A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1982. január 19.(*)

„Az irányelvek hatálya”

A 8/81. sz. ügyben,

a Bírósághoz a Finanzgericht Münster által az EGK‑Szerződés 177. cikke értelmében benyújtott, az e bíróság előtt

Ursula Becker (független hitelközvetítő, lakóhelye: Münster)

és

a Finanzamt Münster-Innenstadt (a Münster belvárosi adóhivatal)

között folyamatban lévő eljárásban a tagállamok forgalmi adókkal kapcsolatos jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottérték-adó rendszer: egységes adóalap-megállapításról szóló, 1977. május 17‑i 77/388 hatodik tanácsi irányelv 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjára vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: J. Mertens de Wilmars elnök, G. Bosco, A Touffait és O. Due tanácselnökök, P. Pescatore, Mackenzie Stuart, A. O’Keeffe, T. Koopmans, U. Everling, A. Chloros és F. Grévisse bírák,

főtanácsnok: Sir Gordon Slynn,

hivatalvezető: A. Van Houtte,

meghozta a következő

Ítéletet

1       1980. november 27‑i határozatával, amely 1981. január 14‑én érkezett a Bírósághoz, a Finanzgericht Münster az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a tagállamok forgalmi adókkal kapcsolatos jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottérték-adó rendszer: egységes adóalap-megállapításról szóló, 1977. május 17-i 77/388 hatodik tanácsi irányelv (HL L 145., 1. o.) 13. cikke B. része d) pontja 1. alpontjának értelmezésére vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé, annak megállapítása céljából, hogy a fent említett rendelkezés a Németországi Szövetségi Köztársaságban közvetlenül alkalmazandónak minősül-e 1979. január 1-jétől, tekintettel arra, hogy ez a tagállam a végrehajtáshoz szükséges intézkedéseket az előírt határidőn belül nem hozta meg.

 A jogvita előzményei

2       Emlékeztetni kell arra, hogy a hatodik irányelv 1977. május 17-én került elfogadásra, és 1. cikke értelmében a tagállamok kötelesek voltak a szükséges törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket legkésőbb 1978. január 1-jéig elfogadni annak érdekében, hogy a hozzáadottérték-adó rendszerüket összhangba hozzák az irányelv követelményeivel. Mivel több tagállam, köztük a Németországi Szövetségi Köztársaság, nem volt abban a helyzetben, hogy a szükséges kiigazításokat az előírt határidőre elvégezze, ezért a Tanács a tagállamok forgalmi adóra vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló, 1978 június 26-i 78/583 kilencedik irányelvével (HL L 194., 16. o.) e tagállamok számára 1979. január 1-jéig meghosszabbította a hatodik irányelv 1. cikkében előírt határidőt.

3       A Németországi Szövetségi Köztársaság a hatodik irányelv végrehajtását csak az 1979. november 26-i, 1980. január 1-jén hatályba lépett törvénnyel (Bundesgesetzblatt I., 1956. o.) biztosította.

4       Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, hogy az alapeljárás független hitelközvetítői szakmát folytató felperese az 1979. márciustól júniusig terjedő időszakra a forgalmi adóra vonatkozó havi adóbevallásaiban ügyleteinek adómentességét kérte arra hivatkozva, hogy a hatodik irányelv, amelynek 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontja kötelezi a tagállamokat, hogy mentesítsék a hozzáadottérték-adó alól többek között „a hitel nyújtását és közvetítését”, 1979. január 1-je óta már a nemzeti jog részét képezte.

5       Az ügy irataiból kitűnik, hogy a felperes értesítette a Finanzamt-ot forgalmának és az előzetesen felszámított adójának összegéről, miközben hivatkozott az irányelv 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjában előírt adómentességre. Ezért minden esetben „0” összeget vallott be a fizetendő adó és az előzetesen felszámított adó levonása esetében.

6       A Finanzamt nem fogadta el ezeket a bevallásokat, és a kérdéses hónapokra vonatkozó ideiglenes adómegállapításában az akkor még nem módosított nemzeti jogszabályoknak megfelelően hivatalból állapította meg a felperes ügyleteire az előzetesen felszámított adó levonásával a forgalmi adót.

7       Miután panaszát elutasították, ezen adómegállapítások ellen nyújtott be keresetet a felperes a Finanzgericht előtt, hivatkozva az irányelv említett rendelkezésére.

8       A Finanzgericht előtt a Finanzamt azzal védekezett, hogy a kérdéses időszakban a hatodik irányelv még nem került végrehajtásra a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Ezenkívül azzal érvelt, hogy minden tagállam osztja azt az álláspontot, hogy a 13. cikk B. része nem keletkeztet közvetlenül alkalmazandó jogot, mivel e rendelkezés mérlegelési jogkört tart fenn a tagállamok számára.

9       E jogvita eldöntése érdekében a Finanzgericht a következőképpen megfogalmazott kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„A tagállamok forgalmi adókkal kapcsolatos jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottérték-adó rendszer: egységes adóalap-megállapításról szóló, 1977. május 17-i 77/388/EGK hatodik tanácsi irányelv X. címe 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjában foglalt, a hitelközvetítési ügyletek forgalmi adó alóli mentességéről szóló rendelkezése közvetlenül alkalmazandó-e a Németországi Szövetségi Köztársaságban 1979. január 1-jétől?”

10     A Bíróság előtti eljárásban az alapeljárás felperese nem képviseltette magát. Álláspontját a Bizottság támogatta, amely a Bírósághoz benyújtott érvelésében azt kívánta bemutatni, hogy a hatodik irányelv 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjában meghatározott kedvezményt a magánszemélyek érvényesíthetik.

11     Ezzel szemben az alperes hatóság és a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya érvrendszert dolgozott ki annak bemutatására, hogy a kérdéses rendelkezésre nem lehet hivatkozni azon időszak alatt – tudniillik az 1979-es adóévben –, amikor a megfelelő végrehajtási rendelkezések még nem voltak hatályban a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Ugyanezt az álláspontot védte a Francia Köztársaság kormánya is.

 Az ügy érdeméről

12     Az alperes hatóság, a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya és a Francia Köztársaság kormánya nem vitatja, hogy bizonyos esetekben magánszemélyek hivatkozhatnak irányelvi rendelkezésekre, mint ahogy az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is következik, de fenntartják, hogy az alapeljárásban felmerült rendelkezés esetében nem lehet ilyen hatályt elismerni.

13     A francia kormány szerint az adózás területén az irányelvek a különböző nemzeti adórendszerek fokozatos összehangolását szolgálják, és nem ezeknek közösségi adórendszerrel való helyettesítését. Ez a helyzet a hatodik irányelvvel is, amely olyan rendelkezések együttesét tartalmazza, amelyek alkalmazási feltételeinek meghatározása nagymértékben a tagállamok mérlegelésére van bízva. Mivel különösen nagy az ezen irányelvben a tagállamoknak biztosított választási lehetőségek száma, a francia kormány úgy ítéli meg, hogy a tagállamokban a megfelelő nemzeti jogszabályi intézkedések bevezetése előtt az irányelv összességében nem alkalmas semmiféle joghatás kiváltására.

14     Mindenesetre – és ezt az álláspontot osztja a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya szerint is – a 13. cikk rendelkezéseinek semmilyen közvetlen hatályát nem lehet elismerni, figyelembe véve az e cikkben meghatározott mérlegelési jogkört, valamint a döntési és választási lehetőségeket.

15     Az alperes hatóság, a Németországi Szövetségi Köztársaság kormányának támogatásával, ezen kívül felhívja a figyelmet az irányelv által létrehozott adórendszer koherenciájára, és különösen a hozzáadottérték-adóra jellemző adózási láncolatból eredő problémákra. A hatóság szerint a 13. cikk B. része d) pontjának 1. alpontjában találhatóhoz hasonló mentességet nem lehet kiemelni összefüggéseiből anélkül, hogy az adott adórendszer működésének egésze ne sérülne.

16     Ezen érvelések alapján Bíróságnak az irányelvek hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében meg kell vizsgálni az irányelv, valamint a kérdéses adórendszer szintjén felmerült problémát.

 Az irányelvek hatályáról általában

17     A Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése értelmében „az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja”.

18     Ebből a szövegből kitűnik, hogy a címzett tagállamokat az irányelv értelmében eredménykötelezettség terheli, amelynek a magában az irányelvben megállapított határidő lejártáig eleget kell tenni.

19     Ebből következik, hogy minden esetben, amikor az irányelv megfelelően került végrehajtásra, joghatásai az érintett tagállam által hozott alkalmazási intézkedések közvetítésével érik el a magánszemélyeket (a 102/79. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1980. május 6-án hozott ítélet [EBHT 1980., 1473. o.]).

20     Ezzel szemben különleges problémák merülnek fel, ha egy tagállam nem megfelelően hajtotta végre az irányelvet, és különösen abban az esetben, amikor az irányelv rendelkezéseit nem hajtották végre az erre megállapított határidő lejártáig.

21     A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából, és legutóbb az 1979. április 5-én hozott ítéletből (148/78. sz. Ratti-ügy [EBHT 1979., 1629. o.]) az következik, hogy bár a 189. cikk rendelkezései alapján a rendeletek közvetlenül alkalmazandók, és következésképpen természetükből adódóan közvetlen hatállyal bírnak, ebből nem következik az, hogy az e cikkben felsorolt egyéb jogi aktusok soha nem rendelkezhetnek hasonló hatállyal.

22     Az irányelvnek a 189. cikk által elismert kötelező jellegével összeegyeztethetetlen lenne ugyanis annak elvi kizárása, hogy az érintett személyek hivatkozhassanak az abban meghatározott kötelezettségre.

23     Különösképpen azokban az esetekben, amikor a közösség hatóságai irányelvekben kötelezték a tagállamokat arra, hogy meghatározott magatartást kövessenek, ilyen jogi aktus hatékony érvényesülése csorbulna, ha a magánszemélyek nem hivatkozhatnának rá a bíróságok előtt, és a nemzeti bíróságok a közösségi jog tényezőjeként azt nem vehetnék figyelembe.

24     Következésképpen az a tagállam, amely határidőn belül nem hozza meg az irányelv által előírt végrehajtási intézkedéseket, a magánszemélyekkel szemben nem hivatkozhat arra, hogy saját maga még nem tett eleget az irányelvből eredő kötelezettségeinek.

25     Tehát minden olyan esetben, amikor egy irányelv rendelkezései tartalmi szempontból feltétlenek és kellően pontosak, ezekre a rendelkezésekre hivatkozni lehet az előírt határidőn belül meghozott végrehajtási intézkedések hiányában minden olyan nemzeti rendelkezéssel szemben, ami nem felel meg az irányelv rendelkezéseinek, illetve amennyiben az irányelv rendelkezései olyan természetűek, hogy a magánszemélyek részére az állammal szemben érvényesíthető jogokat határoznak meg.

26     A Finanzgericht kérdése arra vonatkozik, hogy megállapítható-e az irányelv 13. cikke B. része d) pontja 1. alpontjának ilyen jellege, mely szerint „az általuk meghatározott feltételek mellett a tagállamok mentesítik az adó alól a következőket, annak érdekében, hogy biztosítsák az ilyen mentességek megfelelő és egyértelmű alkalmazását, valamint, hogy megakadályozzák az adókijátszásokat, az adókikerüléseket és az esetleges visszaéléseket: [...] d) a következő ügyletek: 1. hitel nyújtása és közvetítése [...]”..

 Az irányelv rendszeréről és összefüggéseiről

27     Önmagában véve, és amennyiben meghatározza a mentességet élvező szolgáltatást és személyt, ez a rendelkezés kellően pontos ahhoz, hogy jogalany hivatkozhasson rá és a bíróság alkalmazhassa. Mindemellett meg kell vizsgálni, hogy feltétlennek minősíthető-e a rendelkezés által meghatározott mentességhez való jog, figyelembe véve az irányelv általános rendszerét és a 13. cikk összefüggéseit, valamint annak az adórendszernek a sajátosságait, amelynek keretében alkalmazni kell a mentességet.

28     Ami az irányelv általános rendszerét illeti, először is meg kell vizsgálni az arra a körülményre alapított érvet, hogy a nemzeti bíróság által hivatkozott rendelkezés olyan összehangolást célzó irányelv szerves részét képezi, amely több tekintetben lehetőségeket és választásokat tartalmazó mérlegelési jogkört tart fenn a tagállamoknak.

29     Bár a hatodik irányelv kétségtelenül kisebb vagy nagyobb mérlegelési jogkört biztosít a tagállamoknak egyes rendelkezéseinek végrehajtását illetően, nem tagadható meg a magánszemélyektől az a jog, hogy az irányelv olyan rendelkezéseire hivatkozhassanak, amelyek tárgyuk miatt kiemelhetőek a többi rendelkezés közül, és önmagukban alkalmazhatók. Ez a minimális garancia, melynek kedvezményezettjei az irányelv végrehajtásának elmaradása miatt hátrányt szenvedő jogalanyok, a Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése által a tagállamokra rótt kötelezettségek kötelező jellegéből fakad. E kötelezettséget teljesen megfosztaná hatékonyságától, ha a tagállamok mulasztásukkal semmissé tehetnék még azokat a joghatásokat is, amelyeket az irányelv egyes rendelkezései tartalmuknál fogva kiválthatnának.

30     Ennélfogva a szóban forgó irányelv általános jellegére, vagy a tagállamoknak meghagyott mozgástérre nem lehet annak érdekében hivatkozni, hogy ne válthassanak ki joghatást azok a rendelkezések, amelyekre tárgyuk miatt sikeresen lehetne hivatkozni a bíróság előtt annak ellenére, hogy az irányelv nem került teljes egészében végrehajtásra.

31     Ami a 13. cikk összefüggéseit illeti, az alperes hatóság – a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya és a francia kormány támogatásával – különösen az e cikk B. részének bevezető részében a tagállamoknak fenntartott mérlegelési lehetőségre hívja fel a figyelmet, ahol pontosan meghatározásra kerül, hogy a mentességet „az általuk meghatározott feltételek mellett” állapítják meg a tagállamok, hogy „biztosítsák az ilyen mentességek megfelelő és egyértelmű alkalmazását”, valamint, hogy „megakadályozzák az adókijátszásokat, az adókikerüléseket és az esetleges visszaéléseket”. Az alperes előadja, hogy e rendelkezéseket figyelembe véve a 13. cikk mentességi záradékai nem feltétlenek, tehát nem lehet rájuk hivatkozni azelőtt, hogy az említett feltételek meghatározásra kerülnének.

32     Először is meg kell említeni, hogy az említett „feltételek” egyáltalán nem érintik az előírt mentesség tartalmának meghatározását.

33     Egyrészről az említett „feltételek” az előírt mentességek megfelelő és egyértelmű alkalmazásának biztosítására szolgálnak. Olyan adóalannyal szemben, aki bizonyítani tudja, hogy adójogi helyzete ténylegesen megfelel az irányelv által biztosított mentességek valamely kategóriájának egy tagállam nem hivatkozhat arra, hogy az éppen e mentesség alkalmazásának megkönnyítésére szolgáló rendelkezéseket nem hozta meg.

34     Másrészről, a „feltételek” az adókijátszások, az adókikerülések és esetleges visszaélések megakadályozására vonatkoznak. Az a tagállam, amely nem hozta meg az ehhez szükséges óvintézkedéseket, nem hivatkozhat saját mulasztására annak érdekében, hogy olyan mentesség kedvezményét tagadja meg egy adóalanytól, amelyre az az irányelv értelmében jogosan tarthat igényt, annál is inkább, mivel semmi sem akadályozza az adott államot, hogy az e területre vonatkozó külön rendelkezések hiányában az adókijátszások megakadályozását célzó általános adójogszabályainak rendelkezéseit alkalmazza.

35     Ezért a 13. cikk B. részének bevezető szövegére alapított érvelést el kell vetni.

36     Az alperes hatóság, a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya és a francia kormány emellett a 13. cikk C. részére utal a kérdéses rendelkezésre való hivatkozás lehetőségének kizárása érdekében, melynek szövege a következő: „Választható lehetőségek. A tagállamok megengedhetik adóalanyaiknak, hogy az adózást válasszák a következő esetekben: [...] b) a B. rész d), [...] pontja szerinti ügyletek […]. A tagállamok korlátozhatják e választási lehetőség terjedelmét és meghatározzák gyakorlásának módjait.”

37     A német kormány hangsúlyozza, hogy „fenntartották a tagállamoknak” az ezen rendelkezés által előírt választási lehetőséget, és hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság csak a végrehajtási törvény 9. cikkében élt ezzel a lehetőséggel. Nem lenne elfogadható e törvényes választási lehetőség elébe vágni. Figyelembe véve ezt a tagállamoknak fenntartott hatáskört, és ennek keretén belül annak lehetőségét, hogy korlátozzák a választási lehetőség terjedelmét és meghatározzák gyakorlásának módjait, a rendelkezés, amelyre az alapeljárás felperese hivatkozik, nem minősíthető feltétlen szabálynak.

38     Ez az érvelés a 13. cikk C. része hatályának téves értékelésén alapul. Az e rendelkezés által biztosított lehetőség értelmében a tagállamok megadhatják az irányelvben előírt mentesség kedvezményezettjeinek annak lehetőségét, hogy lemondjanak a mentességről, akár minden esetben, akár korlátozott területen, akár a gyakorlás módjának meghatározásával. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az idézett rendelkezés szerint ha a tagállam él ezzel a lehetőséggel, akkor az e feltételek mellett meglévő választási lehetőségek közüli választás joga kizárólag az adóalanyt illeti, és nem az államot.

39     Ebből az következik, hogy a 13. cikk C. része a legkevésbé sem hatalmazza fel a tagállamokat a B. részben előírt mentességek bármilyen feltételhez kötésére vagy korlátozására; az államoknak egyszerűen csak azt a hatáskört tartja fenn, kisebb vagy nagyobb mértékben, hogy e mentesség kedvezményezettjeinek lehetővé tegye, hogy ők maguk válasszák az adózást, ha úgy ítélik meg, hogy ez áll érdekükben.

40     Ennélfogva a rendelkezés, amelyre az alperes hatóság és a német kormány hivatkozott a mentesség feltételes jellegének bizonyítása céljából, nem releváns az olyan adóalany helyzete vonatkozásában, aki kinyilvánította arra irányuló szándékát, hogy az irányelvben előírt mentességet igénybe vegye, mivel ezen szándék kinyilvánítása szükségszerűen kizárja a 13. cikk C. részében biztosított választási lehetőség érvényesítését.

 A hozzáadottérték-adó rendszeréről

41     Az alperes hatóság – a Németországi Szövetségi Köztársaság kormányának támogatásával – a 13. cikk B. része d) pontjának 1. alpontjára való hivatkozás lehetőségének kizárása érdekében részletesen kidolgozott érveket hoz fel, amelyeket a kérdéses adórendszer sajátosságaira alapoz, nevezetesen a hozzáadottérték-adó tipikus láncolatjellegére, mely az adólevonás mechanizmusából ered. A hatóság szerint ennek a láncolatnak a mentességgel való megszakítása kedvezőtlenül érintheti mind a mentesség kedvezményezettjét, mind a láncolatban előtte és utána található adóalanyokat. Ezenfelül a Finanzamt felhívja a figyelmet az adóhatóságok nehézségekre, amelyeket az okozhat számukra, hogy az irányelv rendelkezéseit úgy alkalmazzák, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok kiigazítása nem történt meg.

42     Ebben az összefüggésben a hatóság elsősorban azt állítja, hogy az adott körülmények között az irányelvben előírt mentesség kedvezőtlenül érintheti magát a kedvezményezettet is minden olyan esetben, amikor szolgáltatást nyújt olyan adóalanyoknak, akik megfelelnek a levonás feltételeinek. Ugyancsak hátrányosan érintheti a jogosultat a tárgyi eszközöket és beruházásokat érintő levonások módosítása, amely az irányelv 20. cikke értelmében öt éves időtartamra lehetséges. A hatóság ezenfelül azokra a nehézségekre is felhívja a figyelmet, amelyeket az irányelv 22. cikke (3) bekezdésének b) pontjában meghatározott, a számlák kiállítására vonatkozó rendelkezések alkalmazása eredményezhet, amelyek értelmében az adóköteles szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó számlán külön kell szerepelnie a hozzáadottérték-adó összegének. A 21. cikk 1. pontjának c) alpontja szerint ilyen adókimutatás az adómentes szolgáltatásnyújtásra vonatkozóan önálló adókötelezettséget keletkeztetne; az e rendelkezés értelmében fizetendő adót a szolgáltatatás kedvezményezettje a 17. cikk (2) bekezdése alapján semmilyen körülmények között nem vonhatja le mint előzetesen felszámított adót. A mentesség biztosítása tehát jelentős hátrányt jelentene azon hitelközvetítőknek, akik olyan a számlát állítottak ki, amelyen szerepelt az adó összege.

43     A hatóság különösen az abból a tényből származó zavarokat hangsúlyozza, hogy a mentességet utólag is lehet kérni, ez pedig a mentesség kedvezményezettjével üzleti kapcsolatban álló adófizetőket hátrányosan érinti, akár előtte, akár utána találhatóak a láncolatban.

44     E tekintetben meg kell említeni, hogy az irányelv rendszeréből egyrészről az következik, hogy ha a kedvezményezettek élnek a mentességgel, szükségszerűen lemondanak az előzetesen felszámított adó levonásának jogáról, másrészről az, hogy miután éltek a mentességgel, nincsenek abban a helyzetben, hogy utólag átháríthassanak bármilyen terhet, aminek eredményeként elvileg érintetlenek maradnak harmadik személyek jogai.

45     Úgy tűnik tehát, hogy nem megalapozottak az alperes hatóság és a német kormány által felhozott érvek, amelyeket a hozzáadottérték-adó áthárítása rendes menetének megzavarására alapítottak, abban az esetben, amikor az adóalany kinyilvánította szándékát, hogy élni kíván az irányelvben előírt mentességgel és vállalja döntésének következményeit.

46     Végezetül azzal az érvvel kapcsolatban, amelyet a hatóság arra alapított, hogy zavart okozhat az adóalanyok által az irányelv alapján utólagosan kért mentesség, meg kell állapítani, hogy ez a kifogás nem releváns abban az esetben, amikor az adóalany a mentesség kedvezményét az adóbevallásának benyújtásával egyidőben kéri, és ezért nem számított fel adót azoknak, akiknek szolgáltatást nyújtott, aminek eredményeként érintetlenek maradnak harmadik személyek jogai.

47     Az általánosabb jellegű ügyviteli zavarokkal kapcsolatban, amelyek abból adódnak, hogy az irányelvben előírt mentességet úgy alkalmazzák, hogy az adójogszabályokat és az ügyviteli gyakorlatot még nem igazították a közösségi jogból eredő új tényezőkhöz, elegendő megjegyezni, hogy ha ilyen nehézség előfordul, az a tagállam azon mulasztásának következménye, hogy kérdéses irányelvet az előírt határidőn belül nem hajtotta végre. Az ebből adódó következményeket a hatóságoknak kell viselniük, és nem háríthatók át azokra az adóalanyokra, akik olyan pontosan meghatározott kötelezettségre hivatkoznak, amely a közösségi jog értelmében 1979. január 1-je óta terheli az államot.

48     Az előzőekből következik, hogy az irányelv tárgyát képező adórendszerre alapított érvelést szintén el kell utasítani.

49     A feltett kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a tagállamok forgalmi adókkal kapcsolatos jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottérték-adó rendszer: egységes adóalap-megállapításról szóló, 1977. május 17-i 77/388 hatodik tanácsi irányelv 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjában előírt, a hitelközvetítési ügyletek forgalmiadó-mentességével kapcsolatos rendelkezésre, az irányelv végrehajtásának hiányában, 1979. január 1-jétől hivatkozhatott az a hitelközvetítő, aki nem hárította át ezt az adót, és az állam nem hivatkozhat vele szemben a végrehajtás elmaradására.

 A költségekről

A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya, a Francia Köztársaság kormánya, az Európai Közösségek Tanácsa és Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a Finanzgericht Münster 1980. november 27‑i végzésével hozzá intézett kérdésre válaszolva a következőképpen határozott:

A tagállamok forgalmi adókkal kapcsolatos jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottérték-adó rendszer: egységes adóalap-megállapításról szóló, 1977. május 17‑i 77/388 hatodik tanácsi irányelv 13. cikke B. része d) pontjának 1. alpontjában előírt, a hitelközvetítési ügyletek forgalmiadó-mentességével kapcsolatos rendelkezésre, az irányelv végrehajtásának hiányában, 1979. január 1‑jétől hivatkozhatott az a hitelközvetítő, aki nem hárította át ezt az adót, és az állam nem hivatkozhat vele szemben a végrehajtás elmaradására.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1982. január 19‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: német.