Elérkezett e a reform ideje ?

Az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága húszéves fennállását ünnepli

   

Marc Jaeger

Marc Jaeger, az Elsőfokú Bíróság elnöke

 
corner-tpi

Az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága 2009. szeptember 25 én Luxembourgban tartandó konferencia keretében ünnepli alapításának, pontosabban első tagjai hivatalba lépésének 20. évfordulóját, akik 1989. szeptember 25 én tettek esküt az Európai Közösségek Bírósága előtt. Az Elsőfokú Bíróság épphogy elérte a nagykorúságot, és máris meg kell kezdenie az ítélkezési munkaterhének folyamatos növekedése miatt szükségessé vált reform felvázolását.

Az Elsőfokú Bíróságnak a Tanács által 1988 októberében elhatározott létrehozatala hármas célt követett: az európai bírósági rendszer kiegészítése összetett tényállások alapos vizsgálatát szükségessé tévő keresetek elbírálására hivatott fórummal; a jogalanyok védelmének javítása érdekében kétfokú igazságszolgáltatás bevezetése; annak lehetővé tétele, hogy a Bíróság a fő tevékenységére, a közösségi jog egységes értelmezésének biztosítására összpontosíthasson. Az Elsőfokú Bíróság kezdetben a versenyjogi jogviták elbírálását kapta feladatul.

Az évek során e hatáskörök fokozatosan bővültek, így ma - néhány kivételtől eltekintve - az Elsőfokú Bíróság elé tartozik az Európai Unió intézményei és szervei által elfogadott határozatok ellen magánszemélyek, vállalkozások vagy tagállamok által indított valamennyi kereset. Így az Elsőfokú Bíróság alapvető feladata, hogy jelentős számú területen - elsőfokon, mivel határozatait jogértelmezési kérdésekben a Bíróság felülbírálhatja - biztosítsa a jognak az Unió döntéshozó szervei (többek között a Bizottság) általi tiszteletben tartását. Ide tartozik természetesen a versenyjog, melynek célja annak megakadályozása, hogy a vállalkozások a fogyasztókra káros magatartást tanúsítsanak; néhány ide tartozó közelmúltbeli jogvita az informatikai ágazattal, a hanglemeziparral, illetve a légi közlekedéssel volt kapcsolatos, és jelentős visszhangra lelt. Vagy gondoljunk a vállalkozásoknak nyújtott állami támogatások Szerződésekkel való összeegyeztethetőségéről szóló bizottsági határozatok felülvizsgálatára, a közösségi védjegyek lajstromozásával, a kereskedelempolitikai védintézkedésekkel, a polgároknak az intézmények dokumentumaihoz való hozzáférésével, a terrorista szervezetekhez kötődő személyek pénzeszközeinek befagyasztásával, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló intézkedésekkel, növényvédő szerek forgalombahozatali tilalmával kapcsolatos jogvitákra, és rájövünk, hogy az Elsőfokú Bíróság ma már nem csupán a vállalkozások gazdasági életében kulcsszereplő, hanem olyan szerteágazó területeken is, mint a biztonság, az alapvető szabadságok, a környezetvédelem vagy az egészségügy.

Ám ez nem jelenti azt, hogy bárki jogosult lenne az Elsőfokú Bíróság előtt vitatni az Európai Unió bármely olyan aktusát, amelynek nem címzettje, illetve amely nem kifejezetten számára okoz jogsérelmet. Így különösen az általános hatályú aktusok (mint például az európai irányelvek) nem támadhatók meg közvetlenül, hanem az azokat végrehajtó, illetve alkalmazó egyedi - többek között nemzeti - intézkedések ellen indított keresetben vitatható a jogszerűségük. A közösségi jog tehát nem ismeri az actio popularist, és a felperesektől a jogaik közvetlen és személyükben való érintettségének bizonyítását követeli meg a kereset elfogadhatóságához. Az uniós polgár szempontjából e követelmény az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés korlátozásának tűnhet (megjegyzem, a Lisszaboni Szerződés, ha hatályba lép, érzékelhetően enyhíteni fogja e korlátozást, mivel a megsemmisítés iránti keresetek elfogadhatóságának feltételeit rugalmasabbá teszi). Ez azonban számos jogrendben ismert szabályozás, melynek célja annak biztosítása, hogy a bíróság csak olyan jogvitákban döntsön, amelyekben a felperes érdeke konkrét, valós alapon áll, és amely a Szerződésekkel létrehozott európai igazságszolgáltatási rendszerben a nemzeti bíróságot összekötő szereppel ruházza fel a közösségi jog alkalmazásában és jogszerűségének felülvizsgálatában.

E feladatmegosztás azért is szükséges, mert az Elsőfokú Bíróság a létszámát tekintve tulajdonképpen kisméretű bíróság. A 27 bíróból álló Elsőfokú Bíróság rendes működését biztosító alkalmazottak és tisztviselők száma ugyanis kevesebb, mint 300. E számadatot azon kötelezettséghez kell viszonyítani, hogy az Elsőfokú Bíróságnak az Unió 23 nyelvén benyújtott keresetek elbírálására kell képesnek lennie, valamint azt egyben az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozó ügyek jellemzőire tekintettel kell értékelni. Ezen ügyek között előfordulnak különösen nagy mennyiségű ügyirattal járó, gazdaságilag vagy műszakilag összetett, a tényállás aprólékos vizsgálatát megkövetelő és az adott ágazat egészére meghatározó hatást gyakorló ügyek is. Továbbá az Elsőfokú Bíróság az előtte indított ügyek számának példa nélküli növekedését kiváltó tényezők tartós fennállását tapasztalja (ilyenek többek között a tagállamok által indított keresetekkel kapcsolatos új hatáskör, a közösségi védjegyre vonatkozó jogviták erőteljes gyarapodása, valamint általánosabb szinten az Unió bővítése és a közösségi jogalkotó tevékenység élénkülése). A számok magukért beszélnek: az Elsőfokú Bírósághoz évente benyújtott keresetek száma 1998 ban 238, 2003 ban 466, míg 2008 ban 629 volt, ami 160% os növekedés 10 év alatt.

Az ítélkezési hátralék felgyülemlése miatt intézkedések történtek az igazságszolgáltatási munka hatékonyságának javítására: három további tanács létrehozatala, a tárgyalási naptár optimalizálása, a közösségi védjeggyel kapcsolatos eljárás egyszerűsítése, szerkesztésbeli enyhítések, statisztikai és informatikai eszközök bevezetése... Így 2008 ban a befejezett ügyek számának kézzelfogható növekedése figyelhető meg. Ez azonban nem akadályozta meg a folyamatban lévő ügyek számának lassú, de biztos növekedését, és ezzel együtt az eljárások időtartamának hosszabbodását, amely minden igazságszolgáltatási rendszer egészségének valódi mutatószáma. Az ügyek ésszerű időn belüli elbírálásához való jog ugyanis alapjog, az igazságszolgáltatás fogalmi eleme. A Bíróság 2009. július 16-án hozott ítéletében megállapította, hogy az Elsőfokú Bíróság az előtte folyamatban lévő ügyben túllépte azt az időtartamot, amelyet a jogalanynak bírósági eljárás esetén joga van elvárni.

Igazi kihívással szembesül tehát e bíróság, amely fejlődni és a hatáskörébe tartozó ügyek új jellemzőihez alkalmazkodni kíván. Ez pedig feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az Elsőfokú Bíróság azt állíthassa magáról, hogy továbbra is maradéktalanul betölti a rábízott feladatot. Itt két út nyílik: az első az elsőfokú közösségi bíróságnak a határozatairól alkotott felfogása gyökeresen új meghatározását jelenti. Az Elsőfokú Bíróság az érvelés különféle szakaszai kifejtésének és valamennyi érv részletes megválaszolásának mellőzésével a végsőkig tömöríthetné határozatait. Ebben az esetben véleményem szerint a gyógyszer rosszabb lenne magánál a betegségnél. Az összetett, jelentős érdekeket érintő tárgykörökben eljáró Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlatának érthetőségére, átláthatóságára és indokolására építette saját legitimitását. Ennek hátterében az az elképzelés áll, hogy a bírósági határozatnak a bíróság elé bocsátott jogvitát kell eldöntenie, de egyben lehetővé kell tennie a jogvita magánszemély vagy intézményi résztvevői számára, hogy megértsék és elfogadják a bíróság által a jogértelmezés és jogalkalmazás útján körvonalazott jogi környezetet, és alkalmazkodjanak ahhoz.

Ezért a másik út felé kell fordulnunk: ez pedig az igazságszolgáltatás szerkezetének reformja. A Szerződések az Elsőfokú Bíróságot illetően két mechanizmust tartalmaznak a bírósági működés hatékonyságának a tartósságot biztosító szintre juttatása iránti azonnali szükségletnek való megfelelésre: a bírák számának és a hozzájuk kapcsolódó személyzetnek a növelését, vagy új, szakosított bírói fórumnak azzal a céllal történő létesítését, hogy az valamely különleges területen az Elsőfokú Bíróságtól elvonandó elsőfokú hatáskört gyakorolja (hasonlóan ahhoz, ami 2005 ben az európai közszolgálati jogviták vonatkozásában megvalósult). A szellemi tulajdonnal (különösen a közösségi védjeggyel) kapcsolatos jogviták kínálkozhatnak ilyen hatáskör áthelyezésre.

Bármi is legyen a választandó megoldás, nem az Elsőfokú Bíróság tartja kezében saját sorsának kulcsát. A döntés az Unió politikai szerveire: a Tanácsra, és ha addigra a Lisszaboni Szerződés hatályba lép, az Európai Parlamentre tartozik. Nincs kétségem afelől, hogy ezen intézmények - szívükön viselve a jogállamiság elvének az Unió általi tiszteletben tartását, amelynek az igazságszolgáltatás helyes működése az egyik alapvető garanciája - észreveszik a bíróság által adott vészjelzést, és kellő éleslátással rendelkeznek ahhoz, hogy döntésüket a jogalanyok érdekei alapján hozzák meg.