A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1991. november 19. (*)

„Irányelv átültetésének elmaradása – A tagállam felelőssége”

A C‑6/90. és C‑9/90. sz. egyesített ügyekben,

a Bírósághoz (a C‑6/90. sz. ügyben) a Pretura di Vicenza (Olaszország) és (a C‑9/90. sz. ügyben) a Pretura di Bassano del Grappa (Olaszország) által az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróság előtt

Andrea Francovich

és

az Olasz Köztársaság,

valamint

Danila Bonifaci és társai

és

az Olasz Köztársaság

között folyamatban lévő eljárásban az EGK‑Szerződés 189. cikkének harmadik bekezdése, valamint a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelv (HL L 283., 23. o.) értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelmek tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: O. Due elnök, Sir Gordon Slynn, R. Joliet, F. A. Schockweiler, F. Grévisse és P. J. G. Kapteyn tanácselnökök, G. F. Mancini, J. C. Moitinho de Almeida, G. C. Rodríguez Iglesias, M. Díez de Velasco és M. Zuleeg bírák,

főtanácsnok: J. Mischo,

hivatalvezető: D. Louterman főtanácsos,

figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:

–       Andrea Francovich és Danila Bonifaci és társai képviseletében Claudio Mondin, Aldo Campesan és Alberto dal Ferro, a vicenzai ügyvédi kamara tagjai,

–       az olasz kormány képviseletében Oscar Fiumara avvocato dello Stato, meghatalmazotti minőségben,

–       a holland kormány képviseletében B. R. Bot, külügyminisztériumi főtitkár, meghatalmazotti minőségben,

–       az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében J. E. Collins, Treasury Solicitor's Department, meghatalmazotti minőségben, segítője: Richard Plender QC,

–       az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében Giuliano Marenco és Karen Banks, a jogi szolgálat tagjai, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,

Andrea Francovich és Danila Bonifaci, az olasz kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, a német kormány (képviseli: Jochim Sedemund, a kölni ügyvédi kamara tagja, meghatalmazotti minőségben) és a Bizottság szóbeli észrevételeinek az 1991. február 27‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának az 1991. május 28‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1       1989. július 9‑i és december 30‑i végzéseivel, amelyek 1990. január 8‑án, illetve 15‑én érkeztek a Bírósághoz, a Pretura di Vicenza (a C-6/90. sz. ügyben) és a Pretura di Bassano del Grappa (a C-9/90. sz. ügyben) az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából az EGK‑Szerződés 189. cikke harmadik bekezdése, valamint a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20-i 80/987/EGK tanácsi irányelv (HL L 283., 23. o.) értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2       Ezek a kérdések az Andrea Francovich és Danila Bonifaci és társai (a továbbiakban: felperesek) és az Olasz Köztársaság közötti jogvitákban merültek fel.

3       A 80/987 irányelv célja, hogy a munkavállalóknak közösségi jogi minimumvédelmet biztosítson a munkáltató fizetésképtelensége esetére, a tagállamokban hatályban lévő kedvezőbb rendelkezések sérelme nélkül. Ennek érdekében speciális garanciákat ír elő a fennálló követelések kifizetésének biztosítására.

4       A 11. cikk értelmében a tagállamok 1983. október 23-ig voltak kötelesek az irányelvnek való megfeleléshez szükséges törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket hatályba léptetni. Mivel az Olasz Köztársaság nem tett eleget ennek a kötelezettségnek, a Bíróság a 22/87. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1989. február 2-án hozott ítéletében (EBHT 1989., 143. o.) megállapította a kötelezettségszegést.

5       A. Francovich, a C-6/90. sz. ügy felperese, a „CDN Elettronica SnC” vállalkozásnál dolgozott Vicenzában, és e címen csak szórványosan kapott bért. Pert indított a Pretura di Vicenza előtt, amely az alperes vállalkozást hozzávetőleg 6 millió LIT megfizetésére kötelezte. A végrehajtási szakaszban a Tribunal de Vicenza mellett működő bírósági végrehajtó sikertelen végrehajtásról állított ki jegyzőkönyvet. A. Francovich ezután arra hivatkozott, hogy az olasz államtól a 80/987 irányelv által meghatározott garanciákra, vagy másodlagosan kártalanításra jogosult.

6       A C-9/90. sz. ügyben Danila Bonifaci és még további harminchárom munkavállaló pert indított a Pretura di Bassano del Grappa előtt, azzal az indokkal, hogy munkavállalóként dolgoztak a „Gaia Confezioni Srl”-nél, amelyet 1985. április 5-én fizetésképtelenné nyilvánítottak. Munkaviszonyuk megszűnésekor a felpereseknek több mint 253 millió LIT összegű követelésük állt fenn, amely összeget egyébként a fizetésképtelen vállalkozásnál tartozásként nyilvántartásba vettek. Több mint öt évvel a fizetésképtelenség kimondása után még semmilyen kifizetést nem kaptak, és a felszámoló tájékoztatása szerint a részükre történő, akárcsak részleges kártérítés is teljesen valószínűtlen. Ennek következtében indítottak a felperesek keresetet az Olasz Köztársaság ellen, annak megállapítása érdekében, hogy tekintettel arra a kötelezettségére, hogy a 80/987 irányelvet 1983. október 23-tól alkalmazza, a legalább az utolsó három hónapra vonatkozó, bérhátralék címén nekik járó tartozás megfizetésére, vagy, másodlagosan kártalanításra köteles.

7       A nemzeti bíróságok ebben az összefüggésben terjesztették elő a Bírósághoz előzetes döntéshozatalra az alábbi, mindkét ügyben azonos kérdéseket:

„1)      A hatályos közösségi jog értelmében az a magánszemély, akit jogsérelem ért amiatt, hogy az állam nem hajtotta végre a 80/987 irányelvet – mely mulasztást a Bíróság ítélete megállapította –, olyan módon követelheti-e ettől az államtól, hogy az tegyen eleget az irányelv kellően pontos és feltétlen rendelkezéseinek hogy a mulasztó tagállammal szemben közvetlenül hivatkozik a közösségi jogszabályokra avégett, hogy megkapja azokat a garanciákat, amelyeket ennek az államnak kellett volna nyújtania, és egyébként pedig kártérítést követelhet-e olyan rendelkezések esetében, amelyekre ilyen közvetlen hatállyal nem bírnak?

2)      A 80/987 tanácsi irányelv 3. és 4. cikkének rendelkezéseit együttesen úgy kell-e értelmezni, hogy abban az esetben, ha valamely állam nem élt azzal a lehetőséggel, hogy a 4. cikkben említett korlátozásokat előírja, ez az állam köteles a munkavállalók követeléseit a 3. cikk szerint kifizetni?

3)      Amennyiben a második kérdésre nemleges a válasz, a Bíróság állapítsa meg azt a minimális garanciát, amit az államnak a 80/987 irányelv értelmében biztosítania kell a jogosult munkavállalónak ahhoz, hogy az őt illető díjazás kifizetése az irányelv teljesítésének legyen tekinthető.”

8       Az alapeljárások tényállásának bővebb kifejtését, az eljárás lefolyását, valamint a Bírósághoz benyújtott írásbeli észrevételeket a tárgyalásra készített jelentés tartalmazza. Az ügy iratainak e részei a továbbiakban csak a Bíróság érveléséhez szükséges mértékben kerülnek ismertetésre.

9       A nemzeti bíróság által feltett első kérdés két problémát vet fel, ezeket egymástól függetlenül érdemes megvizsgálni. A kérdések egyrészt a munkavállalók jogait meghatározó irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatályára vonatkoznak, másrészt az állam felelősségének fennállására és mértékére azon károk tekintetében, amelyek a közösségi jog által előírt kötelezettségeinek megsértéséből származnak.

 A munkavállalók jogait meghatározó irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatályáról

10     A nemzeti bíróság által feltett első kérdés első része arra keres választ, hogy az irányelv munkavállalók jogait meghatározó rendelkezéseit úgy kell-e értelmezni, hogy az érdekeltek az állammal szemben érvényesíthetik ezeket a jogokat a nemzeti bíróságok előtt, amennyiben a végrehajtási intézkedéseket határidőn belül nem hozták meg.

11     Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az a tagállam, amely határidőn belül nem hozza meg az irányelv által előírt végrehajtási intézkedéseket, a magánszemélyekkel szemben nem hivatkozhat arra, hogy saját maga nem tett eleget az irányelvből eredő kötelezettségeinek. Így tehát minden olyan esetben, amikor egy irányelv rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, ezekre a rendelkezésekre hivatkozni lehet az előírt határidőn belül meghozott végrehajtási intézkedések hiányában minden olyan nemzeti rendelkezéssel szemben, ami nem felel meg az irányelvnek, illetve akkor is, ha az irányelv rendelkezései olyan természetűek, hogy a magánszemélyek részére az állammal szemben érvényesíthető jogokat határoznak meg (a 8/81. sz. Becker-ügyben 1982. január 19-én hozott ítélet [EBHT 1982., 53. o.] 24. és 25. pontja).

12     Meg kell tehát vizsgálni, hogy a 80/987 irányelvnek a munkavállalók jogait meghatározó rendelkezései feltétlenek és kellően pontosak-e. Ennek a vizsgálatnak három aspektusra kell kitérnie, nevezetesen meg kell határozni a rendelkezések által meghatározott garancia kedvezményezettjeit, e garancia tartalmát és végül a garancia kötelezettjét. Ebből a szempontból felmerül a kérdés, hogy az államot lehet-e a garancia kötelezettjének tekinteni azon az alapon, hogy nem hozta meg az előírt határidőn belül az átültetéshez szükséges intézkedéseket.

13     Először is, ami a garancia kedvezményezettjeinek meghatározását illeti, megállapítható, hogy az 1. cikk (1) bekezdésének értelmében az irányelvet a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó, a 2. cikk (1) bekezdésének értelmében fizetésképtelen munkáltatókkal szembeni munkavállalói követelések esetén kell alkalmazni, amely rendelkezés pontosan meghatározza azokat a feltételeket, amelyek alapján egy munkáltatót fizetésképtelennek kell tekinteni. A 2. cikk (2) bekezdése a nemzeti jog hatáskörébe utalja a „munkavállaló” és a „munkáltató” fogalmának meghatározását. Végül az 1. cikk (2) bekezdésének értelmében a tagállamok ezen irányelv hatálya alól kivételes esetekben és bizonyos feltételek mellett kizárhatják a munkavállalók bizonyos, az irányelv mellékletében felsorolt kategóriáit.

14     Ezek a rendelkezések kellően pontosak és feltétlenek ahhoz, hogy a nemzeti bíróság el tudja dönteni, hogy egy személyt az irányelv kedvezményezettjének kell-e tekinteni vagy nem. A bíróságnak csupán ellenőriznie kell, egyrészt, hogy az érdekelt személy munkavállaló-e a nemzeti jog alapján, valamint hogy a 1. cikk (2) bekezdése, és az ehhez tartozó I. melléklet alapján nincs-e kizárva az irányelv hatálya alól (e kizárás feltételeire vonatkozóan lásd a fent hivatkozott 22/87. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1989. február 2-án hozott ítélet 18–23. pontját, valamint a C-35/88. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1990. november 8-án hozott ítélet [EBHT 1990., I-3917. o.] 11–26. pontját), másrészt, hogy fennáll-e az irányelv 2. cikkében meghatározott fizetésképtelenség állapota.

15     Másrészt a garancia tartalmára vonatkozóan az irányelv 3. cikke előírja, hogy biztosítani kell a munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó olyan fennálló követelések kifizetését, amelyek a tagállam által meghatározott időpont előtti időszakból származnak, amely időpont meghatározásában a tagállam három lehetőség közül választhat, nevezetesen: a) az az időpont, amikor a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkezik; b) a felmondás időpontja, amikor az érintett munkavállalónak a munkáltató fizetésképtelensége miatti elbocsátás során mondanak fel; c) az az időpont, amikor a munkáltató fizetésképtelensége bekövetkezik, illetve, amikor az érintett munkavállaló munkaszerződése vagy munkaviszonya fizetésképtelenség miatt megszűnik.

16     E döntéstől függően a tagállamnak a 4. cikk (1) és (2) bekezdése alapján lehetősége van a fizetési kötelezettséget az említett cikkben meghatározott, adott esetre alkalmazandó módszerrel kiszámítva három hónapra vagy nyolc hétre korlátozni. Végül ugyanezen cikk (3) bekezdése értelmében a tagállamok megállapíthatják a követelések teljesítését biztosító kötelezettség felső határát, hogy elkerüljék olyan összegek kifizetését, amelyek az irányelv szociális céljait túllépnék. Amikor e lehetőséggel élnek, a tagállamoknak közölniük kell a Bizottsággal azokat a módszereket, amelyek alapján ezt a felső határt meghatározták. Egyébiránt a 10. cikk rögzíti, hogy az irányelv nem érinti a tagállamoknak azt a lehetőségét, hogy megtegyék a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedéseket, és hogy bizonyos körülmények esetén elutasítsák vagy csökkentsék a fizetési kötelezettséget.

17     Az irányelv 3. cikke szerint így a tagállam megválaszthatja azt az időpontot, amelytől kezdve a követelések kifizetésének garanciáját biztosítani kell. Mindemellett, mint ahogy az implicit módon a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is következik (lásd a 71/85. sz. FNV-ügyben 1986. december 4-én hozott ítéletet [EBHT 1986., 3855. o.] és a 286/85. sz., McDermot és Cotter ügyben 1987. március 23-án hozott ítélet [EBHT 1987., 1453. o.] 15. pontját), az a lehetőség, hogy egy tagállam többféle eszköz közül is választhat annak érdekében, hogy elérje az irányelv által előírt eredményt, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a magánszemélyek a nemzeti bíróságokon olyan jogokat érvényesítsenek, amelyeknek tartalma kizárólag az irányelv rendelkezései alapján is kellő pontossággal meghatározhatóak.

18     Jelen esetben az irányelv által megkívánt eredmény a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók követelései kifizetésének garanciája. Nem változtat az előírás pontos és feltétlen jellegén az, hogy a 3. cikk és 4. cikk (1) és (2) bekezdése a tagállamok részére a garancia meghatározásának módjára és összegének korlátozására nézve bizonyos mozgásteret biztosít.

19     Mint ahogy a Bizottság és a felperesek is kifejtették, meg lehet ugyanis határozni az irányelv által előírt minimális garanciát annak az időpontnak az alapulvételével, amely a garanciaintézetnek a legkisebb terhet jelenti. Ez az időpont a munkáltató fizetésképtelenségének bekövetkezése, tekintve, hogy a másik két időpont, nevezetesen a munkavállalónak szóló felmondás közlése és a munkaszerződés vagy munkaviszony megszűnése a 3. cikkben foglalt feltételek alapján szükségszerűen később következik be, mint a fizetésképtelenség, és ennélfogva hosszabb olyan időszakot jelent, amely alatt a követelések kifizetését biztosítani kell.

20     Ami a garancia korlátozásának a 4. cikk (2) bekezdésében említett lehetőségét illeti, megállapítható, hogy ez a lehetőség nem zárja ki a minimális garancia meghatározását. E cikk megfogalmazásából kiderül, hogy tulajdonképpen a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy a munkavállalóknak járó garanciák időtartamát a 3. cikkben meghatározott időpontokat megelőző valamely időszakra korlátozzák. Ezek az időszakok a 3. cikkben említett három időpontra egyenként kerültek meghatározásra olyan módon, hogy minden esetben meg lehet határozni, hogy a tagállam mennyire csökkenthette volna le az irányelv által előírt garanciát az általa választott időpont szerint, ha átültette volna az irányelvet.

21     Ami a 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lehetőséget, amely szerint a tagállamok megállapíthatják a követelések teljesítését biztosító kötelezettség felső határát annak érdekében, hogy elkerüljék olyan összegek kifizetését, amelyek az irányelv szociális céljait túllépnék, illetve a 10. cikket illeti, amely rögzíti, hogy az irányelv nem érinti a tagállamoknak azt a lehetőségét, hogy megtegyék a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedéseket, megjegyzendő, hogy az a tagállam, amely nem tett eleget valamely irányelv átültetésére vonatkozó kötelezettségének, nem zárhatja ki az irányelv által keletkeztetett jogokat azon lehetőség alapján, amellyel a kötelezettség összegét korlátozhatná, amennyiben meghozta volna az irányelv végrehajtásához szükséges intézkedéseket (hasonló lehetőségre az adóügyekben történő visszaélés megelőzése kapcsán lásd a 8/81. sz. Becker-ügyben 1982. január 19-én hozott ítélet [EBHT 1982., 53. o.] 34. pontját).

22     Meg kell tehát állapítani, hogy a kötelezettség tartalmát illetően a kérdéses rendelkezések feltétlenek és kellően pontosak.

23     Végül, a garancia kötelezettjére vonatkozóan az irányelv 5. cikke a következőket írja elő:

„A tagállamok meghatározzák a garanciaintézetek felépítésének, finanszírozásának és működésének részletes szabályait, különös tekintettel a következő alapelvekre:

a)      a garanciaintézetek vagyona a munkáltató vállalati vagyonától elkülönül, és úgy kell kezelni, hogy a fizetésképtelenség miatt folytatott eljárásban ne legyen hozzáférhető;

b)      a munkáltatók hozzájárulnak a finanszírozásához, kivéve, ha azt teljes mértékben az állami hatóságok biztosítják.

c)      a garanciaintézetek fizetési kötelezettségei függetlenek a finanszírozáshoz történő hozzájárulás kötelezettségének teljesítésétől.”

24     Előadták, hogy mivel az irányelv megadja a lehetőséget arra, hogy a garanciaintézeteket teljes egészében az állami hatóságok finanszírozzák, megengedhetetlen, hogy egy tagállam meghiúsíthassa az irányelv érvényesülését arra hivatkozva, hogy a rá háruló pénzügyi terhek egy részét vagy egészét átháríthatta volna másokra.

25     Ez az érvelés elfogadhatatlan. Az irányelv szövegéből kiderül, hogy a tagállam köteles a garanciához kapcsolódó teljes, megfelelő intézményrendszer megszervezésére. Az 5. cikk értelmében a tagállam széles döntési jogkörrel rendelkezik a garanciaintézetek felépítésének, finanszírozásának és működésének területén. Ki kell emelni, hogy a Bizottság által hivatkozott tény, miszerint az irányelv többek között lehetővé teszi, hogy egy ilyen rendszert teljes egészében az állami hatóságok finanszírozzanak, nem jelenti azt, hogy az államot lehetne a követelések kötelezettjének tekinteni. A fizetési kötelezettség a garanciaintézeteket terheli, és csak a garanciarendszer megszervezésére vonatkozó hatáskörét gyakorolva dönthet úgy az állam, hogy a garanciaintézeteket teljes egészében az állami hatóságok finanszírozzák. Ebben az esetben az állam olyan kötelezettséget vállal, ami főszabály szerint nem őt terheli.

26     Ebből következik, hogy még ha az irányelv kérdéses rendelkezései kellően pontosak és feltétlenek is a garancia kedvezményezettjeinek meghatározása és a garancia tartalma szempontjából, ezek az elemek nem elegendőek ahhoz, hogy a magánszemélyek a nemzeti bíróságokon ezekre a rendelkezésekre hivatkozhassanak. Ugyanis ezek a rendelkezések egyrészt nem határozzák meg pontosan a garancia kötelezettjét, másrészt az államot nem lehet pusztán azért kötelezettnek tekinteni, mert nem hozta meg határidőn belül az átültetéshez szükséges intézkedéseket.

27     Az első kérdés első részére az tehát a válasz, hogy a 80/987 irányelvnek a munkavállalók jogait meghatározó rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy az érdekeltek az állammal szemben nem érvényesíthetik ezeket a jogokat a nemzeti bíróságok előtt, amennyiben a végrehajtási intézkedéseket határidőn belül nem hozták meg.

 Az államnak a közösségi jog által előírt kötelezettségei megsértéséből származó károk tekintetében fennálló felelősségéről

28     Az első kérdés második részével a nemzeti bíróság arra szeretne választ kapni, hogy egy tagállam köteles-e megtéríteni a 80/987 irányelv átültetésének elmulasztása miatt a magánszemélyeket ért károkat.

29     A nemzeti bíróság így az államnak a közösségi jog által előírt kötelezettségei megsértéséből származó károk tekintetében fennálló felelőssége meglétének és terjedelmének kérdését veti fel.

30     Ezt a problémát a Szerződés általános rendszerének és alapelveinek fényében kell megvizsgálni.

 a)     Az állam felelősségének elvéről

31     Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EGK-Szerződés olyan sajátos jogrendszert hozott létre, amely a tagállamok jogrendszerébe illeszkedik, és kötelező bíróságaikra nézve, amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is, és a közösségi jog amellett, hogy a magánszemélyekre kötelezettségeket állapít meg, arra is szolgál, hogy számukra jogokat keletkeztessen, amelyek az őket megillető jogok összességének részévé válnak; e jogok nemcsak akkor keletkeznek, amikor a Szerződés ezeket kifejezetten előírja, hanem azokból a kötelezettségekből eredően is, amelyeket a Szerződés egyértelműen rögzít a magánszemélyek, a tagállamok és a közösségi intézmények számára (lásd a 26/62. sz., Van Gend en Loos ügyben 1963. február 5-én hozott ítéletet [EBHT 1963., 3. o.] és a 6/64. sz. Costa-ügyben 1964. július 15-én hozott ítéletet [EBHT 1964., 1141. o.]).

32     Emlékeztetni kell arra is, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból következően a hatáskörükön belül a közösségi jog rendelkezéseit alkalmazó nemzeti bíróságok feladata az, hogy biztosítsák e normák teljes körű hatályosulását, és védjék azokat a jogokat, amelyeket e normák a magánszemélyekre ruháznak (lásd különösen a 106/77. sz. Simmenthal-ügyben 1978. március 9-én hozott ítélet [EBHT 1978., 629. o.] 16. pontját és a C-213/89. sz. Factortame-ügyben 1990. június 19-én hozott ítélet [EBHT 1990., I-2433. o.] 19. pontját).

33     Meg kell állapítani, hogy a közösségi normák teljes érvényesülése kérdésessé válna, és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog tagállamnak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket.

34     A tagállamot terhelő kártérítési kötelezettség lehetősége különösképpen fontos akkor, amikor – mint a jelen esetben – a közösségi normák teljes körű hatályosulása az állam valamely jogi aktusától függ, és ennek következtében a magánszemélyek az adott aktus hiányában nem érvényesíthetik a nemzeti bíróságok előtt a közösségi jog által elismert jogaikat.

35     Ebből következik, hogy az elv, mely szerint az állam felelős a közösségi jog neki betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért, szerves része a Szerződés rendszerének.

36     A tagállamoknak azt a kötelezettségét, hogy ezeket a károkat megtérítsék, a Szerződés 5. cikke is megalapozza, amely szerint a tagállamok kötelesek minden általános vagy különös intézkedést megtenni annak érdekében, hogy biztosítsák a közösségi jog által előírt kötelezettségeik végrehajtását. Márpedig e kötelezettségek közé tartozik az is, hogy megszüntessék a közösségi jog megsértésének jogellenes következményeit (lásd az ESZAK-Szerződés 86. cikkének hasonló rendelkezésével kapcsolatban a 6/60. sz. Humblet-ügyben 1960. december 16-án hozott ítéletet [EBHT 1960., 1125. o.]).

37     Mindezekből következik, hogy a közösségi jog előírja azt az elvet, mely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a magánszemélyeknek okozott azon károkat, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak.

 b)     Az állam felelősségének feltételeiről

38     Bár az állam felelősségét eszerint a közösségi jog írja elő, azok a feltételek, amelyek teljesülése mellett ez kártérítéshez való jogot keletkeztet, az okozott kárt előidéző közösségi jogsértés jellegétől függnek.

39     Amikor, akárcsak a jelen esetben, egy tagállam megsérti a Szerződés 189. cikkének harmadik bekezdése alapján őt terhelő azon kötelezettséget, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen annak érdekében, hogy egy irányelv által előírt eredményt elérjen, akkor e közösségi jogi norma teljes érvényesülése három feltétel teljesülése esetén ír elő kártérítéshez való jogot.

40     E feltételek közül az első az, hogy az irányelv által előírt eredmény a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel. A második feltétel az, hogy e jogok tartalmát az irányelv rendelkezései alapján meg lehessen határozni. Végül a harmadik feltétel az, hogy okozati összefüggés legyen a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

41     Ezek a feltételek elegendőek ahhoz, hogy a magánszemélyek számára kártérítéshez való jogot keletkeztessenek, melynek közvetlen alapja a közösségi jog.

42     E fenntartással, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell az okozott kár következményeit orvosolnia. Közösségi jogszabályok hiányában ugyanis minden tagállam belső jogrendszerének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságot, és meghatározni a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályait, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a teljes körű védelmét, amelyeket a közösségi jog szabályai a jogalanyoknak biztosítanak (lásd az alábbi ítéleteket: a 60/75. sz. Russo-ügyben 1976. január 22-én hozott ítélet [EBHT 1976., 45. o.], a 33/76. sz. Rewe-ügyben 1976. február 16-án hozott ítélet [EBHT 1976., 1989. o.] és a 158/80. sz. Rewe-ügyben 1981. július 7-én hozott ítélet [EBHT 1981., 1805. o.]).

43     Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy a károk megtérítésére vonatkozó, a különböző nemzeti jogszabályok által meghatározott tartalmi és formai követelmények nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tegyék a kártérítés elérését (lásd a közösségi jog rendelkezéseinek megsértésével beszedett adók visszafizetésének hasonló esete vonatkozásában a 199/82. sz. San Giorgio-ügyben 1983. november 9-én hozott ítéletet [EBHT 1983., 3595. o.]).

44     Jelen esetben a Bíróság ítéletben állapította meg, hogy a tagállam megsértette a közösségi jogot azzal, hogy nem ültette át határidőn belül a 80/987 irányelvet. Az ezen irányelv által előírt eredmény az, hogy a munkavállalóknak biztosítva legyen a garancia a díjazásukkal kapcsolatos követeléseik kifizetésére. Amint az az első kérdés első részének vizsgálatából kiderül, e jog tartalma az irányelv rendelkezései alapján meghatározható.

45     Ilyen feltételek mellett az egyes tagállamok bíróságainak feladata, hogy a nemzeti jog felelősségre vonatkozó szabályainak keretein belül biztosítsák a munkavállalók jogát az irányelv átültetésének elmaradása miatt őket ért károk megtérítésére.

46     A nemzeti bíróságnak adott válasz tehát az, hogy az állam köteles megtéríteni a magánszemélyeket ért azon károkat, amelyek a 80/987 irányelv átültetésének elmaradásából származnak.

 A második és a harmadik kérdésről

47     Figyelemmel az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adott válaszra, a második és a harmadik kérdésről nem szükséges határozni.

 A költségekről

48     A Bíróság felé észrevétellel élő olasz, holland és német kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban levő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

(a C‑6/90. sz. ügyben) a Pretura di Vicenza és (a C‑9/90. sz. ügyben) a Pretura di Bassano del Grappa 1989. július 9‑i és december 30‑i végzéseivel hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      A munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20‑i 80/987/EGK tanácsi irányelvnek a munkavállalók jogait meghatározó rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy az érdekeltek az állammal szemben nem érvényesíthetik ezeket a jogokat a nemzeti bíróságok előtt, amennyiben a végrehajtási intézkedéseket határidőn belül nem hozták meg.

2)      A tagállam köteles megtéríteni a magánszemélyeket ért azon károkat, amelyek a 80/987/EGK irányelv átültetésének elmaradásából származnak.

Due

Slynn

Joliet

Schockweiler

Grévisse

Kapteyn

Mancini

Moitinho de Almeida

Rodríguez Iglesias

Díez de Velasco

 

      Zuleeg

Kihirdetve Luxembourgban, az 1991. november 19‑i nyilvános ülésen.

J.‑G. Giraud

 

      O. Due

hivatalvezető

 

      elnök


* Az eljárás nyelve: olasz.