végleges vizsgálati jelentésének rendelkezésre állása előtt, megállapítható, hogy a fegyelmi eljárásokkal kapcsolatban a fentiekben kifejtett érvelés analógia útján a nemzeti eljárásokra szintén alkalmazható, ami az 1073/1999 rendelet szellemének és szövegének megfelel.

101    Az 1073/1999 rendelet 9. cikkének (2) és (4) bekezdése ugyanis egyrészt úgy rendelkezik hogy „[a] […] jelentések azon tagállamban, amelyben azok felhasználása szükségesnek bizonyul, ugyanolyan módon és ugyanolyan feltételek mellett, mint az adott ország nemzeti közigazgatási felügyelői által készített jelentések, igazgatási vagy bírósági eljárásban elfogadható bizonyítéknak minősülnek”, másrészt „[a]z érintett intézmény, szerv, hivatal vagy ügynökség megteszi a vizsgálat eredményeiből fakadó, különösen a fegyelmi vagy a jogi intézkedéseket”.

102    Így e rendelkezések alapján, ha az OLAF az 1073/1999 rendelet értelmében vizsgálatot folytat, az érintett intézménynek meg kell tennie a szükséges igazságügyi intézkedéseket, ha ezen jelentés az adott eljárásban bizonyítékként szükséges.

103    Egyébiránt a Bizottság a 2003. május 21‑i ülése során (lásd: a Bizottság 2003. május 21‑i 1613. ülésének jegyzőkönyve, 16. és 17. o.) az „Eurostat” ügyre és OLAF‑vizsgálatra utalva hangsúlyozta az „ártatlanság vélelmének szükséges tiszteletben tartását” és azt, hogy „az az információ, amellyel jelenleg rendelkezik, e szakaszban nem teszi lehetővé az érintett tisztviselők felelősségére vonatkozó következtetések levonását”. Mindazonáltal ugyanezen jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a Bizottság úgy határozott, hogy „a tribunal de grande instance à Paris (a párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) mellett működő ügyészség által megindított eljárásban magánfélként részt vesz az OLAF megkeresése alapján”. E cél érdekében „megbízta a költségvetési főigazgatóságot, hogy elemezze az Eurostat által végzett könyvvizsgálatok jelentéseit annak ellenőrzése érdekében, hogy a pénzügyi rendeletben előírt szabályokat betartották‑e”. Ezenkívül, ahogyan a fenti 84. pontban kifejtésre került, „tudomásul veszi az OLAF azon szándékát, hogy a folyamatban lévő vizsgálatait meggyorsítsa és különösen az esetlegesen érintett tisztviselők számára biztosítsa a lehetőséget a meghallgatásra”. A Bizottság szintén jelezte, hogy az OLAF főigazgatója szerint ezek eredményei 2003. júniusának végére várhatók. Végül a Bizottság „a főtitkárt megbízza, hogy az ügy különböző aspektusait koordinálja és tegyen javaslatot az alkalmazandó intézkedésekre és belső eljárásokra”.

104    Az említett jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a Bizottság ekkor, azaz 2003. május 21‑én tudatában volt, hogy a szóban forgó ügyben az ártatlanság vélelmének elvét tiszteletben kell tartani, mivel a rendelkezésére álló információk nem teszik lehetővé a név szerint megjelölt tisztviselők, még kevésbé az esetlegesen érintett tisztviselők – mint a felperes – bűnösségének megállapítását. Ezenkívül a Bizottság úgy határoz, hogy magánfélként lép fel, és ennek érdekében megbízza a költségvetési főigazgatóságot, hogy elemezze az Eurostat által végzett könyvvizsgálatok jelentéseit, valamint felhívja a figyelmet arra, hogy az OLAF meg kívánja gyorsítani a vizsgálatokat és a vizsgálat eredményét 2003 júniusának végére kívánja szolgáltatni. E cél érdekében a Bizottság megbízta főtitkárt, hogy az említett információkat koordinálja, és tegyen javaslatot az alkalmazandó intézkedésekre és belső eljárásokra.

105    Márpedig az ügy irataiból az tűnik ki, hogy 2003. július 10‑én a Bizottság X ellen büntetőfeljelentést tett és magánfélként belépett az eljárásba, anélkül, hogy az OLAF vizsgálata befejezésre került volna és anélkül, hogy az OLAF által 2003. március 19‑én megküldött jelentésben szereplőkön túl további bizonyítékok álltak volna rendelkezésére (lásd: B3. melléklet, a Bizottság határozata X elleni feljelentés tételéről, 14. pont).

106    Az OLAF vizsgálata ugyanis 2003. szeptember 25‑én zárult le, és ezt követően terjesztették a francia igazságügyi hatóságok elé a végleges jelentést és annak mellékleteit (lásd: B4. melléklet, 295/09/2003 OLAF végleges jelentés). Meg kell jegyezni, hogy a végleges vizsgálati jelentésben az OLAF kijelenti, hogy „azt követően, hogy az OLAF 2003. április 22‑i részletes jelentését megküldték a Bizottság Jogi Szolgálatának, az Európai Bizottság felhatalmazta a Jogi Szolgálatot, hogy az elszenvedett károk miatt tegyen feljelentést”. Mindazonáltal ki kell emelni, hogy az említett 2003. április 22‑i részletes jelentés (lásd: B11. melléklet, Feljegyzés a Bizottság Jogi Szolgálatának részére) nem tartalmaz információkat, körülményeket vagy bizonyítékokat a tényállásról és a büntetőeljárásban érintett tisztviselőkről. Az OLAF főigazgatójának e levele csak ara szorítkozik, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a francia hatóságoknak megküldték a 2003. március 19‑i feljegyzést, valamint hangsúlyozza, hogy a francia hatóságoktól olyan információkat kapott, amelyek alapján a francia Code de procédure pénale (büntetőeljárási törvénykönyv) 113‑8. cikke rendelkezéseinek megfelelően szükségesnek tartja, hogy a Bizottság a párizsi ügyészségnél feljelentést tegyen annak érdekében, hogy a pénzügyi követelés ne korlátozódjon a Franciaországban elkövetett bűnpártolás tényállására, valamint, hogy legyen lehetőség a Luxemburgban és Brüsszelben keletkezett összes kár megtérítésének követelésére is.

107    Emellett ki kell emelni, hogy a francia Code de procédure pénale (büntetőeljárási törvénykönyv) 87. cikke a magánfél fellépése vagy az eljárás ügyész által történő megindítása vonatkozásában azt írja elő, hogy „a magánfél fellépésének az eljárás során bármikor helye van”. Emiatt a Bizottság a magánfélként történő részvétellel és a feljelentés megtételével megvárhatta volna az OLAF vizsgálatának lezárását. Egyébiránt, ahogyan az a 2003. május 21‑i jegyzőkönyvből kitűnik, a Bizottságot tájékoztatták arról, hogy „az OLAF szándéka az, hogy felgyorsítja a folyamatban lévő vizsgálatait” és arról is, hogy „az OLAF főigazgatója szerint azok eredményei 2003. június végére várhatók”.

108    E körülmények között meg kell állapítani, hogy az OLAF ugyanazon tényállásra vonatkozó vizsgálatának befejezése előtt a Bizottságnak az érintett tisztviselők védelme érdekében nem lett volna szabad magánfélként fellépnie és feljelentést tennie a francia nemzeti igazságügyi hatóságok előtt. Ugyanis kizárólag az OLAF vizsgálat következtetéseinek rendelkezésére állása esetén lett volna a Bizottság abban a helyzetben, hogy – az OLAF által feltárt körülmények összességét, valamint az érintett tisztviselőket esetlegesen mentő, pontos és releváns körülményeket figyelembe véve – megalapozott döntést hozzon.

109    A fenti megfontolásokra figyelemmel rá kell mutatni, hogy a Bizottság megsértette az 1073/1999 rendeletet, konkrétabban annak 9. cikkének (4) bekezdését, amikor magánfélként fellépett és a francia igazságügyi hatóságoknál feljelentést tett azt megelőzően, hogy az OLAF végleges jelentése rendelkezésre állt volna, anélkül, hogy elegendő és döntő bizonyíték állt volna rendelkezésre a 2003. március 19‑i feljegyzéssel esetlegesen érintett személyek, közöttük a felperes javára.

110    Az, hogy ez a jogsértés mennyiben okozott sérelmet a felperesnek, az alábbi 122. pontban és az azt követő pontokban kerül megvizsgálásra.

–       A megfelelő ügyintézés elvének és a gondoskodási kötelezettségnek a Bizottság azáltal történt megsértésére vonatkozó kifogásról, hogy a bírósági eljárást anélkül hosszabbította meg, hogy kellő bizonyítékot szolgáltatott volna

111    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a jogok bírói úton történő érvényesítése és az azzal együttjáró bírósági felülvizsgálat a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő, és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 6. és 13. cikkében (1986. május 15‑i Johnston ítélet, 222/84, EU:C:1986:206, 17. és 18. pont; 1998. július 17‑i ITT Promedia kontra Bizottság ítélet T‑111/96, EU:T:1998:183, 60. pont), valamint a Charta 47. cikkében is rögzített általános jogelv kifejeződése. Mivel a bírósághoz fordulás alapvető jog, valamint a jog tiszteletben tartását biztosító általános elv, az a körülmény, hogy valamely intézmény bírósági eljárást kezdeményez, csak kivételes körülmények között minősülhet közszolgálati kötelezettségszegésnek (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 28‑i Frederiksen kontra Parlament ítélet, T‑48/97, EU:T:1999:175, 97. pont).

112    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy bármilyen is legyen a büntetőeljárást megszüntető végzés és a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) ítéletének szövege, a jelen ügy körülményei nem tekinthetők olyan rendkívülinek, hogy azt a következtetést lehetne levonni, hogy a fellebbezés és a felülvizsgálati kérelem a fentiekben hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a Bizottság által elkövetett közszolgálati kötelezettségszegésnek minősülne. Egyébiránt ki kell emelni azt, hogy a felperes nem hozott fel olyan körülményeket, amelyek alkalmasak lennének annak bizonyítására, hogy a Bizottság magatartásával közszolgálati kötelezettségszegést követett el.

113    Ebből következően a felperes nem igényelheti megalapozottan az abból eredő vagyoni és nem vagyoni kára, valamint személyi sérülése miatti kára megtérítését, hogy a Bizottság 2013 és 2016 között a francia büntetőbíróságok előtt vitatta a büntetőeljárást megszüntető végzést.

114    A megfelelő ügyintézés elvének, valamint a gondoskodási kötelezettség Bizottság által történt azon megsértése vonatkozásában, hogy a felperes elleni bírósági eljárást meghosszabbította, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a gondoskodási kötelezettség követelménye a közhatalom, illetve a közszolgálatot ellátó tisztviselők között a jogok és kötelezettségek kölcsönös kiegyensúlyozottságát tükrözi. Ez az egyensúly többek között magában foglalja, hogy a hatóság a tisztviselője helyzetéről való döntéshozatal során tekintettel van a döntést befolyásoló összes körülményre, és így nemcsak a szolgálati érdeket veszi figyelembe, hanem az érintett tisztviselő érdekeit is. Ez utóbbi kötelezettség az adminisztrációt a Charta 41. cikkében foglalt megfelelő ügyintézés elve alapján szintén terheli (lásd ebben az értelemben: 2017. december 13‑i Arango Jaramillo és társai kontra EBB ítélet, T‑482/16 RENV, nem tették közzé, EU:T:2017:901, 131. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

115    A jelen ügyben, ahogyan az a fenti 112. pontban kifejtésre került, a Bizottság nem követett el közszolgálati jogsértést azzal, hogy az intézmény pénzügyi érdekeinek védelmében a francia büntetőbíróságok előtt a felülvizsgálati eljárásig vitatta az eljárást megszüntető végzést. Ugyanígy, a felperes vonatkozásában az adminisztráció gondoskodási kötelezettsége semmi esetre sem járhat azzal a kötelezettséggel, hogy az intézmény pénzügyi érdekeit ne védje, és ebből következően ne vitathassa a francia bíróságok határozatait. Ennélfogva ezt a kifogást el kell utasítani.

 Az állítólagosan bekövetkezett károk valós voltáról és az okozati kapcsolat fennállásáról

116    Tekintettel arra, hogy a jelen ügyben különösen szoros kapcsolat áll fenn azon kérdés között, hogy a felperest megtéríthető kár érte‑e, valamint a megállapított kötelességszegések és az állítólagos kár közötti okozati kapcsolat kérdése között, e két kérdést együttesen kell vizsgálni.

117    A felperes előzetesen arra hivatkozik, hogy a vele szemben felhozott súlyos és megalapozatlan vádak következtében anyagi kárt szenvedett el a jóhírneve és becsülete megsértése miatt, valamint nem vagyoni kárt az adminisztráció által ellene véget nem érően és kitartóan folytatott büntetőeljárások okozta szenvedések miatt. E vagyoni és nem vagyoni károkat, és személyi sérülések miatti károkat a felperes szerint az OLAF által folytatott vizsgálatokra vonatkozó szabályok megsértése és a Bizottság részéről vele szemben tanúsított indokolatlan és aránytalan magatartás okozta.

118    A felperes a vagyoni kár vonatkozásában különösen arra hivatkozik, hogy a Bizottság jogellenes magatartása számára jelentős, a képviseletével járó költségeket okozott. E tekintetben egyrészt 39 293,38 euró összeget követel a francia nemzeti bíróságok és az uniós bíróságok előtt felmerült ügyvédi költségek jogcímén, másrészt 872,74 euró összeget a bírósági eljárások során felmerült utazási költségként.

119    Ezután a felperes úgy érvel, hogy a vizsgálat alá helyezése, majd egy hosszú büntetőeljárás hatálya alatt tartása következtében nem vagyoni kárt szenvedett. Arra hivatkozik, hogy az a körülmény, hogy vele szemben a büntetőeljárás megindítására az OLAF belső vizsgálatának lezárása előtt került sor, valamint az, hogy ártatlanságát kellőképpen konkrét és releváns információk hiányában egészen a felülvizsgálati eljárásig kétségbe vonták, azt követően, hogy a francia bíróságok azt megállapították, sértette a becsületét és a szakmai jóhírnevét. A felperes véleménye szerint az ellene indított eljárás a volt kollégáit és környezetét abban a hitben hagyta, hogy pénzügyi botrányba keveredett. Ezért a Bizottság által elkövetett jogsértések miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésének jogcímén 500 000 eurót követel.

120    Végül a felperes arra hivatkozik, hogy az uniós adminisztrációnak felrótt súlyos hibák az egészségi állapotának sérelmét is okozták, mivel az ellene kitartóan folytatott, véget nem érő büntetőeljárás miatti aggodalom következtében orvosi szakvéleménnyel alátámasztott súlyos betegség alakult ki nála. Ezért 500 000 euró összeget követel az egészségének megromlása miatti személyi sérülés megtérítésének jogcímén, valamint 2125,56 euró összeget a Bizottság vele szemben tanúsított aránytalan és megalapozatlan magatartása következtében kialakult betegség miatti orvosi vizsgálatok valamennyi költségének megtérítése jogcímén.

121    A Bizottság vitatja a felperes állításait.

122    Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kárnak, ahhoz, hogy megtéríthető legyen, a kifogásolt magatartásból kellő mértékben közvetlen módon kell következnie (1979. október 4‑i Dumortier és társai kontra Tanács ítélet, 64/76, 113/76, 167/78, 239/78, 27/79, 28/79 és 45/79, EU:C:1979:223, 21. pont; 2000. június 27‑i Meyer kontra Bizottság ítélet, T‑72/99, EU:T:2000:170, 49. pont; 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 397. pont). A következetes ítélkezési gyakorlatból kitűnik az is, hogy a felperesnek kell bizonyítani az okozati kapcsolat fennállását (lásd ebben az értelemben: 1992. január 30‑i Finsider és társai kontra Bizottság ítélet, C‑363/88 és C‑364/88, EU:C:1992:44, 25. pont; 1998. szeptember 30‑i Coldiretti és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑149/96, EU:T:1998:228, 101. pont; 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 397. pont).

123    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az OLAF‑nak az Unió felelősségének megalapozására alkalmas hibái abban állnak, hogy az információkat a francia igazságügyi hatóságok részére anélkül küldte meg, hogy a felperest meghallgatta volna, vagy arról legalább a felperest értesítette volna (lásd a fenti 82. és 85. pontot). Másrészt, a Bizottság az Unió felelősségének megalapozására alkalmas hibát követett el azzal, hogy az OLAF vizsgálatának befejezése előtt magánfélként lépett fel és feljelentést tett a felperes ellen (lásd a fenti 108. pontot).

124    A jelen ügyben a felperes három különböző kárra hivatkozik, nevezetesen vagyoni kárra, nem vagyoni kárra és személyi sérülésre. Valamennyi típusú kárt egymást követően meg kell vizsgálni annak értékeléséhez, hogy mennyiben állapítható meg egyrészt azok fennállása, másrészt az azok és az OLAF vagy a Bizottság számára felrótt magatartás közötti okozati kapcsolat.

 A vagyoni kárról

125    A felperes arra hivatkozik, hogy az Európai Bizottság jogellenes magatartása számára jelentős, a képviseletével járó költségeket okozott. E tekintetben egyrészt 39 293,38 euró összeget követel a francia nemzeti bíróságok és az uniós bíróságok előtt felmerült ügyvédi költségek jogcímén, másrészt 872,74 euró összeget a bírósági eljárások során felmerült utazási költségként.

126    E tekintetben ki kell emelni, hogy – amint arra a Bizottság jogosan rámutat – a felperesnek az uniós bíróságok előtti védelme keretében felmerült díjak nem vagyoni kárnak, hanem költségnek minősülnek. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a feleknél a bírósági eljárás céljából felmerült költségek, mint ilyenek, nem tekinthetők az eljárás költségeinek terhétől különböző kárnak (lásd ebben az értelemben: 1999. június 10‑i Bizottság kontra Montorio ítélet, C‑334/97, EU:C:1999:290, 54. pont).

127    Ezenkívül a nemzeti bíróságok előtti eljárások lefolytatásához kapcsolódó esetleges díjakat illetően figyelembe kell venni, hogy ezek a jelen ügyben nem téríthetők meg az ezen állítólagos kár, valamint az OLAF és a Bizottság által elkövetett kötelességszegések közötti okozati kapcsolat hiányában (lásd ebben az értelemben: 2004. június 10‑i François kontra Bizottság ítélet, T‑307/01, EU:T:2004:180, 109. pont). A nemzeti szinten felmerült díjköltségek megtérítésének a kérdése mindenesetre a nemzeti bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik, és az e területet érintő uniós harmonizációs intézkedések hiányában a nemzeti bíróságnak kell határoznia e kérdésről a hatályos nemzeti jogi rendelkezések alkalmazásával (lásd ebben az értelemben: 1995. szeptember 18‑i Nölle kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑167/94, EU:T:1995:169, 37. pont).

128    E körülmények között a felperesnek az állítólagosan elszenvedett vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelmét el kell utasítani.

 A nem vagyoni kárról

129    A felperes hangsúlyozza, hogy OLAF által lefolytatott belső vizsgálat befejezését megelőzően ellene indított büntetőeljárás, és ártatlanságának a francia bíróságok által történt megállapítását követő, egészen a felülvizsgálatig anélkül történő vitatása, hogy arra kellőképpen pontos és releváns bizonyítékok álltak volna rendelkezésre, sértette a becsületét és szakmai jóhírnevét. A felperes szerint az ellene indított eljárás a volt kollégáit és környezetét abban a hitben hagyta, hogy pénzügyi botrányba keveredett. Ezért a Bizottság által elkövetett jogsértés miatt elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésének jogcímén 500 000 euró összeget követel.

130    A jelen ügyben mindenekelőtt ki kell emelni, hogy az a tény, hogy a Bizottság az OLAF által lefolytatott vizsgálat befejezését megelőzően magánfélként lépett fel és feljelentést tett a francia bíróságoknál, sértette a felperes becsületét és szakmai jóhírnevét. A Bizottság magatartása ugyanis a felperes számára nem vagyoni kárt okozott, mivel személyes és szakmai környezetében is azt a hitet keltette, hogy a felperes feladatai ellátása során bűncselekményt követett el, csalásban és pénzügyi botrányban érintett. Ennélfogva azt kell megállapítani, hogy ez a kár közvetlenül a Bizottság magatartásából származik, és így a fenti 122. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelében okozati kapcsolat áll fenn e magatartás és az említett kár között.

131    Egyebekben az a tény, hogy az OLAF a 2003. március 19‑i, a felperest érintő feljegyzést anélkül küldte meg a francia igazságügyi hatóságoknak, hogy őt meghallgatta, vagy legalább tájékoztatta volna, a felperes számára nem vagyoni kárt okozott, mivel az ellene indított büntetőeljárásra okot adó tényekkel kapcsolatban sem nyilatkozni nem tudott, sem magát megvédeni nem tudta. A felperes számára az igazságtalanság, tehetetlenség és frusztráció érzetét keltette az tény, hogy nem hallgatták meg. Meg kell állapítani, hogy e károkat az OLAF jogellenes magatartása eredményezte, következésképpen az állítólagos kár és a jogellenes magatartás között okozati kapcsolat áll fenn.

132    Végül, ami a felperes által elszenvedett – az első fokon a francia bíróságok által történt felmentését követő, a felülvizsgálatig tartó büntetőeljáráshoz fűződő – nem vagyoni kárt illeti, noha kétségtelen, hogy az ilyen bizonytalansággal járó helyzet erkölcsi kárral is járó zavart okozhatott a felperes magánéletében, megállapítható, hogy a felperesnek nem sikerült bizonyítani, hogy az említett magatartás jogellenes lett volna. E megállapítások következtében az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapításához szükséges három feltétel egyike nem teljesül, így – a fenti 45. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján – a kártérítési kérelmeket el kell utasítani, anélkül, hogy vizsgálni kellene a másik két feltétel teljesülését.

133    Az előzőekből az következik, hogy a felperes nem vagyoni kárt szenvedett, amely egyrészt abból áll, hogy becsületét és szakmai jóhírnevét sérelem érte, másrészt abból, hogy benne az igazságtalanság, tehetetlenség és frusztráció érzetét keltették. Következésképpen ex æquo et bono úgy kell határozni, hogy 62 000 euró a fenti kár megfelelő jóvátételének minősül.

 A személyi sérülésről

134    A felperes arra hivatkozik, hogy az uniós adminisztrációnak felrótt súlyos hibák az egészségi állapotának sérelmét okozták, mivel az ellene elővigyázatlanul indított, hosszú büntetőeljárás miatti aggodalom következtében orvosi szakvéleménnyel alátámasztott súlyos betegsége alakult ki. E körülmények között 500 000 euró összeget követel az egészségének megromlása miatti személyi sérülés jogcímén, valamint 2125,56 euró összeget a vizsgálatok összes költségének megtérítése jogcímén.

135    A jelen ügyben ki kell emelni, hogy a felperes egészségi állapotának megromlása, amint azt írásbeli észrevételeiben maga is elismeri, csak a 2008. szeptember 10‑én történt vizsgálat alá helyezésétől következett be, és 2016. június 15‑ig állt fenn, addig a napig, amikor a Cour de cassation (semmítőszék) ítéletet hozott. Ugyanakkor, még ha feltételezzük is, hogy a felperes által rendelkezésre bocsátott bizonyítékok alátámasztják, hogy egészségi állapota a vele szemben indított büntetőeljárás következményeként romlott meg, e körülmény nem kérdőjelezi meg azt a tényt, hogy a felperes – mint az jelen ítéletből kitűnik – nem bizonyította a jogilag megkövetelt módon, hogy a Bizottság azon magatartása, hogy fellebbezési, majd felülvizsgálati eljárásban vitatta a büntetőeljárást megszüntető végzést, jogszerűtlen lenne.

136    Következésképpen, mivel az Unió szerződésen kívüli felelősségének megállapításához szükséges három feltétel egyike nem teljesül, a fenti 45. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján a kártérítési kérelmeket el kell utasítani, anélkül hogy vizsgálni kellene a másik két feltétel teljesülését.

 A költségekről

 Az „eljárási költségek részét nem képező költségekkel” kapcsolatos megállapításokról

137    A felperes kérte a Bizottságnak „az eljárási költségek részét nem képező költségek” jogcímén 3000 euró összeg megfizetésére kötelezését.

138    A Bizottság ezzel kapcsolatban nem tett nyilatkozatot.

139    A jelen ügyben ki kell emelni, hogy a felperes nem részletezi az általa követelt „eljárási költségek részét nem képező költségeket”. Márpedig, ha a felperes az eljárással kapcsolatban szükségképpen felmerült kiadásai megtérítését kéri, úgy emlékeztetni kell arra, hogy az eljárási szabályzat 140. cikke alapján e kiadások a költségek részét képezik (lásd ebben az értelemben: 2013. november 18‑i Trabelsi kontra Tanács Conseil végzés, T‑162/12, nem tették közzé, EU:T:2013:619, 32. és 36. pont).

140    Következésképpen e kérelmet a Bizottságnak a költségek megfizetésére történő kötelezésére vonatkozó kérelemmel együttesen kell vizsgálni.

 A költségekről való rendelkezésről

141    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (3) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit. Azonban, ha az ügy körülményei alapján indokoltnak látszik, a Törvényszék határozhat úgy, hogy a fél saját költségein felül viseli a másik fél költségeinek egy részét is.

142    Mivel a jelen ügyben a kártérítés iránti keresetnek részben helyt adtak, az ügy különleges hátterére tekintettel annak igazságos értékelése arra a döntésre vezet, hogy a Bizottságnak a saját költségein kívül a felperes részéről felmerült költségeket is viselnie kell.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (ötödik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék kötelezi az Európai Bizottságot, hogy nem vagyoni kár jogcímén fizessen Fernando De Esteban Alonso számára 62 000 eurót.

2)      A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Bizottság maga viseli saját költségeit, valamint az F. De Esteban Alonso részéről felmerült költségeket.

Gratsias Labucka Ulloa Rubio

Kihirdetve Luxembourgban, a 2019. június 11‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

1      Az eljárás nyelve: francia.