A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1995. december 15.(*)

„Munkavállalók szabad mozgása – A vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok – Hivatásos labdarúgó-játékosok – Az új klubot a korábbi klubnak való költségtérítésre kötelező, a játékosok átigazolására vonatkozó sportszabályok – A mérkőzéseken pályára állítható, más tagállam állampolgárságával rendelkező játékosok számának korlátozása”

A C‑415/93. sz. ügyben,

a Bírósághoz a cour d'appel de Liège által az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, e bíróság előtt

az Union royale belge des sociétés de football association ASBL

és

Jean-Marc Bosman

között,

a Royal club liégeois SA

és

Jean-Marc Bosman,

az SA d'économie mixte sportive de l'union sportive du littoral de Dunkerque,

az Union royale belge des sociétés de football association ASBL,

az Union des associations européennes de football (UEFA)

között, valamint

az Union des associations européennes de football (UEFA)

és

Jean-Marc Bosman

között folyamatban lévő eljárásokban az EGK‑Szerződés 48., 85., és 86. cikkének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: G. C. Rodríguez Iglesias elnök, C. N. Kakouris, D. A. O. Edward és G. Hirsch tanácselnökök, G. F. Mancini (előadó), J. C. Moitinho de Almeida, P. J. G. Kapteyn, C. Gulmann, J. L. Murray, P. Jann és H. Ragnemalm bírák,

főtanácsnok: C. O. Lenz,

hivtalvezető: R. Grass hivatalvezető, és D. Louterman-Hubeau főtanácsos,

figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:

–        az Union royale belge des sociétés de football association ASBL képviseletében G. Vandersanden és J.‑P. Hordies, a brüsszeli ügyvédi kamara tagjai, valamint R. Rasir és F. Moïses, a liège‑i ügyvédi kamara tagjai,

–        az Union des associations européennes de football (UEFA) képviseletében M. I. S. Forrester QC,

–        J‑M. Bosman képviseletében L. Misson, J.‑L. Dupont, M.‑A. Lucas és M. Franchimont, a liège‑i ügyvédi kamara tagjai,

–        a francia kormány képviseletében H. Duchène, külügyi titkár a Külügyminisztérium jogi igazgatóságán, és C. de Salins, igazgatóhelyettes ugyanazon igazgatóságon,

–        az olasz kormány képviseletében L. Ferrari Bravo professzor, a Külügyminisztérium jogi szolgálatának vezetője, segítője: D. Del Gaizo avvocato dello Stato,

–        az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében F. E. González Díaz, a Jogi Szolgálat tagja, G. de Bergues, a Jogi Szolgálat rendelkezésére bocsátott nemzeti tisztviselő és Th. Margellos, ügyvéd az athéni ügyvédi kamaránál,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,

az Union royale belge des sociétés de football association ASBL (képviselik: F. Moïses, J.‑P. Hordies és G. Vandersanden); az Union des associations européennes de football (UEFA) (képviselik: I. S. Forrester és E. Jakhian, a brüsszeli ügyvédi kamara tagja); J‑M. Bosman (képviselik: L. Misson és J.‑L. Dupont); a dán kormány (képviseli: P. Biering, kontorchef a Külügyminisztériumnál, meghatalmazotti minőségben); a német kormány (képviseli: E. Roeder, Ministerialrat a Szövetségi Gazdasági Minisztériumnál); a francia kormány (képviselik: C. de Salins és M. P. Martinet, külügyi titkár a Külügyminisztérium jogi igazgatóságán, meghatalmazotti minőségben); az olasz kormány (képviseli: D. Del Gaizo) és a Bizottság (képviselik: F. E. González Díaz, G. de Bergues és M. Wolfcarius, a Jogi Szolgálat tagjai) szóbeli észrevételeinek az 1995. június 20‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának az 1995. szeptember 20‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        1993. október 1‑jei ítéletével, amely október 6‑án érkezett a Bírósághoz, a cour d'appel de Liège az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a Szerződés 48., 85. és 86. cikkének értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2        Ezek a kérdések egyrészt az Union royale belge des sociétés de football association ASBL (a továbbiakban: URBSFA) és J‑M. Bosman közötti, másrészt a Royal club liègeois SA (a továbbiakban: RCL) és J‑M. Bosman, az SA d’économie mixte sportive de l’union sportive du littoral de Dunkerque (a továbbiakban: Dunkerque Club), valamint a l’Union des associations européennes de football (UEFA) (a továbbiakban: UEFA) közötti, harmadsorban az l'UEFA és J‑M. Bosman közötti különböző jogvitákban merültek fel.

 A labdarúgás szervezeti szabályai

3        A labdarúgósport, közismert nevén a „futball” folytatására – mind hivatásos, mind amatőr keretek között – szervezett keretek között klubokban kerül sor, amelyek az egyes tagállamok nemzeti egyesületeinek, más néven szövetségeinek tagjai. Egyedül az Egyesült Királyságban van több nemzeti egyesület, pontosan négy, Anglia, Wales, Skócia és Észak-Írország felosztásban. Az URBSFA a belga nemzeti labdarúgó-egyesület. A nemzeti egyesületek alá több másodlagos vagy alegyesület tartozik, amelyek feladata a futball szervezésével összefüggő tevékenységek ellátása bizonyos térségekben illetve régiókban. Az egyesületek szervezik a nemzeti bajnokságokat, amelyeken a klubok sportteljesítményük szerinti osztályokban vesznek részt.

4        A nemzeti egyesületek tagjai a Fédération Internationale de Football Association (a továbbiakban: a FIFA), svájci jog szerint működő egyesületnek, amely világszinten foglalkozik a labdarúgás szervezésével. A FIFA szervezete kontinentális szövetségekre oszlik, amelyek szabályzataikat a FIFA jóváhagyásával fogadják el. Az európai szövetség az UEFA, amely szintén a svájci jog szerint működik. Körülbelül 50 egyesület képezi a tagságát, különösen a tagállamok nemzeti egyesületei, amelyek az UEFA alapszabályának megfelelően kötelezettséget vállaltak ez utóbbi alapszabályának és határozatainak betartására.

5        A nemzeti egyesületek égisze alatt megszervezett labdarúgó-mérkőzéseken a nemzeti egyesület klubjainak, illetve a másodlagos vagy alegyesületek klubjainak kell játszaniuk. A klubok által összeállított csapatok a nemzeti egyesület által az adott klub számára igazolt játékosokból állnak. A hivatásos játékosokat e minőségükben nyilvántartásba kell venni a nemzeti egyesületnél, valamely konkrét klub korábbi vagy jelenlegi alkalmazottjaként.

 Az átigazolásra vonatkozó szabályok

6        Az alapeljárásokban szereplő tények idején alkalmazandó 1983-as URBSFA szövetségi szabályzatnak megfelelően három jogviszony különböztethető meg: a játékos nemzeti egyesületi tagsági viszonya; a játékos klubtagsági viszonya, illetve a hivatalos versenyeken való részvétel előfeltételeként szolgáló igazolás. Az átigazolást e szabályok úgy határozzák meg, mint olyan ügyletet, amelynek során a valamely egyesülethez tartozó játékos klubtagsági viszonya megváltozik. Az ideiglenes átigazolás esetén a játékos klubtagsági viszonya változatlan marad, ugyanakkor egy másik klubhoz igazolják le.

7        Ugyanezen szabályzat értelmében a hivatásos játékosok szerződései, amelyek időtartama egytől öt évig terjedhet, június 30-ig érvényesek. A szerződés megszűnését megelőzően, és legkésőbb április 26-ig a klubnak új szerződést kell ajánlania, ennek hiányában a játékost az átigazolás szempontjából amatőr játékosnak kell tekinteni, és így a szabályzat más rendelkezéseinek hatálya alá tartozik. A játékos szabadon dönthet a klub ajánlatának elfogadásáról, illetve visszautasításáról.

8        Amennyiben a játékos a klub ajánlatát visszautasítja, a játékos neve a május 1-je és 31. közötti időszakra felkerül azoknak a játékosoknak a listájára, akik úgynevezett „kötelező”, vagyis a klub hozzájárulása nélküli átigazolás alá eshetnek, az új klub azonban köteles úgynevezett „képzési” költségtérítést fizetni a játékos korábbi klubja részére, amelynek kiszámítása a játékos éves bruttó jövedelmének a játékos életkora szerinti, 2–14 közötti együtthatóval történő megszorzásával történik.

9        Június 1-jén kezdődnek az úgynevezett „szabad” átigazolások, amelyek a két klub, illetve a játékos egyetértésével jönnek létre, különösen az átigazolási díj összegét illetően, amelyet az új klub a korábbi klubnak köteles fizetni, azzal, hogy a díj meg nem fizetése esetén az új klub tartozások miatti törléséig is terjedhető szankciók alkalmazhatók.

10      Ha átigazolásra nem kerül sor, a klub, amelynél tagsága van, köteles a játékos részére a következő szezonra új szerződést ajánlani, ugyanolyan feltételekkel, mint amelyeket április 26. előtt ajánlott. Ha a játékos ezt visszautasítja, a klub jogosult augusztus 1-je előtt felfüggesztési intézkedést foganatosítani, amelynek elmaradása esetén a játékost amatőrré minősítik vissza. Az a játékos, aki ismételten visszautasítja azokat a szerződéseket, amelyeket a klubja ajánl, amatőr játékosként átigazolhat a klubja jóváhagyása nélkül, feltéve, hogy ezt megelőzőn két szezont kihagyott.

11      Az UEFA és a FIFA szabályzatának hatálya közvetlenül nem terjed ki a játékosokra, mindazonáltal a nemzeti egyesületek szabályzatai tartalmazzák e szabályokat, és egyedül ez utóbbiak rendelkeznek hatáskörrel e szabályok betartatását, illetve a klubok és játékosok közötti viszonyok szabályozását illetően.

12      Az UEFA, az URBSFA, illetve a RCL azzal érveltek a nemzeti bíróság előtt, hogy az események idején alkalmazandó, a különböző tagállamok klubjai közötti, illetve a tagállamokon belüli különböző egyesületekhez tartozó klubok közötti átigazolásra vonatkozó szabályokat „Az UEFA tagegyesületei és ezek klubjai közötti együttműködés alapelvei” elnevezésű dokumentum tartalmazza, amelyet az UEFA végrehajtó bizottsága 1990. május 24-én fogadott el, és amely 1990. július 1-jén lépett hatályba.

13      E dokumentum előírja, hogy szerződésének lejártával a játékos szabadon köthet új szerződést az általa választott klubbal. Az új klub köteles haladéktalanul tájékoztatni a korábbi klubot, a korábbi klub pedig értesíti a nemzeti egyesületet, amely ezt követően kiállítja az átigazolásról szóló nemzetközi tanúsítványt. Ugyanakkor a korábbi klub jogosult az új klub részéről a nevelési vagy képzési költségtérítésre, amelynek összegét vita esetén az UEFA szervezetén belül működő bizottság határozza meg, a játékos életkorától függően 1–12 közötti együtthatót tartalmazó táblázat segítségével. A játékos megelőző évben szerzett bruttó jövedelmének összegét meg kell szorozni ezzel az együtthatóval, maximum 5 millió svájci frank összegig.

14      A dokumentum meghatározza továbbá, hogy a két klub közötti, a költségtérítés összegének kifizetésére vonatkozó gazdasági kapcsolat nem befolyásolhatja a játékos tevékenységét, aki így szabadon játszhat az új klubja keretén belül. Abban az esetben viszont, ha az új klub nem fizeti meg azonnal a költségtérítés összegét a korábbi klub részére, az UEFA felügyeleti és fegyelmi bizottsága kivizsgálja az ügyet, és határozatáról értesíti az érintett nemzeti egyesületet, amely szintén jogosult a mulasztó klubbal szemben szankciót alkalmazni.

15      A kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint a jogviták tárgyát képező esetben az URBSFA és az RCL nem az UEFA, hanem a FIFA szabályzatát alkalmazta.

16      Az események idején a FIFA szabályzata többek között előírta, hogy a hivatásos játékosok nem szüntethetik meg nemzeti egyesületbeli tagsági viszonyukat egészen addig, amíg a szerződésük, valamint a klub és a nemzeti egyesület szabályzatai kötik őket, bármilyen szigorúak is legyenek e szabályok. A nemzetközi átigazolások feltétele olyan tanúsítvány kiállítása a korábbi nemzeti egyesület által, amely igazolja, hogy valamennyi pénzügyi kötelezettséget, ideértve az átigazolási díjat, kiegyenlítettek.

17      Az alapeljárásban szereplő tények időpontját követően az UEFA megbeszéléseket kezdeményezett az Európai Közösségek Bizottságával. 1991 áprilisában az UEFA kötelezettséget vállalt különösen arra, hogy az összes hivatásos játékos szerződésébe bekerüljön egy olyan kikötés, amely lehetővé teszi a játékosok számára azt, hogy a korábbi szerződésük lejártát követően új szerződést köthessenek az általuk választott klubbal, és annál azonnal játszhassanak is. Az 1991 decemberében elfogadott és 1992. július 1-jén hatályba lépett „Az UEFA tagegyesületei és ezek klubjai közötti együttműködés alapelvei” című dokumentumba beillesztettek ilyen tartalmú rendelkezéseket.

18      1991 áprilisában a FIFA új szabályzatot fogadott el a játékosok státuszára és átigazolásukra vonatkozóan. Az 1991 és 1993 decemberében módosított dokumentum előírja, hogy a játékosok jogosultak új szerződések megkötésére más klubbal, amikor korábbi szerződésük lejárt, felmondásra került, vagy a következő 6 hónap során fog megszűnni.

19      Különleges szabályokat határoztak meg a „nem amatőr” játékosok vonatkozásában, amely meghatározás olyan játékosokra vonatkozik, akik a labdarúgás, illetve valamely ehhez kapcsolódó tevékenység végzése ellenében olyan díjat kaptak, amelynek összege meghaladta azokat a költségeket, melyek e tevékenység végzéséhez ténylegesen kapcsolódtak, kivéve, ha amatőrré minősítették vissza őket.

20      Nem amatőr játékos átigazolása esetén, illetve, ha a játékos az átigazolástól számított 3 éven belül szerez nem amatőr státuszt, a korábbi klub úgynevezett nevelési vagy képzési költségtérítésre válik jogosulttá, amelynek összegét a két klub közösen határozza meg. Vita esetén a döntést a FIFA vagy az illetékes szövetség hozza meg.

21      E szabályokat az UEFA „Az átigazolási díj megállapításáról” elnevezéssel kiadott, 1993 júniusában elfogadott és 1993. augusztus 1-jén hatályba lépett szabályzata egészítette ki, amely egyúttal felváltotta „Az UEFA tagegyesületei és ezek klubjai közötti együttműködés alapelvei” elnevezésű 1991-es dokumentumban foglaltakat. Az új szabályzat fő alapelve az, hogy a két klub közötti gazdasági kapcsolat ne befolyásolhassa a játékos sporttevékenységét, illetve az szabadon játszhasson abban a klubban, amelyhez új szerződése köti. A szabályzat rögzíti azt is, hogy a két klub között felmerült vita esetén az UEFA illetékes bizottsága határozza meg a nevelési vagy képzési költségtérítés összegét. Ami a nem amatőr játékosokat illeti, e költségtérítés összege a játékos előző tizenkét havi bruttó jövedelme vagy az új szerződés által garantált fix összeg alapján kerül kiszámításra, amely összeg 20%-kal növelt azon játékosok esetében, akik legalább két alkalommal játszottak a nemzeti labdarúgó-válogatottban, a játékos életkorának függvényében 0–12 közötti együtthatóval megszorozva.

22      A Bírósághoz az UEFA által benyújtott dokumentumokból kiderül, hogy más tagállamok szabályzatai is tartalmaznak olyan szabályokat, amelyek értelmében ugyanazon nemzeti egyesület klubjai közötti átigazolás esetén az új klub átigazolási díjat, nevelési vagy képzési költségtérítést köteles fizetni a korábbi klubnak.

23      Spanyolországban és Franciaországban a költségtérítésre csak abban az esetben lehet igényt tartani, ha az átigazolt játékos 25 évesnél fiatalabb, illetve ha a játékos a korábbi klubbal kötötte meg első szerződését hivatásos játékosként. Görögországban, még ha az új klub költségtérítés fizetésére kifejezetten nem is köteles, a játékos és a klub közötti szerződés rendelkezhet úgy, hogy a játékos távozása bizonyos összeg kifizetéséhez kötött, amelyet az UEFA adatai szerint leggyakrabban az új klub fizet.

24      Az erre vonatkozó szabályokat tehát a nemzeti szintű jogszabályok, a nemzeti labdarúgó-egyesületek szabályzatai, illetve kollektív szerződések rögzítik.

 Az állampolgársági kikötések

25      A hatvanas évektől kezdődően számos nemzeti labdarúgó-egyesület fogadott el olyan szabályokat, amelyek korlátozzák a külföldi állampolgár játékosok igazolásának vagy pályára állításának lehetőségét (a továbbiakban „állampolgársági kikötések”). A kikötések alkalmazásában az állampolgárság a játékosnak egy adott államot képviselő csapatban vagy nemzeti válogatottban való részvételi lehetőségével összefüggésben van meghatározva.

26      1978-ban az UEFA kötelezettséget vállalt Davignon úr, az Európai Közösségek Bizottságának tagja felé egyrészt arra nézve, hogy eltörli az egyes klubok által a más tagállamból származó játékosokkal köthető szerződések számának korlátozását, másrészt pedig hogy két főben határozza meg az ilyen játékosok számát az egyes mérkőzéseken való részvétel szempontjából, úgy, hogy ez a korlátozás nem érinti azokat a játékosokat, akik legalább öt éve az adott tagállamban letelepedtek.

27      1991-ben Bangemann úrral, a Bizottság alelnökével folytatott újabb tárgyalások eredményeként az UEFA elfogadta az úgynevezett „3+2” szabályt, amelynek értelmében a nemzeti egyesületek lehetőséget kaptak arra, hogy háromra korlátozzák a nemzeti bajnokságok első osztályú mérkőzésein pályára állítható külföldi állampolgárságú játékosok számát, kiegészítve ezt legfeljebb két olyan játékossal, akik legalább öt éve megszakítás nélkül az érintett nemzeti szövetség keretén belül játszanak, ebből 3 évet a junior szakosztályban. E korlátozások a klubcsapatok UEFA által szervezett versenymérkőzéseire is vonatkoznak.

 Az alapeljárás tényállása

28      J‑M. Bosman, mint belga hivatásos labdarúgó, az 1998-tól az RCL, első osztályú belga klub alkalmazásában állt, szerződése 1990. június 30-ig szólt és illetménye prémiummal együtt átlagosan havi 120 000 belga frankot tett ki.

29      1990. április 21-én kelt ajánlatában az RCL a következő szezonra új szerződést ajánlott J‑M. Bosmannak, amely az illetményét 30 000 belga frankra, az URBSFA szövetségi szabályai által meghatározott minimumösszegre mérsékelte volna. Miután ezt az ajánlatot visszautasította, J‑M. Bosmant felvették az átigazolási listára. A képzési költségtérítés összegét az említett szabályokkal összhangban 11 743 000 belga frank összegben állapították meg.

30      Mivel egyetlen klub sem jelezte érdeklődését az úgynevezett kötelező átigazolás iránt, J‑M. Bosman a francia másodosztályú Dunkerque klubbal vette fel a kapcsolatot, amely 100 000 belga franknak megfelelő havi illetményt, illetve 900 000 belga frank összegű prémiumot jelentő megállapodáshoz vezetett.

31      1990. július 27-én az RCL és a Dunkerque klub egyéves időtartamra szerződést kötött J‑M. Bosman ideiglenes átigazolása tárgyában, amelynek értelmében a Dunkerque 1 200 000 belga franknak megfelelő díj fizetésére köteles az RCL részére, amelyet ez utóbbi azt követően követelhet, hogy a francia egyesület (a továbbiakban: FFF) kézhez vette az URBSFA által az átigazolásról kiadott tanúsítványt. A szerződés továbbá visszavonhatatlan opciót is alapított a Dunkerque javára a játékos végleges átigazolására vonatkozóan 4 800 000 belga frank ellenében.

32      Mind az RCL és a Dunkerque klub között, mind a Dunkerque klub és J‑M. Bosman között létrejött szerződés tartalmazta azt a felfüggesztő feltételt, amely szerint az URBSFA köteles az FFF részére a szezon első mérkőzését megelőzően, tehát 1990. augusztus 2. előtt az átigazolási tanúsítványt átadni.

33      Mivel az RCL kételkedett a Dunkerque fizetőképességében, nem kérte az URBSFA-tól a szóban forgó tanúsítványnak az FFF részére történő kiadását. Így tehát egyik szerződés sem hatályosult. 1990. július 31-én az RCL felfüggesztette J‑M. Bosmant, aki ezért az egész szezonban nem játszhatott.

34      1990. augusztus 8-án J‑M. Bosman keresetet indított az RCL ellen a tribunal de première instance de Liège előtt. Az érdemi kereset benyújtásával egyidejűleg ideiglenes intézkedés iránti kérelmet is előterjeszett, amely elsősorban arra irányult, hogy a bíróság kötelezze az URBSFA-t és az RCL-t havi 100 000 belga frank megfizetésére, mindaddig, amíg új munkáltatót nem talál, valamint másodsorban tiltsa meg az alpereseknek, hogy – különösen bizonyos pénzösszeg megfizetésének követelésével – megakadályozzák az elhelyezkedését, illetve harmadsorban, hogy terjesszen kérdést a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra.

35      1990. november 9-i végzésével az ideiglenes intézkedésről határozó bíró arra kötelezte az RCL-t és az URBSFA-t, hogy fizessenek meg J‑M. Bosman részére havi 30 000 belga frankot, illetve hogy J‑M. Bosman elhelyezkedését ne akadályozzák meg. Ezen felül előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett elő (C‑340/90. sz. ügy) a Szerződés 48. cikkének értelmezésére vonatkozóan, a hivatásos játékosok átigazolására vonatkozó szabályok tekintetében (a továbbiakban: átigazolási szabályok).

36      Időközben J‑M. Bosmant 1990 októberében a Saint-Quentin-i másodosztályú klub szerződtette le, az ideiglenes intézkedés iránti kérelem sikerétől függő felfüggesztő feltétellel. Ugyanakkor a szerződését az első szezon végén felmondták. 1992 februárjában J‑M. Bosman újabb szerződést írt alá a Saint-Denis de la Réunion francia klubbal, amelyet szintén felmondás útján szüntettek meg. Ezt követően Belgiumban és Franciaországban tett próbálkozásai eredményeként J‑M. Bosmant végül a harmadosztályú belga klub, az Olympic de Charleroi alkalmazta.

37      A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint súlyos és egybevágó feltételezések engednek arra következtetni, hogy az ideiglenes intézkedés iráni kérelem tárgyában hozott végzéssel részére biztosított szabad státusz ellenére J‑M. Bosman azon európai klubok bojkottjának áldozata lett, amelyek őt alkalmazhatták volna.

38      1991. május 28-án a cour d’appel de Liège megváltoztatta az első fokon eljárt tribunal de première instance de Liège ideiglenes intézkedés iránti kérelem tárgyában hozott végzésének azon részét, amelyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult a Bírósághoz. Helybenhagyta ugyanakkor az első fokú bíróság ítéletét, amennyiben az kártérítés fizetésére kötelezte az RCL-t, és kötelezte az RCL-t és az URBSFA-t, hogy J‑M. Bosmant mindenféle költségtérítési igény nélkül bocsássa azon klubok rendelkezésére, amelyek igényt tartanak J‑M. Bosman szolgálataira. Az 1991. június 19-i végzéssel a C‑340/90. sz. ügyet törölték a Bíróság nyilvántartásából.

39      A tribunal de première instance de Liège elé terjesztett érdemi kereset vonatkozásában az URBFSA, amely – az ideiglenes intézkedés iránti eljárással ellentétben – nem szerepelt peres félként, 1991. június 3-án önként beavatkozott a perbe. Az URBSFA és az RCL ellen indított perben 1991. augusztus 20-án J‑M. Bosman perbe hívta az UEFA-t, továbbá keresetet indított közvetlenül az UEFA ellen, ez utóbbinak azon szabályok meghozatala miatti felelősségére alapozva, amelyek miatt kárt szenvedett. 1991. december 5-én az RCL perbe hívta a Dunkerque-i klubot, abból a célból, hogy biztosítva legyen az esetleges marasztaló ítélet következményeinek megtérítése. 1991. október 15-én és december 27-én a francia szakszervezet, az Union nationale des footballeurs professionnels (a továbbiakban: az UNFP), illetve a holland jog szerinti Vereniging van contractspelers (a továbbiakban: a VVCS) önként avatkoztak be a perbe.

40      1992. április 9-én benyújtott új kereseti kérelmeiben J‑M. Bosman módosította az RCL elleni eredeti kérelmét, újabb, megelőzési keresetet terjesztett elő az URBSFA ellen, valamint keresettel élt az UEFA-val szemben. E perek során J‑M. Bosman azt kérte a bíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy az átigazolásra, valamint az állampolgársági kikötésre vonatkozó szabályok rá nézve nem alkalmazhatók, és – tekintettel az RCL, az URBSFA és az UEFA vétkes magatartására a Dunkerque klubhoz történő átigazolásának sikertelenségekor – kötelezze őket egyrészt 11 368 350 belga franknak – amely megfelel a J‑M. Bosmannál 1990. augusztus 1-jétől karrierje végéig felmerült kárnak – másrészt 11 743 000 belga franknak – amely J‑M. Bosmannak az átigazolásokra vonatkozó szabályok alkalmazása következtében karrierje kezdetétől felmerült elmaradt hasznát képviseli – a megfizetésére. Kérte továbbá, hogy terjesszenek kérdést a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra.

41      1992. június 11-i ítéletével a tribunal de première instance de Liège megállapította hatáskörét a kereset érdemi elbírálására vonatkozóan. Helyt adott továbbá J‑M. Bosman azon kérelmeinek, amelyeket az RCL-lel, az URBSFA-val és UEFA-val szemben különösen annak megállapítása iránt nyújtott be, hogy az átigazolásra, illetve az állampolgársági kikötésre vonatkozó szabályok J‑M. Bosmanra nem alkalmazhatók, illetve amely e három szervezet vétkes magatartásának szankcionálására irányult. Ezzel szemben a bíróság elutasította az RCL-nek a Dunkerque klub perbehívására és annak mögöttes helytállására irányuló keresetét, mivel nem sikerült bizonyítani a Dunkerque vétkességét a szerződés teljesítése során. Végül, mivel megállapította, hogy a J‑M. Bosman által az UEFA-val és URBSFA-val szemben támasztott követelések elbírálása feltételezi az átigazolásra vonatkozó szabályok Szerződéssel való összhangjának vizsgálatát is, kérte, hogy a Bíróság értelmezze a Szerződés 48., 85. és 86. cikkét (C‑269/92. sz. ügy).

42      Az URBSFA, az RCL és az UEFA fellebbezést nyújtott be e határozat ellen. Tekintettel arra, hogy e fellebbezések felfüggesztő hatállyal bírtak, a Bíróság előtt folyamatban lévő eljárást is felfüggesztették. Az 1993. december 8-i végzéssel a C‑269/92. sz. ügyet végleg törölték, azt követően, hogy a cour d’appel de Liège jelen eljárás alapjául is szolgáló új végzését meghozta.

43      Az UNFP és a VVCS ellen fellebbezési kérelem nem irányult, és azok nem kívántak újból beavatkozni az eljárásba.

44      Előzetes döntéshozatalra utaló ítéletében a cour d'appel de Liège helybenhagyta a fellebbezéssel érintett ítéletet, amennyiben az megállapította a tribunal de première instance de Liège hatáskörét és a keresetek elfogadhatóságát, valamint megállapította, hogy a J‑M. Bosman által az UEFA-val és URBSFA-val szemben támasztott követelések elbírálása feltételezi az átigazolásra vonatkozó szabályok jogszerűségének vizsgálatát. A bíróság úgy vélte továbbá, hogy szükséges az állampolgársági kikötésre vonatkozó szabályok vizsgálata, hiszen J‑M. Bosman kérelmét e vonatkozásban a belga eljárási törvénykönyv 18. cikkére alapította, amely lehetővé teszi valamely „súlyosan veszélyeztetett jog megsértésének megelőzése” iránti keresetek előterjesztését. Márpedig J‑M. Bosman számos olyan objektív tényre hivatkozott, amelyek arra engednek következtetni, hogy a károsodás, amelytől tart – vagyis hogy az állampolgársági kikötések alkalmazása pályafutását akadályozhatja – valóban bekövetkezhet.

45      A nemzeti bíróság többek között úgy vélte, hogy a Szerződés 48. cikke a 30. cikkéhez hasonlóan nem csupán a hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem a munkavállalók szabad mozgását gátló nem megkülönböztető jellegű akadályokat is, ha ezek nem igazolhatók feltétlenül érvényesítendő követelményekkel.

46      A Szerződés 85. cikkével kapcsolatban úgy vélte, hogy a FIFA, az UEFA és az URBSFA szabályzatai olyan, vállalkozások közötti megállapodásnak minősülhetnek, amelyekkel a klubok a játékosok megszerzésével kapcsolatos versenyt korlátozzák. Először is, az átigazolási díj visszatartó szerepet tölt be, hatásaként pedig csökken a hivatásos játékosok illetménye. Másrészt az állampolgársági kikötés egy bizonyos kvóta felett megakadályozza a külföldi játékosok szolgáltatásainak igénybevételét. A tagállamok közötti kereskedelmet pedig érinti különösen a játékosok mozgásának korlátozása.

47      Egyébként a cour d'appel úgy vélte, az URBSFA erőfölényben van, illetve a futballklubok kollektív erőfölényben vannak a Szerződés 86. cikke értelmében, a Szerződés 85. cikkével kapcsolatban említett versenykorlátozó magatartások pedig az említett 86. cikkben tiltott visszaélést valósíthatják meg.

48      A cour d'appel elutasította az UEFA kérelmét, amely arra irányult, hogy kérdést tegyen fel a Bíróságnak azzal kapcsolatosan, hogy vajon az átigazolásokkal kapcsolatos kérdésre adott válasz különbözne-e, ha a szabályozás lehetővé tenné a játékosok számára, hogy szabadon játszhassanak az új klubban, függetlenül attól, hogy az új klub fizetett-e átigazolási díjat a korábbi klub részére vagy sem. Ezzel kapcsolatosan kifejtette különösen, hogy tekintettel azokra a szankciókra, amelyekkel azokat a klubokat sújthatják, amelyek nem fizetik meg az átigazolási díjat, a sportolók játéklehetősége tulajdonképpen mégis a két klub gazdasági kapcsolatainak függvénye.

49      A fentiekből következően a cour d'appel de Liège felfüggesztette az eljárást és a következő, előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekkel fordult a Bírósághoz:

„Az 1957. március 25-i Római Szerződés 48., 85. és 86. cikkeit úgy kell-e értelmezni, hogy azok megtiltják, hogy

–        a futballklubok játékosuk szerződésének lejártát követően a játékost átigazoló új klubtól pénzösszeget követeljenek;

–        a nemzeti és nemzetközi sportegyesületek, illetve -szövetségek olyan rendelkezéseket határozhassanak meg szabályzataikban, amelyek az általuk szervezett versenyek tekintetében korlátozzák az Európai Közösségből származó, külföldi játékosok játéklehetőségeit?”

50      1994. június 3-án az URBSFA fellebbezést nyújtott be a cour d'appel ítéletének hatályon kívül helyezése iránt, kérelmezte továbbá, hogy az ítélet hatálya terjedjen ki az RCL-re, az UEFA-ra és a Dunkerque klubra egyaránt. 1994. október 6-án kelt levelében a Cour de cassation de Belgique melletti főügyész arról tájékoztatta a Bíróságot, hogy a fellebbezésnek az ítélet végrehajtására nincs halasztó hatálya.

51      1995. március 30-végzésében a Cour de cassation a fellebbezést elutasította, továbbá úgy ítélte meg, hogy az elutasítás következményeként az ítélet hatályának kiterjesztésére vonatkozó kérelem okafogyottá vált. A Cour de cassation a szóban forgó ítélet másolatát megküldte a Bíróságnak.

 A bizonyításfelvétel iránti kérelemről

52      A Bíróság hivatalvezetőjéhez 1995. november 16-án benyújtott levelében az UEFA azt kérelmezte a Bíróságnál, hogy eljárási szabályzatának 60. cikke értelmében rendeljen el bizonyításfelvételt abból a célból, hogy kiegészítse információit az átigazolási díj kis és közepes méretű klubok esetében betöltött gazdasági szerepéről, illetve a futballklubok már létező szerkezetén belül a jövedelmek belső elosztási mechanizmusairól, valamint azokról a meglévő vagy éppen hiányzó alternatív mechanizmusokról, amelyekkel az átigazolási díj rendszerének megszüntetése esetén számolni kellene.

53      A főtanácsnok újabb meghallgatását követően a Bíróság úgy döntött, hogy e kérelmet elutasítja. E kérelmet ugyanis akkor terjesztették elő, amikor az eljárás szóbeli szakasza az eljárási szabályzat 59. cikke 2. §-ának megfelelően már befejeződött. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következően (lásd a 77/70. sz., Prelle kontra Bizottság ügyben 1971. június 16-án hozott ítélet [EBHT 1971., 561. o.] 7. pontját) e kérelemnek kizárólag abban az esetben lehet helyt adni, ha olyan tényeket érint, amelyek döntő hatással lehetnek az ügy kimenetelére, és amelyeket az érdekelt félnek nem állt módjában az eljárás szóbeli szakaszának befejezése előtt ismertetni.

54      A jelen esetben elegendő megjegyezni, hogy az UEFA-nak lehetősége volt arra, hogy kérelmét az eljárás szóbeli szakaszának befejezése előtt terjessze elő. Továbbá, az a kérdés, hogy a pénzügyi és a sporttal kapcsolatos szempontok egyensúlyának megteremtése, különösen pedig a kis sportklubok finanszírozásának biztosítása más eszközökkel is megvalósítható-e, mint az egyes futballbevételek újraelosztásával, már felmerült, különösen J‑M. Bosman írásbeli észrevételei között.

 A Bíróságnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolására vonatkozó hatásköréről

55      Az URBSFA és az UEFA, az észrevételeket előterjesztő bizonyos kormányok, illetve az eljárás írásbeli szakaszában a Bizottság, különböző indokokra hivatkozva kétségbe vonták a Bíróság hatáskörét az alapeljárásban feltett kérdések egy részének vagy mindegyikének megválaszolására vonatkozóan.

56      Először is az URBSFA és az UEFA azzal érveltek, hogy az alapeljárások pusztán eljárásjogi eszközök annak elérésére, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatali eljárás során olyan kérdésekre válaszoljon, melyeket az alapeljárások eldöntése szempontjából semmilyen objektív szükségszerűség nem követel meg. Az UEFA szabályzatát J‑M. Bosman Dunkerque-i átigazolása alkalmával nem kellett alkalmazni, de ha alkalmazták is volna, az átigazolás nem függött volna az átigazolási díj megfizetésétől, és az ügylet megvalósulhatott volna. Így tehát a közösségi jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, az alapeljárás tényállásával, illetve tárgyával nem függ össze, és a Bíróság – állandó ítélkezési gyakorlatának fényében – nem rendelkezik hatáskörrel a kérdések megválaszolására vonatkozóan.

57      Másodsorban, az URBSFA, az UEFA, a dán, a francia, illetve az olasz kormány, valamint a Bizottság írásbeli észrevételeiben azt állította, hogy az állampolgársági kikötésre vonatkozó kérdések nincsenek összefüggésben a jogvitákkal, mivel azok kizárólag az átigazolási szabályok alkalmazásával kapcsolatosak. Ugyanis karrierjének akadályai, amelyek J‑M. Bosman szerint e kikötésekből erednek, kizárólag feltételezések, és nem igazolják annak szükségességét, hogy a Bíróság a Szerződés értelmezésével kapcsolatosan nyilatkozzon.

58      Harmadsorban, az URBSFA, és az UEFA a tárgyaláson előadták, hogy a Cour de cassation de Belgique 1995. március 30-i ítélete szerint a cour d'appel de Liège nem ismerte el J‑M. Bosman azon kérelmeinek elfogadhatóságát, amelyek arra irányultak, hogy az URBSFA szabályzatában foglalt állampolgársági kikötést nyilvánítsák rá nézve alkalmazhatatlannak. Így az állampolgársági kikötések alkalmazásának kérdése nem képezi az alapeljárások tárgyát, a Bíróságnak pedig nem kell megválaszolnia e kérdéseket. A francia kormány csatlakozott e véleményhez, azzal a feltétellel, hogy a Cour de cassation ítéletének hatályát tisztázzák.

59      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Szerződés 177. cikke által létrehozott, a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés keretében egyedül az ügyben eljáró és a bírósági döntésért felelősséggel tartozó nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje egyrészt az előzetes döntéshozatalnak az ítélete meghozatala szempontjából való szükségességét, másrészt pedig az általa a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, amennyiben az előterjesztett kérdések a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles azokról határozni (lásd a C-125/94. sz. Aprile-ügyben 1995. október 5-én hozott ítélet [EBHT 1995., I-2919. o.]16. és 17. pontját).

60      Mindazonáltal a Bíróság azt az álláspontot képviselte, hogy saját hatáskörének megállapítása érdekében jogosult megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek között a nemzeti bíróság hozzá fordult. Az előzetes döntéshozatalra utalás működését szabályozó együttműködés ugyanis azt feltételezi, hogy a nemzeti bíróság a maga részéről tekintettel van arra a szerepre, amelyet a Bíróság betölt, és amely nem más, mint a tagállamok igazságszolgáltatásához való hozzájárulás, nem pedig tanácsadó vélemények megfogalmazása általános vagy hipotetikus kérdésekkel kapcsolatban (lásd a C-83/91. sz. Mielicke-ügyben 1992. július 16-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-4871 o.] 25. pontját).

61      E feladatára tekintettel vélte úgy a Bíróság, hogy nem dönthet egy nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett olyan kérdésről, amely esetében nyilvánvaló, hogy valamely közösségi szabály értelmezése vagy érvényességének vizsgálata, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával (lásd a C-143/94. sz., Furlanis costruzioni generali ügyben 1995. október 26-án hozott ítélet [EBHT 1995., I-3653. o.] 12. pontját), illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, és a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli illetve jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a neki feltett kérdéseket hasznosan megválaszolja (lásd a fent hivatkozott Mielicke-ügyben hozott ítélet 32. pontját).

62      Jelen esetben először is meg kell állapítani, hogy az alapeljárások összességükben nézve nem hipotetikus jellegűek, illetve a nemzeti bíróság pontos ismertetést nyújtott a Bíróság részére az ügy ténybeli és jogi hátterét illetően, és ismertette azokat az indokokat is, amelyek arra a következetésre indították, hogy ítélete meghozatalához a feltett kérdések megválaszolása szükséges.

63      Továbbá amint ezt az URBSFA és az UEFA állítja, ugyan nem alkalmazták az UEFA szabályzatát J‑M. Bosman Dunkerque-i klub részére történő átigazolásának meghiúsulása alkalmával, e szabályok mégis a J‑M. Bosman által az URBSFA és UEFA ellen benyújtott megelőzési kereset tárgyát képezik (lásd a fenti 40. pontot), és a Bíróság által nyújtott értelmezés az UEFA szabályzatában az átigazolásra vonatkozóan lefektetett rendszer és a közösségi jog összeegyeztethetősége vonatkozásában hasznos lehet a kérdést előterjesztő bíróságnak.

64      Ami pedig különösen az állampolgársági kikötésre vonatkozó kérdéseket illeti, az alapeljárásban ezzel kapcsolatos kérelmeket elfogadhatónak ítélték egy olyan nemzeti eljárási rendelkezés alapján, amely lehetővé teszi olyan – akár megállapítási – kereset benyújtását, amely súlyosan veszélyeztetett jog megsértésének megelőzését célozza. Amint ez ítéletéből is kiderül, a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint az állampolgársági kikötés alkalmazása valóban akadályozhatja J‑M. Bosman karrierjét azzal, hogy csökkenti annak az esélyét, hogy egy másik tagállam klubja alkalmazza, vagy pályára vigye. A Bíróság mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a J‑M. Bosman által benyújtott kérelem, amely arra irányult, hogy az állampolgársági kikötést rá nézve nyilvánítsák alkalmazhatatlannak, megfelel az említett rendelkezés által megkövetelt feltételeknek.

65      A Bíróság a jelen eljárás során nem jogosult e bírói döntést felülvizsgálni. Még ha igaz is az, hogy az alapeljárás keresetei megállapítási jellegűek, és – minthogy valamely veszélyeztetett jog megsértésének megelőzését célozzák – természetüknél fogva szükségszerűen bizonytalan feltételezéseken alapulnak, a tagállami jog – ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság értelmezi – mégis lehetőséget nyújt érvényesítésükre. E körülmények között a bíróság által feltett kérdések megválaszolása objektív módon szükséges annak az ügynek a megoldásához, amellyel kapcsolatban szabályszerűen fordultak hozzá.

66      Végül, a Cour de cassation 1995. március 30-i ítéletéből nem következik, hogy az állampolgársági kikötések ne tartoznának az alapeljárás tárgyához. A Cour de cassation csupán azt jelentette ki, hogy az URBSFA fellebbezése a kérdést előterjesztő bíróság ítéletének téves értelmezésén alapul. Fellebbezésében az URBSFA ugyanis azt állította, hogy az említett bíróság elfogadhatónak ítélte J‑M. Bosman azon kérelmét, amely arra irányult, hogy az állampolgársági kikötést rá nézve nyilvánítsák alkalmazhatatlannak. Márpedig a Cour de cassation ítéletéből kiderül, hogy a cour d'appel szerint J‑M. Bosman kérelme arra irányult, hogy megelőzze karrierjének akadályozását, ami nem az URBSFA szabályzatában szereplő, a nem belga játékosokat érintő állampolgársági kikötések alkalmazásából ered, hanem az UEFA és a szövetség más nemzeti tagegyesületeinek szabályzataiban szereplő hasonló kikötésekből, amelyek őt mint belga állampolgárságú játékost érinthetik.

67      A fentiekből következően a Bíróság hatáskörrel rendelkezik a cour d'appel de Liège által előterjesztett kérdések megválaszolására.

 A Szerződés 48. cikkének az átigazolási szabályokra szempontjából való értelmezéséről

68      A kérdést előterjesztő bíróság első kérdése lényegében arra irányul, hogy a Szerződés 48. cikkével ellentétes-e a nemzeti sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek alapján egy tagállam hivatásos labdarúgó-játékosa a klubjával kötött szerződésének lejártával csak abban az esetben foglalkoztatható egy másik tagállam klubjánál, ha ez a klub átigazolási díjat, nevelési vagy képzési költségtérítést fizet a korábbi klubnak.

 A 48. cikk alkalmazása a sportegyesületek által meghatározott szabályokra

69      Ezzel kapcsolatosan elsőként azokat az érveket kell megvizsgálni, amelyek az említett rendelkezésnek a sportszövetségek által meghatározott szabályokra vonatkozó alkalmazásával kapcsolatban merültek fel.

70      Az URBSFA álláspontja szerint csak a nagy európai klubok minősülhetnek vállalkozásnak, míg az olyan klubok, mint az RCL, gyakorlatilag elhanyagolható gazdasági tevékenységet végeznek. Ráadásul a nemzeti bíróság átigazolási szabályokra vonatkozóan feltett kérdései nem foglalkoznak a játékosok és a klubok közötti munkaviszonnyal, csupán a klubok közötti gazdasági kapcsolatokra, illetve a sportszövetségi tagsági viszony létrehozásának szabadságára terjednek ki. Ebből következően olyan esetben, mint amilyen az alapeset is, a Szerződés 48. cikke nem alkalmazható.

71      Az UEFA érvelésében kitért különösen arra, hogy a közösségi intézmények a sport autonómiáját mindig tiszteletben tartották, hogy a labdarúgás gazdasági és sportvonatkozásait rendkívül nehéz szétválasztani, illetve arra, hogy a Bíróságnak a hivatásos sportolók helyzetére vonatkozó döntése a labdarúgás szervezetének egészét megkérdőjelezheti. Ebből következően még abban az esetben is, ha a Szerződés 48. cikke alkalmazható lenne a hivatásos játékosokra, a bizonyos mértékű rugalmasságot kellene tanúsítani a sportágban rejlő sajátosságokra tekintettel.

72      A német kormány először is azt hangsúlyozta, hogy az esetek túlnyomó részében egy olyan sportág, mint a labdarúgás, nem ölt gazdasági tevékenység jelleget. Álláspontja szerint általánosságban a sport és a kultúra között hasonlóság fedezhető fel, és felhívta a figyelmet arra, hogy az EK-Szerződés 128. cikkének (1) bekezdése értelmében a Közösségnek tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti és regionális sokszínűségét. Végül felhozta az egyesülés szabadságát, valamint a nemzeti jog által a sportszövetségeknek biztosított autonómiát annak alátámasztására, hogy – az általános alapelvnek tekintett – szubszidiaritás elvének megfelelően a hatóságok és különösen a Közösség beavatkozásának a legszükségesebb mértékre kell korlátozódnia e területen.

73      A fenti érvekre válaszolva emlékeztetni kell arra, hogy a Közösség célkitűzéseire tekintettel a sport a közösségi jog hatálya alá tartozik, amennyiben a Szerződés 2. cikkének értelmében gazdasági tevékenységnek minősül (lásd a 36/74. sz. Walrave-ügyben 1974. december 12-én hozott ítélet [EBHT 1974.,1405. o.] 4. pontját). Ez a helyzet a hivatásos vagy félhivatásos labdarúgó-játékosok tevékenysége esetében is, hiszen munkaviszonyban állnak, illetve díjazás ellenében nyújtanak szolgáltatásokat (lásd a 13/76. sz. Donà-ügyben 1976. július 14-én hozott ítélet [EBHT 1976., 1333. o.] 12. pontját).

74      Megállapítható ugyanakkor az is, hogy a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó közösségi rendelkezések alkalmazása szempontjából nem szükséges, hogy a munkáltató megfeleljen a vállalkozás fogalmának, mivel e vonatkozásban az egyetlen megkívánt tényező a munkaviszony megléte, illetve az ilyen jogviszony létrehozására irányuló szándék fennállása.

75      A Szerződés 48. cikkének alkalmazását nem zárja ki az a tény sem, hogy az átigazolásokra vonatkozó szabályok inkább a klubok közötti gazdasági kapcsolatokat szabályozzák, mint a klubok és a játékosok közötti munkaviszonyt. Az körülmény ugyanis, hogy a munkáltató klubok kötelesek díjat fizetni egy másik klubból jövő játékos felvételekor, befolyásolja a játékosok elhelyezkedési lehetőségeit, illetve a felajánlott új munkaviszony feltételeit is.

76      A labdarúgás gazdasági és sportvonatkozásainak szétválasztásával kapcsolatos nehézségeket illetően a Bíróság a fent hivatkozott Donà-ügyben hozott ítéletének 14. és 15. pontjában elismerte, hogy a személyek és szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó közösségi rendelkezésekkel nem ellentétesek azok a szabályok vagy az a gyakorlat, amelyeket olyan, nem gazdasági jellegű indokok igazolnak, amelyek bizonyos mérkőzések sajátos jellegéhez és körülményeihez kapcsolódnak. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a szóban forgó rendelkezések hatályát illető ilyen korlátozásnak az általa elérni kívánt célra kell szorítkoznia. Ezért e korlátozásra nem hivatkozhatnak abból a célból, hogy valamennyi sporttevékenységet kivonják a Szerződés hatálya alól.

77      Ami a jelen ügynek a labdarúgás szervezetének egészére gyakorolt esetleges hatását illeti, az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy bár minden bírósági döntés gyakorlati következményeit gondosan mérlegelni kell, nem lehet azonban megengedni a jog objektivitásától való elhajlásokat és alkalmazásának veszélyeztetését egy bírósági döntés lehetséges hatásai miatt. E hatások legfeljebb akkor vehetők figyelembe egy döntés meghozatalakor, ha kivételes esetben az ítélet időbeli hatályának korlátozása szükséges (lásd a 163/90. sz., Legros és társai ügyben 1992. július 16-én hozott ítélet [EBHT 1990., I. 4625. o.] 30. pontját).

78      A sport és a kultúra között állítólag fennálló hasonlóságra alpított érvek elfogadhatatlanok, hiszen a tagállami bíróság által feltett kérdések nem a korlátozott közösségi hatáskörök gyakorlásának feltételeire vonatkoznak, mint amilyenek a 128. cikk (1) bekezdésében szerepelnek, hanem a munkavállalók 48. cikk által biztosított szabad mozgására, amely a Közösségek rendszerének egyik alapvető szabadsága (lásd különösen a C-19/92. sz. Kraus-ügyben 1993. március 31-én hozott ítélet [EBHT. 1992., I.-1663. o.] 16. pontját).

79      Ami az egyesülési szabadságra alapított érveket illeti, meg kell állapítani, hogy ez az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 11. cikke által megerősített és a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő elv azon alapvető jogok körébe tartozik, amelyek a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint, amelyet az Egységes Európai Okmány preambuluma, valamint az Európai Unióról szóló szerződés F. cikkének (2) bekezdése által is megerősített, a közösségi jogrendben védelem alatt állnak.

80      Ugyanakkor a tagállami bíróság eljárásának tárgyát képező, a sportegyesületek által meghatározott szabályok nem tekinthetők szükségesnek az említett egyesületek, a klubok vagy a játékosok e szabadsága gyakorlásának biztosításához, és nem tekinthetőek annak elkerülhetetlen következményeinek.

81      Végül a szubszidiaritás elvének a német kormány által adott értelmezése, amely szerint a hatóságok, különösen pedig a közösségi hatóságok beavatkozásának szigorúan a legszükségesebb mértékre kell korlátozódnia e területen, nem vezethet ahhoz, hogy a magánegyesületeknek a sportszabályzatok elfogadására vonatkozó autonómiája korlátozza azon jogok gyakorlását, amelyeket a Szerződés a magánszemélyekre ruház.

82      A Szerződés 48. cikkének a hivatásos labdarúgó-játékosok tevékenységéhez hasonló sporttevékenységek vonatkozásában való alkalmazására vonatkozó kifogások elhárítását követően meg kell említeni, hogy – ahogyan azt a Bíróság a fent hivatkozott Walrave-ügyben hozott ítéletének 17. pontjában kimondta – e cikk nem csupán a hatóságok cselekményeit szabályozza, hanem kiterjed olyan, más természetű szabályozásokra is, amelyek kollektív jelleggel szabályozzák a munkavégzést.

83      A Bíróság ugyanis úgy ítélete meg, hogy a tagállamok között a személyek szabad mozgásával kapcsolatos akadályok megszüntetését veszélyeztetné, ha az állami eredetű akadályok lebontását semlegesíthetnék a közjogi jelleggel nem bíró egyesületek és szervezetek jogi autonómiájának gyakorlásából eredő akadályok (lásd a fent hivatkozott Walrave-ügyben hozott ítélet 18. pontját).

84      Ezen felül a Bíróság megállapította, hogy a munkafeltételeket a különböző tagállamokban törvényi és rendeleti rendelkezések, valamint a magánszemélyek által kötött vagy elfogadott szerződések és egyéb aktusok egyaránt szabályozzák. Így tehát, ha a Szerződés 48. cikkének hatálya csupán a hatósági aktusokra korlátozódna, alkalmazása egyenlőtlenségekhez vezetne (lásd a fent hivatkozott Walrave-ügyben hozott ítélet 19. pontját). Ez a kockázat még inkább nyilvánvaló az alapeljárásban szereplőhöz hasonló esetben, mert – mint ahogyan erre ezen ítélet 24. pontja is rámutatott – az átigazolásokra vonatkozó szabályokat különböző tagállamok különböző szervezetei különböző módszerrel határozták meg.

85      Az UEFA tiltakozása szerint ez az értelmezés arra vezet, hogy a 48. cikk a magánszemélyekre súlyosabb kötelezettségeket ró, mint a tagállamokra, hiszen csak ez utóbbiak hivatkozhatnak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokkal igazolt korlátozásokra.

86      Ez az érvelés pontatlan előfeltevésen alapul. Semmi sem tiltja ugyanis azt, hogy a magánszemélyek közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokat hozzanak fel igazolásként. A kérdéses szabályozás közjogi vagy magánjogi jellege semmilyen módon nem befolyásolja az említett igazolások vagy azok tartalmát.

87      Ebből következően megállapítható, hogy a Szerződés 48. cikkét alkalmazni kell azokra a szabályokra, amelyeket olyan sportegyesületek hoznak meg, mint az URBSFA, a FIFA vagy az UEFA, és amelyek munkavállalói tevékenység hivatásos sportolók általi gyakorlásának feltételeit határozzák meg.

 Arról, hogy a nemzeti bíróság által vizsgált helyzet tisztán belső természetű-e

88      Az UEFA szerint a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogviták a belga államot érintő tisztán belső természetű helyzetre vonatkoznak, és így nem tartoznak a Szerződés 48. cikkének hatálya alá. E jogviták egy belga játékossal kapcsolatosak, akinek az átigazolása egy belga klub és egy belga egyesület magatartásával összefüggésben hiúsult meg.

89      Az állandó ítélkezési gyakorlatból következően (lásd a 175/78. sz. Saunders-ügyben 1979. március 28-én hozott ítélet [EBHT 1979., 1129. o.] 11. pontját, a 180/83. sz. Moser-ügyben 1984. június 28-én hozott ítélet [EBHT 1984., 2539. o.] 15. pontját, a C-332/90. sz. Steen-ügyben 1992. január 28-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-341. o.] 9. pontját, és a fent hivatkozott Kraus-ügyben hozott ítélet 15. pontját) a Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezései, különösen pedig a 48. cikke nem alkalmazható egy valamely tagállamot érintő tisztán belső természetű helyzetre, vagyis ha az eset egyetlen tényezője sem köthető a közösségi jog által szabályozott helyzethez.

90      Ugyanakkor kiderül a kérdést előterjesztő bíróság által megállapított tényállásból, hogy J‑M. Bosman munkaszerződést kötött egy másik tagállambeli klubbal, abból a célból, hogy e másik tagállam területén munkát végezzen. Ezzel – amint erre az érdekelt helyesen rámutatott – a 48. cikk (3) bekezdése a) pontjának értelmében vett tényleges állásajánlatra jelentkezett.

91      Mivel az alapeljárások tárgyát képező helyzet nem minősíthető tisztán belső természetűnek, az UEFA által felhozott érvet el kell utasítani.

 A munkavállalók szabad mozgását akadályozó tényezők fennállásáról

92      Meg kell tehát vizsgálni azt, hogy az átigazolásra vonatkozó szabályok a Szerződés 48. cikke által tiltott módon akadályozzák-e a munkavállalók szabad mozgását.

93      Amint azt a Bíróság több alkalommal megállapította, a munkavállalók szabad mozgása a Közösség egyik alapelve, és a Szerződés e jogokat biztosító rendelkezései az átmeneti időszak eltelte óta közvetlen hatállyal bírnak.

94      A Bíróság szintén megállapította, hogy a Szerződésben a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezések összessége azt célozza, hogy a közösségi polgárok részére megkönnyítse a Közösség területén belül bármilyen szakmai tevékenység gyakorlását, és megtilt minden olyan intézkedést, amely az állampolgárokat hátrányosan érintheti, amikor másik tagállam területén kívánnak gazdasági tevékenységet gyakorolni (lásd a 143/87. sz. Stanton-ügyben 1988. július 7-én hozott ítélet [EBHT 1987., 3877. o.] 13. pontját és a C-370/90. sz. Singh-ügyben 1992. július 7-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-4265. o.] 16. pontját).

95      Ebben az összefüggésben a tagállamok állampolgárait megilleti különösen az a közvetlenül a Szerződésből eredő jog, hogy származási államukat elhagyva másik tagállam területén tartózkodjanak abból a célból, hogy ott gazdasági tevékenységet gyakoroljanak (lásd a C-363/89. sz. Roux-ügyben 1991. február 5-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-273. o.] 9.pontját és a fent hivatkozott Singh-ügyben hozott ítélet 17. pontját).

96      Az olyan rendelkezések, amelyek megakadályozzák valamely tagállam állampolgárait abban vagy visszatartják attól, hogy a szabad mozgásra vonatkozó jogukat gyakorolva elhagyják származási országukat, e szabadság akadályait képezik, még abban az esetben is, ha a munkavállalók állampolgárságától függetlenül alkalmazandóak (lásd ugyancsak a C-10/90. sz. Masgio-ügyben 1991. március 7-én hozott ítélet [EBHT 1991., I- 1119. o.] 18 és 19. pontját).

97      Egyébként a Bíróság a 81/87. sz., Daily Mail and General Trust ügyben 1988. szeptember 27-én hozott ítéletében (EBHT 1988., 5483. o., 16. pont) megállapította, hogy jóllehet a Szerződés szabad letelepedésre vonatkozó rendelkezéseinek célja különösen a nemzeti bánásmód kedvezményének biztosítása a fogadó államban, e rendelkezésekkel ellentétes az is, ha a származási állam megakadályozza azt, hogy állampolgára, vagy a jogrendszerének szabályai szerint alapított és az 58. cikk meghatározásának megfelelő gazdasági társaság másik tagállamban letelepedjen. Az 52. és azt követő cikkek által biztosított jogokat lényegüktől fosztaná meg az, ha a származási állam megtilthatná a vállalkozásoknak, hogy területét elhagyják azzal a szándékkal, hogy másik tagállamban telepedjenek le. A Szerződés 48. cikkével kapcsolatban ugyanezek a megfontolások érvényesülnek azon szabályok esetében, amelyek megakadályozzák az egyik tagállam állampolgárait abban, hogy másik tagállam területén munkát vállaljanak.

98      Megállapítható, hogy az alapeljárás tárgyát képező átigazolási szabályok ugyanúgy vonatkoznak az ugyanazon tagállamon belüli különböző nemzeti egyesületekhez tartozó klubok közötti átigazolásokra, és hasonló szabályok rendezik az ugyanazon nemzeti egyesülethez tartozó klubok közötti átigazolásokat.

99      Ugyanakkor – mint ahogyan azt J‑M. Bosman, a dán kormány és a főtanácsnoki indítvány 209. és 210. pontja kiemelte – e szabályok alkalmasak azon játékosok szabad mozgásának korlátozására, akik másik tagállam területén kívánják tevékenységüket gyakorolni, amennyiben megakadályozzák vagy visszatartják őket attól, hogy eredeti klubjukat elhagyják még akkor is, ha szerződésük már lejárt.

100    Mivel ugyanis e szabályok előírják, hogy a hivatásos labdarúgó-játékosok nem gyakorolhatják tevékenységüket egy másik tagállamban letelepedett új klubban, ha ez a klub nem fizet a korábbi részére egy bizonyos átigazolási díjat, melynek összegét a klubok vagy a sportegyesületek szabályzatai határozzák meg, e szabályok akadályozzák a munkavállalók szabad mozgását.

101    Amint arra a nemzeti bíróság helyesen rámutatott, e megállapítást nem érinti az a körülmény, hogy az UEFA által az átigazolásra vonatkozóan 1990-ben elfogadott szabályok előírták azt, hogy a két klub közötti gazdasági kapcsolatok nem befolyásolhatják a játékos tevékenységét, és a játékos szabadon játszhat új klubjában. Az új klub ugyanis köteles átigazolási díjat fizetni, azzal, hogy a díj meg nem fizetése esetén az új klub tartozások miatti törléséig is terjedhető szankciók alkalmazhatók, és ez igen hatékonyan akadályozza meg őket abban, hogy azelőtt alkalmazzanak játékost, mielőtt a díjat kifizették volna a korábbi klub számára.

102    E gondolatmenetet nem gyengíti a Bíróságnak az URBSFA és az UEFA által hivatkozott ítélkezési gyakorlata sem, amely kizárja, hogy a Szerződés 30. cikkét alkalmazni lehessen bizonyos értékesítési módokat tiltó vagy korlátozó intézkedésekre, feltéve, hogy e rendelkezések minden olyan érintett gazdasági szereplőre vonatkoznak, akik az adott állam területén tevékenykednek, és mind jogilag mint ténylegesen ugyanúgy érintik a nemzeti termékek és a más tagállamokból származó termékek forgalmazását (lásd a 267/91. és 268/91. sz., Keck és Mithouard egyesített ügyekben 1993. november 24-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-6097 o.] 16. pontját).

103    Elég arra utalni, hogy bár az alapeljárás tárgyát képező szabályok ugyanazon tagállam különböző nemzeti egyesületeihez tartozó klubok közötti átigazolásokra vonatkoznak, illetve hasonlóak azokhoz a szabályokhoz, amelyek az ugyanazon nemzeti egyesülethez tartozó klubok közötti átigazolásokat rendezik, ennek ellenére közvetlenül meghatározzák a játékosok másik tagállambeli munkaerőpiacra történő bejutásának a lehetőségét, és így alkalmasak arra, hogy a munkavállalók szabad mozgását akadályozzák. Ezeket nem lehet tehát az áruk értékesítési módjaira vonatkozó azon szabályozásokhoz hasonlítani, amelyekre a Keck és Mithouard ügyben hozott ítélet alapján nem terjed ki a Szerződés 30. cikkének hatálya (lásd a szolgáltatások szabad mozgására vonatkozóan a 384/93. sz. Alpine Investments-ügyben 1995. május 10-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-1141. o.] 36–38. pontját).

104    Ebből következően az átigazolásokra vonatkozó szabályok a munkavállalók szabad mozgásának a Szerződés 48. cikke által főszabály szerint tiltott akadályait képezik. Ez csak akkor lenne másként, ha e szabályok a Szerződéssel összeegyeztethető jogszerű célt szolgálnának, és azokat közérdeken alapuló kényszerítő indokok igazolnák. De még ebben az esetben is szükséges volna, hogy az említett szabályok alkalmazása alkalmas legyen az általuk elérni kívánt cél megvalósításának biztosítására, és hogy ne lépjenek túl e cél megvalósításához szükséges mértéken (lásd a fent hivatkozott Kraus-ügyben hozott ítélet 32. pontját és a C-55/94. sz. Gebhard-ügyben 1995. november 30-én hozott ítélet [EBHT. 1995., I-4165. o.] 37. pontját).

 Igazoló körülmények fennállásáról

105    Mindenekelőtt az URBSFA, az UEFA, a francia és az olasz kormány azt állították, hogy az átigazolásra vonatkozó szabályok alkalmazását a klubok között a pénzügyi és sporttal kapcsolatos szempontok egyensúlyának megteremtésére, valamint a tehetségek kutatásának és a fiatal labdarúgók nevelésének támogatására irányuló törekvés igazolja.

106    Tekintettel a sporttevékenységeknek – különösen a futballnak – a Közösségen belüli számottevő társadalmi jelentőségére, meg kell állapítani, hogy jogszerűek azok a célkitűzések, amelyek arra irányulnak, hogy fenntartsanak a klubok között egy bizonyos egyensúlyt, megőrizve az esélyegyenlőséget és az eredmények előre nem láthatóságát, valamint hogy ösztönözzék a fiatal játékosok felvételét és nevelését.

107    E célkitűzések közül az elsővel kapcsolatban J‑M. Bosman helyesen hivatkozott arra, hogy az átigazolásra vonatkozó szabályok alkalmazása nem megfelelő eszköz arra, hogy a labdarúgás világában a pénzügyi és a sporttal kapcsolatos szempontok egyensúlyát fenntartsák. Ezek a szabályok nem gátolják meg azt, hogy a legjobb anyagi helyzetben lévő klubok a legjobb játékosok szolgálatait vegyék igénybe, sem pedig azt, hogy a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök döntő szerepet játsszanak a sportversenyben, és így a klubok közötti egyensúlyi helyzet jelentősen megváltozzon.

108    Ami a második célkitűzést illeti, el kell ismerni, hogy az átigazolási díj, a nevelési és képzési költségtérítés lehetősége a klubokra ösztönzően hat a tehetségek felkutatásával és a fiatal játékosok nevelésével kapcsolatban.

109    Ugyanakkor, mivel lehetetlen megjósolni a fiatal játékosok jövőjét, illetve mivel e játékosoknak csak korlátozott száma folytatja majd a labdarúgást hivatásos formában, e költségtérítések inkább esetlegesek és véletlenszerűek, és mindenképpen függetlenek azoktól a tényleges költségektől, amelyeket a klubok mind a jövőbeli hivatalos játékosoknak, mind pedig azoknak a képzésére fordítanak, akik végül mégsem válnak hivatásos labdarúgóvá. E körülmények között e költségtérítések beszedésének lehetősége nem játszik döntő szerepet a fiatal játékosok felvételében és képzésében, és nem tekinthető e tevékenységek hatékony finanszírozási eszközének, különösen a kisebb klubok esetében.

110    Egyébként, amint arra a főtanácsnok indítványának 226. és azt követő pontjaiban rámutat, e célkitűzések elérhetőek olyan eszközök segítségével is, amelyek hasonlóképpen hatékonyak és mégsem akadályozzák a munkavállalók szabad mozgását.

111    Arra is hivatkoztak továbbá, hogy az átigazolási szabályok a labdarúgás világszintű szervezésének fenntartásához szükségesek.

112    Ezzel kapcsolatban rá kell mutatni arra, hogy a jelen eljárás tárgya e szabályok Közösségen belüli alkalmazása, és nem érinti a tagállamok, illetve harmadik államok nemzeti egyesületei közötti viszonyokat. Egyébként az átigazolásra vonatkozó különböző szabályoknak a Közösség nemzeti egyesületeihez tartozó klubok közötti átigazolások során, illetve e klubokból a harmadik államok nemzeti egyesületeihez tartozó klubokhoz történő átigazolások során történő alkalmazása nem jelent különösebb problémát. Ugyanis, mint ahogy az a fenti 22. és 23. pontból kiderül, azok a szabályok, amelyek eddig meghatározták az átigazolásokat bizonyos tagállamok nemzeti egyesületein belül, különböznek azoktól, amelyeket nemzetközi szinten kell alkalmazni.

113    Végül az az érv, amely szerint az említett szabályok azért szükségesek, hogy a klubok ellentételezzék azokat a költségeket, amelyek a játékosaik felvételével kapcsolatos költségtérítés kifizetésével merültek fel, nem fogadható el, hiszen pusztán azzal kívánja a munkavállalók szabad mozgásának megakadályozását igazolni, hogy ezek az akadályok a múltban is fennállhattak.

114    Ebből következően azt kell válaszolni az első kérdésre, hogy a Szerződés 48. cikkével ellentétes a sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek szerint a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező hivatásos labdarúgó-játékost a klubjával kötött szerződésének lejártával csak akkor foglalkoztathatja egy másik tagállamban lévő klub, ha ez utóbbi az eredeti klub részére átigazolási díjat, nevelési vagy képzési költségtérítést fizet.

 A Szerződés 48. cikkének értelmezéséről az állampolgársági kikötések vonatkozásában

115    A nemzeti bíró második kérdésével lényegében arra keres választ, hogy a Szerződés 48. cikkével ellentétes-e a nemzeti egyesületek által meghatározott olyan szabályoknak az alkalmazása, amelyek értelmében az általuk szervezett mérkőzéseken a futballklubok csak korlátozott számban állíthatnak pályára olyan hivatásos játékosokat, akik más tagállamok állampolgárai.

 A munkavállalók szabad mozgása akadályának fennállásáról

116    Ahogyan a Bíróság a fenti 87. pontban megállapította, a Szerződés 48. cikkének hatálya kiterjed a sportegyesületek azon szabályaira, amelyek a hivatásos sportolók munkavállalói tevékenységének feltételeit határozzák meg. Meg kell tehát vizsgálni azt, hogy az állampolgársági kikötés a 48. cikk által tiltott akadályát képezi-e a munkavállalók szabad mozgásának.

117    A 48. cikk (2) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden hátrányos megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.

118    E rendelkezés végrehajtásáról többek között a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15-i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257, 2 o.) 4. cikke gondoskodik, amelynek értelmében a tagállamoknak azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit, amelyek a külföldiek alkalmazását számban vagy részarányban bármely vállalkozásban, tevékenységi ágban, régióban vagy nemzeti szinten korlátozzák, nem lehet alkalmazni a többi tagállam állampolgáraira.

119    Ugyanezzel az elvvel ellentétes az, ha a sportegyesületek szabályzataiban szereplő kikötések korlátozzák a többi tagállam állampolgárainak a labdarúgó-mérkőzéseken hivatalos játékosként történő részvételéhez való jogát (lásd a fent hivatkozott Donà-ügyben hozott ítélet 19. pontját).

120    E tekintetben közömbös az a körülmény, hogy e kikötések a játékosok korlátlan munkaviszonyát nem érintik, csupán a klubok lehetőségeit a hivatalos mérkőzéseken való pályára állításukat illetően. Amennyiben egy hivatásos játékos tevékenységének fő célját az ilyen mérkőzéseken való részvétel képezi, egyértelmű, hogy egy olyan szabály, amely ezt korlátozza, egyúttal a játékos munkavállalási lehetőségeit is korlátozza.

 Igazoló körülmények fennállásáról

121    Mivel az akadály fennállása megállapításra került, lényeges megvizsgálni, hogy az igazolható-e a Szerződés 48. cikke szempontjából.

122    Az URBSFA, az UEFA, csakúgy mint a német, a francia és az olasz kormány, azzal érveltek, hogy az állampolgársági kikötést olyan, nem gazdasági jellegű indokok igazolják, amelyek kizárólag a sporttal kapcsolatosak.

123    Céljuk elsősorban a klubok és országuk között hagyományosan fennálló kapcsolat fenntartása, ami fontos szerepet játszik abban, hogy a közönség kedvenc csapatával azonosulhasson, továbbá annak biztosítása, hogy a nemzetközi versenyeken részt vevő csapatok ténylegesen országukat képviselhessék.

124    Másodsorban e kikötések ahhoz szükségesek, hogy hazai játékosokból megfelelő tartalékot lehessen képezni a nemzeti válogatott felállításához, és hogy a csapat minden pozíciójába magas színvonalon játszó játékosokat lehessen pályára állítani.

125    Harmadsorban e kikötések a klubok közötti egyensúly fenntartásához járulnak hozzá, és megakadályozzák, hogy a legkedvezőbb anyagi helyzetben lévő klubok kisajátítsák a legjobb játékosok szolgálatait.

126    Végül az UEFA kihangsúlyozza, hogy a „3+2” szabály kidolgozására a Bizottsággal együttműködésben került sor, és folyamatosan felül kell vizsgálni a közösségi politika fejlődésének függvényében.

127    Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a fent hivatkozott Donà-ügyben hozott ítélet 14. és 15. pontjában a Bíróság elismerte, hogy a Szerződésnek a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseivel nem ellentétes az olyan szabályozás, illetve gyakorlat, amely bizonyos mérkőzések alkalmával kizárja a külföldi játékosok részvételét olyan, nem gazdasági jellegű indokok alapján, amelyek kifejezetten e mérkőzések sajátos jellegével és keretével magyarázhatók, és csak a sporttal állnak összefüggésben, mint amilyenek például a különböző országok nemzeti válogatottainak mérkőzései. A Bíróság mindazonáltal kiemelte, hogy a szóban forgó rendelkezések hatályának ilyen korlátozása nem léphet túl az elérni kívánt célhoz szükséges mértéken.

128    Jelen ügyben az állampolgársági kikötés alkalmazása nem olyan különleges mérkőzésekre vonatkozik, amelyek során országaikat képviselő csapatok állnak egymással szemben, hanem a klubok közötti hivatalos mérkőzésekre, tehát a hivatásos játékosok által kifejtett tevékenység lényegére.

129    E feltételek mellett az állampolgársági kikötés nem tekinthető a Szerződés 48. cikkével összeegyeztethetőnek, hiszen ez e rendelkezést hatékony érvényesülésétől fosztaná meg, és semmissé tenné azt a Közösség által minden egyes munkavállaló részére biztosított alapvető jogot, hogy szabadon vállalhasson munkát (lásd ezzel kapcsolatosan a 222/86. sz. Heylens-ügyben 1987. október 15-én hozott ítélet [EBHT 1987., 4097. o.] 14. pontját).

130    A sportegyesületek és az észrevétellel élő kormányok által felhozott érvek egyike sem teszi kérdésessé e következtetést.

131    Először is utalni kell arra, hogy egy klubnak az azon tagállamhoz fűződő kapcsolata, amelynek területén működik, nem tekinthető úgy, hogy az a sporttevékenységgel szükségszerűen összefügg, vagy legalábbis nem jobban, mint az a kapcsolat, mely a klub és a városrész, a város, a régió, vagy az Egyesült Királyság esetében a négy egyesület területe között fennáll. Még ha a nemzeti bajnokságok alkalmával különböző régiók, különböző városok vagy különböző városrészek klubjai mérkőznek is meg egymással, mégsem korlátozza a klubok jogát semmiféle szabály arra vonatozóan, hogy más régióból, más városból vagy más városrészből jövő játékost állítsanak pályára.

132    Egyébként a nemzetközi versenyeken csak olyan klubok vehetnek részt, amelyek bizonyos sporteredményeket értek el országukban, játékosaik állampolgársága ugyanakkor semmiféle szerepet nem játszik.

133    Másodsorban meg kell jegyezni, hogy bár a nemzeti válogatottak tagjait olyan játékosokból kell összeállítani, akik az adott ország állampolgárságával rendelkeznek, nem szükséges, hogy e játékosok az adott ország valamely klubjához legyenek leigazolva. Egyébként a sportegyesületek szabályzatai úgy rendelkeznek, hogy a külföldi játékosokat foglalkoztató klubok kötelesek megengedni a játékosok számára, hogy nemzeti válogatottjukban egyes mérkőzéseken részt vehessenek.

134    Ezen kívül, bár a munkavállalók szabad mozgása csökkenti az adott tagállam állampolgárainak elhelyezkedési lehetőségeit azáltal, hogy a tagállamok munkaerőpiacait megnyitja a többi tagállam állampolgárai számára, ugyanakkor ugyanezen munkavállalóknak új munkalehetőségeket kínál a többi tagállamban. E megfontolások értelemszerűen a hivatásos labdarúgó-játékosokra is vonatkoznak.

135    Harmadsorban, a sporttal kapcsolatos szempontok egyensúlyának fenntartását illetően meg kell jegyezni, hogy az állampolgársági kikötések, amelyek célja annak megakadályozása, hogy a legkedvezőbb anyagi helyzetben lévő klubok a legjobb külföldi játékosokat szerződtessék le, nem alkalmasak e célkitűzések elérésére, hiszen semmiféle szabály nem állja annak útját, hogy e klubok a legjobb hazai játékosokat szerződtessék le, ami pedig ugyanúgy veszélyezteti ezt az egyensúlyt.

136    Végül, ami azt az érvet illeti, hogy a „3+2” szabály kidolgozására a Bizottság részvételével került sor, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy azon eseteken kívül, amelyekben ilyen hatáskörrel kifejezetten felruházták, a Bizottság nem jogosult garanciákat nyújtani valamely meghatározott magatartásnak a Szerződéssel való összeegyeztethetőségét illetően (lásd még a 142/80. és 143/80. sz., Essevi és Salengo egyesített ügyekben 1981. május 27-én hozott ítélet [EBHT 1981., 1413. o.] 16. pontját). A Bizottság arra azonban semmi esetre sem rendelkezik hatáskörrel, hogy a Szerződéssel ellentétes magatartásokat engedélyezzen.

137    A fentiekből következően a Szerződés 48. cikkével ellentétes a sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek szerint az e sportegyesületek által szervezett mérkőzéseken a futballklubok csak korlátozott számban állíthatnak pályára egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező játékosokat.

 A Szerződés 85. és 86. cikkének értelmezéséről

138    Mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben szereplő kétfajta szabály ellentétes a Szerződés 48. cikkével, nincs szükség a Szerződés 85. és 86. cikkének értelmezésére.

 A jelen ítélet időbeli hatályáról

139    Szóbeli és írásbeli észrevételeikben az UEFA és az URBSFA azokra, a labdarúgás szervezésének egészét érintő súlyos következményekre hívták fel a figyelmet, amelyek a Bíróság ítéletéből adódhatnak abban az esetben, ha a Bíróság megítélése szerint az átigazolásra vonatkozó szabályok és az állampolgársági kikötések összeegyeztethetetlenek a Szerződéssel.

140    J‑M. Bosman azzal együtt, hogy véleménye szerint ilyen megoldás nem szükséges, felvetette annak lehetőségét, hogy a Bíróság az átigazolási szabályok vonatkozásában az ítélet időbeli hatályát korlátozza.

141    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely közösségi jogi szabálynak a Szerződés 177. cikkével rá ruházott hatáskörében eljáró Bíróság általi értelmezése szükség esetén megvilágítja és pontosítja e szabály értelmét és hatályát, ahogyan azt érteni, illetve alkalmazni kell vagy kellett volna annak hatálybalépésének pillanatától. Ebből következően az így értelmezett szabályt a nemzeti bíróságok alkalmazhatják, illetve alkalmazniuk kell olyan jogviszonyok tekintetében is, amelyek az értelmezés iránti kérelemről határozó ítélet előtt keletkeztek, ha egyébként teljesülnek azok a feltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az adott szabály alkalmazásával kapcsolatos jogvitát a hatáskörrel rendelkező bíróság elé terjesszék (lásd a 24/86. sz. Blaizot-ügyben 1988. február 2-án hozott ítélet [EBHT 1988., 379. o.] 27. pontját).

142    A Bíróság a jogbiztonságnak a Közösség jogrend szerves részét képező általános elvét alkalmazva csak kivételes jelleggel korlátozhatja annak lehetőségét, hogy valamennyi érdekelt hivatkozhasson a Bíróság által értelmezett rendelkezésre annak érdekében, hogy jóhiszeműen létrehozott jogviszonyokat vitasson. Ilyen korlátozásra kizárólag a Bíróság jogosult, mégpedig abban az ítéletében, amelyet a kért értelmezéssel kapcsolatban hozott (lásd a fent hivatkozott Blaizot-ügyben hozott ítélet 28. pontját és a fent hivatkozott, Legros és társai ügyben hozott ítélet 30. pontját).

143    A jelen ügyben a különböző tagállami klubok közötti átigazolásra vonatkozóan a sportegyesületek által meghatározott szabályok sajátosságai, illetve az a körülmény, hogy ugyanolyan vagy hasonló szabályok vonatkoztak az átigazolásra ugyanazon nemzeti egyesülethez tartozó klubok között, és ugyanazon tagállam különböző nemzeti egyesületeihez tartozó klubok között, bizonytalanságot teremthettek e szabályoknak a közösségi joggal való összeegyeztethetőségét illetően.

144    Ilyen körülmények között a jogbiztonságra vonatkozó kényszerítő megfontolásokkal ellentétben áll, hogy olyan jogi helyzetek váljanak kétségessé, amelyek a múltban már kifejtették hatásukat. Kivételt lehet tenni ugyanakkor azok számára, akik időben kezdeményezték jogaik védelmét. Végül ki kell emelni, hogy az említett értelmezés hatályának korlátozása csupán azon átigazolási díjak, nevelési és képzési költségtérítések vonatkozásában engedhető meg, amelyeket a jelen ítélet meghozatalának időpontjáig már kifizettek, illetve amelyek a jelen ítélet meghozatalának időpontját megelőzően keletkezett kötelezettség alapján esedékesek.

145    Ebből következően úgy kell határozni, hogy a 48. cikk közvetlen hatályára nem lehet hivatkozni az olyan átigazolási díjra, nevelési és képzési költségtérítésekre vonatkozó követelések alátámasztása céljából, amelyek kifizetésére a jelen ítélet meghozatalát megelőzően már sor került, illetve amelyek a jelen ítélet meghozatalának időpontját megelőzően keletkezett kötelezettség alapján még esedékesek, kivéve azon jogalanyok esetét, akik az említett időpontot megelőzően – az alkalmazandó nemzeti jog szerint – e tárgyban keresetet nyújtottak be a bírósághoz, vagy ezzel egyenértékű igényt érvényesítettek.

146    Ezzel szemben, az állampolgársági kikötés vonatkozásában a jelen ítélet időbeli hatályának korlátozása nem lehetséges. A Walrave- és a Donà-ügyben hozott ítéletek fényében a jogalanyok az ésszerűség határain belül nem juthattak arra a következtetésre, hogy a kikötésekből eredő hátrányos megkülönböztetés összeegyeztethető a Szerződés 48. cikkével.

 A költségekről

147    A Bíróságnál észrevételt előterjesztő dán, német, francia és olasz kormány, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a cour d'appel de Liège 1993. október 1‑jei ítéletével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      Az EGK‑Szerződés 48. cikkével ellentétes a sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek szerint a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező hivatásos labdarúgó-játékost a klubjával kötött szerződésének lejártával csak akkor foglalkoztathatja egy másik tagállamban lévő klub, ha ez utóbbi az eredeti klub részére átigazolási díjat, nevelési vagy képzési költségtérítést fizet.

2)      Az EGK‑Szerződés 48. cikkével ellentétes a sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek szerint az e sportegyesületek által szervezett mérkőzéseken a futballklubok csak korlátozott számban állíthatnak pályára egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező játékosokat.

3)      Az EGK‑Szerződés 48. cikkének közvetlen hatályára nem lehet hivatkozni az olyan átigazolási díjakra, nevelési és képzési költségtérítésekre vonatkozó követelések alátámasztása céljából, amelyek kifizetésére a jelen ítélet meghozatalát megelőzően már sor került, illetve amelyek a jelen ítélet meghozatalának időpontját megelőzően keletkezett kötelezettség alapján még esedékesek, kivéve azon jogalanyok esetét, akik az említett időpontot megelőzően – az alkalmazandó nemzeti jog szerint – e tárgyban keresetet nyújtottak be a bírósághoz, vagy ezzel egyenértékű igényt érvényesítettek.

Rodríguez Iglesias

Kakouris

Edward

Hirsch

Mancini

Moitinho de Almeida

Kapteyn

Gulmann

Murray

Jann

 

      Ragnemalm

Kihirdetve Luxembourgban, az 1995. december 15‑i nyilvános ülésen.

R. Grass

 

      G. C. Rodríguez Iglesias

hivatalvezető

 

      elnök


* Az eljárás nyelve: francia.