A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1982. július 6.(*)

„Közvállalkozások – az állammal fennálló pénzügyi kapcsolatok átláthatósága”

A következő egyesített ügyekben:

a188/80. sz. ügyben,

a Francia Köztársaság (képviselik: G. Guillaume, meghatalmazotti minőségben és P. Moreau Defarges, helyettes meghatalmazotti minőségben a francia kormány részéről, kézbesítési cím: Luxembourg, Franciaország nagykövetsége)

felperesnek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: jogtanácsosa, B. van der Esch, meghatalmazotti minőségben, segítője: G. Marenco, a Jogi Szolgálat tagja, kézbesítési cím: Luxembourg, O. Montalto jogtanácsosnál, Jean Monnet épület, Kirchberg)

alperes ellen,

támogatják:

a Holland Királyság (képviseli: A. Bos, meghatalmazotti minőségben)

és

a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: M. Seidel, Ministerialrat a Szövetségi Gazdasági Minisztériumban és A. Deringer, ügyvéd a kölni Oberlandesgericht mellett, mindketten meghatalmazotti minőségben),

a 189/90. sz. ügyben,

az Olasz Köztársaság (képviseli A. Squillante, a diplomáciai vitákkal, szerződésekkel és jogalkotási ügyekkel foglalkozó szolgálat vezetője, meghatalmazotti minőségben, segítője: I. M. Braguglia avvocato dello Stato, kézbesítési cím: Luxembourg, Olaszország nagykövetsége)

felperesnek,

támogatja:

a Francia Köztársaság (képviseli: meghatalmazottja, G. Guillaume, segítője: A. Carnelutti, helyettes meghatalmazott),

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: jogtanácsosa, B. van der Esch, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Fabbro, a Jogi Szolgálat tagja, kézbesítési cím: Luxembourg, O. Montalto jogtanácsosnál, Jean Monnet épület, Kirchberg)

alperes ellen,

támogatják:

a Holland Királyság

és

a Németországi Szövetségi Köztársaság,

a 190/80. sz. ügyben,

Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága (képviseli: W. H. Godwin, Treasury Solicitor, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg, brit nagykövetség)

felepresnek,

támogatja:

a Francia Köztársaság (képviseli: meghatalmazottja, G. Guillaume, segítője: A. Carnelutti, helyettes meghatalmazott),

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: jogtanácsosa, B. van der Esch, meghatalmazotti minőségben, segítője: P. J. Kuyper, a Jogi Szolgálat tagja, kézbesítési cím: Luxembourg, M. Cervino jogtanácsosnál, Jean Monnet épület, Kirchberg)

alperes ellen,

támogatják:

a Holland Királyság

és

a Németországi Szövetségi Köztársaság,

a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról szóló, 1980. június 25‑i 80/723/EGK bizottsági irányelvnek (HL L 195., 35. o.) az EGK‑Szerződés 173. cikke alapján történő megsemmisítése iránt benyújtott keresetei tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: J. Mertens de Wilmars elnök, A. Touffait és O. Due tanácselnökök, P. Pescatore, Mackenzie Stuart, A. O’Keeffe, T. Koopmans, A. Chloros és F. Grévisse bírák,

főtanácsnok: G. Reischl

hivatalvezető: P. Heim

meghozta a következő

Ítéletet

1       A Bíróság Hivatalához 1980. szeptember 16-án, 18-án és 19-én benyújtott keresetleveleivel a Francia Köztársaság, az Olasz Köztársaság és az Egyesült Királyság az EGK-Szerződés 173. cikke alapján három keresetet indított a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról szóló, 1980. június 25-i 80/723/EGK bizottsági irányelv (HL L 195., 35. o.) megsemmisítése iránt. A Németországi Szövetségi Köztársaság és a Holland Királyság a Bizottság kérelmeinek támogatására avatkozott be az eljárásba.

2       Az irányelv – amelyet a Szerződés 90. cikkének harmadik bekezdése értelmében fogadtak el – kötelezi a tagállamokat, hogy öt évig biztosítsák a hatóságok által a közvállalkozások rendelkezésére bocsátott állami alapokkal, és azoknak az említett vállalkozások általi tényleges felhasználásával kapcsolatos információk elérhetőségét. Az irányelv preambulumbekezdéseiből kitűnik, hogy annak alapvető célja annak elősegítése, hogy a Szerződésnek az állami támogatásokra vonatkozó 92. és 93. cikkét hatékonyan lehessen alkalmazni a közvállalkozásokra. Ezen kívül e preambulumbekezdések kiemelik a köz- és magánvállalkozásokkal kapcsolatos egyenlő bánásmód elvét, valamint az előbbiek és az állam közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságának szükségességét e kapcsolatok összetettsége miatt.

3       A felperes kormányok által felhozott jogalapok – jóllehet egyes pontokon eltérnek – lényegében a következőkben összegezhetők:

–       –       a Bizottság hatáskörének hiánya;

–       –       a szükségesség hiánya és az arányosság elvének megsértése;

–       –       a közvállalkozások hátrányos megkülönböztetése;

–       –       a Szerződés 90., 92. és 93. cikkének megsértése az irányelvben a közvállalkozások és az állami támogatások fogalmára vonatkozó meghatározások révén;

–       –       az EGK-, az ESZAK- és az EAK-Szerződés hatályát meghatározó szabályok megsértése;

–       –       indokolás hiánya és az egyenlőség elvének megsértése az irányelvben előírt kivételek tekintetében.

 Az első jogalapról (a Bizottság hatáskörének hiánya)

4       Az Egyesült Királyság kormánya szerint a Bizottság a vitatott irányelv elfogadásával megsértette a hatáskörök és felelősségi körök közösségi intézmények közötti megosztására vonatkozó elveket. A Szerződés intézményi rendelkezéseiből következik, hogy valamennyi eredeti jogalkotói hatáskör a Tanácsot illeti meg, míg a Bizottság csak felügyeleti és végrehajtási hatáskörökkel rendelkezik. E hatáskörmegosztást megerősítik a Szerződés egyedi felhatalmazó szabályai, amelyek majdnem mindegyike a Tanácsnak tartja fenn a rendeletek és irányelvek elfogadásának jogát. Ami a versenyszabályokat illeti, a felelősségi körök ugyanilyen felosztását találhatjuk meg. E rendelkezések maguk ruháznak a Bizottságra felügyeleti funkciókat, jogalkotóként viszont csak a Tanács valamely jogi aktusában adott, egyedi és kifejezett felhatalmazás keretei között tevékenykedhet.

5       Az Egyesült Királyság kormánya szerint továbbá a Szerződésnek azokat a rendelkezéseit, amelyek – kivételes jelleggel – irányelvek meghozatalára vonatkozó hatáskört ruháznak a Bizottságra, az előző megfontolások fényében kell értelmezni. Nem ugyanolyan jellegű irányelvekről van ugyanis szó, mint a Tanács által elfogadott irányelvek. Míg az utóbbiak olyan általános, normatív jellegű rendelkezéseket is tartalmazhatnak, amelyek – adott esetben – új kötelezettségeket írnak elő a tagállamok számára, az előbbiek célja csak az, hogy a tagállamok valamelyikében vagy több tagállamban előállt egyedi helyzetet orvosoljon. A 90. cikk (3) bekezdésének esetében e korlátozott célt már magának a rendelkezésnek a megfogalmazása is kifejezi, amely szerint a Bizottság megfelelő irányelveket és határozatokat „intéz” a tagállamokhoz.

6       Mindazonáltal ezt az állítást a Szerződés intézményi rendelkezései nem alapozzák meg. A 4. cikk értelmében a Bizottság ugyanazon az alapon vesz részt a Közösség feladatainak megvalósításában, mint a többi intézmény, mindegyikük a Szerződésben rá ruházott hatáskör keretén belül eljárva. A 155. cikk – majdnem ugyanolyan megfogalmazással, mint amilyen a 145. cikkben szerepel a Tanács ugyanezen funkciójának leírására – előírja, hogy a Bizottság a Szerződésben előírt módon saját döntéshozatali hatáskörrel rendelkezik. Ezen kívül az intézmények által hozott jogi aktusok tartalmát és hatásait általános jelleggel szabályozó fejezet – különösen a 189. cikk – rendelkezéseiben nem jelenik meg az Egyesült Királyság kormánya által felvetett különbözőség az általános érvényű irányelvek és azon irányelvek között, amelyek csak egyedi intézkedéseket írnak elő. E cikk első bekezdése értelmében a Bizottság – ugyanazon az alapon, mint a Tanács – a Szerződés rendelkezéseinek megfelelően irányelveket bocsáthat ki. Ebből az következik, hogy a Bizottságra a Szerződés valamely egyedi rendelkezésével ruházott hatáskör korlátai nem valamely általános elvből, hanem csak magából a szóban forgó rendelkezés – jelen esetben a 90. cikk – kifejezéseinek értelmezéséből vezethetők le, amelyeket a rendelkezés célja és a Szerződés rendszerében elfoglalt helye fényében kell elemezni.

7       E tekintetben nem lehet következtetéseket levonni abból a tényből, hogy a Szerződés általános jellegű jogi aktusok elfogadására vonatkozó hatáskört előíró más egyedi rendelkezéseinek többsége a Tanácsra ruházza ezt a hatáskört, amely a Bizottság javaslatára jár el. Nem lehet az irányelvek elfogadására hatáskört előíró rendelkezések között sem különbséget tenni azon az alapon, hogy a „kibocsátani” vagy az „intézni” kifejezést használják-e. A 189. cikk szerint mind a Tanács, mind pedig a Bizottság irányelvei és határozatai címzetteknek szólnak, amelyek – legalábbis az irányelvek esetében – szükségszerűen tagállamok. Olyan rendelkezés esetében tehát, amely egyszerre rendelkezik a tagállamoknak szóló irányelvek és határozatok meghozataláról, az „intézni” kifejezés pusztán a legmegfelelőbb köznyelvi fordulatot jelenti.

8       A Bizottság hatáskörének hiányára alapozott jogalap támogatása érdekében a három felperes kormány azzal érvelt, hogy a vitatott irányelvben szereplő szabályokat a Tanács is meghozhatta volna. Minthogy az irányelv célja az, hogy lehetővé tegye a Bizottság számára a 93. cikk (3) bekezdésének értelmében fennálló azon kötelezettség betartásának ellenőrzését, hogy a tagállamok tájékoztatást adjanak minden támogatás nyújtására és módosítására irányuló szándékukról, továbbá, minthogy a 94. cikk a Tanács hatáskörébe utalja, hogy meghatározza különösen az említett bekezdés alkalmazási feltételeit, a szóban forgó szabályok e cikk értelmében ez utóbbi intézmény hatáskörébe tartoznak. Mindenesetre az ilyen szabályok a 213. cikk vagy – másodlagosan – a 235. cikk értelmében a Tanács hatáskörébe tartoznak. Mivel olyan területről van szó, amelyben a Tanács rendelkezik hatáskörrel, a felperes kormányok szerint nem lehetséges a Bizottság versengő hatáskörének elismerése a Szerződés más rendelkezései szerint.

9       A Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya által támogatott Bizottság érvelésében kiemelte azt a tényt, hogy az irányelv olyan intézkedésekre irányul, amelyek „megelőzik” a 93. cikkben előírt eljárást, és hogy ebből következően a 94. cikket nem lehet alkalmazni. Azt is hangsúlyozta, hogy a 213. cikk nem olyan információkra vonatkozik, amelyek a tagállamok rendelkezésére állnak, és amelyeket – az 5. cikkben előírt általános együttműködési kötelezettségüknél fogva – a Bizottságnak, annak kérésére, meg kell küldeniük. A 235. cikk sem alkalmazható, mivel az azt feltételezi, hogy nincsen semmilyen más, a cselekvéshez szükséges hatáskör. A holland kormány elsősorban mindenekelőtt a 90. cikk sajátos jellegét és önálló jelentőségét emelte ki.

10     A felperes kormányoknak a 213. és 235. cikkre alapozott érvelését el kell vetni. A 213. cikk, amely a Szerződés „Általános és záró rendelkezések” című részében szerepel, nem érinti ugyanis azokat hatásköröket, amelyeket a Szerződés különös rendelkezései a Bizottság számára elismernek. A 235. cikk a Bizottság által felhozott okból nem tekinthető jelen ügyben alkalmazhatónak.

11     Ellenben a 94. cikkre alapozott érvelés megítéléséhez össze kell vetni e cikk rendelkezéseit a 90. cikk rendelkezéseivel, figyelembe véve e két cikk tárgyát és célját.

12     E tekintetben meg kell állapítani, hogy a két cikk különböző tárgyra vonatkozik. A 94. cikk azon rendelkezések együtteséhez tartozik, amelyek az államok által nyújtott támogatásokat szabályozzák, függetlenül e támogatások formájától és címzettjeitől. Ezzel szemben a 90. cikk csak azon vállalkozásokra vonatkozik, amelyek tevékenységéért az államok különös felelősséggel tartoznak azon befolyás miatt, amelyet e tevékenységre gyakorolhatnak. Ez a cikk kiemeli, hogy e vállalkozásokra – a (2) bekezdésben foglalt rendelkezésekre is figyelemmel – a Szerződés valamennyi szabályának hatálya kiterjed; kötelezi a tagállamokat e szabályok tiszteletben tartására a vállalkozásokkal folytatott kapcsolataikban, és előírja a Bizottság felügyeleti feladatát e tekintetben, amelynek ellátása – szükség esetén – a tagállamokhoz intézett irányelvek és határozatok elfogadásával is történhet.

13     E tárgybeli eltéréshez kapcsolódik még a két rendelkezés által a Tanácsra, illetőleg a Bizottságra ruházott hatáskörök gyakorlására vonatkozó feltételekkel kapcsolatos különbség. A 94. cikk lehetővé teszi, hogy Tanács a 92. és 93. cikk alkalmazására megfelelő rendeleteket alkosson. Ezzel szemben a 90. cikk (3) bekezdésében a Bizottságra ruházott hatáskör azokra az irányelvekre és határozatokra korlátozódik, amelyek az ugyanezen bekezdésben előírt felügyeleti feladatok hatékony ellátásához szükségesek.

14     Így tehát a Tanácsnak a 94. cikk értelmében fennálló hatásköréhez képest a 90. cikk (3) bekezdésében a Bizottságra ruházott hatáskör sajátos alkalmazási területre vonatkozik, és annak feltételei az utóbbi cikk saját tárgyához mérten kerültek megfogalmazásra. Mindebből az következik, hogy a Bizottságnak a vitatott rendelet meghozatalára vonatkozó hatásköre a 90. cikkben előírt felügyeleti feladataiban rejlő szükségletektől függ, és hogy a közvállalkozásoknak nyújtott támogatások sajátos területét érintő rendelkezéseket tartalmazó, a Tanács által a 94. cikk szerinti általános hatáskörben meghozott esetleges szabályozás nem érinti a szóban forgó hatáskör Bizottság általi gyakorlását.

15     Mindezen megfontolásokból következik, hogy a felperes kormányok által felhozott első jogalapot el kell utasítani.

 A második jogalapról (a szükségesség hiánya)

16     A francia és az olasz kormány vitatja, hogy az irányelv szabályai szükségesek lennének a 90. cikk által a Bizottságra ruházott felügyeleti feladatok hatékony ellátásának lehetővé tételéhez. Úgy vélik, hogy az állam és a közvállalkozások pénzügyi téren jogilag teljesen el vannak egymástól választva. A hatóságok által az utóbbiak rendelkezésére bocsátott pénzeszközök szerepelnek a költségvetési jogi aktusokban, ugyanúgy mint a vállalkozások mérlegeiben és éves beszámolóiban. Demokratikus társadalomban az államnak a közvállalkozásokkal fennálló kapcsolatai tekintetében legalább annyira teljes körű információforrások léteznek, mint a magánvállalkozásokkal való kapcsolatai vonatkozásában, és sokkal részletesebbek, mint a magánvállalkozások egymás közötti kapcsolataiban.

17     A Bizottság az irányelv negyedik és ötödik preambulumbekezdésére hivatkozik, amely szerint a nemzeti közigazgatási szervek és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok összetettsége akadályozó tényezőt képez a Bizottság felügyeleti kötelezettségének végrehajtásában, és a Szerződés támogatási szabályainak hatékony és mind a köz-, mind pedig a magánvállalkozások vonatkozásában pártatlan alkalmazása csupán akkor válik lehetővé, ha az ilyen pénzügyi kapcsolatokat átláthatóvá teszik. A Bíróság előtti eljárás folyamán a Bizottság, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya példákat hozott fel annak bemutatására, hogy e kapcsolatok nem eléggé átláthatók ahhoz, hogy a Bizottság megállapíthassa, hogy léteznek-e közvállalkozásoknak nyújtott állami támogatások.

18     A közvállalkozások különböző tagállamokban létező eltérő formáinak és tevékenységük elágazó jellegének elkerülhetetlen következménye, hogy a hatóságokkal fennálló pénzügyi kapcsolataik is nagyon különfélék, gyakran összetettek, és ennélfogva nehéz azokat ellenőrizni még azon közzétett információforrások segítségével is, amelyekre a felperes kormányok hivatkoztak. E körülmények között nem lehet elvitatni a Bizottságtól annak igényét, hogy kiegészítő információkat próbáljon szerezni e kapcsolatokról, közös szempontokat megállapítva minden tagállam és valamennyi szóban forgó vállalkozás vonatkozásában. E szempontok pontos meghatározását illetően a felperes kormányok nem bizonyították, hogy a Bizottság túllépte volna a 90. cikk (3) bekezdésében számára biztosított mérlegelési jogkört.

19     Következésképpen a szükségesség hiányára alapozott jogalapot el kell utasítani. Ugyanez vonatkozik – különösen az olasz kormány által – a Bizottsággal szemben az arányosság hiányára alapozott kifogásra.

 A harmadik jogalapról (a közvállalkozásoknak a magánvállalkozásokhoz képest történő hátrányos megkülönböztetése)

20     A francia és az olasz kormány úgy érvelnek, hogy mind a 222. cikkből, mind a 90. cikkből következik, hogy a közvállalkozásokat és a magánvállalkozásokat egyenlő bánásmódban kell részesíteni. Ugyanakkor az irányelv olyan hatást fejt ki, hogy az előbbieket kedvezőtlenebb helyzetbe hozza, mint az utóbbiakat, főként azáltal, hogy a közvállalkozásokra, olyan – különösen könyvelési jellegű – különleges kötelezettségeket ró, amelyeket a magánvállalkozásoktól nem követelnek meg.

21     E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlőség elve, amelyre a kormányok a közvállalkozások és a magánvállalkozások között általában fennálló viszony tekintetében hivatkoznak, azt feltételezi, hogy a két csoport összehasonlítható helyzetben van. A magánvállalkozások – az alkalmazandó jogszabályok keretei között – különösen a jövedelmezőség követelményének figyelembevételével alakítják ki ipari és kereskedelmi stratégiájukat. Ezzel szemben a közvállalkozások döntései a közérdeknek az e döntésekre befolyással rendelkező hatóságok általi érvényesítése keretében más jellegű tényezők hatásainak is alá vannak vetve. E hatások gazdasági és pénzügyi következményei oda vezetnek, hogy e vállalkozások és a hatóságok között különleges pénzügyi kapcsolatok jönnek létre, amelyek különböznek azoktól, amelyek a hatóságok és a magánvállalkozások között léteznek. Minthogy az irányelv épp e különleges pénzügyi kapcsolatokra vonatkozik, a hátrányos megkülönböztetés fennállására alapozott jogalapot el kell vetni.

 A negyedik jogalapról (a Szerződés 90., 92. és 93. cikkének megsértése az irányelvben a közvállalkozások és az állami támogatások fogalmára vonatkozó meghatározások révén)

22     A francia és az olasz kormány úgy érvel, hogy az irányelv 2. és 3. cikke – minden jogi alap nélkül – kiegészíti a Szerződés 90., 92. és 93. cikkét azzal, hogy meghatározza a hatóság fogalmát és azokat a pénzügyi kapcsolatokat, amelyek a Bizottság véleménye szerint állami támogatásnak minősülhetnek.

23     E kifogások nem megalapozottak. Ami azoknak a pénzügyi kapcsolatoknak a 3. cikkben szereplő meghatározását illeti, amelyek az irányelv hatálya alá tartoznak, elég azt megállapítani, hogy nem a Bizottság olyan irányú kísérletéről van szó, hogy meghatározza a Szerződés 92. és 93. cikkében szereplő támogatás fogalmát, hanem kizárólag azoknak a pénzügyi műveleteknek a pontos meghatározásáról, amelyekről a Bizottság úgy véli, hogy tájékoztatást kell kapnia annak ellenőrzése érdekében, hogy nyújtott-e valamely tagállam támogatást valamely szóban forgó vállalkozásnak a 93. cikk (3) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség elmulasztásával. Így – hasonlóan a második jogalap tekintetében fentebb kifejtettekhez – nincs bizonyítva, hogy a Bizottság ezzel túllépte volna a 90. cikk (3) bekezdésében számára biztosított mérlegelési jogkört.

24     Ami a 2. cikk rendelkezéseit illeti, amelyek „ennek az irányelvnek az alkalmazásában” meghatározzák a közvállalkozás fogalmát, ki kell emelni, hogy ezeknek a rendelkezéseknek nem céljuk e fogalom meghatározása, ahogyan az a Szerződés 90. cikkében szerepel, hanem arra irányulnak, hogy megállapítsák azokat a szempontokat, amelyek a vállalkozások azon csoportjának körülhatárolásához szükségesek, amelyeknek a hatóságokkal fennálló pénzügyi kapcsolatai az irányelvben előírt tájékoztatási kötelezettség hatálya alá tartoznak. E különbség megítélése érdekében – amely egyébiránt elengedhetetlen ahhoz, hogy a tagállamok megismerhessék az irányelv szerinti kötelezettségeik terjedelmét –, össze kell vetni a megállapított szempontokat azokkal a megfontolásokkal, amelyek alapját képezik a Bizottság számára a 91. cikkben előírt felügyeleti kötelezettségnek.

25     Az irányelv 2. cikke értelmében a közvállalkozás fogalma minden olyan vállalkozásra kiterjed, amelyre a hatóságok közvetve vagy közvetlenül meghatározó befolyást gyakorolhatnak. Ilyen befolyás a második albekezdés értelmében vélelmezett abban az esetben, ha a hatóságok, közvetve vagy közvetlenül, az érintett vállalkozás jegyzett tőkéjének többségi tulajdonosai, a vállalkozásban szavazati jogok többségével rendelkeznek vagy a vállalkozás igazgatási, vezetői vagy felügyeleti testülete tagjainak több mint a felét kijelölhetik.

26     Amint azt a Bíróság már fentebb megállapította, a 90. cikknek a Szerződésbe történő felvételére éppen az a befolyás adott alapot, amelyet a hatóságok a közvállalkozások kereskedelmi döntéseire gyakorolhatnak. E befolyás pénzügyi részesedés, vagy a vállalkozás irányítására vonatkozó szabályok révén gyakorolható Azzal, hogy ugyanezeket a szempontokat választotta azon pénzügyi kapcsolatok meghatározására, amelyekről információkat kell szerezni tudnia a 90. cikk (3) bekezdésében előírt felügyeleti feladatának ellátásához, a Bizottság nem lépte túl az említett rendelkezésben számára biztosított mérlegelési jogkör korlátait.

27     Ebből következően a negyedik jogalapot is el kell utasítani.

 Az ötödik jogalapról (az EGK-, az ESZAK- és az EAK-Szerződés hatályát meghatározó szabályok megsértése)

28     A francia kormány kiemeli, hogy a közvállalkozások fogalmára a 2. cikkben adott meghatározás teljesen általános jellegű, és hogy a 4. cikkben az energiaszektorra előírt kivétel – ideértve a nukleáris energia terén az urán előállítását és dúsítását, a kiégett nukleáris üzemanyagok újrafeldolgozását és a plutóniumot tartalmazó anyagok előállítását – arra enged következtetni, hogy – az említett fenntartással – az irányelvet az ESZAK- és az EAK-Szerződés hatálya alá tartozó közvállalkozásokra is alkalmazni kell. Minthogy olyan másodlagos jogi aktus, amelyet az EGK-Szerződés keretében fogadtak el, nem szabályozhat olyan tárgyat, amely a többi Szerződés tételes szabályainak hatálya alá tartozik, a francia kormány másodlagosan az irányelv megsemmisítését kérte annyiban, amennyiben az az ESZAK- vagy az EAK-Szerződés hatálya alá tartozó vállalkozásokra is kiterjed.

29     A Bizottság elismeri, hogy az EGK-Szerződés 232. cikkének (1) bekezdése értelmében, és az ESZAK-Szerződésnek a hatálya alá tartozó vállalkozások részére nyújtott támogatásokkal kapcsolatos szabályai alapján az irányelvet nem lehet alkalmazni e vállalkozásokra. Ami az atomenergia-szektor vállalkozásait illeti, a Bizottság azzal érvel, hogy az EAK-Szerződés nem tartalmaz az állami támogatásokra vonatkozó rendelkezéseket. Ennélfogva az EGK-Szerződés 92. és 93. cikkét, továbbá az irányelvet az e szektorba tartozó vállalkozásokra is alkalmazni kell, az irányelv 4. cikkében kifejezetten előírt kivételekkel.

30     Az EGK-Szerződés 232. cikke (1) bekezdésének értelmében a Szerződés rendelkezései nem módosítják az ESZAK-Szerződés rendelkezéseit, különösen a tagállamok jogaira és kötelezettségeire, a Szén- és Acélközösség intézményeinek hatáskörére, valamint az említett szerződésnek a közös szén- és acélpiac működésére vonatkozó szabályait.

31     Mivel a 90. cikk (3) bekezdése éppen az intézmények hatáskörére vonatkozik, és mivel a vitatott irányelv kötelezettségeket ró a tagállamokra a támogatások terén, amely területen az ESZAK-Szerződés maga is tartalmaz a tagállamoknak és a szén- és acélpiachoz tartozó vállalkozásoknak címzett szabályokat, a Szerződés 232. cikkéből közvetlenül következik, hogy a vitatott irányelvet nem lehet alkalmazni az ilyen vállalkozásokkal fennálló kapcsolatokra. Ennélfogva az irányelv érvényességét nem csorbítja semmiféle jogellenesség e vonatkozásban, jóllehet – a jogi helyzetek egyértelműsége érdekében – kétségkívül ajánlatosabb lett volna, ha e vállalkozásoknak az irányelv hatálya alóli kivétele magának az irányelvnek a megfogalmazásából következett volna.

32     Ezzel szemben, ami az EAK-Szerződéssel való viszonyt illeti, az EGK-Szerződés 232. cikkének (2) bekezdése csak annak megállapítására szorítkozik, hogy az utóbbi szerződés rendelkezései nem térhetnek el az EAK-Szerződés rendelkezéseitől. A francia kormány nem bizonyította, hogy az irányelv rendelkezései eltérnének az EAK-Szerződés rendelkezéseitől. Ebből az következik, hogy ezt a jogalapot nem lehet elfogadni.

 A hatodik jogalapról (indokolás hiánya és az egyenlőség elvének megsértése az irányelvben előírt kivételek tekintetében)

33     Az energiaszektoron kívül az irányelv 4. cikke azokat a közvállalkozásokat is mentesíti a hatálya alól, amelyeknek adó nélkül számított forgalma a megelőző két pénzügyi év alatt nem érte el a 40 millió európai elszámolási egységet, valamint amelyek szolgáltatásai nem befolyásolják érzékelhető mértékben a tagállamok közötti kereskedelmet, továbbá amelyek a vízügyi, szállítási, posta- és telekommunikációs vagy hitelezési szektorban működnek.

34     Az olasz kormány szerint ezek a kivételek indokolatlan megkülönbözetést vonnak maguk után. Azon a véleményen van, hogy a szektoriális jellegű kivételek csak akkor engedhetők meg, ha az előírt szektorban nincs verseny a Közösségen belül.

35     Eltekintve attól a ténytől, hogy ez a jogalap inkább az irányelv hatályának kiterjesztésére irányul, meg kell állapítani, hogy az nem megalapozott. Az irányelv tizenkettedik preambulumbekezdése ugyanis megállapítja, hogy bizonyos, a versenyszférán kívül álló tevékenységeket ki kell vonni az irányelv hatálya alól, illetve az olyan tevékenységeket, amelyekre már vonatkoznak olyan különös közösségi intézkedések, amelyek biztosítják a megfelelő átláthatóságot, valamint az olyan tevékenységi ágazatokba tartozó közvállalkozásokat, amelyek tekintetében külön rendelkezést kell hozni, továbbá az olyan vállalkozásokat, amelyek üzleti tevékenységének nagyságrendje nem teszi indokolttá az átláthatóság biztosításának adminisztratív terhét. E megfontolások – amelyek közül legalább egy az irányelv 4. cikkével kizárt minden egyes szektor esetében fennáll – valamennyi olyan, kellően objektív szempontot tartalmazzák, amelyek indokolják az irányelv hatálya alóli kivételek létét.

36     Azt a következtetést kell tehát levonni, hogy a három kormány által benyújtott keresetek nem fedtek fel egyetlen olyan tényezőt sem, amely a megtámadott irányelvnek – akár csak részleges – megsemmisítését indokolhatná. Ennélfogva a kereseteket el kell utasítani.

 A költségekről

37     Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

38     Mivel a három felperes kormány pervesztes lett, a költségek viselésére kell kötelezni őket. Ugyanez vonatkozik a francia kormányra, mint beavatkozóra a 189/80‑190/80. sz. ügyekben.

39     A Bizottság kérelmeinek támogatása érdekében beavatkozó kormányok közül egyedül a holland kormány kérte, hogy a felpereseket kötelezzék a költségek viselésére. Ezért a Francia Köztársaságot, az Olasz Köztársaságot és az Egyesült Királyságot saját költségeiken felül a Bizottság és a Holland Királyság költségeinek viselésére is kötelezni kell.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a következőképpen határozott:

1)      A kereseteket elutasítja.

2)      A Francia Köztársaság, az Olasz Köztársaság és az Egyesült Királyság saját költségein felül a Bizottság és a Holland Királyság költségeit is viseli.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1982. július 6‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelvei: angol, francia és olasz.