Language of document : ECLI:EU:C:2010:319

J. MAZÁK

FŐTANÁCSNOK ÁLLÁSFOGLALÁSA

Az ismertetés napja: 2010. június 7.1(1)

C‑188/10. és C‑189/10. sz. egyesített ügyek

Aziz Melki és Sélim Abdeli

(A Cour de cassation [Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az uniós jog általános elvei – A Conseil constitiutionnelhez való kötelező és előzetes fordulás olyan esetben, amikor valamely belső jogi rendelkezés feltételezett alkotmányellenessége e rendelkezésnek az uniós jog rendelkezéseibe ütközéséből ered – Az EUMSZ 267. cikk alapján történő Bíróság elé terjesztés lehetőségére vagy kötelezettségére gyakorolt hatás hiánya – Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben – A személyek szabad mozgása – A személyek belső határokon történő ellenőrzés alóli mentessége – EUMSZ 67. cikk és EUMSZ 72. cikk – 562/2006/EK rendelet – A 20. és 21. cikk”





I –    Bevezetés

1.        Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az EUMSZ 67. cikk és az EUMSZ 267. cikk értelmezésére vonatkoznak. A Cour de cassation [Semmítőszék] (Franciaország) által feltett első kérdés arra irányul, hogy a Francia Köztársaság alkotmánya 61‑1. §‑ának alkalmazásáról szóló, 2009. december 10‑i 2009‑1523. sz. francia alapvető törvény megfelel‑e az EUMSZ 267. cikkének, amely alkotmány a fent említett 61‑1. §‑ával bevezeti az „elsőbbségi alkotmányossági kérdést.” Ez az új mechanizmus egy 2010. március 1‑jén hatályba lépett alkotmányreform eredménye, amely bevezeti a jogszabályi rendelkezések alkotmányosságának utólagos vizsgálatát. A Cour de cassation arra kéri a Bíróságot, hogy pontosítsa, hogy az EUMSZ 267. cikkel ellentétes‑e a 2009‑1523. sz. francia alapvető törvénnyel módosított, a Conseil constitutionnelre [Alkotmánytanács] vonatkozó alapvető törvényről szóló, 1958. november 7‑i 58‑1067. sz. rendelet (a továbbiakban 58‑1067. sz. rendelet) 23‑2. és 23‑5. §‑a, amely előírja a nemzeti bíróságok számára, hogy előzetesen az előttük felmerülő alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé terjesztéséről határozzanak, amennyiben e kérdés arra vonatkozik, hogy valamely belső jogi rendelkezés amiatt nem felel meg a Francia Köztársaság alkotmányának, mert az uniós jog rendelkezéseibe ütközik.

2.        A második feltett kérdés arra irányul, hogy megfelel‑e a személyek belső határokon történő ellenőrzés alóli mentességét előíró EUMSZ 67. cikknek a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy a rendőri hatóságok bármely személy személyazonosságát ellenőrizzék Franciaország, valamint a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i schengeni megállapodás végrehajtásáról szóló, Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezményben (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 3. o., a továbbiakban: Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezmény) részes államok közötti szárazföldi határ mentén húzódó húsz kilométeres sávban.

II – Jogi háttér

A –    Az uniós szabályozás

3.        A személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló, 2006. március 15‑i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 105.,1. o.) 20. cikke értelmében:

„A belső határokat bármely ponton át lehet lépni anélkül, hogy személyellenőrzésre kerülne sor, függetlenül az adott személy állampolgárságától.”

4.        E rendelet „Ellenőrzések a tagállamok területén” című 21. cikke előírja:

„A határellenőrzés megszüntetése a belső határokon nem érinti a következőket:

a)      az egyes tagállamok illetékes hatóságai által a nemzeti jog alapján gyakorolt rendőrségi hatáskör, amennyiben az ilyen hatáskör gyakorlása nem a határforgalom‑ellenőrzéssel azonos tartalmú [helyesen: hatású]; ez a határ menti területeken is érvényes. Az első mondat alkalmazásában a rendőrségi hatáskör gyakorlása különösen akkor nem minősül a határforgalom‑ellenőrzéssel azonos tartalmúnak [helyesen: hatásúnak], ha a rendőri intézkedések:

i.      célja nem a határellenőrzés;

ii.      a közrendet érintő [helyesen: közbiztonságot fenyegető] esetleges veszélyekkel kapcsolatos általános rendőrségi információn és tapasztalaton alapulnak, és különösen a határokon átnyúló bűnözés elleni küzdelemre irányulnak;

iii.      előkészítésének és végrehajtásának módja egyértelműen eltér a külső határokon történő rendszeres személyellenőrzésekétől;

iv.      végrehajtására szúrópróbaszerűen kerül sor;

b)      az egyes tagállamok jogszabályai alapján az illetékes hatóságok által, a kikötői vagy repülőtéri hatóságok, illetve fuvarozók által a kikötőkben és a repülőtereken elvégzett biztonsági személyellenőrzések, feltéve hogy az említett ellenőrzések az érintett tagállam területén belül utazó személyekre is vonatkoznak;

c)      a tagállamok számára biztosított az a lehetőség, hogy jogszabályban írják elő az iratok és okmányok birtoklására vagy magánál tartására vonatkozó kötelezettséget;

d)      a Schengeni Egyezmény 22. cikkének rendelkezései szerint harmadik országbeli állampolgárok azon kötelezettsége, hogy bejelentkezzenek, amikor egy adott tagállam területére lépnek [helyesen: harmadik országbeli állampolgárok azon kötelezettsége, hogy a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 22. cikkének rendelkezései szerint bejelentkezzenek, amikor egy adott tagállam területére lépnek].”

5.        E rendelet „A tagállamok által közölt információk” című 37. cikke előírja:

„A tagállamok 2006. október 26‑ig értesítik a Bizottságot a 21. cikk c) és d) pontjával kapcsolatos nemzeti rendelkezésekről […].

A tagállamok által közölt információkat az Európai Unió Hivatalos Lapjának C sorozatában teszik közzé.”

6.        Az 562/2006 rendelet 37. cikke alapján a Francia Köztársaság a következő szöveget közölte az e rendelet 21. cikkének c) pontjában előírt, az iratok és okmányok birtoklására vagy magánál tartására vonatkozó kötelezettséggel kapcsolatosan:

„A francia jog e kötelezettséget a külföldiek belépéséről és tartózkodásáról, valamint a menedékjogról szóló törvény (Code de l’entrée et du séjour des étrangers et du droit d’asile, CESEDA) L.611‑1. cikkében írja elő, amely kimondja, hogy – a személyazonosság ellenőrzésén túlmenően – a külföldi állampolgárságú személyeknek be kell tudni mutatniuk a francia területen való utazásra vagy tartózkodásra jogosító iratokat vagy okmányokat a bűnügyi rendőrség tisztjei felszólítására, valamint az ez utóbbiak utasítására és felügyelete alatt eljáró bűnügyi rendőrök és helyettes bűnügyi rendőrök felszólítására is.”(2)

B –    A nemzeti jog

7.        A Francia Köztársaság alkotmányának 61‑1. §‑a ekképp rendelkezik:

„Ha valamely bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban arra hivatkoznak, hogy valamely jogszabályi rendelkezés sérti az alkotmány által biztosított jogokat és szabadságokat, a Conseil d’État [Államtanács] vagy a Cour de cassation a Conseil constitutionnelhez fordulhat e kérdéssel, amely meghatározott határidőn belül határoz.

A jelen cikk alkalmazásának feltételeit alapvető törvény határozza meg.”

8.        A Francia Köztársaság alkotmányának 62. §‑a ekképp rendelkezik:

„A 61. § alapján alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezés nem hirdethető ki és nem alkalmazható.

A 61‑1. § alapján alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezés a Conseil constitutionnel határozatának közzétételétől vagy az e határozatban meghatározott későbbi időponttól kezdődően semmis. A Conseil constitutionnel meghatározza azokat a feltételeket és kereteket, amelyek között a rendelkezés által kiváltott joghatások megtámadhatók.

A Conseil constitutionnel határozataival szemben nincs helye jogorvoslatnak, és azok minden hatóságra, bírói és államigazgatási szervre nézve kötelezők.”

9.        A Francia Köztársaság alkotmányának 88‑1. §‑a kimondja:

„A Köztársaság tagja az Európai Uniónak, amelyet olyan államok alkotnak, amelyek szabad elhatározásukból bizonyos hatásköreiket közösen gyakorolják az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés alapján, ahogyan e hatáskörök a Lisszabonban 2007. december 13‑án aláírt szerződésből következnek.”

10.      A 2009‑1523. sz. alapvető törvény 1. §‑a előírja:

„A Conseil constitutionnelről szóló, 1958. november 7‑i 58‑1067. sz. rendelet II. címének II. fejezete után a szöveget IIa. fejezettel egészítették ki, amely így szól:

IIa. fejezetet

Az elsőbbségi alkotmányossági kérdésről

1. szakasz

A Conseil d’État‑hoz vagy a Cour de cassationhoz forduló bíróságok előtt alkalmazandó rendelkezések

23‑1. §− A Conseil d’État‑hoz vagy a Cour de cassationhoz forduló bíróságok előtt az alkotmányban biztosított jogokat és szabadságokat sértő jogszabályi rendelkezésre alapított jogalapot – az elfogadhatatlanság terhe mellett – indoklással ellátott, külön írásbeli beadványban kell előterjeszteni. E jogalap felhozható első alkalommal a fellebbezési eljárásban is. E jogalap hivatalból nem vehető figyelembe. […]

23‑2. § − A bíróság indokolással ellátott határozatban haladéktalanul dönt az elsőbbségi alkotmányossági kérdésnek a Conseil d’État vagy a Cour de cassation elé terjesztéséről. Elrendeli az előterjesztést, ha az alábbi feltételek teljesülnek:

(1)      a vitatott rendelkezés alkalmazandó a jogvitában vagy az eljárásban, vagy a nyomozás alapját képezi;

(2)      a Conseil constitutionnel valamely határozatának indokolásában és rendelkező részében korábban nem nyilvánították az alkotmánnyal összeegyeztethetőnek a rendelkezést, a körülmények megváltozását kivéve;

(3)      a kérdés nem jelentéktelen.

Minden olyan esetben, amikor a bíróság előtt olyan jogalap merül fel, amely valamely jogszabályi rendelkezésnek egyrészt az alkotmányban biztosított jogokkal és szabadságokkal, másrészt Franciaország nemzetközi kötelezettségvállalásaival való összhangját vitatja, e bíróságnak elsődlegesen az alkotmányossági kérdésnek a Conseil d’Etat vagy a Cour de cassation elé terjesztéséről kell határoznia.

A kérdés előterjesztésére vonatkozó határozatot a kihirdetésétől számított nyolc napon belül a felek beadványaival vagy kérelmeivel együtt meg kell küldeni a Conseil d’État‑nak vagy a Cour de cassationnak. E határozattal szemben nincs helye fellebbezésnek. A kérdés előterjesztésének megtagadása csak a jogvita egészét vagy annak egy részét befejező határozattal szembeni fellebbezés keretében támadható meg.

[…]

2. szakasz

A Conseil d’État és a Cour de cassation előtt alkalmazandó rendelkezések

23‑4. § ‑ A Conseil d’État vagy a Cour de cassation a 23‑2. §‑ban vagy a 23‑1. § utolsó bekezdésében előírt előterjesztés kézhezvételétől számított három hónapon belül határoz az elsőbbségi alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé terjesztéséről. Elrendeli az előterjesztést, ha a 23‑2. § (1) és (2) bekezdésében előírt feltételek teljesülnek, és a kérdés újszerű vagy jelentős.

23‑5. § − Az alkotmányban biztosított jogokat és szabadságokat sértő jogszabályi rendelkezésre alapított jogalap felhozható a Conseil d’État vagy a Cour de cassation előtti eljárásban, beleértve az első alkalommal a megsemmisítés iránti eljárás során történő felhozatalát is. A jogalapot – az elfogadhatatlanság terhe mellett – indoklással ellátott, külön írásbeli beadványban kell előterjeszteni. E jogalap hivatalból nem vehető figyelembe.

Minden olyan esetben, amikor a Conseil d’Etat vagy a Cour de cassation előtt olyan jogalap merül fel, amely valamely jogszabályi rendelkezésnek egyrészt az alkotmányban biztosított jogokkal és szabadságokkal, másrészt Franciaország nemzetközi kötelezettségvállalásaival való összhangját vitatja, a Conseil d’Etat‑nak vagy a Cour de cassationnak elsődlegesen az alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé terjesztéséről kell határoznia.

A Conseil d’État vagy a Cour de cassation a jogalap előterjesztésétől számított három hónapon belül meghozza határozatát. A Conseil constitutionnelhez fordul az elsőbbségi alkotmányossági kérdéssel, ha a 23‑2. § (1) és (2) bekezdésében előírt feltételek teljesülnek, és a kérdés újszerű vagy jelentős.

Ha a Conseil constitutionnelhez fordultak, a Conseil d’État vagy a Cour de cassation a Conseil constitutionnel ítéletének meghozataláig felfüggeszti az eljárást.

[…]”

11.      A CESEDA L.611‑1. §‑a előírja:

„A személyazonosság ellenőrzésén túlmenően a külföldi állampolgárságú személyeknek be kell tudni mutatniuk a francia területen való utazásra vagy tartózkodásra jogosító iratokat vagy okmányokat a bűnügyi rendőrség tisztjei felszólítására, valamint az ez utóbbiak utasítására és felügyelete alatt eljáró, a büntetőeljárási törvény 20. §‑ában és 21. §‑ának (1) bekezdésében említett bűnügyi rendőrök vagy helyettes bűnügyi rendőrök felszólítására is.

A külföldi állampolgárságú személyek a büntetőeljárási törvény 78‑1., 78‑2. és 78‑2‑1. §‑a alapján végzett személyazonosság‑ellenőrzés során is kötelezhetők az előző bekezdésében említett iratok és okmányok bemutatására.”

12.      A francia büntetőeljárási törvény 78‑1. §‑a értelmében:

„A 12. és 13. §‑ban említett bíróságok jogosultak az e fejezetben szereplő szabályok alkalmazásának felülvizsgálatára.

Valamennyi belföldön tartózkodó személy köteles magát alávetni a következő cikkekben szereplő feltételek mellett és az ott említett rendőri szervek által végzett személyazonosság‑ellenőrzésnek.”

13.      A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának első‑harmadik bekezdése ekképp rendelkezik:

„A bűnügyi rendőrség tisztjei, valamint az ez utóbbiak utasítására és felügyelete alatt eljáró, a büntetőeljárási törvény 20. §‑ában és 21. §‑ának (1) bekezdésében említett bűnügyi rendőrök vagy helyettes bűnügyi rendőrök felkérhetnek személyazonosságuk bármilyen módon történő igazolására minden olyan személyt, akiről egy vagy több elfogadható ok alapján feltételezhető, hogy:

–        jogsértést követett el vagy kísérelt meg elkövetni;

–        vagy bűntett vagy vétség elkövetésére készült;

–        vagy bűntett vagy vétség nyomozásához hasznos információkkal szolgálhat;

–        vagy akinek igazságügyi hatóság a körözését rendelte el.

A Köztársaság ügyészének írásbeli indítványára – az általa meghatározott jogsértések kivizsgálása és üldözése érdekében – bármely személy személyazonossága ellenőrizhető ugyanilyen módon, az ezen ügyész által meghatározott helyeken és időtartamig. Az a tény, hogy a személyazonosság ellenőrzése a Köztársaság ügyészének indítványában meghatározott jogsértésen kívül más jogsértéseket tár fel, semmiképpen nem eredményezi a közbenső eljárások érvénytelenségét.

Az előző bekezdésben előírt feltételek alapján bármely személy személyazonossága – magatartásától függetlenül – ellenőrizhető a közrend, különösen a személyek vagy javak biztonságának veszélyeztetése megelőzése érdekében.”

14.      A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése ekképp rendelkezik:

„Franciaország és a Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezményben részes államok közötti szárazföldi határ mentén húzódó 20 kilométeres sávban, valamint nemzetközi összeköttetést biztosító és rendeletben meghatározott kikötők, repülőterek és vasúti vagy autóbusz‑pályaudvarok közönség számára nyitva álló területein bármely személy személyazonossága ellenőrizhető az első bekezdésben meghatározott módon, az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettségek betartásának ellenőrzése céljából. Amikor ezen ellenőrzésre valamely nemzetközi összeköttetést biztosító vonaton kerül sor, az elvégezhető a határ és az attól 20 kilométernél távolabb eső első állomás közötti útszakaszon is. Mindazonáltal a vasútvonal olyan szakaszain, amelyek nemzetközi összeköttetést biztosítanak, és amelyek közlekedése sajátos jellemzőkkel bír, az ellenőrzés elvégezhető ezen állomás és a tőle 50 kilométeren belül elhelyezkedő másik állomás között is. E vasútvonalakat és ezen állomásokat miniszteri rendelet állapítja meg. Amennyiben létezik olyan autópálya szakasz, amely az első mondatban említett területről indul, és amelyen az első fizetőhely a 20 kilométeres szakaszon kívül esik, az ellenőrzésre sor kerülhet az első fizetőhely előtti pihenőhelyeken, e fizetőhelyen, valamint az abból nyíló pihenőhelyeken is. Az e rendelkezésben említett fizetőhelyeket rendelet határozza meg. Az a tény, hogy a személyazonosság ellenőrzése a fent említett kötelezettségek be nem tartásán kívül más jogsértéseket tár fel, semmiképpen nem eredményezi a közbenső eljárások érvénytelenségét.”

III – Ténybeli háttér

15.      A Franciaországban jogellenesen tartózkodó A. Melkit és S. Abdelit – mindketten algériai állampolgárok – a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján rendőri ellenőrzésnek vetették alá a Franciaország és Belgium közötti szárazföldi határ mentén húzódó húsz kilométeres sávban. 2010. március 23‑án kézbesítették A. Melkinek és S. Abdelinek a Francia Köztársaság préfet du Nord‑jának határozatát, amelynek értelmében mindkettejükre vonatkozóan visszairányításra irányuló végzést és büntetés‑végrehajtási intézetnek nem minősülő helyen történő őrizet fenntartására vonatkozó határozatot hoztak.

16.      A. Melki és S. Abdeli elsőbbségi alkotmányossági kérdést tartalmazó beadványt terjesztett a kényszerintézkedésekről határozó bíró elé, akinél a prefektus az őrizet meghosszabbítását indítványozta. Mindketten azt állították, hogy a büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése sérti a Francia Köztársaság alkotmányában biztosított jogokat és szabadságokat. A kényszerintézkedésekről határozó bíró 2010. március 25‑i két végzésével elrendelte az alábbi kérdésnek a Cour de cassation elé terjesztését:

„Sérti‑e a büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának [negyedik] bekezdése a Francia Köztársaság alkotmányában biztosított jogokat és szabadságokat?”

17.      A kényszerintézkedésekről határozó bíró elrendelte A. Melki és S. Abdeli őrizetének tizenöt nappal történő meghosszabbítását.

18.      A kérdést előterjesztő bíróság szerint A. Melki és S. Abdeli a Francia Köztársaság alkotmányának 88‑1. §‑ára hivatkozik annak alátámasztására, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése ellentétes ezen alkotmányos rendelkezéssel. Azt állítják, hogy a Lisszaboni Szerződésből eredő kötelezettségvállalások – köztük a személyek szabad mozgására vonatkozó kötelezettségvállalás – az említett alkotmány 88‑1. §‑ára tekintettel alkotmányerejűek, és a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése, amely lehetővé teszi Franciaország és a többi tagállam közötti határokon történő ellenőrzést, ellentétes a személyek szabad mozgásának az EUMSZ 67. cikkében előírt elvével, amely kimondja, hogy az Unió biztosítja a személyek belső határokon történő ellenőrzések alóli mentességét.

IV – Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem

19.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben a kérdést előterjesztő bíróság elsőként kifejti, hogy az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. §‑ából kitűnik, hogy az alapügyben eljáró bíró az alkotmányossági kérdés előterjesztése előtt nem határozhat valamely jogszabályi rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközéséről.(3) A Francia Köztársaság alkotmányának 62. §‑a alapján továbbá a Conseil constitutionnel határozataival szemben nincs helye jogorvoslatnak, és azok minden hatóságra, bírói és államigazgatási szervre nézve kötelezők. A Cour de cassation szerint ebből az következik, hogy az ügy érdemében határozó bíróságoknak – az 58‑1067. sz. rendelet erejénél fogva – nincs lehetőségük arra, hogy az alkotmányossági kérdés előterjesztése előtt előzetes döntéshozatal iránti kérdéssel forduljanak a Bíróságához. Ezen túlmenően, ha a Conseil constitutionnel a megtámadott jogszabályi rendelkezést az uniós jognak megfelelőnek nyilvánítja, ezen határozat meghozatala után már nem fordulhatnak a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérdéssel. A Cour de cassation kifejti azt is, hogy az 58‑1067. sz. rendelet 23‑5. §‑a értelmében hasonló helyzetben a Cour de cassation sem fordulhat a Bíróságához az EUMSZ 267. cikk kötelező rendelkezése ellenére sem, és a jogszabálynak az uniós joggal való összhangjáról sem nyilatkozhat.

20.      A Cour de cassation másodsorban arra vonatkozóan tesz fel kérdést, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑a negyedik bekezdésének rendelkezései megfelelnek‑e az EUMSZ 67. cikknek. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az EUMSZ 67. cikk nem tartalmazza a Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezményben szereplő, a közrendre vagy a nemzetbiztonságra vonatkozó kivételt a személyek szabad mozgásának elve alól.

21.      E körülmények alapján a Cour de cassation 2010. április 16‑i két kérelmével a következő kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„1)      A 2007. december 13‑án Lisszabonban aláírt, az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. cikkével ellentétes‑e az olyan jogi szabályozás, mint amely a[z] […] 58–1067. sz. rendelet 23‑2. §‑ának [második] bekezdésében és 23‑5. §‑ának [második] bekezdésében szerepel, amelyek előírják a bíróságok számára, hogy elsődlegesen az előttük felmerült alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé terjesztéséről határozzanak, amennyiben e kérdés arra vonatkozik, hogy valamely belső jogi rendelkezés amiatt összeegyeztethetetlen az alkotmánnyal, mert ellentétes az uniós jogi rendelkezésekkel?

2)      A 2007. december 13‑án Lisszabonban aláírt, az Európai Unió működéséről szóló szerződés 67. cikkével ellentétes‑e az olyan jogi szabályozás, mint amely a büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának [negyedik] bekezdésében szerepel, amely előírja, hogy: „Franciaország és az 1990. június 19‑én Schengenben aláírt egyezményben részes államok közötti szárazföldi határ mentén húzódó 20 kilométeres sávban, valamint nemzetközi összeköttetést biztosító és rendeletben meghatározott kikötők, repülőterek és vasúti vagy autóbusz‑pályaudvarok közönség számára nyitva álló területein bármely személy személyazonossága ellenőrizhető az első bekezdésben meghatározott módon, az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettségek betartásának ellenőrzése céljából. Amikor ezen ellenőrzésre valamely nemzetközi összeköttetést biztosító vonaton kerül sor, az elvégezhető a határ és az attól 20 kilométernél távolabb eső első állomás közötti útszakaszon is. Mindazonáltal a vasútvonal olyan szakaszain, amelyek nemzetközi összeköttetést biztosítanak, és amelyek közlekedése sajátos jellemzőkkel bír, az ellenőrzés elvégezhető ezen állomás és a tőle 50 kilométeren belül elhelyezkedő másik állomás között is. E vasútvonalakat és ezen állomásokat miniszteri rendelet állapítja meg. Amennyiben létezik olyan autópálya szakasz, amely az első mondatban említett területről indul, és amelyen az első fizetőhely a 20 kilométeres szakaszon kívül esik, az ellenőrzésre sor kerülhet az első fizetőhely előtti pihenőhelyeken, e fizetőhelyen, valamint az abból nyíló pihenőhelyeken is. Az e rendelkezésben említett fizetőhelyeket rendelet határozza meg.”

22.      A Bíróság elnöke a 2010. április 20‑i végzésével az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette a C‑188/10. és a C‑189/10. sz. ügyet.

23.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben a Cour de cassation arra kérte a Bíróságot, hogy sürgősségi eljárásban hozzon határozatot.

24.      A Bíróság elnöke 2010. május 12‑i végzésével úgy határozott, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23a. cikke, valamint az eljárási szabályzat 104a. cikke első bekezdésének megfelelően elrendeli a jelen ügyek gyorsított eljárásban történő elbírálását.

25.      Írásbeli észrevételt A. Melki, S. Abdeli, a francia, a belga, a cseh, a német, a görög, a holland, a lengyel és a szlovák kormány, valamint a Bizottság terjesztett elő. A szlovák kormány kivételével a többi fél a 2010. június 2‑i tárgyaláson szóbeli észrevételt is tett.

V –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

26.      Az az álláspontom, hogy először a második előterjesztett kérdést kell megvizsgálni, mivel úgy ítélem meg, hogy az első kérdésre adandó válasz megtalálható a Bíróság e területre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatában, míg a második kérdés bizonyos mértékben újszerű.

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés elfogadhatóságáról

27.      A francia kormány vitatja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés elfogadhatóságát. E tekintetben azt állítja, hogy megszűnt az az alapjogvita, amelyben a kényszerintézkedésekről határozó bíró a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑a negyedik bekezdésének az uniós joggal való összeegyeztethetőségéről határozott.(4) Így az egyetlen, még folyamatban lévő eljárás egy elsőbbségi alkotmányossági kérdésnek a Cour de cassation elé terjesztéséből ered, amelyre annak érdekében került sor, hogy e bíróság határozzon a kérdés esetleges, Conseil constitutionnel elé történő terjesztéséről. Márpedig a 2010. május 12‑i 2010‑605. DC. sz. határozatával a Conseil constitutionnel megerősítette azon ítélkezési gyakorlatát, miszerint a nemzetközi és az uniós jog tiszteletben tartásának vizsgálata nem része az alkotmányossági vizsgálatnak, és ezért nem tartozik a hatáskörébe. E körülmények között a francia kormány úgy ítéli meg, hogy arra a kérdésre adott válasz, hogy a büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése összeegyeztethető‑e az EUMSZ 67. cikkel, teljesen irrreleváns az egyetlen, még folyamatban lévő eljárásban, amely a Cour de cassation előtt zajlik. Ezért a Bíróságnak szükségtelen válaszolnia a Cour de cassation második kérdésére. Következésképpen ez a kérdés elfogadhatatlan.

28.      Meg kell jegyezni, hogy a francia kormány által a második kérdésre vonatkozóan megfogalmazott elfogadhatatlansági kifogás a nemzeti jog azon értelmezésén alapul, miszerint az uniós jog tiszteletben tartásának vizsgálata nem része az alkotmányossági vizsgálatnak,(5) és ezért nem tartozik a Conseil constitutionnel hatáskörébe. Ezzel kapcsolatban a francia kormány többek között a 2010. május 12‑i 2010‑605. DC. sz. határozatra támaszkodik.

29.      Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekben az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. és 23‑5. §‑ára történt utalásokra tekintettel – amelyekben nemcsak olyan jogalapok szerepelnek, amelyek valamely jogszabályi rendelkezésnek a Francia Köztársaság alkotmányában biztosított jogokkal és szabadságokkal való összhangját vitatják, hanem a Francia Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásaival, és következésképpen az uniós joggal való összhangját vitató jogalapok is – úgy ítélem meg, hogy nem derül ki egyértelműen a Bíróság előtti iratokból, hogy a Cour de cassation által előterjesztett második kérdés teljesen irrreleváns az említett bíróság előtt folyamatban lévő, az elsőbbségi alkotmányossági kérdés elfogadhatóságára vonatkozó eljárásban. Úgy tűnik, hogy a 2010. május 12‑i 2010‑605. DC. sz. határozat az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. és 23‑5. §‑ára vonatkozó kötelező szabályozásnak minősül, azonban az említett határozat nem módosította a kérdéses rendelkezések szövegét.

30.      Ebből következően úgy ítélem meg, hogy a második kérdés elfogadható.

B –    Az ügy érdeméről

31.      Az alapügy felperesei úgy ítélik meg, hogy az 562/2006 rendelet semmilyen különbséget nem tesz a tagállamok állampolgárai és a harmadik államok azon állampolgárai között, akik szabadon mozoghatnak az Unió területén. Megjegyzik, hogy az EUMSZ 67. cikkben és az EUMSZ 77. cikkben nem szerepel semmilyen fokozatosság vagy kivétel a fenti szabadság gyakorlása alól, és ez utóbbi cikkek anélkül írják elő a belső határokon történő ellenőrzések alóli puszta és egyszerű mentességet, hogy bármilyen körülmény visszaállíthatná az ellenőrzés lehetőségét. Az alapügy felperesei szerint a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése önmagában ellentétes ezzel a szabadsággal, mivel az ellenőrzéseket kizárólag „az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettségek betartásának ellenőrzése céljából” foganatosítják. Úgy ítélik meg, hogy e rendelkezés lehetővé teszi Franciaország határ menti területein – és ezáltal az Unió belső határain – a rendszeres személyazonossági ellenőrzések kialakítását. Ezen túlmenően az is ezt támasztja alá, hogy a francia bíróságok a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑át alkalmazzák. Az alapügy felperesei továbbá úgy ítélik meg, hogy a belső határokon történő ellenőrzések azon lehetősége, amelyet az 562/2006 rendelet 23–25. cikkében egyértelműen meghatározott kivételes esetekben végezhetnek, különbözik a francia jogszabályi rendelkezésben szereplő esetektől.

32.      A francia kormány megjegyzi, hogy a kérdéses rendelkezéseket legelőször is a jelentős mértékű átmenő forgalom igazolja. Többek között az illegális bevándorlás elleni hatékony harc biztosítása céljából a nemzeti rendőri hatóságoknak hatáskörrel kell rendelkezniük arra, hogy ellenőrzéseket végezhessenek a kérdéses területen a törvény által előírt okmányok birtokban tartására vonatkozóan. A CEDESA L.611‑1. §‑a értelmében ugyanis a külföldi állampolgárságú személyeknek be kell tudniuk mutatni a franciaországi utazásra vagy tartózkodásra jogosító iratokat vagy okmányokat. Másrészt a szóban forgó rendelkezéseket a határátlépési övezetekben és a határszakaszok mentén valamely különleges bűncselekménytípus elleni küzdelem szükségessége igazolja. A francia kormány szerint a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján a határtól húsz kilométeres sávban végzett rendőri ellenőrzések egyértelműen különböznek a határellenőrzéstől. Elsőként, ezen ellenőrzések valamely személy személyazonosságának ellenőrzésére irányulnak, úgy a jogsértések elkövetésének, illetve a közrend megzavarásának megelőzése, mint valamely jogsértés elkövetőinek felkutatása céljából. Másodsorban ezen ellenőrzések alapjául olyan általános rendőrségi információk és tapasztalatok szolgálnak, amelyek bizonyították az e területeken végzett ellenőrzések hasznos voltát. Harmadsorban a személyek külső határokon végzett rendszeres ellenőrzésétől egyértelműen eltérő módon készítik elő és hajtják végre ezeket. A francia kormány úgy ítéli meg, hogy ezek az ellenőrzések valójában a határellenőrzés egyetlen jellemzőjével sem rendelkeznek, amelynek az 562/2006 rendelet 7. cikke értelmében rögzítettnek, állandónak és rendszeresnek kell lennie.

33.      A német kormány úgy ítéli meg, hogy a határ menti területen történő (szúrópróbaszerű) rendőri ellenőrzések továbbra is lehetségesek az 562/2006 rendelet 21. cikkében előírt feltételek tiszteletben tartása mellett. A görög kormány úgy véli, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ában előírt rendőri intézkedések nem a határok ellenőrzésére irányulnak, és nem vezetnek a belépés megtagadásához. Úgy ítéli meg, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem más a céljuk, mint annak ellenőrzése, hogy az ellenőrzött személy birtokában van‑e a törvényben előírt engedélyeknek és okmányoknak, valamint be tudja‑e mutatni azokat személyazonosságának igazolása céljából – ahogyan arra egyébként köteles. A görög kormány szerint, ezek az ellenőrzések, mivel szúrópróbaszerűen kerül rájuk sor, az érintett hatóságok mérlegelési jogkörébe tartoznak, amelyek „előírhatják” azokat, azonban nem kötelesek erre. Ezért úgy ítéli meg, hogy ezen intézkedések előkészítésének és végrehajtásának módja egyértelműen eltér a külső határokon történő rendszeres személyellenőrzésekétől. Végül az említett rendőri intézkedéseket a közbiztonságot fenyegető esetleges veszélyek igazolják, és azok éppen a határokon átnyúló bűnözés elleni küzdelemre irányulnak.

34.      A szlovák kormány úgy ítéli meg, hogy közrendi és belbiztonsági okok miatt a tagállamoknak joguk van arra, hogy rendőri ellenőrzéseket végezzenek a területükön, ha azoknak nem a belső határok ellenőrzése a célja, hanem például a határokon átnyúló bűnözés vagy a terrorizmus elleni küzdelem. A szlovák kormánynak továbbá az a véleménye, hogy a tagállam belső határain belüli személyazonosság‑ellenőrzésekhez, valamint azon kötelezettség betartásának biztosításához fűződő jog, hogy legyen a személynél vízum és irat, illetve azok legyen a birtokában, szintén megfelel az 562/2006 rendelet 21. cikke c) pontjának.

35.      A holland kormány megjegyzi, hogy a határ menti területen történő francia ellenőrzés célját és tartalmát tekintve eltér a határellenőrzéstől. A határellenőrzés célja annak biztosítása, hogy a személyek, a közlekedési eszközök és a tárgyak belépését engedélyezhessék a schengeni térséghez tartozó államok területére, vagy annak elhagyását engedélyezhessék számukra. Ez az ellenőrzés a schengeni térséghez tartozó valamely tagállam területére való belépés feltételeire, illetve az innen való kilépés feltételeire összpontosul. Az említett ellenőrzés mindenképpen magában foglalja az érvényes utazási okmány birtoklásának vizsgálatát. A területre való belépés esetén a tartózkodás célja és a létfenntartáshoz szükséges anyagi fedezet is ellenőrizhető. A holland kormány véleménye szerint az is ellenőrizhető, hogy valamely személy, közlekedési eszköz vagy tárgy belépése a területre veszélyt jelenthet‑e a közrendre és a közbiztonságra. Ebben az esetben egy egészen más ellenőrzésről van szó, mint a határ menti területen végzett francia ellenőrzés. Ez utóbbi célja az iratok és okmányok – nevezetesen a személyazonosító iratok és tartózkodási engedélyek – birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettség ellenőrzése. Ezen okmányok birtoklásának ellenőrzése a tartalmát tekintve más jellegű és más célból végzett ellenőrzés, mint a határellenőrzés. A határ menti területen végzett francia ellenőrzés továbbá a holland kormány szerint a végrehajtás módjában is különbözik határellenőrzéstől. A holland kormány szerint a határokon történő ellenőrzést rendszeres és állandó jelleggel elvégzik minden olyan személyen, aki átlépi a határt. A belga kormány szerint az EUMSZ 67. cikket a Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezménnyel együttesen kell értelmezni, amely egyezmény az uniós jog szerves részét képezi, és nem tiltja meg a nemzeti hatóságoknak, hogy személyazonosság‑ellenőrzést végezzenek. Következésképpen a belga kormány szerint nem ellentétes az uniós joggal az olyan szabályozás, mint amely a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdésében szerepel.

36.      A cseh kormány úgy ítéli meg, hogy az 562/2006 rendeletben megállapított feltételek kizárják, hogy valamely tagállam rendőri szervei általában nagyobb szigort tanúsítsanak a határ menti területeken (a schengeni térség határain belül) történő személyellenőrzés során, mint más nemzeti területeken történő ellenőrzések során, ha ez a hozzáállás a jogszabályi vagy közigazgatási rendelkezésekből, belső irányelvekből vagy pusztán a hatáskörrel rendelkező hatóságok gyakorlatából ered. E kormány szerint egy adott határ menti területhez általánosságban kapcsolódó ellenőrzésre irányuló különös rendőri hatáskörök, illetve eljárások figyelembevételt érdemlő, konkrét indok nélkül történő bevezetése jellegénél fogva a belső határokon végzett ellenőrző intézkedés. Ez a következtetés nem érinti a tagállamok azon lehetőségét, hogy valamely általános szabály alapján – tehát a belső határoktól és azok átlépésétől függetlenül – rendőri ellenőrzéseket végezzenek a területükön. A Bizottság – a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozó vizsgálattól függően – úgy ítéli meg, hogy azon személyek egyetlen csoportja, akiket leginkább felfedhetnek a határ közelében végzett személyellenőrzések, éppen a határt illegálisan átlépő személyekből áll. A Bizottság szerint következésképpen a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑a negyedik bekezdésének rendelkezései nem pusztán a személyazonosító okmányok birtoklására vonatkozó kötelezettség ellenőrzésének minősülnek. Éppen ellenkezőleg, ezeket mindjárt az elején az 562/2006 rendelet 20. cikkében tiltott, burkolt határellenőrzésnek kell tekinteni.(6)

37.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten hivatkozott az EUMSZ 67. cikkének (2) bekezdésére, amely többek között előírja, hogy az Unió biztosítja a személyek belső határokon történő ellenőrzések alóli mentességét. Következésképpen úgy ítélem meg, hogy a Cour de cassation előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdése abból az elvből indul ki, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑a negyedik bekezdésének rendelkezései a személyek belső határokon történő ellenőrzésének minősülnek.

38.      Tekintettel arra, hogy úgy ítélem meg, hogy a jelen kérdés kizárólag a belső határok személyek általi átlépésére vonatkozik, nem vizsgálom meg a külső határokon történő ellenőrzésre alkalmazandó szabályokat, és az Unión belül bevezetett azon egyéb intézkedések terjedelmes joganyagát sem, amely a személyek belső határokon történő ellenőrzések alóli mentességének tagállamok által alkalmazott kompenzációjára irányul.(7)

39.      A személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének létrehozásáról szóló 562/2006 rendelet elfogadásával bevezették azokat az intézkedéseket, amelyek célja annak biztosítása, hogy a személyeket a belső határok átlépésekor ne ellenőrizzék, valamint az Európai Unió tagállamainak külső határait átlépő személyek ellenőrzésére irányadó szabályokat.(8) A (20) preambulumbekezdése értelmében az 562/2006 rendelet tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és figyelemmel van különösen az Európai Unió alapjogi chartája által elismert elvekre.

40.      Az 562/2006 rendelet 20. cikkéből következik, hogy a belső határokat bármely ponton át lehet lépni anélkül, hogy személyellenőrzésre kerülne sor, függetlenül az adott személy állampolgárságától. A személyek belső határokon történő ellenőrzések alóli mentességének biztosításával az 562/2006 rendelet 20. cikke főszabály szerint tiltja ezen ellenőrzéseket.(9) Az 562/2006 rendelet 2. cikkének 10. pontja szerint a „határforgalom‑ellenőrzés” „a határátkelőhelyeken végzett ellenőrzés annak megállapítására, hogy a személyek, beleértve az azok birtokában lévő közlekedési eszközöket és tárgyakat, beléptethetőek‑e a tagállamok területére, illetve elhagyhatják‑e azt.”

41.      Ebből következik, hogy a határforgalom‑ellenőrzés a tagállamok területére történő belépésre, illetve annak elhagyására irányul.(10)

42.      Meg kell jegyezni, hogy ugyanezen rendelet 21. cikke előírja, hogy a határellenőrzés megszüntetése a belső határokon nem érinti a tagállamok egyes előjogait. Úgy ítélem meg azonban, hogy az ezen előjogok meghatározására alkalmazott kifejezéseket szűken kell értelmezni, tekintettel arra, hogy a belső határokon történő ellenőrzés megszüntetésére vonatkozó általános elvtől való eltéréseknek minősülnek. Ezen előjogokat a jóhiszeműség elve alapján és a fent említett általános elv céljával és szellemével összhangban kell alkalmazniuk a tagállamoknak.

43.      Ezért úgy ítélem meg, hogy az 562/2006 rendelet 21. cikkében taxatíve felsorolt előjogok nem érinthetik a belső határokon történő ellenőrzés megszüntetését. Ez egyébként az 562/2006 rendelet 21. cikkének a) pontjából egyértelműen következik, amely előírja, hogy a határellenőrzés megszüntetése a belső határokon nem érinti többek között az egyes tagállamok illetékes hatóságai által a nemzeti jog alapján gyakorolt rendőrségi hatáskört, amennyiben az ilyen hatáskör gyakorlása nem a határforgalom‑ellenőrzés gyakorlásával azonos hatású, ez a határ menti területeken is érvényes. Ugyanez a rendelkezés négy feltételt határoz meg, amikor a rendőrségi hatáskör gyakorlása nem minősül a határforgalom‑ellenőrzés gyakorlásával azonos hatásúnak: nevezetesen elsőként akkor, ha a rendőri intézkedések célja nem a határellenőrzés; másodsorban ha a rendőri intézkedések közrendet érintő esetleges veszélyekkel kapcsolatos általános rendőrségi információn és tapasztalaton alapulnak, és különösen a határokon átnyúló bűnözés elleni küzdelemre irányulnak; harmadsorban a rendőri intézkedések előkészítésének és végrehajtásának módja egyértelműen eltér a külső határokon történő rendszeres személyellenőrzésekétől; negyedsorban azok végrehajtására szúrópróbaszerűen kerül sor.

44.      Az 562/2006 rendelet 21. cikke a) pontjának szövegéből nem derül ki egyértelműen, hogy a négy feltétel együttes‑e vagy sem. Úgy ítélem meg egyébként, hogy bizonyos átfedés van e feltételek között, főként a harmadik és a negyedik között. Véleményem szerint ez a négy feltétel kizárólag példálózó jelleggel került meghatározásra,(11) mivel a kulcskérdés az, hogy a rendőri intézkedések azonos hatásúak‑e a határforgalom‑ellenőrzéssel, ezt a kérdést pedig esetenként kell megvizsgálni.

45.      A kérdéses feltételek tehát olyan tényezőknek vagy jeleknek minősülnek, amelyek segítségül szolgálhatnak annak megállapításához, hogy a rendőrségi hatáskörök gyakorlása nem minősül a határforgalom‑ellenőrzés gyakorlásával azonos hatásúnak, azonban egy vagy több feltétel fennállta nem feltétlenül döntő tényező e tekintetben. Következésképpen úgy ítélem meg, hogy az 562/2006 rendelet 21. cikkének a) pontjából következik, hogy a rendőrségi hatáskörök gyakorlása kizárja a határforgalom‑ellenőrzés gyakorlásával azonos hatású intézkedéseket, még ha ezen intézkedések az 562/2006 rendelet 21. cikkének a) pontjában kimondott egy vagy több feltételnek meg is felelnek adott esetben.(12)

46.      Az 562/2006 rendelet 21. cikkének c) pontja előírja, hogy a határellenőrzés megszüntetése a belső határokon nem érinti a tagállamok számára biztosított azon lehetőséget, hogy jogszabályban írják elő az iratok és okmányok birtoklására vagy magánál tartására vonatkozó kötelezettséget.(13) Úgy ítélem meg azonban, hogy az iratok és okmányok birtoklására és magánál tartására vonatkozó kötelezettség betartásának esetleges ellenőrzése a körülmények alapján a belső határforgalom‑ellenőrzés megszüntetésére vonatkozó általános elv akadályának minősülhet, különösen abban az esetben, ha ezeket az ellenőrzéseket rendszeresen, önkényesen vagy szükségtelenül kényszerítő jelleggel gyakorolják.(14)

47.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kiderül, hogy az alapügy felperesein a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján végzett rendőri ellenőrzést a Franciaország és Belgium közötti szárazföldi határ mentén húzódó húsz kilométeres sávban hajtották végre. A nemzeti bíróság vizsgálatától függően úgy tűnik, hogy a kérdéses ellenőrzésekre nem határátkelő helyen, és nem a határ más pontján került sor. Úgy ítélem meg, hogy – amint egyébként a Bizottság is állította – az 562/2006 rendelet 20. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében, és az ezen rendelet 2. cikke 10. pontjának szövegében szereplő bizonyos kétértelműség ellenére(15) a határellenőrzéseket nem feltétlenül kell a határral egybeeső földrajzi területen végezni ahhoz, hogy azokat a személyek belső határokon történő ellenőrzésének lehessen tekinteni. Véleményem szerint annak vizsgálatához, hogy az ellenőrzések nem sértik‑e az 562/2006 rendelet 20. cikkét, az adott esetek jellegzetességei alapján különösen az ellenőrzések célját, vagy/és a részletes szabályait, vagy/és hatásait kell megvizsgálni.(16)

48.      A személyek belső határokon történő ellenőrzések alóli mentességét ugyanis veszélyeztetné, ha a tagállamok a határoktól távol, a területükön belül burkolt határellenőrzéseket vezethetnének be.

49.      A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése hatályának vizsgálata érdekében és a nemzeti bíróság vizsgálatától függően, e rendelkezést különösen a fent említett 78‑2. § azon többi rendelkezésével kell összehasonlítani, amelyek meghatározzák azokat a feltételeket, amikor a francia rendőrség személyazonosság‑ellenőrzést végezhet.

50.      A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának első bekezdése értelmében a francia rendőri hatóságok felkérhetnek személyazonosságuk bármilyen módon történő igazolására minden olyan személyt, akiről egy vagy több elfogadható ok alapján feltételezhető, hogy jogsértést követett el vagy kísérelt meg elkövetni, aki bűncselekmény vagy vétség elkövetésére készült, vagy aki bűncselekmény vagy vétség nyomozásához hasznos információkkal szolgálhat, illetve akinek igazságügyi hatóság körözését rendelte el. A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának második bekezdése alapján a Köztársaság ügyészének írásbeli indítványára – az általa meghatározott jogsértések kivizsgálása és üldözése érdekében – bármely személy személyazonossága ellenőrizhető ugyanilyen módon. A francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának harmadik bekezdése értelmében bármely személy személyazonossága ellenőrizhető a fent említett 78‑2. § második bekezdésében előírt módon, a közrend veszélyeztetésének megelőzése érdekében.(17)

51.      Úgy tűnik, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése egyértelműen különbözik e cikk fent említett többi rendelkezésétől. Egyrészt a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése Franciaország területének különleges, a törvény által előre meghatározott földrajzi területére vonatkozik, másfelől bármely személy személyazonossága ellenőrizhető az előírt módon, az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettség betartásának ellenőrzése céljából. Ezért e rendelkezés célja, hogy bármiféle korlátozás nélkül, minden olyan személyre alkalmazzák, aki a meghatározott területen tartózkodik.(18)

52.      Ebből következik, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése vitathatatlanul eltérő és szigorúbb rendszert dolgoz ki a személyazonosság ellenőrzésére a határ menti területeken, mint Franciaország területének többi részén.

53.      A francia kormány kifejtette a Bíróságnak, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján végzett ellenőrzések valamely személy személyazonosságának ellenőrzésére irányulnak, úgy a jogsértések elkövetésének, illetve a közrend megzavarásának megelőzése, mint valamely jogsértés elkövetőinek felkutatása céljából. Úgy ítélem meg azonban, hogy ezt a megállapítást nem támasztották alá a Bíróság előtt iratokkal. A nemzeti bíróság vizsgálatától függően, a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának első három bekezdése kifejezetten a személyazonosság e célból történő ellenőrzésére vonatkozik.(19) Ezzel szemben a személyazonosságnak a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján végzett ellenőrzése kizárólag a kérdéses személy földrajzi helyére irányul, nevezetesen az e határtól húsz kilométerig terjedő sávra.

54.      A kérdéses személyazonosság‑ellenőrzések földrajzi hatályát tekintve azon tény alapján, hogy minden olyan személyre alkalmazhatók, akik a meghatározott földrajzi területeken tartózkodnak, és az ellenőrzések által követett cél egyértelmű kifejtése nélkül, úgy ítélem meg, hogy a határátlépéssel kapcsolatos olyan ellenőrzéseknek minősülnek, amelyek nem tartoznak a tagállamok előjogai közé az 562/2006 rendelet 21. cikke alapján. A fentiekre tekintettel úgy ítélem meg, hogy a kérdéses személyazonosság‑ellenőrzések burkolt határforgalom‑ellenőrzésnek minősülnek, amelyeket az 562/2006 rendelet 20. cikke tilt, és amelyek nem tartoznak az e rendelet 21. cikkében szereplő, taxatív kivételek közé.

55.      Következésképpen az a véleményem, hogy az EUMSZ 67. cikkel és az 562/2006 rendelet 20. és 21. cikkével ellentétes az olyan szabályozás, mint amely a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdésében szerepel, és amely előírja, hogy „Franciaország és a Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezményben részes államok közötti szárazföldi határ mentén húzódó 20 kilométeres sávban, valamint nemzetközi összeköttetést biztosító és rendeletben meghatározott kikötők, repülőterek és vasúti vagy autóbusz‑pályaudvarok közönség számára nyitva álló területein bármely személy személyazonossága ellenőrizhető az első bekezdésben meghatározott módon, az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettségek betartásának ellenőrzése céljából. Amikor ezen ellenőrzésre valamely nemzetközi összeköttetést biztosító vonaton kerül sor, az elvégezhető a határ és az attól 20 kilométernél távolabb eső első állomás közötti útszakaszon is. Mindazonáltal a vasútvonal olyan szakaszain, amelyek nemzetközi összeköttetést biztosítanak, és amelyek közlekedése sajátos jellemzőkkel bír, az ellenőrzés elvégezhető ezen állomás és az attól 50 kilométeren belül elhelyezkedő másik állomás között is. E vasútvonalakat és ezen állomásokat miniszteri rendelet állapítja meg. Amennyiben létezik olyan autópálya szakasz, amely az első mondatban említett területről indul, és amelyen az első fizetőhely a 20 kilométeres szakaszon kívül esik, az ellenőrzésre sor kerülhet az első fizetőhely előtti pihenőhelyeken, e fizetőhelyen, valamint az abból nyíló pihenőhelyeken is. Az e rendelkezésben említett fizetőhelyeket rendelet határozza meg.”

VI – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

56.      Első kérdésével, amely az EUMSZ 267. cikk értelmezésére irányul, a Cour de cassation annak pontosítására kéri a Bíróságot, hogy ellentétes‑e ezzel a rendelkezéssel a Francia Köztársaság alkotmánya 61‑1. §‑ának alkalmazásáról szóló alapvető törvényben szereplő nemzeti jogszabály, amennyiben ez a jogszabály arra kötelezi a bíróságokat, hogy az előttük felmerülő alkotmányossági kérdésnek előzetesen a Conseil constitutionnel elé terjesztéséről határozzanak, amennyiben e kérdés arra vonatkozik, hogy valamely belső jogi rendelkezés amiatt nem felel meg az alkotmánynak, mert az uniós jog rendelkezéseibe ütközik. A Cour de cassation nevezetesen azt a kérdést teszi fel, hogy veszélyeztetik‑e a francia bíróságok számára az EUMSZ 267. cikkben biztosított, a Bírósághoz előzetes döntéshozatali kérdések előterjesztésére vonatkozó szabadságát azok az eljárásjogi szabályok, amelyeket elsőként az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. §‑ában vezettek be, és amelyek kimondják, hogy amikor valamely bíróság előtt olyan jogalap merül fel, amely valamely jogszabályi rendelkezésnek egyrészt a fent említett alkotmányban biztosított jogokkal és szabadságokkal, másrészt a Francia Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásaival való összhangját vitatja, e bíróságnak az alkotmányossági kérdésnek a Conseil d’Etat vagy a Cour de cassation elé történő előzetes terjesztéséről kell határoznia; másodsorban az e rendelet 23‑5. §‑ával bevezetett azon szabályok, amelyek kimondják, hogy amikor a Conseil d’État, illetve a Cour de cassation ezeket a jogalapokat bírálja el, az előtte felmerülő alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé történő előzetes terjesztéséről határoz. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a Francia Köztársaság alkotmányának 62. §‑át – amelyre a Cour de cassation az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeiben hivatkozik, és amely kimondja, hogy a Conseil constitutionnel határozataival szemben nincs helye jogorvoslatnak – szintén az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés körében kell megvizsgálni.

57.      Úgy ítélem meg, hogy első kérdésével a Cour de cassation főként azt szeretné megtudni, hogy a francia bíróságoknak az EUMSZ 267. cikkben biztosított, a Bírósághoz való előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó szabadságát korlátozhatja‑e a nemzeti jog.

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés elfogadhatóságáról

58.      A francia kormány vitatja az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés elfogadhatóságát. Ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy e kérdés a nemzeti jog nyilvánvalóan téves értelmezésén alapul, és ily módon pusztán hipotetikus jellegű. A Bizottság, nem vitatva az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés elfogadhatóságát, kifejti az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban bemutatott nemzeti jogi háttérrel kapcsolatos kétségeit. Úgy ítéli meg különösen, hogy a francia Conseil constitutionnel által végzett alkotmányossági vizsgálat hatálya nem derül ki egyértelműen a kérdést előterjesztő bíróság által adott tájékoztatásból.

59.      Az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a Bíróságnak nem feladata, hogy valamely előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretén belül nemzeti rendelkezések értelmezése tárgyában foglaljon állást, vagy hogy eldöntse, a kérdést előterjesztő bíróság által adott értelmezés helytálló‑e. A Bíróság ugyanis köteles figyelembe venni – az utóbbi bíróság és nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának keretén belül – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek.(20)

60.      Márpedig az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekből kiderül, hogy ezek azon az előfeltételezésen alapulnak, miszerint a francia jog, nevezetesen az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. és 23‑5. §‑a, valamint a Francia Köztársaság alkotmányának 62. §‑a korlátozza a nemzeti bíróságok azon szabadságát – beleértve a kérdést előterjesztő bíróságét is –, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján a Bíróságoz forduljanak és valamely nemzeti rendelkezés uniós joggal való összeegyeztethetőségéről határozzanak. Véleményem szerint tekintettel arra, hogy az alapjogviták középpontjában a nemzeti jognak az uniós joggal való összeegyeztethetősége áll,(21) az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés nem nyilvánvalóan irreleváns az alapjogviták eldöntése szempontjából.

61.      Az előzőeket figyelembe véve az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést elfogadhatónak kell nyilvánítani.

B –    Az ügy érdeméről

62.      Előzetesen megjegyzem, hogy a Bíróságnak már volt alkalma olyan jogvitákról határoznia, ahol a nemzeti jog rendelkezései korlátozták valamely nemzeti bíróság azon lehetőségét, hogy az EUMSZ 267. cikk(22) alapján előzetes döntéshozatalra terjesszen kérdést a Bíróság elé. Az e területre vonatkozó ítéleteiben a Bíróság következetesen úgy határozott, hogy a nemzeti bíróságok a lehető legszélesebb lehetőséggel rendelkeznek arra, hogy az uniós jog értelmezésére és érvényességére vonatkozó kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megválaszolása során emlékeztetni fogok tehát a Bíróság e területre vonatkozó következetes és egységes ítélkezési gyakorlatára. Véleményem szerint továbbá az első kérdésre adandó választ nem befolyásolja az a tény, hogy úgy tűnik, a kérdéses alapvető törvény célja az, hogy a magánszemélyeknek kiegészítő eljárásjogi védelmet biztosítson a nemzeti jog alapján.

63.      Az EUSZ 19. cikk (3) bekezdésének b) pontja és az EUMSZ 267. cikk alapján a Bíróság a nemzeti bíróságok kérelmére előzetes döntést hoz az uniós jog értelmezésére vagy az intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességére vonatkozó kérdésekről.(23)

64.      Az EUMSZ 267. cikk alapján a Bíróságra ruházott hatáskör alapvető célja az uniós jog nemzeti bíróságok általi egységes alkalmazásának biztosítása. Ezt a célt tehát a Bíróság és a nemzeti bíróságok az együttműködés szellemében,(24) valamint a kölcsönös bizalom és a bíróságok közötti párbeszéd alapján követik. Az EUSZ 19. cikk és az EUMSZ 267. cikk által bevezetett előzetes döntéshozatali eljárás olyan eljárásjogi eszköz, amely nélkülözhetetlen annak biztosítása érdekében, hogy az uniós jogot a huszonhét tagállam valamennyi nemzeti bírósága előtt egységesen alkalmazzák és tiszteletben tartsák.

65.      Magának az EUMSZ 267. cikknek a szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy a Bíróság hatásköre nagyon széles, és hogy ez utóbbi – az együttműködés szellemében eljárva – főszabály szerint nem törekszik arra, hogy elfogadhatatlannak nyilvánítsa a nemzeti bíróságok által a Szerződések értelmezésére, valamint az uniós intézmények jogi aktusainak érvényességére vagy értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdéseket.

66.      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson.(25) Az EUMSZ 267. cikkből mindazonáltal az következik, hogy a Bírósághoz kizárólag olyan nemzeti bíróság fordulhat, amely előtt eljárás van folyamatban, és amelyhez igazságszolgáltatási jellegű határozat meghozatalára irányuló eljárás keretében való határozathozatal érdekében fordultak.(26) Egyedül az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági döntésért felelős nemzeti bíróság jogosult az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélni azt, hogy egyrészt az ítélethozatala szempontjából szükséges‑e az előzetes döntéshozatal, másrészt a Bíróság számára feltett kérdések relevánsak‑e.(27) Ennélfogva, ha a nemzeti bíróságok által feltett kérdés az uniós jog értelmezésére vonatkozik, a Bíróság főszabály szerint köteles a kérelemről határozni.(28)

67.      Ezzel szemben azok a nemzeti bíróságok, amelyek határozata ellen van belső jogi jogorvoslati lehetőség, az EUMSZ 267. cikk második bekezdése szerint szabadon mérlegelhetik, hogy adott esetben szükség van‑e arra, hogy előzetes döntéshozatal keretében értelmezést kérjenek a Bíróságtól, ha az uniós joggal kapcsolatos kérdés merül fel előttük; azoknak a nemzeti bíróságoknak azonban, amelyek határozatai ellen a belső jog szerint nincs jogorvoslati lehetőség, az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése alapján a Bírósághoz kell fordulniuk, ha ilyen kérdés merül fel előttük.(29)

68.      E tekintetben a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletből(30) egyértelműen kiderül, hogy azoknak a nemzeti bíróságoknak, amelyek határozatai ellen a belső jog szerint nincs jogorvoslati lehetőség, ha uniós jogi kérdés merül fel előttük, eleget kell tenniük azon kötelezettségüknek, hogy a Bírósághoz forduljanak, kivéve ha megállapították, hogy a felmerült kérdés nem releváns, vagy hogy a szóban forgó közösségi rendelkezést a Bíróság már értelmezte, vagy hogy a uniós jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kétséget kizár.(31)

69.      A Bíróság a Rheinmühlen‑Düsseldorf ügyben hozott ítéletében(32) kiemelte, hogy a nemzeti bíróságok a lehető legszélesebb lehetőséggel rendelkeznek arra, hogy a Bírósághoz forduljanak, ha azt állapítják meg, hogy az előttük folyamatban lévő ügyben az uniós jog valamely rendelkezésének értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó, a Bíróság döntését igénylő kérdés merül fel.(33) A Bíróság továbbá úgy ítélte meg, hogy a nemzeti bíróság azon lehetőségét, hogy a Bírósághoz forduljon, főszabály szerint nem vonhatja el olyan nemzeti jogszabály, amely a bírót a magasabb fokon eljáró bíróság jogkérdésekben tett megállapításainak követésére kötelezi.(34) A Bíróság az ERG és társai egyesített ügyben hozott ítéletében(35) ezzel kapcsolatban kimondta, hogy a nem legmagasabb fokon eljáró bíróság szabadon dönthet arról, hogy – különösen, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a magasabb fokon eljáró bíróság által végzett jogi értékelés az Unió jogával ellentétes ítélethez vezetne – kérdésekkel a Bírósághoz forduljon.

70.      A Bíróság a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletében(36) a közelmúltban hangsúlyozta az EUMSZ 267. cikk második bekezdésének fakultatív jellegét, valamint azt a mérlegelési jogkört, amely, véleményem szerint, a tagállami bíróságokat e rendelkezés alapján megilleti. Az ezen ítélet alapját képező ügyben az a kérdés merült fel, hogy a nemzeti bíróságnak előzetes döntéshozatali eljárás keretében az uniós jog értelmezését kell‑e kérnie a Bíróságtól azt megelőzően, hogy eltekinthetne az általa az uniós joggal összeegyeztethetetlennek ítélt nemzeti rendelkezés alkalmazásától, ha a nemzeti jog alapján a nemzeti bíróság nem tekinthet el valamely hatályos nemzeti jogszabály alkalmazásától anélkül, hogy azt a Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság, Németország) alkotmányellenesnek nyilvánította volna. A Bíróság kimondta, hogy a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság kötelessége biztosítani az uniós jog tiszteletben tartását, adott esetben eltekintve a nemzeti szabályozás bármely, azzal ellentétes rendelkezésének alkalmazásától, függetlenül attól, hogy él‑e azon lehetőségével, hogy az EUMSZ 267. cikk második bekezdésében meghatározott esetekben előzetes döntéshozatali eljárás keretében az uniós jog értelmezésével kapcsolatos kérdést terjeszthet a Bíróság elé.(37)

71.      Ezen túlmenően a Mecanarte‑ügyben hozott ítéletében(38) a Bíróság kimondta, hogy az EUMSZ 267. cikkel létrehozott rendszer hatékony érvényesülése megköveteli, hogy a nemzeti bíróságok a lehető legszélesebb lehetőséggel rendelkezzenek arra, hogy a Bírósághoz forduljanak. A Bíróság úgy határozott ebben az ítéletében, egy olyan ügyben, amely – úgy ítélem meg – a jelen ügyhöz egyébként meglehetősen hasonló, hogy az a nemzeti bíróság, amelynek az uniós joggal kapcsolatos jogvitát kell eldöntenie, és amely megállapítja valamely nemzeti rendelkezés alkotmányellenességét, nem veszti el az EUMSZ 267. cikkben előírt azon lehetőségét, illetve nem mentesül az ott előírt azon kötelezettsége alól, hogy az uniós jog értelmezésével vagy érvényességével kapcsolatos kérdésekkel a Bírósághoz forduljon, azon tény miatt, hogy az alkotmányellenesség megállapítása az alkotmánybírósághoz kötelezően benyújtandó keresettől függ.(39) Ezen túlmenően, azon kérdést illetően, hogy a nemzeti bíróság mentesülhet‑e az előzetes döntéshozatalra utalás alól, ha a nemzeti jogrend bevezetett a nemzeti rendelkezések hibáinak orvosolására szolgáló eszközöket, a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bíróságnak az EUMSZ 267. cikk második bekezdése szerinti mérlegelési jogköre kiterjed arra a kérdésre is, hogy az eljárás mely szakaszában kell az előzetes döntéshozatali kérdést a Bíróság elé terjeszteni. Ebből következik, hogy az a tény, hogy az uniós jog megsértése orvosolható a nemzeti jogrendszeren belül, semmiképpen nem csorbítja a nemzeti bíróságnak az EUMSZ 267. cikk második bekezdése értelmében biztosított mérlegelési jogkört.

72.      Ezért véleményem szerint a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából egyértelműen kitűnik, hogy az uniós jog hatékony érvényesülését megakadályozná, ha az alkotmánybírósághoz kötelezően benyújtandó kereset korlátozhatná vagy elvonhatná az EUMSZ 267. cikk második bekezdése alapján minden nemzeti bíróságnak biztosított azon önálló hatáskört, hogy az előttük folyamatban lévő ügyekben az uniós jog értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé.

73.      Ezen túlmenően, ha a nemzeti jog korlátozza vagy elvonja a nemzeti bíróságok azon mérlegelési jogkörét, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé, úgy ítélem meg, hogy az elsőbbség elvét kell alkalmazni, amely az uniós jog sarokkövének minősül. Ezt az elvet a közelmúltban is megjelenítették a 2007. december 13‑án aláírt Lisszaboni Szerződést elfogadó korányközi konferencia zárónyilatkozatához csatolt nyilatkozatokban.(40)

74.      A következetes ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság köteles biztosítani e normák teljes érvényesülését, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – eltekintve a nemzeti jogszabályok uniós joggal ellentétes rendelkezéseinek alkalmazásától, utólagosan is, anélkül hogy kérelmezniük vagy várniuk kellene azok jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítésére.(41)

75.      Úgy ítélem meg, hogy az EUMSZ 267. cikk a tagállamok jogrendjének szerves részét képezi, ahol megelőzi a nemzeti jog szabályait, ha azok az uniós joggal összeegyeztethetetlenek. Minden bíróság teljes körűen alkalmazhatja, és köteles ekképp, valamint úgy alkalmazni az EUMSZ 267. cikket, valamint e cikk és a belső jog valamely rendelkezése közötti ütközés esetén az előtte folyamatban lévő ügyben szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – eltekint a saját jogrendszere fent említett rendelkezésének alkalmazásától.

76.      Azt is ki kell emelni, hogy azon túlmenően, hogy a nemzeti bíróságok az EUMSZ 267. cikk második bekezdése alapján mérlegelési jogkörrel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy az előttük folyamatban lévő ügyekben előzetes döntéshozatal iránti kérdéssel fordulnak‑e a Bírósághoz, és hogy ezt a jogkört a nemzeti intézkedések nem korlátozhatják vagy vonhatják el, a Bíróság által előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott ítélet kötelezi e bíróságokat az alapjogvita eldöntése során.(42) A fent hivatkozott Simmenthal‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság kimondta, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás hatékony érvényesülését rontaná, ha a bíróság akadályoztatva lenne abban, hogy az uniós jogot azonnal a Bíróság döntésének vagy ítélkezési gyakorlatának megfelelően alkalmazhassa. Következésképp úgy ítélem meg, hogy a Bíróságnak az előzetes döntéshozatali eljárásban hozott határozata és valamely nemzeti bíróság határozata – beleértve az alkotmánybíróságét is – közötti ütközés esetén az uniós jog elsőbbsége arra kötelezi a nemzeti bíróságot, hogy a Bíróság határozatát alkalmazza, és a nemzeti bíróság ellentétes határozatának alkalmazásától tekintsen el.(43)

77.      A nemzeti jogi háttérnek, és különösen az elsőbbségi alkotmányossági kérdésre vonatkozó szabályoknak a kérdést előterjesztő bíróság általi bemutatására tekintettel úgy ítélem meg, hogy az EUMSZ 267. cikkel ellentétes az olyan jogi szabályozás, mint amely az 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. §‑ának második bekezdésében és 23‑5. §‑ának második bekezdésében szerepel, amely rendelkezések előírják a bíróságok számára, hogy az előttük felmerülő alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé történő előzetes terjesztéséről határozzanak, amennyiben e kérdés arra vonatkozik, hogy valamely belső jogi rendelkezés amiatt nem felel meg a Francia Köztársaság alkotmányának, mert az uniós jog rendelkezéseibe ütközik.

VII – Végkövetkeztetések

78.      A fenti megfontolások alapján azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Cour de cassation által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre az alábbi választ adja:

1)         „Az EUMSZ 67. cikkel és a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló, 2006. március 15‑i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 20. és 21. cikkével ellentétes az olyan szabályozás, mint amely a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdésében szerepel, és amely előírja, hogy »Franciaország és a Schengenben 1990. június 19‑én aláírt egyezményben részes államok közötti szárazföldi határ mentén húzódó 20 kilométeres sávban, valamint nemzetközi összeköttetést biztosító és rendeletben meghatározott kikötők, repülőterek és vasúti vagy autóbusz‑pályaudvarok közönség számára nyitva álló területein bármely személy személyazonossága ellenőrizhető az első bekezdésben meghatározott módon, az iratok és okmányok birtoklására, magánál tartására és bemutatására vonatkozó, törvényben előírt kötelezettségek betartásának ellenőrzése céljából. Amikor ezen ellenőrzésre valamely nemzetközi összeköttetést biztosító vonaton kerül sor, az elvégezhető a határ és az attól 20 kilométernél távolabb eső első állomás közötti útszakaszon is. Mindazonáltal a vasútvonal olyan szakaszain, amelyek nemzetközi összeköttetést biztosítanak, és amelyek közlekedése sajátos jellemzőkkel bír, az ellenőrzés elvégezhető ezen állomás és az attól 50 kilométeren belül elhelyezkedő másik állomás között is. E vasútvonalakat és ezen állomásokat miniszteri rendelet állapítja meg. Amennyiben létezik olyan autópálya szakasz, amely az első mondatban említett területről indul, és amelyen az első fizetőhely a 20 kilométeres szakaszon kívül esik, az ellenőrzésre sor kerülhet az első fizetőhely előtti pihenőhelyeken, e fizetőhelyen, valamint az abból nyíló pihenőhelyeken is. Az e rendelkezésben említett fizetőhelyeket rendelet határozza meg.«

2)         A nemzeti jogi háttérnek, és különösen az elsőbbségi alkotmányossági kérdésre vonatkozó szabályoknak a kérdést előterjesztő bíróság általi bemutatására tekintettel úgy ítélem meg, hogy az EUMSZ 267. cikkel ellentétes az olyan jogi szabályozás, mint amely a 2009‑1523. sz., 2009. december 10‑i francia alapvető törvénnyel módosított, a Conseil constitutionnelre vonatkozó alapvető törvényről szóló, 1958. november 7‑i 58‑1067. sz. rendelet 23‑2. §‑ának második bekezdésében és 23‑5. §‑ának második bekezdésében szerepel, amely rendelkezések előírják a bíróságok számára, hogy az előttük felmerült alkotmányossági kérdés Conseil constitutionnel elé történő előzetes terjesztéséről határozzanak, amennyiben e kérdés arra vonatkozik, hogy valamely belső jogi rendelkezés amiatt nem felel meg a Francia Köztársaság alkotmányának, mert az uniós jog rendelkezéseibe ütközik.”


1 – Eredeti nyelv: francia.


2 –      Az 562/2006 rendelet 37. cikkében előírt értesítések – A tagállamok számára biztosított az a lehetőség, hogy jogszabályban írják elő az iratok és okmányok birtoklására vagy magánál tartására vonatkozó kötelezettséget – 21. cikk c) pont (2008/C 18/03) (HL 2008. C 18., 15. o.).


3 – Azaz arról, hogy valamely jogszabályi rendelkezés megfelel‑e valamely nemzetközi egyezménynek.


4 – A francia kormány szerint az érintettek algériai hatóságok általi elismerésére irányuló eljárás, amely a visszairányítás foganatosítása érdekében szükséges, nem hajtható végre a tizenöt napos idegenrendészeti őrizet lejárta előtt. Ezért 2010. április 9‑én a Nord‑Pas‑de‑Calais‑i régió prefektusa, a préfet du Nord elrendelte A. Melki és S. Abdeli szabadon bocsátását. Ebből következik, hogy ezen időpontot követően A. Melki és S. Abdeli nem áll semmilyen szabadságelvonó intézkedés hatálya alatt, és a kényszerintézkedésekről határozó bíró két végzése – amelyeket ez utóbbiak nem támadtak meg – sem vált már ki semmiféle joghatást, és jogerőre emelkedett.


5 – A francia kormány szerint a rendes bíróságok feladata a nemzetközi egyezményekbe ütközés értékelése, azaz annak vizsgálata, hogy valamely jogszabályi rendelkezés megfelel‑e valamely nemzetközi egyezménynek.


6 – A lengyel kormány nem terjesztett elő észrevételeket a második kérdésre vonatkozóan.


7 – Lásd ebben az értelemben többek között a terrorizmus és a határokon átnyúló bűnözés elleni küzdelemre irányuló, határokon átnyúló együttműködés megerősítéséről szóló 2008/615/IB határozat végrehajtásáról szóló, 2008. június 23‑i 2008/616/IB tanácsi határozatot (HL L 210., 12. o.), az Európai Unió Tagállamai Külső Határain Való Operatív Együttműködési Igazgatásért Felelős Európai Ügynökség felállításáról szóló, 2004. október 26‑i 2007/2004/EK tanácsi rendeletet (HL L 349., 1. o.), az Európai Unió tagállamainak bűnüldöző hatóságai közötti, információ és bűnüldözési operatív információ cseréjének leegyszerűsítéséről szóló, 2006. december 18‑i 2006/960/IB tanácsi kerethatározatot (HL L 386., 89. o.), az Európai Rendőrségi Hivatal (Europol) létrehozásáról szóló, 2009. április 6‑i tanácsi határozatot (HL L 121., 37. o), valamint a Schengeni Információs Rendszer második generációjának (SIS II) létrehozásáról, működtetéséről és használatáról szóló, 2006. december 20‑i 1987/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendeletet (HL L 381., 4. o.).


8 – A C‑261/08. és C‑348/08. sz., Zurita García és Choque Cabrera egyesített ügyekben 2009. október 22‑én hozott ítéletében (az EBHT‑ban még nem tették közzé) a Bíróság megállapította, hogy az EK 62. cikk 1. pontja és 2. pontjának a) alpontja (lásd jelenleg az EUMSZ 77. cikk (2) bekezdésének e) pontját) jelenti a jogalapot a Tanács azon fellépéséhez, amely olyan intézkedések elfogadására irányul, amelyek biztosítják, hogy a személyeket a belső határok átlépésekor ne ellenőrizzék, valamint amelyek a tagállamok külső határainak átlépésére vonatkoznak, és mint olyan nem az a célja vagy a hatása, hogy harmadik országbeli állampolgárok számára jogokat biztosítson, sem pedig az, hogy a tagállamokkal szemben kötelezettségeket írjon elő.


9 – A tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy a közrendjüket vagy a biztonságukat fenyegető komoly veszély esetén kivételesen és bizonyos szigorú feltételek tiszteletben tartása mellett ideiglenesen visszaállítsák az ellenőrzést a belső határaikon. A határellenőrzés alkalmazási köre és időtartama nem lépheti túl a veszély elhárításához feltétlenül szükséges mértéket. Lásd az 562/2006 rendelet 23–31. cikkét.


10 – Meg kell jegyezni, hogy az 562/2006 rendelet hatodik preambulumbekezdése szerint „[a] határellenőrzés végrehajtása nem csupán azoknak a tagállamoknak az érdeke, amelyek külső határainál azt elvégzik, hanem valamennyi olyan tagállamé, amely belső határain megszüntette a határellenőrzést. A határellenőrzésnek elő kell segítenie az illegális bevándorlás és az emberkereskedelem elleni küzdelmet, és meg kell előznie a tagállamok belső biztonságát, közrendjét, közegészségügyét és nemzetközi kapcsolatait fenyegető veszélyeket.”


11 – Úgy ítélem meg, hogy a „különösen” kifejezésből kiderül, hogy az 562/2006 rendelet 21. cikkének a) pontjában említett lista példálózó jellegű, és nem taxatív.


12 – A kérdéses harmadik és negyedik feltételt illetően például véleményem szerint az ellenőrzések tényleges intenzitása mindössze jelzésértékű tényezőnek minősül. Tekinthető ugyanis úgy, hogy a burkolt határellenőrzéseket kevésbé intenzív módon hajtják végre, mint az uniós jog által engedélyezett ellenőrzéseket.


13 – Lásd analógia útján a C‑215/03. sz. Oulane‑ügyben 2005. február 17‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑1215. o.) 34. pontját. Ebben az ítéletben a Bíróság kimondta, hogy „a közösségi joggal nem ellentétes az, hogy valamely tagállam ellenőrzéseket végezzen annak a kötelezettségnek a betartására nézve, miszerint állandóan be kell tudni mutatni személyazonosító okmányt, feltéve azonban, hogy ugyanezt a kötelezettséget személyazonosító igazolványuk vonatkozásában saját állampolgárai tekintetében is előírja.


14 – Lásd analógia útján a 321/87. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1989. április 27‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 997. o.) 15. pontját.


15 – Lásd továbbá az 562/2006 rendelet 2. cikkének 9. pontját, amely a következőképpen határozza meg a „határellenőrzést”: „a határon – e rendelet előírásainak megfelelően és annak alkalmazásában – végzett, a határforgalom‑ellenőrzésből és határőrizetből álló tevékenység, kizárólag a határ átlépésére irányuló szándék vagy az átlépés esetén, minden más októl függetlenül.”


16 – Lásd ebben az értelemben továbbá az 562/2006 rendelet 21. cikkének a) pontját.


17 – Véleményem szerint a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának a Guadeloupe‑ra, Guyanára, Mayotte‑ra, Saint‑Martinra és Saint‑Barthélemy‑re vonatkozó ötödik és hatodik bekezdése nem releváns a jelen esetben, mivel a francia tengerentúli megyék, önkormányzatok és területek ki vannak zárva a szabad mozgás schengeni térségéből.


18 – A francia kormány a CEDESA L.611‑1. §‑ára is hivatkozott az észrevételeiben. Ki kell emelni, hogy e rendelkezés nem releváns a jelen esetben, tekintettel arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból egyértelműen kiderül, hogy az alapügy felpereseit a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján ellenőrizték. Mindenesetre – a nemzeti bíróság vizsgálatától függően – úgy tűnik továbbá, hogy a tartózkodási engedélyek CESEDA L.611‑1. §‑a alapján történő ellenőrzéseire általában egész Franciaország területén sor kerül, és ezen ellenőrzéseknek nagyon szigorú feltételeken kell alapulnia az érinttet személy külföldi állampolgárságú személykénti minőségét illetően. Tekintettel azonban arra, hogy a CEDESA L.611‑1. §‑a előírja, hogy a személyazonosság ellenőrzésén túlmenően a külföldi állampolgárságú személyeknek be kell tudni mutatniuk a francia területen való utazásra vagy az ott tartózkodásra jogosító iratokat vagy okmányokat a francia büntetőeljárási törvény 78‑1., 78‑2. és 78‑2‑1. §‑a alapján végzett személyazonosság‑ellenőrzés során is; a nemzeti bíróság vizsgálatától függően úgy tűnik, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdésével fennálló kapcsolatára tekintettel a fent említett L.611‑1. § valójában szigorúbban alkalmazandó a releváns földrajzi területen. Ezen felül nem releváns a jelen esetben a francia büntetőeljárási törvény 78‑2‑1. §‑a, amely előírja, hogy a rendőrség a Köztársaság ügyészének indítványára jogosult az üzleti céllal használt területekre belépni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy e rendelkezés Franciaország egész területén alkalmazandó.


19 – Ez nem jelenti azt, hogy a francia büntetőeljárási törvény 78‑2. §‑ának negyedik bekezdése alapján végzett személyazonosság‑ellenőrzések adott esetekben ne fedhetnének fel vagy előzhetnének meg jogsértéseket, a nemzeti bíróság vizsgálatától függően azonban úgy tűnik, hogy a fent említett törvény más rendelkezései kifejezetten foglalkoznak ezekkel a problémákkal.


20 – Lásd ebben az értelemben a C‑244/06. sz. Dynamic Medien ügyben 2008. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑505. o.) 19. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


21 – Lásd a fenti 18. pontot.


22 – Korábban EK 234. cikk és az EGK‑Szerződés 177. cikke.


23 – Tekintettel arra, hogy az uniós intézmények valamely jogi aktusának érvényessége nem merült fel a jelen esetben, ebben az állásfoglalásban a megjegyzéseimet az uniós jog EUMSZ 267. cikk alapján történő értelmezésének kérdésére összpontosítom.


24 – Lásd analógia útján a C‑350/07. sz. Kattner Stahlbau ügyben 2009. március 5‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑1513. o.) 29. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


25 – Lásd különösen a C‑333/07. sz. Régie Networks ügyben 2008. december 22‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑10807. o.) 46. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


26 – Lásd a 138/80. sz. Borker‑ügyben 1980. június 18‑án hozott végzés (EBHT 1980., 1975. o.) 4. pontját; a 318/85. sz. Greis Unterweger ügyben 1986. március 5‑én hozott végzés (EBHT 1986., 955. o.) 4. pontját; a C‑111/94. sz. Job Centre ügyben 1995. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑3361. o.) 9. pontját és a C‑178/99. sz. Salzmann‑ügyben 2001. június 14‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4421. o.) 14. pontját.


27 – A 170/82. sz. Les Fils d’Henri Ramel ügyben 1983. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1983., 1319. o.) 8. pontja.


28 – Lásd ebben az értelemben különösen a C‑379/98. sz. PreussenElektra‑ügyben 2001. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑2099. o.) 38. pontját és a C‑118/08. sz. Transportes Urbanos y Servicios Generales ügyben 2010. január 26‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 25. pontját.


29 – Lásd különösen a C‑495/03. sz. Intermodal Transports ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑8151. o.) 31. és 33. pontját.


30 – A 283/81. sz. ügyben 1982. október 6‑án hozott ítélet (EBHT 1982., 3415. o.) 21. pontja.


31 – A fent hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítéletből azonban az is következik, hogy többek között a kérdéses uniós jogi rendelkezés különböző nyelvi változatai alapján kell megítélni azon nemzeti bíróságok lehetőségét, amelyek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, hogy ne forduljanak minden előttük felmerült, az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdéssel a Bírósághoz. Tekintettel arra, hogy az Unióban jelenleg huszonhárom hivatalos munkanyelv van, és hogy minden nyelvi változat hiteles, kevéssé tűnik valószínűnek, hogy valamely nemzeti bíróság valóban élhetne ezzel a (rendkívül korlátozott) lehetőséggel.


32 – A 166/73. sz. ügyben 1974. január 16‑án hozott ítélet (EBHT 1974., 33. o.) 3. pontja.


33 – Lásd továbbá a C‑210/06. sz. Cartesio‑ügyben 2008. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 2008., I‑9641. o.) 88. pontját.


34 – A Bíróság a fent hivatkozott Rheinmühlen‑Düsseldorf ügyben hozott ítéletében továbbá azt is kimondta, hogy más lenne a helyzet, ha a bíróság által feltett kérdések azonosak lennének a legmagasabb fokon eljáró bíróság által már felvetett kérdésekkel. Meg kell jegyezni, hogy a 146/73. sz. Rheinmühlen‑Düsseldorf ügyben 1974. február 12‑én hozott ítélet (EBHT 1974., 139. o.) 3. pontjában a Bíróság kimondta, hogy ami az olyan bíróságot illeti, amelynek határozataival szemben a nemzeti jog értelmében jogorvoslatra van lehetőség, az EUMSZ 267. cikkel nem összeegyeztethetetlen az, hogy az ilyen bíróságoknak az előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság elé terjesztésére vonatkozó határozatával szemben a nemzeti jogban előírt rendes jogorvoslattal lehet élni (lásd továbbá a fent hivatkozott Cartesio‑ügyben hozott ítélet 89. pontját). Ebből adódóan az a kérdés merül fel, hogy a nemzeti jogorvoslati eljárások korlátozhatják‑e, és milyen mértékben korlátozhatják a nemzeti bíróság azon hatáskörét, hogy az EUMSZ 267. cikk alapján a Bírósághoz forduljon. A Bíróság a fent hivatkozott, Rheinmühlen‑Düsseldorf ügyben 1974. február 12‑én hozott ítéletében továbbá kiemelte, hogy – annak ellenére, hogy léteznek nemzeti jogorvoslati eljárások – a Bíróságnak tartania kell magát az előzetes döntéshozatalra utaló határozathoz, amelynek mindaddig ki kell fejtenie joghatásait, amíg azt vissza nem vonják (lásd továbbá a fent hivatkozott Cartesio‑ügyben hozott ítélet 92–97. pontját). A Bíróság e területre vonatkozó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy – elismerve azt, hogy a nemzeti jogban léteznek jogorvoslati eljárások abban az esetben, ha a nemzeti bíróság előtt folyamatban van egy ügy – a nemzeti jog nem korlátozhatja e bíróság önálló, arra vonatkozó hatáskörét, hogy a Bírósághoz forduljon előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel. E körülmények között a Bíróságnak tartania kell magát az előzetes döntéshozatalt elrendelő határozathoz, amelynek mindaddig ki kell fejtenie joghatásait, amíg az elrendelő bíróság vissza nem vonja, vagy nem módosítja azt, mivel kizárólag ez utóbbi bíróság határozhat a visszavonásról vagy a módosításról. Egy olyan ügyre példaként, ahol a Bíróság megállapította a határozathozatalra vonatkozó hatáskörének hiányát, mivel már nem volt a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban a jogvita, lásd a C‑525/06. sz. Nationale Loterij ügyben 2009. március 24‑én hozott végzés (EBHT 2009., I‑2197. o.) 8–11. pontját. Meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi esetben a kérdést előterjesztő bíróság nem vonta vissza az előzetes döntéshozatal iránti kérelmét.


35 – A C‑379/08. és C‑380/08. sz. egyesített ügyben 2010. március 9‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 26. pontja.


36 – A C‑555/07. sz. ügyben 2010. január 19‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé).


37 – A Bíróság ugyanis a fent említett ítélet 55. pontjában úgy ítélte meg, hogy „[a]z említett eljárás megindításának fakultatív jellege független a nemzeti bíróságot kötelező azon nemzeti jogi rendelkezésektől, amelyek alapján eltekinthet az általa alkotmányellenesnek ítélt nemzeti rendelkezés alkalmazásától”.


38 – A C‑348/89. sz. ügyben 1991. június 27‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑3277. o.) 44. pontja.


39 – Lásd a fent említett ítélet 45–49. pontját. Az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a Tribunal Fiscal Aduaneiro do Porto (Portugália) elsőként azt a kérdést teszi fel, hogy van‑e hatásköre előzetes döntéshozatali eljárást indítani, ha megállapítja a szóban forgó nemzeti rendelkezések alkotmányellenességét, tekintettel arra, hogy valamely belső jogi szabály alkotmányellenességének megállapítása a Portugál Köztársaság alkotmánya 280. §‑ának (3) bekezdése értelmében a portugál alkotmánybírósághoz kötelezően benyújtandó keresettől függ, és hogy következésképpen kizárólag ez utóbbi bíróságnak lehet hatásköre előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni ezekben az ügyekben; másodsorban nem felesleges‑e az előzetes döntéshozatali eljárás, ha a nemzeti jogrendben orvosolhatók a nemzeti rendelkezések hibái. Lásd továbbá a C‑261/95. sz. Palmisani‑ügyben 1997. július 10‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4025. o.) 16–21. pontját.


40 – Az uniós jog elsőbbségéről szóló 17. nyilatkozat ekképp rendelkezik:


„A Konferencia emlékeztet arra, hogy az Európai Unió Bírósága állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően a Szerződések és a Szerződések alapján az Unió által elfogadott jogi aktusok az említett ítélkezési gyakorlat által megállapított feltételek szerint a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élveznek.


A Konferencia továbbá úgy határozott, hogy a Tanács Jogi Szolgálatának az európai uniós jog elsőbbségéről szóló, a 11197/07 (JUR 260) dokumentumban foglalt véleményét csatolja e záróokmányhoz:


»A Tanács Jogi Szolgálatának 2007. június 22‑i véleménye


A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a közösségi jog elsőbbsége a közösségi jog egyik alapelve. A Bíróság szerint ez az elv az Európai Közösség sajátos természetéből fakad. E megszilárdult ítélkezési gyakorlat első ítélete (a 6/64. sz., Costa kontra ENEL ügyben hozott 1964. július 15‑i ítélet(1) meghozatalának idején a Szerződésben nem volt említés az elsőbbségre vonatkozóan. Ma ugyanez a helyzet. Az a tény, hogy az elsőbbség elvét a jövőbeli szerződés sem fogja tartalmazni, semmiképpen sem változtat az elv meglétén és a Bíróság meglévő ítélkezési gyakorlatán.


(1) ’Mindezekből az következik, hogy a Szerződésből eredő és ezáltal önálló jogforrásból származó joggal szemben – annak eredeti, sajátos természetéből adódóan – bírói úton nem érvényesíthető semmiféle nemzeti szabály anélkül, hogy e jog el ne veszítené közösségi jellegét, és anélkül, hogy ez magának a Közösségnek a jogi alapjait meg ne kérdőjelezné.’«”


41 – Lásd ebben az értelemben a 106/77. sz. Simmenthal‑ügyben 1978. március 9‑én hozott ítélet (EBHT 1978., 629. o.) 24. pontját; a C‑13/91. sz. és C‑113/91. sz., Debus egyesített ügyekben 1992. június 4‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑3617. o.) 32. pontját; a C‑119/05. sz. Lucchini‑ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑6199. o.) 61. pontját, valamint a C‑115/08. sz. ČEZ‑ügyben 2009. október 27‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 138. pontját. Lásd továbbá a C‑314/08. sz. Filipiak‑ügyben 2009. november 19‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 84. pontját, amelyben a Bíróság úgy határozott, hogy az alapeljárás felpereséhez hasonló helyzetben azon időpont valamely alkotmánybíróság (jelen esetben a Trybunał Konstytucyjny, a lengyel alkotmánybíróság) általi elhalasztása, amikor a vitatott rendelkezések kötelező erejüket elvesztik, nem akadálya annak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság – az uniós jog elsőbbsége elvének megfelelően – az előtte folyamatban lévő eljárásban mellőzze a rendelkezések alkalmazását, ha azokat az uniós joggal ellentétesnek tartja.


42 – Lásd ebben az értelemben különösen az 52/76. sz. Benedetti‑ügyben 1977. február 3‑án hozott ítélet (EBHT 1977., 163. o.) 26. pontját és a C‑446/98. sz. Fazenda Pública ügyben 2000. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑11435. o.) 49. pontját, valamint a 69/85. sz. Wünsche‑ügyben 1986. március 5‑én hozott végzés (EBHT 1986., 947. o.) 13. pontját. Lásd továbbá Jacobs főtanácsnok C‑195/98. sz. Österreichischer Gewerkschaftsbund ügyre vonatkozóan ismertetett indítványának 64. pontját (a Bíróság 2000. november 30‑i ítélete, EBHT 2000., I‑10497. o.). Bot főtanácsnok a C‑42/07. sz., Liga Portuguesa de Futebol Profissional és Bwin International ügyre vonatkozóan ismertetett indítványának 204. és 205. pontjában (a Bíróság 2009. szeptember 8‑i ítélete, az EBHT‑ban még nem tették közzé) kimondta, hogy az egységes értelmezés csak akkor biztosítható, ha a Bíróság ítéletei a nemzeti bíróságok számára kötelezőek. Az ítélet kötelező ereje szükségszerű velejárója a nemzeti bíróságok azon kötelezettségének, hogy az uniós jog hatékony érvényesülését biztosítsák.


43 – Lásd analógia útján a fent hivatkozott Filipiak‑ügyben hozott ítéletet.