A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1964. július 15.(*)

A 6‑64. sz. ügyben,

a Bírósághoz az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az említett Szerződés 102., 93., 53. és 37. cikkének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a milánói Giudice Conciliatore terjesztett elő az előtte

Flaminio Costa

és

az E.N.E.L.

(Ente nazionale energia elettrica, impresa già della Edison Volta)

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: A. M. Donner elnök, Ch. L. Hammes és A. Trabucchi tanácselnökök, L. Delvaux, R. Rossi, L. Lecourt (előadó) és W. Strauss bírák,

főtanácsnok: M. Lagrange,

hivatalvezető: A. Van Houtte,

meghozta a következő

Ítéletet

1964. január 16-i végzésével, mely szabályszerűen érkezett a Bírósághoz, a milánói Giudice Conciliatore „tekintettel az EGK-t létrehozó 1957. március 25-i Szerződés 177. cikkére, amelyet az 1957. október 14-i 1203. sz. törvény épített be az olasz jogba, és tekintettel arra az állításra, hogy az 1962. december 6-i 1643. sz. törvény és az e törvény végrehajtásaként hozott elnöki rendeletek [...] megsértik a Szerződés 102., 93., 53. és 37. cikkét”, felfüggesztette az eljárást és elrendelte az ügyBíróságnak való megküldését.

 A 177. cikk alkalmazásáról

 A kérdés megfogalmazására alapított jogalap

Kifogás merült fel azzal kapcsolatban, hogy a kérdés a 177. cikk alapján egy törvénynek a Szerződéssel való összeegyeztethetőségének eldöntésére irányul.

E cikk szerint a nemzeti bíróságok, amelyek határozatai ellen nincs jogorvoslati lehetőség, mint ebben az esetben is, kötelesek a Bírósághoz fordulni, hogy az előzetes döntést hozzon a „Szerződés értelmezéséről”, amennyiben ilyen kérdés merül fel előttük.

E rendelkezés alapján a Bíróság nem alkalmazhatja a Szerződést egy meghatározott esetre, és nem határozhat nemzeti jogi intézkedésnek a Szerződés szempontjából való érvényességéről, ahogyan ezt a 169. cikk alapján megtehetné.

Ugyanakkor a nemzeti bíróság által adott pontatlan megfogalmazásból a Bíróság kiemelheti azon kérdéseket, amelyek a Szerződés értelmezésére vonatkoznak.

Így nem egy olasz törvénynek a Szerződés szempontjából való érvényességéről kell határoznia, hanem csupán értelmeznie kell a fent említett cikkeket a Giudice Conciliatore által ismertetett jogi tények figyelembevételével.

 Az értelmezés szükségességének hiányára alapított jogalap

Kifogás merült fel azzal kapcsolatban, hogy a milánói bíróság a Szerződés értelmezését kérte annak ellenére, hogy az nem szükséges az előtte lévő jogvita megoldásához.

A nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak egyértelmű elhatárolásán alapuló 177. cikk azonban nem teszi lehetővé a Bíróság számára, hogy az adott eset tényállását vizsgálja, és azt sem, hogy bírálja az értelmezési kérelem indokait és céljait.

 A bíróságok azon kötelezettségére alapított jogalap, mely szerint a nemzeti törvényt kell alkalmazniuk

Az olasz kormány felveti a Giudice Conciliatore kérelmének „feltétlen elfogadhatatlanságát” azzal az indokkal, hogy a nemzeti bíróság, melynek adott nemzeti törvényt kell alkalmaznia, nem folyamodhat a 177. cikkhez.

A hagyományos nemzetközi szerződésektől eltérően az EGK-Szerződés saját jogrendszert hozott létre, amely a Szerződés hatálybalépésétől a tagállamok jogrendszerébe illeszkedik, és amely azok bíróságaira nézve kötelező.

Saját intézményekkel és jogi személyiséggel bíró, jogképes, nemzetközi képviseleti joggal, és különösen az államok hatáskörének korlátozásából vagy az államok által a Közösségre átruházott funkciókból eredő, tényleges hatalommal felruházott Közösség határozatlan időre történő létrehozásával ugyanis az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat, és így a saját állampolgáraikra, illetve honosaikra és önmagukra alkalmazandó joganyagot hoztak létre.

A közösségi jog rendelkezéseinek e beépítése valamennyi tagállam jogába, és általában a Szerződés szövege és szelleme szükségszerűen kizárja, hogy az államok az általuk viszonossági alapon elfogadott jogrendszerrel szemben utólagos, egyoldalú intézkedést érvényesítsenek, így ilyen intézkedés nem érvényesülhet e jogrendszer ellenében.

A közösségi jog végrehajtásának kötelezettsége nem változhat egyik államról a másikra az utólagos nemzeti jogalkotástól függően anélkül, hogy az ne veszélyeztetné a Szerződés 5. cikkének második bekezdésében említett céljainak megvalósulását, és nem eredményezhet a 7. cikkben tiltott hátrányos megkülönböztetést.

A Közösséget létrehozó szerződésben vállalt kötelezettségek nem lennének feltétel nélküliek, csupán esetlegesek, ha az aláírók jövőbeli jogalkotási aktusai azokat megkérdőjelezhetnék.

Amikor az államok egyoldalú cselekvési jogát elismerik, az külön, pontosan meghatározott rendelkezésen alapul (például a 15. cikk, a 93. cikk (3) bekezdése, a 223–225. cikk).

Másrészről az államok által kérelmezett eltérések engedélyezési eljárástól függenek (például a 8. cikk (4) bekezdése, a 17. cikk (4) bekezdése, a 25., a 26., a 73. cikk, a 93. cikk (2) bekezdésének harmadik albekezdése, és a 226. cikk), ami értelmetlen volna, ha az államoknak lehetőségük lenne arra, hogy egy egyszerű törvény révén kivonják magukat kötelezettségeik alól.

A 189. cikk megerősíti a közösségi jog elsőbbségét, amely szerint a rendelet „kötelező” érvényű és „közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban”.

E rendelkezés, melyhez semmilyen fenntartást nem fűztek, tartalmatlan volna, ha egy állam a közösségi jogszabályokkal szemben érvényesíthető jogalkotási aktussal egyoldalúan semmissé tehetné annak hatályát.

Mindezekből az következik, hogy a Szerződésből eredő és ezáltal önálló jogforrásból származó joggal szemben – annak eredeti, sajátos természetéből adódóan – bírói úton nem érvényesíthető semmiféle nemzeti szabály anélkül, hogy e jog el ne veszítené közösségi jellegét, és anélkül, hogy ez magának a Közösségnek a jogi alapjait meg ne kérdőjelezné.

Az tehát, hogy az államok a Szerződés rendelkezéseiben meghatározott jogaikat és kötelezettségeiket a nemzeti jogrendszerükről a közösségi jogrendszerre átruházták, szuverén jogaik végleges korlátozását eredményezi, amellyel szemben a Közösség fogalmával összeegyeztethetetlen utólagos, egyoldalú jogi aktusok nem élvezhetnek elsőbbséget.

Következésképpen abban az esetben, ha a Szerződés értelmezésére vonatkozó kérdés merül fel, bármely nemzeti törvényre való tekintet nélkül alkalmazni kell a 177. cikket.

A Giudice Conciliatore által a 102., a 93., az 53. és a 37. cikkre vonatkozóan feltett kérdések elsősorban arra vonatkoznak, hogy e rendelkezések közvetlen hatállyal bírnak-e, és a jogalanyok számára olyan jogokat keletkeztetnek-e, melyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük, és igenlő válasz esetén, hogy mi e rendelkezések tartalma.

 A 102. cikk értelmezéséről

A 102. cikk értelmében, amennyiben „lehet tartani attól”, hogy egy jogszabályi rendelkezés „torzulást” okoz, az így eljárni kívánó tagállam „konzultál a Bizottsággal”, amely ezt követően ajánlást tesz az érintett államoknak a szóban forgó torzulás elkerülésére alkalmas intézkedésekre vonatkozóan.

A „jogszabályok közelítéséről” szóló fejezetbe tartozó ezen cikk célja annak elkerülése, hogy a nemzeti jogszabályok közötti eltérések a Szerződés célkitűzéseinek szempontjából tovább nőjenek.

E rendelkezés által a tagállamok korlátozták kezdeményezési szabadságukat, elfogadva, hogy alávetik magukat a megfelelő konzultációs eljárásnak.

Az államok azzal, hogy egyértelműen elkötelezték magukat arra vonatkozóan, hogy előzetesen konzultálnak a Bizottsággal minden olyan esetben, ha jogszabálytervezeteik a torzulás akár legkisebb kockázatát is előidézhetik, a Közösséggel szemben olyan kötelezettséget vállaltak, amely mint államokat köti őket, de a jogalanyok számára nem keletkeztet olyan jogokat, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

A Bizottságnak a maga részéről be kell tartatnia e cikk előírásait, ez a kötelezettség azonban a magánszemélyeknek nem ad lehetőséget arra, hogy a közösségi jog keretében és a 177. cikkre való utalással az érintett állam vagy a Bizottság kötelezettségének nem teljesítésére hivatkozzanak.

 A 93. cikk értelmezéséről

A 93. cikk (1) és (2) bekezdése értelmében a Bizottság a tagállamokkal együttműködve „folyamatosan vizsgálja a tagállamokban létező támogatási programokat” a közös piac működése által megkövetelt megfelelő intézkedések meghozatala érdekében.

A 93. cikk (3) bekezdése értelmében a Bizottságot megfelelő időben tájékoztatni kell minden támogatás nyújtására és módosítására irányuló szándékról; az érintett tagállam a tervezett intézkedéseket nem hajthatja végre a közösségi eljárás és adott esetben a Bíróság előtti eljárás befejeződése előtt.

A Szerződés „állami támogatásokról” szóló fejezetébe tartozó ezen rendelkezések egyrészt fokozatosan meg kívánják szüntetni a meglévő támogatásokat, másrészt el kívánják kerülni, hogy az említett államok belső ügyeinek vezetése során „bármilyen formában” olyan új támogatásokat vezessenek be, melyek a vállalkozásokat vagy az árukat közvetlenül vagy közvetve, jelentős előnyben részesítik, és ezzel, akár esetlegesen, a verseny torzításával fenyegetnek.

A 92. cikk által az államok elismerték, hogy a közös piaccal összeegyeztethetetlenek az említett támogatások, és így hallgatólagosan elkötelezték magukat arra vonatkozóan, hogy a Szerződés által biztosított eltéréseken kívül ilyeneket nem hoznak létre, ugyanakkor a 93. cikk által csak abban állapodtak meg, hogy a meglévő támogatások megszüntetésére, valamint az új támogatások létrehozására nézve alávetik magukat a megfelelő eljárásoknak.

Azzal tehát, hogy az államok kifejezetten elkötelezték magukat arra vonatkozóan, hogy „megfelelő időben” tájékoztatják a Bizottságot a támogatások tervezeteiről, s azzal, hogy elfogadták, hogy alávetik magukat a 93. cikkben előírt eljárásoknak, a Közösséggel szemben olyan kötelezettséget vállaltak, amely mint államokat köti őket, de a jogalanyok számára az nem keletkeztet jogokat, kivéve a fent említett cikk (3) bekezdésének utolsó rendelkezését, amely azonban a jelen esetre nem vonatkozik.

A Bizottságnak a maga részéről be kell tartatnia e cikk előírásait, amelyek arra is kötelezik, hogy az államokkal együtt folyamatosan vizsgálja a meglévő támogatási rendszereket, ez a kötelezettség azonban a magánszemélyeknek nem ad lehetőséget arra, hogy a közösségi jog keretében és a 177. cikkre való utalással az érintett állam vagy a Bizottság kötelezettségének nem teljesítésére hivatkozzanak.

 Az 53. cikk értelmezéséről

Az 53. cikk értelmében a tagállamok – a Szerződésben foglalt rendelkezésekre is figyelemmel – kötelezik magukat, hogy nem vezetnek be új korlátozásokat más tagállamok állampolgárainak a területükön történő szabad letelepedésére vonatkozóan.

Az államok által így vállalt kötelezettség jogilag egyszerűen valamely magatartás tanúsításától való tartózkodást jelent.

E kötelezettség semmilyen feltételhez nem kötött, és végrehajtása vagy hatálya nem függ az államok vagy a Bizottság által elfogadott bármely jogi aktustól.

E kötelezettség tehát teljes, jogilag tökéletes, és következésképpen közvetlen hatállyal bír a tagállamok és jogalanyaik közötti jogviszonyokban.

Egy ilyen világosan kifejezett, a Szerződéssel a Közösség egészében hatályba lépő, és ezáltal a tagállamok jogrendszerébe illesztett tilalom azok jogát képezi, és közvetlenül érinti állampolgáraikat, amelyek számára olyan egyéni jogokat keletkeztetett, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

Az 53. cikk kért értelmezése azt kívánja, hogy e cikk vizsgálatára az azt tartalmazó, a letelepedési jogra vonatkozó fejezet összefüggésében kerüljön sor.

Az 52. cikknek „a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás” fokozatos megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseit követően az említett fejezet 53. cikkében előírja, hogy ezen államok nem vezethetnek be „új korlátozásokat más tagállamok állampolgárainak a területükön történő szabad letelepedésére vonatkozóan”.

Következésképpen a kérdés az, hogy a többi tagállam állampolgárai milyen feltételek között élvezik a letelepedés szabadságát.

Az 52. cikk (2) bekezdése pontosítja e kitételt annak kikötésével, hogy a letelepedés szabadsága magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására, vállalkozások alapítására és irányítására, „a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint”.

Az 53. cikk betartásához elegendő tehát az, ha semmilyen új intézkedés nem rendeli a többi tagállam állampolgárainak letelepedését a saját állampolgárokra vonatkozónál szigorúbb szabályozás alá, bármilyen legyen is a vállalkozásokra vonatkozó jogi szabályozás.

 A 37. cikk értelmmezéséről

A 37. cikk (1) bekezdése értelmében a tagállamok fokozatosan kiigazítják „kereskedelmi jellegű állami monopóliumaikat” oly módon, hogy biztosítsák az áruk beszerzési és értékesítési feltételeinek terén a tagállamok állampolgárai közötti minden megkülönböztetés kizárását.

A (2) bekezdésben előírja továbbá a tagállamok számára, hogy tartózkodjanak minden e rendelkezéssel ellentétes új intézkedéstől.

Az államok így kettős kötelezettséget vállaltak: az egyik tevőleges, az állami monopóliumaik kiigazítására irányul, a másik valaminek a meg nem tételére, minden új intézkedés elkerülésére irányul.

Ezen utóbbi kötelezettség értelmezését, valamint az előbbi kötelezettség ezen értelmezéshez szükséges elemeinek értelmezését kérték.

A 37. cikk (2) bekezdése feltétel nélküli tilalmat mond ki, amely nem valaminek a megtételére, hanem valaminek a meg nem tételére vonatkozó kötelezettség.

E kötelezettséggel kapcsolatban az államok semmilyen fenntartást nem tettek arra vonatkozólag, hogy végrehajtását pozitív belső jogi aktustól tennék függővé.

E tilalom természeténél fogva közvetlen hatállyal bírhat a tagállamok és jogalanyaik közötti jogviszonyokban.

Egy ilyen világosan kifejezett, a Szerződéssel a Közösség egészében hatályba lépő, és ezáltal a tagállamok jogrendszerébe illesztett tilalom azok jogát képezi, és közvetlenül érinti állampolgáraikat, amelyek számára olyan egyéni jogokat keletkeztetett, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

A szöveg bonyolultsága és az (1) és (2) bekezdés közötti összefüggések miatt a 37. cikk kért értelmezése szükségessé teszi azt, hogy e bekezdések az azokat tartalmazó fejezet összefüggésében kerüljenek vizsgálatra.

E fejezet a „tagállamok közötti mennyiségi korlátozások megszüntetéséről” szól.

A 37. cikk (2) bekezdésének utalása „az (1) bekezdésben megállapított elvekre” így azt célozza, hogy megakadályozza minden új, a „tagállamok állampolgárai közötti megkülönböztetés” kialakítását az „áruk beszerzési és értékesítési feltételei” terén.

A cél ily módon történő megfogalmazása után a 37. cikk (1) bekezdése a tilalom érvényesítése céljából meghatározza azokat az eszközöket, amelyek ellentétesek lehetnek e cikkel.

Így a 37. cikk (2) bekezdésének visszautalása alapján tilos a 37. cikk (1) bekezdésében említett minden olyan új monopólium és szerv, amely új megkülönböztetés bevezetéséhez vezethet az áruk beszerzési és értékesítési feltételeinek terén.

Az alapeljárásban eljáró bírónak tehát először azt kell megvizsgálnia, hogy e cél ténylegesen akadályba ütközik-e, azaz hogy a tagállamok állampolgárai közötti új hátrányos megkülönböztetés az áruk beszerzési és értékesítési feltételeinek terén magából a vitatott intézkedésből ered-e, vagy annak a következménye lesz-e.

Figyelembe kell venni továbbá a 37. cikk (1) bekezdésében említett eszközöket.

E cikk nem minden állami monopólium létrehozását tiltja, csak azokét, amelyek „kereskedelmi jellegűek”, amennyiben azok a fent említett hátrányos megkülönböztetés bevezetésére irányulnak.

Ahhoz, hogy e tilalom alá essenek, egyrészt az említett állami monopóliumoknak és szerveknek a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre alkalmas kereskedelmi termékre vonatkozó ügylettel kapcsolatosnak kell lenniük, másrészt e kereskedelemben tényleges szerepet kell játszaniuk.

Az alapeljárásban eljáró bíró feladata, hogy minden esetben eldöntse, hogy az érintett gazdasági tevékenység olyan termékre irányul-e, amely természeténél fogva és a rá vonatkozó műszaki vagy nemzetközi előírások miatt tényleges szerepet tölthet be a tagállamok állampolgárai és honosai közötti behozatalban vagy kivitelben.

 A költségekről

A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Európai Gazdasági Közösség Bizottsága és az olasz kormány részéről felmerült költségek nem téríthetők meg.

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban résztvevő felek számára a milánói Giudice Conciliatore előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján,

tekintettel az eljárási iratokra,

az előadó bíró jelentésének meghallgatását követően,

az alapeljárásban résztvevő felek, az Európai Gazdasági Közösség Bizottsága és az olasz kormány észrevételeinek meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának meghallgatását követően,

tekintettel az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés 37., 53., 93., 102., 177. cikkére,

tekintettel az Európai Gazdasági Közösség Bíróságának alapokmányáról szóló jegyzőkönyvre,

tekintettel az Európai Közösségek Bíróságának eljárási szabályzatára,

A BÍRÓSÁG

a 177. cikken alapuló, a kereset elfogadhatóságára vonatkozó kifogásról a következőképpen határozott:

A milánói Giudice Conciliatore által a 177. cikk alapján feltett kérdések elfogadhatóak, amennyiben ebben az esetben az EGK-Szerződés rendelkezéseire vonatkoznak, mivel semmilyen későbbi, egyoldalúan hozott jogi aktus nem érvényesíthető a közösségi szabályozással szemben.

Emellett úgy rendelkezett, hogy:

1)      A 102. cikk nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek a jogalanyok számára olyan jogokat keletkeztetnek, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

2)      A 93. cikk előírásai, amelyekre a feltett kérdés vonatkozik, szintén nem tartalmaznak ilyen rendelkezéseket.

3)      Az 53. cikk olyan közösségi szabály, amely a jogalanyok számára olyan jogokat keletkeztethet, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

Ezek a rendelkezések megtiltanak minden olyan új intézkedést, amely a többi tagállam állampolgárainak letelepedését a saját állampolgárokra vonatkozónál szigorúbb szabályozás alá rendeli, bármilyen legyen is a vállalkozásokra vonatkozó jogi szabályozás.

4)      A 37. cikk (2) bekezdése minden rendelkezésében olyan közösségi szabály, amely a jogalanyok számára olyan jogokat keletkeztethet, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

A feltett kérdés keretében e rendelkezések célja az, hogy megtiltsanak minden olyan új intézkedést, amely ellentétes a 37. cikk (1) bekezdésének elveivel, azaz minden olyan intézkedést, amelynek célja vagy következménye a tagállamok állampolgárai között az áruk beszerzési és értékesítési feltételeinek terén új megkülönböztetés bevezetése, olyan monopóliumokon vagy szerveken keresztül, melyek egyrészt a versenyre és a tagállamok közötti kereskedelemre alkalmas kereskedelmi termékekkel folytatott ügyletekkel kapcsolatosak, másrészt tényleges szerepet játszanak e kereskedelemben.

Valamint:

A milánói Giudice Conciliatore határoz a költségekről.

Így döntött Luxembourgban, 1964. július 15‑én.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1964. július 15‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: olasz.