Language of document : ECLI:EU:C:2019:423

Ideiglenes változat

GERARD HOGAN

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2019. május 16.(1)

C484/18. sz. ügy

Société de perception et de distribution des droits des artistesinterprètes de la musique et de la danse (Spedidam)

PG

GF

kontra

Institut national de l’audiovisuel,

a Syndicat indépendant des artistesinterprètes (SIAUNSA)

és a Syndicat français des artistesinterprètes (CGT)

részvételével

(a Cour de cassation [semmítőszék, Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Szerzői jog és szomszédos jogok – 2001/29/EK irányelv – A 2. cikk b) pontja és a 3. cikk (2) bekezdése – Az előadóművészek kizárólagos jogai – A francia nemzeti audiovizuális intézet (INA) számára az audiovizuális archívumok felhasználása érdekében a 2001/29 irányelv 5. cikkének (2) és (3) bekezdésében nem említett különleges rendszerről rendelkező nemzeti szabályozás – Az audiovizuális archívumok felhasználási jogainak hasznosítása anélkül, hogy bizonyítani kellene az előadóművész által adott engedélyt – Az előadóművészek hozzájárulásának jogszabályi vélelme”






I.      Bevezetés

1.        Előírhatnak‑e a tagállamok a szerzői jogi jogszabályaikban olyan vélelmet, amely alapján vélelmezni kell, hogy egy adott mű előadóművésze az előadóművészi jogok hallgatólagos átruházása útján a mű nyilvánosságra hozatalára és szükség szerint felhasználására vonatkozó engedélyt adott egy állami szervnek, amelynek feladata az audiovizuális felvételek megőrzése. Lényegében ez a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben felmerülő fő kérdés.

2.        A Bíróság Hivatalához a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) által 2018. július 20‑án benyújtott előzetes döntéshozatal iránti jelen kérelem nyilvánvalóan az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szóló, 2001. május 22‑i 2001/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 2. cikke b) pontjának, 3. cikk (2) bekezdése a) pontjának, valamint 5. cikkének értelmezésére vonatkozik.

3.        A kérelmet az egyrészről a Société de perception et de distribution des droits des artistes‑interprètes de la musique et de la danse (a továbbiakban: Spedidam), PG és GF – a világhírű jazzdobos, ZV fiai és jogutódjai –, másrészről az Institut national de l’audiovisuel (a francia nemzeti audiovizuális intézet, INA) közötti, a PG‑t és GF‑t illető előadóművészi jogoknak az INA általi állítólagos megsértésére alapozott kártérítési igényre vonatkozó eljárásban nyújtották be.

4.        ZV 1985‑ben hunyt el. Fiainak 2009‑ben tudomására jutott, hogy az INA az internetes oldalán elérhetővé tett az édesapjuk 1959 és 1978 közötti koncertjeiről készült egyes videofelvételeket és egy külön hangfelvételt. Az említett tudomásszerzést követően megindították az alapeljárást, és mint a szerzői és szomszédos jogok jogosultjai kártérítést követeltek, mert álláspontjuk szerint az INA engedély nélkül közvetítette néhai édesapjuk említett előadásait. Nem vitatott, hogy a fiúk soha nem engedélyezték, hogy az INA az említett módon közvetítse az édesapjuk előadásait. Mint látni fogjuk, a francia jog rendelkezik a szomszédos jogok INA‑ra történő átruházásáról. A jelen előzetes döntéshozatali eljárás fő kérdése, hogy az említett francia jogszabály összhangban van‑e a 2001/29 irányelv követelményeivel.

5.        E jogkérdések bármelyikének vizsgálata előtt azonban először a releváns jogszabályi rendelkezéseket szükséges ismertetni.

II.    Jogi háttér

A.      Az uniós jog

6.        A 2001/29 irányelv (15), (25), (26), (30) és (32) preambulumbekezdései az alábbiak szerint rendelkeznek:

„(15) A Szellemi Tulajdon Világszervezetének (WIPO) szervezésében 1996 decemberében tartott diplomáciai konferencia eredményeképpen két új szerződést fogadtak el, a WIPO szerzői jogi szerződését, illetve a WIPO előadásokról és hangfelvételekről szóló szerződését, amelyek a szerzők, illetve az előadóművészek és hangfelvétel‑előállítók jogainak védelmével foglalkoznak. Ezek a szerződések a szerzői jog és a szomszédos jogok nemzetközi védelmét korszerűsítik, nem utolsósorban az úgynevezett »digitális agenda« vonatkozásában, továbbá hatékonyabb eszközöket vezetnek be a kalózkodás elleni küzdelem terén. A[z Európai Unió] és a legtöbb tagállam már aláírta ezeket a szerződéseket, és folyamatban van a[z Unió], illetve a tagállamok általi megerősítésük előkészítése. Ez az irányelv egyben számos ilyen nemzetközi kötelezettség végrehajtását is szolgálja.

[…]

(25) A szerzői jogi védelem alatt álló művek, illetve a szomszédos jogi védelem tárgyát képező teljesítmények hálózaton történő lehívásos átvitelével kapcsolatos védelem jellegét és szintjét illető jogbizonytalanságot a védelem közösségi szintű harmonizálásával kell kiküszöbölni. Egyértelművé kell tenni, hogy az ezen irányelv által elismert jogosultaknak kizárólagos joga van a szerzői jogi védelem alatt álló műveknek, illetve a szomszédos jogi védelem tárgyát képező teljesítményeknek a nyilvánosság számára interaktív lehívásos átvitel útján történő hozzáférhetővé tételére. Az ilyen interaktív lehívásos átvitel jellemzője, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhatják meg.

(26) A kereskedelmi forgalomba hozott hangfelvételen rögzített zenét tartalmazó rádió‑ vagy televízióműsorok lehívásra történő hozzáférhetővé tétele tekintetében elő kell segíteni a közös jogkezelés körébe tartozó felhasználási szerződések megkötését annak érdekében, hogy a jogosultsági viszonyok egyértelműek legyenek.

[…]

(30) Az ebben az irányelvben foglalt jogok – a vonatkozó tagállami szerzői jogi és szomszédos jogi rendelkezések sérelme nélkül – átruházhatók, átengedhetők vagy szerződésben adott felhasználási engedélyek tárgyát képezhetik.

[…]

(32) Ez az irányelv a többszörözés joga, valamint a nyilvánossághoz közvetítés joga alóli valamennyi kivételt és korlátozást kimerítően sorolja fel. Egyes kivételek, illetve korlátozások – esettől függően – kizárólag a többszörözés jogára vonatkoznak. Az említett felsorolás kellően figyelembe veszi a tagállamok eltérő jogi hagyományait, ugyanakkor célja egy működőképes belső piac biztosítása. A tagállamoknak e kivételeket és korlátozásokat koherens módon kell alkalmazniuk; e követelmény megvalósulását a végrehajtó rendelkezések jövőbeli felülvizsgálata során értékelni kell.”

7.        A 2001/29 irányelv „A többszörözési jog” című 2. cikke ekként rendelkezik:

„A tagállamok biztosítják a közvetett vagy közvetlen, ideiglenes vagy tartós, bármely eszközzel vagy formában, egészben vagy részben történő többszörözés engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát:

a) a szerzők számára műveik tekintetében;

b) az előadóművészek számára előadásaik rögzítése tekintetében;

c) a hangfelvétel‑előállítók számára hangfelvételeik tekintetében;

d) a filmek első rögzítése előállítói számára filmjeik eredeti és többszörözött példányai tekintetében;

[…]”

8.        A 2001/29 irányelvnek „A művek nyilvánossághoz közvetítésének, valamint a védelem alatt álló egyéb teljesítmények nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tételének joga” címet viselő 3. cikke a következőket mondja ki:

„(1) A tagállamok a szerzők számára kizárólagos jogot biztosítanak műveik vezetékes vagy vezeték nélküli nyilvánossághoz közvetítésének engedélyezésére, illetve megtiltására, beleértve az oly módon történő hozzáférhetővé tételt is, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhatják meg.

(2) A tagállamok biztosítják a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát akár vezetékes akár vezeték nélküli, illetve oly módon történő hozzáférhetővé tétel esetében is, amikor a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhatják meg:

a) az előadóművészek számára előadásaik rögzítése tekintetében;

b) a hangfelvétel‑előállítók számára hangfelvételeik tekintetében;

c) a filmek első rögzítése előállítói számára filmjeik eredeti és a többszörözött példányai tekintetében;

[…]”

9.        Az említett irányelv „Kivételek és korlátozások” című 5. cikkének (2) bekezdése így rendelkezik:

„A tagállamok a 2. cikkben szabályozott többszörözési jog alól kivételeket, illetve korlátozásokat állapíthatnak meg a következő esetekben:

[…]

c) a nyilvánosan hozzáférhető könyvtárak, oktatási intézmények vagy múzeumok, valamint az archívumok által végzett egyes többszörözési cselekmények tekintetében, amelyek közvetlenül vagy közvetve sem irányulnak kereskedelmi vagy gazdasági célra;

[…]”

10.      A 2001/29 irányelv „Időbeli hatály” című 10. cikke így rendelkezik:

„(1) Ezen irányelv rendelkezéseit alkalmazni kell mindazon – ebben az irányelvben említett – művek vagy más teljesítmények tekintetében, amelyek 2002. december 22‑én a tagállamok szerzői jogi és szomszédos jogi jogszabályai alapján védelemben részesülnek, illetve amelyek az ezen irányelvben vagy az 1. cikk (2) bekezdésében foglalt védelmi feltételeknek megfelelnek.

(2) Ez az irányelv nem érinti a 2002. december 22. előtt végzett cselekményeket és szerzett jogokat.”

B.      A francia jog

11.      A code de la propriété intelectuelle (szellemi tulajdonról szóló törvénykönyv) L. 212‑3. cikkének első bekezdése így rendelkezik:

„Az előadóművész írásbeli engedélye szükséges az előadása rögzítéséhez, többszörözéséhez és nyilvánossághoz közvetítéséhez, valamint – ha hang‑ és képfelvételt is rögzítettek róla – az előadás hang ‑ és képanyagának különálló felhasználásához.”

12.      A szellemi tulajdonról szóló törvénykönyv L. 212‑4. cikke így rendelkezik:

„Az előadóművész és az előállító között audiovizuális mű létrehozására kötött szerződés aláírása az előadóművész előadásának rögzítésére, többszörözésére és nyilvánossághoz közvetítésére adott engedélynek minősül.

Az említett szerződésben a mű minden felhasználási módjára külön díjazást kell kikötni.”

13.      A (2006. augusztus 1‑jei 2006/961. sz. törvény 44. cikke által módosított) loi n° 86‑1067 du 30 septembre 1986 relative à la liberté de communication (a kommunikációs szabadságról szóló, 1986. szeptember 30‑i 86‑1067. sz. törvény; a továbbiakban:a kommunikációs szabadságról szóló törvény) 49. cikke így rendelkezik:

„Az [INA] mint ágazati és kereskedelmi természetű állami közintézmény feladata a nemzeti audiovizuális örökség megőrzése és gyarapítása.

[…]

II.      Az [INA] a részletszabályokban meghatározott feltételek mellett hasznosítja a nemzeti műsorsugárzó társaságok audiovizuális archívumainak kivonatait. Mint ilyen szervezet, az első sugárzástól számított egy év elteltével megszerzi az említett kivonatok felhasználási jogait.

Az [INA] marad a hordozók és műszaki anyagok tulajdonosa és a nemzeti műsorsugárzó társaságok audiovizuális archívumai azon felhasználási jogainak jogosultja […], amelyek a 2000. augusztus 1‑jei 2000–719. sz. törvény közzétételét megelőzően átszálltak rá […]

Az [INA] a jelen bekezdésben említett felhasználási jogokat a szerzői vagy szomszédos jogok jogosultjai, illetve jogutódjaik személyhez fűződő és vagyoni jogai tiszteletben tartásával gyakorolja. Ugyanakkor a szellemi tulajdonról szóló törvénykönyv L. 212‑3. és L. 212‑4. cikkeitől eltérve a jelen cikkben említett archívumokban található előadóművészi művek felhasználásának feltételeit és az e felhasználás alapján járó díjazást a maguk az előadóművészek vagy az előadóművészek munkavállalói képviseleti szervezetei és az [INA] közötti megállapodások rendezik. Az említett megállapodásokban meg kell határozni egyebek mellett a díjazás mértékét és a díjazás kifizetésének módját.

[…]”

III. Az alapeljárás tényállása

14.      Az INA egy törvényben 1974‑ben alapított, kereskedelmi jellegű állami intézmény. Feladata a nemzeti audiovizuális örökség megőrzése és előmozdítása. Kezeli a „nemzeti műsorsugárzó társaságok” (nemzeti rádió‑ és televízióállomások) archívumait és támogatja hasznosításukat.

15.      Amint már megjegyeztem, PG és GF egy világhírű jazzdobos, ZV két fia és jogutódja. Állításuk szerint az INA a weblapján az engedélyük nélkül hozott forgalomba a néhai édesapjuk előadásairól készült 26 videofelvételt és egy hangfelvételt. Keresetet indítottak a szellemi tulajdonról szóló törvénykönyv L. 212‑3. cikke alapján, amely szerint az előadóművész írásbeli engedélye szükséges az előadása rögzítéséhez, többszörözéséhez és nyilvánossághoz közvetítéséhez.

16.      Az INA ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikkének II. bekezdése lehetővé teszi számára, hogy az előadóművészeknek azok reprezentatív szakszervezeteivel kötött kollektív megállapodásokban meghatározott jogdíjak fizetése fejében felhasználja az archívumokat. PG és GF ezt többek között azzal cáfolják, hogy az előadóművészek védelmétől eltérő említett jogi szabályozás ellentétes a 2001/29 irányelv rendelkezéseivel.

17.      A tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) 2013. január 24‑i ítéletében kötelezte az INA‑t, hogy a szóban forgó előadások engedély nélküli felhasználásával okozott kárért fizessen 15 000 euró összegű kártérítést PG‑nek és GF‑nek. A cour d’appel de Paris (párizsi fellebbvitel bíróság, Franciaország) 2014. június 11‑i ítéletében érdemben helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.

18.      A két említett bíróság elsősorban arra támaszkodott, hogy a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikke II. bekezdésének alkalmazásához az előadóművész előzetes engedélye szükséges, míg az INA az említett engedély meglétét nem bizonyította.

19.      A Cour de Cassation (semmítőszék) azonban 2015. október 14‑i ítéletével hatályon kívül helyezte a cour d’appel (fellebbviteli bíróság) ítéletét. Kimondta, hogy a cour d’appel (fellebbviteli bíróság) tévedett, amikor azt állapította meg, hogy az eltérő szabályozás alkalmazásához bizonyítani kell, hogy az előadóművész engedélyezte az előadása első felhasználását, és ezzel olyan feltételt adott a jogszabályhoz, amelyet az nem tartalmaz. Ezen ítéletet követően a cour d’appel de Versailles (versailles‑i fellebbviteli bíróság, Franciaország) az INA kérelmére elutasította a vele szemben benyújtott kártérítési keresetet.

20.      A Cour de Cassation‑nak (semmítőszék) a jogutódok által az utóbbi ítélettel szemben benyújtott felülvizsgálati kérelem vizsgálata során kétségei támadtak a francia jogszabály uniós joggal való összeegyeztethetőségét és a 2001/29 irányelv egyes rendelkezéseinek értelmezését illetően.

21.      A Cour de Cassation (semmítőszék) álláspontja szerint az INA‑nak kedvező különös szabályozás nem tartozik a 2001/29 irányelv 2. és 3. cikke szerinti jogokkal kapcsolatos, az irányelv 5. cikkében szabályozott kivételek és korlátozások egyike alá sem. A Cour de Cassation (semmítőszék) álláspontja szerint továbbá a Bíróság által a Soulier és Doke(3) ügyben elfogadott megoldás a jelen ügyben nem alkalmazható. Az említett ügy a nem elérhető könyvek többszörözéséről szólt. Míg a nem elérhető könyvekre vonatkozó, a Soulier és Doke ügy tárgyát képező szabályozás eltért a 2001/29 irányelv által a szerzőknek biztosított védelemtől, addig az INA javára közérdekből bevezetett szabályozás célja az előadóművészek és az előállítók jogainak – mint az irányelv rendszerében egyenrangúként megjelenő jogoknak – az összeegyeztetése.

IV.    Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem és a Bíróság előtti eljárás

22.      E körülményekre figyelemmel a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdést terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„A [2001/29 irányelv] 2. cikkének b) pontját, 3. cikke (2) bekezdésének a) pontját és 5. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, hogy az olyan nemzeti szabályozás, mint a 2006. augusztus 1‑jei 2006‑961. sz. törvény 44. cikkével módosított, a [kommunikációs szabadságról szóló törvény] szabályozása, olyan eltérést biztosító szabályozást vezessen be a nemzeti műsorszolgáltató társaságoknak az audiovizuális archívumokon fennálló felhasználási jogaik jogosultja, az [INA] javára, amely előírja, hogy az előadóművészek szolgáltatásainak felhasználási feltételeit és az e felhasználás alapján járó díjazásokat az előadóművészek vagy az előadóművészeket képviselő munkavállalói szervezetek és ezen intézet közötti megállapodások szabályozzák, és e megállapodásoknak meg kell határozniuk e díjazás számítási táblázatát és e juttatások kifizetésének módjait?”

23.      A Spedidam, az INA, a francia kormány és az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztettek elő. Ezenfelül a 2019. március 21‑i tárgyaláson előadták szóbeli észrevételeiket.

V.      Elemzés

A.      Előzetes megjegyzés a 2001/29 irányelv időbeli hatályát illetően

24.      Először is meg kell jegyezni, hogy a 2001/29 irányelv 10. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy [e]zen irányelv rendelkezéseit alkalmazni kell mindazon – ebben az irányelvben említett – művek vagy más teljesítmények tekintetében, amelyek 2002. december 22‑én a tagállamok szerzői jogi és szomszédos jogi jogszabályai alapján védelemben részesülnek.

25.      A jelen ügyben nem vitatott, hogy a szóban forgó utolsó eseményre 2009. december 15‑én került sor, és hogy olyan előadásokra vonatkozik, amelyek a nemzeti jog alapján 2002. december 22‑én már védelem alatt álltak. E körülményekre figyelemmel a 2001/29 irányelv alkalmazandó az említett cselekményekre,(4) a 2001/29 irányelv 10. cikkének (2) bekezdésében meghatározottak szerint nem érintve a 2002. december 22. előtt végzett cselekményeket és szerzett jogokat.

B.      Az INA szerepe és működése

26.      Amint már megjegyeztem, az INA feladata 1949 óta a francia állami televízió‑ és rádióállomások adásainak védelme, megőrzése és népszerűsítése. [Az INA] tehát fontos közérdekű feladatot lát el, amely nem más mint a francia audiovizuális örökség védelme és gyarapítása.

27.      E tekintetben az INA a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikke alapján jogosult hasznosítani a nemzeti műsorsugárzó társaságok audiovizuális archívumainak kivonatait. E jogokat a szerzői vagy szomszédos jogok jogosultjai, illetve jogutódjaik személyhez fűződő és vagyoni jogai tiszteletben tartásával gyakorolja.

28.      Az INA eleinte képtelen volt hasznosítani az archívumok egy részét, mert a szóban forgó adások gyártási iratai gyakran nem tartalmazták az érintett előadóművészekkel kötött munkaszerződéseket. Sok esetben az adás sugárzásához esetlegesen megadott minden hozzájárulás vagy elveszett, vagy nem volt könnyen felkutatható, vagy egyébként egyszerűen nem volt elérhető. Ezekben az esetekben az INA kénytelen volt beszerezni az előadóművészek vagy jogutódjaik írásbeli engedélyét, akiknek az azonosítása és felkutatása gyakran nehéznek, sőt lehetetlennek bizonyulhatott.

29.      A kérdést előterjesztő bíróság felhívja a figyelmet arra, hogy annak érdekében, hogy az INA teljesíthesse a közszolgálati feladatait, a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikkének II. bekezdését 2006. augusztus 1‑jén módosították annak érdekében, hogy az archívumokban meglévő előadóművészi alkotások felhasználását az INA és az előadóművészek vagy az előadóművészek képviseleti szervezetei közötti megállapodások hatálya alá rendeljék.

C.      Az INA javára bevezetetthez hasonló rendszerek érvényessége a 2001/29 irányelv szempontjából

1.      A 2001/29 irányelv 2. cikke b) pontjának, 3. cikke (2) bekezdése a) pontjának és 5. cikkének alkalmazhatósága

30.      Nem vitatott, hogy a jelen ügyben az INA terhére rótt cselekmények a 2001/29 irányelv 2. cikkének b) pontja és 3. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti többszörözésnek, illetve nyilvánossághoz közvetítésnek minősülnek, mivel [az INA] az érintett előadóművész előadásait tartalmazó videofelvételeket és hangfelvételt elérhetővé tette a weboldalán. Ahogyan azt a Bíróság korábban már megállapította, „a védelem alatt álló teljesítményeknek a jogosultak engedélye nélkül valamely weboldalon történő hozzáférhetővé tétele sérti a [2001/29 irányelv által védett] szerzői jogot és szomszédos jogokat”(5).

31.      Amint arra a kérdést előterjesztő bíróság ugyancsak felhívja a figyelmet, a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikkének II. bekezdése egyik olyan kivétel és korlátozás alá sem tartozik, amelyet a tagállamok a 2001/29 irányelv 5. cikke alapján előírhatnak.(6) Ezt az írásbeli észrevételeket benyújtó felek mindegyike elfogadja.

2.      A 2001/29 irányelv 2. cikke b) pontjának és 3. cikke (2) bekezdése a) pontjának értelmezése

32.      A 2001/29 irányelv 2. cikkének b) pontja és 3. cikke (2) bekezdésének a) pontja azt írja elő, hogy a tagállamok biztosítják az előadóművészek számára előadásaik tekintetében a közvetett vagy közvetlen, bármely eszközzel vagy formában történő többszörözés engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát, illetve a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel engedélyezésének, illetve megtiltásának kizárólagos jogát.

33.      A Soulier és Doke ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a szerzők számára a műveik többszörözése és nyilvánossághoz közvetítése tekintetében biztosított hasonló védelmet úgy kell érteni, „hogy az nem csupán a 2001/29 irányelv 2. cikkének a) pontja és 3. cikkének (1) bekezdése által biztosított jogok élvezetére korlátozódik, hanem kiterjed az említett jogok gyakorlására is”(7). A Bíróság hozzátette, hogy „a szerzők számára a 2001/29 irányelv 2. cikkének a) pontja és 3. cikkének (1) bekezdése által biztosított jogok megelőző jellegűek, abban az értelemben, hogy minden többszörözési vagy nyilvánossághoz közvetítési cselekmény megköveteli a szerző előzetes hozzájárulását”(8). A Bíróság ugyanakkor – a főtanácsnok által javasolt értelmezéssel(9) ellentétben – kimondta, hogy „mivel a 2001/29 irányelv 2. cikkének a) pontja és 3. cikkének (1) bekezdése nem határozza meg pontosan azt, hogy a szerző hozzájárulásának milyen formában kell manifesztálódnia, így e rendelkezéseket nem lehet úgy értelmezni, hogy e hozzájárulást explicit formában kell kifejezni. Ellenben úgy kell tekinteni, hogy az említett rendelkezések azt is lehetővé teszik, hogy e hozzájárulást implicit formában fejezzék ki”(10), szigorú feltételeknek való megfelelés mellett. A Bíróság álláspontja szerint ugyanis a nemzeti szabályozás feladata az előadóművészek hatékony és egyéniesített tájékoztatását garantáló mechanizmus biztosítása, továbbá a többszörözési és nyilvánossághoz közvetítési jogoknak az előadóművészek számára biztosított élvezete és gyakorlása nem köthető semmiféle alakszerűséghez.(11)

34.      Nyilvánvaló, hogy a 2001/29 irányelv 2. cikke a) pontjának és 3. cikke (1) bekezdésének hivatkozott értelmezése legalább analógia útján alkalmazandó ugyanezen irányelv 2. cikkének b) pontjára és 3. cikke (2) bekezdésének a) pontjára az előadóművészeket illetően.

35.      Először, a különböző rendelkezések által védett jogokat azonos és feltétlen módon szövegezték. Másodszor, ugyanúgy, ahogy a 2001/29 irányelv 2. cikke a) pontjának és 3. cikke (1) bekezdésének értelmezését alátámasztja az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló Berni Egyezmény(12) 5. cikkének (2) bekezdése – amely alapján a többszörözési és nyilvánossághoz közvetítési jogoknak az előadóművészek számára biztosított élvezete és gyakorlása nem köthető semmiféle alakszerűséghez – a 2001/29 irányelv 2. cikke b) pontjának és 3. cikke (2) bekezdése a) pontjának azonos értelmezését alátámasztja az 1996. december 20‑án Genfben elfogadott, WIPO Előadásokról és Hangfelvételekről szóló szerződésének (kihirdette: 2004. évi XLIX. törvény, a továbbiakban: WPPT) 20. cikke, amely hasonló tilalomról rendelkezik.(13) Harmadszor, nincs hierarchia a szerzői jogok és az előadóművészi jogok között.(14)

36.      A 2001/29 irányelv 2. és 3. cikkének hivatkozott értelmezésével párhuzamosan meg kell jegyezni, hogy a Bíróság a Luksan ítéletben azt is kimondta, hogy „az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a filmalkotás előállítója részére történő átruházásra vonatkozó vélelmet állítsanak fel a filmalkotáshoz fűződő olyan felhasználási jogok vonatkozásában, mint amilyenek az alapeljárásban szerepelnek (a műholdas sugárzás joga, többszörözési jog és a hozzáférhetővé tétel útján történő egyéb nyilvánossághoz közvetítés joga), feltéve hogy az ilyen vélelem nem megdönthetetlen, és így nem zárja ki azt, hogy az említett mű főrendezője ettől eltérően is megállapodhasson”(15). Ebben az összefüggésben – amint azt a Bíróság is tette a Soulier és Doke ügyben – azt is fontos hangsúlyozni, hogy „azokat a feltételeket, amelyek esetén egy implicit formájú hozzájárulás elfogadható, szigorúan kell meghatározni, annak érdekében, hogy a szerző előzetes hozzájárulásának elvét ne fosszuk meg annak (eredeti) alkalmazási körétől”(16).

37.      A Luksan ítélet szerinti válasz csak az adott ügy sajátos tényállása miatt korlátozódik a filmalkotás előállítójára. Továbbá abból kiindulva, hogy a Bíróság a hivatkozott ítélet indokolását elsősorban a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról szóló, 2006. december 12‑i 2006/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(17) 3. cikkének (4) és (5) bekezdésére alapította, amely előírta a bérleti jogok filmelőállítóra való átruházásának vélelmét, akkor megállapítható, hogy az átruházás vélelme elvének Bíróság általi értelmezése bizonyos körülmények mellett mégiscsak tágabb. Az érintett mű fajtájától függetlenül alkalmazhatónak kell lennie a 2001/29 irányelv által biztosított jogokra. Amint ugyanis arra a Bíróság a hivatkozott ügyben felhívta a figyelmet, az olyan termékek előállítása, mint a filmek vagy a multimédia‑termékek, mindkét esetben jelentős befektetést igényel.(18) Ezért – ahogy azt a Bíróság általánosságban megállapította – „az uniós jogalkotó […] a 2001/29 irányelv elfogadásakor […] nem kívánta elutasítani egy olyan [megoldás] alkalmazását, mint amilyen az említett irányelvvel szabályozott felhasználási jogokkal kapcsolatos átruházási vélelem”(19).

38.      A fenti megfontolásokra figyelemmel ezért álláspontom szerint a hozzájárulás vélelmének alapvetően szintén alkalmazhatónak kell lennie az audiovizuális művek 2001/29 irányelvben rögzített felhasználási jogai – mint a többszörözési jogok vagy a hozzáférhetővé tétel útján történő egyéb nyilvánossághoz közvetítés joga – tekintetében.(20)

39.      Különösen igaz ez – a jelen ügy szerintihez hasonló – olyan (viszonylag) régi audiovizuális felvételekkel összefüggésben, amelyek esetében most, ilyen távlatból nehéznek bizonyulhat a megfelelő, az előadóművésznek az adott mű másik fél általi felhasználásra vonatkozó hozzájárulását tartalmazó dokumentáció azonosítása (feltéve, hogy egyáltalán eleve létezett). Csakúgy, mint a Soulier és Doke ügyben, az is releváns, hogy a szóban forgó szabályozás célja egyfajta vélelmezett szerzői jogi engedélyezés megvalósítása „a fogyasztók és a társadalom egészének kulturális érdekeire tekintettel”(21).

40.      A Bíróságnak ugyanakkor azt is körültekintően biztosítania kell, hogy az ehhez hasonló jogszabályi vélelmek egyike sem lehet oly mértékben kiterjedt, hogy ténylegesen aláássa a jogosultak jogainak kizárólagos jellegét.

41.      Ugyan a „vélelem” Luksan ítéletben kialakított fogalma alapvetően a jelen ügyre is alkalmazható, a két ügy között fontos különbségek is vannak. A Luksan ítélet egyik fontos jellemzője, hogy a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok alkothatnak olyan nemzeti szabályozást, amely a film bérleti jogainak a filmrendezőről a filmelőállító részére történő átruházására vonatkozó vélelmet hoz létre, mivel ezzel eleget tesznek a 2006/115 irányelv (5) preambulumbekezdésében említett célkitűzések egyikének, miszerint „biztosítani kell az előállítónak a filmalkotás létrehozása érdekében vállalt ráfordításai megtérülésének lehetőségét”(22).

42.      Az említett logika nem alkalmazható a jelen ügyre, mivel nem volt korábbi üzleti kapcsolat ZV és az INA között, még kevésbé arra utaló jel, hogy az INA harmadik félként finanszírozta volna a szóban forgó előadások filmre rögzítését. A jelen ügyben tehát a jogszabályi vélelem minden alapja egyszerűen a közérdek koncepciója, vagyis hogy kívánatos, hogy a televíziós örökség azokban az esetekben is felhasználható legyen, amikor az előadók (vagy örököseik) tényleges hozzájárulásának megszerzése másként túlzott nehézséggel járna vagy akár lehetetlen lenne.

43.      Minden hasonló, a hallgatólagos vagy vélelmezett hozzájárulás elvén alapuló szerzői jogi jogszabály csak a jogszabályi cél eléréséhez szükséges mértékben korlátozhatja az előadóművészek kizárólagos jogait. Csak ezen feltételek teljesítése esetén állapítható meg, hogy a nemzeti jogszabály a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok védelme szempontjából megfelel az arányosság elvének.(23)

44.      E tekintetben meg kell azonban jegyezni, hogy a kommunikációs szabadságról szóló törvény 49. cikke az INA részére implicit formában adott hozzájárulás alapján az előadóművészi jogok átruházását eredményezi. Álláspontom szerint ez – a már említett indokok alapján –a jelen ügy körülményei mellett az előadóművészi jogok kizárólagos természetébe történő aránytalan beavatkozásnak minősül. Álláspontom szerint legalább implicit módon a Bíróság által a Soulier és Doke ítéletben(24) adott indokolás részét képezi, hogy az ehhez hasonló átruházásnak arányosan kell működnie, és nem vehet el többet a szóban forgó jog kizárólagosságából, mint amennyi az említett célhoz egyértelműen szükséges.

45.      Úgy vélem, ez az alapeljárás tárgyát képező nemzeti jogszabállyal kapcsolatos probléma lényege, mert hogyha egyszerűen egyfajta hallgatólagos szerzői jogi felhasználási engedélyezési megoldást alakított volna ki az INA javára, az megfelelne a 2001/29 irányelv követelményeinek. A jelen jogszabály ennél sokkal messzebbre megy, mivel nem hallgatólagos felhasználási engedélyt biztosít az INA részére, hanem az említett előadóművészek jogainak átruházásához történő hallgatólagos hozzájárulást. Így tehát a nemzeti jogszabály aránytalan mivolta teszi azt ellentétessé az uniós jogi követelményekkel.

VI.    Végkövetkeztetés

46.      Ennek megfelelően azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) kérdésére a következő választ adja:

Az információs társadalomban a szerzői és szomszédos jogok egyes vonatkozásainak összehangolásáról szóló, 2001. május 22‑i 2001/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének b) pontját, 3. cikke (2) bekezdésének a) pontját és 5. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabály, mint a loi n° 86‑1067 du 30 septembre 1986 relative à la liberté de communicationnak (a kommunikációs szabadságról szóló, 1986. szeptember 30‑i 86‑1067. sz. törvénynek) a 2006. augusztus 1‑jei 2006‑961. törvény 44. cikkével módosított 49. cikke II. bekezdésében rögzített szabály, mivel az az előadóművészek jogainak az Institut national de l’audiovisuel (francia nemzeti audiovizuális intézet) részére történő átruházásáról rendelkezik.


1      Eredeti nyelv: angol.


2      HL 2001. L 167., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 230. o.; helyesbítés: HL 2014. L 10., 32. o.


3      2016. november 16‑i ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878).


4      Lásd ebben az értelemben: Maciej Szpunar főtanácsnok Pelham és Haas ügyre vonatkozó indítványa (C‑476/17, EU:C:2018:1002, 21–24. pont).


5      2014. március 27‑i UPC Telekabel Wien ítélet (C‑314/12, EU:C:2014:192, 25. pont).


6      Emlékeztetőül, a 2001/29 irányelv (32) preambulumbekezdése kimondja, hogy a többszörözés joga, valamint a nyilvánossághoz közvetítés joga alóli kivételek és korlátozások említett listája kimerítő. A rendelkezés kimerítő jellegét a Bíróság megerősítette (lásd ebben az értelemben: 2016. november 16‑i Soulier és Doke ítélet, C‑301/15, EU:C:2016:878, 26. pont; 2018. augusztus 7‑i Renckhoff ítélet, C‑161/17, EU:C:2018:634, 16. pont).


7      2016. november 16‑i Soulier és Doke ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 31. pont).


8      2016. november 16‑i Soulier és Doke ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 33. pont).


9      Lásd: Melchior Wathelet főtanácsnok Soulier és Doke ügyre vonatkozó indítványa (C‑301/15, EU:C:2016:536, 38. és 39. pont).


10      2016. november 16‑i Soulier és Doke ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 35. pont).


11      Lásd ebben az értelemben: 2016. november 16‑i Soulier és Doke ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 43. és 50. pont).


12      Az 1979. szeptember 28‑án módosított 1971. július 24‑i párizsi egyezmény (kihirdette: 1975. évi 4. tvr., a továbbiakban: Berni Egyezmény).


13      A WPPT‑t az Európai Közösség nevében a 2000. március 16‑i 2000/278/EK tanácsi határozat (HL 2000. L 89., 6. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 33. kötet, 208. o.) hagyta jóvá. A WPPT 20. cikke szerint „[a]z e Szerződésben biztosított jogok megléte és gyakorlása nem köthető semmiféle alaki előíráshoz”. Felesleges emlékeztetni rá, hogy „vitathatatlan – amint a 2001/29 irányelv (15) preambulumbekezdéséből is következik –, hogy ezen irányelv egyik célja […] a WPPT alapján az [Uniót] terhelő kötelezettségek [uniós] szintű végrehajtása. Ilyen körülmények között […] az irányelvet – amennyire lehetséges – […] a […] szerződésre tekintettel kell értelmezni” (a 2012. március 15‑i SCF Consorzio Fonografici ítélet, C‑135/10, EU:C:2012:140, 52. pont). Hasonló rendelkezést (17. cikk) tartalmaz a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) által 2012. június 24‑én Pekingben elfogadott, audiovizuális előadásokról szóló pekingi szerződés. Ezt a szerződést az Európai Unió aláírta, de még nem lépett hatályba.


14      A személyhez fűződő jogok kivételével. Lásd ebben az értelemben: de Visscher, F. és Michaud, B., Précis du droit d’auteur et des droits voisins, Brüsszel, Bruylant, 2000, 304. sz.


15      2012. február 9‑i ítélet (C‑277/10, EU:C:2012:65, 87. pont). Kiemelés tőlem.


16      2016. november 16‑i ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 37. pont).


17      HL 2006. L 376., 28. o.


18      Lásd ebben az értelemben: 2012. február 9‑i Luksan ítélet (C‑277/10, EU:C:2012:65, 83. pont).


19      2012. február 9‑i Luksan ítélet (C‑277/10, EU:C:2012:65, 85. pont).


20      Lásd ebben az értelemben: 2012. február 9‑i Luksan ítélet (C‑277/10, EU:C:2012:65, 86. pont), amelyben a Bíróság megállapította, hogy „az olyan jogátruházási vélelemnek, mint amilyet eredetileg a bérleti és haszonkölcsönzési jog vonatkozásában a 92/100 irányelv 2. cikkének (5) és (6) bekezdése meghatározott, majd a 2006/115 irányelv 3. cikkének (4) és (5) bekezdése lényegében megismételt, a filmalkotáshoz fűződő olyan felhasználási jogok vonatkozásában is alkalmazhatónak kell lennie, mint amelyek az alapeljárásban szerepelnek (a műholdas sugárzás joga, többszörözési jog és a hozzáférhetővé tétel útján történő egyéb nyilvánossághoz közvetítés joga)”.


21      2016. november 16‑i ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878, 45. pont).


22      2012. február 9‑i ítélet (C‑277/10, EU:C:2012:65, 79. pont).


23      Lásd az Európai Unió Alapjogi Chartájának 17. cikkét és 52. cikkének (1) bekezdését.


24      2016. november 16‑i ítélet (C‑301/15, EU:C:2016:878).