A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1996. március 5. (*)

„A közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve – A nemzeti jogalkotónak betudható jogsértések – Az állami felelősség feltételei – A kártérítés mértéke”

A C‑46/93. és C‑48/93. sz. egyesített ügyekben,

a Bundesgerichtshof (C‑46/93.) és a High Court of Justice, Queen's Bench Division, Divisional Court (C‑48/93.) által az EGK-Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróságok előtt

a Brasserie du pêcheur SA

és

a Bundesrepublik Deutschland,

valamint

The Queen

és

a Secretary of State for Transport

ex parte: Factortame Ltd és társai

között folyamatban lévő eljárásokban a közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve értelmezésére vonatkozó két előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: G. C. Rodríguez Iglesias (előadó) elnök, C. N. Kakouris, D. A. O. Edward és G. Hirsch tanácselnökök, G. F. Mancini, F. A. Schockweiler, J. C. Moitinho de Almeida, C. Gulmann és J. L. Murray bírák,

főtanácsnok: G. Tesauro,

hivatalvezető: H. von Holstein, hivatalvezető‑helyettes, és H. A. Rühl főtanácsos,

figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:

–       a Brasserie du pêcheur SA képviseletében H. Büttner ügyvéd, Karlsruhe,

–       a C‑48/93. sz. ügy 1–36. és 38–84. felperesei képviseletében D. Vaughan és G. Barling QC, valamint D. Anderson barrister, S. Swabey solicitor megbízásából,

–       a C‑48/93. sz. ügy 85–97. felperesei képviseletében N. Green barrister, N. Horton solicitor megbízásából,

–       a C‑48/93. sz. ügy 37. felperese képviseletében N. Forwood QC, és P. Duffy barrister, Holman Fenwick & Willan solicitors megbízásából,

–       a német kormány képviseletében E. Röder, Szövetségi Gazdasági minisztériumi tanácsos, meghatalmazotti minőségben, segítője: J. Sedemund ügyvéd, Köln,

–       az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében J. E. Collins, Assistant Treasury Solicitor, meghatalmazotti minőségben, segítői: S. Richards, C. Vajda, és R. Thompson barristers,

–       a dán kormány képviseletében J. Molde, a Külügyminisztérium tanácsosa, meghatalmazotti minőségben,

–       a spanyol kormány képviseletében eljáró A. J. Navarro González, közösségi intézményi és jogi ügyek koordinációs osztályának igazgatója, meghatalmazotti minőségben, valamint R. Silva de Lapuerta és G. Calvo Díaz abogados del Estado,

–       a francia kormány képviseletében J.‑P. Puissochet, a Külügyminisztérium jogi osztályának igazgatója, meghatalmazotti minőségben és C. de Salins, a Külügyminisztérium jogi osztályának igazgatóhelyettese,

–       az ír kormány képviseletében M. A. Buckley, Chief State Solicitor, meghatalmazotti minőségben,

–       a holland kormány képviseletében A. Bos, a Külügyminisztérium jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben,

–       az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében C. Timmermans, a jogi szolgálat helyettes igazgatója, J. Pipkorn jogtanácsos és C. Docksey, a jogi szolgálat munkatársa, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,

a Brasserie du pêcheur SA (képviselik: H. Büttner és P. Soler‑Couteaux, a strasbourgi ügyvédi kamara tagjai), a C‑48/93. sz. ügy 1–36. és 38–84. felperesei (képviselik őket: D. Vaughan, G. Barling, D. Anderson és S. Swabey), a C‑48/93. sz. ügy 85–97. felperesei (képviseli őket: N. Green), a C‑48/93. sz. ügy 37. felperese (képviselik: N. Forwood és P. Duffy), a német kormány (képviseli: J. Sedemund), az Egyesült Királyság Kormánya (képviselik: Sir N. Lyell QC, Attorney General, valamint S. Richards, C. Vajda és J. E. Collins), a dán kormány (képviseli: P. Biering, a külügyminisztérium jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben), a görög kormány (képviseli: F. Georgakopoulos helyettes államtanácsos, meghatalmazotti minőségben), a spanyol kormány (képviselik: R. Silva de Lapuerta és G. Calvo Díaz), a francia kormány (képviseli: C. de Salins), a holland kormány (képviseli: J. W. de Zwaan, a külügyminisztérium helyettes jogi tanácsosa, meghatalmazotti minőségben) és a Bizottság (képviselik: C. Timmermans, J. Pipkorn és C. Docksey) szóbeli észrevételeinek a 1994. október 25‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának az 1995. november 28‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1       1993. január 28‑i és 1992. november 18‑i végzéseivel, amelyek 1993. február 17‑én és 1993. február 18‑án érkeztek a Bírósághoz, a Bundesgerichtshof (a C‑46/93. sz. ügyben) és a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court (a C‑48/93. sz. ügyben) az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkért fennálló tagállami felelősség elve értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2       E kérdések egyrészről a Brasserie du pêcheur társaság (a továbbiakban: Brasserie du pêcheur) és a Németországi Szövetségi Köztársaság között, másrészről a Factortame Ltd. és társai (a továbbiakban: Factortame és társai) és Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága között folyamatban lévő két eljárásban merültek fel.

 A C-46/93. sz. ügy

3       A kérdést előterjesztő bíróság előtt tett nyilatkozata alapján a Schiltigheim-i (Elzász) székhelyű francia társaság, a Brasserie du pêcheur 1981 végén németországi sörexportjának beszüntetésére kényszerült, mivel az illetékes német hatóságok szerint az általa előállított sör nem felelt meg az 1952. március 14-i Biersteuergesetz (a söradóról szóló törvény, BGBI. I. 149. o.) 1976. december 14-i változata szerinti (BGBI. I. 3341 oldal, a továbbiakban: BStG) 9. és 10. cikkében meghatározott tisztasági követelményeknek.

4       A Bizottság, mivel álláspontja szerint ezek a rendelkezések ellentétesek voltak az EGK-Szerződés 30. cikkével, kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárást kezdeményezett a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen a más tagállamokban jogszerűen, más módon előállított „Bier” (sör) elnevezés alatti forgalmazásának, illetve az adalékanyagokat tartalmazó sörök importjának tilalma miatt. A Bíróság a 178/84. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletében (EBHT 1987., 1227. o.) a Szerződés 30. cikkével összeegyeztethetetlennek ítélte a német törvényeknek nem megfelelő, más tagállamokból származó sörök forgalmazásának tilalmát.

5       A Brasserie du pêcheur ezt követően keresetet indított a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen az 1981. és 1987. közötti importkorlátozás miatt elszenvedett károk megtérítési iránt, kártérítési követelésként pedig 1 800 000 DM összeget jelölt meg, amely tényleges kárának egy részét jelentette.

6       A Bundesgerichsthof e vonatkozásban a Bürgerliches Gesetzbuch (német polgári törvénykönyv, a továbbiakban: BGB) 839. cikkére és a Grundgesetz (Alaptörvény, a továbbiakban: GG) 34. cikkére hivatkozik. A BGB 839. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint: „Minden tisztviselő, aki szándékosan vagy gondatlanul megszegi feladatából eredő kötelezettségeit harmadik személy vonatkozásában, köteles a harmadik személynek így okozott kárt megtéríteni.” A GG 34. cikke alapján: „Ha egy közfeladatot ellátó személy a feladatából származó kötelezettségét megszegi harmadik személy vonatkozásában, a felelősség alapvetően az államot vagy azt a testületet terheli, amelynek szolgálatában áll.”

7       E két rendelkezésből együttesen az következik, hogy az állam felelősségéhez az szükséges, hogy a harmadik személyt a megszegett kötelezettség által érintettnek lehessen tekinteni, ez pedig azt feltételezi, hogy az állam csak olyan kötelezettség megszegéséért felel, amely harmadik személlyel szemben áll fenn. Márpedig, amint azt a Bundesgerichtshof hangsúlyozza, a nemzeti jogalkotó által a BStG-ben megjelölt feladatok mindenkire vonatkoznak, és nem valamely személyre vagy a személyek egy csoportjára, akit vagy akiket a fenti rendelkezések értelmében vett „harmadik személynek” lehetne tekinteni.

8       Ebben az összefüggésben a Bundesgerichtshof előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      Az a közösségi jogi elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó-e abban az esetben is, amikor a jogsértés abból a tényből ered, hogy egy parlament által elfogadott törvényt nem igazítottak hozzá a magasabb szintű közösségi jogi normához (a jelen esetben a Biersteuergesetz 9. és 10. cikkét nem igazították hozzá az EGK-Szerződés 30. cikkéhez)?

2)      A nemzeti jogrendszer a kártérítéshez való esetleges jogot alávetheti-e ugyanazon korlátozásoknak, mint amelyek egy magasabb szintű nemzeti jogszabály valamely törvény által történő megsértése esetén alkalmazandóak, mint például abban az esetben, ha egyszerű szövetségi törvény a Németországi Szövetségi Köztársaság Grundgesetzébe ütközik?

3)      A nemzeti jogrendszer függővé teheti-e a kártérítéshez való jogot a hozzáigazítás elmulasztásáért felelős állami szervek vétkességétől (a szándékosságtól vagy a gondatlanságtól)?

4)      Ha az első kérdésre adott válasz igenlő és a második kérdésre adott válasz nemleges:

a)      A nemzeti jog alapján fennálló kártérítési kötelezettség korlátozható-e jogszabályi rendelkezés által védett bizonyos egyéni javakban – például a tulajdonban – okozott károkra, avagy átfogóan valamennyi vagyoni hátrányt orvosolni kell, ideértve az elmaradt hasznot is?

b)      A kártérítési kötelezettség kiterjed-e azon károk megtérítésére, amelyek az Európai Bíróság178/84. sz. ügyben 1987. március 12-én hozott ítélete előtt keletkeztek, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a Biersteuergesetz 10. cikke megsértette a magasabb szintű közösségi rendelkezéseket?”

 A C-48/93. sz. ügy

9       1988. december 16-án a Factortame és társai, melyek egyaránt magánszemélyek és az angol jog hatálya alá tartozó társaságok, valamint a társaságok vezető tisztségviselői és részvényesei, keresetet nyújtottak be a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court elé (a továbbiakban: Divisional Court) arra hivatkozva, hogy a Merchant Shipping Act 1988 (a kereskedelmi hajózásról szóló 1988. évi törvény) II. része összeegyeztethetetlen a közösségi joggal, és különösen az EGK-Szerződés 52. cikkével. Ez a törvény 1988. december 1-jén lépett hatályba, 1989. március 31-ig tartó átmeneti időszak fenntartásával. Az angol halászhajók új lajstromozási rendszerét állította fel és a lajstromozás feltételéül, az Egyesült Királyságban már lajstromozott hajókat illetően is, bizonyos feltételeket állapított meg a tulajdonosok állampolgársága, lakóhelye és állandó lakóhelye tekintetében. Az új lajstromozási feltételeknek meg nem felelő hajók halászati jogát megvonták.

10     A Divisional Court által feltett kérdésekre válaszolva, a Bíróság a C-221/89. sz. Factortame II-ügyben 1991. július 25-én hozott ítéletében (EBHT 1991., I-3905. o.) megállapította, hogy a közösségi joggal ellentétesek az Egyesült Királyság által bevezetett lajstromozási rendszernek a hajótulajdonosok vagy üzemeltetők állampolgárságára, lakóhelyére és állandó lakóhelyére vonatkozó követelményei, de a közösségi joggal nem ellentétes a lajstromozás azon feltétele, mely szerint a hajók üzemeltetését, valamint működésük irányítását és ellenőrzését az Egyesült Királyság területéről kell ellátni.

11     1989. augusztus 4-én a Bizottság kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indított az Egyesült Királyság ellen. Ezzel párhuzamosan ideiglenes intézkedések elrendelését kérte a fent említett állampolgárságra vonatkozó feltételek felfüggesztésére vonatkozóan azon az alapon, hogy ezek ellentétesek az EGK-Szerződés 7., 52., és 221. cikkével. A Bíróság elnöke a 246/89. R. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1989. október 10-én hozott végzéssel (EBHT 1989., 3125. o.) helyt adott e felfüggesztés iránti kérelemnek. A végzés végrehajtásaként az Egyesült Királyság a lajstromozási rendszert módosító rendelkezéseket fogadott el 1989. november 2-i hatállyal. A Bíróság a 246/89. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1991. október 4-én hozott ítéletében (EBHT 1991., I-4585. o.) megerősítette, hogy a kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetben vitatott lajstromozási feltételek ellentétesek voltak a közösségi joggal.

12     Időközben, 1991. október 2-án, a Divisional Court végzésével érvényt kívánt szerezni a Bíróság fent hivatkozott, 1991. július 25-i ítéletének, és egyben felhívta a felpereseket kártérítési kérelmük pontosítására. Ezt követően a felperesek részletesen előadták a felhozott különböző kártérítési követeléseiket, amelyek a szóban forgó törvény hatálybalépésétől, 1989. április 1-jétől, annak 1989. november 2-án történt hatályon kívül helyezéséig terjedő időszakban felmerült költségeiket és elszenvedett veszteségeiket tartalmazta.

13     Végül a Divisional Court 1992. november 18-i végzésével felhatalmazta a C-48/93. sz. ügy alapeljárásának 37. felperesét, a Rawlings (Trawling) Ltd-t, hogy kártérítési kérelmét úgy módosítsa, hogy az tartalmazzon a hatóságok alkotmányellenes magatartása miatti „büntető jellegű” kártérítési igényt (exemplary damages for unconstitutional behaviour).

14     Ebben az összefüggésben a Divisional Court előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      A jelen ügy minden körülményére tekintettel, vagyis ha:

a)      valamely tagállam jogszabálya feltételeket határozott meg a halászhajók tulajdonosainak és üzemben tartóinak, valamint a hajótulajdonos társaságok vezető tisztségviselőinek és részvényeseinek állampolgársága, lakóhelye és állandó lakóhelye vonatkozásában,

és

b)      ezeket a feltételeket a Bíróság (a C-221/89. és a C-246/89. sz. ügyekben) ellentétesnek ítélte az EGK-Szerződés 5., 7., 52., és 221. cikkével,

a közösségi jog az EGK-Szerződést érintő, fent említett valamennyi jogsértés vagy egyes jogsértések eredményeként felmerült károk tekintetében biztosítja-e a kár tagállam által történő megtérítésére vonatkozó igényt az ilyen típusú hajók tulajdonosainak és üzemben tartóinak, valamint a hajótulajdonos társaságok vezető tisztségviselőinek és/vagy részvényeseinek?

2)      Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén melyek azok a kritériumok, amelyek alkalmazását a közösségi jog adott esetben a nemzeti bíróság számára előírja az alábbiakból álló kártérítés megállapítása céljából:

a)      a költségek és/vagy az elmaradt haszon és/vagy a szokásos bevételek a fenti követelmények hatálybalépésétől kezdődő időszakra, amely időszak alatt a hajóknak a kikötőkben kellett horgonyozniuk, új halászati megrendeléseket kellett szerezniük és/vagy más helyen kellett megpróbálniuk lajstromozást szerezni,

b)      a hajóknak, alkatrészeiknek, illetve a hajótulajdonos társaságok részvényeinek áron aluli értékesítéséből származó károk,

c)      óvadéknyújtási kötelezettségből, bírságfizetésből és az állítólagos jogsértések miatti jogi költségek megfizetéséből eredő veszteségek a hajóknak a nemzeti lajstromból való törlésével kapcsolatban,

d)      ezeknek a személyeknek a hajóbirtoklás és -üzemeltetés ellehetetlenüléséből eredő veszteségei,

e)      a korábban nyújtott szolgáltatásokért járó ellenszolgáltatás kiesése;

f)      a fenti veszteségek csökkentésének kísérletére tett költségek;

g)      adott esetben a büntető jellegű kártérítés?”

15     Az alapeljárás tényállása, valamint a Bírósághoz benyújtott észrevételek és az eljárás részletesebb bemutatását a tárgyalásra készített jelentés tartalmazza. Az ügy iratainak e részei a továbbiakban csak Bíróság érveléséhez szükséges mértékben kerülnek ismertetésre.

 Az állam felelősségéről a nemzeti jogalkotó közösségi joggal ellentétes cselekményeiért és mulasztásaiért (az első kérdés mind a C-46/93., mind a C‑48/93. sz. ügyben)

16     Mindkét nemzeti bíróság első kérdése lényegében arra irányul, hogy az az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó-e abban az esetben, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be.

17     Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a C-6/90. és C-9/90. sz., Francovich és társai ügyben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I 5357. o.) 37. pontjában már megállapította, hogy a közösségi jog előírja azt az elvet, mely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a magánszemélyeknek okozott azon károkat, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak.

18     A német, ír és holland kormány szerint az elv, mely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a magánszemélyeknek okozott károkat, csak a nem közvetlenül alkalmazandó rendelkezések megsértése esetén alkalmazható. A fent hivatkozott Francovich-ítéletben a Bíróság egyszerűen csak egy joghézagot kívánt megszüntetni a magánszemélyek jogvédelmének rendszerében. Amennyiben a közösségi jog közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseiből származó joguk érvényesítésére vonatkozó kereseti jogot elismeri nemzeti joguk, egyáltalán nem szükséges biztosítani számukra közvetlenül a közösségi jogon alapuló kártérítésre vonatkozó jogot az ilyen rendelkezések megsértése esetére.

19     Ezt az érvelést nem lehet elfogadni.

20     A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis a magánszemélyek részére biztosított azon lehetőség, hogy a nemzeti bíróságok előtt közvetlenül hivatkozhatnak a Szerződés közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseire, csak minimális védelmet jelent, és önmaga nem biztosítja a Szerződés teljes és maradéktalan alkalmazását (lásd különösen az 168/85. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1986. október 15-én hozott ítélet [EBHT 1986., 2945. o.] 11. pontját, a C-120/88. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-621. o.] 10. pontját, a C-119/89. sz. Bizottság kontra Spanyolország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-641. o.] 9. pontját). Ez a lehetőség, melynek célja a közösségi jog rendelkezéseinek elsőbbségét biztosítani a nemzeti rendelkezésekkel szemben, nem minden esetben alkalmas a közösségi jog által a magánszemélyekre ruházott jogok jelentette előnyök biztosítására, és különösen annak megakadályozására, hogy őket kár érje e jog egy tagállamnak betudható megsértéséből. Márpedig, amint az a Francovich és társai ügyben hozott ítélet 33. pontjából következik, a közösségi jog teljes érvényesülése kérdésessé válna, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog megsértése következtében jogsérelem éri őket.

21     Ez a helyzet abban az esetben, amikor egy magánszemély, akit sérelmesen érint egy irányelv átültetésének hiánya, és aki ezen irányelv rendelkezéseire – mivel azok nem kellően pontosak és feltétlenek – nem hivatkozhat közvetlenül a nemzeti bíróság előtt, kártérítés iránti keresetet indít a kötelezettségét megszegő állam felelősségének megállapítása iránt a Szerződés 189. cikke harmadik bekezdésének megsértése miatt. Ilyen – a fent hivatkozott Francovich és társai ügyben is fennálló – körülmények között a kártérítés célja, hogy az irányelv kedvezményezettjei számára megszűntesse az irányelv tagállam általi átültetésének hiányából eredő káros következményeket.

22     Ez a helyzet abban az esetben is, amikor egy közösségi rendelkezés által a magánszemélyekre közvetlenül ruházott olyan jogok sérülnek, amelyekre hivatkozhatnak a magánszemélyek a nemzeti bíróságok előtt. Ebben az esetben a kártérítéshez való jog szükségszerű következménye azon közösségi rendelkezések közvetlen hatályának, amelyeknek megsértésével a kárt okozták.

23     A jelen esetben nyilvánvaló, hogy a kérdéses közösségi rendelkezések, nevezetesen a Szerződés 30. cikke a C-46/93. sz. ügyben és az 52. cikk a C-48/93. sz. ügyben közvetlen hatállyal rendelkeznek, abban az értelemben, hogy olyan jogokat ruháznak a magánszemélyekre, amelyekre azok közvetlenül hivatkozhatnak a nemzeti bíróságok előtt. E rendelkezések megsértése esetében helye lehet kártérítésnek.

24     Emellett a német kormány azt állítja, hogy a magánszemélyek általános kártérítési jogát csak jogalkotás útján lehet megállapítani, és hogy ilyen jog bírói úton történő elismerése összeegyeztethetetlen lenne a Közösségi intézmények és a tagállamok közötti hatáskörmegosztással, valamint a Szerződés által létrehozott intézményi egyensúllyal.

25     E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az állam közösségi jog alapján fennálló kötelezettségeinek megsértésével okozott károkért való felelősségének fennállása és annak terjedelme a Szerződés értelmezését érinti, és így a Bíróság hatáskörébe tartozik.

26     A jelen esetben, akárcsak a fent hivatkozott Francovich és társai ügyben hozott ítéletben, az értelmezésre vonatkozó kérdést a nemzeti bíróságok a Szerződés 177. cikke alapján terjesztették a Bíróság elé.

27     Mivel a Szerződés nem tartalmaz a közösségi jog tagállamok általi megsértésének következményeit kifejezetten és pontosan szabályozó rendelkezéseket, a Bíróságnak kell – a 164. cikkel ráruházott, a Szerződés értelmezése és alkalmazása során a jog tiszteletben tartásának biztosítására vonatkozó feladatát ellátva – ilyen kérdésről az általánosan elfogadott értelmezési szabályok, különösen a közösségi jogrendszer alapelvei és adott esetben a tagállamok jogrendszereinek közös általános elvei szerint döntenie.

28     Egyébként a Szerződés 215. cikkének második bekezdése a tagállamok jogában közös általános elvekre utal a Közösség szerződésen kívüli felelőssége esetében, amely az intézményei vagy alkalmazottai által feladataik teljesítése során okozott károk miatt áll fenn.

29     A Közösségnek a Szerződés 215. cikkében kifejezetten meghatározott szerződésen kívüli felelőssége a tagállamok jogrendszereiben ismert általános elv kifejezése, amely szerint egy jogellenes cselekmény vagy mulasztás a kár megtérítésének kötelezettségét vonja maga után. Ez a rendelkezés a hatóságok azon kötelezettségét is tükrözi, hogy a feladataik teljesítése során okozott károkat megtérítsék.

30     Továbbá arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a nemzeti jogrendszerekben az állami felelősség jogi rendszerét nagy részben a bíróságok fejlesztették ki.

31     Az előzőekre is figyelemmel, a Bíróság már megállapította a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 35. pontjában, hogy az elv, mely szerint az állam felelős a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott kárért, szerves része a Szerződés rendszerének.

32     Ebből következik, hogy az elv érvényes a közösségi jog tagállam általi bármilyen megsértésére, függetlenül attól, hogy az állam melyik szerve felelős a cselekményért vagy mulasztásért.

33     Továbbá, tekintettel a közösségi jogrendszer alapját képező, a közösségi jog alkalmazásának egységességére vonatkozó követelményre (lásd különösen a C-143/88. és C-92/89. sz. Zuckerfabrik-ügyben 1991. február 21-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-415. o.] 26. pontját), a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott károk megtérítésének kötelezettsége nem függhet a hatáskörök hatalmi ágak közötti megosztására vonatkozó belső szabályoktól.

34     E tekintetben ki kell emelni, hogy – amint arra a főtanácsnok indítványának 38. pontjában rámutat – a nemzetközi jogban az államot, amennyiben felelőssége megállapításra kerül egy nemzetközi kötelezettségvállalás megsértéséből adódóan, ugyancsak egységként kell kezelni, tekintet nélkül arra, hogy a kár a jogalkotónak, az igazságszolgáltatásnak vagy a végrehajtó hatalomnak tudható be. Ez még inkább érvényes a közösségi jogban, ahol minden állami szervnek, ideértve a jogalkotót is, feladatai teljesítése során tiszteletben kell tartania a közösségi jog által előírt azon normákat, amelyek a magánszemélyek helyzetét közvetlenül szabályozhatják.

35     Az a körülmény, hogy a nemzeti szabályok szerint a felrótt jogsértés a jogalkotónak tudható be, nem kérdőjelezheti meg a közösségi jogra hivatkozó magánszemélyek jogvédelmével kapcsolatos követelményeket, és jelen esetben azt, hogy a nemzeti bíróságok előtt érvényesíthessék a kötelezettségszegéssel okozott károk megtérítéséhez való jogot.

36     Ennek következtében a nemzeti bíróságoknak azt kell válaszolni, hogy az az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó abban az esetben is, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be.

 A nemzeti jogalkotó közösségi joggal ellentétes cselekményeiért és mulasztásaiért fennálló állami felelősség megállapításának feltételeiről (második kérdés a C-46/93. sz. ügyben és első kérdés a C-48/93. sz. ügyben)

37     Ezekkel a kérdésekkel a nemzeti bíróságok azt kérik a Bíróságtól, hogy pontosítsa azokat a feltételeket, amelyek szerint a közösségi jog tagállamnak betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károk megtérítéséhez való jogot – az ügy körülményeire figyelemmel – a közösségi jog biztosítja.

38     E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy bár az állam felelősségét a közösségi jog írja elő, azok a feltételek, amelyek teljesülése mellett ez kártérítéshez való jogot keletkeztet, az okozott kárt előidéző közösségi jogsértés jellegétől függnek (a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 38. pontja).

39     E feltételek meghatározása érdekében figyelembe kell venni elsőként a közösségi jogrendszer azon saját elveit, amelyek az állam felelősségének alapjául szolgálnak, nevezetesen egyrészről a közösségi normák teljes érvényesülését és az általuk biztosított jogok tényleges védelmét, másrészről a Szerződés 5. cikkében megfogalmazott, a tagállamokra háruló együttműködési kötelezettséget (a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 31. és 36. pontja).

40     Emellett – amint arra a Bizottság és a különböző kormányok észrevételeikben rámutattak – helyénvaló a Bíróság ítélkezési gyakorlatára utalni a Közösség szerződésen kívüli felelősségével kapcsolatban.

41     Ugyanis egyrészről a Szerződés 215. cikkének második bekezdése a Közösség szerződésen kívüli felelősségének esetében a tagállamok jogában közös általános elvekre utal, amelyekből a közösségi jog más területein is merít a Bíróság írott jog hiányában.

42     Másrészről a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért fennálló állami felelősség megállapításának feltételei – különleges indokok hiányában – nem térhetnek el a hasonló körülmények között a Közösség felelősségére vonatkozó szabályoktól. Ugyanis a magánszemélyek közösségi jogból származó jogának védelme nem változhat aszerint, hogy a károkozásért közösségi vagy nemzeti hatóság a felelős.

43     A Bíróság által a 215. cikk alkalmazásában kifejlesztett szabályok rendszere, különös a jogalkotói aktusok miatt fennálló felelősség kapcsán, figyelembe veszi a szabályozandó helyzetek összetettségét, a jogszabályszövegek alkalmazásának vagy értelmezésének nehézségeit, és különösképpen azt a mérlegelés mozgásteret, amellyel a kérdéses jogi aktus megalkotója rendelkezik.

44     A Közösség szerződésen kívüli felelősségére vonatkozó bírósági ítélkezési gyakorlat az intézményeknek a közösségi politikák végrehajtásához szükséges jelentős mérlegelési jogkörére figyelemmel alakult ki, különösen azon normatív aktusokra tekintettel, amelyek gazdaságpolitikai döntéseket igényelnek.

45     Ugyanis a Közösség jogalkotói tevékenységének gyakorlásához kapcsolódó felelősségének megszorító értelmezése arra vezethető vissza, hogy egyrészről a jogalkotói feladatkör gyakorlását – még akkor is, amikor létezik a jogi aktusok jogszerűségének bírósági felülvizsgálata – nem akadályozhatja a kártérítési keresetek lehetősége minden alkalommal, amikor a Közösség általános érdekei olyan normatív intézkedéseket kívánnak meg, amelyek sérthetik a magánszemélyek érdekeit, másrészről a közösségi politika megvalósításához elengedhetetlen széleskörű mérlegelés jogkörrel jellemezhető jogalkotás területén a Közösség felelősségét csak akkor lehet megállapítani, ha az adott intézmény nyilvánvalóan és súlyosan túllépte hatáskörének korlátait (a 83/76., 94/76., 4/77., 15/77. és 40/77. sz., HNL és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1978. május 25-én hozott ítélet [EBHT 1978., 1209. o.] 5. és 6. pontja).

46     Ezek alapján meg kell állapítani, hogy a nemzeti jogalkotó – egyébként a közösségi intézményekhez hasonlóan – nem rendelkezik rendszeresen széles mérlegelési jogkörrel, amikor olyan területen jár el, amely a közösségi jog hatálya alá tartozik. A közösségi jog valamely eredmény elérésére, valaminek a megtételére vagy valamitől való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséget írhat elő számára, ami – adott esetben jelentősen – csökkenti mérlegelési mozgásterét. Ez a helyzet – ahogy a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet estében is –, ha a Szerződés 189. cikke alapján a tagállam meghatározott határidőn belül köteles minden, az irányelv által előírt eredmény eléréséhez szükséges intézkedést megtenni. Ebben az esetben a tagállamnak az irányelv átültetésének elmaradása miatt fennálló felelősségének megállapítása szempontjából nincs jelentősége azon körülménynek, hogy a nemzeti jogalkotó feladata az intézkedések meghozatala.

47     Ezzel szemben, ha a tagállam olyan területen jár el, ahol olyan széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mint a közösségi intézmények a közösségi politikák végrehajtása során, a felelősségét megállapító szabályoknak elvben ugyanazoknak kell lenniük, mint a Közösségre hasonló helyzetben vonatkozó felelősségi szabályok.

48     A C-46/93. sz. ügy alapjául szolgáló esetben a német jogalkotó törvényt alkotott az élelmiszerek területén, nevezetesen a sörfőzésről. Közösségi harmonizáció hiányában a jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett a forgalmazott sör minőségére vonatkozó szabályozás meghatározásában.

49     Ami a C-48/93. sz. ügy tényállását illeti, az Egyesült Királyság jogalkotója ugyancsak széles mérlegelési jogkörrel rendelkezett. Ugyanis a vitatott jogalkotás egyrészről a hajók lajstromozásának területére vonatkozik, amely – figyelemmel a közösségi jogfejlődés állapotára – a tagállamok hatáskörébe tartozik, másrészről a halászati tevékenységek szabályozására vonatkozik, amely szektorban a közösségi halászati politika végrehajtása bizonyos mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamok számára.

50     Úgy tűnik tehát, hogy a két esetben a német jogalkotó és az Egyesült Királyság jogalkotója olyan, választási lehetőségeket biztosító helyzetben volt, amely hasonló ahhoz, amellyel valamely közösségi politika keretében a közösségi intézmények rendelkeznek a normatív aktusok meghozatalakor.

51     Ilyen körülmények között a közösségi jog három feltétel együttes fennállásakor biztosítja a kártérítéshez való jogot, nevezetesen, ha a megsértett jogszabály célja, hogy a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

52     Ezek a feltételek ugyanis egyrészről ténylegesen kielégítik a közösségi normák teljes érvényesülésének, és az általuk biztosított jogok tényleges védelmének a követelményét.

53     Másrészről ezek a feltételek lényegében megfelelnek azoknak, amelyeket a Bíróság a Szerződés 215. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatában állapított meg a Közösség azon felelősségével kapcsolatban, amely a magánszemélyeknek az intézményei által elfogadott jogellenes normatív aktusokkal okozott károkért áll fenn.

54     Az első feltétel nyilvánvalóan teljesül a Szerződés 30. cikkének vonatkozásában a C-46/93. sz. ügyben és a Szerződés 52. cikkének vonatkozásában a C-48/93. sz. ügyben. Ugyanis bár a 30. cikk tilalmat ír elő a tagállamok részére, a magánszemélyek számára jogokat is keletkeztet, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (a 74/76. sz., Ianelli és Volpi ügyben 1977. március 22-én hozott ítélet [EBHT 1977., 557. o.] 13. pontja). Ugyanígy, az 52. cikk jogokkal ruházza fel a magánszemélyeket (a 2/74. sz. Reyners‑ügyben 1974. június 21-én hozott ítélet [EBHT 1974., 631. o.] 25. pontja).

55     Ami a második feltételt illeti, mind a Közösségnek a 215. cikk alapján, mind a tagállamoknak a közösségi jog megsértéséért fennálló felelőssége vonatkozásában a döntő tényező annak megállapításához, hogy egy közösségi jogsértés kellően súlyos-e az, hogy az érintett tagállam vagy a közösségi intézmény a mérlegelési jogkörének korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte-e.

56     E vonatkozásban, azon szempontok között, melyeket a hatáskörrel rendelkező bíróság figyelembe vehet, meg kell említeni a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának fokát, a megsértett szabály által a nemzeti vagy közösségi hatóságok részére biztosított mérlegelési jogkör terjedelmét, a kötelezettségszegés vagy a károkozás szándékos vagy gondatlan jellegét, az esetleges jogi tévedés menthetőségét vagy ennek hiányát, valamint azt a körülményt, hogy egy közösségi intézmény magatartása hozzájárulhatott-e a mulasztáshoz vagy a közösségi joggal ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához vagy elfogadásához.

57     Mindenesetre a közösségi jog megsértése nyilvánvalóan súlyos, ha annak ellenére továbbra is fennáll, hogy a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítéletet, vagy előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján ítéletet hoznak, illetve a tárgyban a Bíróság következetes ítélkezési gyakorlatából következik a kérdéses magatartás jogsértő jellege.

58     A jelen az esetekben a Bíróság a mérlegelés tekintetében nem léphet a nemzeti bíróságok helyébe, amelyek kizárólagos hatáskörrel rendelkeznek az alapeljárások tényállásának megállapításában és a szóban forgó közösségi jogsértések minősítésében. Ugyanakkor a Bíróság úgy ítéli meg, hogy hasznos lehet néhány olyan körülményt megjelölni, amelyeket a nemzeti bíróságok figyelembe vehetnek.

59     Így a C-46/93. sz. ügyben meg kell különböztetni egymástól azt a két esetet, hogy a német jogalkotó fenntartotta a Biersteuergesetz sörtisztaságra vonatkozó, a más tagállamokból származó és jogszerűen, de eltérő szabályok alapján előállított sörök „Bier” megnevezés alatti forgalmazását tiltó rendelkezéseit, illetve hogy fenntartotta ugyanezen törvénynek az adalékanyagokat tartalmazó sörök behozatalát tiltó rendelkezéseit. Ugyanis a Szerződés 30. cikkének a német jogalkotó általi megsértése a forgalmazott termék megjelölésének vonatkozásában nehezen tekinthető menthető tévedésnek, miután e szabályozás összeegyeztethetetlensége a 30. cikkel nyilvánvaló volt a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatának, így különösen a 120/78. sz. Rewe-Zentral, ún. „Cassis de Dijon”-ügyben 1979. február 20-án (EBHT 1979., 649. o.) és a 193/80. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1981. december 9-én (EBHT 1981., 3019. o.) hozott ítélet fényében. Ezzel szemben azok a kritériumok, amelyeket a nemzeti jogalkotónak mérlegelése során tekintetbe kellett vennie – figyelemmel az e területen fennálló ítélkezési gyakorlatra – azon kérdés eldöntésekor, hogy az adalékanyagok használatának tilalma ellentétes volt-e a közösségi joggal, jóval kevésbé voltak alkalmasak ennek megállapítására, egészen a fent hivatkozott, Bizottság kontra Németország ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletig, amelyben a Bíróság a 30. cikkel ellentétesnek ítélte e tilalmat.

60     Ehhez hasonlóan, több észrevétel is tehető a C-48/93. sz. ügy tárgyát képező nemzeti szabályozás vonatkozásában.

61     Az Egyesült Királyság jogalkotójának azon döntését, amely alapján a Merchant Shipping Act 1988 kiegészült a halászhajók lajstromozására vonatkozó feltételekkel, különbözően kell megítélni attól függően, hogy a lajstromozást állampolgárságtól függővé tevő rendelkezésről van-e szó, ami a közösségi joggal nyilvánvalóan ellentétes közvetlen hátrányos megkülönböztetést jelent, vagy pedig a hajók tulajdonosainak vagy üzemben tartóinak lakóhelyére, illetve állandó lakóhelyére vonatkozó feltételt meghatározó rendelkezésről van-e szó.

62     Bár ez utóbbi feltételek megkövetelése első látásra összeegyeztethetetlennek tűnik különösen a Szerződés 52. cikkével, az Egyesült Királyság a közösségi halászati politika céljaival kívánta azokat igazolni. A fent hivatkozott Factortame II. ügyben a Bíróság elutasította ezt az igazolást.

63     Annak megítélésében, hogy az Egyesült Királyság által az 52. cikk vonatkozásában elkövetett jogsértés kellően súlyos-e, a nemzeti bíróság figyelembe veheti többek között a közösségi halászati politika sajátosságaihoz kapcsolódó jogi vitákat, a Bizottság magatartását, amely kellő időben ismertette álláspontját az Egyesült Királysággal, és a Merchant Shipping Act alkalmazásával érintett magánszemélyek által kezdeményezett ideiglenes intézkedés iránti eljárások keretében a nemzeti bíróságok által a közösségi jogi rendelkezések egyértelműségével kapcsolatban kifejtetteket.

64     Végül figyelembe vehető a C-48/93. sz. ügy 37 felperesének, a Rawlings (Trawling) Ltd.-nek megállapítása, mely szerint az Egyesült Királyság feleslegesen növelte a felperes által elszenvedett kárt azzal, hogy nem hozta meg azonnal a Bíróság elnöke által a fent hivatkozott, Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1989. október 10-én hozott végzés végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Amennyiben igaznak bizonyul, ezt a tényt – amelyet Egyesült Királyság vitatott a tárgyalás során – a nemzeti bíróság önmagában is a közösségi jog nyilvánvaló és így kellőképpen súlyos megértésének tekintheti.

65     Ami a harmadik feltételt illeti, a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik annak ellenőrzése, hogy fennáll-e közvetlen okozati összefüggés a kötelezettség állam általi megsértése és a jogsérelmet szenvedett személyek kára között.

66     A fenti három feltétel szükséges és elégséges ahhoz, hogy a magánszemélyek számára kártérítéshez való jogot keletkeztessen, ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy az állami felelősség kevésbé szigorú feltételek mellett is megállapítható legyen a nemzeti jog alapján.

67     Amint az a fent hivatkozott Francovich és társai ítélet 41–43. pontjából következik, a fenti pontokban említett feltételek együttes fennállása esetén a közösségi jogból közvetlenül eredő kártérítéshez való jog fenntartásával, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell az okozott kár következményeit orvosolnia, azzal a feltétellel, hogy a károk megtérítésére vonatkozó, a különböző nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (lásd még a 199/82. sz. San Giorgio‑ügyben 1983. november 9-én hozott ítéletet [EBHT 1983., 3595. o.]).

68     E tekintetben a nemzeti jogrendszerekben az állam jogalkotói feladatok gyakorlásával kapcsolatos szerződésen kívüli felelősségére vonatkozóan található korlátozások gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tehetik a magánszemélyek kártérítéshez való jogának gyakorlását, amelyet a közösségi jog biztosít a közösségi jog megsértéséből eredő károkért.

69     A C-46/93. sz. ügyben a nemzeti bíróság különösen azt kérdezi, hogy a nemzeti jogrendszer a kártérítéshez való jogot alávetheti-e ugyanazon korlátozásoknak, mint amelyek egy magasabb szintű nemzeti jogszabály valamely törvény által történő megsértése esetén alkalmazandóak, mint például abban az esetben, ha egyszerű szövetségi törvény a Németországi Szövetségi Köztársaság Grunggesetz-ébe ütközik.

70     E tekintetben meg kell jegyezni, hogy még ha látszólag e korlátozások előírása összhangban is van azzal a követelménnyel, hogy ne határozzanak meg annál kedvezőtlenebbek feltételeket, mint amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, azt is meg kell vizsgálni, hogy e korlátozások nem teszik-e gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a kártérítés elérését.

71     Márpedig, a német jog által támasztott azon feltétel, mely egy magasabb szintű nemzeti jogi rendelkezés törvény általi megsértése esetén a kártérítést attól a ténytől teszi függővé, hogy a jogalkotó cselekménye vagy mulasztása egyedi helyzetre irányul, gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenné a kártérítést a közösségi jog megsértéséből eredő károk esetén, tekintettel arra, hogy a nemzeti jogalkotóra háruló feladatok általában mindenkire vonatkoznak, és nem valamely személyre vagy a személyek egy csoportjára, akiket egyedi jelleggel lehetne kezelni.

72     Egy ilyen feltételt, mivel akadályát képezi a nemzeti bíróságok azon kötelezettségének, hogy biztosítsák a közösségi jog teljes érvényesülését és a magánszemélyek jogainak tényleges védelmét, nem lehet alkalmazni a közösségi jog nemzeti jogalkotónak betudható megsértése esetén.

73     Ugyanígy, az angol jog által elvben támasztott esetleges feltétel, amely szerint a közhatalom felelősségének megállapításához bizonyítani kell a hatalommal való visszaélést a közfeladatok ellátása során (misfeasance in public office), amely visszaélés megfoghatatlan a jogalkotó esetében, ugyancsak gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tenné a kártérítést a közösségi jog megsértéséből eredő károkért a nemzeti jogalkotónak betudható közösségi jogsértés esetén.

74     A nemzeti bíróságok kérdéseire adandó válasz tehát az, hogy ha a közösségi jog egy tagállam általi megsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, a jogsérelmet szenvedő magánszemélyeknek joguk van a kártérítésre, amennyiben a megsértett közösségi szabály célja, hogy őket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között. E fenntartással, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell a közösségi jog neki betudható megsértésével okozott kár következményeit orvosolnia azzal a feltétellel, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, vagy nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését.

 Arról a lehetőségről, hogy a kártérítést a vétkesség fennállásától tegyék függővé (harmadik kérdés a C-46/93. sz. ügyben)

75     Harmadik kérdésével a Bundesgerichtshof lényegében azt kívánja megtudni, hogy az általa alkalmazandó nemzeti jogszabály alapján a nemzeti bíróság függővé teheti-e a kártérítéshez való jogot az állami szervek szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől.

76     Először is meg kell állapítani, hogy a vétkesség fogalma nem azonos a különböző jogrendszerekben.

77     Ezután emlékeztetni kell arra, hogy – ahogyan az az előző kérdésre adott válasz elemeiből kitűnik – amikor egy tagállam közösségi jogsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, a kártérítéshez való jog elismerése a közösségi jog alapján többek között attól függ, hogy a jogsértés kellően súlyos-e.

78     Így bizonyos objektív és szubjektív tényezők, amelyek egy jogrendszerben a vétkesség fogalmához kapcsolódhatnak, relevánsak annak megítélésében, hogy egy közösségi jogsértés súlyos-e vagy sem (lásd 56. és 57. pontokban említett tényezőket).

79     Ebből következik, hogy a magánszemélyeknek okozott károk megtérítésének kötelezettsége nem tehető függővé olyan, a vétkesség fogalmán alapuló feltételtől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen. Ilyen kiegészítő feltétel előírása ugyanis megkérdőjelezné a közösségi jogrenden alapuló kártérítéshez való jogot.

80     Következésképpen a nemzeti bíróság kérdésére adandó válasz az, hogy az általa alkalmazott nemzeti jogszabály alapján nem teheti függővé a kártérítéshez való jogot a kötelezettségszegést elkövető állami szerv szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen.

 A kártérítés mértékéről (a negyedik kérdés a) pontja a C-46/93. sz. ügyben és a második kérdés a C-48/93. sz. ügyben)

81     E kérdésekkel a nemzeti bíróságok lényegében azt kérdezik a Bíróságtól, hogy melyek azok a kritériumok, amelyek lehetővé teszik azon kártérítés mértékének meghatározását, amely a kötelezettségszegést elkövető tagállamot terheli.

82     E tekintetben fontos kiemelni, hogy a közösségi jog megsértésével a magánszemélyeknek okozott kár megtérítésének arányosnak kell lennie az elszenvedett kárral, és biztosítania kell jogaik hatékony védelmét.

83     Vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában, a tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata azon kritériumok meghatározása, amelyek lehetővé teszik a kártérítés mértékének megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését.

84     Különösen azt szükséges pontosítani, hogy a megtéríthető károk meghatározása érdekében a nemzeti bíróság vizsgálhatja, hogy a károsult személy elvárható gondossággal járt-e el a kár elhárítása vagy enyhítése érdekében, különösen, hogy időben igénybe vette-e a rendelkezésére álló valamennyi jogorvoslati lehetőséget.

85     Ugyanis, a tagállamok jogában közös alapelv szerint a károsult személynek, a kárviselés terhének kockázata mellett, elvárható gondossággal kell eljárnia a kár enyhítése érdekében (a C-104/89. és C-37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1992. május 19-én hozott ítélet [EBHT 1992., I-3061. o.] 33. pontja).

86     A Bundesgerichtshof kérdése arra irányul, hogy a nemzeti szabályozás általános jelleggel korlátozhatja-e a kártérítési kötelezettséget bizonyos védett egyéni javakban – például tulajdonban – okozott kárra, vagy annak ki kell terjednie a felperesek elmaradt hasznára is. Kifejti, hogy a német jog alapján a más tagállamokból származó termékek forgalmazásának lehetősége nem tekintendő a vállalkozások védett vagyonának.

87     E vonatkozásban meg kell állapítani, hogy az elmaradt haszonnak a megtéríthető károk köréből való teljes kizárása nem engedhető meg a közösségi jog megsértése esetén. Különösen a gazdasági és kereskedelmi jellegű jogviták esetén ugyanis az elmaradt haszon teljes kizárása gyakorlatilag lehetetlenné tenné a kártérítést.

88     Ami a Divisional Court második kérdésében említett különböző kártételeket illeti, a közösségi jog nem határoz meg különös feltételeket. E különböző kártételekről való döntés a nemzeti bíróság feladata, az általa alkalmazandó nemzeti jog alapján, figyelemmel a 83. pontban felsorolt követelményekre.

89     Ami speciálisan a „büntető jellegű” kártérítés (exemplary damages) megítélését illeti, pontosítani szükséges, hogy ez a kártérítési mód a nemzeti jogban azon a megállapításon alapul – amint azt a Divisional Court jelezte is –, hogy az érintett közhatalmi szerv elnyomó jelleggel, önkényesen vagy alkotmányellenesen járt el. Amennyiben ezek a magatartások közösségi jogsértést valósítanak meg, vagy a jogsértést súlyosítják, nem lehet kizárni a büntető jellegű kártérítés megítélését a közösségi jogra alapított igények vagy keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

90     Következésképpen, a nemzeti bíróságok kérdésére adandó válasz az, hogy a közösségi jog megsértésével általuk a magánszemélyeknek okozott károk vonatkozásában a tagállamokat terhelő kártérítésnek arányosnak kell lennie az elszenvedett kárral. Vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában, a tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata azon kritériumok meghatározása, amelyek lehetővé teszik a kártérítés mértékének megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. Azon nemzeti szabályozás, amely a megtéríthető károk mértékét általános jelleggel bizonyos védett egyéni javakban okozott kárra korlátozza, kizárva a magánszemélyek elmaradt hasznát, összeegyeztethetetlen a közösségi joggal. Különleges kártérítések megítélését, mint amilyen az angol jogban meghatározott büntető jellegű kártérítés, lehetővé kell tenni a közösségi jogon alapuló igények és keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

 A kártérítés alá eső időszak tartamáról (a negyedik kérdés b) pontja a C-46/93. sz. ügyben)

91     E kérdéssel a nemzeti bíróság arra keres választ, hogy a megtérítendő kár kiterjed-e a Bíróságnak a kötelezettségszegés fennállását megállapító ítélete kihirdetését megelőző időszak alatt elszenvedett károkra.

92     Ahogyan az a második kérdésre adott válaszból következik, a kártérítéshez való jog a közösségi jog alapján akkor áll fenn, amikor az 51. pontban meghatározott feltételek teljesülnek.

93     Ezen feltételek egyike, hogy a közösségi jog megsértése kellően súlyos legyen. Márpedig a Bíróságnak a kötelezettségszegést korábban megállapító ítélete bizonyosan meghatározó, de nem elengedhetetlen annak megállapításához, hogy az említett feltétel teljesül (lásd a jelen ítélet 55. és 57. pontját).

94     Az érintett tagállamot terhelő kártérítési kötelezettségnek a kötelezettségszegést megállapító ítélet kihirdetése után elszenvedett károkra való korlátozása megkérdőjelezné a közösségi jogrend által elismert kártérítéshez való jogot.

95     Továbbá, a kártérítés függővé tétele a tagállamnak betudható közösségi jogsértés Bíróság általi előzetes megállapításától ellentétes lenne a közösségi jog hatékonyságának elvével, mivel ez minden kártérítéshez való jogot kizárna, amennyiben az állítólagos jogsértés nem képezte tárgyát a Bizottság által a Szerződés 169. cikke értelmében benyújtott keresetnek és a Bíróság marasztaló ítéletének. Márpedig a magánszemélyekre ruházott jogok – amelyek a közösségi jog azon rendelkezéseiből erednek, amelyek a tagállamok nemzeti jogrendszerében közvetlen hatállyal rendelkeznek – nem függhetnek a Bizottság arra vonatkozó mérlegelésétől, hogy egy tagállam ellen a Szerződés 169. cikke alapján eljárást indít-e, sem attól, hogy a kötelezettségszegést a Bíróság megállapította-e (lásd a 314/81., 315/81., 316/81. és 83/82. sz., Waterkeyn és társai egyesített ügyekben 1982. december 14-én hozott ítélet [EBHT 1992., 4337. o.] 16. pontját).

96     Következésképpen a nemzeti bíróság kérdésére adandó válasz az, hogy a tagállamok kötelezettsége a magánszemélyeknek okozott azon károk megtérítésére, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak, nem korlátozható a Bíróságnak a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítélete kihirdetését követően elszenvedett károkra.

 Az ítélet időbeli hatályának korlátozására vonatkozó kérelemről

97     A német kormány arra kéri a Bíróságot, hogy korlátozza a Németországi Szövetségi Köztársaságot terhelő kártérítést azon károkra, amelyek a jelen ügyben való ítélethirdetés után keletkeztek, mivel a károsultak ezt megelőzően nem indítottak keresetet és nem éltek hasonló követeléssel. Úgy véli, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozása szükséges a Németországi Szövetségi Köztársaságra háruló jelentős pénzügyi következmények miatt.

98     Arra az esetre, ha nemzeti bíróság megállapítaná, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság felelősségének feltételei a jelen ügyben teljesülnek, emlékeztetni kell arra, hogy az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell az okozott kár következményeit orvosolnia. A nemzeti jogban a kártérítésre vonatkozóan meghatározott anyagi és eljárási feltételek figyelembe vehetik a jogbiztonság elve által támasztott követelményeket.

99     Emlékeztetni kell azonban arra, hogy ezek a feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (a fent hivatkozott, Francovich és társai ítélet 43. pontja).

100   A fentiekre figyelemmel a Bíróság megállapítja, hogy nincs helye ezen ítélet időbeli hatálya korlátozásának.

 A költségekről

101   A Bíróságnál észrevételt előterjesztő dán, német, görög, spanyol, francia, ír és holland kormány és Egyesült Királyság Kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a Bundesgerichtshof 1993. január 28‑i és a High Court of Justice, Queen’s Bench Division, Divisional Court 1992. november 18‑i végzésével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      Az az elv, amely szerint a tagállamok kötelesek megtéríteni a közösségi jog nekik betudható megsértésével a magányszemélyeknek okozott károkat, alkalmazandó abban az esetben is, ha a felrótt kötelezettségszegés a nemzeti jogalkotónak tudható be.

2)      Ha a közösségi jog egy tagállam általi megsértése a nemzeti jogalkotónak tudható be, amely olyan területen jár el, ahol jogalkotási döntései vonatkozásában széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, a jogsérelmet szenvedő magánszemélyeknek joguk van a kártérítésre, amennyiben a megsértett közösségi szabály célja, hogy őket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés a jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között. E fenntartással, az államnak a nemzeti jog felelősségi szabályainak keretei között kell a közösségi jog neki betudható megsértésével okozott kár következményeit orvosolnia azzal a feltétellel, hogy az alkalmazandó nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, vagy nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését.

3)      A nemzeti bíróság az általa alkalmazandó nemzeti jogszabály alapján nem teheti függővé a kártérítéshez való jogot a kötelezettségszegést elkövető állami szerv szándékosságból vagy gondatlanságból eredő vétkességétől, amely túlmutat a közösségi jog kellően súlyos megsértésen.

4)      A közösségi jog megsértésével általuk a magánszemélyeknek okozott károk vonatkozásában a tagállamokat terhelő kártérítésnek arányosnak kell lennie az elszenvedett kárral. Vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában, a tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata azon kritériumok meghatározása, amelyek lehetővé teszik a kártérítés mértékének megállapítását azzal a feltétellel, hogy e kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak, valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését. Azon nemzeti szabályozás, amely a megtéríthető károk mértékét általános jelleggel bizonyos védett egyéni javakban okozott kárra korlátozza, kizárva a magánszemélyek elmaradt hasznát, összeegyeztethetetlen a közösségi joggal. Különleges kártérítések megítélését, mint amilyen az angol jogban meghatározott büntető jellegű kártérítés, lehetővé kell tenni a közösségi jogon alapuló igények és keresetek keretében, ha ilyen kártérítés a nemzeti jog alapján hasonló igények és keresetek keretében megítélhető.

5)      A tagállamok kötelezettsége a magánszemélyeknek okozott azon károk megtérítésére, amelyek a közösségi jog nekik betudható megsértéséből származnak, nem korlátozható a Bíróságnak a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítélete kihirdetését követően elszenvedett károkra.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1996. március 5‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: német és angol.